Buda visszavívása

A Múltunk wikiből
1686
május eleje Szulejmán nagyvezír Konstantinápolyból magyarországi hadjáratra indul.
június 18. A Szent Liga egész Európából összejött hadseregével megkezdi Buda ostromát.
június 30. A szövetséges sereg első ízben indul általános rohamra a budai Víziváros ellen.
július 22. Budán felrobban az egyik lőporraktár.
szeptember 2. Általános roham Buda vára ellen. Este hét órára az ország egykori fővárosa felszabadul a száznegyvenöt éves török megszállás alól.
szeptember 23. Simontornyát elfoglalják a szövetséges hadak. Szeged török őrsége huszonnégy napi ostrom után megadás magát a szövetséges hadáknak.
október 22. Pécset a szövetséges hadak visszaveszik a töröktől.
ősze Csaknem egész Szlavónia felszabadul a, török hódoltság alól. Erdélybe császári katonaságot helyeznek téli szállásra.

Buda 1684. évi sikertelen ostroma óta a magyar királyok egykori székhelyét a bécsi udvarban „veszett sziklának” tekintették. S az, hogy 1686-ban végül mégis Buda megvételét tűzték ki hadműveleti célul, tulajdonképpen a béketervek meghiúsulása után az udvarban eluralkodó belső ellentéteknek volt köszönhető. A hosszú tárgyalások és diplomáciai bonyodalmak miatt a Haditanács nem tudott elég óvatos tervet kidolgozni, a tanácsosok többsége szerény, de biztos hadiakciót javasolt, s amennyire megerősítette a nemzetközi koalíciót Oroszország, mert lekötötte a krími tatárokat, olyannyira intette óvatosságra a császárt Sobieski és Péter cár külön megegyezése. A Habsburg-politikában megerősödött az a már korábban is határozott szándék, hogy mindenekelőtt keleten, Erdélyben és Moldvában kell biztos támaszpontokat szereznie.

Két körülmény, két határozott államférfiúi tett azonban Budára mutatott.

Rabatta Rudolf gróf, az Abele Kristóf báró után bécsi főhadbiztossá kinevezett tábornok 1686 tavaszán hatalmas készleteket gyűjtött össze. Az érsekújvári, komáromi, lévai, pozsonyi, kőszegi és az ausztriai élelmiszerraktárakban példátlan mennyiségű gabona, liszt, kétszersült volt felhalmozva, s a folyamatos szállítást szerződések, 500 hajó, több ezer szekér és a Duna menti vármegyék rakodásra, hajó-visszavontatásra kirendelt jobbágytömegei biztosították. Még senki nem tudta, hogy hol vetik majd be, de már ugyancsak páratlan mennyiségű tüzérségi és ostromszer gyűlt össze: 225 ágyú, 10 ezer mázsa lőpor, 54 ezernél több kartács. S ha az udvarban még 1686 májusában is legfeljebb Székesfehérvár falaira szánták mindezt, Lotharingiai Károly herceg határozottan és következetesen Buda ostromát követelte. A hadsereg már Esztergom és Párkány környékén gyülekezett, de még mindig a hadműveleti terveken folyt a vita.

Lipót császár 1686. június elején adott végre parancsot Buda ostromára. Valószínűleg azért döntött végül is így, mert Buda visszavívását sürgette a pápa s a látványos sikerre éhes európai közvélemény. Lotharingiai Károly herceg nagyobb haditervbe illesztette a magyarországi török hatalom központjának ostromát: a hadműveleti terv másik fő mozzanata, mintegy Buda sikeres ostromának feltétele, az eszéki híd elfoglalása lenne. Mivel azonban az udvar csak az utolsó pillanatban határozott, sokan – s valóban nem ok nélkül – nagy aggodalommal néztek a vállalkozás elé. Badeni Lajos maga is úgy vélekedett, hogy az ostromot hadműveletileg nem készítették megfelelően elő. A Dráva menti hadműveleteket ismét a sem kellő haderővel, sem megfelelő hadvezéri felkészültséggel nem rendelkező Leslie tábornagyra bízták.

A szövetségesek mintegy 61 ezer főnyi hadereje június elején vette körül Budát. Az ostromló haderőt és a hadvezetést megosztották: a vár déli oldala felől Miksa Emánuel herceg, a császár veje, 21 ezer főnyi haderővel, Badeni Lajos választófejedelem hadvezetésével kezdte meg a vár ostromát. A várhegy északra néző oldalát övező budai hegyeket megszálló 40 ezer fős sereg Lotharingiai Károly herceg főparancsnoksága alatt kezdte az ostromot.

Buda alá jóformán egész Európa elküldte fiait. A Gellérthegyen főhadiszállást foglaló Badeni Lajos hadseregét bajor és szász csapatok alkották, s itt szolgált az akkor huszonegy éves Savoyai Jenő herceg is. Lotharingiai Károly, főleg a császári hadsereg ezredeiből álló haderővel, a Svábhegyet szállta meg, mellette foglaltak állást, Schöning tábornok vezetése alatt, a brandenburgiak. Óbudán Starhemberg Rüdiger vezényletével gyalogezredek építettek támaszpontot. A szövetséges haderőkhöz angol, francia, spanyol, olasz önkéntes csapatok csatlakoztak, uralkodócsaládok sarjai, főurak, nemesek, kézművesek és kalandorok.

A vállalkozás sikerét megalapozó tüzérséget és a sok tekintetben először Buda alatt kipróbált új tűzfegyverek bevetését a spanyol tűzmester, Gonzales tűzmester és a győri tüzérségi officinában előállított, vízzel olthatatlan tüzet támasztó szerszámaiért a Tüzes Gábor nevet kapott nizzai szerzetes irányította. Buda ostrománál használták először a császári hadseregben hamarosan főfegyverré váló szuronyos puskát. Az összesen 15 ezer főnyi magyar csapatok – Batthyány Ádám, Pálffy Károly, Esterházy János, Zrínyi Ádám, ifjabb Bercsényi Miklós, Koháry István lovasezrede, közöttük az egyszerű végvári katonából akkor már századosi rangra emelkedett Bottyán János – a később Buda alá érkező Petneházy Dávid 800 lovasával együtt, valamint a horvát és rác csapatok nagyobbrészt hátvédi szolgálatokat láttak el, de az ostromok élvonalában is szép számmal vetettek be magyar hajdúkat. A még török kézben levő várak közül többet ugyancsak magyar ezredekkel fogtak ostromzár alá, hogy Budát minden utánpótlástól elzárják.

Budát mintegy 7–10 ezer főnyi janicsár védte, parancsnoka a hetvenéves, tapasztalt Abdurrahman pasa, Kandia és Kamenica hőse, a török legkiválóbb vezére. Az oszmán hadvezetés már jó előre felkészült az ostromra, élelemmel, ágyúval, lőszerrel alaposan ellátták Budát. A vár polgári lakossága – nagyszámú magyar, török, zsidó, szerb, bolgár, görög, bosnyák, rác: kereskedők, iparosok, szőlőművesek – azonban már nem tudott elmenekülni. A várőrség családtagjait, török nőket és gyerekeket délre szállítandó hajókat is elfogták Csepel alatt Bottyán lovasai és a rác sajkások.

Hetekig tartott a besáncolás, a korszerű ostromtechnika szabályai szerint védősáncokat és a falak aljáig vezető vívóárkokat ástak. Július elsején megszólaltak a faltörő ágyúk, de már másnap megérkezett a hír, hogy a nagyvezír felmentő serege Eszékhez közeledik. A védők többszöri sikeres és heves kitörése után Lotharingiai Károly herceg, az önkéntesek követelésére, július 13-án a vár északi oldalán megindította az első rohamot.

Badeni Lajos nem egészen tárgyilagos kritikája szerint ez az „esztelen” roham véres kudarcba fulladt, száz híján másfélezren estek áldozatául. Két nap múltán a déli oldalról indított éjjeli rohammal sikerült megvenni a királyi palota védőművének külső árkait. A kiváló török lövészek és az elszánt janicsárok többször kitörtek, beszögezték az ágyúkat, és ellenaknákat robbantgattak. Mátyás király palotájának egy részét lőporraktárrá alakították át, s itt, ma még nem egészen tisztázott okok miatt, felrobbant 8 ezer mázsa puskapor. A robbanás megölt 1500 török harcost, mázsás köveket dobott át Pestre is, kiszakította a vár keleti oldalát, de az ostromtáborban is nagy pusztítást okozott, és pánikot keltett.

A két ostromtábor – több kísérlet után – július 27-én indított először általános rohamot. A hadiparancs így szólt: „miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp oly ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni, s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására felhasználni„.[1] Elfoglalták az esztergomi rondellát, és valóságos lángözönben a déli nagy rondellát. Egy győri magyar hajdú már kitűzte a zászlót, de a török védelem szinte csodákat művelt, és kiverte a keresztény harcosokat a falak közül. Badeni Lajos levele szerint a janicsárok bámulatos vitézséggel harcoltak. Asszonyok és gyerekek is a falakon küzdöttek, aknákat, gránátokat, égő szurokkoszorúkat dobáltak a támadókra, és sikeresen visszaverték a rohamot. A keleti oldalról, a mai Lánchíd budai hídfőjétől, Esterházy János, a győri vicekapitány végváriakkal és hajdúkkal a védők erejét megosztó, úgynevezett álrohamot indított. A várvédők azonban megtudták a tervet, s kemény ágyú- és gránáttüzet zúdítottak a Vízivároson át rohamozó hajdúkra, s mire a falakig eljutottak, minden ötödik támadó meghalt vagy megsebesült. A roham a fővezér szavai szerint a múlt századok összes rohamai között a legkeményebb, a legvérengzőbb volt. Kevés eredményt hozott, a kis győzelem nagy emberáldozatot követelt: 2500 török és 5500 ostromló lelte halálát a falak alatt.

A felmentő sereg közeledtének hírére az ostromgyűrűt a szövetséges csapatok külső sáncrendszerrel vették körül. A vár feladására felszólított Abdurrahman pedig kijelentette: kívánjanak bármely más várat, de Budát, a birodalom kulcsát, a Próféta előházát nem adhatja fel.

A szövetségesek újabb általános rohama augusztus 3-án teljes kudarcba fulladt, s az augusztus 12-én Budaörs irányából megérkezett felmentő sereg megosztotta az ostromlók haderejét, de a többször megkísérelt áttörés nem sikerült. Szulejmán nagyvezír augusztus 20-án véres harc árán csak mintegy 300 janicsárt tudott bejuttatni Budára, a szövetségesek pedig augusztus 22-én újabb rohammal erős állásokat foglaltak el a vár északi és déli falain. A nagyvezír utolsó áttörési kísérletei is kudarcba fulladtak, tüzérsége gyengeségével számolva, sorsára hagyta Budát. A védők azonban erősen elsáncolták magukat, a belső ellentétek között őrlődő szövetséges csapatok pedig a nagy veszteségek, az élelem- és lőszerhiány miatt teljesítőképességük végső határára jutottak.

1686. szeptember 2-án ágyúdörgés adott jelet az utolsó, általános rohamra. Véres utcai harcok és öldöklő kézitusák után a janicsárok maradék serege a Víziváros felé menekült. Mire leszállt a nap, csak egy kis csoport védte magát a téren, a győzelemhez szokott, széles végű, görbe kardjával harcoló ősz Abdurrahman körül: „Ha nem tudtam megvédeni a rám bízott várat, haljak meg én magam itt”[2] – fejezte be életét Buda utolsó török pasája, az ellenségeiben is csodálatot és elismerést keltő, méltó ellenfél.

Ezalatt Szulejmán nagyvezír serege a Kamaraerdő határában állt. „Mintha csak azért jött volna – írja az ostromról beszámoló Főjelentés –, hogy tanúja legyen Buda elestének s a keresztény sereg dicsőségének, mely annál nagyobb, minél bizonyosabb az, hogy nincs példa rá sem az ókorban, sem a legutóbbi századokban, hogy ilyen nagyfontosságú, s ilyen erős őrségtől védett várat az ostromló sereg egy nálánál jó harmaddal nagyobb felmentő sereg szeme láttára, rohammal vett volna be.”[3] Ma már ismerjük ennek a különös jelenségnek az okát. Szulejmánt nagy elhatározás hatotta át: vissza kell vennie Budát; tudta azonban, hogy felmentő serege ehhez kevés, nagyobb erőket s ostromszereket kell összegyűjtenie.

Lotharingiai Károly herceg Buda bevétele után parancsot adott a török hadsereg üldözésére, de megkésett. A nagyvezír végigpusztítva és kifosztva a Duna menti falvakat, leért a Dráva túlsó partjára, és felszedte maga mögött az eszéki hidat. A harc Buda váráért még nem fejeződött be.

A szövetséges hadsereg lendülete azonban nem tört meg. Lotharingiai Károly Hatvan megvételére indult, Badeni Lajos hadteste pedig a dunántúli várakat fogta ostrom alá. Simontornya visszafoglalása után a horvátországi hadtesttel egyesült serege ostrom alá vette Pécset. A vár őrsége vízhiány miatt fellázadt a tisztek ellen, s kegyelemre megadta magát. Kaposvár kapuit háromnapi ostrom nyitotta meg. Szeged alatt Veterani és Barkóczy ezredei győztes csatát vívtak a nagyvezír egyik előhadával, s ezután a 600 főnyi török őrség feladta a várost. Szulejmán időt akart nyerni, békét ajánlott, de a szövetségesek az összes meghódított terület átadását szabtak meg a béke feltételéül, így folytatta a harcot. Felmentő sereggel biztatta a körülvett Szigetvárt, s az egri és székesfehérvári pasákkal egyesülve tervezte Buda visszafoglalását.

A nagyvezír mintegy 40 ezer főnyi hadereje 1687 nyarán vonult át az eszéki hídon, és előcsatározások után augusztus 12-én megütközött Mohács és Siklós között, a nagyharsányi hegy lábánál a szövetségesek egyesült 57 ezer főnyi hadseregével. A lovasság kardélre került vagy a Karasica mocsarába fulladt. A menekülők alatt leszakadt a Dráva-híd. Buda visszafoglalását az 1687. augusztus 12-i győzelem pecsételte meg, tette mintegy visszafordíthatatlan történelmi ténnyé. A nagyharsányi csatanyerés hírét az ütközetben kiválóan harcoló Savoyai Jenő vitte meg Bécsbe. A török táborban kitört a pánik, s több vár – Eszék, Valpó, Vukovár, Bucsin, Pétervárad, Pozsega –, csaknem egész Szlavónia jóformán harcok nélkül felszabadult. Egyetlen év leforgása alatt a Szent Liga hadserege döntő győzelmet aratott: megvette Budát, és megsemmisítette a nagyvezír hadseregét. Buda felszabadítása történelmi jelentőségű esemény: a Magyar Királyság székvárosáról lehullottak a török lófarkos harci jelvényei, megsemmisült az oszmán főhaderő, lezárult a mohácsi csata óta eltelt másfél évszázados korszak.

Lábjegyzetek

  1. Főjelentés az 1686. július 27-i rohamról. Uo. 300.
  2. Főjelentés az 1686. szeptember 2-i rohamról. Uo. 375.
  3. Uo. 378.

Irodalom

Buda ostromára anyaggazdagságával mindmáig nélkülözhetetlen monográfia: Károlyi Árpád, Buda és Pest visszavívása 1686-ban (Budapest, 1886) és új kiadása: Wellmann Imre átdolgozásában (Budapest, 1936); továbbá Markó Árpád, Angol katonák Budavár visszafoglalásánál (Magyar Katonai Szemle, 1937). Az ostrom helyrajzát tovább pontosította: Fekete Lajos, Budapest a törökkorban (Budapest, 1944).


Magyarország visszafoglalása
Erdély és a nemzetközi szövetség Tartalomjegyzék Eszmék harca