Budapest

A Múltunk wikiből
Magyarország fővárosa, az ország politikai, művelődési, ipari, kereskedelmi és közlekedési központja, valamint
nevezetes gyógyfürdőváros
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Budapest címere
1635. május 3.
Pázmány Péter esztergomi érsek egyetemet alapít Nagyszombatban. (Az egyetem irányítását a jezsuita rendre bízza. Ez a budapesti tudományegyetem őse.)
1832. február 28.
Megalakul a Budapesti Hídegyesület.
1844. július 1.
A Világ Budapesti Hiradó néven, Dessewffy Emil szellemi irányítása alatt jelenik meg.
1866. április T21.—június 16.
A horvát és a magyar országos küldöttségek eredménytelen kiegyezési tárgyalásai Budapesten.
1866. április 28.
Az országgyűlés 40 tagú bizottságot választ a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozására.
1866. május 4.
A 67-es bizottság 15 tagú albizottságra ruházza az érdemi feladatokat.
1866. június 14.—augusztus 30.
Porosz–osztrák–olasz háború.
1866. június 24.
Az osztrák seregek győzelme Custozzánál az olaszok felett.
1866. június 25.
A 67-es bizottság 15-ös albizottsága elkészül javaslatával a közös ügyek rendezése tárgyában.
1866. június 26.
Az uralkodó elnapolja az országgyűlést.
1866. július 3.
A császári seregek veresége a poroszoktól Königgrätznél.
1866. július 19.
Deák Bécsben kijelenti, hogy a magyar kiegyezési feltételek változatlanok.
1866. augusztus 9.
A pesti állatkert megnyitása.
1866. augusztus 20.—szeptember 5.
Andrássy és Lónyay bécsi tárgyalásai.
1866. augusztus 25.
Törvény az államjegyek kibocsátásáról és forgalmának szabályozásáról.
1866. augusztus 27.
A szerb értelmiségi ifjúság szervezetének, az Omladinának megalakulása.
1866. augusztus 30.
A prágai béke Ausztria és Poroszország között.
1866. szeptember 18.
Az Internacionálé Főtanácsa magyarországi tevékenységgel bízza meg Hrabje Jánost.
1866. október 30.
[[Friedrich Ferdinand von Beust]] báró a Belcredi-kormány külügyminisztere.
1866. november 17.
Uralkodói leirat a közös ügyek rendezése tárgyában.
1866. november 19.
Az országgyűlés ismét megkezdi munkáját.
1866. november 20.
Az országgyűlési „baloldal” megalakulása.
1866. november 21.
A Deák-kör megalakulása.
1866. november—1867. március
közt megjelenő Negyvenkilencz című lap hasábjain Kossuth tiltakozik a kiegyezés ellen.
1866. december 6.
Kiegyezésellenes, Kossuthot éltető tüntetés Pesten.
1866. december 11.
Vám- és kereskedelmi szerződés Franciaországgal.
1866. december 19.
A horvát országgyűlés határozata: Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával.
1866. december 20.
Az országgyűlés válaszfelirata a közös ügyek rendezéséről.
1866. december 20–21.
Beust pesti megbeszélései.
1866.
Megindul a Zastava című szerb liberális lap.
Budapesten négy új gőzmalom létesül.
1867. március 12.
Megindul a Budapesti Közlöny, a kormány hivatalos lapja.
1867. március 17.
A minisztertanács kötelezettséget vállal, hogy a kormány minden fontosabb intézkedését előzetes uralkodói beleegyezéstől teszi függővé.
1867. március 23.
Az uralkodó feloszlatja a magyarországi csendőrséget.
1867. március 26.
Kereskedelmi és hajózási szerződés Hollandiával.
1867. április 1.
A miniszertanács és az uralkodó elfogadja Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezése tárgyában.
Megindul a szélsőbal lapja, a Magyar Ujság.
1867. április 6.
Erkel Ferenc: Dózsa György című operájának bemutatója.
1867. április 8–9.
A képviselőház Deák Ferenc indítványára határozatot hoz a horvát kiegyezés tárgyában.
1867. április 10.
A vármegyei autonómia helyreállítása.
1867. április 11.
A király május 1-re összehívja a horvát szábort.
1867. április 23.
A király leirata a horvát száborhoz a koronázáson való részvétel és a magyarokkal való tárgyalások felvétele tárgyában.
Kereskedelmi szerződés Olaszországgal.
1867. május 15.
A Magyar Történelmi Társulat megalakulása.
1867. május 17.
Igazságügyminiszteri rendelet a sajtóügy szabályozásáról és az esküdtszéki eljárás bevezetéséről sajtóvétségek esetén.
1867. május 18.
A horvát szábor elutasítja az uralkodó javaslatait a közjogi kérdések rendezésére vonatkozóan.
1867. május 19.
A BudapestHatvanSalgótarján vasútvonal megnyitása.
1868.
Országos Közegészségügyi Tanács létesítése.
Budapesten megjelenik a Borsszem Jankó című élclap, valamint a Slovenské Noviny című szlovák és a Federaţiunea című román újság.
1870. április 10.
1870:X. tc. a budapesti beruházásokról, e célra 24 millió forint államkölcsön kibocsátásáról és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa létesítéséről.
1870. április 12.—1871. február 4.
Alfred Potocki gróf kormánya Ausztriában.
1870. április 23.
A 48 as párti magyar képviselők és a nemzetiségi képviselők közös nemzetiségi törvénytervezete.
1870. május 30.
Az állami számvevőszék felállítsa.
1870. május 21.—1871. november 14.
Lónyay Menyhért közös pénzügyminiszter.
1870. június 22.
A Lánchíd állami megváltása.
1870. július 18.
A közös minisztertanács a francia–porosz konfliktussal kapcsolatban a várakozó semlegesség mellett dönt.
A vatikáni zsinat elfogadja a pápai csalatkozhatatlanság tételét.
1870. július 19.
A porosz–francia háború kitörése.
1870. július 23.
A minisztertanács megtiltja a vatikáni zsinat határozatainak kihirdetését, s elhatározza a királyi tetszvényjog (placetum regium) felújítását.
1870. július 24.
A fővárosi munkásság nagygyűlésen tiltakozik a háború ellen.
1870. július 28.
Létrejön a fiumei „provizórium”.
1870. augusztus 1.
1870:XLII. tc. a köztörvényhatóságok rendezéséről.
Megalakul az Államvasutak Gépgyára.
1870. augusztus 22.
A bécsi koronatanács döntése értelmében a Monarchia megőrzi semlegességét, s csatlakozik az európai hatalmak franciabarát tömörüléséhez.
1870. szeptember 1–2.
A francia hadsereg veresége Sedannál.
1870. szeptember 4.
Forradalom Párizsban. A köztársaság kikiáltása.
1870. szeptember 8.
A NagyváradKolozsvár vasútvonal megnyitása.
1870. október 23.
Oroszország érvénytelennek nyilvánítja az 1856. évi párizsi béke egyes cikkelyeit.
1870. október 26.—november 3. és 1871. március 11–29.
Katolikus autonómia kongresszus.
1870. december 1.
A Monarchia délszláv politikai vezetőinek ljubljanai konferenciája.
1870. december 18.
Az Általános Munkásegylet és a 48-as párt közös gyűlése tiltakozik Elzász-Lotaringia német megszállása ellen.
1870. december 24.
A rendőrség feloszlatja a Pest-Budai Munkásképző Egyletet.
1870. december 26.
1870:LX. tc. a pesti Sugárút építéséről.
1870.
Átadják a forgalomnak az algyői Tisza-hidat.
Budapesten megalakul a Magyar Kereskedelmi Csarnok.
1871.
Megalakul az Országos Statisztikai Hivatal.
Az Országos Közoktatási Tanács felállítása.
A budapesti Országos Mintarajziskola és Rajztanárképző és az ógyallai csillagvizsgáló létesítése.
1872. december 22.
1872:XXXII. tc. 54 millió ezüstforint államkölcsön felvételéről.
1872:XXXVI. tc. a Budapest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről.
1872.
Budapesten megalakul a Magyar Országos Központi Takarékpénztár, Nagyszebenben pedig az Albina román bank.
1873. szeptember 23.
A KárolyvárosFiume vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Budapest és Fiume között.
1873. október 22.
A három császár szövetsége.
1873. október 25.
Az egyesített Budapest főváros törvényhatósági bizottságának alakuló ülése.
1873. november 3.
Kereskedelmi és hajózási szerződés Svédországgal és Norvégiával.
1873. november 7.
A balközép-párt három felé szakad.
1873. november 17.
Buda, Pest és Óbuda egyesülésének hivatalos napja. A budapesti fővárosi tanács megkezdi működését.
1874. április 1.
Budapesten megjelenik az Egyetértés, amely később a függetlenségi párt lapja lesz.
1874. április 5.
Az osztrák szociáldemokraták neudörfli kongresszusa.
1874. április 17.
1874:VIII. tc. a métermérték behozataláról.
1874. április 23.
1874:XI. tc. a belvizek levezetéséről.
1874. május 17.
A 48-as Függetlenségi Párt megalakulása.
1874. május 20.
Erkel Ferenc: Brankovics György című operájának bemutatója.
1874. május 31.
Egyezmény Romániával a vasúti csatlakozások kiépítéséről.
1874. június 23.
Megindul a svábhegyi fogaskerekű vasút.
1874. július 15.
1874:XXI. tc. az egyetemi sebészeti klinika építéséről.
1874. július 18.
1874:XXV. tc. az országos statisztika szervezéséről.
1874. augusztus
Szerb nemzeti egyházi kongresszus Karlócán. Prokop Ivacković görögkeleti szerb érsek-metropolita megválasztása.
1874. augusztus 8.
Megalakul a Budapesti Philologiai Társaság.
1874. augusztus 20.
A nagyrőcei szlovák gimnázium bezárása.
1874. szeptember 21.
A znióváraljai szlovák gimnázium bezárása.
1874. október 9.
Berni nemzetközi postaszerződés.
1874. október 19.
A zágrábi egyetem megnyitása.
1874. október 27.
A görögkeleti román nemzeti egyházi kongresszus megnyitása. A kongresszus Miron Romant választja érsekké.
1874. november 26.
1874:XXXIII. tc. a választójogról.
1874:XXXV. tc. a királyi közjegyzőkről.
1874. december 4.
1874:XXXIV. tc. az ügyvédi rendtartásról.
1874. december 30.
A turócszentmártoni szlovák algimnázium bezárása.
1874.
A kassai mezőgazdasági tanintézet és a budapesti „nőipartanoda” létesítése.
1875.
Edmund Steinacker sikertelen kezdeményezése egy magyarországi német polgári párt létrehozására.
Mechwart András megszerkeszti a „magas őrlésre” alkalmas kéregöntésű hengerszéket (1874–75).
A budapesti Zeneakadémia létesítése.
Budapesten megnyílik az első felső leányiskola.
1876. április 30.
A budapesti Margit-híd megnyitása.
1876. május 2.
Elvi megállapodás a magyar és az osztrák kormány között a kereskedelmi és vámszövetség megújításáról.
1876. május 10.
Mintegy 70 képviselő kilép a Szabadelvű Pártból és az ősz folyamán megalakítja a Független Szabadelvű Pártot.
1876. május 13.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország „berlini memoranduma”.
1876. június 5.
Az 1876:XX. tc. 48 kisebb várostól megvonja a szabad királyi városi, illetve törvényhatósági jogot.
A váltótörvény (1876:XXVII. tc.) szentesítése.
1876. június 19.
Az 1876:XXXIII. tc. megszünteti a Jász–kun- és a Hajdú-kerületet, az erdélyi székely és szász székeket, valamint a 16 szepesi város törvényhatósági különállását, s területüket beolvasztja a megyékbe.
Az 1876:XXXVI. tc. a záloglevelek biztosításáról szabályozza a záloglevél kibocsátás feltételeit.
1876. július 2.
Szerbia hadat üzen Törökországnak.
1876. július 5.
Svetozar Miletić letartóztatása.
1876. július 8.
Az osztrák–magyar és az orosz külügyminiszter reichstadti megállapodása.
1876. augusztus 20.
A budapesti Sugárút (Népköztársaság útja) megnyitása.
A szegedi országos kiállítás megnyitása.
1876. október 3.
Bécsben elutasítják II. Sándor cárnak a közös balkáni fegyveres beavatkozásra vonatkozó javaslatát.
1876. október 9.
Az osztrák és a magyar kormány megállapodása a gazdasági kiegyezés részleteiben és a bankkérdésben.
1876. október 22.
Az erdélyi Szász Néppárt megalakulása.
1876. november 23.
Az osztrák nemzeti bank igazgatósága elutasítja a két kormány közt létrejött megállapodást a bankügyben.
1876. december 5.
Kereskedelmi szerződés Nagy-Britanniával.
1876. december 28.
A Magyar Keleti Vasút államosítása.
1876.
Megindul a Martin-acélgyártás Resicán.
Az Országos Régészeti és Embertani Társulat és a Magyar Pedagógiai Társaság megalakulása.
Nemzetközi statisztikai kongresszus Budapesten.
1877. január 15.
Budapesti titkos egyezmény az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország között.
1877. február 8.
Tisza a bankkérdéssel kapcsolatos nézeteltérések miatt benyújtja lemondását.
1877. február 25.
Megállapodás a bankkérdésben a „részleges paritás” alapján.
1877. március 13.
Az 1877:I. tc. véglegesen megállapítja a törvényhatóságok területét (ez a beosztás lényegében 1918-ig érvényben maradt).
1877. április 24.—1878. március 3.
Orosz–török háború.
1877. május
Megindul a Népszava.
1877. május 6.
1877:X. tc. a képviselő választói kerületek új beosztásáról.
1877. augusztus 14.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és Anglia megállapodása a balkáni orosz hódítás megengedhető mértékéről.
1877. október 12.
A budapesti déli vasúti összekötő híd megnyitása.
1877. október 28.
A budapesti Nyugati pályaudvar átadása.
1877. november 16.
1877:XXII. tc. a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról.
1877. november 6.
A kormány hajózási és postaszerződése az Osztrák–Magyar Lloyddal.
1877. november 26.
A Lujza út (KárolyvárosFiume) államosítása.
1877. december 3.
A fővárosi munkások szociáldemokrata kongresszus összehívását határozzák el.
1877. december 10.
1877:XXVI. tc. a határőrvidéki vasutak kiépítéséről.
Az orosz és román győzelem Plevnánál.
1877. december 16.
Törökbarát tüntetés Budapesten.
1879.
Megalakul az első magyar vaskartell.
A budapesti állami középipartanoda (később felsőipariskola) létesítése.
1880.
A szolnoki Tisza-híd átadása.
Az Országos Kultúrmérnöki Hivatal és az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás létesítése.
A budapesti Iparművészeti Iskola létesítése.
1881. április 11.
1881:XXI. tc. a fővárosi rendőrség átszervezéséről.
1881. május 1.
Budapesten megkezdi működését a távbeszélőszolgálat.
1881. május 5.
1881:XXXII. tc. az államkölcsönök első konverziójáról.
1881. május 6.
Kereskedelmi szerződés Szerbiával.
1881. május 12–14.
Az erdélyi és a magyarországi román választók képviselőinek konferenciája Nagyszebenben. Az egységes Román Nemzeti Párt megalakulása.
1881. május 23.
Kereskedelmi szerződés Németországgal.
1881. május 24.
1881:XXXIX. tc. a műemlékek fenntartásáról.
1881. május 30.
1881:XLIV. tc. a hazai iparnak adandó állami kedvezményekről.
1881. június 2.
Közzéteszik az erdélyi függetlenségi képviselők (UgronBartha-csoport) programját.
1881. június 8–9.
A Szász Néppárt brassói konferenciája és programja.
1881. június 16.
Megindul a Budapesti Hírlap, Rákosi Jenő lapja.
1881. június 18.
A három császár egyezményének megújítása.
1881. június 28.
Titkos szerződés az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia között.
1881. július 15.
Királyi rendelet a polgárosított horvát–szlavón határőrvidék bekebelezéséről Horvátországba.
1881. június–július
Országgyűlési képviselő-választások.
1881. augusztus 19.
A Horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt megalakulása és programja.
1881. augusztus 20–21.
A Magyarországi Általános Munkáspárt II. kongresszusa.
1881. augusztus 22.
„Sáros megyében a magyarságot és a népnevelést terjesztő egyesület” megalakulása.
1881. szeptember
Megalakul a radikális ellenzéki szocialisták végrehajtó bizottsága.
1881. november 7.
Kereskedelmi szerződés Franciaországgal.
1881. november 20.—1890. május 2.
Gustav Kálnoky gróf külügyminiszter.
1881. november 37.
A szerb nemzeti egyházi kongresszus megnyitása Karlócán. A kormány a kongresszusi választás megsemmisítésével German Andjelićet nevezted ki érsek-metropolitává.
Berlinben megalakul az Allgemeiner Deutscher Schulverein és felhívásban tiltakozik a magyarországi németek magyarosítása ellen.
A budapesti Országos Chemiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás létesítése.
1882. november 16.
A BudapestSzentlőrinc vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés a főváros és Pécs között.
1882. november 20.
Megalakul a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület.
1882. december 5.
A BudapestSzabadka vasútvonal megnyitása.
1883. szeptember 21.
Az ember tragédiájának bemutatója a Nemzeti Színházban.
1883. október 6.
Az Országos Antiszemita Párt megalakulása.
1883. október 14.
A szegedi színház megnyitása.
1883. október 30.
Románia csatlakozik a hármas szövetséghez.
1883. november 1.
Megnyitják a vágvölgyi vasút TrencsénZsolna szakaszát.
1883. december 1.—1903. július 4.
Khuen-Héderváry Károly horvát bán.
1883. december 20.
A SzabadkaÚjvidékZimony vasútvonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Szerbiával és a Balkánnal.
1883.
Átadják a forgalomnak az eszéki Dráva-hidat és a zimonyi Száva-hidat.
Budapesten Festészeti Mesteriskola létesül.
1884. március 14.
A radikális ellenzéki szocialisták letartóztatása.
Budapesten mérsékelt román párt alakul.
1884. március 27.
A három császár szövetségének megújítása.
1884. április 10.
A mérsékelt ellenzék új programja.
1884. április 26.
1884:XIV. tc. a Tiszának és mellékfolyóinak szabályozásáról, a Tisza-völgy ármentesítéséről, a vízszabályozási és ármentesítő társulatok szervezéséről.
1884:XVI. tc. a szerzői jogról.
Nagyszebenben megjelenik a Tribuna című román lap.
1884. május 18.
Az új ipartörvény (1884:XVII. tc.) létrehozza az ipartestületeket, a gyári felügyeletet és intézkedik a tanoncoktatás megszervezéséről.
1884. május 19.
1884:XVIII. tc. a budapesti Nagykörút kiépítéséről.
1884. május 22.
1884:XIX. tc. az új állandó Országház építéséről.
1884. június 1–3.
A Román Nemzeti Párt nagyszebeni értekezlete a passzivitás mellett foglal állást.
1884. június 15.
A Szlovák Nemzeti Párt bejelenti, hogy nem állít jelöltet a képviselő-választásokon.
1884. június 18.
Az Erdélyi Vasút és a Duna-Drávai Vasút állami megváltása.
1884. június 28.
Táncsics Mihály halála.
1884. június
Országgyűlési képviselő-választások.
1884. július 1.
Az Államvasutak BudapestÚjszőny vonalának megnyitásával létrejön a Duna-jobbparti összeköttetés Budapest és Bécs között.
1884. július 11.
Trefort kultuszminiszter rendelete az „elkeresztelésekről”.
1884. augusztus 17.
A budapesti Keleti pályaudvar átadása.
1884. szeptember 27.
A budapesti Operaház megnyitása.
1885. május 2.
Az Országos Kiállítás megnyitása Pesten.
1885. május 11.
1885:IX. tc. a Postatakarékpénztár alapításáról.
1885. május 28.
Trefort Ágostont a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választják.
A vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete a magyar nyelvnek az összes népiskolában való kötelező oktatásáról.
1885. június 14.
1885:XXIII. tc. a vízjogról.
1885. június 15.
1885: XXIV. tc. a polgárosított bánáti határőrvidék házközösségi intézményének megszüntetéséről.
1885. augusztus 9.
A szerb nemzeti egyházi kongresszus megnyitása.
1885. augusztus 25.
A budapesti Szent István kórház átadása.
1885. szeptember 18.
A plovdivi felkelés. Battenberg Sándor az egyesült Bulgária és Kelet-Rumélia fejedelme.
1885. október 3–7.
Nemzetközi gazdakongresszus Budapesten.
1885. október 17.
Újvidéken megjelenik a Branik, a szerb liberálisok lapja.
1885. november 5.
A konstantinápolyi nagyköveti konferencia megnyitása.
1885.
A szegedi közúti Tisza-hidat és a barcsi Dráva-hidat átadják a forgalomnak.
Schenek István és Farbaky István akkumulátora.
A brassói állami középipariskola létesítése.
Megalakul az Országos Magyar Iparművészeti Társulat és a Magyarországi Tót Közművelődési Társulat.
Munkácsi Bernát nyelvészeti és néprajzi gyűjtőútja a votjákok és a csuvasok között.
Justh Zsigmond: Ádám című regénye.
Hollósy Simon: Tengerihántás című festménye.
Az Országház építése (1885–1904).
A budai Lukács-uszoda megnyitása.
Megalakul a Budapesti Torna Club (BTC).
1887. november 28.
Megindul a villamosvasút próbajárata Budapesten.
1887. november 25–27.
Az ipartestületek első országos értekezlete.
1887. december 7.
Kereskedelmi és hajózási szerződés Olaszországgal.
1887. december 8.
Kereskedelmi szerződés Németországgal.
1887. december 12.
A Monarchia, Anglia és Olaszország megállapodása a balkáni status quo fenntartásáról.
1887.
A tekeházi Tisza-híd átadása.
A budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás létesítése.
1889. január 27.
Országos ifjúsági nagygyűlés a Vigadóban az új véderőtörvény ellen.
Kossuth táviratában a nemzeti hadsereg megszervezése mellett foglal állást.
1889. január 28.
Apponyi felszólítja a képviselőházat a véderő-törvényjavaslat elutasítására.
1889. január 29.
Utcai tüntetések a Véderő-törvényjavaslat ellen.
1889. január 30.
Rudolf trónörökös öngyilkossága.
1889. március 26.
A képviselőház elfogadja a módosított véderő-törvényjavaslatot.
1889. április 9.
Tisza átalakítja kormányát.
1889. április 11.
1889:VI. tc. a véderőről.
1889. április 29.
A Magyar-Gácsországi, a Magyar Nyugati és Budapest-Pécsi Vasút államosítása.
1889. május 3.
Eötvös Lorándot a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választják.
1889. június 16.
A gazdasági minisztériumok átszervezése: megalakul a Földművelésügyi Minisztérium, valamint a Kereskedelemügyi Minisztérium.
1889. július 14.
A II. Internacionálé megalakulása Párizsban.
1889. július 30.
Budapesten megindul az állandó villamosjárat.
1893. március 2.
Az Első Magyar Csavarárugyár munkásainak sztrájkja.
1893. március 23.—április 28.
Újpesti pamutipari munkások sztrájkja.
1893. június 18.
Budapesten egy munkásgyűlés állást foglal az egyházpolitikai reformok, valamint az egyház és az állam teljes szétválasztása mellett.
1894. január 16.
Budapesti katolikus nagygyűlés.
1894. március 4.
Szabadelvű nagygyűlés az egyházpolitikai törvényjavaslatok támogatására.
1894. augusztus 13.
Tízhetes budapesti asztalossztrájk kezdete.
1895. május 19–23.
III. Országos Gazdakongresszus Budapesten.
1895. augusztus 10.
A budapesti nemzetiségi kongresszus.
1895.
Az első nőhallgatók a budapesti egyetem bölcsész- és orvoskarán.
Az Eötvös Kollégium megalakítása.
1896. április 11.
A földalatti vasút megnyitása.
1896. április 21.
A Millennium törvénybe iktatása.
1896. május 2.
Ferenc József megnyitja a millenniumi kiállítást.
1896. október 4.
Budapesti Szabadság híd Pestről 2014.JPG
Budapesti Szabadság híd Pestről 2014
A Ferenc József (ma Szabadság) híd felépülése.
1896.
A Néprajzi Múzeum épülete a Kossuth téren
Elkészül a Kúria palota (ma Néprajzi Múzeum), Hauszmann Alajos műve.
A Műcsarnok épülete a Hősök tere felől
A Műcsarnok épülete a Hősök tere felől
A Műcsarnok megnyitása..
Iparművészeti Múzeum
Az Iparművészeti Múzeum (1893–1896) átadása (Lechner Ödön).
1897. július 12.
Téglagyári sztrájk kezdete Budapesten.
1897. augusztus 23.—szeptember 16.
Nagy kőművessztrájk Budapesten.
1898. január 10–11.
A nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottságának ülése Budapesten.
1899. február 19.
Munkástüntetés Budapesten az általános választójogért.
1899.
Földtani Intézet (1231. számú műemlék) 4.jpg
Földtani Intézet (1231. számú műemlék) 4
A Földtani Intézet (1898–1899) felépül (Lechner Ödön).
1900. október 1.
Budapesten megindul Milan Hodža napilapja, a Slovenský Denník (később Slovenský Týždenník).
1901. február 15.
5000 munkanélküli tüntetése Budapesten.
1901. március 18.
A kereszt-mozgalom megindulása a budapesti egyetemen.
1901. december 21.
Munkanélküliek tüntetése Budapesten.
1902.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Érvénytelen bélyegkép paraméterek
HUN-2015-Budapest-Hungarian Parliament (Budapest) 2015-01 crop
Az Országház (1894–1902) átadása (Steindl Imre).
Oláh Igor-5 ker Hold u 4.jpg
Oláh Igor-5 ker Hold u 4
Postatakarékpénztár (1899–1902) átadása (Lechner Ödön).
1903. január 6.—február 16.
A Hofherr és Schrantz gyár munkásainak sztrájkja.
1903. február 15.
A tattersalli munkásgyűlés tiltakozása a létszámemelési javaslat ellen.
1903. március 22.
Tiltakozó gyűlés a létszámemelés ellen Budapesten.
1903. május 25.
Újpesti jutagyári munkások sztrájkja.
1903. május 27.
Fővárosi építőmunkássztrájk.
1903. június 27 .—július 1.
Az annavölgyi, dorogi bányákban sztrájk, amit több fővárosi és vidéki üzem munkásainak sztrájkja követ.
1903. július 15.
Munkásnagygyűlés Budapesten a kormány munkásellenes terrorja ellen.
1903. október 4.
A budapesti fuvarosok általános sztrájkja.
1903.
A Halászbástya díszlépcsővel
A Halászbástya (1901–1903) elkészülte (Schulek Frigyes).
Az Erzsébet híd 1903-ban
Az Erzsébet-híd (1897–1903) átadása.
1904. február 12.—április 12.
Budapesti lakatosmunkások sztrájkja.
1904. március 13–14.
Budapesti szabómunkások sztrájkja.
1904. május 1.
Budapesti ötvenezres tüntetés.
1905. február 5.
A fővárosi munkásság tiltakozó tüntetése a „cárizmus állatiassága” ellen.
1905. május 15.
A budapesti vas- és fémöntők hathetes sztrájkjának kezdete.
1905. május 28.—július 2.
Fővárosi általános vasmunkássztrájk.
1905. szeptember 15.
Vörös péntek, a budapesti munkásság első általános politikai sztrájkja és tüntetés az Országház előtt.
1905. december 14.
A budapesti ifjúmunkások nagygyűlése jóváhagyja az Ifjúmunkások Országos Szövetségének alapszabály-tervezetét.
1906. február 19.
Katonaság szállja meg a parlamentet, házfeloszlatás.
1906. április 9–19.
A Ganz-gyár elektrotechnikai részlegének sztrájkja.
1906. április 17.
Budapesti szabászati üzemi sztrájk.
1906. július 2–5.
Budapesti légszeszgyári sztrájk.
1907. december 31.
Nagyméretű munkástüntetés Budapesten a vasutas-szakszervezet tervezett feloszlatása ellen.
1908. március 30.
1908:XII. tc. A kölcsönös kereskedelmi viszonyoknak az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országokkal való szabályozása tárgyában Budapesten 1907. évi október 8-án kötött szerződés becikkelyezéséről.
1908. július 20.
[1908:XXIX. tc]. A Budapest székesfővárosban és környékén állami költségen létesítendő munkásházakról.
1908. október 8.
A budapesti munkásság vasbotos tüntetése.
1908. december 22.
1908:XLVIII. tc. Budapest székesfőváros fejlesztéséről s háztartásának rendezése végett teendő állami intézkedésekről.
1908. december 31.—1909. január 1.
A budapesti munkásság sztrájkja a szervezkedési szabadság védelmében.
1909. augusztus 20.
A magyarországi forradalmi szocialisták (szindikalisták) kongresszusa Budapesten.
1910. április 11.
Schlick-gyári sztrájk.
1910. május 23.—augusztus 16.
Budapesti lakatosmunkások sztrájkja.
1910. június 11.
Négyhetes fővárosi festőmunkássztrájk kezdete.
1911. június 11.
Szocialista tüntetések Budapesten a katonai terhek ellen és az általános választójogért.
1911. július 30.
A Justh-párt, az MSZDP és szövetségeseik választójogi nagygyűlése Budapesten.
1911. augusztus 13–15.
Szakszervezeti kongresszus Budapesten.
1911. október 10.
Budapesten gyűlések a „drágaság és a politikai helyzet” napirenddel.
1911. november 12.
Antimilitarista szociáldemokrata népgyűlés Budapesten.
1911.
A budapesti Állatkert főbejárata
Elkészül az Állatkert (1908–1911), Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervei alapján.
A Martinelli téri Rózsavölgyi-üzletház, Lajta Béla alkotása.
1912. március 4.
Politikai tömegsztrájk. Szocialista tüntetések a fővárosban és vidéken.
1912. március 24.
Szociáldemokrata nagygyűlés Budapesten, elsősorban polgári ellenzéki szónokokkal.
1912. május 23.
Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb szocialista tömegtüntetése.
1912. május 24.
A fővárosi gyárak egy része kizárja a sztrájkolókat.
1912. október 27.
A radikálisok békegyűlése Budapesten.
Vaszary Kolos hercegprímás lemondása.
1912. október 30.
Béketüntetés Budapesten.
1912. november 4.
Ferenc József budapesti látogatása. A tüntető munkások egy része a köztársaságot élteti.
1912.
A Vas utcai kereskedelmi iskola
A Vas utcai kereskedelmi iskola (1910–1912) átadása (Lajta Béla).
1913. november 21.
Egy budapesti népgyűlésen a forradalmat, a köztársaságot és a sajtószabadságot éltetik.
1917. június 8.
Választójogi nagygyűlés Budapesten.
1917. november 25.
Iparcsarnoki béketüntetés, szolidaritás az orosz forradalommal.
1918. január 13.
Gyűlések Budapesten a breszt-litovszki békediktátum ellen.
1918. január 18.
Általános sztrájk egész Ausztriában.
Általános sztrájk Budapesten.
1918. március 7–14.
Vasipari sztrájk Budapesten. Elbocsátások a 8 órás munkaidő bevezetése miatt.
1918. április 14.
Iparcsarnoki választójogi nagygyűlés.
1918. május 7.
Sztrájk a MÁV Gépgyárban.
1918. június 20.
Budapesti általános sztrájk.
1918. október 25.
A Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának bejelentése.
Diákok és katonatisztek tüntetése a Várban.
1918. október 28.
A lánchídi csata.
1918. október 29.
Budapesti munkások félórás általános sztrájkja, tiltakozásul a kormány vérengzése ellen.
A rendőrség csatlakozása a Magyar Nemzeti Tanácshoz.
A Forradalmi Katonatanács megalakulása.
Hadik János miniszterelnöki kinevezése.
1918. október 30.
A forradalmi tömegek megakadályozzák egy menetszázad frontra indítását, kiszabadítják a politikai foglyokat, elfoglalják a Térparancsnokságot és a fontosabb középületeket.
1918. október 30–31.
A felfegyverzett munkás- és katonatömegek megszállják Budapest összes stratégiai pontját.
A forradalom győzelme.
1918.
Szent Gellért tér, Hotel Gellért szálloda. Fortepan 1656
A Gellért Szálloda (1909–1918) átadása (Hegedüs Ármin, Stark Izidor, Sebestyén Artúr munkája).

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A terület kialakulásának főbb vonásai a pleisztocénben

Hazánk legnagyobb pleisztocén végi hordalékkúpjai: A Dunáé Budapest és Szeged között, a Tisza mellékfolyóié a Nyírségben, valamint a Marosé a délkeleti Alföldön.

A földtörténeti jelenkor felszínfejlődése

Az atlanti tölgyfázisban kifejlesztett nagy ívű meanderhálózatot levetélve (kunsági óriásmorotvák, a Duna nagy ívű meanderei az alföldi Duna-melléken, Budapesttől délre) lassan bevágódtak a boreálisban feltöltött völgytalpba.

Gábori Miklós

A gravetti kultúra települései

A Duna-kanyar vidéki telepek kora általában a LascauxSágvár-interstadiális körüli, viszonylag rövid, enyhe éghajlati periódusra tehető (17 000–18 000 év). Ennek a csoportnak valószínűleg fiatalabb, egyelőre legdélibb lelőhelye Budapest-Csillaghegyen található.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A korai és középső rézkor

A „papkirályoktól” és a harcosok rétegétől vezetett bodrogkeresztúri nép hódító törekvéseit terjeszkedése jelzi. Hatalma csúcsán csoportjai tűnnek fel a közlekedési és stratégiai pontokon: az Ipoly völgyében, Budapest térségében, valamint Erdélyben, a Maros mentén. Az északi és keleti előrehatolás célja rézlelőhelyek és más gazdasági források (például sóbányák) megszerzése volt.

A korai bronzkor

Nyugatról a harang alakú edények rejtélyes népe hatolt be a Bécsi-medencébe, egészen a Fertő-tó vidékéig. E nép izgalmas szétrajzása valószínűleg az Ibér-félszigetről indult ki, csoportjai — a Brit-szigeteket és Itáliát is beleértve — Nyugat- és Közép-Európa legfontosabb gazdaságföldrajzi csomópontjain tűnnek fel. A bronzöntés tudományát hordozó mozgékony íjászok leszármazottai tartósan megvetik a lábukat a Fertőn túli síkságon. A Nagy-Budapest térségébe eljutó, elszigetelt helyzetű legkeletibb „előőrsük” azonban csupán epizódszerepet játszott a Kárpát-medence bronzkorában. Zsugorított csontvázas kis temetőkből (Tököl) ismert embere és vonzó szépségű anyagi kultúrája gyorsan a helyi népesség hatása alá került, második vagy talán harmadik nemzedékük pedig nyomtalanul felolvadt a merőben más kultúrájú helyi bronzkori lakosságban.

A halomsíros nép támadása

A halomsíros uralom alá került vatyai nép is csakhamar elnyeli a hódítókat, a halomsíros és vatyai elemek keveredéséből keletkezett új színezetű művelődést legjellemzőbb lelőhelyéről és központjáról koszideri kultúrának nevezik. Halomsíros és helyi bronzokban gazdag Duna menti változata a rákospalotai csoport, Tisza menti konzervatív tömbje pedig az alpári csoport. Ismét általánossá válik az urnatemetkezés, már a hódítók utódait is elhamvasztják.

Mócsy András

Politikai történet

A mesés hagyomány szerint a megszaporodott keltaságot Ambigatus király küldte hódító hadjáratba két unokaöccse vezetésével, akik közül az egyik Itáliában, a másik a Kárpát-medencében vezette a neki jutott, állítólag igen nagyszámú kivándorlót. Tény, hogy az i. e. IV. század első felében a Kárpát-medence nyugati felében, különösen a Duna BécsBudapest szakasza mentén a kelta előretörésnek régészeti bizonyítékai vannak, és az i. e. IV. század második felében ez a dunántúli kelta uralom már annyira megszilárdult, hogy balkáni portyákra vállalkozhatott.

Etnikai és társadalmi viszonyok

Római mintára különösen két területen vertek a kelták pénzt: a pénzverés egyik centruma a bojusz törzs területén, a mai Pozsony táján volt, a másik a mai Budapest táján. Az utóbbi pénzverés valószínűleg már az időszámítás kezdete körüli évtizedekre tehető. E két pénzverési centrum kialakulása egyben egy további igen fontos körülményre irányítja a figyelmet. Mint láttuk, a kelta arisztokrácia alkalmasabbnak bizonyult tartós államalakulatok és törzsszövetségek létrehozására, mint a pannon vagy a dák törzsek arisztokráciája. Érdekes módon azonban épp a kelta törzsek vagy a kelta eredetű uralmak hódoltak be könnyebben a rómaiknak: a rómaik első Kárpát-medencei szövetségesei, mint látni foglyuk, a szkordiszkuszok voltak, és nincsen tudomásunk arról, hogy a Dunántúl északi felének kelta törzsei ellenállást fejtettek volna ki a római hódítással szemben. A széthúzásra hajlamos pannon és dák törzsek a keltákkal ellentétben szívós és hosszan tartó ellenállást tanúsítottak, és a római hódítás után megint csak a kelták voltak azok, akik könnyebben megtalálták az utat a római uralommal való kompromisszumra, míg a pannon és trák lakosság romanizációja csak késve, illetve egyáltalán nem következett be.

Nem véletlen, hogy a legerősebb Kárpát-medencei kelta állam vezető törzsének, a bojuszoknak a szállásterületén, a Fertő tó vidékén — a római uralom kezdeti szakaszában — egy igen gazdag földbirtokos arisztokrácia mutatható ki, amely érdekeit korán összhangba hozta a római hódítók érdekeivel A másik terület, ahol a bennszülött lakosság korán romanizálódott, a Dunántúl északkeleti része, a mai Budapest távolabbi környéke.

Bóna István

A langobardok

A gepida szövetségre támaszkodva, a menekülő herulok nyomában a langobardok átkeltek a Dunán. Megszállták a Tullntól nagyjából Budapest környékéig terjedő Duna-szakaszt, egyes csoportjaik pedig kezdtek behatolni Észak-Pannonia területére, nagyjából a Balaton vidékéig.

A kelet-magyarországi avarság pusztulása

A nagyszentmiklósi arany ivókürtnek a VII. századi avar és pontusi bolgár fejedelmi és más rangos leletekben van párja (Bócsa, Bábony, Átokháza, Maloje Perescsepino), talpas csészéinek VII. század végi avar-onogur gazdag sírokban vannak testvérei (Ozora, Nemesvarbók, Budapest, Átokháza, Zsély stb. — az első kettőt IV. Konstantin 669–672 körüli arany- és ezüstpénzei közvetlenül keltezik).

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Rákos (X. ker.) X
Angyalföld (XIII. ker.) X
Csepel (XXI. ker.) X A korai vezető réteg sírjai
Farkasrét (XII. ker.) X
Fehérvári út (XI. ker.) X X
Népstadion (XIV. ker.) X
Pesterzsébet (XX. ker.) X
Tihany tér (XIV. ker.) X

Györffy György

A vezérek szállásrendje és a törzsek

  • A Duna partvidéke Budapest körül és a jobb part Buda felett „Kündü fia” Kurszánnak jutott osztályrészül.
  • A középső Duna-melléket, ahol Árpád és utódai megtelepedtek, kutatóink a Megyer törzs lakóterületének mondták, azt vélve, hogy Árpád törzse a névadó törzs volt. Ez a feltevés azonban ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a pécsi Árpád körül három, a Sió és a Vajas mellett egy–egy Megyer nevű falut találunk, de Budapest körül is akad négy. Minthogy a Duna két partján, Baranyától Pest környékéig a Tarján törzsnév hiányzik, és ez a török tarkan méltóságnévből ered, amely a Türk és a Kazár Birodalomban – a feltehető eredetibb kovács jelentése mellett – a főparancsnok címe volt, valószínű, hogy az alapnépesség Tarján törzsbeli volt. Ez a megállapítás Pest környékére is érvényes, ahol Kurszán szállott meg. E tájon a Gyarmat törzsnév is hiányzik, a csonka Gyarmat törzshöz azonban kevésbé kapcsolhatjuk Kurszánt.

Kristó Gyula

Idegen etnikumok

A mai Budapest területén fekvő Megyernél jelentős rév volt a Dunán, itt 1135-ben a káliz nép nemzetségét említi egy oklevél. Évszázadokkal később ugyanitt feltűnik a káliz népnévből alakult (Buda)Kalász falunév.

Kézművesség

Sajátságos emléke a XII. századi magyar fegyverzetnek az a sisak, amelyet 1877-ben a Duna medrében Budapesten találtak. Vésett és egykor aranyozott díszítése keleti mesterre vall, aki talán Magyarországon is dolgozhatott, de a sisak társtalansága a magyarországi anyagban inkább arra mutat, hogy importáru.

Péter Katalin

Iskolák

A felsőfokú képzés 16. századi kísérletei a maguk korában képtelenek jelentős hatást kifejteni, de egyik sem múlik el egészen nyomtalanul. Báthori szándékát majd Bethlen Gábor újítja fel, természetesen nem katolikus papok, hanem világi értelmiség nevelésének céljával. Oláh kezdeményezéséből pedig nagyon sok nehézség árán, de végül is létrejön a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetem, a jelenleg működő budapesti egyetemek közös őse.

Makkai László

A török kor emberföldrajzi mérlege

Kétségtelen tény, hogy a török kor végeredményben az ország jelentős részében a táj elvadulásával és a magyar népesség pusztulásával jellemezhető, de a két folyamat nem kezdettől fogva, nem állandóan és nem is mindenütt kapcsolódott össze úgy, hogy közéjük mintegy egyenlőségjelet tehetnénk. Márpedig régebbi történetírásunk ezt az egyenlőségjelet alkalmazta azon feltételezés tényként való bemutatásával, hogy az országnak GyőrBudapestDebrecen vonalától délre eső részén a magyar lakosság már a 16. század közepére kipusztult, s a megműveletlen táj elvadult, a korábbi betelepülés során kiirtott erdők helyét most szántók és szőlők helyett gyep, homok és szik foglalta el, mert erdő híján a páratartalom csökkenése pusztaságot s vele extenzív állattartó gazdálkodást hozott létre.

Benda Kálmán

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Hogy állunk Lipótnak a korabeli és későbbi nemesi szemlélet által oly sokat emlegetett „alkotmányvisszaállító” nimbuszával, aminek köszönhette, hogy 1896-ban a budapesti millenniumi emlékművön szobrot állítottak neki?

Vörös Károly

A főúri életmód: a kastély

Ám Széchenyi is, aki vagyonának jelentős részét nagyon is tudatosan budapesti ingatlanokba, tőkés vállalkozások értékpapírjaiba fektette, jövedelmének még 1848-ban is csak egynegyed részét nyerte tisztán polgári jellegű forrásokból; a maradék háromnegyed rész földjáradékból származik, s egyelőre nem tudjuk pontosan, ebből mennyi volt a tisztán tőkés jellegű.

Spira György

A nyomdászmozgalom

Amikor tehát a nyomdászok április 30-án még csak petícióban kérték béreik tetemes jobbítását, a nyomdatulajdonosok kereken elutasították ugyan ezt a kérést, amikor azonban a munkások erre május 12-én bejelentették, hogy ha három napon belül nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor a 15-ével kezdődő héten mindnyájan sztrájkba lépnek, ez a bejelentés nyomban hatott, s a 13-án tartott egyeztető tárgyaláson már meg is született a pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése (amely egyben az első valamely iparág összes érdekeltjére kiterjedő érvényű kollektív szerződés volt Budapest történetében), ez a szerződés pedig szinte változtatás nélkül szentesítette azokat az új bértételeket, amelyek bevezetését az április 30-i petíció követelte.

Szabad György

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Noha 1848-ban a magyar országgyűlés „szentesített” törvénnyel utasította a kormányt, „hogy Budapesttől mint a haza szívétől a határszélekig irányzandó 6 új vaspályavonalakat… tervezzen”,[1] s a fiumei vonal építését tüstént kezdesse meg, majd sürgető feladatként iktatta újabb (az uralkodó által már nem szentesített) törvénybe, hogy Pestről Kolozsváron és a Székelyföldön át az Ojtozi-szorosig vasút építendő, az önkényuralom közel két évtizede kevésnek bizonyult Magyarország és Erdély vasúti összeköttetésének a megteremtésére.

Kolossa Tibor

A horvát kiegyezés

A törvény kimondta, hogy Horvátország egész területén mind az autonóm szerveknek, mind a közös kormány közegeinek hivatalos nyelve a horvát; sőt a budapesti közös minisztérium köteles rendeleteit horvát nyelven is kiadni, horvátországi felterjesztéseket és beadványokat horvát nyelven elfogadni és azokra horvátul válaszolni.

Az autonómia körébe nem eső ügyek: az újoncmegajánlás, a védrendszer, az országos pénzügy, az összes gazdasági ágazat és az udvartartás költségei közös ügyeket képeztek a két ország között. A közös ügyekben a törvényhozási jog a pesti „közös” országgyűlést illette. A pesti országgyűlésbe Horvátország 29 – később a határőrvidék polgárosítása után 40 –, a főrendiházba 2 képviselőt küldött, akiknek joguk volt horvát nyelven felszólalni. A delegációban 4 horvát képviselőt és 1 horvát főrendet illetett meg hely, s itt is használhatták a horvát nyelvet.

A közös ügyekben a végrehajtó hatalmat a Budapesten székelő központi kormány gyakorolta saját közegei által. A központi kormányban egy tárca nélküli horvát–szlavón–dalmát miniszter foglalt helyet. A Horvátországra is kiterjedő hatáskörrel bíró minisztériumokban (földművelés-, ipar- és kereskedelemügy, közmunka- és közlekedésügy, pénzügy és honvédelem) horvát osztályokat kellett felállítani. Ezekben, valamint a közös minisztériumok horvátországi közegeiben a törvény előírásai szerint, „amennyire csak lehet”, horvát „honfikat” kell alkalmazni. A később tízévenként megújított pénzügyi egyezmény elvben kimondta, hogy Horvátország adóképessége arányában köteles a Magyarországgal közös ügyek költségeihez hozzájárulni. A hozzájárulási arányt 6,4%-ban határozták meg. Ez azonban a gyakorlatban kivihetetlen volt; az előbbi kvóta kifizetése után a fejletlen és szegény Horvátországnak az autonómia kiadásaira jóformán semmi sem maradt volna. Ezért Horvátország bevételei 45, majd 44%-át megtarthatta az önkormányzat szükségleteinek fedezésére, a többit pedig a közös költségekre adta.

Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát–szlavón határőrvidékre, valamint Dalmáciára. Nem jött létre azonban megegyezés Fiume kérdésében, mert Fiuméről még az unionisták sem voltak hajlandók lemondani. A fiumei olasz polgárság meg akarta tartani régi kiváltságos jogállását, nyelvi és közigazgatási autonómiáját a magyar kormány fennhatósága alatt. Ez kedvezett a magyar kormány terveinek, mely Fiumét a magyar tengeri kereskedelem bázisának szánta. A magyar kormány már 1867-ben királyi biztost állított a város élére. 1869-ben újabb tárgyalásokon próbáltak megegyezésre jutni, de sikertelenül. Erre 1870-ben létrehozták az úgynevezett fiumei provizóriumot, mely a dualizmus egész tartama alatt fennállott. Fiume vármegyét Buccari város kiváltságos kerületével együtt Horvátországhoz csatolták, maga Fiume városa viszont „a magyar koronához csatolt külön testként” a magyar kormány fennhatósága alá tartozó fiumei kormányzó igazgatása alá került. A határőrvidék horvát részét később Horvátországhoz csatolták, Dalmácia azonban Ausztriához tartozott, és Horvátország területi igényét reá nem érvényesíthette.

Az 1868. évi horvát–magyar kiegyezés Európában példátlanul széles körű önkormányzatot biztosított a horvátoknak, de csak addig volt fenntartható, amíg a dualizmus rendszere fennállott. Magyarország csak a Monarchia dualista szerkezete útján tudta Horvátországot az államközösségbe kényszeríteni. A horvát önkormányzat tartalmazta az önálló állami lét bizonyos elemeit, lehetővé tette a horvát nyelv politikai érvényesülését, nemzeti kulturális és politikai intézmények létrehozását és szabad fejlődését. Az államközösségben azonban nem az egyenjogúság, még csak nem is a méltányosság érvényesült, hanem a magyar központi kormány túlsúlya, hegemóniája. A magyar kormányok mindig arra törekedtek – gyakran erőszakos eszközökkel is – hogy Horvátországban a központi kormánynak magát teljesen alávető kormánypártot tartsanak uralmon, amely a budapesti parlamentbe kormánytámogató képviselőket küld.

A polgári jogrendszer alapjainak lerakása

A fővárosi polgárság különleges védelmére szolgált a budapesti kisajátításokról szóló törvény (1868:LVI. tc.), mely a vitás kisajátítási ügyeket Budapest területén a háztulajdonosok köréből alakított külön esküdtszék elé utalta.

A polgári államszervezet kiépítése

Külön törvény egyesítette Pest, Buda és Óbuda városokat és szabályozta az egyesített főváros törvényhatóságát (1873:XXXVI. tc.). A budapesti polgárság iránti kedvezésből a virilizmus korlátozott módon érvényesült. A törvényhatósági bizottság 200 virilista tagját Budapesten igen széles körből, az 1200 legtöbb adót fizető polgár közül választották. A főváros élén nem főispán állt, hanem a főpolgármester, akit a király által kijelölt három személy közül a törvényhatósági bizottság választott hat évre és a kormány nem mozdíthatott el. Egyebekben a főváros a többi törvényhatóság jogaival rendelkezett.

A budapesti rendőrséget a törvény kivette az önkormányzat hatásköréből és közvetlenül a belügyminiszter hatósága alá rendelte. Ez részben a fővárosban kibontakozó munkásmozgalom hatékony kormányellenőrzése érdekében történt. A fővárosi rendőrség már kezdetben ellátott országos rendőri feladatokat is.

A Lónyay-kormány

Az ellenzék veszteségei elsősorban azért voltak fájdalmasak, mert a fővárosban és a magyar vidékeken következtek be.

S. Vincze Edit

A francia–porosz háború és a Párizsi Kommün hatása. Az 1871–72. évi „hűtlenségi per”.

A politikai küzdelemnek az Általános Munkásegylet teremtett legális keretet. Alapszabályait – politikai jellegű feladatok meghatározásának csekély módosítása után – a belügyminiszter 1870. június 11-én végre jóváhagyta. A politikai aktivitás növelte az egylet tömegbefolyását: a fővárosi szakmai egyletek és a vidéki munkásegyletek csatlakoztak a pesti központhoz. Az egyesülés elől a Pest-Budai Munkásképző Egylet – az Internacionálé szekciója – sem zárkózott el. 1870 őszén megint esedékes lett a legális munkáspárt létrehozása.

A munkáspárt jellegének, irányának meghatározása azonban újra belső ellentéteket robbantott ki, így a párt megint csak nem jöhetett létre. Az Általános Munkásegylet irányítói a porosz annexió ellen vívott harcban a 48-as párt vezetőinek támogatását keresték. Az együttműködés alapját a két tábor véleményazonossága teremtette meg. Az Általános Munkásegylet vezetői 1870. december 18-án a „48-as klubbal” együttesen szervezett gyűlésen tiltakoztak Elzász-Lotharingia porosz megszállása ellen, 1871 februárjában pedig petíciós kampányt indítottak a bécsi francia konzul pénzügyi támogatásával. A magyar kormány közbenjárását sürgető kérvényre az aláírásokat az Általános Munkásegylet vezetői gyűjtötték. A 48-as párttal való kapcsolatot elsősorban Külföldi Viktor, az egylet alelnöke és Szvoboda Lajos tanárjelölt, a vezetőség tagja szorgalmazta, törekvéseiket Ihrlinger Antal is támogatta.

A 48-as párt radikális képviselőivel kialakított együttműködés nagyobb súlyt, szabadabb mozgási lehetőséget biztosított az Általános Munkásegyletnek. Vezetői azonban a szövetségtől jóval többet vártak: a munkásmozgalom tömegbázisának kiszélesítését. Az ország lakosságának többségét alkotó mezőgazdasági proletárok és szegényparasztok politikailag aktív csoportjai a 48-as párt befolyása alatt álltak. Külföldi de főként Szvoboda abban bízott, hogy a 48-as párt képviselőinek közvetítésével a falusi „demokrata körök”, „népkörök” felsorakoznak a szocialisták oldalán. Nézeteik szerint az alakulóban levő munkáspártnak nemcsak az iprai proletariátust kell tömörítenie, hanem a parasztságot, a kispolgárságot és a haladó szellemű értelmiségieket is. Alkalmazkodva a 48-as párt híveinek nacionalista érzelmeihez, a pártot Magyar Munkáspárt elnevezéssel akarták létrehozni, ami eleve kirekesztette volna soraiból a nemzetiségi proletárokat. Elnökének Simonyi Ernőt szemelték ki, abban a meggyőződésben, hogy „eltekintve speciálisan nemzeti álláspontjuktól a politikában, a 48-as párt kiemelkedő vezetői szociális téren nemzetközileg gondolkodnak és általában a szocialista tendenciáknak hódolnak”.[2]

Hasonló jellegű szervezetek alakulására már volt történelmi példa. Kezdetben maga az Internacionálé is ellentétes szándékú és meggyőződésű egyedeket-csoportokat tömörített; a Német Munkásegyletek Szövetsége is megnyitotta kapuit a délnémet Néppárt előtt; a Monarchiában – főként Cseh- és Morvaországban, Galíciában – is működtek a nemzeti burzsoáziát és a munkásságot egyesítő szervezetek. De ez az egység sehol sem bizonyult tartósnak, csak addig állott fenn, míg a proletárok és a kispolgárok egymástól eltérő osztályérdekei nem keresztezték egymást. A 60-as évek Végén a nemzetközi munkásmozgalom a forradalmi irányú fejlődés jeleit mutatta. Az Internacionálé 1869-es bázeli kongresszusa határozatot hozott a földnek és kincseinek kollektív tulajdonáról. A marxi forradalomelméletet tükröző határozat – a magántulajdon elvének tagadása – mélyreható polarizációs folyamatot indított el: a kispolgári demokraták szakítottak a szocialista mozgalommal, a szervezett proletariátus pedig egyre tisztábban képviselte önálló osztályérdekeit.

A munkásság önállósodásának folyamata 1869–70-ben meggyorsult. A német Szociáldemokrata Munkáspártból a kollektív tulajdon elvének nyilvános elfogadása után kiváltak a délnémet Néppárt csoportjai. Hasonló tendenciák mutatkoztak az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalmában: az ausztriai szociáldemokrácia forradalmi érzelmű tagjai mind erőteljesebben bírálták a burzsoáziával együtthaladó Oberwinder-féle vezetést, sürgették-szorgalmazták az önálló proletárpolitika érvényesítését. A németországi és az ausztriai proletármozgalom önállósulását a politikai eseményekben bekövetkezett fordulat is elősegítette. Poroszország katonai győzelme mutatta az egységes, demokratikus Németország létrehozására irányuló törekvések irrealitását. A német militarizmus durva érvényesülése pedig jócskán elhomályosította a német nacionalizmus dicsfényét.

Ismerve a 48-as párt képviselőinek kispolgári demokrata eszméit és központba állított függetlenségi törekvéseit, nem lehet kétséges, hogy a demokratikus érzelmű 48-asok és a szocialista munkásság egy pártban való tömörítése csak abban az esetben lett volna lehetséges, ha a munkások lemondanak az önálló osztálypolitikáról, a proletár nemzetköziség vállalásáról, az Internacionálé közvetítette marxi eszmék érvényesítéséről. Egy ilyen munkáspárt felett ekkor azonban már eljárt az idő.

A magyarországi munkásmozgalom másik irányzata, amelyet az Internacionálé pesti szekciójának tagsága, elsősorban Farkas Károly képviselt, a nemzetközi munkásmozgalomban lejátszódó forradalmi folyamat áramlatába kapcsolódott. Az Internacionálé hívei az önálló proletárpolitika védelmében hevesen szembeszegültek a 48-as párttal kiépített politikai együttműködéssel, és következetesen hangsúlyozva, hogy „magyar munkáspárt nem létezik, szociáldemokrata párt csak egy van a világon, nincs német és nincs magyar”, tiltakoztak a Magyar Munkáspárt alakításának terve ellen.[3] Az Internacionálé pesti szekciója olyan, a polgárság minden politikai árnyalatától független, önálló proletárpárt létrehozására törekedett, mely az internacionalizmus és az osztályharc talaján áll. A magyarországi munkások szövetségeseit, harcostársait nem a nemzeti burzsoázia, hanem a nemzeti különbség nélkül szervezett és országhatárokkal szét nem választott ipari és mezőgazdasági proletariátus soraiban kereste. A két egymással ellentétes koncepció – mely a dualizmus korában végigkíséri a munkásmozgalom történetét – már ekkor, az első lépések megtételekor kialakult.

A forradalmi irányú szervezkedést és propagandát a rendőrség következetesen akadályozta. 1870 decemberében feloszlatta a Pest-Budai Munkásképző Egyletet, újjászervezését lehetetlenné tette. Az Internacionálé pesti szekciója csakúgy, mint az ausztriai szociáldemokrácia, illegálisan folytatta tevékenységét.

A „nemzetközi szociáldemokrata párt” bázisa gyorsan szélesedett. Ebben mindenekelőtt a francia proletárok győzelme, a Párizsi Kommün létrehozása játszott közre. A nemzetközi események az Internacionálé pesti csoportjának nézeteit igazolták: előbb a győzelem ténye és a Kommün szocialista jellegű intézkedései, később a kegyetlen megtorlás, a szövetségesnek vélt demokratikus polgárság ingadozása és szembefordulása a forradalmi munkásmozgalommal.

A francia események híre gyorsan terjedt a magyarországi munkások között: az 1871 tavaszán a fiatal Politzer Zsigmond mérnökhallgató szerkesztésében megjelent új szocialista sajtóorgánum, a Testvériség (Brüderlichkeit) rendszeresen hírt adott a párizsi fejleményekről és szolidaritását fejezte ki a francia forradalmárokkal.

1871 tavaszán nagyarányú sztrájkmozgalom bontakozott ki a fővárosban. Bérkövetelésekért harcoltak a szabók, a bőrmunkások, a pékek, a vasúti munkások és számos más szakma dolgozói is. A legnagyobb méreteket a szabók májusi sztrájkja öltötte. A fővárosi rendőrség, amely a párizsi események magyarországi megismétlődésétől félt, erőszakos eszközökhöz folyamodott: letartóztatta a sztrájkbizottság ötvenkét tagját. A pesti munkások május 8-án kérvényt akartak átadni a parlament elnökének, hogy kieszközöljék társaik szabadon bocsátását. A Parlament körül csoportosuló, az épületbe is behatoló munkástömeget karhatalommal oszlatták szét.

Az Internacionálé pesti szekciójának tagjai részt vettek a bérmozgalmak irányításában. Kapcsolataik a szakmai szervezetekkel már korábban kiépültek és megszilárdultak. A szociáldemokrata párt szervezését ugyanis Farkas Károly a nagy- és kisüzemi proletárok soraiban kezdte meg. Az illegálisan tovább működő Pest-Budai Munkásképző Egylet keretei között központi irányító testületet hozott létre, az úgynevezett szakegyleti szekciót. A testülethez tartoztak a szakegyletek vezetői, a nagyobb üzemek munkásainak képviselői és a szociáldemokrata érzelmű, külön egyletbe nem tömörült kisipari szakmák bizalmi férfiai. A szakegyleti szekció tulajdonképpen a legálisan még meg nem alakult szociáldemokrata párt vezető testületeként működött: minden jelentősebb kezdeményezésről a szekció ülésein döntöttek. Farkas Károly nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy az Általános Munkásegyletnek a 48-as párt irányában el nem kötelezett vezetőit megnyerje törekvéseinek. Fáradozását rövidesen siker koronázta: Essl András szabó, az Általános Munkásegylet másodelnöke, Ihrlinger Antal és még többen bekapcsolódtak a szakegyleti szekció munkájába.

A munkásmozgalom radikalizálódása az Általános Munkásegylet tevékenységében is tükröződött. A vidéki munkásegyletek sorban csatlakoztak hozzá (ekkor már több, mint húsz városban működtek szocialista jellegű szervezetek, főként az ipari gócpontokban: Pozsonyban, Sopronban, Nagykanizsán, Kaposvárott, Pécsett, Temesvárt, Aradon és Resicán), a fővárosi központ tevékenysége is kiterjedt.

1871 januárjában megalakították a „fejmunkások osztályát”, amely a szocialista irodalom, mindenekelőtt Lassalle műveinek magyar nyelvű tolmácsolására „irodalmi osztályt”, a munkások képzésének elősegítésére „szociáldemokrata iskolát” alapított. A Párizsi Kommün hatása az Általános Munkásegylet elméletében is megmutatkozott. A békés átalakulást, a törvényes keretek között folyó politikai harcot hirdető nézetek háttérbe szorultak. A Kommün győzelme, majd kegyetlen vérbefojtása növelte a proletár szolidaritás érzését, fokozta a rokonszenvet és a bizalmat az Internacionálé iránt. Az Általános Munkásegylet lapja, a Testvériség így fogalmazta meg a Kommün egyik fontos tanulságát: „Osztályharc tehát a jelszavunk, melyhez a proletárságnak híven ragaszkodni kell kérdésének sikeres megfejtése végett.”[4]

1871 májusára elhárultak a legnagyobb akadályok a munkásegység megteremtésének útjából, megérlelődtek a szociáldemokrata párt megalakításának előfeltételei. A Pest-Budai Munkásképző Egylet tagjai május végén beléptek az Általános Munkásegyletbe. Elnökké Essl Andrást választották, a szakegyleti szekció legtevékenyebb vezetői – közöttük Farkas Károly – a választmány tagjai lettek. A szociáldemokrata párt törvényes megalakítását azonban a Párizsi Kommün leverését követő események megakadályozták.

A proletár nemzetköziség megnyilvánulása volt az a gyűlés és tüntetés, amelyet a szakegyleti szekció irányításával – a hatósági tilalom ellenére – 1871. június 11-én a Párizsi Kommün mártírjainak emlékére rendeztek. A pesti munkások gyűlése része volt annak a nemzetközi szolidaritás-akciónak, amelyet az Internacionálé kezdeményezett a francia forradalmárok védelmében, a kommünárok menedékjogának biztosítása érdekében. A lelkes hangulatú gyűlésen forradalmi beszédek hangzottak el. „A munkásságnak nem szabad többé kérni, joga van követelni – mondotta az egyik szónok –, de követeléseikért a munkásoknak helyt kell állniuk, és még ha nincs is fegyverük, ökleikkel kell szembeszegülniük a katonák szuronyainak és az erőszaknak.” A Kommün véres legázolása sem fosztotta meg a szocialistákat az újabb győzelem reményétől. „A szociáldemokrácia előtte úgy tűnik fel – hangsúlyozta a szónok –, mint a mitológiai idők meséiben a sárkány, melynek minden levágott feje helyett tíz új nőtt ki.”[5] A gyűlés befejeztével a munkások gyászfátyolos kalappal a Városligetbe vonultak. A katonás rendben felsorakozott tüntető menet éltette a hős párizsi proletárokat és hitet tett „az új, az általános forradalom” mellett.

A Párizsi Kommünnel lezárult a nemzetközi munkásmozgalom első szakasza. A 70-es évek elején a burzsoázia minden országban az erőszak fegyverével igyekezett véget vetni a szocialista eszmék továbbterjedésének: 1870-ben a bécsi, 1871 őszén a braunschweigi, majd 1872 elején a lipcsei szociáldemokratákat fogták perbe „felségárulás” címén, és ítélték őket hosszabb börtönbüntetésre. A pesti tüntetést követő napokban – június 12-én és 13-án – a fővárosi rendőrség letartóztatta a szocialisták vezetőit, házkutatást tartott az egyleti helyiségekben és a szocialisták lakásán. Hosszú vizsgálat és előkészület után 1872. április 22-én „hűtlenség” vádjával bíróság elé állították a fogva tartott huszonnyolc szocialistát, közöttük Farkas Károlyt, Ihrlinger Antalt, Essl Andrást, Külföldi Viktort, Politzer Zsigmondot és Szvoboda Lajost. Azzal vádolták őket, hogy a „communismus” bevezetésére törekedtek, arra készültek, hogy erőszakkal döntsék meg a Monarchia rendszerét. Különösen súlyosan esett latba az a kapcsolat, amelyet a szocialista munkások a nemzetközi munkásmozgalom, az Internacionálé vezetőivel teremtettek. A tárgyaláson azonban a koholt vádak összeomlottak, a munkásszervezetek vezetőit a bíróság felmentette.

A főváros lakossága élénk figyelemmel követte a hűtlenségi pert. A polgári ellenzék lapjai sűrűn bírálták a kormányszerveket az erőszakos akció és a per indokolatlan elhúzódása miatt. Helfy Ignác, a 48-as párt vezéregyénisége a parlament szeptember 20-i és december 2-i ülésén jogtalannak és törvénytelennek minősítette a szocialisták hosszan tartó vizsgálati fogságát, s a személyes szabadság megsértésével vádolta a kormányt. A munkáskérdés megoldásáról szóló beszédében arra az álláspontra helyezkedett – tolmácsolva a 48-as párti képviselők többségének véleményét is –, hogy azt nem az erőszak alkalmazásával, hanem a munkásmozgalom állami irányításával kell megoldani. Ugyanakkor elhatárolta magát a Párizsi Kommüntől, a munkásmozgalom forradalmi irányától, és hazafias érzelmeire hivatkozva elítélte a proletár internacionalizmus eszméjét is.

A magyarországi munkáspárt

Ekkor a pártalakítás előkészítésére alakított ideiglenes bizottság – Farkas, Ihrlinger, Essl és Külföldi vezetésével – az országszerte működő munkásegyletek koordinálása és a szocialista propaganda érdekében munkáslapok kiadását határozta el. Anyagi eszközök hiányában napilap megjelentetésére az előkészítő bizottság nem gondolhatott, ehhez 5000 forint kaució letételére lett volna szükség – így a Munkás-Heti-Krónika és az Arbeiter-Wochen-Chronik 1873. január 5-én hetilapként jelent meg, április 5-től a Betegpénztár anyagi támogatásával alapított első szocialista nyomda kiállításában. A lapokat a fővárosi szakegyletek, a Betegpénztár és a vidéki munkásszervezetek hivatalos közlönyüknek ismerték el és anyagilag is támogatták. A 70-es évek elején 5–6 ezer munkás tömörült a szocialista sajtó körül.

Az ideiglenes bizottság 1873. március 23-ára „szabad munkásgyűlést” hívott egybe, amelyen a fővárosi proletárok elfogadták a Magyarországi Munkáspárt megalakításáról szóló határozatot, és megválasztották a párt vezetőségét. Elnöke Ihrlinger Antal, titkára Külföldi Viktor lett, a vezetőségben Farkas Károly és Essl András is helyet foglalt.

A pártalakító gyűlésen elhangzott szónoklatok a hágai kongresszus határozatára támaszkodtak. Tükrözték azt a kiábrándultságot is, amely a polgári pártoknak a Párizsi Kommünnel kapcsolatos elutasító magatartása és a hűtlenségi per nyomán keletkezett. Farkas és Essl egyaránt hangsúlyozta: „Dacára annak, hogy az országban &ruquo;jobb&luquo;, &ruquo;bal&luquo; és &ruquo;szélsőbal&luquo; pártok léteznek, mégis ezek közül egy sem szól a munkásosztály követelései és érdekei mellett, s már azért is kell, hogy maga a munkásnép mint osztály, mint önálló párt a többi pártokkal szembeszálljon, melyek mindnyájan a gyárnokok, tőkepénzesek és kizsákmányolók érdekeit támogatják és előmozdítják.”[6] Farkas a köztársaságról és a Párizsi Kommünről is beszélt, mely – mint mondotta – „legyőzetett ugyan, de csak azért, mert még gyenge volt”.[7]

A párt vezetősége élénk és sokoldalú tevékenységet fejtett ki egy programadó országos munkáskongresszus összehívása céljából. Pár hét alatt kiépítette a párt szervezetét: a tagság a munkáslapok előfizetőiből állott, akiket helységenként – a fővárosban városrészenként, illetve üzemenként – egy vagy-több bizalmi férfi fogott össze. A pártvezetőség erőteljesen ösztönözte a munkások szakmai önképző és segélyező szervezeteinek a létrehozását is, hivatkozva az 1872-ben alkotott új ipartörvényre, amely megszüntette a céheket és azokkal együtt a kereteik között működő segélypénztárakat is.

A kongresszus összehívására már nem kerülhetett sor; Szapáry Gyula belügyminiszter vizsgálatot indított a párt vezetői ellen, majd április 25-i rendeletével a Magyarországi Munkáspártot feloszlatta és működését megtiltotta. 1872 novemberében – Bismarck kancellár kezdeményezésére – összeültek a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország kormányképviselői, hogy összehangolják a szocialista munkásmozgalom elfojtására szolgáló rendelkezéseiket. A berlini értekezlet résztvevői azt tartották a legfontosabbnak, hogy a szocialista szervezkedést lokalizálják, az országos jellegű és a nemzetközi kiterjedésű szervezetek létrehozását megakadályozzák. A magyar belügyminiszter rendelkezése ezeknek a határozatoknak a szellemében fogant.

A párt feloszlatását követően a belügyminisztériumi intézkedések egész sora következett a munkásszervezkedés meggátlására, a párt vezetőinek megfélemlítésére. A szakegyletek alapszabályainak láttamozását megtagadták, vizsgálatot indítottak a pártnyomdát finanszírozó Betegpénztár ellen, perbe fogták a párt vezetőit azzal az ürüggyel, hogy a nyomdát, illetve a munkáslapok tulajdonjogában beállt változásokat nem jelentették be időben a hatóságoknak. A per több mint két esztendeig húzódott. A lassú ügymenet nyilvánvalóan a szocialista vezetők sakkban tartását célozta. 1874 augusztusában az eljárást „tényálladék hiányában” megszüntették, de a vezetők zaklatása – a többi korlátozó rendszabállyal együtt – lassította a munkásmozgalom előrehaladását.

A feloszlatott Magyarországi Munkáspárt azonban illegálisan tovább működött; a pártvezetőség szerepét a pártlapok szerkesztő bizottsága töltötte be. A vezetőség a pártsajtó segítségével, a gyakorta összehívott munkásgyűléseken szorgalmazta a fővárosi és a vidéki munkások szervezkedését, szakegyletek létrehozását, kapcsolatot teremtett és tartott fenn a vidéki szervezetekkel, pártestélyeket rendezett, népgyűléseken és a sajtó hasábjain terjesztette a szocialista eszméket. A párt munkásbázisa növekedett, de elszigeteltségéből nem tudott kilépni.

A hágai kongresszus határozata értelmében az Internacionálé Főtanácsának székhelyét New Yorkba helyezték át, ez megnehezítette az érintkezést a kontinensen működő szekciókkal. A pesti internacionalisták 1873–74-ben még a nagy távolság ellenére is fenntartották kapcsolataikat a Főtanáccsal: Farkas Károly két ízben is küldött jelentést a magyarországi munkásmozgalom helyzetéről, fejlődéséről. 1873 őszén a genfi kongresszuson – meghatalmazott útján – a pesti szocialisták is képviseltették magukat. A korábbi iránymutatást és támogatást azonban egyre inkább nélkülözniük kellett. Az Internacionálé 1874-ben gyakorlatilag beszüntette tevékenységét.

Ugyanezekben az években meglazultak az ausztriai és a magyarországi szocialisták kapcsolatai is. 1873 tavaszán ugyanis heves belső pártviszály robbant ki az ausztriai szociáldemokrata párt vezető testületében. Az Andreas Scheu vezetése alatt álló, internacionalista szellemű és radikális harci módszereket követelő csoport hevesen támadta a kormány iránt lojális, a német nacionalista polgárság képviselőivel együttműködő Oberwinder-féle pártvezetést. A csak néhány szavazatnyi kisebbségben maradt, Andreas Scheu vezette radikális csoport kivált a pártból, és a forradalmi érzelmű munkásokat tömörítő szakegyletekre támaszkodva ellenzéket alkotott. Legfontosabb feladatának egy összmonarchiai szociáldemokrata kongresszus összehívását tekintette, azzal a céllal, hogy új, forradalmi jellegű programot fogadjon el, és létrehozza az egységes, a Monarchia valamennyi szocialistáját nemzeti különbség nélkül tömörítő legális munkáspártot.

Scheu radikális csoportja – egyévi szívós küzdelem után – maga mellé állította az ausztriai szocialisták többségét, közöttük a párttól addig távol maradt cseh proletárokat is. A Magyarországi Munkáspárt vezetői előbb semleges álláspontot foglaltak el a pártviszály ügyében, 1874 első hónapjaiban azonban már Scheut támogatták és segítették a kongresszus előkészítésében.

Az első ausztriai szociáldemokrata kongresszust 1874. április 5-re hívták össze a Bécs melletti Badenbe. Mivel azonban a rendőrség a tanácskozást betiltotta, a küldöttek illegálisan jöttek össze a határhoz közel, egy magyar területen fekvő községben, Neudörflben (Lajtaszentmiklós). A 74 teljes jogú és 12 tanácskozási joggal felruházott küldött több mint 25 ezer szociáldemokratát képviselt. A kongresszus a német Szociáldemokrata Munkáspárt eisenachi programján alapuló marxista programot fogadott el, amely a tőkés társadalmi rendszer megszüntetését tűzte ki célul. Politikai részkövetelései a polgári demokrácia megteremtésére irányultak. A nemzeti kérdést illetően – akárcsak az 1868-as bécsi program – a népek önrendelkezési jogának elvét vallotta, szoros együttműködésre szólítva Ausztria proletárjait. Álláspontját a következőkben fogalmazta meg: a szociáldemokrata párt „nemzeti vonatkozásban a népek önrendelkezési jogát alaptételként állítja fel, nem lát azonban elvtársainak nemzeti szétágazásában semmiféle akadályt az anyagi felszabadulásra irányuló közös törekvések útjában, ellenkezőleg, egy olyan testvéri együttműködésben látja a siker egyetlen zálogát, amely nemzetiségi különbség nélkül egyformán kötelez minden munkást”.[8]

A kongresszus határozatot hozott a szociáldemokrata párt szervezetéről is. Eszerint Ausztria egyes országrészeiben (tartományaiban) helyi szociáldemokrata bizottságok alakulnak, működésük a helyi viszonyokhoz alkalmazkodik. A rendszeresen összehívott pártkongresszusok választják a központi vezetőséget, a helyi szervezetek munkáját ez a testület koordinálja.

A neudörfli kongresszuson részt vettek a magyarországi szociáldemokraták képviselői is, Pestről Korn Ferenc, a Magyarországi Munkáspárt tagja, a cipészek szakegyletének elnöke, Pozsonyból Heckmann István cipészsegéd, a fővárosi cipész szakegylet egyik létrehozója és vezetője, továbbá egy küldött Mosonmagyaróvárról: Josef Weber. A gyér forrásanyag szerint a magyarországi küldötteknek csak tanácskozási joguk volt. Ez arra utal, hogy a Magyarországi Munkáspárt szervezetileg nem csatlakozott a Neudörflben alakított párthoz. A szoros együttműködés ténye azonban nyilvánvaló: a kongresszusnak a pártsajtóval foglalkozó határozata az ajánlott pártlapok sorában a pesti Arbeiter-Wochen-Chronik-ot is említi, a lap április 26-i száma pedig kiáll az új program mellett, kijelentve: „a küldöttértekezletet és határozatait a legnagyobb rokonszenvvel fogadjuk.”[9]

Katus László

A kiegyezés és a gazdasági növekedés

A lajtántúli országokat Magyarország legfejlettebb vidékei sem közelítették meg: Pest megyében (a fővárossal együtt) 13% volt az iparforgalmi keresők arányszáma a lakossághoz viszonyítva, s még további 9 megyében és székben (Pozsony, Moson, Győr, Szepes, Zólyom, Abaúj, Brassó, Szeben, Aranyos) találkozunk 8 és 10% közötti arányszámokkal.

Tőkeimport és beruházások

A külföldi tőkének kimagasló szerepe volt az infrastruktúra felépítésében (a vasútépítésekben és az urbanizációs beruházásokban), a mezőgazdaság hosszú lejáratú beruházási hitellel való ellátásában, a budapesti nagybankok alapításában és tőkeemeléseiben. Az ipari nagyüzemek jelentős része is vagy a külföldi tőkések közvetlen, vagy pedig a hazai nagytőkével közös alapítása volt. A tőkeimport nagyobb része az államkölcsönök közvetítésével került a magyar gazdaság vérkeringésébe. A 80-as években növekvő szerepet játszottak a tőkeimport közvetítésében a hazai nagybankok által kibocsátott fix kamatozású értékpapírok (záloglevelek, kötvények), amelyek túlnyomó részét a nemzetközi tőkepiacon helyezték el. Az ilyen hosszú lejáratú kölcsön formájában történő tőkeimport esetében a magyarországi beruházó döntött a tőke felhasználását illetően, az értékpapírt megvásárló külföldi tőkés csak a 4–6%-os évi járadékot kapta a rendelkezésre bocsátott összeg után. A külföldi tőke kisebb része a hitelintézetek, vasutak és iparvállalatok részvényeinek megvásárlása révén jutott hazánkba. A Magyarországon kibocsátott értékpapíroknak a nemzetközi tőkepiacon való elhelyezése volt tehát a tőkeimport fő formája. E mellett alárendelt szerepet játszottak a külföldi tőkések közvetlen magyarországi alapításai. Az állami ipartámogatásnak éppen az volt az egyik fő célja, hogy különféle kedvezményekkel magyarországi beruházásokra ösztönözze a külföldi vállalkozókat.

A belső tőkeképződés fő forrása a kiegyezés utáni két évtizedben továbbra is a mezőgazdaság és a kereskedelem maradt. A mezőgazdaságban képződött tőkék nagy részét maga az ágazat használta fel a korszerűsítéshez és gépesítéshez szükséges beruházásokra, kisebb részük pedig takarékpénztárak alapításában, helyi érdekű vasutak és városi bérházak építésébe került befektetésre. A mezőgazdasági tőkeképződést korlátozta az a körülmény, hogy a mezőgazdasági üzemek feleslegei nagyrészt a feudális eredetű nagy- és középbirtokosok kezén halmozódtak fel, akik e megtakarítások nem csekély részét nem gazdasági célokra, hanem társadalmi és politikai reprezentációra költötték. Sokkal nagyobb mértékben és közvetlenebbül áramlott át a gazdaság egyéb szektoraiba a kereskedelemben – főleg a terménykereskedelemben – felhalmozott tőke. A hazai kereskedő tőkések – részben a külföldi tőkével együttműködve – kezdeményező szerepet vállaltak a bankok, az ipari üzemek alapításában, s a vasútépítésekben is.

A hazai tőkeképződést elsősorban a mezőgazdaság fejlesztése, a hitelrendszer kiépítése és az államkölcsönök kötötték le, s a külföldi tőkések is előnyben részesítették a szerényebb, de biztos fix jövedelmet hozó állampapírokat, városi és községi kötvényeket, valamint a zálogleveleket. A tőkehiány tehát elsősorban az ipar fejlődését nehezítette, lassította. Méltán állapította meg Keleti Károly 1879-ben, hogy –nem közönséges bátorság és hazafiság kell ahhoz, hogy egy országban, hol a pénzkölcsön-ügyletek annyira virágoznak és az állampapírok 8%-ot jövedelmeznek és a telkek még oly olcsók, gyárak alapíttassanak, melyek erőltetett fáradozás és gondok, valamint alapos tanulmányok után, legjobb esetben is alig nyújtják a befektetett tőke középszerű kamatozását&rdash;.[10]

A beruházások összege 1867-től 1871-ig gyorsan növekedett, s 1873-ig magas szinten maradt. A kiegyezés utáni években a beruházások meghaladták a nemzeti jövedelem 10%-át, s ez akkoriban a gyors növekedés egyik feltétele volt. 1873 és 1877 között a beruházási tevékenység visszaesett az 1868-as szintre, s ezen a mélyponton maradt 1879-ig. 1880 és 1884 között ismét felfelé ívelt a beruházások összegét jelző görbe, majd újra átmeneti megtorpanás és visszaesés következett 1885–86-ban. Az 1880-as évek végén azonban előbb lassú, majd 1890 után hirtelen gyorsuló emelkedéssel ismét elérte az 1871–73-as szintet, sőt azt jelentősen túl is szárnyalta.

A beruházások mutatói Magyarországon (évi átlagok, millió forintban)
Beruházási ágak 1867–1873 1874–1880 1881–1885 1886–1890 1891–1895 1896–1900
Állami beruházások 20,4 8,1 25,4 17,9 25,2 46,5
A vasúti tőke növekménye 53,8 21,1 15,8 23,5 41,5 52,5
Az ipari részvénytársaságok tőkéjének növekménye 10,0 4,0 7,9 6,5 16,0 17,0
A jelzálogkölcsön-állomány növekménye 12,3 11,1 18,7 41,5 61,0 61,5
Budapest építkezései 12,3 7,0 13,2 15,5 23,0 40,0
Gépimport 9,1 5,5 12,5 7,4 15,0 17,5

A munkaerőhelyzet és a foglalkoztatottság

A budapesti férfi keresők között 1869-től 1890-ig az iparban 24%-ról 14,3%-ra, a kereskedelemben 16,1%-ról 8,9%-ra, a szállításban pedig 331,%-ról 8,5%-ra csökkent a külföldi születésűek számaránya. A 19. század végére lassan kialakult a kor színvonalán álló hazai mérnöki, technikusi és szakmunkásgárda, amely képes volt eleget tenni a reá háruló egyre több és egyre bonyolultabb műszaki feladatnak. A munkaerő-kínálat minőségi színvonalának a rendszeres gazdasági növekedés követelményeinek megfelelő emelése az infrastruktúra beruházásaihoz hasonló nagyarányú és viszonylag lassan megtérülő beruházásokat igényelt, elsősorban az általános és a szakoktatás fejlesztése érdekében. Ezeknek a jelentős anyagi áldozattal járó „emberi” beruházásoknak a gyümölcsei a század végére értek meg. Az írni és olvasni tudók arányszáma a 6 éven felüli népességben 1869 és 1890 között 32,8%-ról 53,2%-ra, majd 1900-ig 61,2%-ra emelkedett. A mezőgazdasági keresőknek 56,1%-a az iparban, kereskedelemben és szállításban foglalkoztatottaknak viszont 84,5%-a tudott írni és olvasni 1900-ban. Az írástudás tekintetében azonban rendkívül nagy különbségek álltak fenn az ország nyugati és keleti részei között. 1890-ben a 6 éven felüli férfiak közül Dunántúlon 76,3%, Erdélyben viszont csak 39,1% tudott írni és olvasni.

A reáliskolák tanulóinak száma 2661-ről 7303-ra növekedett 1867 és 1890 között, de ugyanakkor a gimnáziumokat több mint 36 ezren látogatták. A pesti műegyetem hallgatóinak száma 1867-ben 273, 1890-ben 657 volt, s 200–300 magyarországi diák tanult a külföldi műszaki főiskolákon is. A mezőgazdasági, erdészeti, bányászati és állatorvosi főiskoláknak 1891-ben összesen 606 hallgatója volt, ugyanakkor Viszont 3 ezer magyarországi diák készült jogásznak, 2–2 ezer pedig papnak és orvosnak a hazai és a külföldi egyetemeken és főiskolákon.

Az 1880-as és 90-es években került sor az ipari szakoktatás megszervezésére. Az állam, a megyék és városok, valamint a kereskedelmi és iparkamarák 1870-ben összesen még csak 10 ezer forintot áldoztak erre a célra, 1890-ben viszont már csaknem félmilliót. 1890-ben 289 iparitanuló-iskola működött az országban. A szakmunkások és előmunkások képzését a különféle ipari szakiskolák szolgálták, amelyekből 1890-ig 7 létesült. Az ipari szakoktatás legmagasabb szintjét az állami ipariskolák – később felső ipariskolák – képviselték: 1872-ben alapították a kassait, 1879-ben pedig a budapestit. Ugyancsak magasabb fokú ipari előképzést nyújtott Fővárosi Iparrajziskola (1878) és a budapesti Iparművészeti Iskola. (1880).

Gazdaságpolitika

1879-ben Székesfehérvárt már valóban országos méretű mezőgazdasági és ipari kiállítást rendeztek, majd ezt követte 1885-ben a korszaknak – az 1896. évi ezredéves kiállításig – legnagyobb szabású ilyen vállalkozása, a budapesti országos kiállítás, a magyar gazdaság első igazán átfogó seregszemléje a kiegyezés után.

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

A kiegyezés után évekig vita folyt arról, hogy az állam fenntartsa-e ezeket az üzemeket, vagy pedig adja át magánvállalkozóknak. Végül is az állami üzemek további fenntartása mellett döntöttek, sőt sor került fejlesztésükre is: az állami vasműveket rekonstruálták, felépítették a korszerű diósgyőr vas- és acélgyárat, a vajdahunyadi nagyolvasztókat, létrehozták az államvasutak budapesti gépgyárát.

Az államháztartás válsága és konszolidációja

A pénzszerzés korábban gyakran alkalmazott módjához, a bankópréshez – vagyis fedezetlen bank- és államjegyek kibocsátásához – a kiegyezés után a Monarchia egyik állama sem folyamodott többé, hanem úgy jutott hitelhez, hogy államkölcsönkötvényeket helyezett el a nemzetközi tőkepiacon. A kötvények elhelyezését rendszerint osztrák és nyugat-európai nagybankokból alakult konzorciumok végezték, amelyeknek 1873-tól kezdve állandó tagjai voltak a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni Rothschild-bankházak, a bécsi Creditanstalt és a Wodianer-bankház, a berlini Disconto-Gesellschaft és a Bleichrőder-bankház, a darmstadti Bank für Handel und Industrie, magyar részről pedig a budapesti Magyar Általános Hitelbank. A kötvények eleinte 5%-ot kamatoztak, de elhelyezésük általában mélyen a névérték alatti árfolyamon történt, így a tényleges évi kamatteher rendszerint meghaladta az államkincstárba befolyt összeg 7 %-át.

A kiegyezést követő években kizárólag a törvényekben meghatározott beruházásokra vettek fel államkölcsönt: így 1867–68-ban 85 milliót, majd 1871-ben 30 milliót vasútépítésre, 1872-ben 24 milliót a fővárosi építkezésekre. Az 1872-ben kibocsátott 54 milliós kölcsönt is nagyrészt a már megkezdett beruházások folytatására fordították. 1873 nyarán az államkincstár már csaknem fizetésképtelenné vált, s hónapokig a Bécsben és Berlinben felvett rövid lejáratú hitelekből tengődött, míg az év végén sikerült – igen súlyos feltételek mellett – tető alá hozni a hírhedt 153 milliós kölcsönt. Az állami beruházásokat 1873 után évekre szinte teljesen leállították, s a kölcsönöket részben a költségvetési hiány pótlására, részben a korábbi kölcsönök törlesztésére fordították. A 70-es évek második felében – Széll Kálmán reformjai következtében – némiképp javult a helyzet, de a teljes szanálást megakadályozta a boszniai okkupáció, amely ismét jelentősen megnövelte az állami kiadásokat. Az 1873-as helyzet azonban nem ismétlődött meg többé, államcsőd már nem fenyegetett. Az államkölcsönök feltételei is egyre javultak. Széll áttért a hosszú lejáratú járadékkölcsönökre, amelyek az államra nézve kedvezőbbek voltak a korábbi törlesztéses kölcsönöknél. 1876 és 1880 között 400 millió forint névértékű 6%-os aranyjáradék-kötvényt sikerült elhelyezni a nemzetközi tőkepiacon, ahol az 1880-as években pénzbőség jelentkezett, s megnőtt a kereslet a fix kamatozású, biztos értékpapírok, elsősorban az államkölcsönkötvények iránt. A magyar állam hitele is egyre javult: az államkölcsönök kamatlába csökkent, árfolyama emelkedett. A 6%-os aranyjáradékot sikerült 4%-osra konvertálni, majd a 80-as évek végén a korábbi államadósságokat is átalakították kedvezőbb feltételű egységes tartozásokká. Az ismét megélénkülő állami beruházásokat arany- és papírjáradék-kölcsönök rendszeres kibocsátása útján fedezték.

Az 1880-as évek végére sikerült helyreállítani az államháztartás egyensúlyát. A magánvasutak állami megváltása következtében a kamatbiztosítási kiadások minimálisra csökkentek, ugyanakkor viszont a hatalmasra nőtt államvasutak tiszta jövedelme az állam bevételeit növelte. A járadékkölcsönökre való áttérés és a sikeres konverziók következtében az államadósságok törlesztési és kamatterhei az 1878–79-es maximumot követően lényegesen csökkentek, s nagyjából azonos szinten stabilizálódtak, jóllehet az adósságállomány maga mindvégig növekedett. A hiány 1888&n dash;89-ben minimálisra csökkent, 1890-ben pedig már bevételi többlet mutatkozott. A bevételek növekedéséhez hozzájárult az adórendszer ismételt reformja is.

Állami bevételek Magyarországon (1868–1890) (évi átlagok, ezer forintban)
Adónem 1868–70 1871–75 1886–90 Növekedés 1868– 1886–90 %-ban  %-os megoszlás
1868–70 1886–90
Földadó 36 048 34 565 34 064 -3,5 28,8 14,8
Házadó 6713 7988 9986 48,8 5,4 4,3
Jövedelmi adók[11] 15 558 19 448 27 230 75,0 12,4 11,8
Szállítási adó 165 5556   2,4
Altalános jövedelmi pótadó 16 697   7,3
Egyéb egyenes adók[12], késedelmi kamatok és behajtási illetékek 823 2175 4745 476,5 0,7 2,1
Egyenes adók összesen 59 142 64 342 98 278 66,2 47,3 42,7
Fogyasztási adók 12 989 13 382 42 362 226,1 10,4 18,4
Dohány-, só- és lottójövedék 40 266 44 984 62 167 54,4 32,2 27,0
Bélyegek, illetékek, díjak 12 679 19 389 27 382 116,0 10,1 11,9
Közvetett adók összesen 65 934 77 755 131 911 100,1 52,7 %% 57,3
Adójellegű bevételek összesen 125 076 142 097 230 189 84,0 100,0 100,0
Egyéb bevételek 7826 8784 22 872 192,3    
Üzemi bevételek 24 699 36 857 87 205 253,1    
Összes államgazdasági bevételek 157 601 187 738 340 266 115,9    
Kölcsönök 21 113 50 781 34 171 61,8    
Bevételek és kölcsönök együtt 178 714 238 519 374 437 109,5    

A kiegyezés után az új magyar állam – kisebb módosításokkal &ndah; átvette az önkényuralom korában bevezetett osztrák adórendszert. Az egyenes adót a föld- és házadó, valamint a személyes kereseti és a jövedelemadó alkotta, s valamennyi adónemhez meghatározott százalék földtehermentesítési pótlék járult. A közvetett adók legfontosabb csoportját ekkoriban az állami egyedáruságok, a só, dohány- és lottójövedék alkották, s hozzájuk képest szerényebb volt a szesz-, bor-, sör-, cukor- és húsfogyasztási adók, valamint a különféle illetékek, díjak és bélyegek hozadéka. A vámbevételeket a Monarchia mindkét országa teljes egészében a közös ügyek költségeinek fedezésére fordította. Ezt az adórendszert később többször átalakították, bővítették. Nagyobb reformra először 1875-ben került sor, midőn új egyenes adónemeket vezettek be, amelyeknek célja elsősorban a modern tőkés gazdasági tevékenységből származó, gyorsan növekvő jövedelmek megadóztatása volt. Ilyen új adónem volt a szállítási adó, a bányaadó, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója, a tőkekamat- és járadékadó, a vadászati és fegyveradó, a fényűzési adó és az általános jövedelmi pótadó. Ezeknek az új adónemeknek a hozadéka – az adóalapok fejlődése következtében – gyorsan növekedett, miközben a földadó összege változatlan maradt. Az 1875-ben elrendelt felmérés nyomán 1884-re elkészült az új földadó-kataszter. A földadó és a földtehermentesítési járulék együttes kulcsát a kataszterben kimutatott tiszta jövedelem 25,5%-ában állapították meg, s egyúttal az adó összegét 37 millió forintban maximálták.

Míg az 1875-ös reform az egyenes adókat érintette, addig az 1880-as évek ismételt reformjai csaknem kizárólag a közvetett adók, elsősorban a különféle fogyasztási adók hozadékát igyekeztek növelni. A fogyasztási adóbevételek 1868 és 1890 között megnégyszereződtek, s az adórendszer szerkezeti átalakulása során a súlypont lassan áthelyeződött az egyenes adókról a közvetett adókra. A vagyon (föld és ház) helyett az állam egyre inkább a jövedelmet és a fogyasztást igyekezett megadóztatni, s így tudta elérni, hogy az adójellegű bevételek Viszonylag gyorsan – 1868 és 1890 között 116 millióról 262 millióra – emelkedtek. Az adórendszer egyik legszembetűnőbb vonása – a korabeli szakemberek szerint is – „az egyenlőtlen tehermegoszlás” volt. „Jelenlegi adórendszerünk mellett az alsóbb néposztály terhe sokkal nagyobb, mint a vagyonosaké.”[13]

A lakosságot nemcsak az állami adók terhelték, hanem sokféle helyi adó is: a megyei és községi pótadók, a városi adók, a közmunka-kötelezettség, a vízszabályozási járulékok és az egyházi adók. 1881-ben – midőn az állami egyenes adókból 88 millió folyt be – a megyei, községi és városi pótadók országos összege 20 millió forint körül volt, s az állami adóknál gyorsabban emelkedett.

Ha az államháztartás zárszámadásait a kiadások oldaláról vizsgáljuk, szembetűnő azok összegének nagyarányú emelkedése, amelyhez hasonlót alig találunk a korabeli Európában. 1868 és 1890 között Ausztriában 72%-kal, Magyarországon 142%-kal növekedtek az állami kiadások. Ez a gyors ütemű emelkedés – mint már említettük – az önálló államberendezkedéssel és a gazdaságfejlesztéssel kapcsolatos szükségletek következménye volt. Az állami kiadások egyharmadát mindvégig az államadósságok és a vasúti kamatbiztosítás terhei kötötték le. Leggyorsabb ütemben az induláskor kétségkívül igen szerény összegű oktatásügyi kiadások növekedtek. Jelentősen emelkedett a gazdasági jellegű kiadások részaránya, a közösügyi és a közigazgatási kiadásoké viszont némiképp csökkent. A beruházások az egész időszak átlagában az állami kiadások 6,1%-át tették ki, de az 1868 és 1873 közötti években ez az arány elérte a 11%-ot.

Állami kiadások Magyarországon (1868–1890) (évi átlagok, ezer forintban)
Kiadások 1868–70 1871–75 1886–90 Növekedés 1868–70 1886–90 %-ában %-os megoszlás
1868–70 1886–90
Államadósságok 51 114 62 527 124 647 143,9 30,1 34,7
Közös ügyek 26 502 29 699 37 091 40,0 15,6 10,3
Honvédség 5297 7584 10 973 107,2 3,1 3,1
Nyugdíjak 3096 3422 5874 89,7 1,8 1,6
Királyi udvartartás és kabinetiroda 3512 4318 4721 34,4 2,1 1,3
Kormányzat, közigazgatás és igazságszolgáltatás 16 276 23 963 31 696 94,7 9,6 8,8
Pénzügyi igazgatás és jövedékek 17 254 23 324 39 265 127,6 10,2 10,9
Oktatás és kultúra 1536 4383 6929 351,1 0,9 1,9
Földművelésügyi, ipari és kereskedelmi igazgatás és gazdaságfejlesztés 1195 1715 5546 364,1 0,7 1,5
Út- és vízépítés 4272 6391 7246 69,6 2,5 2,0
Budapest építése 125 2 068   0,1
Vasúti kamatbiztosítás 1229 10 851 6253 408,8 0,7 1,8
Egyéb 390 6835 6993 1693,0 0,2 2,0
Tulajdonképpeni állami kiadások összesen 131 798 187 080 287 234 117,9 77,6 80,0
üzemi kiadások 38 000 50 338 71 799 88,9 22,4 20,0
Összes állami kiadás 169 798 237 418 359 033 111,4 100,0 100,0
Ebből beruházás 19 137 22 436 17 909 -6,4 11,3 5,0

A tőkés hitelszervezet kialakulása

A fővárosban külföldi bankok és tőkéscsoportok alapítottak nálunk valóságos óriásnak számító intézeteket. A bécsi Creditanstalt, az osztrák Rothschildok bankcsoportja alapította – magyar nagybirtokosok és nagytőkések közreműködésével – 1867-ben a Magyar Általános Hitelbankot. Angol tőke, közvetlenül a bécsi Angol–Osztrák Bank alapítása volt 1868-ban az Angol–Magyar Bank, majd az Erlangen Bankház és a Franko–Osztrák Bank hozta létre 1869-ben a Franko–Magyar Bankot. Ugyancsak az Erlangen Bankház alapította – a Franko–Magyar Bank közreműködésével – 1871-ben és 1872-ben a Magyar Általános Földhitel Rt.-t és az Általános Municipális Hitelintézetet. Az említett 5, külföldi tőkével alapított nagybank 47 millió forint tőkéje az 1872 végén fennállott 557 hazai pénzintézet összes alaptőkéjének 58%-át képviselte. Az 5 bankóriáshoz képest egyelőre szerényebb keretek között kezdte működését 1869-ben a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank (a Niederösterreichische Escompte-Gesellschaft alapítása), valamint a hazai tőkével létesült Magyar Jelzálog-Hitelbank. A fővárosi nagybankok mindjárt létrejöttük után egy sor kisebb vidéki bankot is alapítottak.

E nagybankok alapításával „régi bankjaink mellett, melyek a szűkebb értelemben vett banküzletekre szorítkozva csak a helyi ipar és kereskedelem hitelszükségletének kielégítésével foglalkoztak, a bankoknak egy új, hazánkban addig ismeretlen faja honosult meg, a crédit mobilier-féle intézetek”.[14] A korszerű tőkés nagybanknak ez a típusa a saint-simonisták gondolatvilágában gyökerezett, akik a bankárokat tekintették a modern gazdasági élet igazi irányítóinak, valamennyi szektor tevékenységét koordináló vezéreinek. Az új banktípus klasszikus példája a Péreire testvérek által 1852-ben alapított párizsi Crédit Mobilier volt, de még az 1850-es években elterjedt Németországban és Ausztriában is. A részvénytársasági formában szervezett korszerű „forgalmi bank” – elsősorban saját tőkéire és a külföldi nagybankoktól kapott hitelekre támaszkodva – a hagyományos és szorosan vett banktevékenységen kívül a tőkés gazdasági tevékenység valamennyi ágával foglalkozott: értékpapírok adásvételével, tőzsdei üzletekkel, adóslevelek és kötvények kibocsátásával, állami és községi kölcsönök elhelyezésével, hitelintézetek, ipari, kereskedelmi, vasúti vállalkozások alapításával, finanszírozásával, ilyen vállalatok számára hosszú vagy rövid lejáratú hitel közvetítésével, ingatlanok vételével és adásával, sőt áruüzlettel is.

Míg a budapesti nagybankok alapítása a külföldi tőke nagyarányú behatolását jelzi, addig a vidéki takarékpénztárak elszaporodása a belső tőkeképződés meggyorsulására mutat. Takarékpénztáraink jellege és funkciója azonban gyökeresen átalakult, s eltért a külföldi takarékpénztárakétól. Míg ez utóbbiak nem üzleti vállalkozások, hanem állami és községi ellenőrzés alatt álló humanitárius jellegű intézmények, amelyeknek célja az alsóbb néposztályok megtakarításainak ösztönzése, gyűjtése és gyümölcsöztetése, s különféle jótékony és közhasznú célok előmozdítása, addig a mi takarékpénztáraink az 1867 előtt fennállott korlátozásoktól és hatósági ellenőrzéstől szabadulva, nyerészkedő közkereseti vagy részvénytársaságokká alakultak át, amelyek a banküzlet valamennyi ágával foglalkoztak, s minél nagyobb osztalék fizetésére törekedtek. „Nálunk a takarékpénztárak tulajdonképen letéti bankok, melyekben sokkal kisebb szerepet játszanak az alsóbb néposztályok apró megtakarításai, mint a nagyobb tőkék, nevezetesen a rövid időre felszabadult üzleti forgó tőke. A szövetkezetek tekintélyes része sem felel meg nevének, s a helyett, hogy tagjainak hitelképességét igyekeznék fokozni s megszerezni számukra a szükséges hitelt, csak a nagy nyereségre spekulál, épúgy, mint a részvénytársulati alapon nyugvó hitelintézetek.”[15]

Az 1869-es hitelválság, majd a porosz–francia háború átmenetileg lelassította a hitelintézetek szaporodását, de 1872–73-ban ismét magasra szökött az alapítási láz: 1872 januárja és 1873 májusa között 203 új bank és takarékpénztár alakult.

A tőkés pénz- és hitelpiac hatalmas arányú kibővülését jelzik az 1866 és 1873 közötti növekedés tényei: 6 és fél esztendő alatt 564 új hitelintézet létesült. A hitelintézetek saját tőkéje 93 millió forinttal, idegen tőkéje pedig több mint 150 millióval növekedett: a hitelintézetek által összegyűjtött és elosztott tőkék összege évente átlagosan 35–40 millióval emelkedett.

Ennek a szédületes iramú fejlődésnek egy csapásra véget vetett az 1873. májusi bécsi, majd pesti tőzsdeválság. 1873-ban 22 bank számolt fel, a következő 6 évben ezt 28 újabb bankbukás követte. Az óriásbankok közül csak a Hitelbank élte túl a válságot, a többit – vidéki alapításaikkal együtt – a nagy veszteségek felszámolásra kényszerítették A bankok alaptőkéje 1873 és 1879 között 56 millióról 27 millióra csökkent. A súlyos veszteségek fő forrása a forgalmi bankok esetében a tőzsdei spekuláció, az ingatlanspekuláció és a kockázatos, megalapozatlan „gründolások” összeomlása volt. A takarékpénztárak viszonylag jól átvészelték a válságot: fejlődésük ugyan évekre megállt, de mindössze 14 szűnt meg közülük, s tőkeállományuk sem csökkent.

A válságot 6 évig tartó stagnálás követte, és csak 1880-tól vett ismét új lendületet a hitelrendszer fejlődése. Egy évtized alatt 172 új bank és takarékpénztár, 336 szövetkezet alakult. Az intézetek saját tőkéje 78 millióval, idegen tőkéje pedig közel 350 millió forinttal növekedett, a bankok által kezelt össztőke tehát évente átlagosan 42–43 millióval gyarapodott.

Az új fellendülés szoros összefüggésben volt a nemzetközi tőke- és pénzpiacon az 1880-as években mutatkozó pénzbőséggel, ami egyrészt az elhelyezést kereső tőkék mennyiségének növekedésében, másrészt a kamatláb csökkenésében és a hitelszerzés feltételeinek javulásában nyilvánult meg. Ismét jelentős összegű francia tőke áramlott a Monarchia gazdaságába, s ehhez a 80-as évek második felében a német tőke is csatlakozott. Bontoux párizsi bankár intézete, az Union Générale Bécsben megalapította az Österreichische Länderbankot, Budapesten pedig 1880-ban a Magyar Vasúti Bankot, amelynek helyét 1881-ben a 10 millió forint befizetett tőkével induló Magyar Országos Bank vette át, erős konkurrenciaharcot indítva a Rothschild-csoport ellen. A bank azonban 1887-ben megbukott.

Vezető nagybankunk ezekben az években az egész Közép-Európát behálózó Rothschild-csoport tagjaként a Hitelbank, amelyet 1878 óta a Creditanstalt prágai fiókjának éléről Budapestre került Kornfeld Zsigmond irányít. A Hitelbank a magyar állam bankára: lebonyolítja az államkölcsönök kibocsátását, elhelyezését és konvertálását. Az 1880-es években már jelentős ipari érdekeltségei vannak, s maga is több iparvállalatot alapít. Az 1880-as években zárkózott fel mellé a Kereskedelmi Bank, amely Lánczy Leó vezetésével hagyományos stílusú helyi intézetből korszerű nagy forgalmi bankká fejlődött, s különösen a balkáni államokban fejtett ki egyre szélesebb körű üzleti tevékenységet. A Magyar Jelzálog-Hitelbank a községeknek és törvényhatóságoknak nyújtott hosszú lejáratú kölcsönöket vezette be, s ezek fedezésére kibocsátott kötvényeit nagyrészt külföldön helyezte el. A Leszámítoló Bank fő üzletága közraktárak alapítása és a gabonakivitel finanszírozása volt.

A budapesti nagybankok fejlődése (1869–1890)
Bankok Alaptőke (millió forint) Össztőke (millió forint)
1869 1880 1890 1880 1804
Magyar Általanos Hitelbank (1867) 6,0 10,0 10,0 32,6 72
Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (1841) 1,5 2,5 8,0 19,4 151
Leszámítoló Bank (1869) O,5 2,0 10,0 5,0 45
Magyar Jelzálog-Hitelbank (1869) O,6 0,7 10,3 2,6 160
Pesti Hazai Első Takarékpénztár (1839) 1,0 2,4 4,0 68 169
Magyar Földhitelintézet (1862)       80 149
Összesen 9,6 17,6 42,3 208 746
Valamennyi hitelintézet %-ában 36 23 37 40 45

A gyorsan kiépülő hitelszervezet a gazdaság tőkés szektorának igényeit szolgálta ki. A paraszt és a kisiparos magántőkésektől vagy a kisebb vidéki takarékpénztáraktól szerezhetett hitelt. „Egyik olyan drága volt, mint a másik. A tőkések telhetetlensége határt nem ismert, a kis vidéki intézetek jó része pedig versenyezett a magán tőkepénzesekkel az uzsoráskodásban. Az is gyakori eset volt, hogy az ily intézetek hitelét egy kis számú befolyásos csoport merítette ki s busás kamatra adta a föld népének.”[16] A vidéki takarékpénztárak az 1870-es évek második felében 10–12%-os kamatra adtak hitelt. 1879-ben állami támogatással megalakult a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete, ez azonban nem a parasztok, hanem a középbirtokosok hiteligényeit elégítette ki jelzálogkölcsöneivel. 1886-ban az OMGE kezdeményezésére és Pest megye anyagi támogatásával megindult az úgynevezett Raiffeisen-típusú községi hjtelszövetkezetek szervezése, amelyek célja már valóban a kisemberek hitelproblémainak megoldasa volt. A mozgalom hamarosan átterjedt más megyékre is, s az 1890-es években már országos méretekben szerveződött. Ugyancsak a kisemberek pénzügyi kiszolgálása volt a célja az 1886-ban alapított Postatakarékpénztárnak is, amely elsősorban kis betéteket fogadott el, s azokat értékpapírokba – főleg államkölcsönökbe – fektetve gyümölcsöztette, s ellátta a kisiparosok és kiskereskedők csekk- és átutalási forgalmának lebonyolítását.

A hitelszervezet fejlődésének mutatói Magyarországon (1866–1890)
  1866 1873 1880 1890 Index (1866=100)
Bankok 4 123 108 172 4300
Takarékpénztárak 58 300 318 457 788
Földhitelintézetek 1 6 6 5 500
Hitelszövetkezetek 22 208 250 591 2686
Hitelintézetek száma összesen 85 637 682 1225 1441
Alaptőke (millió Ft) 3,3 91,7 75,1 121,7 3688
Tartalékalapok (millió Ft) 3,6 8,1 21,2 105,0 2917
Saját tőke összesen (millió Ft) 6,9 99,8 96,3 226,7 3286
Betétek (millió Ft) 63,0 187,5 313,3 554,8 881
Záloglevél-állomány (millió Ft) 14,3 53,6 84,5 178,5 1248
Váltótárca (millió Ft) 23,0 103,2 157,2 283,5 1233
Jelzálogkölcsönök (millió Ft) 42,4 132,4 187,9 384,7 907
Előlegek (millió Ft) 5,6 23,1 17,6 51,8 925
Értékpapírtárca (millió Ft) 3,1 29,2 84,5 108,1 3487
Tiszta nyereség (millió Ft)     10,8 18,8  

A hitelrendszer a kiegyezés utáni évtizedekben a gazdaság leggyorsabb ütemben fejlődő szektora volt: az intézetek száma 85-ről 1225-re, az általuk összegyűjtött és újra elosztott tőkék összege pedig 85 millióról 1,2 milliárd forintra növekedett 1867 és 1890 között. E gyors növekedést egyrészt a tőkeszegény országban kibontakozó tőkés fejlődés rendkívül nagy hiteligénye, másrészt a külföldi tőke beáramlása és a belső felhalmozás meggyorsulása magyarázza. A korszerű tőkés hitelszervezet ily nagyarányú és gyors kialakulása lehetővé tette, hogy a növekedés útjára lépő gazdaságunk áthidalja a belső tőkeképződés elégtelen voltából származó nehézségeket.

Bármilyen jelentős is volt a külföldi tőke, az osztrák, francia és német nagybankok szerepe modern hiteléletünk, elsősorban a főváros nagy forgalmi bankjainak létrehozásában és fejlesztésében az 1880 as évekre már a hazai hitelszervezet önállósulása jellemző. Mint a Kereskedelmi Bank történetírója megállapítja: „a bank, mely első korszakában (1881 előtt) az osztrák hiteléletnek járszalagán lógott, második korszakában (1881 és 1892 között) kiszabadul Ausztria gyámkodása alól, harmadik korszakában (1892 után) nemzetközi feladatokra vállalkozik”,[17] s a többi fővárosi nagybankkal – elsősorban a Hitelbankkal – együtt számottevő tényezőjévé válik a tőkés Európa nemzetközi pénzügyi életének.

A szállítás forradalma

Az új kormány vasútpolitikai terve – amelyet Mikó Imre közlekedés- és közmunkaügyi miniszter dolgozott ki 1867-ben – visszatért Széchenyi és az 1862-es OMGE-emlékirat koncepciójához: Budapestet kívánta a vasúthálózat központjává tenni, s a nyugati összeköttetés mellett kívánatosnak tartotta a Fiume, Galícia és a Balkán felé vezető vonalak megépítését. A fő cél, hogy hazánk minél rövidebb idő alatt minél több vasúttal bírjon, s hogy a vasutak minél olcsóbbak legyenek. A kiegyezés után kibontakozó nagy vasútépítési láz e cél első felét megvalósította, a vasúti szállítás drágasága miatt azonban még sokáig hangzottak el panaszok.

1867 és 1873 között 4100 km új vasútvonal épült, évi átlagban 585 km, s ténylegesen mintegy 400 millió forintot, évente átlagosan 55 milliót fektettek a vasutakba. „Minden vidék vasutak megteremtésétől várta jövendőjét, és minden vasúti vonal számára akadt országgyűlési képviselő, ki múlhatlanul szükséges voltat és sürgős kiépítését kész volt kifejteni… A vasutak annyira szívéhez voltak nőve a honatyáknak, hogy testvéri egyetértést, teli házat csak új vasút tudott csinálni.”[18] 1868 és 1871 között 12 magánvállalkozásban épülő vasutat engedélyezett az országgyűlés, valamennyinél államilag garantálva a beruházott tőke 5–6%-os profitját. Ez a gyakorlatban általában 30–40 ezer forint állami kamatbiztosítást jelentett mérföldenként. Az állami kamatbiztosítással támogatott magánvállalkozási rendszer azonban hamarosan vegyes rendszerré alakult át. Az állam 1867-ben átvette a csődbe jutott északi vasutat, üzembe helyezte annak már elkészült PestHatvanSalgótarján vonalát, majd tovább építette Losoncon és Zólyomon at Ruttkáig. A 85 milliós vasúti kölcsönből az állam építette ki a HatvanMiskolc és a ZákányFiume vonalat, valamint a gömöri és borsodi iparvidékek vasúti összeköttetését is.

A kamatbiztosítási rendszer számos visszaélésre nyújtott lehetőséget, s a kiegyezés utáni években az egész ország hangos volt a különböző vasúti panamák emlegetésétől. Mivel a profitot az állam csekély forgalom és rossz üzletvezetés esetén is garantálta, a vasútépítés kockázat nélküli biztos hasznot jelentő vállalkozás volt, amelyen minél többen igyekeztek meggazdagodni. Még el sem kezdődött a vasútvonal építése, de a vállalkozásban részt vevő hazai és külföldi tőkések és az engedélyt kijáró politikusok mar milliókat kerestek. Az engedélyokiratok többször gazdát cseréltek, a részvényeket kibocsátó bankok és a vállalkozók árfolyamspekulációi révén hatalmas alapítási hasznot vágtak zsebre, ehhez járultak a különböző jutalékok és időközi kamatok. Mivel az állam nem biztosított magának megfelelő ellenőrzési és felügyeleti jogot sem a vasútépítés, sem a vállalat gazdálkodása és üzleti politikája felett, a vállalkozók igyekeztek minél nagyobb építési költségeket kimutatni, hogy nagyobb kamatgaranciát kapjanak, s különböző címeken állandóan előlegekért és segélyekért ostromolták az államot. A vasútépítéssel kapcsolatos visszaéléseknek, panamáknak, üzérkedési lehetőségeknek valóságos mintapéldája volt a Keleti Vasút építése.

Az 1873-as válság véget vetett a vasútépítési láznak is. A következő 8 évben mindössze 954 km új vasútvonalat adtak át a forgalomnak. Csak a 80-as években lendült fel ismét a vasútépítés: 1882 és 1890 között több mint 4000 km új vonal épült, évente átlagosan 450 km. A magánvállalkozók mellett ekkor már egyre nagyobb szerepet vállalt az állam is a vasútépítésben. Egyrészt maga épített ki oly fontos vonalakat, mint a BudapestSzabadkaZimonyBelgrád (SzabadkaBaja szárnyvonallal), amely létrehozza a vasúti összeköttetést a Balkánnal (Szófia, Szaloniki, Konstantinápoly), vagy a BudapestKomárom vonal és a határőrvidéki kelet-nyugati irányú vonal; másrészt kedvezményekkel és szubvencióval támogatta az egyes vidékek helyi forgalmi igényeinek kielégítésére hivatott, gyengébb felépítményű, kisebb teljesítményű, s ennek következtében a fővasutaknál lényegesen olcsóbb úgynevezett helyiérdekű vasutak építését. Az 1880-as években vált uralkodóvá az államvasúti rendszer. Miután az állam hasztalan igyekezett kamatbiztosítással, segélyekkel és előlegekkel, kiegészítő beruházásokkal növelni a veszteséges magánvasutak teljesítőképességét és rentabilitását, kénytelen volt áttérni az államosítás politikájára. Először a legsúlyosabb anyagi helyzetben levő vállalatokat vette át. 1876-ban a Keleti Vasutat (NagyváradKolozsvárBrassó), 1879-ben pedig a Vágvölgyi Vasutat. A vasútállamosításokat azonban általánosabb gazdasági és vasútpolitikai szempontok is sürgették. A különböző magánvállalatok elsősorban minél nagyobb profitra törekedtek, s az ország gazdasági érdekeit figyelmen kívül hagyó tarifapolitikájukkal nehezítették az áruforgalom fejlődését. A magas vasúti szállítási díjtételek különösen az agrárválság idején csökkentették a magyar mezőgazdasági termékek versenyképességét. Az államvasutak egyes vonalai be voltak ékelve a magánvonalak közé, nem képeztek összefüggő rendszert, így a kormány nem tudta elég hatékonyan befolyásolni, irányítani a vasutak forgalmi és tarifapolitikáját. Az államosítás pénzügyi szempontból is előnyös volt: megszűntek a kamatbiztosítási terhek, az egységes üzletvezetés pedig növelte a vasutak jövedelmezőségét.

Míg eleinte inkább a csőd szélén álló magántársaságok szanálása és a hálózat szükséges kiegészítése, összefüggővé tétele céljából került sor állami megváltásra, addig az 1880-as években a vasútállamosítás egyre inkább egy átfogóbb és tervszerűbb állami gazdaságpolitikai koncepció szerves részévé vált. Ez a tervszerű vasútpolitikai koncepció főleg Baross Gábor államtitkársága (1883–86), majd minisztersége (1886–92) idején érvényesült: belső átszervezés, államosítások és új tarifarendszer bevezetése révén ő fejlesztette hatalmas, egységes és jól jövedelmező közüzemmé a Magyar Államvasutakat. A 80-as években egymás után került sor a nagy magánvasutak állami megváltására: 1880-ban a Tiszai Vasút, 1884-ben az Erdélyi és a Duna-drávai vasút, 1885-ben az Alföld-fiumei vasút került az állam tulajdonába. 1882-ben a leghatalmasabb és legjobban felszerelt magánvasutat, a MÁV legerősebb versenytársát, az Osztrák Államvasúttársaságot sikerült rákényszeríteni arra, hogy dualisztikus alapon szerveződjék át – külön budapesti igazgatósággal – s üzleti és tarifapolitikájában jobban alkalmazkodjék a magyar gazdaság érdekeihez. Négy évi átmeneti szünet után, 1889 és 1891 között került sor a vasútállamosítás utolsó nagy hullámára: a Magyar-Gácsországi, a Magyar Nyugati, a budapest-pécsi, a Magyar Északkeleti Vasút és végül az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság magyarországi vonalainak megváltására. Ezzel az államvasutak vonalainak hossza elérte a 7500 km-t. Az egész vasúthálózat 61,5%-a, a fővasutak 84%-a az állam tulajdonába került, s az államvasutak kezelésében állott a helyiérdekű vasútvonalak 88%-a is. Ezentúl maradéktalanul érvényesülhetett az állam meghatározó és irányító befolyása a vasútpolitikában. A vasútállamosítás nemcsak a szállítás hatékonyabbá és olcsóbbá tételét eredményezte, nemcsak az állami gazdaságfejlesztő politika céljait mozdította elő, hanem az államvasutak növekvő jövedelmei fontos szerepet játszottak az államháztartás egyensúlyának helyreállításában is. A magánvasutak megváltásával az állam több mint 300 millió forint adósságot vállalt, az államvasutak tiszta jövedelme azonban jóval meghaladta az adósságokból származó terheket.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A magyarországi vasúthálózat növekedése (1846–1917)
A kiegyezéstől 1890-ig több mint 9000 km vasutat építettek Magyarországon és Horvátországban, a vasútvonalak hossza 2160 km-ről 11 246 km-re emelkedett, a vasutakba fektetett tőke pedig 193 millió forintról 915 millióra. A vasúthálózat fejlődése nálunk gyorsabb ütemű volt, mint a Monarchia másik felében vagy világviszonylatban, ennek következtében vasútsűrűség tekintetében kezdtünk felzárkózni a nyugat- és közép-európai országokhoz.
A vasútsűrűség mutatói Európában (1894–1895)
Ország 1000 km2-re 100 ezer lakosra
jutó vasút km
Anglia 107 85,7
Franciaország 77 107,5
Belgium 188 87,4
Németország 87 89,8
Svájc 84 116,4
Olaszország 52 48,1
Ausztria 59 71,1
Magyarország 43 76,8
Spanyolország 24 70,3
Portugália 25 45,8
Oroszország 7 34,8
Románia 20 48,2
Bulgária 9 25,3
Szerbia 11 23,3
Dánia 58 102,6
Svédország és Norvégia 14 160,2

A vasút – a hitelrendszer mellett – a gazdaság legdinamikusabb szektora volt: a vonalak hossza évente átlagosan 7 %-kal, a szállítási teljesítmény pedig 10,5%-kal növekedett. A teljesítmény, a forgalom növekedése azonban még így sem tartott lépést az igényekkel. Gördülőanyaggal való ellátottság, a forgalom sűrűsége és a teljesítmény intenzitása tekintetében a magyar vasutak erősen elmaradtak az európai átlag mögött.

A vasútépítés és a vasúthálózat növekedése sokféleképpen ösztönözte a gazdasági fejlődést. Vasutakba évente átlagosan 30 millió forintot ruháztak be, s a vasútépítéseken rendszeresen a munkások tízezrei dolgoztak. A vasutak lehetővé tették a súlyos tömegáruk (gabona, szén, fa, építőanyagok, ércek, vas stb.) nagy mennyiségének egyre olcsóbb szállítását, fűtőanyag-szükségletükkel ösztönözték a szénbányászat fejlődését, beruházási javak iránti keresletükkel pedig egy sor iparág számára biztosítottak dinamikus belső piacot (vas- és acélgyártás, gépgyártás, építőanyag-ipar). A vasút tette lehetővé az egységes belső piac kialakulását, s kapcsolt össze bennünket a tőkés világgazdasággal. A vasút nyomán az ország minden részébe behatoltak a tőkés piaci és termelési viszonyok, a korszerű technika és életforma elemei, felbomlasztva a gazdaság hagyományos formáit.

A kiegyezés utáni években épült vasútvonalak sínszükségletét 80%-ban külföldről szerezték be, a 90-es évek elején azonban már a hazai vasművek gyártották az összes lefektetésre kerülő síneket. Ekkoriban már a mozdonyok és a vasúti kocsik jelentős része is a hazai gépgyárakból került ki. Hazánkban 1873-ban készítették az első gőzmozdonyokat, Resicán az Osztrák Államvasúttársaság, Budapesten pedig az államvasutak gépgyárában. A budapesti MÁV Gépgyár 1890-ig mintegy 300 mozdonyt gyártott, s lépést tartott a mozdonytechnika világszintű fejlődésével. Az első magyar vagongyár 1868-ban kezdte meg működését, s később a Ganz tulajdonába került. Ez a gyár 1890-ig mintegy 25 ezer vasúti kocsit készített. A vassíneket a 70-es évektől kezdve fokozatosan kiszorították az acélsínek, amelyek lehetővé tették a tengelynyomás, a terhelés és a sebesség jelentős növelését. 1896-ban már a sínek 84%-a volt acélsín.

Szorosan kapcsolódott a vasútépítéshez a hídépítés fejlődése. Eleinte a nagyobb hidak is faszerkezettel készültek (például az első szolnoki Tisza-híd). Az első nagyobb vasszerkezetű híd – a budapesti Lánchíd után – az 1857–58-ban épült szegedi vasúti híd volt, ezt követte 1870-ben az algyői Tisza-híd, majd Budapesten a Margit-híd (1872–76) és a déli összekötő vasúti híd (1876–77). A 80-as években a Dunán 2 (Pozsony és Újvidék), a Tiszán pedig 8 vasszerkezetű híd épült. E hidak vasszerkezete már hazai gyárakban (a budapesti MÁV Gépgyárban, a Schlick gyárban, a resicai vas- és gépgyárban) készült, tervezőik és kivitelezőik kezdetben külföldi, főleg francia mérnökök és cégek voltak, a 80 as évek második felében azonban már kiváló hazai tervező és hídépítő műszaki gárda működött közre mind a vasúti, mind a közúti hidak építésében.

A vasút forradalmasította a szállítást, s háttérbe szorította annak korábban uralkodó formáit és eszközeit. A belvízi hajózás szállítási teljesítménye csak 2,5%-kal növekedett évente. 1867-ben az áruszállítás 34%-át bonyolította le a folyami hajózás, 1890-ben pedig már 23%-át. Bár kisebb magyar hajózási vállalatok is alakultak, a folyami hajózásban tovább tartott a Bécsben székelő Dunagőzhajózási Társaság egyeduralma: e társaság kezében volt a belvízi áruszállítás háromnegyed része.

A kiegyezés után ismét szorosabban hazánkhoz kapcsolódó Fiumét kormányaink Magyarország tengeri kapujává kívánták fejleszteni, azért nagy fontosságot tulajdonítottak a tengeri hajózás korszerű átalakításának. A kiegyezés körüli években Fiume az Osztrák–Magyar Monarchia hagyományos típusú tengeri hajózásának központja: kikötőjében 1871-ben 165 hosszú járatú nagy vitorlás volt regisztrálva 79 ezer tonna űrtartalommal. Ezek a vitorlások rendszeres járatokat bonyolítottak le nemcsak az Adrián, hanem a Földközi- és a Fekete-tengeren is. A 60-as és 70-es évek fordulóján a vitorlás hajózás utolsó virágkorát élte, s még teljes kapacitással működtek Fiume híres hajóépítő üzemei: 1867 és 1869 között évente 24, egyenként 500 tonnás hosszú járatú vitorlás épült. A 70-es években elsorvadt Fiume vitorláshajó-építő ipara, s lassan fogyott a nagy vitorlások száma is: 1890-ben már csak 71-et tartottak nyilván 39 ezer tonna űrtartalommal. A gőzhajópark fejlődése azonban nem tudott lépést tartani a vitorlások hanyatlásával, így a horvát–magyar kereskedelmi flotta 83 ezer tonnáról 55 ezer tonnára esett vissza. 1871-ben még csak egy gőzöse volt a flottának, 1891-ben már 40, de mindössze 13 ezer tonna űrtartalommal.

A magyar kormány a 70-es évek második felében angol hajózási vállalatokkal kötött megállapodást Fiume hajóforgalmának lebonyolítására, majd 1882-ben angol, francia és osztrák tőkések és a Kereskedelmi Bank közreműködésével, 2,5 millió forint alaptőkével megalakult az Adria Magyar Tengerhajózási Rt., amely a magyar kormánytól szubvencióban részesült, s ennek fejében rendszeres járatokat létesített a nyugat-európai kikötőkbe.

A kormányzat a 70-es évektől kezdve jelentős beruházásokkal igyekezett Fiume kikötőjét korszerű berendezésekkel ellátni, hogy alkalmassá tegye arra a fontos szerepre, amelyet hazánk kivitelének közvetítésében szánt neki. Fiume forgalma gyors ütemben növekedett, különösen mióta 1873-ban létrejött vasúti összeköttetése Budapesttel. A kikötőben megfordult hajók száma 5 ezerről 11 ezerre, tonnatartalma 317 ezerről 1,7 millióra emelkedett 1876 és 1890 között. Még nagyobb arányú volt az áruforgalom növekedése: a tengeri úton történő kivitel mennyisége 1873 és 1890 között 52 ezer tonnáról 547 ezer tonnára, értéke 655 millió forintról 60 millióra emelkedett.

A vasutak rohamos, a hajózás mérsékelt fejlődése mellett erősen háttérbe szorult az úthálózat fejlesztése. Útjaink három kategóriára oszlottak. Az állami közutakat az államépítészeti hivatalok kezelték, s fenntartásukra az állam 3 millió forintot fordított évente. Az országutak nagyobb része a megyék kezelésében volt; fenntartásukra és építésükre az 1844-es törvény értelmében fennállott – 1890-ben megszüntetett – kötelező közmunka szolgált, amelyet egyre inkább pénzben váltott meg a lakosság. Az utak harmadik kategóriáját a községi utak alkották. Szilárd burkolattal csak a mintegy 6 ezer km hosszú állami úthálózat rendelkezett. A 33 ezer km megyei útnak egyharmada egyáltalán nem volt kiépítve, a 45 ezer km községi út pedig túlnyomórészt dűlőút volt.

A kiegyezés után rohamosan fejlődött a postaszolgálat. 1868 és 1890 között a postahivatalok száma 1337-ről 4308-ra, a távíróhivataloké 404-ről 1804-re, a távíróvonalak hossza pedig 8 ezer kilométerről 21 ezerre növekedett. A posta 1868-ban 25 millió levelet és egymillió táviratot továbbított, 1890-ben pedig már 172 millió levelet és 7,6 millió táviratot. 1869-ben az Osztrák–Magyar Monarchiában vezették be a világon elsőként a postai levelezőlapot. Külön magyar bélyegeket 1871 óta adtak ki. 1881. május 1-én indult meg a budapesti távbeszélő-szolgálat, majd a nagyobb vidéki városok is sorra bekapcsolódtak a telefonhálózatba, amelyet 1888-ban államosítottak.

Vízépítés

A 70-es években a budapesti Dunapartot, majd a fővárostól délre eső Duna-szakaszt szabályozták.

Belkereskedelem

A korábbi országos vagy regionális piaci központok egy része elsorvadt, helyettük máshol alakultak ki új centrumok, azonban lassanként ezek is alárendelődtek az országos piac egyetlen valódi központjának, Budapestnek. A főváros – kedvező helyzeti energiáira támaszkodva és a kormányzat politikájától is támogatva – a kiegyezés utáni évtizedekben nőtt igazán az ország gazdasági centrumává, mindenekelőtt a vasúthálózat, a hitelélet és a nagykereskedelem központjává.

Az 1860-es években még Győr volt a gabonakereskedelem központja, ide gyűlt a kivitelre kerülő gabona. Az 1870-es és 80-as években azonban a főváros – a vasút segítségével és nagykereskedőinek tőkeerejére támaszkodva – átvette a vezetést, és sorra a budapesti terménykereskedő burzsoázia irányítása alá kerültek Dél-Magyarország korábban önálló gabonapiacai – Szeged, Temesvár, Baja – is. A fővárosi kereskedők nemcsak felvásárolták, összegyűjtötték, raktározták és külföldre expediálták az Alföld gabonáját, hanem iparilag is feldolgozták. A világviszonylatban élre kerülő magyar lisztkivitel túlnyomórészt az 1860–70-es években létesült fővárosi nagymalmok termelésen alapult. Országos központjává vált Budapest egyéb mezőgazdasági termékek és az állatok kereskedelmének is.

A vidéki városok korábban önálló kereskedői fokozatosan a budapesti nagykereskedők bizományosaivá váltak. A néhány száz fővárosi nagykereskedő cég egy-két évtized leforgása alatt a maga kezében összpontosította az ország egész nagykereskedelmét, s ezen az a tény sem változtatott, hogy nagyrészt ők sem voltak teljesen önállóak, hanem a nemzetközi áruforgalom lebonyolításában a bécsi és a nyugat-európai nagy kereskedelmi cégekkel szemben voltak függő viszonyban. A nagykereskedelemnek a fővárosban való összpontosulását jelentékenyen előmozdították olyan intézmények is, mint az 1864-ben létesült pesti áru- és értéktőzsde. A kiegyezés körüli években egyes vidéki városokban is alakultak hasonló intézmények, de a nagybani áru- és értékpapírüzlet országos központjává a pesti tőzsde vált.

Ezekben az évtizedekben a mezőgazdaság mellett a kereskedelem a tőkeképződés fő területe, s éppen a tőkés szektor fejlődése szempontjából talán még a mezőgazdaságnál is fontosabb, mert a kereskedelemben felhalmozott tőkék gyorsabban, mozgékonyabban áramlanak át a gazdaság egyéb területeire. A modern bankrendszer, a gyáripar, a vasúthálózat létrehozásában a kereskedő tőkések a kezdeményezők, de szerepet vállalnak a városi építkezések fellendítésében, sőt a mezőgazdaság tőkés átalakításában is, hiszen sokan földbirtokot vesznek vagy bérelnek közülük.

A magyarországi kereskedelem a kiegyezést követő negyedszázadban sajátos, átmeneti kettősséget mutat: egymás mellett élnek és prosperálnak a kereskedelem hagyományos, prekapitalista és modern, tőkés formái. A nemzetközi kereskedelemben és a legfontosabb tömeges árucikkek országos forgalmában már a modern tőkés nagykereskedelem formái és technikái uralkodnak. A kereskedelem alsóbb, regionális és helyi szintjein azonban tovább élnek, sőt terjeszkednek is a hagyományos formák: a vásárok, a piacok és a házalás.

A vásárok a 19. század második felében már elvesztették nemzetközi és országos jelentőségüket. A pesti nagykereskedők 1855 után már nem vesznek részt az egykor oly fontos pesti vásárokon. „Az áruüzletben a hetvenes évek végén kezdték Pesten érezni, hogy a vásárok nem hoznak tömeges vevőket… A terményekben még manapság is van a vásároknak jelentőségük, de helyébök már kezdenek az »auctiók«, a nyilvános árverések lépni” – írja a pesti nagykereskedelem monográfusa az 1890-es években.[19]

Az iparosodás akadályai és ösztönzői

1875-ben a budapesti gyárakban dolgozó 10 ezer munkás 20,4%-a származott a Monarchia másik feléből, 4,4%-a pedig vámkülföldről. A külföldi származásúak részaránya azonban fokozatosan csökkenő tendenciát mutatott: a fővárosi iparban dolgozó férfiaknak 1870-ben 76, 1890-ben pedig 86%-a volt magyarországi születésű.

Ipari foglalkoztatottság és üzemi struktúra

Az ország leginkább iparosodott vidéke – Budapest és környéke révén – a Duna–Tisza köze volt, ahol a lakosság 16,7%-a élt bányászatból és iparból, de nem sokkal maradt mögötte a számottevő ipari hagyományokkal rendelkező Északnyugati-Felvidék (15,3%).

A hagyományos iparűzés válsága és átalakulása

A budapesti kamara így jellemezte a kézműipar helyzetét: „termelése egészében véve annyira csökkent, hogy az illető iparosok részint a szakmájukhoz tartozó, külföldről behozott kész cikkek elárusításával és csak könnyebb munkák- és javításokkal foglalkoznak, részint az ipar űzésével egészen fölhagyva vagy a mezőgazdasághoz tértek, vagy a proletariátust növelték, mely a városokban mind jobban felszaporodik.”[20]

A gépi nagyipar fejlődése

Az 1873-as válság évekre lelassította az iparfejlődést. 1874 és 1880 között már csak 12 új alapításról tudunk Budapesten, de ugyanezen idő alatt 10 vállalat meg is szűnt. „Kitűnt, hogy számos nagyiparos vállalat nem bír életképességgel, mert a legszükségesebb előfeltételek: elegendő tőke, olcsó munkaerő, olcsó tüzelőszer, jó közlekedési eszközök hiányoztak” – állapította meg a budapesti iparkamara.[21] A 80-as években ismét megélénkült a nagyipari fejlődés. Budapesten 32 új ipari részvénytársaság létesült, 35,4 millió forint alaptőkével, s csak 6 szűnt meg. 1881 és 1890 között a fővárosi ipari részvénytársaságok alaptőkéje 25 millió forintról 52 millióra növekedett, majd a következő négy év alatt ismét több mint kétszeresére emelkedett.

Élelmiszer-, fa- és építőanyag-ipar

Az 1860-as években Magyarország már több lisztet exportált, mint Európa összes többi országa együttvéve. Lisztkivitelünk 1869–71-ben elérte az évi 2 millió q-t, két évtized múlva pedig 4–5 millió mázsa között ingadozott. Exportra és általában árusításra csak a nagy részvénytársasági malmok őröltek, közöttük is mindenekelőtt Budapest tucatnyi óriásmalma. Budapest az 1860-as években a világ legnagyobb malomvárosáva fejlődött. 1866-ban fennállott 11 nagy malma évente 1,8 millió q búzát volt képes feldolgozni. 1868-ban három újabb malom létesült, a meglevőket pedig jelentősen kibővítették, berendezésüket korszerűsítették, s ezzel a fővárosi malmok teljesítőképessége 1869 végére már 5,7 millió q-ra növekedett. Hamarosan kiderült, hogy a budapesti malomipar máris túlméretezett, kapacitását nem tudja teljesen kihasznalni. Ezért egyre nagyobb mennyiségben dolgozták fel az olcsóbb balkáni gabonát, amelyet vámmentesen hozhattak be, ha kimutatták, hogy a behozott búzának megfelelő mennyiségű lisztet exportáltak (őrlési forgalom).

Malomiparunk nemcsak volumenét, termelésének mennyiségét illetően állt az európai fejlődés élén, hanem műszaki színvonalát és lisztjének finomságát tekintve is. A budapesti malmok a 70-es évek második felében tökéletesítették berendezéseiket. Addig – a Hengermalom kivételével – valamennyien a régi technológiával, malomkövekkel őröltek. 1874-ben Mechwart András, a Ganz-gyár igazgatója megvásárolta a svájci Wegmann-hengerszék szabadalmát, s azt több tekintetben tökéletesítve – például a kényes porcelánhengereket kéregöntésű vashengerekkel helyettesítve – alkalmassá tette a magasőrlésre. A Ganz-gyár 1876-től gyártotta az új típusú hengerszékeket, amelyek forradalmasították az őrlés technikáját. A hengerszékhez még egy sor műszaki újítás járult: a Haggenmacher Károly által feltalált síkszita, a centrifugál szita, a korszerű tisztítógépek (tarár), csiszoló- és kefélőgépek stb.

A gőzmalmok látványos fejlődésével párhuzamosan – bár egyelőre még elég lassan – megindult a hagyományos malomipar visszaszorulása: 1873 és 1895 között a szárazmalmok száma 6361-ről 2033-ra; a vízimalmoké 17 249-ról 15 417-re csökkent, a szélmalmoké pedig 554-ről 712-re emelkedett. Ezek a hagyományos technikával durvább lisztet őrlő kis malmok a parasztság gabonáját dolgozták fel, túlnyomórészt természetben fizetett vám ellenében.

Korántsem volt a malomiparéhoz hasonlóan gyors ütemű és egyenletes a cukorgyártás fejlődése. A kiegyezés utáni években 9 új cukorgyár létesült, továbbra is csaknem kizárólag osztrák tőkések alapításaként, főleg a Kisalföld cukorrépa-termelő vidékén. Ezzel a cukorgyárak száma 1870-ig 26-ra emelkedett. 1873 után nagyarányú koncentrálódási folyamat indult meg a magyar cukoriparban. 15 kisebb régi gyár megszűnt, a megmaradt nagyobb gyárak viszont jelentősen kibővítették és korszerűsítették üzemüket. Az egy gyárra eső termelés világviszonylatban nálunk volt a legnagyobb. 1888-ban az állam adó- és szállítási kedvezményekben részesítette a cukorgyárakat, erre 2 év alatt 4 nagy új cukorgyár létesült a Nagyalföldön (Hatvan, Szerencs, Selyp, Mezőhegyes), mind hazai tőkések és bankok alapításaként. A cukortermelés 2 év alatt megduplázódott. 1867 és 1890 között a cukortermelés évente átlagosan 9%-kal növekedett, s a termelés egynegyede kivitelre került.

Nemzetközi szempontból is magas szinten állt szesziparunk, ahol már az 1850-es évektől kezdve alkalmazták a gőzgépeket. A kiegyezés utáni műszaki fejlődés legfontosabb lépése a korszerű szeszfinomitási eljárások bevezetése volt. A gyári jellegű szeszipar magas fejlettségi szintje ellenére fennmaradt, sőt virágzott a kisipari jellegű szeszfőzés. A közönséges, kisüsti technikájú szeszfőzők száma 70 ezerről 100 ezerre emelkedett az 1880-as évek végéig, tehát csaknem minden tehetősebb parasztgazda főzött szeszt. A nagyobb „műszerű lepárló készülékekkel” rendelkező üzemek száma viszont 1868 és 1890 között 1030-ról 534-re csökkent, de termelésük növekedett. A szeszgyárak nagyobbrészt mezőgazdasági, kisebbrészt ipari üzemek voltak. Az előbbiek a nagy- és középbirtok saját termékeit dolgozták fel, az utóbbiakban pedig polgári vállalkozók vásárolt nyersanyagból gyártottak szeszt. A kormány az engedélyezett szeszmennyiséget kontingentálta a gyárak között, s a mezőgazdasági szeszfőzők kontingensét folytonosan emelte az ipari szeszgyárak rovására, ennek következtében az utóbbiak száma és termelése erősen csökkent.

Bor- és pálinkaivó nép lévén, a sör nálunk ezekben az évtizedekben luxusitalnak számított. A termelés 1871-től kezdve folyton csökkent, s még 1890—ben is jóval alatta maradt a 70-es évek elején termelt mennyiségnek. A nagyipari fejlődést itt is koncentráció folyamata jelzi: a sörgyárak száma 1863-ban 451, 1880-ban 171, 1890-ben már csak 98. A kisebb, hagyományos technológiájú serfőzők eltűntek, s a termelés a nagyobb, korszerűbb üzemekben összpontosult. Igazán nagy gyárnak azonban csak a két kőbányai üzem (a Dreher és az Első Magyar Részvény Serfőző), valamint a budafoki Haggenmacher-gyár számított: e három fővárosi sörfőzőre az ország egész sörtermelésének több mint a fele jutott.

A dohánygyártás állami monopólium volt. A 12 állami dohánygyár 13–14 ezer munkást foglalkoztatott, 90%-ban nőket. Az élelmiszeripar egyéb ágait egy-egy kisebb vagy közepes üzem képviselte. Az 1850-es években olasz húsiparosok (Piazzoni, Dozzi, Del Medico) által meghonosított szalámigyártás szépen fejlődött, egy sor új üzemmel bővült (legfontosabb köztük az 1880-ban létesült Herz-féle gyár), s egyre nagyobb mennyiségű árut exportált. 1882-ben alapította húskonzervgyárát Weiss Manfréd.

A bőven rendelkezésre álló hazai nyersanyag volt az alapja a fafeldolgozó ipar fejlődésének. A vasutak fokozatosan hozzáférhetővé tették hazánk nagy erdőségeit a nagyipari jellegű kitermelés számára, a hazai építkezések, valamint a fában egyre szegényebb ipari országok kereslete pedig széles és gyorsan bővülő piacot biztosítottak a faipar félkész gyártmányai (deszka, donga, talpfa) számára, s megindult az erdők nyersanyagának vegyipari hasznosítása is (falepárlás, cserzőkivonatok gyártása). Az 1860-as évektől egyre-másra létesültek a gőzfűrészek, háttérbe szorítva a vízi erővel működő kisebb fűrészmalmokat. 1873-ban 30, 1884-ben már 114 gőzfűrész működött az országban, de a vízi energiát hasznosító fűrészmalmok száma ekkor még mindíg 354 volt. A faipar egyéb ágai közül csak a hajlított fabútor- és a parkettagyártásban jöttek létre nagyobb üzemek.

A kiegyezés után – a nagy építőipari konjunktúra ösztönzésére – bontakozott ki az ipari forradalom az építőanyag-iparban, s azon belül elsősorban a tégla- és cementgyártásban. A kiegyezés utáni években a budapesti gyárak termelése 10–15 millió darabról 180 millió darabra emelkedett, elsősorban a szénfűtéses folytonégő körkemencék, valamint az agyagválogató, tisztító és sajtoló gépek alkalmazása következtében.

A bányászat és a nehézipar

A fontosabb bánya- és ipari termékek termelésének alakulása Magyarországon és Horvátországban
(Évi átlagok ezer tonnában, illetve ezer hektoliterben)
Év Szén Vasérc Nyersvas Acél Cukor Sör Budapesti malmok liszttermelése
1851–55 209 133 51        
1856–60 349   85        
1861–65 581   120     522  
1866–70 912   115   16 562 154
1871–75 1509 433 153 9 22 700 281
1876–80 1632 358 132 24 32 470 449
1881–85 2291 582 185 55 39 561 416
1886–90 2760 659 234 103 64 567 554
1891–95 3958 997 323 190 106 1242 649
Átlagos évi növekedés %-ban 7,6 5,2 4,7 16,5 7,9 2,9 5,9

Jelentősebb feketeszénkészletek csak a Mecsek vidékén és Krassó-Szörényben voltak. Az előbbieket a Dunagőzhajózási Társaság, az utóbbiakat az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság termelte ki. Újabb feketeszéntelepeket nem sikerült feltárni, így a termelés növekedése nem tudott lépést tartani az igényekkel, s a magas kalóriájú fekete szénből egyre nagyobb arányú behozatalra szorultunk.

A kiegyezés utáni években fejlődött ki barnaszénbányászatunk. Addig csak az Esztergom vidéki és a Sopron vidéki bányák termelése volt jelentős. Az esztergomi szénmedence azonban a 90-es évekig nem kapott vasutat, így fejlődése megállt. Annál gyorsabb ütemben fejlődött viszont a budapest-salgótarjáni vasútvonal megnyitása (1867) után a nógrádi szénmedence, amelynek termelése 1882-ben már meghaladta a 6 millió q-t. A nógrádi bányák adták az ország barnaszéntermelésének csaknem a felét, s a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. az ország legnagyobb szénipari vállalata volt. A kiegyezés utáni években vette kezdetét a Dunántúlon az ajkai és Dél-Erdélyben a zsilvölgyi szénbányászat. A szénbányászatban a kiegyezés utáni években vált uralkodóvá a gépi technika: a szállító- és vízemelő-berendezéseket gőzgépekkel működtették, s a fából készült szállítópályákat vassínekkel cserélték fel. A termelékenység azonban a gépesítés fokozódása ellenére is erősen elmaradt az európai átlagtól: 1882-ben nálunk 1424 kg, Ausztriában 2311 kg, Poroszországban 2765 kg szén jutott egy bányászra. Az alacsony termelékenység részben a magyarországi szénbányák kedvezőtlen földtani és rétegtani viszonyainak következménye volt.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A szén- és vasérctermelés növekedése Magyarországon és Horvátországban (1851–1913)

Vasérctermelésünk csak részben szolgálta a hazai vaskohászatot. mert a vasbányák egy része osztrák–cseh vasiparosok tulajdonában volt. akik az ércet saját üzemeikben dolgozták fel. Az 1870-es években a magyarországi vasérctermelésnek minegy 20%-a, a 80-as években pedig már 30%-a került nyers vagy pörkölt állapotban kivitelre.

A magyarországi vaskohászat jelentős történeti múlttal rendelkezett, s viszonylag korán, az 1830–40-es években megkezdődött korszerűsítése, az ipari forradalom néhány fontos technikai vívmányának alkalmazása. A kiegyezés utáni évek vasútépítkezései és a mezőgazdaság gépesítése jó konjunktúrát jelentettek a vaskohászat számára: 1866 és 1873 között a nyersvastermelés 60%-kal növekedett. Ezután a termelés visszaesett, s csak 1882-ben érte el ismét az 1873-as színvonalat. Az 1870-es és 80-as években vasiparunkban nagyarányú műszaki fejlődés, szervezeti átalakulás és koncentrációs folyamat ment végbe.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A nyersvas- és acéltermelés növekedése Magyarországon (1851–1913)

Legfejlettebb nehézipari vidékünk a kiegyezés idején Krassó-Szörényben az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság uradalma volt, ahol az 1850–60-as években az akkori Magyarország legnagyobb és legkorszerűbb nagyipari üzemcsoportja alakult ki: szén- és vasbányák, vasolvasztók, hengerművek és öntödék (Anina és Resica), gépgyár (Resica) és egy sor kiegészítő ipari üzem (kokszgyár, téglagyár, kénsavgyár, olajfinomító), főleg francia tőkével és francia szakemberek közreműködésével. Ttt volt jól kokszolható, magas kalóriatartalmú feketeszén, korán létrejött a vasúti összeköttetés, s rendelkezésre állt a korszerű nagyipari vállalkozás egyéb fontos kelléke is: a tőke, a vállalkozói és műszaki szakismeret, az újítási készség. Az aninai és a resicai vasművek honosították meg hazánkban a modern vasipar legfontosabb műszaki újításait: 1862-ben Aninán olvasztották először koksszal vasat, Resicán helyezték üzembe 1868-ban az ország első Bessemer-konverterét, 1876-ban a Martin-acélgyártást, 1889-ben pedig a tégelyacélgyártást vezették be. Aninán és Resicán épültek hazánk első igazán modern, fémköpenyes nagyolvasztói. 1880-ban az Államvasúttársaság hengerelt áruinak 60%-a már acél volt. A 80-as években ez a 13–15 ezer munkást foglalkoztató vállalat adta a vaskohászati termelés 25–26%-át.

A felső-magyarországi megyék – Gömör, Zólyom, Szepes, Nógrád, Borsod – vasiparának fejlődését a megfelelő szén és a vasúti összeköttetés hiánya gátolta. A tőkehiány, az elavult berendezések, az üzemvezetési és műszaki ismeretek alacsony szintje jellemezték a kiegyezés körüli években a Felvidék „haldokló csendes vasiparát… a magányos völgyekben kovácsolgató hámorokat”,[22] amelyek nagyrészt földbirtokosok tulajdenában és kezelésében voltak. A fejlődés azonban lassan itt is megindult: 1868-ban a felvidéki vasiparosok Salgótarjánban, a kincstár pedig Diósgyőrben korszerü vasfeldolgozó üzemet épített. Ezek eleinte sok nehézséggel küzdöttek. elsősorban megfelelő tüzelőanyag hiánya miatt, de a 70-es évek közepére Borbély Lajosnak sikerült megoldania a nógrádi és borsodi barnaszén vaskohászati alkalmazását. A kavaró- és olvasztókemencéket harnaszéntüzelésre átalakított Siemens-féle gázgenerátorokkal szerelték fel, lassan a vasúti összeköttetések is megvalósultak, s ezáltal a felvidéki vasipar előtt is megnyílt a korszerű fejlődés útja. Ez természetszerűen a sok versenyképtelen, kisebb hagyományos kohó és hámor pusztulásával, a vasipar erőteljes koncentrációjával járt együtt.

1881-ben a Rimamurányi Vasmű Egylet és a Salgótarjáni Vasfinomító fúziója révén, a Wiener Bankverein közreműködésével megalakult hazánk második nagy nehézipari vállalata, a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. Likéren modern kohótelepet állítottak fel. a síngyártást Ózdon, a lemezhengerlést Nádasd]on, a vasgerenda- és drótgyártást Salgótarjánban összpontosították, s ez utóbbi gyárban 1889-ben bevezették a folyasztott aeélgyártást, Thomas—módszerrel.

Az 1880-as évek elején került sor a kincstári vasművek nagyarányú újjászervezésére és korszerűsítésére a sok elavult kis kohó megszüntetésével, a termelés koncentrációjával és profilírozásával. A kincstári vasművek számára az 1882–85-ben felépült vajdahunyadi kohók termelték a nyersvasat. Diósgyőr főleg síneket és hídszerkezeteket gyártott az államvasutak részére, 1880 óta acélból, mert itt is meghonosították a Martin- és a Bessemer-eljárást. A lemez-, drót- és épületvashengerlés központja a zólyombrezói vasmű volt. Az 1880-as évek végén e három óriásvállalat – az Államvasúttársaság, a Rimamurányi és a kincstári vasművek – üzemeiben összpontosult az ország vaskohászati termelésének több mint 80%-a.

A technikai és szervezeti átalakulás következtében 1867 és 1885 között a nyersvastermelés 105 ezer tonnáról 242 ezerre, a hengerelt és kovácsolt vas termelése 79 ezer tonnáról 166 ezer tonnára növekedett. 1867-ben még nem gyártottak nálunk acélt, 1885-ben a hengerelt áru 80%-a már acélból készült.

A kiegyesés után fejlődött igazi nagyiparrá gépgyártásunk, főleg a vasúti és a mezőgazdasági beruházások ösztönző hatására. A régi magánüzemek (Ganz, Oetl, Schlick) részvénytársasággá alakultak át, s egy sor új nagy gépgyár is létesült, részben külföldi tőkések alapításaként. Ekkor indult az Első Magyar Vagongyár, amelyet később a Ganz vett át. A Dunagőzhajózási Társaság óbudai hajógyára mellé felzárkózott a három újpesti hajógyár. A 70-es években – Mechwart András vezetése alatt – nőtt nemzetközi viszonylatban is jelentős üzemmé a Ganz-gyár, elsősorban sikeres újítások, új gyártmányok bevezetése révén. A kéregöntésű vasúti kerék mellé ekkor fejlődött fel a malomberendezések gyártása: a Wegmann–Mechwart-féle hengerszékeket a világ minden tájára exportálták. A 80-as években fejlesztette ki a Ganz a víziturbinák és a vasúti kocsik gyártását, s ekkor tett szert világhírnévre a gyár elektrotechnikai részlege. Az állam 1870-ben megvásárolta a csődbe ment Magyar–Belga Gépgyárat és a Magyar–Svájci Gép- és Vasútikocsi Rt. gyárát, s e két üzem egyesítése révén jött létre az államvasutak budapesti gépgyára, amely a Ganz mellett hazánk második legnagyobb gépipari üzemévé fejlődött. Ebben a gyárban született meg a hazai mozdonygyártás. Ezenkívül hídszerkezeteket, cséplőgépeket és lokomobilokat gyártottak.

Gépiparunk legfejlettebb ága a járműgyártás volt (hajó, mozdony, vasúti kocsi s egyéb vasúti berendezések), de jelentős eredményeket értek el gyáraink gőzgépek, gőzkazánok, víziturbinák, malom- és faipari berendezések, valamint a mezőgazdasági gépek és eszközök készítése terén is. A szerszámgépgyártás legtöbb ága azonban nem fejlődött ki, s ezen a téren hazánk mindvégig behozatalra szorult.

A 80-as évek a hazai, s különösen a budapesti gépgyártás nagy fellendülésének ideje volt. A budapesti gyárak évi termelése meghaladta a 40 millió forintot. A Ganz, az Államvasutak Gépgyára és az Óbudai Hajógyár mellett a főváros]ban a Schlick, a Nicholson, a Láng, a Wörner, a Grossmann és Rauschenbach (később Első Magyar Gazdasági Gépgyár) a Müller és Gutjahr (később Vulkán Rt.), az Eisele- és a Höcker-féle gyárak, valamint a Schönichen- és a Hartmann-féle hajógyárak voltak a legnagyobb gépipari üzemek.

A könnyűipar

A könnyűipar legfejlettebb ága ebben az időben a nyomdaipar, „mely hazánkban minden tekintetben kiválóan van képviselve. Ezen ipar nagyipar jellege annyira ki van fejlődve a fővárosban, hogy arra a continentalis Európában példát nem találhatni” – olvashatjuk a 80-as évek közepén.[23] A fővárosban 6 nagy nyomda működött a legkorszerűbb külföldi gépekkel ellátva, hírlapjaink pedig már a legújabb amerikai rotációs gépeken készültek soktízezres példányban. Legnagyobb nyomdáink az Emich Gusztáv vállalatából 1868-ban létesült Athenaeum, az egykori Landerer és Heckenast-féle nyomdából 1873-ban részvénytársasággá alakult Franklin, valamint a Pallas és a Pesti Könyvnyomda Rt. voltak.

A 19. század utolsó negyedében a fejlett ipari országokban oly hatalmasan kifejlődő vegyipar nálunk még az 1890-es években is „azon iparcsoportot képezi, ahol gyöngék vagyunk”[24] s legfeljebb szerény kezdetekről beszélhetünk. Az egykor általánosan elterjedt, szinte népipari jellegű szappanfőzést és gyertyamártást tönkretette a korszerű világítástechnika (gáz, petróleum, villany) elterjedése, valamint a nagyipari szappangyártás, amelyet hazánkban főleg az osztrák gyártmányok képviseltek, mert a hazai szappangyárak közül csak a Flóra és a Hutter-féle fejlődött nagyobb méretű üzemmé. A vidéken ugyancsak elterjedt olajsajtolást és olajütést háttérbe szorították a nagy növényolaj gyárak, amelyek közül a két budapesti és a rákospalotai voltak a legjelentősebbek. A hazai olajosmagvak nagyobb részét azonban a külföldi gyárak dolgozták fel. Két tucatnyi kis gyufagyárunk csak foszforos gyújtót készített, a korszerűbb úgynevezett svéd gyufát importáltuk. Vegyiparunk legfejlettebb ága az exportra is termelő keményítőgyártás volt. Az 1880-as években sorra létesültek a műtrágyagyárak, s ekkor bontakozott ki vegyiparunk majdan legjelentősebbé növekvő ága, a petróleumfinomítás. A román olajat feldolgozó kisebb erdélyi finomítók után 1882–84-ben létesült első két nagy teljesítményű kőolajfinomítónk: az egyik Fiuméban, a másik Budapesten. Teljesítményük az évtized végén már meghaladta az évi 80 ezer tonnát, s a finomított kőolaj egyik fontos kiviteli cikkünkké lett. Végül meg kell emlékeznünk világítógáz – vagy amint akkoriban nevezték – „légszesz” gyárainkról. 1884-ben csak 21 városban volt gázgyár, a légszeszvilágítás tehát nagyon lassan terjedt.

A múlt század közepén gyökeres technikai átalakulás ment végbe a bőripar területén, de ebbe hazánk csak igen lassan és viszonylag későn kapcsolódott be. „A bőripar uralkodó üzemi formája a tímárság maradt, és ezen kisipar nem volt képes versenyezni a külföldön egészen gyárszerűvé vált bőriparral. A tímárok, cserzővargák, kordoványosok száma folyton hanyatlik, de ez még nem jelenti a bőripar hanyatlását is, mert a nagy gyárszerű bőripar kezd tért foglalni” – írták a 80-as évek közepén.[25] Korszerű nagyobb bőrgyáraink főleg Budapesten (Jordán és Machlup-féle) és Újpesten (Welfner, Meutner) működtek, a Felvidéken pedig Liptószentmiklós volt a bőripar központja. A hazai bőrgyárak a szükségletnek alig egyötödét állították elő, s ezt is főleg a közönségesebb bőrfajtákban (cserzett, de nem appretírozott bőrök: közönséges talpbőr, csizmafelsőrész, szíjbőr stb.). Bőrgyáraink és cipőgyáraink egy része a hadsereg szükségleteire dolgozott. A lábbelikészítés és a ruházat előállítása még csaknem kizárólag megmaradt a kis kézműipar és a háziipar keretei között.

Végül elérkeztünk ahhoz az iparághoz, amelyről az egykorú közgazda joggal állapította meg, hogy „Viszonyaink ennek tekintetében a legkedvezőtlenebbek”.[26] „Egy iparágnál sem érezhető a kor szellemével szemben való hátramaradás nálunk oly élénken, mint a fonó- és szövőiparnál.”[27] Pedig a század első felében sokat ígérő kezdeményekkel találkozunk a textilipar több ágában. A külföldi gyáripar versenye azonban a hagyományos üzemek nagy részét megsemmisítette, még mielőtt azok a gépesítés, a nagyüzemi fejlődés útjára léphettek volna. „A hatvanas évek eleje a magyar szövőipart még egészen más helyzetben találta, mint amilyenben az a mai nap van, amikor ugyanis ilyen ipar létezéséről nálunk már alig lehet szó, miután annak csak gyér nyomaival találkozunk” – olvassuk a budapesti kamara jelentésében 1877-ben.[28] A 80-as években „az ország szükségletének alig néhány százalékát födözi a belföldi termelés, a többi mind külföldről jön, ugyanannyira, hogy nem túlzás azt állítani, hogy alig van Magyarországban városias öltözetű ember, kinek ruhája belföldi gyártmányból való”.[29] A forgalomtól távoleső vidékeken azonban – mint láttuk – ekkor még élt az önellátó háziipar. 1884-ben 293 ezer kézi szövőszéket és 24 ezer rokkát írtak össze a falusi házakban – túlnyomórészt az ország keleti felében –, de a házilag előállított textiláruk értékét csak 2,6 millió forintra becsülték. Textiliparunk helyzetét érzékelteti az a tény, hogy míg 1890-ben nálunk csak 31 ezer iparos dolgozott ebben az iparágban, addig Ausztriában 448 ezer, Németországban 788 ezer. Behozatalunk 40%-át textil- és konfekcióáruk alkották, évente mintegy 150–200 millió forint értékben.

Posztóiparunk már eljutott „a zajtalan haldoklás korszakához”[30] A parasztság viselete átalakult, a kézművesek által gyártott durva halina és szűrposztó helyett egyre inkább a finomabb gyári posztót vásárolták. A hagyományos posztóipar központjai a Dunántúlon (Tata, Veszprém, Kőszeg, Szombathely, Pinkafő) és a Felvidéken (Szakolca, Gyöngyös, Szepesség) visszafejlődtek, de teljesen nem tűntek el. A 80-as években a posztósok szövetkezetekben tömörültek: a fonodát és a kallózót közösen tartották fenn, de a szövést otthon végezték kézi szövőszékeken. Az erdélyi Szászföld jelentős posztóipara (Brassó, Nagyszeben, Nagy-Disznód, Törcsvár) még tartotta magát, de már nem Erdélyt és a Tiszántúlt látta el, mint a század első felében, hanem romániai kivitelre dolgozott. A régi posztógyárak közül a zayugróci megszűnt, a gácsi viszont lépést tartott a fejlődéssel: 1868-ban itt állították fel hazánkban az első gépi szövőszékeket. Ezenfelül Losoncon és Pozsonyban működött még nagyobb posztógyár, de a gácsival együtt kizárólag a hadsereg szükségleteire dolgoztak.

A házi lenszövést a pamutvászon, a hagyományos kenderipart pedig a juta terjedése szorította vissza. A paraszti len és kender az áztatás és a kikészítés primitív módja miatt nem is igen volt alkalmas a gépi feldolgozásra, csak durva házivászon készítésére. Az egykor oly virágzó szepességi lenvászonkészítés központjában, Késmárkon 1868 óta két korszerű gépi fonoda működött, de – jellemző módon – külföldi lenrostot dolgozott fel, s fonalait is külföldön adta el. Szegeden Bakay Nándor létesített kenderfonógyárat, amely 1884-ben részvénytársasággá alakult át.

A modern textilipar leghatalmasabb ága, a legtöbb ország ipari forradalmának bölcsője, a pamutipar nálunk sokáig szinte nem is létezik. Pamutfonónk nincs, szövőgyár is csak kettő működik, Pozsonyban és Eperjesen. 1883-ban angol vállalkozó alapított gyárat Újpesten, de ez – előbb hazai, majd német tőkével átszervezve és kibővítve – csak 1887-ben kezdett rendszeresen termelni. Az újpesti Magyar Pamutipar indulása jelzi pamutiparunk fejlődésének kezdetét. Egy évtized múltán már ez textiliparunk legjelentősebb ága. A 80-as évek végén ezt a helyet még a kékfestőiparból kinőtt kartonnyomás foglalta el, elsősorban a két gyorsan fejlődő és a technikai haladással lépést tartó budapesti nagyüzem: a Goldberger és a Spitzer Gerzson-féle gyár révén. A jutaipar a 80-as években vetette meg a lábát nálunk, midőn osztrák vállalkozók alapításaként megalakult a budapesti, majd a lajtaújfalusi jutafonó és szövőgyár.

Az ipari munkásság

1875-ben Budapest 10 ezer gyári munkásának 24,8%-a, a főleg helybeli nőket foglalkoztató dohánygyárak leszámításával 29,6%-a volt külföldi születésű. A malmokban 27,6, a vas- és gépiparban 34,5, a téglagyárakban 66,8, egyéb iparágakban 24,7% volt a külföldi munkások aránya; a nyomdákban viszont csak 11,5%, jelezve, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő fővárosi nyomdaiparban már kialakult a hazai szakmunkásgárda. Az ipari szakoktatás fejlődése következtében a század végére már túlnyomórészt hazai forrásokból nyert utánpótlást a szakmunkásság, de 1900-ban országos viszonylatban még mindig 10% volt a külföldi születésűek aránya. Az ipari munkásság hazai munkaerőforrásai közül kitüntetett szerep jutott a komolyabb ipari hagyományokkal rendelkező Északi-Felvidéknek, valamint egyes iparos városoknak. Ezért volt igen nagy a németek és a szlovákok arányszáma a hazai eredetű ipari munkások között. 1875-ben a budapesti gyári munkások 22%-a szlovák anyanyelvű volt. A vidéki nehézipari központok kialakulása többnyire úgy ment végbe, hogy az üzem felépültekor külföldről és az ország iparosodott vidékeiről szakmunkásokat telepítettek oda, mert a helybeli munkaerőt legfeljebb fuvarozásra, favágásra, szénégetésre és egyéb kisegítő munkákra lehetett alkalmazni.

A nagyipari munkásság másik számottevő rétegét a tanulatlan segédmunkások alkották, akik túlnyomórészt az agrárproletárok soraiból kerültek ki, s többnyire csak alkalmilag, idényjelleggel vállaltak munkát a gyárakban, munkacsúcsok idején pedig visszatértek a mezőgazdaságba. A szakmunkás törzsgárda és az erősen fluktuáló, kétlaki napszámos réteg között életmódban, magatartásban, öntudatban egyaránt elég nagy különbségek voltak. Csaknem teljesen hiányzott nálunk a nagyipari munkásság e két pólusa közötti átmenetet alkotó, azokat mintegy összekapcsoló betanított gépmunkások rétege.

A nagyipari munkásság jelentős része a fővárosban összpontosult. 1890-ben Budapesten 80 ezer ipari munkás dolgozott, s közülük 37 ezer a nagyüzemekben. Míg az ország lakosságának csak 3,3%-a élt Budapesten, addig az ipari munkásoknak 18,5%-a, a nagyipari munkásoknak pedig (a bányászok nélkül) 26%-a dolgozott a fővárosban. Az ország gépipari munkásságának 70, nyomdaipari munkásságának 85, a textilipari nagyüzemek dolgozóinak pedig 37%-a jutott a fővárosra. Jelentős számú nagyipari munkás koncentrálódott az Északi- és Északkeleti-Felvidéken is, ahol 1890-ben összesen 47 ezer bányász és gyári munkás dolgozott (33%).

A nagyipari fejlődés – az említett sajátságok következtében – Magyarországon távolról sem járt oly kiélezett szociális problémákkal és konfliktusokkal, a munkásság tömeges elnyomorodásával, mint a nyugati országok ipari forradalma idején. A gyári munkássá válás nálunk nem jelentett deklasszálódást, hanem éppen ellenkezőleg: emelkedést a jövedelemben és az életszínvonalban mind az önálló kézművesek, kézműipari segédek, mind az agrárproletárok számára. Szakmunkásokban mindig hiány volt, ezért viszonylag jól fizették őket, különösen a külföldieket, de a hazai segédmunkások bére is magasabb volt, mint a kisiparosok jövedelme, vagy a mezőgazdasági munkások bére. Lakás, ruházkodás és táplálkozás tekintetében a gyári munkások magasabb színvonalon éltek, mint az agrárproletárok és a szegényparasztok sokmilliós tömegei. 1875-ben a budapesti iparban a szakmunkások hetibére 8 és 17 forint között ingadozott (a nyomdászokat és a vasmunkásokat fizették a legjobban), a napszámosok átlagos bére 7 forint, a női munkásoké 5–7 forint, a gyermekeké pedig 2 forint volt hetenként. Vidéken – különösen Erdélyben – az ipari munkabérek alacsonyabbak voltak, mint a fővárosban. A munkaidő a gyárakban 10 és 12 óra között ingadozott, a bányákban átlag 12 óra volt.

Orosz István

A mezőgazdasági tőke és hitel

A nagybirtokok és kisbirtok kölcsönfeltételeinek különbözősége abban is megmutatkozott, hogy a vidéki takarékpénztárak és hitelintézetek – amelyek elsősorban voltak kapcsolatban a kisbirtokossággal – gyakran magasabb kamatláb mellett nyújtottak hitelt, mint a nagybirtokosok által könnyebben elérhető fővárosiak.

Értékesítés, belső és külső piac

A főváros és a vidéki ipari városok fogyasztásában az állati termékeknek, a húsnak, tejnek nagyobb szerepe volt, mint a parasztság élelmezésében, a városi népesség dinamikus növekedése is hozzájárult a hús- és tejtermelés fokozódásához.

1869 és 1890 között Magyarországon az ipari-forgalmi népesség mintegy 40%-kal, a teljes nem mezőgazdasági népesség pedig 33%-kal nőtt a stagnáló agrárnépesség mellett. Ez a növekedés kiszélesítette a belső piacot. A tőkés iparfejlődés adott szintjén azonban az ipari és mezőgazdasági népesség elválása nem volt olyan éles, mint a számokból következnék. Az első generációs ipari népesség és a vidéki kisiparosok többnyire megőrizték kapcsolatukat a földdel, élelmiszereik egy részét még maguk, vagy hozzátartozóik termelték meg, s nem a piacon szerezték be. Jellemzőnek kell tartanunk Csongrád megye közgazdasági előadójának 1884. évi jelentését: „már csak azért sem szorulnak megyénk gazdái, uradalmai idegen kezekre, mert még a szegényebb sorsú mester ember – mint szabó, csizmadia, varga stb. – aratás idején oda hagyja műhelyét és iparkodik takaró gazdához szegődni.”[31]

A gyorsan növekvő ipari-forgalmi népesség fogyasztásának hatását a termelés bővítésére azonban nem lehet tagadni.

Termelésbővítő és termelési szerkezetet alakító hatása volt az ipar nyersanyagigényeinek is. Az élelmiszeripari ágazatok közül a szeszfőzésnek, a modern nagyipari szinten szervezett malomiparnak és cukorgyártásnak volt jelentős szerepe a termelésbővítés területén. A világszínvonalon álló malmok azonban gyenge termések idején balkáni gabonát is őröltek, s így nemcsak a hazai termeléshez kapcsolódtak. A cukorgyárak idegen répát nem dolgozhattak fel, s a 70-es évek eleji átmeneti válság után nagy lendületet hoztak a hazai cukorrépa-termelésbe.

A magyar mezőgazdaság lejlődósének a szántóföldek nagyarányú kiterjesztésében is jelentkező gyors ütemét egyedül sem a népesség növekedése, sem a belső piac fejlődése nem magyarázhatja meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági közössége, a lajtántúli területek fejlettebb munkamegosztása olyan egységes piacot teremtett, amelynek felvevő képessége lényegesen nagyobb volt a magyarországi belső piacénál, s igen nagy fejlesztő erővel hatott a hazai mezőgazdaságra. Az osztrák piac a századvégi nagy agrárválságot megelőző időszakban kiegészült a mezőgazdasági termékek Monarchián kívüli piacával. A vizsgált korszak első felében uralkodó szabadkereskedelmi elvek kedveztek a magyar agrárkivitelnek, a szállítási feltételek megteremtése pedig lehetőséget is teremtett a megjelenésre az Ausztrián kívüli piacokon.

Az olcsó és gyors szállítást a vasút biztosította. Egy korabeli megállapítás szerint 1850 és 1885 között a vasutak általános kiépülése Európában a szállítás költségeit egyhatodára csökkentette. A magyarországi vasútépítés lenyűgöző tempója a 60-as–70-es években minden számottevő termelési körzetet közel hozott a piachoz. A szállítási feltételek megjavulása azt jelentette, hogy a magyar búza nem nagy szállítási költséggel terhelten kerülhetett a távoli nyugati piacokra, bár a szűkös kocsipark sok problémát okozott. Az Ausztrián kívüli piacokról azonban nem a szállítóeszközök elégtelensége miatt szorult ki a magyar gabona, hanem az Európán kívüli gabona öldöklő versenye miatt. 1870 és 1890 között az Egyesült Államok megkétszerezte a búza termelését, miközben népessége csak alig több mint 50%-kal nőtt. Nagyarányú termésnövekedést tapasztalhatunk a többi Európán kívüli gabonaexportáló országnál is. Az USA és más exportőrök óriási feleslegei elárasztották az európai piacokat s olcsóságukkal áttörték a 70-es évek végén számos európai államban ismét bevezetett védővámokat is. Az új védővámrendszer a magyar gabona számára biztosította ugyan a lajtántúli tartományok piacát, de kiszorította a Monarchián kívüli piacokról.

A tengerentúli gabona az 1880-as évektől kezdődően agrárválságot okozott Európában. A válság nem a termékek eladhatatlanságában, hanem alacsony árában jelentkezett. Magyarország sem küzdött a biztosított monarchiai „belső” piacon értékesítési nehézségekkel, de az árcsökkenés hatása alól nem vonhatta ki magát. Ezt a csökkenést mutatja a gabonafélék és a kukorica nagykereskedelmi árának összehasonlító vizsgálata.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A főbb gabonafélék és a kukorica nagykereskedelmi ára Magyarországon (1868–1890)

A 70-es és 80-as évek ármozgasa jól megkülönböztethető. Az 1868. évi igen jó termés bizonyára szerepet játszott abban, hogy a 80-as évek végén az el nem adott készletek csökkentették az árakat. 1870-től azonban gyenge, sőt katasztrofálisan rossz termések következtek egymás után, a nagyarányú áremelkedéseknek ez lehet a magyarázata. Az évtized átlaga még a konjunktúrát mutatja. 1881-től azonban tendenciaszerű a csökkenés.

Az árak hanyatlása nem egyformán érintette a különböző gabonaféléket. A legfőbb árugabona a búza volt, a világpiac áringadozásait ez érezte meg a legjobban, érthető tehát, hogy az árcsökkenés is a búza esetében volt a legnagyobb.

A gabonafélék átlagárai (1867–1891)
(forintban, q-ánként)
Termény 1867–1881 évek átlagára 1882–1891 évek átlagára Csökkenés %
Búza 11,65 8,2 23,4
Rozs 8,52 7,04 17,4
Árpa 6,82 6,41 6,0
Zab 7,03 6,53 7,1
Kukorica 6,63 6,00 9,5

A búza árának csökkenéséhez hasonlóan jelentős volt a masik kenyérgabona, a rozs áresése is, de a búzánál és rozsnál is nagyobb arányban csökkent a búzaliszt ara. A nullásliszté például több mint 40%-kal. A takarmánygabonák áresése viszont még feleakkora sem volt, mint a kenyérgabonáké. Az árszínvonal csökkenésének különbözősége közelítette egymáshoz a kenyérgabonák és takarmánygabonák árát. A 70-es években a búza árának a rozsé 73%-a, az árpáé 58%-a, a zabé 60%-a, a kukoricáé 56 %-a volt. Az 1882–91. évek átlagában az arányok a következőképpen változtak: rozs 78%, árpa 71%, zab 73%, kukorica67 %. A századvégi agrárválság idején tetőzött a búza „devalválódásanak” folyamata a többi gabonaféléhez viszonyítva. A század 20-as éveinek dekonjunkturálís szakaszában a rozsé még csak 52%-a volt a búzáénak, az árpaé 45%, a zabé 34%, a kukoricaé 50%. A kétféle aránysor egyébként a kukorica „devalválódasát” is mutatja a zabhoz és árpához képest. A gabonafélék áraránya közötti átrendeződésnek lehet hatása a termelésre is, természetesen csak akkor, ha az értékesítési lehetőségek minden gabonánal egyformák.

A gabonafélék nagykereskedelmi és termelői ára közötti különbségről pontos ismereteink nincsenek. Feldolgozatlanok a helyi piacok átlagos árai is. Annyit azonban részletesebb kutatasok nélkül is meg lehet állapítani, hogy a vizsgált időszakban a gabonafélék árát tekintve csökkentek a helyi piacok közötti különbségek. 1875-ben az ország 43 piacán a legjobb minőségű búza legalacsonyabb és legmagasabb ára közötti különbség 40%-os volt, 1891–92-ben csak 24%-os. Nem talalunk nagyobb különbséget akkor sem, ha a budapesti piaci árakat az ország összes többi piacának átlagáraival hasonlítjuk össze.

A különbségek csökkenésének jelentőségét akkor tudjuk igazán felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy a vasutak kiépülése előtt a század első felében Magyarországon 120%-os különbségek is előfordultak a helyi piacok gabonaáraiban. A legfontosabb mezőgazdasági terméknek számító gabonafélék árainak kiegyenlítősée a tőkés agrárpiac létrejöttének egyik kifejezője is lehet, mert tükrözi, hogy a piaci árak szabályozójává az egységes termelés ár vált (a termelés átlagos költségei + átlagprofit).

A szállítási feltételek megjavulása nemcsak az országhatáron belül eredményezte az árak kiegyenlítődését, hanem a nemzetközi piacon is.

A búza atlagos árai néhány európai államban (1867–1891)
(forintban, q-ánként)
Év Magyarország Ausztria Franciaország Poroszország Anglia
1867–70 10,63 12,53 12,29 11,05 12,88
1871–75 12,61 13,96 12,60 10,72 12,61
1876–80 11,29 12,62 11,76 9,51 10,96
1881–85 10,31 11,06 10,33 8,53 9,25
1886–90 8,06 8,83 9,69 7,83 7,25

Látható, hogy a nemzetközi piac árainak különbségei a hetvenes évek elején kisebbek voltak, mint a magyarországi helyi piacokéi. A tengeri úton szállított amerikai, ausztráliai és indiai búza Angliában a nyolcvanas évek végén több mint 10%-kal olcsóbb volt, mint Magyarországon az itthon termelt. Az eltolódások óriási méreteit mutatja, hogy a század első felében a magyarországi búzaárak alig felét tették ki az angliainak.

A magyar mezőgazdasági export hagyomanyos cikkének, az élőállatnak és húsnak az árairól nincsenek összefüggő adatsoraink. Valami eligazítast azonban a magyarországi árakra is adhatnak a bécsi állatvásár arai.

Vágóállatárak élősúlyban Bécsben (1867–1890)
(forintban, q-ánként)
Év Szarvasmarha Növendékmarha Sertés Juh (vágott)
1867–70 23,74 42,00 44.33 34,20
1871–75 24,68 46,73 45,46 40,58
1876–80 25,82 39,11 41,08 38,85
1886–90 24,38 39,38 42,18 42,11

Ninos okunk feltételezni, hogy a vágóállatok árának ingadozása Magyarországon más irányú lett volna. E változások, amint látjuk, csak részben követik a gabonafélék áralakulását. A juhok és szarvasnmrhák ára nem is csökkent, a növendékállatoké és sertéseké pedig kisebb arányban, mint a kenyérgabonáé. A bécsi sertésárakhoz hasonlóan alakult a magyarországi is. A 80-as évekből rendelkezésünkre álló adatok az évtized végén az árak 10–20%-os csökkenését mutatják. A fejlődési tendencia más európai államokban is hasonló volt, bár a század dereka óta állandóan növekvő hús- és állati termék árak a 80-as években helyenként stagnáltak. A Monarchia viszonyai között a vágóállatok, a hús, a tej, a vaj, a sajt és az egyéb állati termékek árának változatlan szintje vagy kisarányú csökkenése azt jelentette, hogy az állattenyésztés feltételei kedvezőbbek voltak, mint a növénytermesztésé.

Másként alakult a gyapjú árhelyzete a 70-es–80-as években. A különböző gyapjúfajták 5 éves átlagárai rendszeres csökkenést mutatnak. Az ausztrál gyapjú nyomasztó súlyát a világpiac nagyon megérezte, s hatása alól nem vonhatta ki magát a magyarországi gyapjúértékesítés sem. A század második harmadában még jelentős gyapjúkonjunktúra már a múlté, a piaci árak nem ösztönöztek a juhtenyésztés fejlesztésére, a juhállomany növelésére.

A gyapjú átlagárai a budapesti piacon (1867–1891)
(forintban, q-ánként)
Év Ár
1867–71 157,5O
1872–76 174,00
1877–81 158,50
1882–86 147,00
1887–91 138,5O

Az állattenyésztés fejlődése

A legnagyobb forgalmat a budapesti központi tejcsarnok szövetkezet bonyolította le, amely 1883-ban alakult, s napi tejforgalma rövidesen elérte a 30 ezer litert. A tejcsarnok szövetkezetnek 67 uradalom volt tagja, a fejőstehenek száma meghaladta a 4700-at.

Szőlő- és gyümölcstermelés

A 80-as években kezdődik Budapest és néhány nagyobb vidéki város (Pozsony, Kolozsvár, Kassa, Temesvár) zöldövezetének kiépülése is, nemegyszer bolgár kertészek közreműködésével.

Katus László

A demográfiai átalakulás

1868-ban nyitották meg a Lipótmezőn az Országos Tébolydát, majd az 1880-as években a fővárosban két új közkórházat építettek: a pesti István és a budai Erzsébet kórházat. 1889-ben létesült a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézet, 1890-ben pedig megkezdte működését a budapesti Pasteur Intézet. A Budapesti Önkéntes Mentőtársulat 1883-ban alakult.

Külső és belső vándorlás

A megyékben a lakosság 75%-a, a városokban viszont csak 54%-a (Budapesten 38%-a) volt helybeli születésű, tehát a belső vándorlás elsősorban a városok felé irányult. Az elvándorlás a legnagyobb arányú az Északi- és Északkeleti-Felvidéken, valamint a Dunántúlon volt, az odavándorlás pedig Budapesten és a Bánátban. Budapest nemcsak a közvetlen környékről, hanem az egész országból vonzotta magához a népfelesleget. A fővárosba települők túlnyomó része a Dunántúlról és a Felvidékről származott. Jelentős népességet vonzottak magukhoz a gyorsan fejlődő bánya- és iparvidékek Esztergom, Nógrád, Borsod, Baranya és Hunyad megyékben. Az Északi- és Északkeleti-Felvidékről az Alföldre, az Alföldről pedig a Bánátba áramlott a népfelesleg.

A belső népcsere mérlege Magyarországon
Vidék Az odavándorlási (+), illetve elvándorlási többlet (-) a jelenlevő népesség %-ában
1870–1880 1880–1890
Duna bal partja, (Északi-Felvidék) -1,54 -2,72
Duna jobb partja (Dunántúl) -1,16 -2,56
Tisza jobb partja (Északkeleti-Felvidék) -1,62 -2,05
Tisza bal partja (Tiszántúl) -0,02 -0,34
Tisza–Maros köze (Bánát) +0,27 +0,23
Erdély +0,05 -0,09
Duna–Tisza. köze (Budapest és Pest megye nélkül) -0,58 -1,60
Pest megye (Budapesttel) +8,37 +14,88

A településhálózat fejlődése

Egy-egy település átlagos lakosságszáma a hét alföldi megyében 6277 (Budapest nélkül is 5292), ezen belül Csongrádban 13 755, Békés és Hajdú megyékben 9000 felett volt, Fejér megyében 2160, a dombos, hegyes peremvidékeken viszont ezer alatt: Vasban 631, Zalában 710, Baranyában 900, a felvidéki megyék átlagában 682, Erdélyben 949, Horvátországban 314.

Az urbanizáció meggyorsulása

A városi és a vidéki népesség növekedése Magyarországon (1857–1890)
(Fiume nélkül)
Településtípus Lakosság (ezer) Növekedés %-ban
1857 1869 1880 1890 1857–1869 1869–1880 1880–1890 1857–1890
Budapest 187 271 361 492 44,8 33,2 36,4 163,2
24 törvényhatósági jogú város 601 696 752 839 15,7 8,1 11,5 39,5
106 rendezett tanácsú város 838 938 1000 1109 12,0 6,7 10,8 32,4
Városok együtt 1626 1904 2113 2440 17,1 11,0 15,5 50,0
5000-nélnépesebbközségek 914 1107 1278 1699 21,1 15,5 32,9 86,0
Városi jellegű települések összesen 2540 3011 3391 4139 18,6 12,6 22,0 63,0
Falvak 9584 10 542 10 337 10 995 10,0 -1,9 6,4 14,7
A lakosság megoszlása településtípusok szerint %-ban
Városok 13,4 14,0 15,4 16,1
5000-nél népesebb községek 7,5 8,2 9,3 11,2
Városi jellegű települések együtt 20,9 22,2 24,7 27,3
Falvak 79,1 77,8 75,3 72,7

Az urbanizáció előrehaladásáról akkor kapjuk a valóságot talán leginkább megközelítő képet, ha a városi jelleg két, eddig használt mutatóját – a városi jogállást és a népességszámot – kombináljuk. A rendezés után megmaradt városokhoz hozzávéve a 5 ezernél népesebb nagyközségeket, azt találjuk, hogy az ilyen, városi jellegű települesek lakossága 1850 és 1890 között 2,16 millióról 4,14 millióra növekedett, vagyis 92%-kal, szemben az egész ország lakosságának 30%-os növekekedésével.

Igazi, európai értelemben vett nagyvárost a polgárosodó Magyarország csak egyet tudott kifejleszteni: Budapestet. Bár a Duna két partján fekvő három testvérváros élete már évtizedek óta egybefonódott, s egyre inkább az ország forgalmi és politikai központjává vált, Budapest mint egységes nagyváros, s mint főváros valójában a kiegyezés utáni évtizedek szülötte volt. Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel. Az új nagyváros növekedési üteme szinte egész Európában egyedülálló volt a 19. század második felében, talán csak Berliné volt hasonló. Budapest polgári lakossága 1850-ben 156 ezer, 1869-ben 271 ezer, 1890-ben pedig 492 ezer volt. 187O—ben még a 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban pedig már a 8. Talán Európa egyetlen országában sem összpontosult oly nagymértékben a gazdaság modern, tőkés szektora – a nagykereskedelem, a bankrendszer és a nagyipar – a fővárosban, mint nálunk. Budapest volt a gyorsan fejlődő magyarországi vasúthálózat központja, a világ első malomvárosa, gépiparának termelési értéke pedig az 1880-as években nagyobb volt, mint az összes cseh- és morvaországi gépgyáraké együttvéve. A kiegyezés után a magyar kormányok jelentős anyagi áldozatokkal igyekeztek Budapestet igazi európai nagyvárossá, a magyar gazdaság és kultúra központjává fejleszteni.

A főváros népességének gyors növekedésével nem igen tudott lépést tartani sem a közművesítés, sem a lakásépítés, pedig 1867 és 1890 között több mint 200 millió forintot fektettek a budapesti építkezésekbe. A lakások 62%-a még az 1890-es években is egyszobás volt. Különösen súlyos volt a lakáshelyzet a kiegyezést követő nagy fellendülés idején, amikor tízezrével költöztek a fővárosba vidékről ipari és építőmunkások, napszámosok, cselédek. 1870-ben Pest 200 ezer lakosából 41 ezer albérlő vagy ágyrajáró volt, s különösen a külső kerületekben zsúfolódtak össze sokan egy-egy szobában. A 90-es évekre némiképp javult a helyzet. Ugyancsak a 90-es évek elején került sor a város vízellátási gondjait megoldó korszerű állandó vízművek, valamint az egészségügyi követelményeknek megfelelő csatornahálózat létesítésére.

A városfejlődésben a 19. század második fele minőségi fordulatot jelentett: a vasútépítések és a nagyipar kialakulása révén új vármfejleszltő tényezők léptek működésbe. Növekvő szerepet jálsmntt az urbanizációban a modern polgári közigazgatási és bíráskodási rendszer, a maga sokrétű apparátusával, valamint a bővülő és differenciálódó iskolahálózat. Az új városi funkciók és új városfejlesztő tényezők fellépése következtében a városhálózat is átalakult. A legtöbb város fejlődésében többféle funkciónak és tényezőnek is része volt. Kezdetben, különösen az 50-es és 60-as években még a mezőgazdasági árutermelés és áruforgalom volt a legfontosabb ösztönzője a városi fejlődésnek. A 80-as években kezdett szerephez jutni a nagyipar, bár ez csak 1890 után vált igazán fontos városfejlesztő tényezővé. Iparosodásunk korai szakaszában elsősorban a bányászati és vasipari központok (Resica, Anina, Salgótarján, Diósgyőr, Zólyom) növekedése volt gyors ütemű.

1850 és 1890 között azok a városok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyek a kiépülő vasúthálózat csomópontjait alkották, vagy pedig az úgynevezett vásárvonalon, azaz a különböző gazdasági jellegű vidékek – többnyire az alföldek és a környező hegyvidékek – találkozási vonalán, a Nagy- és Kisalföld szegélyén, a hegyvidékekről az Alföldre vezető folyóvölgyek és a nagyobb medencék kijáratánál feküdtek. Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár. Magas urbanizációs foka miatt ezekhez még hozzá kell vennünk Győrt, Sopront és Nagyszebent.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország városhálózata 1890-ben.

Az Alföldön mintegy 30 olyan város, illetve nagy lélekszámú község (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Szarvas, Orosháza stb.) volt, amelyeknek lakossága meghaladta a 10 ezret, de mind külső képében, mind népességének foglalkozási és társadalmi struktúrájában lényegesen különbözött Nyugat- és Közép-Európa, valamint a Dunántúl, a Felvidék és Erdély európai típusú városaitól. Az alföldi agrárvárosoknak nagy – néha vármegyényi – határa volt, s a lakosság egyre növekvő része, a kiegyezés utáni években már mintegy 30%-a nem a városban, hanem a tanyákon élt, bár egy részüknek a városban is volt háza. A lakosság kétharmada–háromnegyede – még a legnagyobb és leginkább urbanizált Szegeden is 49%-a – mezőgazdaságból élt. A nagyobb dunántúli, felvidéki és erdélyi városokban 1890-ben már 40–50% volt az iparból és forgalomból élők arányszáma, mintegy 8–10%—ot tett ki az értelmiségi és hivatalnok réteg, s a lakosságnak több mint a fele bevándorló volt, aki nem a városban született. Az alföldi agrárvárosok növekedése viszont túlnyomórészt a természetes szaporodásból származott, a lakosság 70–90%-a bennszülött volt, az iparból és forgalomból élők arányszáma nem érte el a 25, sőt többnyire még a 20%-ot sem, az értelmiségi réteg pedig csak 3–4%-ot tett ki.

Mégsem lenne azonban indokolt csupán óriásira nőtt falvaknak tekinteni ezeket a településeket, hiszen bennük már felbomlott a lakóhelynek és a munkahelynek a falvakra jellemző egysége, s egy sor tipikusan városi jellegű központi funkciót töltöttek be: regionális piacok, közigazgatási és kulturális központok, némely esetben vasúti csomópontok voltak, s a 80-as években egyikben-másikban (például Szegeden) már az iparosodás is kezdetét vette. Valójában egy sajátos magyar – és szélesebb értelemben vett kelet-európai – várostípusról van szó ezek esetében, s e jellegzetes várostípus létrejöttében a táji-földrajzi adottságok és a történelmi előzmények egyaránt szerepet játszottak. A kiegyezés utáni évtizedekben ezekben az óriásfalvakban megindult egy városias mag kialakulása, s ez az urbanizációs folyamat a nagyobbak – mint például Szeged, Kecskemét, Szabadka – esetében a század végére már elég jelentős szintet ért el. A városias centrumban – néha egész utcasorokat alkotva – emeletes bérházak, középületek emelkedtek, itt kaptak helyet az iskolák, a nagyobb üzletek, és a közművesítés is megindult. A városias magot egy kisvárosi övezet vette körül, zártsoros földszintes házakkal, kézműipari műhelyekkel és kisebb boltokkal; a legkülső kört pedig egy még elég széles falusias övezet alkotta az őstermelők házaival és udvaraival. Az egykori belső legelők övét a legnagyobb városokban fokozatosan elfoglalták a nagyobb üzemek: pályaudvarok, raktárak, malmok, gyárak, javítóműhelyek. Kétségtelen, hogy – bár a belső mag az alföldi agrárvárosok legtöbbjében viszonylag gyorsan urbanizálódott – a város nagyobb részét alkotó kisvárosi és falusi övezetek földszintes házaikkal, poros-sáros utcáikkal, a közművesítés teljes hiányával egyáltalán nem mutattak városias képet. Ez a várostípus az Alföld jellegzetessége volt, de a dunántúli vagy a kisalföldi – kétségkívül iparosodottabb – városok egy részében is megtaláljuk ezeket a hol szélesebb, hol keskenyebb falusias külső övezeteket.

Városaink jelentős részének külső képe – az urbanizációs folyamat meggyorsulása ellenére – a 19. század második felében még meglehetősen falusias jellegű maradt. Ezt mutatják az épületekre és a lakásokra vonatkozó adatok is, amelyekből kiderül, hogy milyen kevés volt nálunk az emeletes ház. 1869-ben mindössze 37 ezer emeleti lakás volt az egész országban, 1890-ben pedig 66 ezer, vagyis az összes lakásoknak alig 2%-a, s ezeknek is több mint a fele a fővárosban volt.

Magyarország népeinek települési viszonyai

Szlovák szórványtelepülések főleg Budapest környékén és az Északi-középhegységben voltak. Békés és Csanád megyék nagy mezővárosaiban több mint 70 ezer szlovák anyanyelvű élt, akiknek ősei a 18. században települtek ide. A század közepén még német többségű főváros a század végére megmagyarosodott: 1880-ban 56,8%, 1890-ben 66,4% a magyar nyelvűek arányszáma, de még mindig Budapest az ország legnagyobb német és szlovák városa is: 118 ezer német és csaknem 30 ezer szlovák lakossal.

A vallási megoszlás

Izraeliták az ország valamennyi megyéjében növekvő számban és arányban éltek, különösen a városokban. Számarányuk legnagyobb az északkeleti megyékben volt, s Budapesten, valamint egyes vidéki városokban (Nagyvárad, Máramarossziget, Ungvár, Munkács) meghaladta a 20%-ot.

Szász Zoltán

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

A pénzjegykibocsátás monopóliumát élvező osztrák nemzeti bank Magyarország pénzellátásában is monopolhelyzettel rendelkezett, de mereven elzárkózott mind attól, hogy nemesérckészletének 31,4%-át átadja akár egy általa létesítendő budapesti intézetnek, mind pedig attól, hogy a bank irányításába a magyarok érdemi beleszóláshoz jussanak, és azt sem akarta eltűrni, hogy a Magyarországon általa forgalomba hozandó pénzmennyiséget hatalmi szóval szabályozzák. Kiváltságaihoz ragaszkodott, de a szabadversenyt – értsd: a túlnyomó többségében osztrák részvényesek, a mögöttük álló osztrák tőke érdekeit – látta veszélyeztetve, amikor a kiváltságait garantáló magyar kormány az üzletmenetre is befolyást akart szerezni. A kör tehát bezárult. Hiába fogadta el az uralkodó és Andrássy a bank dualizálásának tervét, ha az osztrák parlament és a kormány, valamint a nemzeti bank elutasította azt. A banknál fennálló viszonyok megőrzésére viszont éppen Tisza nem vállalkozhatott, hiszen a gazdasági kiegyezési tárgyalások egyéb területén éppen azért adott fel egy sor magyar követelést, hogy annál nagyobb súllyal érvényesíthesse szavát a bankkérdésben. További engedményt nem mert magára vállalni, érezvén, hogy sem pártja, sem a parlament nem áll mögötte.

A Szabadelvű Párt elnöke, Gorove István, 1877. évi újévi beszédében leszögezte: „Nem engedhetjük elzárni az ország elől azon forrásokat, amelyekből minden nép meríti a maga anyagi jólétének elemeit.”[32] Ezzel a birtokos osztály elégedetlenségére utalt, amely hitelhiánnyal küszködve keserűen tapasztalta, hogy Európa-szerte olcsó a pénz (Angliában és Franciaországban 1874–75-ben 2–3% körül mozgott a hitelkamatláb), de az osztrák bank mereven tartja a 4,5%-ot. A szélesebb közvélemény álláspontját Kossuth Lajos formálta határozottá, aki ceglédi „választóihoz” írt – s minden lapban közzétett – levelében alapos pénzügyi analízis kíséretében tett hitet a nemzeti szuverenitás szempontjából is elsőrendűen fontos önálló bank mellett.

Tisza persze rég tudta, hogy nem lesz önálló magyar bank. Sem a külpolitikai helyzet alakulása, sem az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé, hogy a magyar kormány e kérdésben kenyértörésre vigye a dolgot. Az államnak hitelező bankkonzorcium pedig egyenesen kijelentette, hogy a további kölcsönöket csak akkor hajlandó folyósítani, ha a Monarchia pénzügyi egysége nem szenved csorbát. Nem azért volt azonban Tisza a taktika nagymestere, hogy ilyen helyzetben megrettenjen: 1877. február 8-án benyújtotta lemondását. Ezzel a határozott kiállással táborában helyreállította az eddigi tárgyalások során erősen megcsappant népszerűségét. Utódjául Sennyeyt ajánlotta az uralkodónak, tudván, hogy az nem szívelheti, kinevezéséhez Andrássy amúgy sem járulna hozzá, s maga a konzervatív politikus sem vállalná a kormányalakítást a már elfogadott gazdasági kiegyezés feltételei mellett. Még inkább számított azonban arra a gyógyító rémületre, amit egy konzervatív budapesti kabinet alakulásának veszélye az osztrák liberális körökben kiváltott. A lemondás csupán taktikai csel volt, amivel Tisza engedékenyebbre hangolta az osztrák kormányköröket, saját pártjában és az udvarnál pedig megerősítette az ő nélkülözhetetlenségébe vetett hitet. Ferenc József maga lépett közbe az osztrák nemzeti banknál néhány formai engedmény érdekében. 1877 február végére sikerült a „részleges paritás” alapján, tehát a tényleges egyenlőség bevezetése nélkül megállapodni a bankügyben.

Az egyezmény leszögezte, hogy a Monarchia két állama a következő tíz évre nem veszi igénybe az őket „önálló jegybankok felállítása tekintetében megillető és kölcsönösen elismert jogot”.[33] Az osztrák nemzeti bank 90 millió forint részvénytőkével átalakult Osztrák–Magyar Bankká, élén egy főtanáccsal (túlnyomórészt osztrák tagokkal), a király által kinevezett, egymást váltó magyar és osztrák kormányzóval, és két – egy osztrák és egy magyar – alkormányzóval. Bécsben és Budapesten két formailag egyenrangú igazgatóság létesült, ezek hatáskörét és a kormányellenőrzés módját részletesen szabályozták. Bevezették a kétnyelvű bankjegyet: egyik oldalán német, a másikon magyar szöveggel. A magyar kormány magára vállalta az osztrák nemzeti banktól fölvett 80 millió forint abszolutizmus kori osztrák államadósság törlesztési terhének 30%-át – bár ez az adósság Magyarországot jogilag nem terhelte –, cserében a magyar államkincstár megkapta az üzleti költségek levonása és a részvényesek kielégítése után fönnmaradó bankjövedelem 30%-át. A bankjegykibocsátást az 1862. évi bankakta rendelkezései alapján szabályozták. A bank az eddigi 6 fiók mellé a következő években 10 új fiókintézetet létesített Magyarországon, s számos úgynevezett mellékhelyet szervezett, ahol szintén igénybe lehetett venni szolgáltatásait. A magyar pénzpiac leszámítolási és kölcsönüzletei céljára legalább 50 millió forintot bocsátottak a budapesti főintézet rendelkezésére. Ez utóbbi volt a legfontosabb eredmény abból, amit magyar részről a bankkérdésben elértek. A leszámítolási hitel alsó határának rögzítésével a legnagyobb sérelmet orvosolták. Ezt azonban a közjogi kérdésekben gondolkodó közvélemény nem tekintette vívmánynak. Elfogadta, de át is siklott felette.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

Oroszország ismét Ausztriához fordult, de most már csak jóindulatú semlegességet kért tőle a Törökország ellen indítandó háborúban. Kész volt tiszteletben tartani az osztrák igényeket. 1876 végén újra tárgyalások kezdődtek a két fél között, s 1877 januárjában aláírták a budapesti titkos konvenciót. A Monarchia semlegességre kötelezte magát, Oroszország pedig megígérte, hogy a hadműveleteket a Balkán nyugati részére nem terjeszti ki. Az esedékes területi változásokat illetően bizonyos kiegészítésekkel a reichstadti megállapodás kikötéseit mondták ki érvényeseknek. A szerződés kilátásba helyezte a Monarchia számára Bosznia–Hercegovina birtokát és biztosította a nagy délszláv állam kialakulása ellen.

Az orosz–török háború és a Monarchia

A budapesti szerződés megszabta ugyan az orosz hódítás maximális mértékét, kijelölte a Monarchia számára nyújtandó területi kárpótlást is, de semmiféle biztosítékot nem nyújtott arra az esetre, ha a valószínűen győztes Oroszország nem tartja meg ígéreteit. Kockázatos volt a szerződés a Monarchia részéről, de ezt a kockázatot Andrássy mégis elviselhetőbbnek tartotta, mint azt, hogy a Monarchia Törökország oldalán elvérezzék. A katonai tekintetben gyengébb Ausztria–Magyarországra a német tartózkodás és az angol határozatlanság mellett könnyen ilyen sors várhatott. A várakozó semlegesség viszont nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy orosz szószegés esetén a Monarchia kedvezőbb feltételek mellett mégiscsak fellépjen érdekei megvédéséért.

Az események alakulása egyelőre az Andrássy-féle politika helyességét igazolta. II. Sándor 1877 áprilisában aláírta a Törökország elleni hadüzenetről szóló kiáltványt. Ekkor az addig kulisszák mögött tevékenykedő Anglia került nehéz helyzetbe. Az orosz–török háború kimenetele nem lehetett kétséges. Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, a közelkeleti brit érdekek sarkpontjait nagyobb veszély fenyegette, mint a krími háború idején. A brit kabinet, amely korábban minden osztrák–magyar közeledést elutasított, most riadtan kopogtatott a bécsi külügyminisztérium ajtaján. Disraeli miniszterelnök, aki a brit külpolitika oroszellenes irányzatát képviselte. diplomáciai, sőt katonai együttműködésre tett ajánlatot. Bécsben elégtétellel, de egyben nagy fenntartásokkal fogadták a londoni felajánlkozást. A katonai együttműködés kockázatos: ha Ausztria csapatmozdulatokat hajt végre, a felvonuló egész orosz hadsereg ellene fordulhat, az angol flotta pedig sem Erdély, sem Galícia határain nem segíthet. Az angol elszántságban különben sem nagyon hittek: attól tartottak, hogy a kritikus pillanatban a fogadkozó szövetséges majd ismét magatartást változtat. Disraeli ajánlata viszont lehetőséget adott Andrássynak, hogy miután a budapesti szerződésben Oroszországgal szemben biztosította a Monarchiát, most Angliánál víszontbiztosítsa magát. 1877 nyarán a Monarchia és Anglia szerződést kötött, amelyben körvonalazták az orosz hódítás megengedhető mértékét. Ha Oroszország nem állja szavát, a Monarchia kijátszhatja az angol ütőkártyát.

Időközben megindultak a hadműveletek. Az oroszok a régi hadi úton, Románián keresztül közeledtek Törökország felé. Júliusban már bolgár földön nyertek csatát az ellenük küldött első török sereg ellen. A győzelem után nem sokkal orosz kézbe került a Balkán-hegység uralkodó átjárója, a Sipka-szoros. Úgy látszott, hogy az oroszok első lendületből Konstantinápolyig fognak hatolni. A félsziget különböző részeiből összegyűjtött török csapatok azonban erősen befészkelték magukat Plevna várába és a támadó orosz alakulatokra súlyos vereséget mértek. Az orosz hadsereg a teljes felzárkózás után sem volt képes arra, hogy Plevnát rohammal bevegye. Kénytelenek voltak a vár módszeres ostromához kezdeni. A háború állóháborúvá változott, az ostrom, amely mindkét fél részéről óriási véráldozatokat követelt, alaposan elhúzódott. Végül 1877 december közepére sikerült – román csapatokat is bevonva – megtörni a törökök makacs ellenállását. Plevna eleste után az orosz csapatok lavinaként zúdultak le a Balkán hegyeiből. 1878 januárjában a balkáni törökök ellenállása teljesen megszűnt. Az oroszok előtt szabad volt az út Konstantinápoly felé.

A fényes katonai győzelmek után logikusan merült fel a gondolat Pétervárott, hogy a korábbi kötelezettségvállalással ne számoljanak, a sikereket a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák. Bécs még december közepén újabb orosz jegyzéket kapott, amely jelezte, hogy Oroszország az új helyzetnek megfelelően szándékozik eljárni. Törökország felbomlott, a Balkánon új nemzeti államok alakulnak és a jelenlevő orosz hadsereg tartós segítséget ad a balkáni népeknek – ez volt az orosz jegyzék lényege. A Ballhausplatzra nehéz napok következtek. Andrássy határozott jegyzékkel tiltakozott. Figyelmeztette szerződő társát, hogy a korábbi megállapodások értelmében nem állíthatja kész helyzet elé Európát. Egyidejűleg segélykiáltással fordult Berlinhez és Londonhoz és az európai orosz túlsúly riasztó kilátásaival fenyegetett. A német fővárosban nem hatódtak meg az osztrák–magyar aggodalmaktól, hanem most is azt tanácsolták, egyezzenek meg Oroszországgal. Londonban teljesen osztották Andrássy aggályait. A Pétervárnak küldött angol jegyzék komoly figyelmeztetést és fenyegetést tartalmazott Konstantinápoly megszállása esetére. Az együttes osztrák–angol nyomás némi eredményt hozott. Az orosz főparancsnok utasítást kapott, hogy szüntesse be a hadműveleteket, álljon meg a török főváros kapuinál. 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet. A békekötést illetően azonban Gorcsakov külügyminiszter sem volt hajlandó megnyugtató nyilatkozatot adni. A húr tovább feszült, már csak kevés kellett ahhoz, hogy elpattanjon. Angliában fontolóra vették az Oroszország elleni háborút. A földközi-tengeri brit flotta február 15-én parancsot kapott, hogy fusson be a Boszporuszba. Az angol hajóágyúk farkasszemet néztek a Márvány-tenger partján álló oroszokkal. Londonban már a tűzparancsot is elhatározták, csupán arra vártak, hogy Ausztria–Magyarország is színt valljon.

A kedvező feltételek hatására Bécsben a háborús barométer higanyszála rohamosan emelkedni kezdett. Andrássy február 24-én határozott háborús javaslattal lépett a közös minisztertanács elé. A fellépés közvetlen indoka az orosz szószegés volt – a cárizmus a budapesti szerződés mellőzésével akart berendezkedni a Balkánon –, de Andrássy elsősorban a nemzetközi helyzet kedvező fordulatát akarta kihasználni.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

Oroszország úgy kötötte meg a San Stefanó-i békét, hogy a budapesti szerződés előírásait figyelmen kívül hagyta. A Monarchia csaknem teljesen kiszorult legitimnek tartott érdekszférájából és a szláv nemzeti államalakulás idővel területi épségét is veszélyeztette. Még az udvar oroszbarát körei is képtelenségnek tartották ezek után, hogy a sérelmekre a szószegő partnernél keressenek orvoslást. 1878 elején az osztrák–magyar keleti politika új szakasza kezdődött, amelyben a balkáni érdekeket a három császár politikával szakítva kísérelték meg érvényre juttatni. Ez az oroszellenes politika részben törökbarát volt, amennyiben az orosz hódítások mértékét akarta korlátozni, de részben törökellenes is, mert a budapesti szerződésben kijelölt terület megszerzéséhez továbbra is ragaszkodott.

Szász Zoltán

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

1877 januárjában ifjúsági tisztelgő küldöttség utazott Törökországba, majd onnan is érkezett delegáció Budapestre. December 16-án a fővárosban addig nem látott nagyságú tüntetésre került sor, amely a miniszterelnöki palota ablakainak beverésével ért véget. A törökbarát megmozdulásokra viszont Horvátországban szlávbarát ellentüntetésekkel válaszoltak.

Magyarország délszláv lakossága már a szerb–török háború kitörése előtt is kimutatta együttérzését elnyomott balkáni testvérei iránt, s a háborúskodás megindulása után ez tovább fokozódott. Sokan beálltak önkéntesnek a szerb hadseregbe, mások gyűjtést indítottak megsegítésükre. A kormány a szimpátiamozgalom elfojtására Kozma Sándor főügyész kiküldésével széles körű vizsgálatot indított a délvidéken, s a Szerbia javára folytatott titkos toborzás, lázítás és felségsértés vádjával többek között letartóztatta – mentelmi joga ellenére – Svetozar Miletić szerb képviselőt. A képviselőház a függetlenségi képviselők tiltakozása ellenére tudomásul vette a kormány eljárását, s a bíróság a gyengén megalapozott vádak alapján 5 évi elzárásra ítélte Miletićet. 1879-ben ugyan kegyelmet kapott, de a boszniai válság kritikus idejére sikerült e harcos szerb képviselőt, Tisza régi ellenfelét elhallgattatni, a nemzetiségi politikusokat megfélemlíteni.

Amikor 1877 őszén az orosz hadak előnyomulását a törökök Plevnánál megállították, Magyarországon újabb oroszellenes hullámot kavart az ellenzéki agitáció. A mozgékony, ötletgazdag Ugron Gábor irányítása alatt néhány erdélyi ellenzéki képviselő egyenesen kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki. Tisza csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, a fegyvereket elkoboztatta, s véget vetett a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésének. Fél év múlva azután az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak „a bűnvizsgálatba vett honfiak”.[34]

A budapesti utcai megmozdulások megakadályozására a kormány 1877 decemberében minden tüntetést betiltott, s vidéken is olyan szigorú feltételeket szabott, ami a betiltással volt egyenértékű. Joggal tartott ugyanis attól, hogy a főváros után az ellenzék vidéken szervez nagyszabású kormányellenes megmozdulásokat.

A parlamentben az ellenzék támadásaival szemben Tisza az „akciószabadság” fenntartásának formulájával, a szó szoros értelmében vett csűrés-csavarással fedezte a Monarchia külpolitikáját. Saját pártjára sem számíthatott, sőt el kellett tűrnie párthívei egy részének duzzogását, alkalmi szembefordulását. Kényszerből szabadjára engedte a gyeplőt, „csak azt kívánta, hogy az egész érzelmi színjáték komoly akarattá ne keményedjen”.[35] A Függetlenségi Párt az Oroszország elleni fegyveres fellépést követelte. Maga Kossuth is így foglalt állást, Helfy és Simonyi pedig a parlamentben tiltakozott a balkáni hódítások ellen. A delegáció és a képviselőház végül is megszavazta a 60 milliós rendkívüli hadikiadást, amit aztán a boszniai okkupáció céljaira fordítottak. A parlament igényt tartott a külpolitika irányítására, a beleszólásra az események menetébe, a kormány viszont nem engedhette meg, hogy a kulisszák mögött folyó diplomáciai alkudozások a képviselőház nyilvánossága elé kerüljenek. A parlamenti viharok elkerülése, a kormány nagyobb mozgásszabadságának fenntartása céljából Tisza időben előbbre hozta az országgyűlés berekesztését, hogy az a boszniai bevonulást ellenzéki hangokkal meg ne zavarhassa. A kormány kétségbeesetten kérte az uralkodót, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért „az országgyűlést ez alkalommal személyesen berekeszteni kegyeskedjék”.[36] Ez 1878. június 30-án meg is történt. Nem sikerült viszont a választásokat még a katonai bevonulás előtt lebonyolítani, bármennyire is tartottak Bécsben és Budapesten is az okkupáció kellemetlen belpolitikai hatásától.

Bosznia megszállása

Az 1882. évi hercegovinai lázadás leverése után a délszláv viszonyokat jól ismerő Kállay Béni lett a közös pénzügyminiszter, egyben a tartományok első számú kormányzója, ő látott hozzá a polgári közigazgatás egész hálózatának kiépítéséhez. Működése alatt fejeződött be a területek tényleges pacifikálása. Nagy hivatali apparátus, 25 ezer katona és 3 ezer csendőr vigyázta a rendet, s a különféle vallásfelekezetek között egyensúlyozó, de a gazdag mohamedán földesurakat inkább támogató Kállaynak két évtized alatt sikerült a tartományok kiadásaihoz a pénzt belső forrásokból előteremteni, ezzel a helyi kormányzást a budapesti és bécsi parlamentek befolyásától legalább részben függetleníteni. Teljesen ezt soha nem lehetett megvalósítani, mert az ott állomásozó katonaság költségeit továbbra is a két birodalomfélnek kellett fedezni.

A közigazgatás korszerűsítése

Budapest az ország közigazgatásában is különleges helyet foglalt el. A főváros önállósága mindig nagyobb volt, mint a vidéké. A főpolgármestert – a főispántól eltérően – a király által kijelölt három személy közül választották; az önállóság anyagi alapját képező városi adók kivetésében is megkülönböztetett helyet élvezett. A város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsa elég erősen a kormánytól függő szerv volt, amelynek élén hosszú ideig a Szabadelvű Párt egyik oszlopa, Podmaniczky Frigyes báró állott, de ennek ellenére is messzemenően érvényesítette a város érdekeit, s előmozdította az együttműködést a kormány és a főváros között. A közigazgatási bizottságban pedig kétségtelen túlsúllyal rendelkezett a városi elem. Ráadásul az eddig csupán a belügyminiszternek alárendelt fővárosi rendőrség főkapitánya is függésbe került a közigazgatási bizottságtól: a városatyák elvben – és csakis elvben – beleszólhattak a rendőrség működésébe. S ez megmaradt az 1881:XXI. törvénycikk, a fővárosi rendőrség államosítása után is. Tisza alatt tehát e rohamosan fejlődő, immár küllemében is teljesen polgári nagyváros önállósága nem csorbult, inkább szélesedett, miközben a megyék, a községek, a kisebb vidéki városok önállósága a 80-as évek végére szinte semmivé olvadt.

A közigazgatás polgárosítását, az ország igazgatási egységének megteremtését, a kormányhatalom kiterjesztését szolgálta a megyék területi szabályozása. Hosszas halogatás után, 1876-ban került sor a szászok régi rendi privilégiumaiból fennmaradt úgynevezett Királyföld különállását felszámoló, a terület megyésítését elrendelő törvény megalkotására, majd az erdélyi megyék területének rendezésére. A szászok rendi eredetű politikai érdekképviseleti szervezete, a Szász Nemzeti Egyetem (Nationsuniversität) tisztán közművelődési egyesületté alakult át. Vagyonát a kormány meghagyta, de a polgári alapelveknek megfelelően előírta, hogy abból kulturális célokra „a tulajdonos összes lakosság javára vallás és nyelvkülönbség nélkül”,[37] tehát a nagyszámú románság művelődési céljaira is, támogatást kell nyújtani. Vármegyéket szerveztek a székely székekből is. S ugyancsak a megyékkel olvasztották össze az alföldi szabad kerületeket (Jász-kun- és Hajdú-kerület). A kormány fokozatosan felszámolta a volt határőrvidék különállásának maradványait is. E vidékek népe eddig olcsóbban jutott sóhoz, olcsóbban termelhetett dohányt s a múlt örökségeként néhány kisebb kiváltságot élvezett. A törvényhozás először ezeket a kiváltságokat csökkentette, ha megszüntetni nem is tudta. Végül 1885-ben jogilag is eltörölték a házközösségi rendszert, ezzel megteremtették a tőkés viszonyok kifejlődésének feltételeit ezeken a területeken.

A Tisza-féle megyereformok során – Budapest és Fiume kivételével – 71-ről 24-re csökkent a törvényhatósági jogú városok száma, míg a megyék számát 63-ban állapították meg.

A csendőrség és a rendőri szervezet kiépítése

A csendőrség felállításával egyidőben került sor a fővárosi rendőrség átszervezésére (1881:XXI. tc.). A csendőrségtől eltérő, kevésbé katonai jellegére utal e törvény azon kitétele is, hogy „működésében a fővárosi rendőrség szolgálatra kész pártatlan eréllyel és emberszerető kímélettel köteles eljárni”.[38] S ha az emberszeretetből már csak az intézmény alapvetően elnyomó funkciója miatt nem is lett semmi, jellemző, hogy legalább a humánus eljárás iránti igényt rögzítették. A budapesti rendőrség nagyfokú korruptságának, rendőrök és bűnözők összejátszásának csak 1885 után szakadt vége, amikor a rendőrség élére Török János személyében új főkapitány került. A rendőrségnek a közbiztonság védelme mellett mindenekelőtt a munkásság szemmeltartását kellett ellátnia. Hatáskörét néhány év múlva az iparosodó Újpest és Rákospalota területére is kiterjesztették. A budapesti főkapitány emellett országos biztonsági feladatokat is ellátott: szükség esetén vidéken is fővárosi detektívek végezték a nyomozást.

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

1882-ben sikerült olyan egyezményre kényszeríteni a legnagyobb magáncéget, az Osztrák Államvasúttársaságot, amely lehetővé tette, hogy a kormány maga szabályozhassa a fő irányokba menő áruszállítás díjtételeit, s a maga kezelésében valósíthassa meg a Duna jobb parti vasúti kijárást (BudapestKomáromBruckBécs) Nyugat felé.

Vasút és politika bonyolult összefonódásáról tanúskodnak a Boszniában épülő vonalak, valamint a Szerbiába és Romániába vezető vasutak körül folytatott látványos parlamenti, s az egyáltalán nem látható, de annál fontosabb kulisszák mögötti harcok. A Romániával létesítendő vasúti csatlakozást nemcsak az idő, hanem Bismarck is sürgette, aki még az 1873. évi nagy kölcsönt is ennek feltételéhez köttette a hitelező pénzcsoport útján. Így kívánt a romániai német vasúti vállalkozóknak kijutást biztosítani az európai vonalhálózatra, s egyben politikai értékű gazdasági támogatást adni a romániai Hohenzollern-dinasztiának. A magyar kormány bele is egyezett az orsovai csatlakozás kiépítésébe, de mert az orsovai vonal az Osztrák Államvasúttársaság kezén volt, a német kívánsághoz hozzáfűzte a maga igényét is a BrassóPredeálBukarest vonal egyidejű megteremtésére. Ettől viszont a nagy kiadások miatt a román kormány vonakodott, s csak kényszerből ment bele a két csatlakozás egyidejű átadásának tervébe. 1879-ben már ott állt egymással szemben Orsovánál e magyar és román vaspálya, de köztük szekerek jártak, mert várni kellett a predeáli román vonal befejezésére, mígnem a Tisza-kormány elunta a várakozást és hozzájárult a lépcsőzetes megnyitáshoz. A Boszniába vezető vonalak kiépítésénél is féltékenyen őrködött a kormány azon, nehogy a közös költségvetésből a Balkán és Ausztria között a magyar fővonalak megkerülésével épüljenek vasutak. Még azt is ellenezte, hogy a BudapestBelgrád vonalnak akár csak a szerbiai szakaszát osztrák társaság építse. A dualista partnerek gondosan vigyáztak arra, hogy a másik fél ne szerezhessen előnyöket, maguk pedig ne vállaljanak ingyen olyan terhet, ami a másik fél számára akár csak közvetett hasznot jelent. Amikor a német vasutak megkerülése érdekében Ausztria megépítette a Svájcba vezető Arlberg-vasutat, a magyar exportlehetőségek javítására hivatkozva nyújtotta be igényét az ellenszolgáltatásra, mire a magyar kormány további dunai mederszabályozást, a vaskapui szakasz rendezését ígérte cserébe, mert az az osztrák hajózás számára is előnyös volt.

A vasutak akkori mellékvonalait kizárólag magántársaságok építették. Az építkezések gyorsítására buzdította a vállalkozókat a helyiérdekű vasutakról szóló 1880:XXXI. törvénycikkben biztosított adó- és egyéb kedvezmények egész sora. '

Míg a hajózásban, még a dunai hajózásban sem sikerült az osztrák társaságok monopóliumát megtörni, addig a vasúti hálózat túlnyomó része a magyar kormány ellenőrzése alá került, a tarifapolitikát ő határozta meg. Megteremtődött a nagy szállítási reform lehetősége, amit Baross Gábor, Tisza utolsó közlekedésügyi minisztere valósított meg az 1889–1891 közötti újabb államosításokkal és a korszerű áru- és személydíjszabás bevezetésével, hogy azután az egyéni kiválóságra oly nagy súlyt fektető kortársak az egész Tisza-korszak közlekedéspolitikai aprómunkájával felhalmozott eredményeit egyedül az ő nevéhez kössék.

A tőkés fejlődés általános érdekeit szolgáló intézkedésekkel a kormányok még csak közvetve támogatták az iparosítást. A fejlődő burzsoázia követelésére, amit a társadalom más rétegei is pártolták, a 80-as években előtérbe került az ipartámogatás. Hosszú hírlapi viták után megszületett az 1881. évi ipartámogató törvény, amely 36 különféle iparág, közöttük a legmodernebb ágak – mint a vegyipar és elektromos ipar – számára 15 éves adómentességet és egy sor kisebb kedvezményt helyezett kilátásba. Érvényességét 1890-ben további iparágakra is kiterjesztették, és adómentességet biztosítottak az iparosítást finanszírozó bankok alapítási nyereségére.

Az állami ipartámogatás azonban lényegesen túlment a törvényben meghatározott kedvezményeken. A nagyburzsoázia és a külföldi tőke iparfejlesztő tevékenységét a kormány ingyen telek juttatása, kamatmentes kölcsönök, kedvezményes fuvardíjak és állami megrendelések útján a törvényes előírásoknál jobban és eredményesebben támogatta. 1882-ben Zichy Jenő gróf még azt követelte a képviselőházban, hogy ne csak a magyar honvédség, hanem a kvótából Magyarországra eső hányad erejéig a közös hadsereg teljes felszerelését kizárólag magyar gyártmányokból fedezzék. 1883-ban már meg is alakult a Budapesti Fegyvergyár Részvénytársaság, s megkapta a megrendelést az első 180 ezer puskára.

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

A kormány liberális gazdaságpolitikájával szemben fokozódó agrárius nyomás szembetűnőbben mutatkozott meg az 1885. évi budapesti nemzetközi gazdakongresszuson. A kongresszus javaslataiban az amerikai, orosz és indiai gabona versenyének kiküszöbölésére közép- európai mezőgazdasági vámuniót és az autarkiás gazdálkodás felé irányuló gazdaságpolitikát követelték. A tájékozottabbak tudták, hogy megteremtése érdekében az agráriusok a német kormányköröknél is tapogatóztak. A közép-európai vámunió lett volna hivatott biztosítani a nagybirtok gabonaértékesítését, s ugyanakkor konzerválta volna a részt vevő Ausztria, Magyarország, Németország adott gazdasági struktúráját.

A polgárság fejlődésének problémái

A gőzhajó és a vasút elterjedése felemelkedési lehetőséget teremtett a helyi forgalomban tevékenykedő, a nagybirtokhoz kötött zsidó terménykereskedők számára. A legvagyonosabbak lassan elhagyják a falvakat és beköltöznek a városokba, főként Budapestre, hogy szívós kitartással összegyűjtött tőkéjüket a gazdasági élet más ágazataiba is befektessék.

A gyors ütemben magyarosodó főváros még sokban őrzi etnikai tarkaságát. A 70-es években megszűnik a német többség, de 1880-ban a lakosság 74%-a még beszél németül, az iparban foglalkoztatott munkások és tisztviselőknek csupán fele (50,6%) magyar. Ez az arány 1890-re 65,7 %-ra növekszik, a többiek főleg a 25,3%-ot kitevő németek és a 4,5%-ot adó szlovákok soraiból kerülnek ki. A Tisza-korszakot követő első felmérés (1891) időpontjában az iparban a németek és a zsidó vallásúak elsősorban a szakképzettséget követelő ágakban, illetve a kisiparban töltöttek be fontos szerepet. Ha nem számítjuk a főváros nagyarányú építkezésein dolgozó kisvállalkozókat és kőműves szakmunkásokat, ahol a németek és magyarok mellett egyébként még más nemzetiségűek is megtalálhatók, nyomon követhetjük a kisipar átrétegződését. A hagyományos ágakban, köztük néhány hagyományosan ”magyar” iparágban, mint például a kovácsok, csizmadiák, szíjgyártók, asztalosok között döntő többséget képeztek a magyarok, de soraikban gyors eltolódás ment végbe. A csizmadiamesterség megmaradt a régiek kezén, de a nagyváros polgári életformájához igazodó varosi divat igényeit kielégítő és alakító modern cipészek egynegyedét, a férfi és női szabók kétharmadát, a divatárut, kozmetikai és piperecikkeket előállítók háromnegyedét, a szobafestők kilenctizedét már a magyar iparosság új rétege, a zsidók alkotják, akik ezekben az ágakban elsősorban nem a többi magyar iparosnak, hanem inkább a németeknek jelentettek konkurrenciát.

A kisipar átrétegződését nagyban befolyásolta a gyáripar, főként a külföldi gyárak termékeinek behozatala. A hazai kisipar is megérezte a gyors iparosodással járó átmenet nehézségeit, amit a 70-es években a konjunktúraesés elmélyített. A rétegen belüli polarizáció, régi iparágak kipusztulása és újak gyors feltűnése megzavarta a céhszervezet oltalma alatt kialakult nyugalmas életet. A liberális felfogás úgy látta, hogy a gyors változásban megsemmisült egzisztenciák nyomán üresen maradt tért „fiatalabb, egészségesebb elemek töltik be, amelyeknek működése az egésznek javára válik”,[39] csak éppen a kisiparos vélekedett másként. Az élesedő konkurrenciaharc közepette előre nem látott kiutat. Tekintetét csak a megszépülő múltra vethette, amikor nem volt nagyüzem. virágzott a kézművesség, nem ismerte az uzsorát, nem szorult hitelre, mert a lassú fejlődés körülményei között a kevés beruházáshoz akkoriban szükséges kiadásokat még saját felhalmozásából is fedezni tudta. Ahol a kisipar nem tudott kellően alkalmazkodni az új viszonyokhoz. ott megerősödött konzervativizmusa, a szabad ipar helyett a „társulási kötelezettség” bevezetésével próbálta visszaállítani az újonnan jövők konkurrenciája ellen védelmet nyújtó céhkereteket. A tőkével elsősorban mint pénztőkével, kereskedelmi tőkével került kapcsolatba, számára a kereskedő és a hitelező a tőke megszemélyesítője. A kisiparosok nagyobbik fele éppen ezért a konzervatív antikapitalista irányzatokra nagy fogékonyságot mutatott, kisebbik fele megoszlott a kispolgári demokratikus érdekeket is képviselő Függetlenségi Párt és a munkásmozgalom között, néha olyanformán, hogy mindkettőt támogatta.

A kereskedelmi és hiteléletet sem kerülte el e süllyedést és emelkedést egyaránt hozó átalakulás. A főváros kereskedelme a 70- es években még jórészt a régi patrícius eredetű családok kezén van, de soraikból egyre többen fektetik pénzüket a biztos egzisztenciát nyújtó bérházakba, s ezzel sokan végleg ki is kerülnek a gazdasági élet főáramából. A gabona-, fa és gyapjúkereskedelemben felhalmozott pénzek viszont az új hitelintézetek részvényeibe fektetve kamatoznak, néha ipari tőke lesz belőlük. A pénzvilág kulcspozícióiban ott látjuk már a magyar gazdaság további történetében nagy szerepet betöltő Kornfeld Zsigmondot, Lánczy Leót, Beck Nándort, Beck Miksát, akik mellett az elnöki tisztséget még a kor ízlésének megfelelően fényes történelmi neveket viselő arisztokraták és egykori miniszterek töltik be. Az iparvállalatoknál ez a kettős funkcióviselés jóval kevésbé érvényesül, jelezvén egyben, hogy a korszak hivatalos értékrendjében az ipari tevékenység még mennyire alatta maradt a bankvállalkozásoknak.

A zsidók gyors magyarosodását jelzi, hogy mind többen lépnek a szabad értelmiségi pályára. Egyre több közöttük az orvos, a hírlapíró, az ügyvéd; a tehetős szülők elsősorban hazai főiskolákra küldik tanulni fiaikat, a legvagyonosabbak pedig örökölhető nemesi címeket kapnak, vagy nagyobb összegért ”vásárolnak”. (1890-ben az ügyvédek 22%-a, a hírlapírók 39%-a, az orvosoknak pedig csaknem fele volt zsidó. 1860 és 1899 között 118 zsidó család szerzett nemességet.) Az asszimilálódás folyamatát nem gátolta számottevően a zsidók nagyarányú be- és átvándorlása sem. A 19. század közepétől Ukrajnából és Galíciából tömeges vándorlás indult meg Nyugat felé. Az oroszországi antiszemita pogromok nyomán a 80-as években folytatódott a menekülők beáramlása. A régi honosok és az újonnan jöttek között azonban nagy különbségek voltak nem csupán társadalmi, hanem vallási tekintetben is. Az előbbiek a polgárosultabb, az asszimilációt inkább előmozdító reformált, neológ irányzathoz, utóbbiak a régi hagyományokat a szokásokban, ruházkodásban, hajviseletben, névadásban is őrző ortodox hitközségekbe tartoztak. Az újonnan jött bevándorlók az északkeleti megyékből fokozatosan az Alföldre, a falvak után a városokba húzódva főként házalókereskedéssel foglalkoztak. Részben ebből a rétegből kerültek ki faluhelyen a pénzügyletekkel is foglalkozó kocsmárosok, terménykereskedők, tehát a tőke helyi megtestesítői. Ezek asszimilációja természetesen lassabban ment. A friss bevándorlók nem kis része azonban hosszabb-rövidebb itt-tartózkodás után elhagyta Magyarországot, továbbvándorolt Nyugat felé. A magyarországi zsidók száma 1850-ben 250 ezer (2,1%), 1869-ben 542 ezer (4%), 1880-ban (625 ezer (4,6%), 1890-ben pedig 707 ezer (4,7%) főt tett ki. Ebből 1880-ban 365 ezer (58,5%), 1890-ben 451 ezer (63,8%) vallotta magát magyar anyanyelvűnek.

Az új burzsoázia szokatlan gyors gazdasági és társadalmi előnyomulása, a dzsentri birtokosi pozíciójának megingása megállította a polgárosodó rétegek egybeolvadását. A liberális teoretikusok még síkra szálltak a megkezdett folyamat folytatása mellett. A kor neves publicistája, Beksics Gusztáv hangsúlyozta: „Csakis a polgárság segítségével teremthetjük meg a nagy nemzeti középosztályt, amely átölel minden társadalmi réteget, s magába olvasztja e rétegek színét-javát… Csak a polgárság segítségével vihetjük középosztályunkba a munka szeretetét és megbecsülését… amíg a szerzett vagyonnak nem leend becsülete az öröklött vagyon mellett.”[40]

Az antiszemita mozgalom

Az antiszemita tábor dühödt felzúdulással fogadta a nyíregyházi ítéletet. Még tartott a tárgyalás, amikor a pozsonyi zavargások kitörtek, az ítélet után pedig Budapesten és a vidéki városokban szerveztek antiszemita tüntetéseket.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

1877. december 3-án Frankel kezdeményezésére gyűlést tartottak a fővárosi munkások képviselői, s határozatot hoztak szociáldemokrata munkáskongresszus egybehívásáról. A Munkás-Heti-Krónika december 8-i számában közzétett kongresszusi felhívásra a rendőrfőkapitányság is felfigyelt, magához rendelte és kihallgatta a kongresszus összehívóit. A kongresszust a belügyminiszter 1878. január 14-én betiltotta, arra hivatkozva, hogy „Magyarország területén socialista egylet nem engedélyeztetvén, a socialista congressus sem lesz megtartható”.[41] Frankel és munkatársai így arra kényszerültek, hogy kerülő utat válasszanak. 1878 nyarán újabb képviselőválasztás volt soron. Ez teremtett alkalmat arra, hogy a munkáspárt megalakítását a választási előkészületekkel kapcsolják össze. Az első magyarországi munkáskongresszust „választásra nem jogosultak” kongresszusa elnevezéssel hívták össze, napirendjén az általános választójogért indított harc és az annak kivívásához vezető utak szerepeltek.

Az első magyarországi munkáskongresszust, amelyen a fővárosi munkásszervezetek részéről 79, 25 vidéki város képviseletében pedig további 30 küldött vett részt, 1878. április 21–22-én tartották meg, erős rendőri felügyelet mellett. Határozatot hoztak az általános választójogi küzdelemről, annak érdekében országos petíciós—kampány szervezéséről, és kimondták, hogy a soron levő parlamenti képviselőválasztás alkalmával mindazokat a képviselőjelölteket támogatni fogják, akik kötelezik magukat az általános választójog bevezetéséért folyó harcra. A hatósági tilalom ellenére a küldöttek elfogadták a szociáldemokrata párt alapeszméit és legfontosabb követeléseit, amelyeket Frankel Leó ügyes taktikával a Szózat a választási joggal nem bírókhoz! című felhívás szövegébe iktatott. A kongresszus kimondta a Nemválasztók Pártjának a megalakulását is. Minthogy azonban a jelenlevő rendőrtisztviselő megakadályozta, hogy vezetőséget válasszanak, a párt irányításával a kongresszus elnökségét bízták meg, amelynek soraiban Frankel Leó, Ihrlinger Antal és a Betegpénztár humanista érzelmű orvosa, dr. Csillag Zsigmond is helyet foglalt.

1878 tavaszán a magyarországi szocialista munkásszervezet a politikai küzdőtérre lépett. A Nemválasztók Pártjának vezetősége kérvényt nyújtott be az országgyűléshez az általános választói jog törvénybe iktatása érdekében, választ azonban nem kapott. Azzal a szándékkal, hogy minél több hívet szerezzen az általános választójog eszméjének, a vezetőség kapcsolatba lépett a Függetlenségi Párt demokratikus képviselőivel, mindenekelőtt Helfy Ignáccal. Az együttműködés a választásokat követően sem szakadt meg: közös harc indult az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a sajtószabadság kiküzdéséért. A Nemválasztók Pártja a sajtó hasábjain és népgyűléseken is állást foglalt az aktuális politikai kérdésekben. Elítélte Bosznia–Hercegovina okkupációját (1878 őszén), több gyűlésen cáfolta és Visszautasította XIII. Leó pápa szocialistaellenes enciklikáját (1879. január).

Akárcsak a porosz–francia háború idején, 1878–79-ben is kedvező volt a helyzet arra, hogy a szocialisták és a Függetlenségi Párt demokratikus érzelmű képviselői között együttműködés épüljön ki. A 70-es és 80-as évek fordulóján Németországban és a cári Oroszországban a forradalmi erjedés jelei mutatkoztak. Az I. Vilmos német császár ellen irányuló merényletek megtorlásaként Bismarck javaslatára 1878 őszén kivételes törvényt vezettek be a szocialisták ellen: a szociáldemokrata párt működését betiltották, a munkássajtó megjelenését megakadályozták, a párt kiemelkedő vezetőit kiutasították a Birodalom területéről. A német proletariátus rövidesen úrrá lett a törvény bevezetését követően támadt zavaron és bizonytalanságon, rendezte sorait, megkezdődött a pártszervezetek illegális hálózatának kiépítése. 1878–70-ben felszínre törtek az orosz társadalom mélyén lappangó ellentmondások, feszültségek is: mind hevesebbé vált a Narodnaja Volja anarchista jellegű mozgalma. Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette-, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Frankel Leó és a körülötte tömörült szocialisták a küszöbön állónak vélt orosz forradalomtól egész Európa általános, demokratikus átalakulását várták. Frankel abban bizakodott, hogy az Oroszországban kirobbanó forradalom lángja tovább terjed, nemcsak a cári trón, hanem azzal együtt Bismarck hatalma is összeomlik. A kossuthi emigráció hazai hívei is rokonszenveztek az orosz forradalmi mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári hatalom megdöntése kedvező alkalmat teremt a függetlenségi követelések számára, ugyanakkor megszűnik a pánszláv veszély is, amely szerintük a magyar nemzet szupremáciáját és Magyarország integritását fenyegeti.

Mindezek a körülmények szorosra vonták a már 1877-ben kezdődő, a polgári demokratikus szabadságjogok kivívására irányuló együttműködést a Nemválasztók Pártjának vezetői és Helfy Ignác között, aki a lengyel forradalmárokkal, orosz emigránsokkal váltott levelekből napról napra értesült a forradalmi mozgalom újabb eredményeiről. 1879 tavaszán a magyar nyelvű munkáslap, a Munkás-Heti-Krónikából lett Krónika élére Kászonyi Dániel került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lelkes híve, aki elvbarátai közül talán a legközelebb állt a szocialista eszmékhez, s aki életének nagy részét emigrációban töltötte, így kiterjedt kapcsolatai voltak Európa forradalmi jellegű emigráns szervezeteivel.

Frankel arra törekedett, hogy a szocialista mozgalom kilépjen belső elszigeteltségéből, támogatókat nyerjen a leghaladóbb polgári párt balszárnyának soraiban. A Függetlenségi Párt demokratikus képviselői – Helfy Ignác, Simonyi Ernő és mások – hívei voltak a munkásosztály emancipációjának, támogatták a proletárok küzdelmét a szabad szervezkedésért, a politikai jogokért, a kedvezőbb anyagi és kulturális feltételekért. Parlamenti felszólalásaikkal, interpellációikkal egyengették a munkásszervezetek útját, olykor-olykor meghátrálásra kényszerítették az uralkodó köröket. E támogatásról lemondani hiba és könnyelműség lett volna.

A hibát Frankel nem az együttműködés megteremtésével, hanem azzal követte el, hogy olykor túl messze ment a szövetség érdekében hozott engedmények terén: szükségtelenül nagy lojalitást mutatott a Függetlenségi Párt iránt, s ezzel – gyakran sértve a proletárok szocialista és osztályöntudatát – szűkítette a Nemválasztók Pártjának befolyását a szervezett munkásság soraiban. Hibát követett el, amikor a Króniká-t Kászonyi kezébe adta: a lap hasábjain megjelenő cikkek, különösen azok, amelyek a szerkesztő tollából származtak, írójuk humanizmusa és szociális törekvései ellenére is távol álltak a szocialista felfogástól, a proletár osztályszemlélettől, s nem ritkán nacionalista nézeteket, nemzeti előítéleteket sugároztak. Különösen kirívó volt ez a németországi kivételes törvények éveiben: a proletárszolidaritás megnyilvánulásai helyett a lap hagyományos előítéleteket tükrözött a német szocialistákkal szemben, a német uralkodó körök iránt érzett ellenszenvet gyakran kiterjesztette a német proletárokra is. Az interpelláló függetlenségi képviselők iránti hálatüntetések – fáklyásmenet, üdvözlő-delegációk – sok szocialista munkásból váltottak ki ellenérzést. A legsúlyosabb hiba azonban az volt, hogy Frankel elvi engedményt is tett: lemondott arról, hogy a Függetlenségi Pártnak a nemzetiségi kérdésben tanúsított nacionalista türelmetlenségét bírálja.

Frankel e taktikai engedmények ellenére megmaradt internacionalistának és forradalmárnak – ezt az egész hazai működését végigkísérő illegális tevékenysége is bizonyítja. Frankel nemcsak Marxszal és Engelsszel állt levelező viszonyban, hanem a francia és a német proletármozgalom több vezetőjével is. A kivételes törvénnyel sújtott német szociáldemokrácia jelentős segítséget kapott a magyarországiaktól. Frankel és közvetlen munkatársai – Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab – megszervezték a Budapestre menekültek támogatását: sok német szocialistát juttattak lakáshoz, élelemhez, ruhához, és munkát is szereztek számukra. A fővárosi pártnyomda több ezer példányban állított elő röpiratokat, szocialista nyomtatványokat, amelyeket Frankel leleményes módon, nem csekély kockázattal, titokban szállíttatott Németországba. 1880-ban a Magyarországon kiadott német nyelvű Arbeiter-Wochen-Chonikot kitiltották Németországból, majd rövidesen Ausztriából is. Frankel ekkor a lapot más és más címfejjel nyomtatta – így játszotta ki a hatóságok éberségét.

Az elért jelentős eredmények ellenére a 70-es évek végén megbomlott a szocialista mozgalom egysége. Az ellenzéki csoport élén Külföldi Viktor állt. Külföldi a 60-as évek végén kiemelkedő szerepet töltött be az Általános Munkásegyletben: jelentős szervező munkát, kiterjedt publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Szocialista volt, a marxi koncepciót azonban nem átette meg, eszméit sok bizonytalanság, tévedés, politikai lépéseit kalandor szellem hatotta át. Úgy érezte, hogy ő hivatott a magyarországi munkásmozgalom vezetésere, egyéni ambícióit gyakran helyezte a munkásmozgalom általános érdekei fölé.

Külföldi Viktor és a szocialista munkásmozgalom többi vezetőjének pártszervezési alapelvei lényeges kérdésekben különböztek egymástól. Külföldi – 1870-ben az Általános Munkás-Újság hasábjain 1871-ben az Általános Munkásegylet értelmiségi szekciójának az élén, majd 1873-ban a Magyarországi Munkáspárt titkáraként – arra törekedett, hogy a munkásság valamennyi irányzatát, csoportját – a szocialistákat és a kispolgári demokratákat, az internacionalistákat és a nemzeti elfogultság rabjait, a radikális módszerek híveit és a fontolva-haladókat – egyaránt a munkáspárt soraiba tömörítse. A sikertelen pártalakítási kísérletek láttán arra az elhatározásra jutott, hogy az Óbudai Általános Munkásegyletet fejleszti országos jellegű szervezetté.

Az Óbudai Általános Munkásegylet – amely Táncsics és Sassy támogatásával 1869 őszén alakult meg – főként Óbuda magyar származású munkásait tömörítette. A tagság zöme eszmeileg a parlamenti ellenzék befolyása alatt állt. Vezérelve volt, hogy tömörítse a mindeddig túlnyomóan szervezetlen magyar proletárokat, ezt a helyes törekvést azonban a német származású proletárok elleni nacionalista hangulatkeltés eszközeivel kísérelte meg érvényre juttatni. Külföldi Viktor nem volt nacionalista. Fontosnak tartotta a magyar munkások szocialista nevelését, szervezését, és sokat tett az addig csak német nyelven hozzáférhető szocialista irodalom magyarra fordítása, népszerűsítése érdekében. De mivel az Óbudai Általános Munkásegylet tagságára kívánt támaszkodni, tömegbázisának növelése érdekében nem határolta el magát a hibás, nacionalista szemlélettől. E magatartása miatt már 1875–76-ban szembekerült a Munkás-Heti-Krónika szerkesztő bizottságának tagjaival, különösen Ihrlinger Antallal. Külföldi megpróbálta saját oldalára állítani Frankelt, de ő helyesebbnek tartotta, ha a lapszerkesztőséggel működik együtt. A Külföldi szervezte ellenzék harca mindinkább személyi jelleget öltött. Végül is Külföldit és híveit 1877-ben kizárták a Magyarországi Munkáspártból. Az ellenzék ekkor saját hetilapot adott ki, Népszava elnevezéssel és a Nemválasztók Pártja megalakításának előkészületeivel egyidőben önálló párt létrehozására törekedett.

Néhány hónappal a Nemválasztók Pártjának megalakulása után, az 1878. június 9-én és 10-én tartott munkáskongresszuson megalakult a Magyarországi Munkáspárt is. A kongresszuson – amelyen főképpen a fővárosi szocialisták képviseltették magukat – több határozatot fogadtak el, amelyek részben a polgári demokratikus szabadságjogokat (születési és vagyoni előjogok eltörlése; általános, titkos választójog; egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság stb.), részben gazdasági jellegű reformokat követeltek (10 órás munkaidő, minimális munkabér megállapítása, a nők és a férfiak egyenlő bérezése stb.).

A Magyarországi Általános Munkáspárt

Az országos munkáskongresszus 1880. május 16-án ült össze, 115 fővárosi és vidéki küldött részvételével. A belügyminiszter megtiltotta, hogy a két párt szociáldemokrata elnevezéssel egyesüljön, azt sem engedélyezte, hogy megvitassák és elfogadják a pártprogramot. Az egyesült párt így a Magyarországi Általános Munkáspárt nevet vette fel.

A Magyarországi Általános Munkáspárt programja, amelyet a pártsajtó közölt és az 1881-es II. kongresszus fogadott el, a nemzetközi és a hazai munkásmozgalom fejlődését tükrözi: alapvető megállapításai Marx és Engels eszméire támaszkodnak. Az első pont kimondja a föld és a termelőeszközök köztulajdonának szükségességét, ezzel a szocialista társadalom megteremtését tűzi ki a munkásmozgalom végső céljául. A kollektív tulajdon elvének programba foglalása – e követelést az I. Internacionálé 1868-as brüsszeli és 1869-es bázeli kongresszusa hosszú és kemény csatározás után fogadta el –, nyílt hadüzenet volt a tőkés magántulajdonnak, egyértelmű és világos megvonása a polgári demokrácia és a szociáldemokrácia között húzódó Választóvonalnak, ugyanakkor elhatárolta a pártot a munkásmozgalomban jelentkező anarchista, proudhonista és egyéb, az egyéni tulajdon elvét valló irányzatoktól is.

A program a szocialista mozgalom politikai, gazdasági és szociális követeléseit egyaránt magában foglalja. A politikai jellegű programpontok között szerepel az általános, titkos választójog, az egyesülési, gyülekezési jog, a sajtószabadság, az állandó hadsereg megszüntetése és a nép felfegyverzése, az állam és az egyház szétválasztása, az ingyenes közoktatás. A gazdasági követelések sorában megtalálhatók a 10 órás munkanap, a vasárnapi és az éjszakai munka korlátozása, a gyermek- és a női munka védelmét biztosító intézkedések. A szociális követelések a baleset elleni védelmet, a rokkantak segélyezését, a munkásbiztosítás kiterjesztését foglalják magukban.

A Magyarországi Általános Munkáspárt programjában nem kaptak helyet a Marx és Engels által gyakran bírált lassalleánus követelések, amelyeket a német szociáldemokrata pártnak az 1875. évi gothai kongresszuson elfogadott programja is tartalmazott (szabad népállam, állami hitellel támogatott termelő-társulatok). A bevezető egyik gyengéje, hogy erőteljesen hangsúlyozza a munkáspárt törvényes jellegét. Bár ez elsősorban taktikai okból került a programba – a párt legalitásának védelmét szolgálta az növekvő kormányterror ellen –, egyben a későbbiekben káros következményekkel járó engedmény is volt azoknak a Külföldi Viktor munkáspártjában tömörült proletároknak, akik ellenezték az illegális jellegű tevékenységet. Feltehető, hogy a nemzeti érzelmű munkásellenzékre, illetve a Függetlenségi Párt egyes képviselőivel kialakított együttműködésre való tekintettel maradt ki a programból a szocialista mozgalom egyik sarkalatos tétele: a proletár nemzetköziség is.

Az alakuló kongresszust a szocialista munkásmozgalom fellendülése követte. 1880 tavaszán nagyarányú bérmozgalmak kezdődtek a fővárosban, amelyek közül kiemelkedik a több hétig tartó asztalossztrájk és a nyomdászok bérharca. Június végén megkezdődött a Magyarországi Általános Munkáspárt belső szervezetének kiépítése is. A vezetőség tagsági kártyát bocsátott ki, a tagdíjak befizetését pártadóbélyegekkel igazolták. A tagságot kislétszámú csoportokban tömörítették: „Az alakulást akként eszközlik – olvashatjuk egy rendőrügynöki jelentésben –, hogy a csoport alakításához tíz egyént vesznek, akik ha már együtt vannak, újból minden egyes tag tíz tagból álló csoportot alakít, s ez így megy tovább, anélkül azonban, hogy egy-egy tag mely csoportból való leszármazását ismerné.”[42] A csoportok vezetői közül választották ki az úgynevezett „szövetségtanács” (pártválasztmány) tagjait, ők látták el a csoportvezetőket útmutatásokkal és számoltatták be működésükről.

A bérharcok fellángolása, a párt belső megerősödése, kapcsolatainak megszilárdulása a vidéki munkásegyletekkel és nem utolsósorban az az illegális sajtótevékenység, amely Németországba és Ausztriába irányult, arra ösztönözte a belügyminisztert, hogy korlátozza a szocialista mozgalom vezetőinek tevékenységét. 1880 júniusában házkutatást tartottak Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab és mások lakásán, a pártlapok szerkesztőségében és több vidéki munkásszervezetben. Semmiféle olyan irat nem került elő, amelynek alapján eljárást lehetett volna indítani az Általános Munkáspárt vezetői ellen. A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak. A csoport tagjai J. Most lapjának, a londoni Freiheit-nek forradalmi irányával rokonszenveztek és azt követően is kitartottak mellette, hogy a wydeni illegális pártkongresszuson, 1880 augusztusában J. Mostot a német szociáldemokrata párt kizárta tagjai közül.

A budapesti radikális pártellenzék vezetői között ott volt Práger Ármin szabósegéd, aki korábban az ausztriai szocialista mozgalomban fejtett ki aktív propaganda- és szervező tevékenységet és a radikális csoporthoz állt közel, Horváth János és Heckmann István cipészsegéd, a cipészszakegylet vezetői és két forradalmi érzelmű nyomdász: Rusz Mátyás és Schäffler Albin – az utóbbi Heckmann Istvánnal együtt az 1871–72-es hűtlenségi per vádlottja, az Internacionálé tagja.

1881 februárjában 11 ellenzéki szocialista levelet publikált a Freiheit-ben, ebben élesen bírálta a Magyarországi Általános Munkáspárt politikáját, főként a parlamenti ellenzékkel kiépített kapcsolatait és egyes vezetőknek – különösen Csillag Zsigmondnak – a kormánykörök iránt lojális, a radikális pártellenzékkel szemben viszont erőszakos magatartását. 1881 folyamán az ellentétek elmélyültek. Szeptemberben megalakult a radikális szocialista ellenzék központi irányító szerve, a Végrehajtó bizottság, amely Der Sozialist címmel hetilapot adott ki (1882. január). Ezt követően több radikális hangú, német nyelvű lap látott napvilágot (Der Kommunist, Volkswille). 1883-ban jelent meg a Radikal és a szervezet magyar nyelvű lapja, a Népakarat, amelyet a fiatal Szalay András cipészmunkás szerkesztett. A radikálisok csoportja lassanként kiépítette illegális szervezetét, amely behálózta a fővárost és élénk – szintén illegális – kapcsolatot tartott fenn az ausztriai radikális szocialistákkal. Az osztrák kivételes törvény bevezetését követően Budapest lett a radikálisok szervezeti központja. Itt jelentették meg az osztrák radikálisok lapját, a Zukunft-ot, röpcédulákat állítottak elő és illegálisan szállították Ausztriába. A kivételes állapot elrendelésekor kiutasított osztrák radikálisok is budapesti elvtársaiknál találtak menedékre.

A radikális szocialista ellenzékhez azok a forradalmi érzelmű munkások csatlakoztak, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt taktikájával és osztályharcos, önálló munkáspolitika kialakítását követelték. Úgy látták, hogy közel van a szocialista forradalom időpontja, a kormányzati terrornak rövidesen Véget lehet vetni. A radikális munkássajtóban megjelent cikkek és a gyűléseken elfogadott határozatok azt mutatják, hogy a Freiheit magyarországi tábora a szocialista munkásmozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben látta (forradalmi propaganda, illegális szervezkedés), haszontalannak tartott minden olyan törekvést, amely a tőkés társadalmi rendszer politikai intézményeinek megreformálására irányul. A csoport tagjai a londoni Freiheit befolyására anarchista jellegű nézeteket is hangoztattak. Feltétlen érdemük azonban, hogy a proletár nemzetköziség elvéhez hűek maradtak, s a munkásság soraiban ébren tartották a forradalmi eszméket.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége egyre inkább az ausztriai mérsékeltek politikáját követte. A kivételes törvények bevezetésének lehetőségétől megriadva, a párt vezetői szigorúan ragaszkodtak a kormány diktálta „törvényes keretek” betartásához. A legalitás védelmében arra törekedtek, hogy a szocialista munkásmozgalmat mind a kormány, mind a függetlenségi ellenzék szemében elfogadhatóvá, „szalonképessé” tegyék és így támogatásukat megszerezzék. Ennek a simulékony pártpolitikának Csillag Zsigmond volt a kezdeményezője és a hangadója.

1882-ben a németországi kivételes törvény új szakasza kezdődött, amelyet a kortársak találóan a „milde Praxis” (enyhe gyakorlat) elnevezéssel illettek. A császár trónbeszédében szociális reformokat ígért. A szociáldemokraták üldözése ugyan nem maradt abba, a kivételes törvény hatályát sem függesztették fel, de a megtorló akciók ritkultak, a terror ereje is csökkent. A magyar parlamenti képviselők egy csoportja figyelemre méltónak, követendőnek tartotta a német példát. Apponyi Albert 1882-ben a parlament ülésén a munkáskérdésről szólva hangoztatta, hogy nem árt, ha az állam szekerét megkenik néhány „szocialisztikus olajcseppel”. Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal és Kürschner Jakab, a párt három kiemelkedő vezetője kihallgatásra jelentkezett Apponyinál és támogatását kérte. Ezen a találkozón hangzottak el az elvhűség és proletár öntudat elemi követelményeit negligáló szavak: „ az általuk képviselt párt, amely magát «Magyarországi Munkáspártnak» nevezi, semminemű internacionális összeköttetésekkel nem bír, hanem tisztán magyar hazafias alapon áll, és törekvéseinek megvalósítását a magyar állampolgári kötelességek és jogok körén belül keresi.”[43]

A „magyar hazafias alapra” való hivatkozást nemcsak pillanatnyi taktikai megfontolás sugalmazta. 1884 elején egy pártvezetőségi ülésen Csillag Zsigmond a követendő párttaktika alapelveit a következőkben foglalta össze: „ha a Magyarországi Általános Munkáspárt nem akarja pillanatok alatt elveszíteni a talajt lába alól, akkor soha nem szabad bizonyos, a magyarországi közvéleményt zsarnoki módon uraló nézetekkel, szimpátiákkal és antipátiákkal, sőt még bizonyos tévedésekkel és zagyvaságokkal sem nyílt, vagy éppen ellenséges ellentétbe kerülnie. Minden magyarországi szocialistának – legyenek saját nézetei egészen mások is – «testestül-lelkestül jó magyart»-ként kell viselkednie.”[44] Az általános alapelvekből Csillag Zsigmond két konkrét következtetést vont le: a magyarországi szocialistáknak ki kell állniuk a „magyar állameszme”, azaz a magyar szupremácia mellett, és támogatniuk kell az Oroszország ellen készülő háborút. Nem véletlen, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége éppen a proletár internacionalizmus elvéből engedett: ez volt az a pont, amely a demokratikus érzelmű, de nacionalista beállítottságú függetlenségi ellenzéket a szocialista munkásmozgalommal mindig is a legélesebben szembeállította.

Miközben a pártvezetőség arra törekedett, hogy bázisát a polgári ellenzék irányába tágítsa, a munkásmozgalom radikális szárnyától elhatárolódott: nem érzett szolidaritást azokkal a munkásokkal, akik – bár az övéktől eltérő eszközökkel – a tőkés társadalom ellen harcoltak. A radikális szocialistákkal a mérsékeltek csoportja nem vitatkozott – anarchistáknak bélyegezte őket, nem törődve azzal, hogy így maga játssza őket a rendőrség kezére. Egy kihallgatás alkalmával Ihrlinger és Kürschner a főügyész előtt tagadta meg a közösséget a radikális szocialistákkal. Mint mondották: „Ők a munkások «békepártjának» a tagjai, ők a munkásosztály sorsának javítását «békés, törvényhozási úton» sürgetik és óhajtják létesíteni, eltérőleg az újabban erélyesen szervezkedő anarchistáktól és nemzetközi forradalmi munkáspárttól, mely ellen éppen ők küzdenek legelszántabban, legsikeresebben.„[45]

A radikális szocialista csoport működésének végül is a kormány vetett véget. 1884 márciusában 36 radikális szocialistát letartóztattak, közöttük a betegágyából elhurcolt Szalay Andrást is, aki rövidesen meghalt a rabkórházban. A vezetők letartóztatásával a radikális csoport szétszóródott, hívei azonban – többségük vidéken, ahová kitoloncolták őket – tovább folytatták a forradalmi eszmék terjesztését.

A Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét a súlyos hibák mellett eredményes akciók is jellemezték. Több népgyűlést tartottak, amelyek közül a Bosznia–Hercegovina tervezett annektálása és a katonai javaslatok ellen tiltakozó gyűlések emelkednek ki. A vezetőség petíciós akciót kezdeményezett a vasárnapi törvényes munkaszünet érdekében, kérvényt nyújtott be a parlamenthez a 10 órás napi munkaidő törvénybe iktatásáért, a balesetbiztosításért, a gyári törvényekért, valamint újra meg újra az általános választójogért. Ahhoz azonban, hogy az akciókat tömegmozgalmakkal támassza alá, nem volt elég befolyása és szervezeti ereje, a kérvények így nem vezettek a kívánt eredményre. A politikai küzdelem ennek ellenére sem volt haszontalan: hozzájárult a munkásság politikai neveléséhez, felvilágosításához.

A 80-as évek nem túl gyakori gazdasági harcaiban a kis- és középiparban foglalkoztatott munkások mellett mind nagyobb szerep jutott a nagyipari munkások megmozdulásainak. Az egyik legnagyobb sztrájk a Dunagőzhajózási Társaság Pécs-vidéki szénbányáiban robbant ki 1882-ben, ahol több mint kétezer bányász szüntette be a munkát, béremelést követelve. A sztrájkot csak katonaság felvonultatásával, a bányászokkal folytatott közelharcban tudták leverni.

A sztrájkmozgalmak nagyobb mérvű kibontakozását a szervezettség alacsony foka, a pártvezetés ösztönzésének elmaradása is akadályozta. A mozgalmak kiterjedésének gátat vetett a rendőrség meg a helyi közigazgatási szervek közbelépése, a sztrájkolók megbüntetése, kitoloncolása, a gyűjtés megtiltása. Az üldöztetésektől tartva a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége szívesebben indított harcot a munkásság helyzetének törvényhozási úton történő javításáért. A népgyűléseken és a sajtóban egyaránt napirenden tartotta a gyári törvényhozás ügyét: követelte az üzemi védőberendezések alkalmazását, a gyárfelügyelői intézmény életbe léptetését munkásfelügyelet mellett, a betegség, baleset és rokkantság esetére szóló, kötelező biztosítást. Ezek a kérdések szerepeltek a Magyarországi Általános Munkáspárt 1887. évi III. kongresszusán is.

A 80-as években a kormányszervek – különösen vidéken – sok akadályt gördítettek a munkásmozgalom útjába. A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége azonban a meglevő lehetőségeket sem tudta kihasználni. A tízes csoportokra épülő, centralizált szervezet továbbfejlesztése Frankel bebörtönzése után abbamaradt. A vezetőség a párt szervezeti bázisát mindinkább a Betegpénztárban látta, annak befolyását kívánta kiterjeszteni. Ezen a téren mutatkozott is eredmény: a Betegpénztár taglétszáma az 1880. évi 16 352 főről 1889-re 51 895 főre emelkedett. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a kisebb, csak segélyezéssel foglalkozó szakmai egyletek csatlakozása is.

A szocialista munkásmozgalom stagnációja a 80-as évek derekán ismét ellenzéki csoport szerveződéséhez vezetett. Az új ellenzék élén Engelmann Pál bádogosmunkás állott. Pesten született, tanulóéveit külföldön töltötte. Húszesztendős korában, 1874-ben Németországban dolgozott, ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ettől az időtől kezdve vallotta és terjesztette Marx és Engels eszméit. A kivételes törvények első, nehéz éveit Bajorországban küzdötte végig, egyike volt azoknak, akik illegális pártszervezet megteremtésén fáradoztak. Amikor Németországot el kellett hagynia, Ausztriában dolgozott tovább, ott is a radikális táborhoz csatlakozott. Nemcsak a szervező munkában, hanem a szocialista publicisztikában is találkozunk nevével: elméleti-közgazdasági cikkei a grazi Arbeit-ben jelentek meg. 1884-ben mint „veszélyes radikális szocialistát” kiutasították Ausztria területéről. Ekkor tért haza, és itthon folytatta tovább a küzdelmet a szociáldemokrata tömegmozgalom megteremtéséért.

Az újabb radikális irányú pártellenzék tagjai az 1885-ben alakított, a szakmai szervezetek összefogására létrehozott Budapesti Munkáskörben tevékenykedtek. Bírálták a Népszava és az Arbeiter-Wochen-Chronik alacsony színvonalát, a pártvezetőség mérsékelt politikáját, tehetetlenségét.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Frankel Leó 1883-ban elhagyta Magyarországot, majd több évi bécsi tartózkodás után ismét Párizsban telepedett le. Élete végéig figyelemmel kísérte a Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét. 1889 áprilisában Budapesten járt; útja összefüggött a II. Internacionálé alakuló kongresszusának előkészítő munkálataival. E látogatásnak nagy szerep jutott abban, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt ismét kapcsolatot teremtett a nemzetközi munkásmozgalommal, és a II. Internacionálé megalakulását hírül adó kiáltvány aláírói között szerepelhetett. Frankel már ekkor sürgette a pártvezetés megjavítását, főként a szocialista eszmék erőteljesebb terjesztését. A párizsi kongresszuson Ihrlinger és Popp között lezajlott vita szintén arról győzte meg, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőségét a hazai radikális ellenzék bevonásával meg kell erősíteni. Véleményét az Internacionálé vezérkarának több tagja osztotta: Victor Adler, aki szintén szoros kapcsolatban állt a radikális csoporttal és Wilhelm Liebknecht, a német szociáldemokrata párt egyik vezetője, akit Engelmann levél útján több ízben is tájékoztatott a magyarországi munkásmozgalom fejlődését akadályozó problémákról. Azt javasolták, hogy Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői támogassák az Általános Munkáspárt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az ausztriai szociáldemokraták közreműködését a magyarországi mozgalom fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában nemcsak az indokolta, hogy Victor Adler ismerte legjobban a magyarországi párt helyzetét, hogy ő teremtette meg az ausztriai szociáldemokrata mozgalom egységét, hanem az a fontos feladat is, amelyet a munkásvédő törvényhozás tűzött napirendre. Ismét létre kellett hozni azt a szoros akcióegységet, amely a 70-es évek elején jellemezte Ausztria–Magyarország munkásmozgalmát, s amely később, részben az ausztriai mozgalomban zajló heves belső viták, részben a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek hibás politikája miatt megbomlott. Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői jól látták, hogy a Monarchia két országrészében a proletariátusnak egységesen kell fellépnie, együttes erővel kell a szociális reformokat kikényszerítenie.

A magyarországi szociáldemokrata tömegmozgalom kibontakoztatásának módjairól, az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről tanácskozott az az 1889. szeptember 15-én, Pozsonyban tartott értekezlet, amelyen mindkét párt vezetősége részt vett. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a legfontosabb feladatnak a Magyarországi Általános Munkáspárt olyan önálló, a polgári pártok befolyásától független, szociáldemokrata tömegpárttá fejlesztését tartja, amely a II. Internacionálé párizsi kongresszusán megfogalmazott célok érdekében küzd, tömörítve soraiban Magyarország valamennyi szervezett proletárját. Ezért szorgalmazták a pártsajtó megreformálását, azt javasolva, hogy a lapok élére magas képzettségű, függetlenített szerkesztőt állítsanak. Az ausztriai és a magyarországi munkásmozgalom együttműködése végett a két pártvezetőség közös javaslatot dolgozott ki, amelyet a május elsejei ünnep résztvevői elé kívántak terjeszteni elfogadásra. Megállapodtak abban, hogy a határozatot a két munkáspárt egyidőben terjeszti saját kormánya elé, kérve, hogy azt a nemzetközi munkásvédő törvényhozás tárgyában összeülő tanácskozás alapelveként kezeljék. A pozsonyi értekezleten személyi javaslat is elhangzott: Victor Adler azt indítványozta, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt és a radikális pártellenzék egyesítésének előkészítése érdekében vonják be Engelmann Pált is a vezetőség munkájába.

A pozsonyi értekezletet –, szeptember 21-én és október 13-án –, a szakmai szervezetek, az ellenzék vezetői és a pártvezetőség budapesti tanácskozásai követték. Itt indították el azt a kitartó, lelkes munkát, amelyre a szervezett munkásság legjobbjai a szocialista tömegpárt kibontakoztatása érdekében vállalkoztak.

Küzdelem a marxista munkáspártért

A pártvezetőség szilárd internacionalizmusára a hatóságok érzékenyen reagáltak. A budapesti rendőrfőkapitánynak a belügyminiszterhez küldött jelentése hangsúlyozza, hogy a párt vezetői „minden nemzeti és hazafiúi traditióval törve, magukat a kosmopolita, nemzetet, hazafiságot megtagadó socialismus karjaiba vetették”. Politikájuk fogadtatásáról pedig ezt állapítja meg: „Valóban bámulatos, hogy sajtójuk ezen működése mennyire mételyezte meg már eddig is munkásköreinket, melyek túlnyomó nagy része ma már minden traditionális érzületből kivetkőzve egyébről, mint az internationalis socialismus tanairól még hallani sem akar”.[46]

A függetlenségi párti orientáció megszüntetésével egyidőben a pártvezetőség megkezdte a városi és a falusi proletártömegek szervezését. Okulva a 80-as évek sikertelenségein, új módszereket keresett a párt tömegbefolyásának növelésére. Azon az úton indult el célja megvalósítása felé, amelyet Engels javasolt 1890 elején az amerikai szocialistáknak: „Tehát trade-unionokkal kell kezdeni, ha tömegmozgalmat akarunk belőle, és minden további lépést egy vereséggel kell rájuk kényszeríteni.”[47]

1889 őszétől az egyoldalú és sikertelen politikai harcokra szólító felhívások helyett a pártvezetőség a tőke és a munka alapvető ellentétét állította középpontba, hogy ezzel a munkásokat bérmozgalmak kezdeményezésére sarkallja. A bérmozgalmak, a sztrájkok pedig hasznos eszköznek bizonyultak arra, hogy a munkásságot a szervezkedés fontosságáról meggyőzzék.

A pártvezetőség felvilágosító munkája nagymértékben hozzájárult a gazdasági harc fellángolásához. A bérmozgalmak és sztrájkok 1890-ben tömegméretűvé váltak: főként béremelésért, a munkaidő megrövidítéséért, a munkarend megjavításáért folytak. Az ipari munkások mellett sztrájkba léptek a bányászok is. 1878 és 1887 között mindössze 15 sztrájkról tudunk. 1889-ben 4, 1890-ben viszont már 30 volt a fővárosi és a vidéki proletárok sztrájkjainak, bérmozgalmainak a száma.

Az 1890. évi sztrájkok, amelyek különösen a május elsejei ünnepségek után szaporodtak, elsősorban a fővárosi munkások mozgalmai voltak, vidéken csupán 6 sztrájkot vívtak meg. A fővárosi mozgalmak közül kiemelkedtek a gyáripari sztrájkok: az Állami Gépgyár, az Óbudai Hajógyár, az Újpesti Bőrgyár és a Jutagyár munkásainak sztrájkjai. A vidéki munkabeszüntetések közül a dognácska-moravica-vaskői bányamunkások bérharca volt jelentős.

A magyarországi munkásmozgalom fejlődése, a párt tömegbefolyásának növelése szempontjából fontos feladat volt a szakszervezeti mozgalom megerősítése és továbbfejlesztése. Arra törekedtek, hogy mind a régi szervezeteket, mind pedig az újonnan létrehozottakat modern, szocialista szakszervezetekké fejlesszék, amelyek tömörítik az addig közömbös munkásokat, biztosítják szocialista szellemű nevelésüket, irányítják, szervezik a gazdasági harcot, és a munkásokat elvezetik a párthoz.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetői már 1889 októberében rávilágítottak, hogy a párt agitációja eddig azért nem vezetett a kívánt eredményre, mert „a munkásokkal nem volt közvetlen érintkezés, és ennek hiányában állíttattak fel politikai és közgazdasági követelések”.[48] E felismerés alapján a pártvezetőség tagjai – különösen Engelmann Pál és Jászai Samu, akit 1890 elején vontak be a vezetésbe – nagy munkát fejtettek ki az addig még szervezetlen szakmák szakegyesületeinek létrehozására. Segítettek az alapszabályok kidolgozásában, részt vettek, előadásokat tartottak a szakgyűléseken. Engelmann Pál 1890 júniusában röpiratot adott ki a szakszervezeti mozgalom fejlesztésének elősegítésére a szakegyletek feladatairól.

A helyi szervezetek létrehozása mellett a szervező munka országos szakszervezetek alakítására irányult. 1890 folyamán jött létre a Magyarországi Vasöntők Szakegylete, a Magyarországi Bádogosmunkások, Légszesz- és Vízvezetékszerelők Szakegylete, valamint a Magyarországi Kőfaragók Szövetsége. Ez utóbbi szaklapot is adott ki: 1890 áprilisában jelent meg A kőfaragó, Jászai Samu szerkesztésében.

A párt vezetői már 1889 novemberében hozzáfogtak a május elsejei nemzetközi munkásünnep előkészítéséhez. Az ünnep központi jelszava a 8 órás munkaidő, a vasárnapi munkaszünet és más szociálpolitikai reformok kiharcolása volt. A fővárosban és a nagyobb vidéki városokban munkásgyűléseket hívtak egybe, amelyeken megmagyarázták e követelések jelentőségét.

A rendőrség preventív intézkedései és kellemetlenkedései ellenére az első május elsejei proletárünnep impozáns tüntetéssé vált: több mint 60 ezer ember vonult ki a Városligetbe. A nagygyűlés szónokai – dr. Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Engelmann Pál és Till József – a munkásvédő törvényekért folyó harcra és fokozottabb szervezkedésre szólították fel a gyűlés részvevőit. Az összesereglett munkások a II. Internacionálé párizsi kongresszusán elfogadott határozat szellemében munkásvédő törvényeket követeltek, s elfogadták az ausztriai szocialistákkal közösen, a pozsonyi értekezleten fogalmazott határozatot. Kimondották, hogy a párizsi kongresszus követeléseit az országgyűlés elé terjesztik.

A május elsejei tüntetés nem korlátozódott a fővárosra.

Szász Zoltán

A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok

A csapatokat a Monarchia gyárai látták el fegyverzettel és felszereléssel; 1890-től a budapesti fegyvergyár is szállított kézifegyvereket. A haditengerészet 12 ezer matrózból, nagyszámú tisztből és kevés számú hajóból állott. A hadsereg felvonulási idejét a korábbi 45 napról 13 napra szorították le, amit később az új vasútépítések tovább rövidítettek.

A hadseregreform megkoronázását kétségtelenül a létszámemelés jelentette volna. Csakhogy ezzel a kéréssel nehezen lehetett előhozakodni. A „nemzetek fölötti” hadsereg számára a két parlamentárisan működő „nemzeti” kormány vonakodott újabb áldozatot hozni. A magyar kormány 1888-ig még a póttartalékok időleges behívásához sem járult hozzá, mert azt katonailag fölöslegesnek, politikailag indokolatlannak tartotta. A katonai körök egykori vádja szerint Tisza a lóállítás új rendjének kidolgozását is megakadályozta.

Az 1880-as évek végén a feszült nemzetközi helyzet arra késztette a hadvezetőséget, hogy Tisza Kálmán szilárdnak tűnő uralmát felhasználva meggyorsítsa a hadsereg korszerűsítését. Ekkor a magyar miniszterelnök – korábbi magatartásával éles ellentétben – már a háborús készülődés sürgetői között állt, helyeselte a véderő fejlesztését. A modernizálás szükségességével a magyar uralkodó osztályok is egyetértettek, de a reform kérdése felszínre vetette a közös hadsereg iránt érzett széles körű ellenszenvet, a hadsereg és a magyar közvélemény közötti ellentéteket is. Ezt az ellentétet igyekezett az ellenzék a kormány megbuktatására felhasználni.

A magyar uralkodó osztályok soraiban a kiegyezés után is tovább élt a hadsereg – legalább részleges – magyarosításának igénye, hiszen az abszolutisztikus vezetésű és szellemű közös hadsereg puszta léte a magyar államiságot fenyegető Damoklesz-kardnak rémlett számukra. A honvédség felállítása után sem szűnt meg a közös hadsereg iránti elégedetlenség. Ezt táplálta a nem magyar tiszteknek a nemzeti hagyományokat gyakorta sértő magatartása. A sérelmeket az ellenzéki sajtó és politikusok zöme, néha jóhiszeműen, nemegyszer azonban demagógiából, igyekezett a magyar nemzet ellen elkövetett minél nagyobb „merényletnek” feltüntetni. Ilyen volt, amikor osztrák tisztek időnként levétették az ünnepségek alkalmából kitűzött magyar zászlókat, amikor tisztek és civilek a kávéházban vagy színházban összevesztek, egy polgárembert esetleg megkardlapoztak, s azt a lapszerkesztőt, aki másnapi cikkében ezek miatt háborgott, alaposan helybenhagyták. A legkirívóbb ügyekkel a parlament is foglalkozott, de az esetek nagy többségében sem a megsértett civilek, sem pedig a megsértett nemzeti önérzet nevében háborgó ellenzéki szónokok nem kaptak megfelelő elégtételt. 1880-ban két katonatiszt Bartha Miklóst, a kolozsvári Ellenzék neves függetlenségi szerkesztőjét kaszabolta össze, hat év múlva egy aradi hírlapírót sebesítettek meg, ugyancsak életveszélyesen. Az ilyen kilengéseket is országos felzúdulás kísérte, de az igazi felháborodást ismét 1848–49 emlékének megsértése váltotta ki. 1886. május 21-én Jansky vezérőrnagy megkoszorúzta az 1849. évi budai harcokban elesett Hentzi osztrák tábornok síremlékét. Az ellenzék a „nemzeti becsület” védelme ürügyén indított parlamenti támadást Tisza megrendítésére, de utcai tüntetést is szervezett a jellegtelen gótikus oszlopra állított, sárkányölő Szent Györgynek ábrázolt Hentzi emlékművénél. A fővárosi ifjúság pedig macskazenét adott Jansky tábornoknak, majd tévedésből egy másik lakás ablakait verve be hazavonult.

A véderővita

A fővárosi egyetem és a vidéki főiskolák hallgatói, maguk is leendő önkéntesek, elsősorban a német nyelvű tiszti vizsga ellen háborogtak. „Vezérlőbizottságot” választottak, s január 27-én a Vigadóban országos ifjúsági nagygyűlésen tiltakoztak a törvényjavaslat ellen. Ezen a napon érkezett meg Kossuth távirata is, amelyben a nemzeti hadsereg megteremtése mellett foglalt állást. Másnap a parlamentben Apponyi Albert a javaslat fölötti általános vita záróbeszédében felszólította a képviselőházat, hogy „a Monarchia védelme iránti teljes áldozatkészségének hangsúlyozása mellett”, a hozzá fűzött sérelmek miatt utasítsa vissza a javaslatot.[49]

A Szabadelvű Párt többsége végül is elegendőnek bizonyult arra, hogy a javaslat keresztülmenjen az általános vitát lezáró január 29-i első szavazáson. A hír heves tüntetést váltott ki. A Sándor utcai képviselőház kapujában tüntetők fogadták a távozó minisztereket, Tisza Kálmán kocsija a kísérő lovasrendőrök oltalma alatt is csak kerülő úton hajthatott Budára. A felháborodott tömeg a miniszterelnökségi palotához vonult, ahol rendőrök és katonák állták útját. Késő éjszakáig folyt közöttük a harc, s másnap is csak akkor szakadt meg, amikor megérkezett Rudolf trónörökös öngyilkosságának híre. A magyarok barátjának tartott trónörökös népszerű volt Magyarországon, még évtizedek múlva is legendák keringtek arról, hogy valójában él s visszatér – halálhíre és a megdöbbenés egyszerre lelohasztotta a háborgó szenvedélyeket. A parlament üléseit felfüggesztették, s egy időre elcsitultak a tüntetések.

Katus László

Gazdasági és társadalmi fejlődés

1880-ig Horvátországban mindössze 537 km vasútvonal épült (ennek is több mint a fele a BudapestFiume vonalra esett), s 56 hitelintézet működött 3 millió forint alaptőkével és 22 millió összforgalommal.

A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma

Az 1871–72 telén lefolyt tárgyalásokon Lónyay kilátásba helyezte a horvát kiegyezés módosítását, Horvátország pénzügyi-gazdasági autonómiájának kiszélesítését, s a szábor működésének engedélyezését, ha a nemzeti párt hajlandó ott az unionistákkal együttműködni, s kormánytámogató képviselőket küldeni a budapesti országgyűlésre. A tárgyalások nem jártak eredménnyel, mert a nemzeti párt többsége nem fogadta el azokat az engedményeket, amelyekre a Lónyayval tárgyaló jobbszárny hajlandó lett volna.

A szerbek

A főleg kereskedőkből álló polgárság és a polgári értelmiség a Svetozar Miletić újvidéki polgármester által alapított és vezetett Szerb Nemzeti Liberális Pártban tömörült, sajtóorgánuma pedig az 1866-ban a fővárosban alapított, de hamarosan Újvidékre települt Zastava volt.

A szlovákok

A 60-as években a szlovákok politikai központja a fővárosban volt, itt jelent meg vezető lapjuk, a Pešťbudínske vedomosti (1861–69) is. A szlovák nemzeti párt 1869-ben induló új lapja – előbb csehes képzéssel Národné Noviny, majd 1872-től szlovákosan Národnie noviny – azonban már áttette székhelyét Turócszentmártonba. Mindkét lap a szlovákok nemzetként való elismeréséért és önkormányzatáért harcolt az oszthatatlan és egységes Magyarország keretei között. Élesen bírálták a magyar nemzetiségi politikát és a nemzetiségi törvényt, s ezért az egyik vezető szlovák politikust, J. M. Hurbant sajtóperben el is ítélték.

A szlovák Nemzeti politikának a hagyományosan Bécs, majd a 60-as évek végétől kezdve egyre inkább Szentpétervár felé tekintgető úgynevezett memorandista (vagyis az 1861-es memorandum alapján álló) szárnyával szemben már a kiegyezés előtti években kialakult egy olyan csoportosulás, amely a magyar liberálisokkal együttműködve kereste a szlovák nemzeti fejlődés biztosításának lehetőségét, s a kiegyezés után – nemzetiségének megőrzésével – igyekezett bekapcsolódni a kibontakozó magyar gazdasági és közéletbe. Ennek a magyarok felé orientálódó irányvonalnak a kezdeményezője Ján Palárik katolikus pap-politikus és író volt, hívei pedig főként a fővárosban és a szlovák–magyar vegyes lakosságú városokban és községekben élő szlovák papok és értelmiségiek sorából kerültek ki. Ez az irányzat – amelyet „új szlovák iskolának” neveztek – a kiegyezés után a pesti szlovák demokrata egylet körül csoportosult, Ján Bobula fiatal építész vezetésével, aki lapjukat, a Slovenské Novinyt is szerkesztette. Eleinte a magyar szélsőballal működtek együtt, később önálló nemzeti ellenzéket alkottak, bár országgyűlési képviselőjük nem volt. A nemzetiségi törvényt ők is „szűkkeblűnek” tartották, s követelték revízióját, de legalábbis az iskolákra, az anyanyelv használatára és a szlovákok állami hivatalokban való alkalmazására vonatkozó pontjainak gyakorlati végrehajtását. Több mint 60 ezer aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be Eötvös kultuszminiszterhez szlovák közép- és felsőiskolák felállítása érdekében, majd Lónyayval is tárgyaltak a szlovák nemzeti kivánságok teljesítéséről. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak, a magyar uralkodó osztályokkal való együttműködés kísérlete semmit sem hozott a szlovákok számára. Az új szlovák iskola sorsát végleg megpecsételte a szlovákok nemzeti kulturális intézményeinek felszámolása 1874–75-ben. A Slovenské Noviny beismerte, hogy minden eddigi erőfeszítésük kudarcot vallott, s beszüntette megjelenését.

Az 1870-es évek elején a felvidéki és a fővárosi magyar sajtó egyre hevesebb támadásokat intézett a szlovák középiskolák és a Matica Slovenská ellen.

A kárpátukránok

Az értelmiség fokozódó magyarosodását jelzi, hogy a 80-as években egyre több kárpátukrán politikai lap jelent meg magyar nyelven (Ungvár, Kelet), amint hogy Budapesten is élt egy tekintélyes számú asszimilált ruszin értelmiségi csoport, amely aktívan dolgozott népe elmagyarosításán.

A magyarországi németek

Bár a német városi polgárság egy része – különösen a nyugati határszél városaiban – továbbra is híven őrizte „deutschungar” hagyományait, a kiegyezés utáni korszak egyetlen magyarországi német nemzetiségi politikusa, Edmund Steinacker, a 70-es években nagyobb siker nélkül próbálkozott Budapesten, Pozsonyban, Sopronban és Kassán a német polgárság modern nemzeti öntudatának kialakításával, német polgári párt szervezésével; e tárgyban írt cikkeinek nem volt szélesebb visszhangjuk.

Vörös Károly

A népoktatás

A felső népiskolában és a polgári iskolában azonban már csak olyan okleveles tanítók taníthattak, akik ezen iskolák tantárgyainak és tanításuk módszereinek ismeretéből egy hivatalos bizottság előtt külön szigorlatot tettek: ezeknek oktatására 1877-től Budapesten 2 tanító- és egy tanítónőképzőt jelöltek ki.

A középiskolák

A kereskedelmi középiskola a pesti kereskedelmi testület és a Lloyd Társulat által, a pest-budai pénzintézetek támogatásával 1857-ben még mintegy magánvállalkozásként megteremtett Pesti Kereskedelmi Akadémiából nőtt ki, mely 3 éves tanfolyamon a közismereti tárgyakon túl elsősorban a kereskedelmi tisztviselők számára szükséges szakismereteket oktatott 4 középiskolai előképzettségű tanulóknak. Jellemzően a kiegyezéssel egybeesve meggyorsult gazdasági fejlődésre és ennek szakemberigényeire, az ilyen, ekkor már államilag elismert és szabályozott típusú iskolák száma, amely 1870-ben még csak 2 volt (a budapestin kívül – csupán néhány hallgatóval – Brassóban), 1880-ban már 9-re nőtt 688 tanulóval; 1890-ben pedig 27 intézetben (ebből csak Budapesten 5 működött) 2960-an tanultak. Időközben azonban jellegük is megváltozott: 1878-tól ugyanis, amikor a reáliskolákat 8 osztályosokká alakították át, megindult belőlük az átáramlás a kereskedelmi középiskolába, mert ennek tanulmányi ideje a reálénál ekkor még 1 évvel hamarabb zárult, s az egyéves önkéntességi jogot – az úriemberség alapvető kritériumát – így is biztosította tanulóinak. Még csábítóbbá tette ezt az iskolatípust az, hogy elvégzése 1883-tól több állami kishivatalnoki állásra is képesített. 1885-től azonban – mint utaltunk rá – összeolvasztva a polgári iskola sorvadó V–VI. osztályaival – ebből is 8 osztályos középiskolát alakítottak: a felsőkereskedelmit. Az átalakítás során ezt az iskolatípust erőteljesen kivetkőztették sajátlag kereskedelmi-gyakorlati jellegéből, s a reáliskolához hasonlóan ezt is a gimnáziumban megtestesülő művelődési és társadalmi eszményhez közelítették – bár az igazi társadalmi emelkedést biztosító (s tanulói által nagyrészt nyilván nem is igényelt) egyetemre való bejutásnak még minden közvetlen lehetősége nélkül.

Körülbelül ugyaneddig a szintig emelkedett (s itt meg is rekedt) az állami ipariskola 4 középiskola után 3 éves, érettségit és egyéves Önkéntesi jogot szintén biztosító iskolatípusa, melynek célja önálló, modernül képzett iparosok, művezetők, műszaki hivatalnokok kiképzése lett. Az első ilyen iskolát 1872-ben Kassán szervezték, ezt követte 1879-ben a mindvégig legdifferenciáltabb szervezetű (építészeti, gépészeti, vegyészeti, fém- és faipari szakosztályokkal működő) budapesti iskola; velük került egy szintre az 1880-ban alapított budapesti iparművészeti iskola is. Ám jellemzően az ilyen szintű és jellegű igények ipari vonatkozásban még szerényebb voltára, e három iskola összes hallgatóinak száma még 1890-ben sem érte el a 300-at.

A felsőoktatás

A teljes cikk.

A kultúra és a tudomány országos intézményei

A teljes cikk.

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

Az elért eredmény számszerűleg könyvtári vonatkozásban látszik nagyobbnak: 1885-ben Magyarországon (Budapesten kívül) 1245 közkönyvtárat mutatott ki a statisztika csaknem 4 millió kötet könyvvel. A valóságban azonban e könyvtárak túlnyomó része iskolák, egyházi testületek és kaszinók tulajdonában van. Használatuk tehát – ha talán nem is intézményesen, de a gyakorlatban – erősen (a kaszinói tagságra, illetve az iskola tanulóira) korlátozott. Könyvanyaguk javarészt teljesen elavult; az állomány legnagyobb részét őrző, s már jóval korábbi alapítású egyházi könyvtárak tele vannak régi, latin nyelvű teológiai munkákkal. Az újabb alapítású könyvtárak jelentősebb modern és magyar nyelvű anyagot tartalmaznak, túlnyomórészt szépirodalmat, ám – kivált a kaszinói könyvtárakban – annak is egyre kevésbé értékes részét. A helyi, nemegyszer politikailag és társadalmilag kifejezetten progresszív igényű falusi-mezővárosi olvasókörök szintén korlátozott funkciójúak, ha társadalmi bázisuk néha meglepően széles is. Mindezen világi alapítású, modernebb anyagú újabb könyvtárak egyenkénti állománya ugyanakkor meglehetősen kicsiny, és korunkban vidéken általában még hiányzik a nagyszabású, valóban nyilvános modern könyvtáralapítás. Szinte Szeged városa az egyetlen, mely korszakunkban Somogyi József kanonok hagyatékából jelentős könyvtárhoz és egy kultúrpalota megépítéséhez elégséges induló tőkéhez jut, és azt méltóan fel is használja. 1867-ben Komáromban alakul közel 100 ezer kötetes vármegyei könyvtár ugyancsak egy nagy hagyatéknak, Kultsár István, a 19. század elején működött jeles lapszerkesztő könyvtárának alapján; a kicsiny Versecen 1886-ban hallunk 20 ezer kötetes városi könyvtár alapításáról. De a valódi, nemcsak használatának lehetőségeiben, hanem könyvanyagában is modern „public library” megteremtése a magyarországi vidéken – de tulajdonképpen Budapesten is – csak a század végén fog sürgető, hatóságilag megoldandó feladattá válni.

A természettudományok és a műszaki tudományok

Az égről a földre visszatérve: a földrajzi tudományok hazai művelésében Hunfalvy a világon negyediknek felállított budapesti földrajzi tanszéken már az 1870-es évektől erőteljesen a Humboldt-féle egzakt irányt érvényesíti; az ásványtani tudományokban Krenner József és iskolája elsősorban Magyarország ásványvilágát – különösen az ércbányák ásványait – vizsgálja, főleg az ásványok kristálytani, optikai és egyéb fizikai tulajdonságainak és kémiai összetételének megállapításával: kutatásaikat később főleg Semsey Andor bőkezű anyagi támogatásával kiterjesztve az egész világra. Rokon jellegű munkát végez, mint említettük, a Földtani Intézet, mely a hazai föld geológiai felvételét végzi el: 1882-ig elkészül a Dunántúl, majd Hantken és Böckh megkezdik a Bánság és Bihar felvételét; bányageológiai kutatásokat indítanak és agrogeológiai felvételeket kezdeményeznek, munkájuk során országszerte nagyszámú mélyfúrást is végezve. Ehhez kapcsolódnak a hazai őslénytani kutatások is, melyek gazdag és értékes leleteket eredményeznek.

Igen kiterjedtek a döntően már biológiai módszerű és igényű hazai állattani kutatások, melyek négy helyen is folynak. A budapesti egyetem zoológiai tanszékén Margó Tivadar az összehasonlító bonctani irányt a szövettani kutatási iránnyal bővíti: utóbbi téren maga is jelentős eredményeket mutathat fel a magyar biológiában még nagy jövő előtt álló izomélettani kutatások megalapozásával. Tanítványaként ebbe az irányba illeszkedve folytatja a kolozsvári egyetem állattani intézetében Entz Géza véglényeken a rostok finomszerkezeti kutatását. A Nemzeti Múzeum állattárában 1870 óta állatrendszertani kutatások folynak a magyarországi fauna teljes számbavételének céljával. A Műegyetem ekkor még meglevő állattani intézete Kriesch József irányításával alkalmazott állattani kutatásokat végez elsősorban a halászat és a méhészet vonatkozásában. A növénytan területén gyakorlati feladat: a teljes hazai flóra már Kitaibel által megkezdett feltárása áll a kutatások előterében; ebben elsősorban Borbás Vincel és Simonkai Lajos végeznek igen jelentős munkát a honi genusokat rendszerező vagy revideáló dolgozataikkal és hazai tájak flóráját részletező leírásaikkal, de éppen elméletileg nem kevésbé jelentősek az egyetem növénytani tanszékén a modern induktív mikroszkópos növényanatómiai irányt képviselő Jurányi Lajos professzor funkcionális mikroszkópikus sejttani, szövettani és fejlődéstani kutatásai.

A kor hazai természettudományi kutatásai közül, nem utolsósorban a gyakorlathoz való szoros kapcsolatuk folytán különösen a kémiaiak voltak jelentősek. A kutatások főleg a szervetlen kémia területén folynak: ebben Helmholtz roppant tudományos hatásán túl szerepet játszott az is; hogy itt a kutatások viszonylag csekély műszerezettség mellett, különösebb laboratóriumi igények nélkül és így aránylag olcsón ígértek gyakorlatilag is felhasználható eredményt. A hazai kémiai tudományosságban így korszakunkon végig a szervetlen kémia problémái uralkodnak és a szerves kémiai kutatások csak a század végen fognak majd – akkor is gyéren – jelentkezni. Ám a hazai modern kémia megalapítója és a szervetlen kutatások kifejlesztője, Than Károly, aki a karbinoszulfid szintézisével az egyszerű kémiai reakciók törvényszerűségének feltárásában nemzetközileg is jelentős eredményt ért el, amellett, hogy számos gyakorlati problémát is megoldott (a gázömlés felismerését szolgáló diffusioscop megszerkesztésétől kazánvizek vizsgálatán át postai szállítmányok fertőtlenítéséig), olyan, kora tudományosságának szintjén még megoldhatatlan, a szerves kémiához kapcsolódó elméleti problémák iránt is érdeklődött, mint a vegyérték kérdései.

Egészen különálló, sajátos helyet foglal el a kor hazai természettudományosságában az orvostudomány. Valamennyi többi természettudománytól eltérőleg ennek nemcsak hogy megvolt a maga hazai évszázados folyamatossága, de már 1848-at megelőzőleg sikerült kialakítania a maga korszerű tudományos stílusát: a budapesti orvoskar és néhány nagy fővárosi kórház orvosainak együttműködésével létrejött, a bécsitől magát szakmailag is függetleníteni képes pesti orvosi iskolát. A polgári magyar állam nemcsak hogy ennek tapasztalataira és embereire támaszkodva szervezi meg a maga intézményesen igen korszerű és színvonalas közegészségügyi igazgatását, hanem elsősorban Eötvösnek és az egyetemi orvosi oktatásért felelős szakértőjének, Markusovszky Lajosnak kezdeményezésére a kolozsvári orvoskar létesítésével és a budapesti orvoskar modern felszerelésével és elhelyezésével igyekszik megteremteni eredményeik tudományos továbbfejlesztésének és elterjesztésének feltételeit is.

A kultúra új jelenségei

A fordításoknak sokban a magyar irodalom útját is magyarázó sora mellett az irodalom fejlődését másik oldalról a szélesedő kritika igyekezett befolyásolni: immár nemcsak magukat az irodalmi jelenségeket értékelve, hanem érzékeltetve a mögöttük álló mélyebb politikai-társadalmi magatartásokat és konfliktusokat is. Az átmeneti korszakra jellemző polarizáltság azonban itt is megfigyelhető. Egyik oldalon Gyulai Pál áll, aki az 1860-as évek végére még az abszolutizmus élményének hatása alatt megszilárdult felfogásának megfelelően végig megmarad a deáki liberalizmus politikai és a népies-nemzeti irányzat – ennek csúcsát és normáját Aranyban látó – irodalmi-esztétikai alapján. Ezt képviseli az irodalompolitika mindazon nagy jelentőségű pozícióiban is, melyeket a 70–80-as évek folyamán már lassan mind a saját kezébe von össze az egyetemi katedrától, a Budapesti Szemle szerkesztőségén, a Kisfaludy Társaság elnökségén át egészen sokrétű kiadói, akadémiai funkcióiig. Megrendíthetetlen következetességgel: a nép-nemzeti irodalom normáihoz mérve nemcsak Jókai ellen hadakozik haláláig, de szinte tudomásul sem veszi Vajda egyre elmélyültebb gondolati líráját, éppúgy, mint Tolnai munkásságát vagy Reviczky költészetét sem; Komjáthyt nem is ismeri.

Ha Gyulai ilyetén működésében a társadalmi változás és a ráépülő fejlődés egy magát már a kiegyezés idejére is túlélt reagálásának továbbéléséről van szó (mely végül is némileg korszerűsödve – de éppen ezáltal még a deáki liberalizmustól is sokban visszalépve – korszakunk végére Beöthy Zsolt emelkedő pályájában még majd újra is termelődik), ugyanakkor megjelennek a valódi polgárosodás kritikai igényei és szempontjai is. Elsősorban Péterfy Jenő az átmeneti korra ugyancsak oly jellemző irodalmi értékrendjében, amely egyrészt már a modern analitikus lélektani realizmust képviseli, ám másrészt visszaretten a forradalmi és általában a radikális változás lehetőségétől, és értetlenül kerül szembe a 90-es évek olyan új irodalmi irányzataival is, melyek pedig (radikális szemléletüktől éppen nem függetlenül) egy új, még haladóbb objektív realista ábrázolás irányába mutathattak. Így a polgári fejlődés reális igényeit az irodalmi és irodalomtörténeti jelenségek értékelésében (tévedésektől még nem mentesen), majd Riedl Frigyes ugyancsak a 1880-as évek elejétől induló, de éppen ezekben a funkcióiban majd csak a 1890-es évekre kibontakozó munkássága fogja érvényesíteni.

A kultúra nemzeti jellegének kifejezésében a század első felében szinte az irodaloméval azonos jelentőségű – sőt sokban irracionális elemei révén néha közvetlenebb érzelmi hatása miatt annál nemegyszer jelentősebb – zenei műveltségben a 19. század 70–80-as évei ugyancsak új kezdeményeket hoznak magukkal. Hasonlóan az irodalom elszakadásához a nép-nemzeti eszményektől, az új kezdemények a zenében is túllépnek a nemzeti romantikának a népies műdal és a csárdás a tömegkultúrában még évtizedekre nagyon is elterjedt nyelve által meghatározott keretein és mintákért az európai magas zenei műveltség korszerű eredményei felé fordulnak. Ebben kétségtelenül jelentős szerepe volt a társadalom polgárosodásával – elsősorban Budapesten és néhány nagyobb vidéki városban kibontakozó – hangversenyéletnek, ugyancsak Budapesten az önálló Operaház megnyitásának (1884), valamint Liszt a hazai zenei életre gyakorolt, hosszas budapesti tartózkodásai által kivált erősített közvetlen hatásának. A Zeneakadémia megalapítása és Liszt művészeti irányítása alá helyezése az új zenei nyelvnek nemcsak intézményes elismerését, hanem egyúttal a hazai magas zenei kultúrában kizárólagosságának és folyamatosságának biztosítását is jelentette.

A sajátosan nemzeti zenei nyelv megteremtésére tett kísérletek persze nem szűntek meg. Maga Liszt is idős- és öregkori műveiben (az 1880-es évekből a 1619. magyar rapszódiában, a Magyar történeti arcképekben, a Csárdásokban) alkalmazott magyar elemeket, méghozzá már inkább a hangszeres, mint a műdalos népies hatás után indulva, sőt éppenséggel maga is komponál ilyen fordulatokat vagy témákat. Erkel is a maga korábbi, a nemzeti romantikára jellemző heroikus operastílusából a Dózsa Györgyben (1867) és a Brankovics Györgyben (1874) már a népi zenedráma irányában lép tovább, a zárt számokkal (áriákkal) való korábbi építkezés helyett a Muszorgszkijra is oly jellemző deklamatív-recitatív stílusra törekedve.

Mindezen jelentős és értékes kezdemények – vagy utórezgések? – ellenére a kor hazai zenei művelődésének összképe ugyancsak bizonyos stagnálást mutat: lényegében azonos típusút az irodalomban látottal. Egyrészt a nemzeti romantika a nagyok által is – s nem véletlenül – már csak esetlegesen választott útja lesz egyre kevésbé járhatóvá, olyan útként, mely a társadalmi változásnak és vele az érzékenység átalakulásának kevésbé gyors üteme esetén is legfeljebb egyfajta, s már nem is hosszú életű magyaros zenei utóromantikát eredményezhetett volna, talán még néhány jelentős alkotással is, ám az egész irányzat hanyatlását már így sem tartóztathatva fel. Másrészt mintha a kor hazai valósága, az általa kitermelt zenei műveltség s ennek valóságészlelése sem lenne még sem elég gazdag, sem elég differenciált ahhoz, hogy képes legyen problémáit (köztük sajátos nemzeti igényeit) a kor nagy hagyományú, szervesen kifejlett európai zenéjének már sokféle érzékenységet kifejezni képes nyelvén és formáiban megjeleníteni. Az 1885-ben kiadott Magyar Zeneköltők Kiállítási Albumában publikáló szerzők itt közölt reprezentatív magyaros igényű darabjai jó részükben már fáradt és kötelességszerű alkotások. Eleven hatóerőként az így értelmezett, a reformkorból kinőtt nemzeti zenei nyelv már csak a népies műdalnak a zenei tömegműveltségben egyre nagyobb szerephez jutó műfajában fog tovább élni, ám – új alkotó tehetségek szükségképpen már csak alkalmi jelentkezése, és az e zenei nyelv a magas műveltségbe való beemeléséhez szükséges szakmai műveltségnek hiánya folytán is – egészében csupán konzerválva egy túlhaladott, s reformkori pozitív funkcióit társadalmi alapjának hanyatlásával együtt elvesztő zenei nyelvet, mely így egyre jobban elszakad a teljesen más utam térő zenei magas műveltségtől is. Bár kétségtelen: utóbbinak nyelvén és műfajaiban ebben, a kor európai magas zenei áramlatai közül Magyarországon végül is legerőteljesebbnek bizonyuló wagneri és brahmsi mintákat követő korszakban mindvégig nem is születik jelentős hazai mű. A kor néhány, ma már kevéssé ismert hazai komponistájának egy-egy valóban értékes, bár többnyire így is elfelejtett munkája mellett magyar szerzőtől szinte csak egyetlen nagyméretű alkotás bizonyult valamelyest is időtállónak: Goldmark Károly operája, [ https://www.youtube.com/watch?v=qlyzgP_wBQMA Sába királynője] – ám ez is sokkal inkább bécsies, illetve elsősorban ott érvényesülő francia hatásokat, mintsem valamely magyaros zenei élményt tükröz, ami persze témájából is adódik. A budapesti Operaház kortársi magyar szerzőktől származó, viszonylag nem is ritka bemutatói indokoltan csekély sikereket hoznak. E munkák elsősorban Wagner nyomán induló stílusa, éppúgy, mint az Operaháznak így szükségképpen a külföldi standard művekre épülő műsora és az ezeket tolmácsolni képes (részben külföldi) művészekre támaszkodó személyzeti politikája bőséges tápot is ad az Operaház és általa a hivatalos magyar zenei élet ellen a népies műdal és az áltörténeties „kuruc” zene nyelvével azonosított nemzeti zenekultúra védelmének címe alatt indított provinciális, nemegyszer reakciós és jórészt demagóg támadásoknak, a sajtóban éppúgy, mint a parlamentben. Eredményként az olyan művészek elkedvetlenítésével, mint Gustav Mahler, a nagy késő romantikus német zeneszerző (1888–1891-ben az Operaház karmestere), vagy a győri születésű Richter, a jeles Wagner-dirigens, – de semmivel nem segítve egy valóban új magyar magas zenei kultúra létrejöttét. Mindez együttesen fog odavezetni, hogy a századfordulótól majd kibontakozó magyar zenei megújulás kétségtelenül ezzel az átmeneti korra oly jellemző, részint magyaros, részint nemzetközi – főleg wagneries – epigonizmussal szemben, annak tagadásaként jön létre. Társadalmilag ugyanúgy mélyebb rétegekhez nyúlva ihletért, mint majd – szemben e kor irodalmi értékrendjével és érzékenységének társadalmi meghatározóival – Ady is.

Ennek ellenére méltánytalan túlzás lenne a kor zenei műveltségének képét csak negatívumokban látni. A valódi művészi alkotó teljesítmény stagnálása mögött ugyanis észre kell venni magának annak a körülménynek roppant pozitívumát, hogy a hazai magas zenekultúra (természetesen nem előzmények nélkül) e korban nagyjában-egészében sikeresen átvette Európa nagy zenei nyelvét, s annak értékrendjét, túllépve a korábbi, a maguk idejében és funkciójában feltétlenül jelentős és pozitív, de már fejlődésképtelen, provinciálisnak megmaradt irányokon. És ezt elismerve ugyanígy értékelni kell a korszak e nyelvet remekművek alkotása nélkül, de pontosan és kulturáltan alkalmazni kezdő első hazai kismestereinek: komponistáknak, előadóművészeknek és az új zenei nyelv megszólaltatására és átélésére generációkat szakszerűen nevelő zenetanároknak teljesítményét. Az 1880-as évek végével e fejlődés még nincs lezárva, – de az alapokat már lerakták egy, a zene roppant tömeghatása révén különösen elősegített új és modern társadalmi fogékonyságnak jelentős elemeiként.

A kultúra valamennyi ágazata közül az építészet és a képzőművészet az, melynek változásaiban legkisebb a szűkebben hazai társadalmi változásokkal előállott új feltételek befolyása. Mind a hazai klasszicista építészet, mind a késő klasszicizmust és korai romantikát összeötvöző képző- és iparművészeti stílus hanyatlása egy (az építészet vonatkozásában ráadásul döntően a bővülő objektív technikai lehetőségektől befolyásolt) európai folyamat része volt. Az építészetben nemzeti vonásokat bevinni kívánó olyan kísérleteknek meddősége, illetve álsága, mint az 1790-es években a „magyar oszloprend”, vagy az abszolutizmusban Feszlnek a Vigadóra[[[File:Pesti Vigado P8130129.jpg|500px|thumb|A megújult Vigadó|alt=A megújult Vigadó]] tervezett magyar népviseletes kariatidái, a kísérlet műszaki értelmetlenségén, vagy éppen a cél szempontjából és dimenzióiban jelentéktelenségén át szinte azonnal nyilvánvalóvá vált. Objektíve meghaladottan e stílusok elmúlását a hazai viszonyok között a gyakorlati igényeknek, illetve a valóság tükrözésének szempontjából sokáig még igen megfelelő voltuk is legfeljebb csak késleltethette, de el már nem háríthatta. így nem meglepő, ha helyükbe magától értetődő természetességgel lépnek a kor európai, persze sokáig ott is az útkeresést tükröző irányzatai.

Az építészetben ez a korszak uralkodó stílusaként a historizáló eklektika kibontakozását jelenti, mely már az 1850-es évektől kezdve (akkor még párhuzamosan a lassan elhaló klasszicizmus egy sajátos változatával) megjelenik, és sorban megihletve a romantikától is pártolt neogótika, sőt a mór stílus által is, korunkra – elsősorban Ybl Miklós munkásságán át – a neoreneszánszban ér el művészi csúcspontjára, hogy végül hanyatlásában mintái közé a barokk is visszatérjen. Tulajdonképpen meglehetősen sivár, az építészettörténet egész tárházát felélesztő mintáinak gyors változtatásává nagyon is az építészeti invenció válságát tükröző kép lenne ez, ha Magyarországon tehetséges építészek egész sora (nemcsak Ybl, de Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Schulek Frigyes, Petschacher Gusztáv, Kauser József, Szkalniczky Antal stb.), az adott történelmi formák gazdag és szellemes variálásával, majd a modem építőipari technika lehetőségeinek (elsősorban az öntöttvas, később a betontechnikának, a nagy fesztávolságok építését is lehetővé tevő vasszerkezeteknek) is felhasználásával nem tudott volna – kivált az építészetileg a helyi érdekektől független Közmunkatanács irányítása alá helyezett Budapest néhány pontján, vagy például az újjáépülő Szegeden – meglepő jó hatású és modern funkciójú, épületgépészetileg is egyre felszereltebb: víz- és gázvezetékekkel behálózott épületeket és épületegyütteseket létrehozni.

A tömegkultúra

Ez a folyamat korszakunkban feltartóztathatatlanul tovább erősödik és tovább differenciálódik: a paraszti-falusi kultúrában egyrészt megindul az archaikus paraszti műveltség perifériákra szorulása, másrészt, a városi-polgári kultúrából egyre több ösztönzést kapva, tovább erősödnek az új típusú falusi tömegműveltség már torzulásaikban is a kapitalizmus korának valóságát tükröző vonásai; a feudalizmustól sokban befolyásolt régi városi viszonyok korlátaiból egyre inkább kibontakozni kezdő városi-polgári kultúra – kivált Budapesten – képes lesz a modern városiasodás problémáinak észlelésére és tükrözésére.

A kulturális fejlődés mérlege

Az intézményes alapok ilyen megteremtését mindenképpen pozitívan értékelve, másodiknak – már kevésbé egyértelműen pozitív jelenségként – a művelődésnek erőteljes budapesti centralizációjára kell rámutatnunk. „A vidéki centrumok is eltörpülnek a főváros mögött. Lakossága nagyobb, mint egy pár nagy megyét kivéve egész vidékeké; hatszor olyan nagy, mint a legnagyobb vidéki városé; pénzintézetei uralkodnak az egész országban; a vidéki tehetséges ember budapesti lapokba ír, hogy neve némileg ismeretes legyen, a főváros legcsekélyebb kaszinójának működése ismertebb, mint a legelőkelőbb vidéki városokban létesült korszakalkotó reformok is”[50] – írja egy kétségtelenül elfogulatlan kortárs. Valóban a budapesti ember mindenféle szempontból a művelődésnek sokszoros lehetőségével rendelkezik, mint ahogy nagyobbak a lehetőségei a szakmai és általános képzésben is. A budapesti kultúra országos normává válásának értéke persze megkérdőjelezhető, kivált akkor, amikor ez értékes vidéki művelődési központok és általuk képviselt művelődési eszmények elsorvadásával, háttérbe szorulásával, onnan az ambiciózus és tehetséges emberek elszívásával jár együtt. Ezek ellenére is látni kell e folyamatnak éppen a hazai kulturális fejlődés további útja szempontjából nagy pozitív jelentőségét, hogy e centralizáció révén az új fejlődés minden új jelensége Magyarország leginkább polgárosult, a feudális maradványoktól leginkább mentes nagyvárosa kultúrájának mintegy szűrőjén, ellenőrzésén átmenve, annak szemével látva és annak polgári értékrendjébe illesztve, így általa mintegy némileg elő is készítve jut el a magyar társadalom legszélesebb rétegeihez.

E most még csak bontakozó polgári művelődés harmadik vonásaként a magas kultúra és a tömegkultúra társadalmi bázisának különösen aránytalan voltára kell felhívni a figyelmet. Következményeként a magyar társadalom polgárosodásában 48 után kibontakozó törésnek, illetve lemaradásnak, ez a fő oka annak, hogy korszakunkban még csak kevéssé alakult ki az a társadalmi pszichikum és légkör, mely alkalmas környezet lehetett volna egy valódi, nagyszabású és sajátosan nemzeti magaskultúra létrejöttéhez a művelődés minden ágában.

Végül utalni kell arra, hogy a magyarországi nem magyar népek kultúrája – csaknem egészében sajátlag irodalmi kultúra – ebben a korszakban már végleg kiszakadt a magyarországi, korábban legalább bizonyos szempontokból homogén kultúra köréből: problémáik lassan már függetlenülnek ettől a kizárólag magyarosított magyarországi kultúrától, perspektíváik már túljutnak a határokon és az ottani, részben a nemzeti önállóság bázisán kibontakozó kultúra szövedékébe igyekeznek bekapcsolódni. Többé-kevésbé már akkor is, ha a tárgy maga még hazai keretben szerepel és a szerző esetleg munkájában a magyar társadalom illetékeseinek őszinte elismerésével találkozik is.

A művelődési intézmények alapjainak megteremtése, a magas műveltség minden ágazatában meginduló fejlődés, polgárosodás – de ugyanakkor ennek társadalmilag még csak keskeny bázisa, a kultúra budapesti központosulása, s a hazai nem magyar népek kultúrájának kikapcsolódása a magyarországi kulturális fejlődésből: ezeknek az eredményeknek és ezeknek a hiányosságoknak vagy éppen veszteségeknek a 90-es évek elejéig még csak megjelenő konfliktusa és erősödő feszültsége: ez lesz az a talaj, melyből a századfordulótól a hazai kultúra minden eddiginél gazdagabb, korszerűbb és haladóbb periódusa ki fog bontakozni.

Hanák Péter

Előszó

Az 1960-as évek elejétől-közepétől a hosszú távú folyamatokat kutató, útkereső történészek figyelme a Monarchia kulturális öröksége felé fordult: Bécsben, Budapestben, Prágában, Zágrábban nemcsak a rivalizáló politikai fórumokat, hanem a kultúrateremtő központokat is meglátták. Felfedezték azt a különös kulturális felvirágzást, amelyben a szellemi forradalom megelőzte, előkészítette a politikait, és még a dekadens, apolitikus művészi irányzatok is a progresszió szövetségeseivé, hordozóivá váltak. Kultúrtörténészek, tudomány- és művészettörténészek azt a véleményt formálták meg, hogy az egykori Monarchia a modern kultúra, a 20. századi szellemi megújhodás melegágya volt, a lelkek nevelője, és a nyugati kultúrát átvevő, elmaradt peremvidékek, Budapest, Prága, Krakkó – nem is szólva a mindig is művelt Bécsről – két évtized alatt a modern kultúra és művészet műhelyei lettek.

Ezt az új képet hatalmas szellemi teljesítmények, lenyűgöző nevek valószerűsítik. A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20, századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

A hanyatló-bomló Monarchiának ez a csodálatos kulturális virágzása olyan imponáló, hogy hajlanánk is a „melegágy” kép elfogadására, ha nem látnánk mögötte, az elitkultúra káprázata mögött, a közel 20 millió analfabétát, a szegénynép százados elmaradottságát, ha nem figyelnénk fel az álnépies műdal és a bécsi-pesti operett, a silány és giccses „népművelési” tömegtermelés térhódítására, ízlés- és tudatromboló hatására. Ha nem kellene azt is regisztrálnunk a fenti fényes névsor kontrasztjaként, hogy a prefasiszta nemzeti szocializmus is Bécsben született, itt fejlődött nagyra az antiliberális keresztényszocializmus, a vulgáris fajelmélet, és Budapesten bontogatta szárnyait a jobboldali radikális „fajvédelem”.

A politikai katolicizmus jelentkezése

Az irányvonal változását az 1880-as évek végén megérezték Bécsben is, Budapesten is.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

1892 júniusában fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a koronázás negyedszázados jubileumát. A király ebből az alkalomból Budapestet a magyar fő- és székváros rangjára emelte. A főváros viszonzásul díszpolgárává választotta Ferenc Józsefet. Röviddel ezután, 90. születésnapja alkalmából díszpolgárrá választották a száműzött Kossuthot is. Az összebékéltetés szándéka sugalmazhatta azt az ötletet, hogy a szabadságharcos honvédség és a császári hadsereg emlékét is ki kellene békíteni. Minthogy éppen november elején volt esedékes az 1848-as honvédség emlékét megörökítő szobor leleplezése, olyan terv alakult ki, hogy a budapesti hadtestparancsnok és a honvédegylet elnöke együttesen koszorúzza meg az új emlékművet, majd hasonló ünnepség keretében a közeli Hentzi-szobrot.

A Wekerle-kormány

Wekerle polgári családból származott, apja Lamberg gróf gazdatisztje volt. Család és környezet nem oltotta be erős nemzeti öntudattal, tanulóévei a kiegyezés időszakára estek. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, majd a szokványos külföldi tanulmányút után a pénzügyminisztériumban helyezkedett el. Itt jutott el a fogalmazói poszttól a miniszteri székig. E fényes karriert kétségtelenül képességeinek, szakértelmének, intelligenciájának is köszönhette. Wekerle korának kiemelkedő pénzügyi szaktekintélye volt, ezt maradandó gyakorlati alkotásain kívül tudományos munkássága is bizonyítja. Pályafutását valóban sok egyedi vonás különböztette meg a dualista éra hivatásos nemesi politikusaiétól. Induláskor sem nagybirtokkal, sem törzsökös nemesi atyafisággal nem rendelkezett. A pálya középosztályi szakaszát elhagyván, ezeket a kellékeket már nem nélkülözhette: előkelő földbirtokos nemesi családból nősült, ezer holdat meghaladó birtokot szerzett, mintagazdaságot szervezett. Mire államtitkár lett, életmódjában, politikai eseményeiben és mentalitásában a magyar vezető réteghez asszimilálódott. A talentum tehát önmagában nem volt elég, birtokossá, a nemesi hagyományt követő politikussá kellett idomulnia ahhoz, hogy államférfi lehessen.

Sajátos pályafutásának nyomai azért sok tekintetben előnyösen különböztették meg politikus kortársaitól: európaibb, a realitások iránt fogékonyabb, frázisokban halványabb, de pozitív alkotásokra serényebb volt náluk. S ahogyan a parlamenti bársonyszékből fehér mellényben, fehér nyakkendővel, simára borotvált arcán fölényes mosollyal, szakszerű tárgyilagossággal és magabiztossággal, de diplomatikus tapintattal uralkodott reszortja magaslatain, inkább egy angol politikushoz, úgy mondják, Gladstone-hoz, a liberális vezérhez volt hasonlítható. Nevéhez fűződik az államháztartás stabilizálása, az államkölcsönök kedvező konverziója, a valutareform, az adóreform és a pénzügyigazgatás átszervezése, azaz a fogyasztási adók nagyranövelése és az adók kíméletlen behajtása. Sokat tett Budapest nagyvárossá fejlesztése, a városrendezés, közlekedés és lakásépítés érdekében is.

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

Wekerle burkolt formában elősegítette a gyászünnepségek lebonyolítását. Közbenjárására a főváros vállalta díszpolgárának temetését. A közvéleményt mégis bosszantotta a királyi hatóságok magatartása. Március 20-a után nap mint nap nagy tömegek, főként munkások és diákok tüntettek a nemzeti részvét megtagadása és tiltása ellen. A nemzeti tüntetők bezúzták a fekete zászló mellőzésével tüntető köz- és magánépületek, úri paloták ablakait. A hatóságok elnézték, hogy az ostromállapot ellenére naponta tízezrek zarándokoltak a fővárosból és vidékről Kossuth ravatalához. A tehetősebb birtokosokat, polgárokat díszes küldöttségek képviselték, a szegényebbeket koszorúk ezrei, a legszegényebbeket meg a személyesen elhozott hűség: munkások, tanítók, parasztok és falusi napszámosok ezrei, akik gyalogosan vándoroltak fővárosba, s az utcákon hálva várták a temetés napját.

A temetés a nemzeti kegyelet gyásza és impozáns tüntetése volt. Harangok kongása közben – csak a katolikus harangok maradtak némák – indult meg a végeláthatatlan gyászmenet a Kerepesi temető felé. A kormány tagjain kívül hiányoztak a főrendek, két püspök kivételével a magas klérus, a főispánok. Távollétével tüntetett az arisztokrácia és a pénzmágnások többsége, a főpolgármester és Bánffy Dezső, a képviselőház elnöke. A sír körül tízezrek tolongtak. A jelennel megbékélt nemzedék múlt iránti kegyelete és múltat kamatoztató kultusza keveredett az eleven örökséget hordozók igaz gyászával. A sír fölött Jókai Mór a dualizmust magasztalta mint a kossuthi eszmék és célok megvalósulását. Herman Ottó viszont „egy elkorcsosuló nemzedék hálátlanságát” bírálta: a távolmaradást és a hazug jelenlétet. Volt rá jó oka: nemcsak Jókai Mór, hanem a függetlenségi korifeusok és közírók zöme próbálta összebékíteni Kossuth emlékét az apostoli király iránti lojalitással.

Kossuth halála és temetése nyugodtabb körülmények között is sebzett érzelmeket felkavaró, országos esemény lett volna; az adott helyzetben a napi politikához szorosan hozzákapcsolt, birodalmi jelentőségű üggyé vált. Minthogy a halott Kossuthhoz fűződő érzelem és magatartás társadalmi-politikai megoszlása nagy vonalakban egybeesett a liberális reformpolitika körüli csoportosulással, a nemzeti közvélemény könnyen összefüggésbe hozta a két állásfoglalást, amint a konzervatív klerikális körök is nyomban azonosították a Kossuth-kultuszban és a reformpolitikában rejlő közös indítékot és veszélyt. „A Kossuth-gyász nem fekete, hanem vörös s a 48-iki szellem ébredt fel, … a kormány a forradalommal cimborál”[51] suttogták az udvarban. Hogy a temetés a kormány formális engedelmességének a színe alatt imponáló nemzeti ünnepséggé nőtt, azt az uralkodó egész házanépével együtt az ügyeskedő miniszterelnök „illojalitásának” rovására írta.

E szenvedélyes közjáték után került sor a polgári házasságról folyó vita befejezésére. A kormány fölényes győzelmet aratott: a képviselőház április 12-én 175 főnyi többséggel megszavazta a javaslatot. Ilyen szilárd többsége régóta nem volt magyar kormánynak. Ferenc József mégis sokallta e nagy fölényt. Jól látta, hogy a 200 főre csappant kormánypárt a 200 főt meghaladó ellenzékkel szemben ezt a fölényt csak a függetlenségiek zömének és a nemzeti pártiak jó részének támogatásával, vagyis az ő szemében fölöttébb kétes eszközökkel és megbízhatatlan szövetségesekkel érte el. Ami ritkán fordult elő, főhercegek és hitveseik szóltak bele a magyar belpolitikába, és harsányan uszított az antiliberális-magyarellenes sajtó, élvonalban a Vaterland. Legnagyobb súllyal a közös miniszterek s az informális tanácsadó csoport véleménye esett latba.

A nagy befolyással rendelkező külügyminiszter, Kálnoky, kezdettől fogva nem rokonszenvezett a liberális egyházpolitikával. Wekerlét mint pénzügyi szakembert és politikust becsülte, de az egyházpolitikát „hajánál fogva előrángatott” ügynek ítélte. 1894 tavaszán az egyházpolitika elejtését már aligha tartotta lehetségesnek, de nem bánta volna, ha a kormány belebukik. Kálnoky a rutinos diplomata kétszínűségével játszott a kormány ellen. Április 22-i memorandumában kifejtette, hogy a magyar kormány sikerét nem saját erejének, hanem „a függetlenségiekkel való természetellenes szövetkezésnek” köszönhette. Ennek következtében a Monarchia közjogi alapját tagadó erőktől került függésbe, tehát nem várható tőle „a dinasztia és a birodalom számára üdvös tevékenység”.[52] Kálnoky azt ajánlotta: éreztesse az uralkodó bizalmának megrendülését, ne utazzék le Budapestre, nyilvánítsa semlegességét a főrendiházi szavazást illetően. A közös pénzügyminiszter, Kállay Benjámin ugyancsak ellenszenvvel kísérte a liberális reneszánszot és magát Wekerlét, aki lelki alkatában „bourgeois” maradt. 1894 tavaszán új, nem rikítóan klerikális, de konzervatív pártcsoportosulás szervezésével foglalkozott. Vezéréül a horvát bánt, Khuen-Héderváry Károlyt szemelte ki és propagálta.

Ferenc József hallgatott tanácsosaira. Hónapokig nem utazott a magyar fővárosba, megint pártatlanságát hangsúlyozta, de azért fogadta a nunciust, és fogadta Zichy Nándort.

A szocialista munkásmozgalom kezdetei

Az 1868 augusztusában Bécsben megfogalmazott szociáldemokrata programot fogadták el az ausztriai és a magyarországi szocialisták közös pozsonyi gyűlésén, 1869 márciusában, majd az augusztus 22-én rendezett budapesti munkásgyűlésen. A program valamennyi állampolgár egyenjogúságát a „szabad állam helyreállítása” és az általános választójog bevezetése révén, az államtól támogatott „produktív egyesületek” keretében kívánta biztosítani, mégpedig mindenkinek csupán a munkájával szerzett jövedelme „élvezeti jogán”. Kimondta – nálunk először –a népek nemzeti önrendelkezési jogának elvét; továbbá a demokratikus szabadságjogokat, az egyházi javak államosítását, a progresszív adózás bevezetését követelte. A szociáldemokrata párt, írta utóbb a programot magyarázó cikk, „szilárdan ragaszkodik a demokratikus eszmékhez, és a népek teljes szabadságát és önkormányzatát akarja, de megegyeztethetőnek látja ezt a gyökeres társadalmi változások útján”.[53]

Jakobinus demokrata, marxista és lassalle-i eszmék keveredtek e programban, amint eme irányzatok egymás mellett és összefonódva hatottak magában a munkásegyletben is. Nem csekély belső nehézségek állottak tehát a munkásmozgalom előtt, amikor közvetlen gyakorlati programját és taktikáját kellett kidolgoznia és az egységes, önálló szervezetét kiépítenie.

A program és a taktika sok buktatót rejtő gondját okozta a dualista rendszerhez és a kormányhoz való viszony meghatározása. Nemcsak azért, mert a lassalle-i programnak az államsegély, a taktikának pedig a kormánnyal való együttműködés fontos elemét alkotta, hanem azért is, mert a szocialista vezetők nem opponálták a kiegyezést, nem fogadták el a negyvennyolcas programot, megelégedtek – amint láttuk – az önrendelkezési jog deklarálásával. Az államsegély realizálását és a kormánypártiságot azonban teljesen lehetetlenné tette a hazai munkásság kormányellenes, köztársasági radikalizmusa, egyes esetekben pedig a magyar munkásokban még elevenen élő negyvennyolcas hagyománytisztelet is.

A hagyományok, írta a szocialista kortárs, eleve elvágták a „kormán-szocializmus” útját. „Egy népmozgalom…, amely egyúttal kormánybarát is, a magyar munkás számára teljesen felfoghatatlan”.[54] A munkásegylet vezetői és törzsgárdájának zöme a hatvanhetes kormánnyal nem nemzeti, hanem osztályalapon állt szemben, a szociális kérdés megoldását tartotta a soron levő fő feladatnak. Ezt az álláspontot fejtette ki az 1870 elején megjelent „Mit óhajtunk!” röpirat. A munkások 1848-ban a nemesi vezető réteggel együtt harcoltak a „haza közös ellenségei ellen”, a kiegyezés után azonban a kormányra jutott vezető réteg cserbenhagyta a munkásokat, és egykori ellenfeleivel szövetkezett. Pedig a forradalom műve, a korszakos átalakulások ellenére, még befejezetlen. A folytatás és a befejezés fő feladatát a röpirat a demokrácia megvalósításában, a „társadalmi kérdés” megoldásában jelölte meg. A szocialisták a kiegyezés után a radikális társadalmi átalakuláshoz Kossuthot szerették volna megnyerni. „Még él Kossuth – írta a röpirat – és ő is belátja, hogy vannak kérdések, amelyek sokkal nagyobb hevességgel várják a megoldásukat, mint a nemzeti kérdés… Ami Ferdinand Lassalle Németországra nézve volt, az talán Kossuth Lajos lesz Magyarországra nézve.” Kossuth Olaszországban készülődik, hogy alkalmas pillanatban hazatérve küzdjön a demokráciáért – és a magyar proletárság társadalmi függetlenségéért –, reménykedtek a munkásegylet vezetői.[55]

Az első hazai szocialisták a hatvanhetesség népszerűtlensége és főként a kiegyezést megkötő vezető réteg forradalomellenessége miatt a nemzeti radikalizmushoz közeledtek, gyakran összefogtak a szélbal képviselőivel. Velük együtt szerveztek népgyűléseket, s általában gondot fordítottak a radikális hajlandóságú értelmiség megnyerésére. A politikai taktikát tekintve tehát hamarosan túlléptek a lassalle-i dogmákon. A munkásegylet azonban még szűk bázisra támaszkodott. Legfőbb gondja éppen a munkástömegek megnyerése, a szétszórt egyletek egyesítése és politikai aktivizálása volt.

1867 után kedvezőbb lehetőségek nyíltak a szervezkedésre. Gyorsan szaporodtak a különböző fajta munkásegyesületek. Ezek összekapcsolása, irányítása, átpolitizálása roppant nehéz feladatnak bizonyult. A kezdeti szakaszban a szervezkedés fő formája az önálló egylet volt. A helységhez vagy szakmához kötött kiscsoport tagjai, ámbár néhány üzem kivételével nem egy helyen dolgoztak, egymást személyesen ismerték. Az egylet magját mindenütt egy primer közösség alkotta, amelyet a szakma és a helyzet azonosságára kívül az inkább érzelmileg átélt sorsközösség és szokáskultúra szálai fűztek össze. Az első munkásegyletek voltaképpen az ösztönösen szolidáris primer közösségek működési szabályzattal bíró, célracionális érdekvédelmi szervezetei voltak. Nagy többségük nem nevezhető szocialistának, még ha a cél és a tevékenységi kör meghatározásában érvényesültek is szocialista hatások. Az egyleti forma, mint önálló és egyúttal elszigetelt egység, megfelelt a korabeli iparszerkezet túlnyomóan kisipari jellegének, vagyis a munkásság nagyfokú üzemi dekoncentrációjának. A sokféle, szétszórt egylet összefogása és központi irányítása szinte megoldhatatlan feladat volt. Ehhez járult, hogy az Általános Munkásegylet a tisztán segélyegyleteket nem tudta, nem is akarta irányítása alá vonni, és eleinte ugyancsak elhanyagolta a munkásság gazdasági érdekvédelmét.

A politikacentrikus irányvonal megkönnyítette, hogy liberális polgári körök megkíséreljék egy védnökségük alatt álló segélyező egylet felélesztését. Az 1869-ben alapított Pest-Budai Munkásképző Egylet célja éppen ez volt: a munkásság szellemi és anyagi érdekeinek békés ápolása, távol a politikától. Az érdekvédelemmel együtt azonban szükségképpen némi politika és valamelyes szocializmus is behatolt az egyletbe, főként Farkas Károly tevékenysége révén. Egy év se telt el, s a munkásképző egylet is az osztályharc útjára lépett. Sajátos feladata és érdeme a segélyegyletek központosítása volt. Ez a centralizáció az 1870 tavaszán alapított Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár keretei között találta meg legmegfelelőbb szervezeti formáját.

A betegpénztár alapszabályai szerint csupán segélyezéssel foglalkozhatott, és csupán munkásjóléti intézménnyé vált volna, ha kezdettől fogva nem áll szocialista irányítás alatt. Az alapító Farkas Károly vasmunkás, ugyancsak külföldet megjárt, képzett szocialista, az Internacionálé tagja, majd 1869-től magyarországi főmegbízottja volt, aki az Internacionálé vonalát követve igyekezett a szocialista eszme terjesztését a gazdasági érdekvédelemmel és segélyezéssel összekapcsolni. Irányításával a betegpénztár sikeresen gyarapodott, fontos szerepet játszott a propagandában, és nemcsak a mozgalom anyagi támasza, hanem hosszú ideig szilárd szervezési bázisa is volt. A betegpénztár a fővárosban és vidéken kerületi pénztárakat, fiókokat állított fel, és így a vertikálisan tagolt központosított szervezet első formáját alkotta.

A szervezkedés ellentétes típusát képviselte az önképző egylet. Ez jobbadán politikai kérdések megvitatásával, agitációval, politikai akciók szervezésével foglalkozott, funkcióját tekintve klubhoz, pártkörhöz hasonlított, amint sok helyütt valóban munkáskörnek is nevezték. A két „tiszta” típus: a segélyegylet és az önképző egylet között a munkásszervezetek többsége „vegyes” jellegű volt, és a mozgalmi gyakorlatban éppen a többféle funkciót ellátó szakegyletek bizonyultak életképesnek. A szakmai szervezkedésben élenjáró nyomdász önképző egylet nemcsak választójogért és egyéb szabadságjogokért indított politikai akciót, hanem törődött a munkások életviszonyainak javításával és részt vett bérmozgalmak szervezésében is. A nyomdász segélyező és önképző egylet 1872-ben egységes szakmai szervezetben egyesült. Az 1860-as évek végén alakult cipész- és szabóegylet is „vegyes” volt. A cipészek alapszabálya a feladatok sorában „a tagok szellemi kiképzését, becsületük és anyagai érdekeik megóvását” állította első helyre. Célul tűzte továbbá a tagok megismertetését a „gazdászati törvényekkel” és – az I. Internacionálé hatására – a „testvéries közlekedés” előmozdítását „a vidéken és más országokban dolgozó szaktársakkal”.[56]

A szakegylet egyesítette a szakmai és a területi szervezési elvet, a politikai jogokért és a munkaviszonyok javításáért folyó harcot. A szakegylet tehát a szervezkedés fejlettebb típusa volt: benne a primer munkásközösség nemcsak szervezeti formát, hanem vezérlő eszmét is talált: a szocializmust, amely tudatosította a közösséget összetartó érdekmotivációt, és racionális-tudományos indokolással fogalmazta meg az érdekvédelem programját. Az érdekközösség tudatosítása tette lehetővé a primer kiscsoportok magasabb szerveződési szinten való összefogását; ez pedig a helyi, egyleti aktivitás országos mozgalommá fejlődésének alapvető mozzanatát alkotta. A szakegylet tehát a születő munkásmozgalom fontos átmeneti láncszeme, már szocialista jellegű szervezeti egysége, funkcionálisan a modern szakszervezet kezdeti formája volt.

E szakegyletek 1870–1871-ben az Általános Munkásegylethez kapcsolódtak, ennek keretében tevékenyen részt vettek e két mozgalmas esztendő harcaiban. A központi egylettel együtt teljes szolidaritást vállaltak a Párizsi Kommünnel. 1871 tavaszán tört ki Magyarországon az első, valamelyest összehangolt sztrájkmozgalom. A Kommün leverése után, júniusban került sor az addig legjelentősebb nyilvános demonstrációra, amellyel a Kommün mártírjait gyászolták. Ekkor vált a szocialista mozgalomban összeforró munkások jelszavává az „új, az általános forradalom”, s a cél eszközévé a tudatosan vállalt osztályharc.

A Kommün leverése után a szocialistákat Európa-szerte üldözték, szervezeteiket betiltották. A reakciós hajszának az Általános Munkásegylet is áldozatul esett. A gyásztüntetést követő napon letartóztatták a fővárosi munkásegyletek vezetőit, és pert indítottak ellenük. Az 1872 áprilisában lefolytatott „hűtlenségi per”, bár a „communismus” bevezetésének vádja összeomlott, szétzilálta a fiatal szervezeteket és a munkásegylet felbomlásához vezetett.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Engelmann a nemzetközi mozgalom iskolájában nevelkedett, az önerőből értelmiségivé vált szakmunkás mozgalmi típusához tartozott. Budapesten született, mint bádogos valcolt Ausztriában, Németországban.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt első kongresszusa

A brünni program készítői annak idején Kautskyhoz fordultak, tőle kérték az ellentéteket áthidaló megoldást. Kautsky pedig, emlékezései szerint, kitűnő megoldást talált: Marx egy 1880. évi – a francia szocialisták számára készített – programtervezetét vette elő, németre fordította, és azt adta át a brünnieknek. Innen került Hainfeldbe, onnan Budapestre. A program értékelésénél nem lehet mellékes szempont, hogy alapvetése Marxtól származik.

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

Az 1890-es évek elején meglepő gyorsasággal és sikerrel haladt előre a modern szakszervezkedés megalapozása: egy évtized alatt kiépült a nagyüzemi szakszervezeti hálózat, létrejöttek a főbb szakmák országos szervezetei. Mellettük a pártvezetőség területi szervezeteket is alapított, főként a gyári körzetekben: a Váci úton, Pesterzsébeten, Óbudán. Az üzemi és területi egységeket választott bizalmi férfiak fogták össze, ők kapcsolták össze a nagyobb helyi szervezeteket a központi pártvezetéssel. A párthoz tartozás kifejezése az ekkor kötelezően bevezetett párttagsági díj volt. A század végére formálódott ki az a szervezeti felépítés, amelyben a párt összefonódott a szakszervezetekkel. Ez akkor elősegítette a tömegmozgalom kifejlesztését és irányítását. Elhárította azt a veszélyt, hogy a szakszervezetek a politikamentes trade-unionizmus, vagy a demokráciáért folyó harcot tagadó anarchizmus irányába kanyarodjanak, biztosította a szociáldemokrata párt befolyását a szervezett munkásság soraiban. Az összefonódás hátrányai a századforduló után mutatkoztak meg.

A harcias érdekvédő szakszervezeteknek nagy szerepük volt az 1890-es évek elején sűrűsödő sztrájkokban. 1892-ben sztrájkba lépett a Budapesti Fegyver- és Gépgyár 1600 munkása, harcukat a Schlick-gyár vasöntői is támogatták. A sztrájk oka a munkabérek csökkentése, a réginél szigorúbb munkarend bevezetése volt. Hasonló okból sztrájkoltak 1893-ban az újpesti pamutgyár, az Első Magyar Csavarárugyár munkásai is.

Irányzatok harca a szociáldemokrata pártban

A viharsarki kivételes állapot és a fővárosban is fokozódó rendőri nyomás belviszállyá fajuló vitákat váltott ki a pártvezetőség soraiban.

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

A hódmezővásárhelyi események országos visszhangot keltettek. A földbirtokosok és a hatóságok ismét fokozott éberséggel vigyázták a „parasztszocializmus” rezdüléseit, tudakolták a munkások hangulatát, erősítették a karhatalmat. A politikai és rendőri hajsza éle megint a szociáldemokrata part ellen irányult. Sorra tiltottak be vidéki gyűléseit, több agitátorát letartóztattak, kitoloncoltak a fővárosból.

A Millenium

Május 2-án, tündöklő pompával, az uralkodóház tagjainak, a Monarchia tábornokainak, vezető politikusainak és egyéb méltóságainak jelenlétében nyitotta meg Ferenc József a millenáris kiállítást. Hatalmas költséggel, külön erre a célra rendezték és építették ki, nagyjából a mai formájában, a Városligetet. A kiállítás valóban impozáns volt, Magyarország civilizációs felzárkózását és anyagi jólétét mutatta. A hatást a nagyszabású építkezések panorámája fokozta. A Nagykörutat teljes hosszában, a Margit-hídtól a Boráros térig átadták a forgalomnak, megindult a kontinens első földalatti villamosa, felavatták a Ferenc József (ma: Szabadság)-hidat, kiépítették a rakpartot, megkezdték a királyi vár újjáépítését. Ezeken kívül színpompás és frázisdús ünnepségek követték egymást: hálaadó istentisztelet a Mátyás-templomban, Liszt koronázási miséjével, a hercegprímás ünnepi beszédével. Június 8-án, a koronázás évfordulóján az úri Magyarország hódolt Ferenc József előtt: a vármegyék és a városok küldöttei, az arisztokrácia tagjai díszmagyarban, prémekben, tollforgós kalpagokban, történelmi mezbe öltözött lovasbandériumokkal vonultak fel a főváros utcáin. Az országházban Szilágyi Dezső méltatta a király és a nemzet egymásra találásának, törekvései azonosságának jelentőségét: ez beláthatatlan időkre biztosítja a magyar állam ősi szabadságát és egységét.

Az év folyamán Ferenc József a román és szerb király jelenlétében – Szekfű szavaival: „mint egy középkori magyar király balkáni vazallusaitól kísérve”[57] – ünnepélyesen megnyitotta az újonnan szabályozott Vaskaput. A király, az udvar, a Bécsben székelő diplomaták az év nagy részét Budapesten töltötték, itt tartották az Interparlamentáris Unió ülését. Úgy tűnt, mintha Mátyás király birodalmának ábrándja valósult volna meg: Magyarország a dunai Monarchia súlypontja, Budapest a székvárosa.

A nagyhatalmi nacionalizmus

A közép-európai állapotok kényszerítőleg parancsolják a Monarchia súlypontjának Budapestre való áthelyezését, egy „magyar–osztrák birodalom” létesítését. A magyar soviniszta célok valóra váltásának tehát, vallja Bánffy, a dualizmus nem béklyója, hanem talpköve.

A nagyhatalmi nacionalizmus érveit és céljait szélesebb látókörrel, színvonalasabban fogalmazta meg ifjabb Andrássy GyulaAz 1867-iki kiegyezésről” című pályadíjas munkájában. Andrássy nem a nemzetiségelnyomó nacionalizmus platformján akarja a vezető réteg politikai egységét összehozni, hiszen az ebbéli egység fölös bősége ellenére sem sikerült eddig a kiegyezés óta fennálló közjogi ellentéteket áthidalni. Ő a lefolyt három évtized eredményeire hivatkozva, észérvekkel kívánta a dualizmus változatlan fenntartásának szükségességéről meggyőzni a nemzeti ellenzéket. A mai rendszer „minden megbolygatása, megváltoztatásának minden kísérlete már önmagában is nagy veszélyekkel jár”. Ennek csak az teheti ki nemzetét, „akinek az a meggyőződése, hogy a mai rendszer a nemzet fejlődését végképp megakasztja”.[58] Ilyet viszont a tények józan reális mérlegelése alapján egyetlen hazafi sem állíthat. Meddő tagadás helyett arra kell törekednünk, hogy „a közös intézmények terén oly álláshoz jussunk hogy ott a mi befolyásunk legyen a döntő”. Az organikus fejlődés úgyis a magyarságot erősíti „A monarchia erőviszonyai természetessé és érdekei kívánatossá teszik, hogy benne politikai tekintetben mi vigyük a vezető szerepet. Mi nagy múltú, egységes államot alkotunk. Ausztria a nemzetiségeknek és tartományoknak mozaikja, belső egység nélkül… Ezen kívül a magyar faj a politikai, az államfönntartó képesség dolgában messze túlszárnyalja a velünk szövetkezett népeket.”[59] Nem lerombolni vagy bolygatni kell tehát, hanem erősíteni és meghódítani a közös intézményeket, és akkor idők rendjén a magyar lesz a Monarchia vezető nemzete.

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá. „Nekünk magyaroknak – mondotta 1899. január elsejei köszöntőjében – fizikai erőnk csekély azon nagy feladatokhoz, amelyeket az isteni gondviselés s a világtörténelem vaslogikája rótt a nemzetre.” „Ezt a hivatást a magyar nemzet máskép nem oldhatja meg, mint hogyha a paritás alapján döntő befolyással bíró tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát.” Vagyis: a Monarchiának. Éppen a közelmúlt ausztriai bonyodalmai, belzavarai miatt „általánossá vált a meggyőződés itt benn, és künn az ország határain kívül, hogy ennek a monarchiának biztos alapját, biztos gerincét a magyar nemzet képezheti”.[60] Következésképpen jól felfogott nemzeti érdek a közös hadsereg fejlesztése, egységének, harcképességének növelése.

A századvég kormánypárti politikusai számára tehát a dualizmus már nem az európai konstellációk kényszere miatt relatíve kedvező állami keret, mint az 1860-as évek liberális nemzedéke számára volt, hanem abszolút értelemben a legjobb államrendszer, éspedig nemcsak a hatalmi és a területi birtokállomány megőrzése, hanem nagyhatalmi nacionalista célok megvalósítása érdekében is. Az a felismerés, hogy a magyarság gyenge a teljes függetlenség és a belső hegemónia egyidejű kivívására és megtartására, Deáknak a célok korlátozását, a fizikai erővel arányos kompromisszumot tanácsolta. A századvég vezető gárdáját az erő és a cél meg nem felélése nem a célok mérséklésére, hanem az erő hatalmi eszközökkel, a Monarchia hatalmi súlyával való növelésére ösztönözte.

A századvégen a nagyhatalmi nacionalizmus sajátos változata alakult ki Bécsben. Egyes udvari főméltóságok, és főként a közös kormányszervek magyar tisztviselői a császári székvárosból alátekintve még provinciálisabbnak, még károsabbnak ítélték a hazai nemzeti ellenzék jogi formalitásokon nyargaló alkotmányvédelmét. Szerintük elhibázott taktika a nemzet erejét az állami különállás körülbástyázására, a törvényhozó hatalom birtoklására összpontosítani, hiszen a tényleges hatalom úgyis a birodalom központi igazgatási és fegyveres apparátusának kezében van. A magyar hegemónia megszerzésének legbiztosabb útja a közös kormányszervek, a hadsereg kulcspozícióinak megszerzése, az udvar megnyerése. Ez a gondolat sok elemében Andrássy Gyulától, a külügyminisztertől ered, kifejlesztője és szívós képviselője Kállay Benjámin volt. Kállay a Balkánon diplomata, itthon konzervatív képviselő, majd 1882-től 1903-ig közös pénzügyminiszter, egyúttal Ferenc József informális tanácsadó csoportjának tagja. Ő a feje és irányító szelleme annak a magát ”realistának” nevező bécsi körnek, amely birodalmi szemlélettel képviselte a magyar nacionalizmust. Kállay előtt – írta róla famulusa, Thallóczy Lajos – „nem az a kis táblabírák által isten jóvoltából nyomoréknak megtartott dualisztikus Magyarország lebegett: benne élt a hit, hogy ez a faj, a hazája életre, nagy célokra van hivatva”.[61] A magyarság monarchiai uralma az az ábránd, amely „nekünk, realistáknak ís vigasztalásul szolgál, …Kállaynál a jövő aktuális programját képezte”. Kállay Tisza Kálmánt „kicsinyes pártpolitikusnak” tartotta. Pedig helyes politikával „egy nagyhatalom összes eszközeit a magunk érdekében használhattuk volna fel, mi lettünk volna a központ. Staat Ungarn gennant Oesterreich–Ungarn, ez lett volna a monarchiából. Ez lett volna erő és hatalom forrása.”[62]

A századforduló idején és a következő évtizedben a bécsi magyar kör, elsősorban Thallóczy és az általa támogatott történészek, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula a birodalmi magyar nacionalizmus szószólói, történeti koncepciójának kidolgozói lettek. Mondhatni, szinte a tudományos kutatómunka során ismerték fel a központi kormányszervek óriási jelentőségét, tényleges hatalmi súlyát a magyar országgyűléssel szemben, amelynek szerepét a magyar köztudat, úgy vélték, önáltató módon túlbecsüli. Szerintük a fő veszélyt Bécsben nem a centralisztikus osztrák közjogászok, nem a magyarellenes parlamenti szónokok jelentik, hanem a központi apparátust megszálló németek, szlávok. Ezeket a hatalmi szerveket kellene meghódítani, nem pedig vérmes kortesbeszédekben önállóságot követelni. Ez a látszatra ésszerű gondolatsor a valóságban egy illúzión – a Monarchia nagyhatalmi stabilitásán – belüli illúzió volt: a magyar hegemónia légvárát építgette.

A bécsi „realisták” birodalmi koncepciójával vetekedtek a budapesti birodalomalapítók ábrándos tervei.

Pártrendszer a század végén

Még Szilágyi, a józan hatvanhetes is arról álmodozott, hogy „a dinasztia lejön Budapestre, a kényelmetlen német tartományok majd eldobatnak, s Magyarország a Fekete-tengerig terjed”.[63]

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

1895. május elsején a kormánytilalom ellenére – az állami üzemek kivételével – a legtöbb nagyüzemben szünetelt a munka. Ezen a napon jelent meg először a napilappá, és a bátor szocialista kritika fórumává fejlesztett Népszava. Május folyamán a fővárosban tímársztrájk, Salgótarjánban bányászsztrájk zajlott le, júniusban a resicai bányászok szüntették be a munkát. A pártvezetőség sikerrel állta a ránehezedő külső nyomást és fenyegetést, de kevés ügyességet tanúsított a mozgalmon belül kiújult frakcióharcokban. Silbergberg, gyökeresen le akarván számolni a reformizmus betegpénztári gócával, még 1894 végén kizáratta a pártból Kiss Adolfot, Kürschner Jakabot és Csillag Zsigmondot, és hasonló szigorral fenyegette a pártban maradt híveiket. A kizárt betegpénztári ellenzék 1895-ben külön lapot indított, jelentős szervezeti befolyását, anyagi erőforrásait a pártvezetőség, személy szerint Silbergberg megbuktatására koncentrálta, A pártvezetőség számos tagja ellen ez idő táji bírói eljárás folyt, a Népszava anyagilag a tönk szélére jutott. A betegpénztáriak 1895 őszén azt az ajánlatot tették, hogy Silbergberg fejéért, a vezetésből és a lapszerkesztésből való eltávolításáért hajlandók anyagilag rendbehozni a pártlapot. És ekkor az addig hű követők, a vezetőség tagjai, néhány ezer forintért eladták a mestert: leváltották Silberberget, és egyesítették a két frakció lapjait.

Miért mentek bele ebbe az alkuba még azok a radikálisok is, akik éveken át küzdöttek a betegénztári reformizmus ellen? A pártvezetőség egyik tagja az „árulást” azzal magyarázta, hogy a párt felbomlóban volt, a vezetőség ellen több tucat per folyt, börtön várt rájuk, „amivel azután az árván maradt párt bomladozásnak nézett volna elébe”.[64] Kötelességük volt tehát a párt és a lap átmentése. Ebben a magyarázatban annyi igazság mindenképpen van, hogy az osztályharcos pártvezetőség mögött nem állott megfelelő anyagi és szervezeti bázis, forradalmi tömegmozgalmat a meglevő legális szervezetekre nem alapozhatott. Ehhez a féllegális és illegális szervezetek hálózatának kiépítésére lett volna szükség. Erre viszont a meglevő, mérvadó szakegyletek és a szakmunkás törzsgárda nem volt alkalmas, mert még osztályharcos tagságuk zöme sem kívánta túllépni a legális szervezkedés kereteit.

Silbergberg és hívei nem nyugodtak bele a vereségbe, és mint pár évvel korábban Engelmannék, külön frakciót alapítottak. Néhány munkásgyűlésen és a fővárosi szakegyletek kisebb részének bizalmiférfi-értekezletén megerősítették pozíciójukat. 1895 decemberében sikerült pártértekezletet szervezniük, amely bizalmat szavazott ugyan Silberbergnek, elítélte a hivatalos pártvezetőség opportunizmusát, de a valóságos erőviszonyokat nem tudta megváltoztatni. A két frakció között ádáz, személyeskedő harc dúlt, amelybe ezúttal már sem az osztrák párt, sem az Internacionálé nem kívánt belenyúlni.

1896-ban a szociáldemokrata munkásmozgalom válaszút elé került. Az egyik út – a célokban és módszerekben korlátozottabb, a szervezeti bázisban szűkebb – a rendszeren belüli részeredmények fokozatos kivívásának és ezzel együtt a legalitás feltétlen megőrzésének irányvonala, a reformizmushoz vezetett, A másik alternatíva – a szervezeti és a szövetségesi bázis kiszélesítése a népi tömegmozgalmak beépítésével – a legális és illegális formák és módszerek együttes alkalmazásával, a dualizmus forradalmi megdöntését készíthette elő. Ez utóbbi számára a feltételek a századvégen kedvezőtlenül alakultak. A kormány és hatóságai minden eszközzel gyengítették, bénították az osztályharcos csoportot, és a reformisták kezére játszottak. Az egység helyreállítására hivatott új pártkongresszust a reformista pártvezetőség készítette elő. Minthogy a fővárosi szervezeteknek legfeljebb a felére számíthatott, nagy súlyt helyezett a vidéki földmunkás egyletek megnyerésére és képviseletük növelésére.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

Várkonyi szegényparaszt szülők gyermeke, 30 éves koráig maga is földmunkás volt. Ekkor kis örökségét vállalkozásokba fektetve, szerény vagyonra tett szert, 1882-ben a fővárosba költözött, 1889-ben belépett a munkáspártba. Ettől kezdve vagyonát a szocialista agrármozgalom szervezésére, életét a falusi szegénynép igazának kivívására áldozta.

A városi és a falusi munkásság sztrájkharcai 1896–1897-ben

1897 júliusában tört ki a téglagyári munkások általános sztrájkja. Az óbudai és kőbányai gyárak mintegy 15 ezer munkása lépett harcba jobb munkaviszonyok, magasabb bérek, rövidebb munkaidő kivívásáért. A hosszú sztrájk hozzájárult a téglagyári munkaviszonyok javulásához, és visszhangot keltett a többi építőipari szakma dolgozóinak sorában is. 1897 augusztusában sztrájkba léptek a fővárosi kőművesmunkások, akiknek nagy része a millenniumi kiállítás megnyitása után munka nélkül maradt. A több mint három hétig tartó sztrájk 10 ezer fővárosi kőműves részvételével általános sztrájkká szélesedett.

Az 1897-ben lezajlott sztrájkok a korábbiakhoz képest jelentős fejlődést, több új vonást mutatnak. Ezek a gazdasági harcok tömegmozgalmak, gyakran az egész szakmára kiterjedő általános sztrájkok voltak. Először beszélhetünk valóban sztrájkmozgalomról. Az ipari munkásság bátor küzdelme egybeesett az agrárszocialista mozgalom újabb fellendülésével.

Az aratási feltételek javításáért és egységesítéséért megindult „összebeszélést” a független szocialisták ceglédi kongresszusa kezdeményezte. A szervezkedés a szocialista sajtó útmutatásai szerint folyt. A rendőrség és a helyi hatóságok kora tavasz óta jelentették, hogy a mezei munkásság valamire készül. „Titkos gyűléseiket éjjel tartják, lehetőleg félreeső helyen, és ezeken határoznak a bizalmi emberek a teendők felett.”[65]

A Független Szocialista Párt és a földosztó mozgalmak

Schmitt elgondolása szerint az államot „szövetségtanács” helyettesítette volna, amely alsó szinten megyénként, országosan Budapesten ülésezett volna. A határozatokat a megyei és a helyi szövetségek, egyletek hajtották volna végre. Ugyanilyen minta szerint épült volna fel a Független Szocialista Párt is: egyenrangú helyi csoportok szövetségeként, állandó központi vezetőség és pártiroda nélkül. A programba az állam erőszakmentes megszüntetésének célkitűzése került bele. A párt az „államot mint minden rossznak a kútforrását tekinti”, és arra törekszik, hogy „a nép a költség adását és az emberanyag szolgáltatását minél előbb tagadja meg, hogy a törvényes formába öntött és a rend nevében történő erőszak is megszűnjön”.[66] A Független Szocialista Párt jelentősége mindenekelőtt abban van, hogy a vagyonegyenlősítés szegényparaszti felosztó irányzatának legbensőbb törekvéseit a közérthető politika nyelvén megfogalmazta. A legalitás kellékeivel, párttal, egylettel, sajtóval ellátott mozgalom azt a vélekedést erősítette, hogy az addig sorsszerűen bekövetkező, illette az úri hatalom által felülről megszabott történést a nép most saját kezébe veheti. „Bíróság, telekkönyv, hivatal felesleges – mondották –, elvégez majd mindent a szocialista elnök.”[67]

A ceglédi kongresszus után a mozgalom megerősödött az Alföldön, és robbanásszerűen betört a Tiszántúl mozdulatlan vidékeire, Szabolcs, Szatmár, Zemplén megyébe. A Nyírség és a szomszédos megyék az ország elmaradott tájegységei közé tartoztak. Nagy latifundiumok fogták körül a szűk határú falvakat. A szegényparasztság, cselédség zöme, mintha mi sem mozdult volna, zsellérsorban élt, széltében dívott a „robot” és az ”uzsora”. A Bodrogközben a „cselédeknél három család is lakott egy szobában. Mégis 50–60 napot kellett tudni úrdógát. Aztán meg olyan csírás életet mértek, hogy a macskának is a foga közé akadt volna.”[68] Sok helyütt a cseléd feleségének kellett az úrdolgát végeznie. Szabolcsban lakásért 40–50 napnyi robot járta, „melyet a legnagyobb munkaidőben kellett ledolgozni”. „Legalább tisztességes lakóházat kapnánk, panaszkodtak a laskodiak, de több része valóságos lélek- és testölő, egészségtelen békabarlang.”[69] A Nyírségben is romlott a részes bérlet, harmadába is csak 20–30 napnyi robotért lehetett felvállalni. Nagy csapás volt az aratórész csökkenése is. „Községünkben az aratási munkálatokat minden egyes birtokosnak és árendás uraságnak a jobbágya végzi, éspedig hallatlan csekély részért”,[70] az egykori tizenkettedrész tizennyolcadra csökkent.

A nyírségi, zempléni, ungi szegényparasztok, amikor 1897 őszén munkások közvetítésével a Földmívelő, majd hamarosan Várkonyi hívei eljutottak hozzájuk, először éppúgy, mint annak idején a viharsarkiak, a „robot” és az „uzsora” eltörlését, a régi „tiszta” felesbérlet visszaállítását, aztán a napszámbér és az aratórész felemelését követelték. De nagyon hamar, amint kívánságaikat írásba foglalták, megjelent a földosztás burkolt, majd nyílt követelése. A kisvárdaiak tömören így fogalmamaztak: „Szocialisták vagyunk, le az urakkal, felosztjuk a földet, nem kell elöljáróság, se pap, se csendőr, se polgári házasság, mi fogunk parancsolni.”[71]

A legális szociáldemokrata tömegpárt

1898 elején, miután több tagját kitiltották Budapestről, szükségessé vált a pártvezetőség kiegészítése.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

Az osztrák–orosz egyezményt tíz évvel korábban Budapesten még a Szent Szövetség feltámasztásának minősítették volna, most csupán azt nehezményezték, hogy Ferenc József pétervári látogatása alkalmával nem hangsúlyozta eléggé magyar királyi közjogi méltóságát.

Katus László

A konjunktúra alakulása

Az 1887 és 1898 közötti időszak a magyarországi tőkés gazdaság százéves történetének legjelentősebb fellendülési szakasza volt. A beruházások volumene s a hitelintézetek tőkeállománya egy évtized alatt megháromszorozódott; a szén-, vasérc- és nyersvastermelés megkétszereződött. Több mint 7000 km új vasútvonal épült, a gyáripar termelésének növekedési üteme pedig elérte az évi 7%-ot. A budapesti ipari részvénytársaságok száma 41-ről 163-ra, alaptőkéje pedig 83 millió koronáról 377 millióra emelkedett 1887 és 1900 között. A millenniumi ünnepségekkel kapcsolatosan a fővárosban nagy építési konjunktúra bontakozott ki. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara teljes joggal minősítette az 1890-es éveket „egy szinte példátlan gazdasági fejlődés és fellendülés korszakának”.[72]

A monopolkapitalizmus kialakulása

A több üzemből álló komplex nagyvállalatoknál külön irányítási-döntési központi alakult ki – vidéki nagyvállalatok esetében is többnyire Budapesten – s ezekben különváltak a műszaki, a kereskedelmi és pénzügyi vezetés funkciói.

A tőke és a termelés koncentrációjával párhuzamosan haladt az ipari monopóliumok kialakulása. Az 1890-es évektől kezdve számos iparágban alakultak kartellek, amelyeknek nagyobb része az egész Osztrák–Magyar Monarchiára kiterjedt. A világháború előtti évtizedben 56 osztrák–magyar és 25 magyar kartell létezéséről van tudomásunk. Nagyipari vállalataink csaknem egy tucat nemzetközi kartellben is részt vettek. A kartellek az árak szabályozásával, a termelés kontingentálásával, az értékesítés központi szervezésével és egyéb intézkedésekkel igyekeztek korlátozni a versenyt, stabilizálni a kartellben részt vevő vállalatok profitját.

Hasonló jelenségekkel találkozunk a hitelszervezetben is. A gyorsan szaporodó kis vidéki hitelintézetek tömegéből kiemelkedett öt fővárosi nagybank, s érdekkörük 1913-ban 134 hitelintézetre terjedt ki. Ez az öt bankcsoport tartotta kezében az ország teljes hitelintézeti vagyonának 58%-át. Egyébként a budapesti nagybankok maguk is tagjai voltak különböző nemzetközi – főleg osztrák, német és francia – bankcsoportoknak. A nagybankok fokozatosan ellenőrzésük alá vonták a gazdaság egész tőkés szektorát. Új ipari részvénytársaságokat alapítottak, finanszírozták a meglevő vállalatok bővítését és fejlesztését; kezdeményezésükre és közreműködésükkel ment végbe a vállalatok fúziója, konszernek vagy kartellek alakítása.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekkörébe tartozó hitelintézetek, ipari és közlekedési Vállalatok alaptőkéje 1915-ben 465 millió koronára rúgott, összvagyona pedig elérte az 1,6 milliárdot. Érdekeltségébe tartozott többek között a rimamurányi vasmű konszernje, a Salgótarjáni Kőszénbánya, az Egyesült Izzó, a Schlick-Nicholson Gépgyár és számos nagymalom, s jelentős szerepe volt a tengerhajózás és a helyi érdekű vasúthálózat kifejlesztésében. Nem maradt el mögötte a Magyar Általános Hitelbank sem, amely az 1880-as években elsőnek fordult az ipar felé. Érdekkörébe 1913-ban 63 ipari részvénytársaság tartozott 233 millió korona alaptőkével (Magyar Általános Kőszénbánya, Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya, Ganz-konszern, Magyar Cukoripar, Magyar Pamutipar, a legjelentősebb kőolajfinomítók és egy tucatnyi áramszolgáltató vállalat).

Nálunk is lejátszódott tehát a kapitalizmus új szakaszának legjellemzőbb folyamata: az ipari és a banktőke egybenövése, a finánctőke kialakulása. A tőkés gazdaság kulcspozíciói egy szűk körű fináncoligarchia kezébe kerültek: a legnagyobb bankok, ipari és közlekedési részvénytársaságok igazgatóságaiban ugyanazzal a néhány tucat névvel találkozunk (Lánczy Leó, Weiss Fülöp, a Kornfeld, a Madarassy-Beck, a Herczog, a Kohner, az Ullmann, a Hatvany-Deutsch, a Chorin, a Fellner, a csepeli Weiss, a Dréher, a Haggenmacher családok). A fináncoligarchia hatalmat így jellemezte a szocialista Varga Jenő: „Bátran merjük állítani, hogy a magyar nagyipar és a nagybankok élén álló, körülbelül 50 ember az összes tőke 20%-át bírja, de az összes tiszta jövedelem felét magának foglalja le.”[73]

A munkaerő

1890 és 1914 között több mint 5000 mérnök szerzett oklevelet a budapesti Műegyetemen, s mintegy 2000 magyar állampolgár végzett a külföldi műszaki főiskolákon. A számszerű növekedés ellenére tehát a közép- és felsőoktatás, amelyben a társadalom uralkodó értékrendszerének megfelelően a humán jellegű nevelés és a jogászképzés dominált, csak szerény mértékben készítette fel az ifjúságot a gazdasági és a műszaki pályákra, s nem nagyon segítette elő egy széles gazdasági-műszaki középosztály és értelmiség kialakulását. Érdemleges erőfeszítéseket tett viszont az állam a korszerű szakoktatás kiépítésére. Az ipari és kereskedelmi szakoktatás a századfordulóra el is érte az átlagos európai színvonalat. Az 1884-ben kötelezővé tett hároméves iparitanuló-iskolák száma 1890 és 1913 között 306-ról 633-ra, tanulóik száma pedig 59 ezerről 102 ezerre növekedett. Szakmunkások és gyári előmunkások képzése volt a feladata az 1890-es évektől felállított négyéves ipari szakiskoláknak, amelyekből 1913-ban 26 volt az országban. A középiskolákkal egyenrangú állami felső ipariskolák művezetők és egyéb műszaki középkáderek képzését szolgálták. A nők ipari szakképzésének feladatát egy tucatnyi nőipariskola látta el. Az ipari szakoktatás érdekében tett erőfeszítések eredményeképpen a 20. század elejére már elég széles hazai szakmunkásgárda alakult ki: 1910-ben 355 ezer ipari szakmunkást és 161 ezer szakmunkástanulót írtak össze, s az iparban dolgozó férfimunkások 65%-a rendelkezett valamilyen szakképesítéssel.

Az iparoktatáshoz hasonlóan szervezték meg a kereskedelmi szakoktatást is. Az alsó fokot itt is tanonciskolák képviselték. A középfokú felsőkereskedelmi iskolákban – amelyek száma 54 volt – a világháború előtt 11 ezren tanultak. Budapesten Kereskedelmi Akadémia működött, amelynek keleti tanfolyama idővel önálló Keleti Kereskedelmi Akadémiává fejlődött. A tengeri kereskedelem és a hajózás számára képzett szakembereket a fiumei Tengerészeti Akadémia.

Az ipari és kereskedelmi szakoktatás viszonylagos fejlettségéhez képest feltűnő volt a mezőgazdasági szakoktatás elmaradottsága, főleg alsóbb fokon. Az öt gazdasági akadémia (Magyaróvár, Keszthely, Debrecen, Kassa, Kolozsvár) a mezőgazdasági nagyüzemek részére képzett szakembereket, akárcsak a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki szakosztálya, és ebbe a kategóriába sorolhatjuk a budapesti Állatorvosi Főiskolát is.

Vörös Antal

Az agrárválság és a piac változásai

A századforduló utáni években az ország nyugati részein, valamint Budapest és néhány nagyobb városunk környékén a tejértékesítésből eredő összegek már jelentős tétellel szerepeltek a termelők bevételeiben, és további ösztönzői lettek a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének.

Az állati termékek kedvező átalakulásában egyetlen kivétel a gyapjú volt. Áresését a tengerentúli verseny okozta. A magyar juhtenyésztők helyzetét külön súlyosbította, hogy a finom gyapjú árának az esése volt a legnagyobb, mivel a feldolgozóipar fejlődése következtében már a középszerű gyapjúból is kellő finomságú szövetet tudtak előállítani. A magyarországi tenyésztők zöme pedig még a század első felében a finom gyapjút adó merinói fajták tenyésztésére tért át.

Az állatok és az állati termékek iránti kereslet növekedésében és áremelkedésében az az eltolódás fejeződött ki, amely a modern ipari társadalmak táplálkozásában a cereáliáktól az állati termékek felé történt. Az igények változása megmutatkozott a mezőgazdasági export alakulásában is.

A búza, liszt-, szarvasmarha- és sertéskivitel alakulása (1887–1911)
(1882–1886 = 100)
Év Búza Liszt Szarvasmarha Sertés
1887–1891 127,4 131,9 163,7 104,3
1892–1896 105,5 177,7 207,1 135,3
1897–1901 78,6 178,2 300,1 57,1
1902–1906 97,7 218,3 389,0 65,9
1907–1911 79,5 207,5 362,3 71,9

A búzakivitel az 1882–1886 közötti időszak 5243 ezer mázsa évi átlagáról 1907–1911 között 4168 ezer mázsára esett vissza. Ezt némileg ellensúlyozta, hogy a lisztkivitel ugyanezen időszakok átlagában 3393 ezer mázsáról 7040 ezer mázsára emelkedett. A lisztkiviteli adatok azonban nemcsak a hazai, hanem az őrlésre behozott gabonafélékből előállított lisztmennyiséget is tartalmazzák. A szarvasmarha-kivitel az előbbi időszakok átlagai szerint 96 300 darabról 348 800-ra emelkedett, viszont a sertésexport 673 800-ról 484 700 darabra esett vissza.

A szarvasmarha-kivitel növekedésének üteme tehát a lisztexportét is lényegesen felülmúlta, viszont a sertésexport rendkívül nagy csökkenést mutatott. Ez utóbbinak az 1890-es évek második felében történt visszaesését azonban nem az európai értékesítési lehetőségek összeszűkülése okozta, hanem az 1895-ben kitört sertésvész. A vész következményei szembetűnőek, ha az 1894. évi 1,3 millió darabot kitevő kivitelt hasonlítjuk össze az 1896. évivel, amikor már csak 256 ezer sertést exportáltunk. Végül megemlítjük a baromfikivitel gyors fejlődését, melynek értéke a korszak végére már megközelítette a búzakivitelét.

A külkereskedelmi forgalom adatai tehát azt igazolják, hogy az állatok és állati termékek értékesítésénél kedvezőbb lehetőségei voltak a magyarországi mezőgazdaságnak, mint a gabonafélék esetében. A tengerentúli szállítás Európába állatokból és állati termékekből nem öltött olyan méreteket, hogy Európa nyugati országainak megnövekedett igényeit kielégítse és az öreg kontinens mezőgazdasági termelőinek konkurrenciát okozzon. Az élőállatok szállítását a hosszú víziút költségessé tette, a fagyasztott hús iránt pedig a kereslet volt korlátozott.

Az ország mezőgazdasági termelésének alakulásában a külső piacnak az egész korszakon át meghatározó szerepe volt. A bővülő belső piac, a városi népesség szaporodása és főként a főváros rohamos növekedése két területen szabott irányt a fejlődésnek: a tejgazdaságok kialakulásában és a zöldségtermelő övezetek létrejöttében.

Zöldségtermelés és kertkultúra

Budapest és a nagyobb városok körül kialakuló gyümölcs- és zöldségtermelő övezetek a városi fogyasztók gyarapodásával arányosan bővültek. Gyakran a kertkultúrára alkalmas talajú távolabbi vidékek is bekapcsolódtak a városok ellátásába. Budapest zöldségfogyasztásának jelentős részét például a kisalföldi falvak fedezték.

Katus László

Az iparosodás tényezői és problémái

Az öt legnagyobb budapesti bank és a vezetésük alatt álló bankcsoportok érdekkörébe 1900-ban 414, 1913-ban pedig már 225 nagy ipari részvénytársaság tartozott, 121, illetve 711 millió korona alaptőkével, ami az összes részvénytársasági bánya- és iparvállalatok tőkéjének 18, illetve 51%-át jelentette.

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

Talán egyetlen más országban sem összpontosult a modern nagyipar oly mértékben a fővárosban és közvetlen környékén, mint Magyarországon. 1910-ben a mai Budapest területén élt az ország lakosságának 5,1%-a, az összes ipari keresőknek viszont 18%-a; a gyári munkások 27,7%-át adta a főváros és környéke, ahol 1100 gyártelepen 113 ezer munkás dolgozott.

A bányászatból és az iparból élők arányszáma az ország 63 vármegyéje közül 1910-ben csak 11-ben haladta meg a lakosság 20%-át (Liptó, Zólyom, Turóc, Szepes, Gömör, Borsod, Nógrád, Brassó, Pest, Esztergom, Sopron), a Tiszától keletre és az északkeleti Felvidéken – Brassó, Szeben, Háromszék, Hunyad és Krassó-Szörény megyék kivételével – sehol sem érte el még a 15%-ot sem. 1890 és 1910 között azonban az iparilag legelmaradottabb országrészekben gyorsabb ütemű volt a fejlődés, mint a Dunántúlon és a Felvidéken, így az ország nyugati és keleti fele között mutatkozó szintkülönbségek némiképp kiegyenlítődtek. Gyors ütemben haladt a Bánság iparosodása is.

Az iparosodás regionális eltérései (1890–1910)
Országrész Az ipari keresők száma (ezer fő) Növekedés %-ban 1890– Ipari keresők az összes foglalkoztatott %-ában 1910-ben 10 000 lakosra jutó
1890 1910 1890 1910 gyári munkás és alkalmazott gépi lóerő
Budapest 105,1 220,0 109,4 36,7 44,6 1226 1494
Duna–Tisza köze 117,7 229,7 95,1 12,6 19,8 147 221
Dunántúl 158,6 223,0 40,6 12,8 17,1 138 156
Északnyugati Felvidék 119,8 178,8 49,3 14,2 19,6 309 418
Északkeleti Felvidék 85,8 131,3 53,0 13,0 18,2 234 447
Tiszántúl 85,9 135,5 57,9 9,8 13,2 97 115
Bánság 91,2 135,8 48,8 11,3 14,7 188 297
Erdély 92,0 159,9 73,8 9,1 13,6 125 189
Horvátország 81,4 115,4 41,8 7,4 9,6 103 141
Fájl:Bánya- és gyári munkások Magyarországon 1910-ben.jpg
Bánya és gyári munkások Magyarországon 1910-ben
A főváros utáni legnagyobb ipari régió a Felvidék középső, hegyes vidékén alakult ki. A fűtő- és nyersanyagok (szén, vasérc, fa) szerencsés találkozása a számottevő ipari múlt és a viszonylagos mezőgazdasági túlnépesedés ezt a vidéket valóban iparosodásra késztette. A táj középső hegyvidékein, a Hernád, Garam, Sajó és Ipoly völgyében összpontosult az ércbányászat és a vasolvasztás, míg a nagy vas- és acélipari üzemek (Diósgyőr, Ózd, Nádasd, Salgótarján) a táj déli peremén, a barnaszénmedencékben létesültek. A vas- és fémipart jelentős fa- és építőanyagipar egészítette ki, a táj északi-északnyugati szegélyén pedig textilipari központok jöttek létre, részben a hagyományos posztó- és lenipar alapjain. E jelentős ipari régió déli és délkeleti peremén élelmiszeripari üzemek láncolata sorakozott: Hatvan, Eger, Miskolc, Szerencs. Csaknem kizárólagosan nehézipari vidék volt a Krassó-Szörény és Hunyad megyei ipari táj szén- és vasércbányászatával, kohóival, vas- és acélüzemeivel, gépgyáraival. E tájhoz csatlakozott Temesvár és Arad, amelyek az ország legjobban iparosodott vidéki városai közé tartoztak.

E két hegyvidéki nehézipari tájunktól eltérően elsősorban az élelmiszeripar, s részben a textilipar játszott szerepet a nyugatmagyarországi kisalföldi iparvidék kialakulásában, ahol viszonylag erős kézműipari hagyományok is éltek. A nehézipart Győr, Pozsony és Magyaróvár gépgyárai képviselték.

Erdélyben a szász városokban, s főleg a Barcaságban, valamint Csíkben és Háromszékben találunk ipari gócpontokat (főleg faipar, részben textil- és élelmiszeripar). Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

A vidéki városokban a helyi kereskedőtőkések, a külföldi vállalkozók, s kisebb részben a helyi iparosok által alapított középipari üzemek közül főleg azok tudtak meggyökeresedni és prosperálni, amelyek a helyi fogyasztás igényeit elégítették ki (élelmiszer- és építőanyag-ipar), vagy a technikai fejlődés élvonalával lépést tartva, folytonos újításokkal biztosították versenyképességüket mind a külföldi, mind a budapesti nagyiparral szemben.

Az egyes iparágak fejlődése

Rockefeller trösztje az Osztrák–Magyar Monarchiában is megvetette a lábát, s Budapesten megalapította a Vacuum Oil Companyt, amely Almásfüzitőn létesített nagy olajfinomítót. 1908–1909-ben Erdélyben hatalmas kiterjedésű földgázmezőt tártak fel, amelynek, kútjai 1913-ban már napi 2,4 millió m3 gázt szolgáltattak.

Fájl:A színesfémtermelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
A színesfémtermelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
A színesfémbányászat régóta tartó hanyatlása folytatódott. A réz- és ólombányászat szinte semmivé zsugorodott, az ezüstbányászat pedig stagnált. A bányák berendezése elavult, s a kis hozamú, mély bányák rekonstrukciója nem volt kifizetődő. Hasonló okokból stagnált a felvidéki aranytermelés is. A nagyobb hozamú erdélyi aranylelőhelyeken az 1880-as években külföldi – főleg német – tőke alapított korszerű vállalatokat. Az 1890-es évek fellendülése azonban átmenetinek bizonyult, s a nagy tőkebefektetések végül is nem hozták meg a várt eredményt. Annál nagyobb lendülettel fejlődött a vasércbányászat. A kitermelt érc 30–40 %-át nyers vagy pörkölt állapotban kivitték Ausztriába, miközben idehaza a vastermelés – részben nyersanyaghiány miatt – nem tudott lépést tartani a fogyasztás növekedésével.
Fájl:A vas- és acéltermelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
A vas- és acéltermelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
Az ősi múltú vaskohászat az 1890-es években a nagy átalakulás és a gyors fejlődés időszakát élte. Ekkor vált uralkodóvá a modern vasipart megalapozó két fontos technikai újítás: a koksszal való vasolvasztás és ez acélgyártás. Ezeket az újításokat az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság resicai és aninai vasműveiben már az 1860–1870-es években bevezették, így ez a vállalat az 1890-es évekig mind a termelés volumenét és minőségét, mind műszaki fejlettségi szintjét illetően a magyarországi vasipar élén haladt. Az 1890-es években felzárkóztak mellé a felső-magyarországi és az állami vasművek is. Likéren, Vajdahunyadon, Korompán, Kalánban és Ózdon modern, oszlopos, fémköpenyes, 200–300 m3 űrtartalmú, évi 30–40 ezer tonna termelőképességű kohók épültek. 1890-ben 60 kohó működött, 1913-ban már csak 30; de míg 1890-ben egy kohóra 5000 tonna nyersvas jutott, addig 23 év múlva egy kohó már 21 ezer tonnát termelt.

A vasipar fejlődésének legfontosabb mozzanata az acélgyártás térhódítása volt. Eleinte a szélfrissítő eljárás dominált, de a gazdaságosabb – az ócskavas feldolgozására is alkalmas – Siemens–Martin-kemencék hamarosan kiszorították a Bessemer- és Thomas-konvertereket. Resica (1868) és Diósgyőr (1879) után 1889-ben Salgótarjánban, 1896-ban Ózdon is megindult az acélgyártás. 1886 és 1906 között a Martin-kemencék száma 7-ről 37-re emelkedett, évi termelőképességük pedig 16 ezer tonnáról 440 ezer tonnára; a hengersorok száma 74-ről 95-re, kapacitásuk 160 ezer tonnáról 820 ezer tonnára nőtt.

A magyar ipar legnagyobb ipari kombinátjai a vasiparban alakultak ki a múlt század második felében. Egy-egy vállalat keretében összpontosult a nyersanyagtermelés és -feldolgozás valamennyi művelete. A legnagyobb nehézipari kombinát a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. volt, amely üzemeiben fokozatosan szakosította a termelés különböző ágait. Az acélgyártást Ózdon összpontosították, s az ózdi acélt a salgótarjáni hideghengerműben és a borsodnádasdi lemezgyárban dolgozták fel. 1900-tól egy sor kisebb vasművet is érdekkörébe vonva, a Rimamurányi több mint 100 millió koronányi állótőkéjével és 16 ezer munkásával a Vas- és acéltermelés 56–57 %-át szolgáltatta. Az Osztrák–Magyar Államvasút-társaság Krassó-Szörény megyei üzemeiben 1898-ban 17 ezer munkást foglalkoztatott, s 40 millió korona értékű bruttó termelést ért el. Az államkincstár vajdahunyadi kohóinak nyersvasát a [[Diósgyőr|diósgyőri]] és a zólyombrézói vasművek dolgozták fel acéllá s különféle hengerelt és öntött áruvá. 1898-ban e három nagyvállalat adta a vas- és acéltermelés 85%-át, 1913-ban pedig 96%-át. A különböző készárukat gyártó vasfeldolgozó ipar – mai nevén fémtömegcikk-ipar – főleg 1900 után fejlődött jelentős mértékben, ámbár sok téren visszafogta a vaskartell tevékenysége, amelynek magas monopolárai megdrágították a nyersanyagot, s ezzel csökkentették a hazai vasáruk versenyképességét.

A gyáripar egyik legfejlettebb, legerősebben koncentrált ága a gépgyártás volt. A.gépipar 60%-a a fővárosban összpontosult. Vidéken csak Győrött, Aradon és Resicán voltak nagyobb gépipari üzemek. A legtöbb gépgyár sokféle terméket gyártott, s nem igyekezett eléggé kihasználni a specializálódásban és a sorozatgyártásban rejlő előnyöket. Bár a gépipar egészének fejlődése nem volt kielégítő, egyes ágai nemzetközi viszonylatban mégis számottevő színvonalat értek el. Legjelentősebb volt a járműipar: vasúti mozdonyok, vagonok, vasúti berendezések, folyami hajók, közúti villamos járművek gyártása és az ezekkel kapcsolatos javítóműhelyek tevékenysége. A Magyar Államvasutak budapesti gépgyárának mozdonyai, a Ganz és a Győri Vagongyár kocsijai nemzetközi elismerést váltottak ki. A folyami hajógyártás központja a Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) óbudai hajógyára és a Ganzzal egyesült Danubius hajógyár volt. A Ganz–Danubius Fiumében tengeri hajógyárat is létesített, s már a világháború előtt megkezdte a hadihajók gyártását, 1915-ben pedig vízre bocsátotta az egyetlen magyar gyártású nagy csatahajót, a 20 ezer tonnás „Szent István”-t. Említésre méltó fejlettségi szintet ért el a gépipar az általános ipari gépek, főleg az erőgépek: gőzkazánok, álló és félstabil gőzgépek, lokomobilok, Vízi- és gőzturbinák gyártása terén (Láng gépgyár, Ganz, Röck, Schlick-Nicholson gépgyárak). Bár a mezőgazdasági gépgyártás egyenetlenül fejlődött, 1912-ben nem alaptalanul állapította meg a gépgyárosok szövetségének évi jelentése, hogy a minőség, a szerkezet, a gépek kiállításának csínja és kivitele tekintetében gyáraink állják az erős külföldi versenyt. Az 1900-as években a Hofherr és Schrantz kispesti üzeme a mezőgazdasági gépgyártás vezető üzemévé fejlődött. Legelmaradottabb a műszerek, a munka- és szerszámgépek gyártása volt, jóllehet malomipari, cukoripari és szeszgyári berendezésekből számottevő kivitel is volt. Az első világháború előtti években biztató kezdetekkel találkozunk a belső égésű motorok gyártása (Ganz), valamint az automobilipar terén (Martha és Rába kocsik). A traktor- és repülőgépgyártás kezdetei is 1912–1913-ra nyúlnak vissza.

A Ganz Villamossági gyára a századfordulóig megtartotta azt a világviszonylatban előkelő helyet, amit az 1880-as években a transzformátor-rendszer feltalálása és bevezetése révén kivívott magának. A 20. század első éveiben felépítette és üzembe helyezte a világ első villamosított vasútvonalát (Valtellina-vasút Észak-Olaszországban), de a villamossági ipar új ágaiban már nem tudott bekapcsolódni a nagy világversenybe, s fejlődésében elmaradt a gyorsan felnövő hatalmas német és amerikai világcégek mögött, Az 1905-ben önálló részvénytársasággá alakult gyár nemzetközi viszonylatban csak közepes méretűnek számított, a Monarchia piacán azonban megtartotta vezető helyét a villamos erőművek, közvilágítási és gyárvillamosítási berendezések építése, a közúti és a bányavasutak villamosítása terén.

Az Egger-féle villamossági gyárból 1894-ben alakult Egyesült Villamossági Rt. 1900-ban Újpesten építette fel új gyártelepét. A vállalat 1906. évi kettéválásakor létesült Egyesült Villamossági és Gépgyár Rt. erősáramú berendezésekre specializálta magát, az Egyesült Izzó pedig sikeres gyártmányfejlesztő tevékenysége révén hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert, s izzólámpa exportjával tekintélyes pozíciót vívott ki a világpiacon, valamint a nemzetközi izzólámpakartellben. A magáncégből 1904-ben részvénytársasággá alakult Telefongyár a fővárosban épített fel új, korszerű gyárat.

A világháborút megelőző években alakult ki a gépipar új ága, a hadiipar. Többnyire a nagyobb vas- és gépipari üzemek rendezkedtek be hadianyagok, főleg töltények és tüzérségi lövedékek gyártására. Ennek érdekében nagyobb beruházásokkal fejlesztették üzemeiket. Kialakultak önálló hadiipari központok is: köztük Weiss Manfréd csepeli gyára volt a legjelentősebb, amely 1913-ra 5000 munkást foglalkoztató, hatalmas hadiipari kombináttá fejlődött. 1913-ban az állam, a Skoda- és a Krupp-művek közreműködésével Győrött nagy ágyúgyár létesült.

A vegyipar korunkban egyre inkább nehézipari jelleget öltött. Elsősorban a nyers- és segédanyagok termelése terén volt fejlett, a finomabb készítmények (festékek, szerveskémiai termékek, illatszerek) terén a hazai ipar nem volt versenyképes. A vegyipar egyes ágaiban a gyártmányok jelentős részét exportálták: főleg a falepárlás termékeit, a cserzőanyagokat, a keményítőt, a robbanószereket és az enyvet. Az 1900-as években indult fejlődésnek a műtrágyagyártás, élén a modernizált Hungária műtrágya és vegyipari vállalattal. 1911-ben létesült a Chinoin gyógyszergyár.

Részben a nehéziparhoz tartozott az az iparcsoport is, amit a korabeliek kő-, föld-, agyag- és üvegiparnak neveztek, s ami elsősorban építőanyagokat gyártott. Fejlődését a korszak gyorsan növekvő magán- és középítkezései, valamint a korszerű építőanyagok terjedése biztosították. Az ország minden részében voltak helyi szükségletre dolgozó téglgyárak, nagyobbak pedig Budapesten és környékén. A cementgyártás technikai berendezéseinek korszerűségével, s új találmányok (nagy szilárdságú cement) alkalmazásával európai viszonylatban is jelentőségre tett szert.

A könnyűipar vezető aga kezdettől fogva a faipar volt, amelynek bőven szolgáltattak nyersanyagot az ország nagy kiterjedésű erdői. Igazán jelentős nagyiparrá, azonban csak a fűrészárugyártás fejlődött. 1913-ban 347 fűrésztelep 130 millió korona értékű árut termelt, túlnyomórészt exportra. A bútorok és az egyéb készáruk gyártása viszont lényegében mindvégig megmaradt a kézmű- és háziipar szintjén. A 120 ezer kis asztalosműhely termelését 1906-ban 90 millió koronára becsülték, szemben a bútorgyárak 15 milliós termelésével és a 21 millió korona értékű asztalosáru-behozatallal. A nyersfa és a félgyártmányok (fűrészáruk) nagyarányú, de 1900 után már stagnáló kivitelével szemben jelentősen nőtt a készáruk behozatala. Ugyanez volt a helyzet a papíriparban is: a cellulóz- és papirosanyag-termelés felét exportáltak, s a kész papírt külföldről visszavásárolták.

A bőrgyártás nagyipari fejlődése az 1890-es években vette kezdetét, részben az állami ipartámogatás hatására. Gyáraink a századfordulón kezdték alkalmazni az újabb gyorscserző eljárásokat és a krómcserzést, amely korszerű elméleti kémiai tudást és kísérletezést igényelt. A bőrgyárak elsősorban talpbőröket és durvább felsőbőröket készítettek, a finomabb bőrök gyártása terén elmaradtak a nemzetközi színvonaltól. A bőrfeldolgozás még nem emelkedett a nagyipar szintjére. 1906-ban a néhány cipőgyár 12 millió korona értékű termelésével szemben a mintegy 100 ezer cipész, csizmadia és papucsos kisiparos készítményeinek értékét 150 millióra becsülték, s ehhez járult a 26 millió korona értékű cipőbehozatal. Ugyanezt mondhatjuk el a ruházati és konfekcióipar egyéb ágairól is: a fogyasztást 65%-ban a kisipar, 30%-ban az osztrák konfekcióipar elégítette ki.

A nagyüzemi textilipar szinte a semmiből nőtt ki és erősödött meg a világháborút megelőző negyedszázadban. 1885-ben még csak 5000 munkás dolgozott a gyári jellegű textilüzemekben, főleg a textilipar másodlagos ágaiban: a kartonnyomásban, a juta- és kender-feldolgozásban és kikészítésben. Ez a szám 1898-ig 14 ezerre, 1913-ig pedig 46 ezerre növekedett. Az erőgépek teljesítménye ugyanezen idő alatt 3000 lóerőről 55 ezerre nőtt. 1896-tól 1913-ig az orsók száma 108 ezerről 499 ezerre, a gépi szövőszékek száma pedig 3 ezerről 13 ezerre emelkedett. A textilipar fejlődésében nagy szerepet játszott az állami támogatás, a katonai megrendelések növekedése, valamint a gyorsan bővülő hazai fogyasztás.

A fejlődés élén a pamutipar járt, gyors növekedési ütemét jól érzékelteti a pamutbehozatal évi 10%-os emelkedése. A pamutfonó orsók száma 1890-ben még csak 32 ezer, 1913-ban már 350 ezer; a gépi szövőszékek száma ugyanezen idő alatt ezerről nyolcezerre emelkedett, ezt követte a termelés hasonló arányú növekedése is. Főleg durva és középfinom fonalakat, nyers és színnyomatos pamutszöveteket állítottak elő, exportra is. A finomabb és fehérített fonalak és szövetek terén azonban továbbra is nagyarányú behozatalra szorultunk. Az 1895-ben alapított rózsahegyi Magyar Textilipar Rt. a Monarchia legnagyobb pamutfonodája volt. A Magyar–Amerikai Northrop Szövőszék és Textilgyár 1901-ben létesített pestlőrinci szövőgyárában automatikus szövőszékeket alkalmaztak, amelyeket a cég rózsahegyi textilgépgyára készített. A Magyar Pamutipar újpesti gyára 1906 és 1909 között nagyarányú bővítésen és rekonstrukción ment keresztül. 1899-ben alapították a szombathelyi, 1901-ben a pápai és a győri, 1906-ban a kőbányai, 1907-ben a kispesti textilgyárat. A kartonnyomásban a századfordulón a több színnel dolgozó nagy teljesítményű hengeres nyomógépek foglalták el a régi típusú rakva nyomó gépek helyét. Az iparág élén továbbra is a két nagy múltú óbudai üzem, a részvénytársasággá átalakított Goldberger és a Fürst-féle gyár (Kartonnyomóipar Rt.) állott.

A gyapjúipar fejlődése elmaradt a pamutiparé mögött. A modern posztógyárak az ipar ősi fészkeiben, a Felvidéken és az erdélyi szász városokban létesültek. Legjelentősebb volt közülük a zsolnai (1891), a csacai (1905), a trencséni (1908), a késmárki (1908), a losonci (1911) posztógyár, valamint az 1909-ben létesült soproni szőnyegszövőgyár. A len- és kenderipar fejlődését a gyárak számának 1898 és 1906 közötti megnégyszereződése mellett a behozatal csökkenése is jelezte. A legnagyobb kenderfonó- és szövőgyárak Szegeden voltak. A modern textilipar legfejlettebb ága az 1880-as években a jutaipar volt, fejlődése azonban a századfordulón lelassult, elsősorban a nyersanyagellátás nehézségei miatt. Újabb nagyobb gyár csak 1905-ben létesült Pesterzsébeten, angol tőkével. Bár az ország nyersselyemtermelése jelentős volt, a selyemipar mindvégig a textilipar legelmaradottabb ága maradt. 1898-ban létesült az Első Magyar Jacquard-szövőgyár, amely 1911-ben Hungária néven részvénytársasággá alakult és Kispestre települt.

A textilipar tehát 1890 után kétségkívül a hazai nagyipar látványosan fejlődő ága volt, de a gyors növekedés ellenére mind nemzetgazdasági méretekben, mind nemzetközi összehasonlításban igen szerény helyet foglalt el. Félmillió orsója és 14 ezer gépi szövőszéke valósággal eltörpült Ausztria és Olaszország 4–4 millió, Oroszország 8 millió, Németország 10 millió, Nagy-Britannia 54 millió orsója és több százezer szövőgépe mögött.

Fájl:Az élelmiszeripari termelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
Az élelmiszeripari termelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
A vezető iparcsoport, az élelmiszeripar, mindvégig jellegzetes exportiparág maradt, amely a hazai fogyasztás fedezésén túlmenően évente több százmillió korona értékű készterméket helyezett el a Monarchiában és a világpiacon. 1906-ban az élelmiszeripar termelésének 30%-a került kivitelre: 22 %-a Ausztriába, 8%-a vámkülföldre.

A malomipar az 1890-es években érte el fejlődése tetőpontját. A gőzmalmok száma 1885 és 1895 között megkétszereződött. 1906-ban 2200 gőzmalom és 562 motorosmalom mellett még 16 600 vízimalom, 700 szélmalom és 650 szárazmalom dolgozta fel az ország rekordtermését. A malomipari gépek teljesítménye meghaladta a 200 ezer lóerőt, a hengerszékek száma pedig elérte a 10 ezret. Budapest a századfordulóig a világ első malomvárosa volt, ekkor azonban túlszárnyalta az amerikai malomipar központja: Minneapolis. A tucatnyi budapesti nagymalom évente több mint 600 ezer tonna lisztet gyártott, pedig kapacitását általában csak 60–70%-ban használta ki. Az iparág fejlődése a századforduló után megállt. A kereskedelmi malmokra súlyos csapást mért az „őrlési forgalom” megszüntetése 1900-ban: ezzel véget ért a vámmentesen behozott olcsó balkáni gabona feldolgozásából származó extraprofit időszaka. A lisztkivitel ennek ellenére nem csökkent, továbbra is évi 6–8 millió mázsa körül mozgott. Az USA után Magyarország volt a világ második lisztexportőrje.

Az élelmiszeripar legdinamikusabb ága korszakunkban a cukoripar volt. Fellendülése nem kis részben a hathatós állami támogatásnak tudható be. 1888-ban a cukorgyárakra kedvező új cukorfogyasztási adórendszert vezettek be, s jelentős szállítási kedvezményekben és kiviteli jutalmakban részesültek. Azon nyomban négy új cukorgyár létesült: Hatvan, Szerencs, Mezőhegyes, Selyp. A cukorgyárak zöme a Kisalföld cukorrépa-termelő területei körül helyezkedett el. A másik nagyobb cukorvidék az Alföld északi peremén alakult ki. A cukorgyárak mind erősen koncentrált, nagy tőkeerejű, a legkorszerűbb gépi berendezésekkel felszerelt üzemek voltak, amelyek jól álltak a versenyt a világpiacon. A termelés 70%-a kivitelre került Nyugat-Európába, Indiába, Egyiptomba, Törökországba. Az 1902-es brüsszeli egyezmény értelmében megszűnt a kiviteli jutalom, s ez átmenetileg csökkentette az exportot. 1908 után ismét gyorsan emelkedett a kivitel, s vele együtt a világviszonylatban rendkívül alacsony hazai cukorfogyasztás is (1900-ban évi 4 kg-ról 1913-ban 9,7 kg-ra fejenként).

A szesziparban a kormány továbbra is a mezőgazdasági szeszgyárakat favorizálta, így azok tovább terjeszkedtek az ipari jellegű szeszgyárak rovására. A stagnáló szesziparral szemben a sörgyártás éppen 1890 után lendült fel, mivel a városiasodás nálunk is a sörfogyasztás növekedésével járt. A termelés a kis sörfőzdékből fokozatosan a nagy sörgyárakban koncentrálódott, amelyek közül a négy nagy budapesti sörgyár az össztermelésnek mintegy kétharmadát adta.

A hitelintézetek

A másik fejlődési tendencia: a banktőke nagyarányú koncentrációja a fővárosi nagybankokban, ami nálunk sokkal erőteljesebben érvényesült, mint a Monarchia másik felében. A budapesti bankokban 1913-ban az ország hitelintézeti vagyonának 62%-a összpontosult.

Nemzetközi viszonylatban is jelentős – egyenként 50 millió koronánál több saját tőkével rendelkező – nagybankjaink mind a fővárosban működtek. A nyolc nagybank közül hat volt régebbi alapítású (Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, Magyar Jelzáloghitel Bank, Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület, Magyar Földhitelintézet), csak kettő létesült az 1890-es évek első felében (Magyar Bank és Kereskedelmi Rt., Hazai Bank). E bankok saját tőkéje 1890 és 1913 között 145 millióról 709 millió koronára emelkedett, összvagyonuk pedig meghaladta a 4,9 milliárdot, vagyis az ország hitelintézeti aktíváinak 37%-át.

A bankkoncentráció egyik sajátos formája volt a bankcsoportok kialakulása, amelyek úgy jöttek létre, hogy a fővárosi nagybankok fiókokat létesítettek, affiliáltak, vagy a pénzügyi ellenőrzés más módszereivel érdekkörükbe vontak már meglevő vidéki intézeteket. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület és a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. vezetése alatt álló bankcsoportokhoz 1900-ban még csak 19 intézet tartozott 2,4 milliárd korona összvagyonnal, 1912-ben már 134 intézet 7,7 milliárd korona vagyonnal,

A banktőke nagyarányú és gyors ütemű koncentrációja – vagyis kisszámú óriásbank kialakulása, amelyek hatalmas tőkeerejük és a különböző fokú függőség és érdekeltség szálaival hozzájuk kapcsolt bankcsoportok révén az egész ország hitel- és tőkeforgalmának nagyobb részét ellenőrzésük alá vonták – a többi tőkés országhoz hasonlóan, nálunk is ez volt az első világháborút megelőző negyedszázad banktörténetének legfőbb és legfontosabb fejlődési tendenciája.

A gyors növekedés eredményeképpen a hazai pénz- és tőkepiac a századfordulón elérte a korszerű tőkés gazdaság által megkívánt fejlettségi szintet és fokozatosan önállósult. A korabeli szakember már 1894-ben megállapíthatta: „Budapest ma már nem az, ami előbb volt, nem a bécsi bankoknak kegyelmétől függő vidéki város többé, hanem központja a magyar pénz- és kereskedelmi forgalomnak.”[74] Hitelrendszerünk azért továbbra is ezer szállal fonódott egybe a Monarchia másik felének hitele életével, főleg a bécsi nagybankokkal, de ez a kapcsolat többé már nem jelentett olyan egyoldalú függést és kiszolgáltatottságot, mint korábban, inkább kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés formáját öltötte. Nagybankjaink már nemcsak a bécsi bankok közvetítésével érintkeztek Nyugat-Európa pénz- és tőkepiacaival, hanem széles körű önálló nemzetközi kapcsolatot építettek ki és egyre fontosabb szerepet játszottak a balkáni államok hiteléletében is: részt vettek állami- és közkölcsöneik kibocsátásában, bankokat, közlekedési, ipari és kereskedelmi vállalatokat alapítottak.

A magyarországi hitelintézetek fontosabb mérlegtételei (1890–1913)
(millió koronában)
Mérlegtételek 1890 1900 1913 Növekedés %-ban
a.) Tehertételek (tőkék)
Alaptőke és üzletrész 243 576 1664 585
Tartalékalapok 105 266 774 635
Takarékbetétek 1105 1778 3965 259
Betétek folyó- és csekkszámlára, valamint pénztárjegyre 242 294 1016 320
Záloglevelek 385 1081 2531 557
Községi kötvények   552 1230  
b.) Vagyontételek (hitelek)
Váltótárca 675 1333 3696 448
Jelzálogkölcsönök 939 1925 4032 329
Törvényhatósági és községi kölcsönök 283 561 1054 272
Folyószámlahitelek 164 394 1493 811
Értékpapírtárca 228 492 1510 562
Előlegek értékpapírokra és zálogokra 123 148 399 224
Kölcsönök kötelezvényekre   190 459  

A hitelintézetek tőkéjének túlnyomó része – mintegy 80–85%-a – betétekből, kölcsönökből származott, vagyis úgynevezett „idegen tőke” volt. A takarékbetétek nálunk viszonylag csekélyebb szerepet töltöttek be a hitelintézetek tőkeforrásai között, mint Ausztriában vagy Németországban, s részesedési arányuk erősen csökkenő tendenciát mutatott. Annál inkább előtérbe kerültek Viszont a tőkegyűjtés korszerű formái: a folyószámlabetétek és az értékpapír-kibocsátás. A gazdasági élet – az államkölcsönökön túl – elsősorban a nagybankok közvetítésével jutott hozzá a hosszú lejáratú külföldi hitelekhez. A bankok által kibocsátott záloglevelek és kötvények nagy része – 1900 táján 75%-a, 1912-ben 55%-a – külföldön volt elhelyezve.

Mire fordították, hol helyezték el a hitelintézetek a náluk felgyűlt hatalmas tőkét? A bankok egyik fő tevékenységi köre mindvégig a rövid lejáratú kereskedelmi hitelezés maradt. A leszámítolt váltók értékének 3,6 milliárdról 14 milliárd koronára való emelkedése 1894 és 1914 között elsősorban az áruforgalom növekedését jelzi. A hosszú lejáratú hitelek (jelzálogkölcsönök, törvényhatósági és községi kölcsönök, kötelezvénykölcsönök) gyors növekedése és magas részaránya a bankaktívák között arra mutat, hogy hitelintézeteink egyre nagyobb szerepet vállaltak a gazdaság különböző ágainak beruházási hitelekkel való ellátásában. A jelzálogkölcsön megtartotta vezető szerepét, bár részaránya csökkenő tendenciát mutatott. A jelzáloghitelek kétharmadát földbirtokra, egyharmadát pedig bérházakra adták. A bankok növekvő mértékben fektették tőkéiket különböző értékpapírok (államkölcsönök, záloglevelek, kötvények, részvények) vásárlásába. A bankaktívák leggyorsabban növekvő tétele a folyószámlahitel volt, s ez arra mutat, hogy a bankok egyre nagyobb szerepet vállaltak az ipari termelés finanszírozásában is.

A hitelszervezet fejlődésére nem csupán a mennyiségi növekedés volt jellemző. A pénzintézetek, elsősorban a nagybankok funkciója, nemzetgazdaságban betöltött szerepe is minőségi változáson ment át. A hagyományos üzletkör, a folyó banküzlet szűk keretei közül kilépve „a fizetések szerény közvetítőiből” fokozatosan az egész tőkés gazdaság szervezőivé s irányítóivá váltak, s ellenőrzésüket és befolyásukat kiterjesztették a gazdaság valamennyi ágára. Az új típusú nagybankok nem szorítkoztak csupán a hitelellátásra, az ipari, közlekedési és kereskedelmi vállalkozások finanszírozására, részvényeik és kötvényeik kibocsátására és elhelyezésére, hanem közvetlen kezdeményező és irányító szerepet játszottak új vállalatok alapításában, meglevő vállalatok fejlesztésében, csődbe jutott vállalatok szanálásában, egész iparágak termelésének és értékesítésének megszervezésében. Új vállalat alapításakor nem csupán a nagy alapítási haszonra törekedtek, mint a kiegyezést követő konjunktúra „crédit mobilier” típusú bankjai, hanem továbbra is ellenőrizték, befolyásolták, sőt nem egy esetben irányították a vállalat működését. A bankok képviselői helyet, sokszor döntő szavazatot kaptak az érdekkörükbe tartozó vállalatok igazgatóságában. Az ország legnagyobb ipari, bánya-, kereskedelmi és közlekedési vállalatai egy fél tucatnyi budapesti nagybank érdekkörébe tartoztak.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A magyar vasutak villamosítására nem került sor. A Ganz-gyár tevékenysége a budapesti helyiérdekű vasutak villamosítására szorítkozott.

A vasutaknak fontos szerep jutott az állami gazdaságpolitikában is. 1889 és 1891 között több mint 3000 kilométernyi fővonalat váltott meg az állam, köztük az ország legnagyobb, forgalmi szempontból legfontosabb, műszaki szempontból legtökéletesebb magánvasútját, az Osztrák–Magyar Államvasút-társaság 1500 kilométernyi vonalát. Ezzel a fővasutak 85%-a (7400 km vonal) az állam tulajdonába került. Mindössze 1321 km maradt három magántársaság – a Délivasút, a KassaOderbergi Vasút és a GyőrSopronEbenfurti Vasút – tulajdonában, de ezek sem versenyezhettek az államvasutakkal, sőt alkalmazkodni kényszerültek annak üzleti és forgalmi politikájához. 1891 után az államvasutak bonyolították le a személyforgalom 83 és az áruforgalom 89%-át.

Fájl:A vasutak és a belvízi hajózás szállítási teljesítményének növekedése Magyarországon (1875-1913).jpg
A vasutak és a belvízi hajózás szállítási teljesítményének növekedése Magyarországon (1875-1913)
Baross Gábor minisztersége idején a vasútpolitika az állami gazdaságfejlesztés fontos tényezőjévé vált. 1890-ben új áruszállítási díjszabást vezettek be, amely olcsóbbá tette a mezőgazdasági termékek nagy távolságra való szállítását, a legfontosabb exportcikkek és nyersanyagok számára jelentős díjkedvezményeket nyújtott, s a hazai iparcikkeket kedvezményben részesítette a külföldi ipari termékekkel szemben. A maga korában úttörő jelentőségű díjrendszert vezetett be Baross a személyforgalomban is, az úgynevezett zónatarifát. 1889-ig a magyar vasutak személyszállítási díjai a legdrágábbak voltak egész Európában, s a személyforgalom rendkívül csekély volt, a vonatok üresen közlekedtek. Az új tarifa a társadalmi mobilitás kibontakozó folyamatát kívánta elősegíteni. Különösen a szomszédos forgalomban és a nagy távolságokon mérsékelte erősen a díjszabást, s olyan díjtételeket alkalmazott, amelyeket a szerény jövedelműek is meg tudtak fizetni. Baross számítása a várakozáson felül bevált: az utasforgalom növekedése bőven ellensúlyozta a díjtételek nagyarányú mérséklését. Az államvasutak vonalain már az első években meghatszorozódott az utasok száma.

Az első világháborút megelőző negyedszázad a korszerű városi közlekedés kiépülésének a kora volt. A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett. Budapesten 1889-ben indult meg az első villamosjárat – a Baross utcában –, 1890-ben már villamost kapott a Nagykörút is, 1896-ban pedig megindult az első földalatti az Andrássy út alatt.

A vasutak háttérbe szorították az egyéb szállítási eszközöket mind az áruforgalomban, mind a személyszállításban. 1886–1890 és 1913 között a belvízi hajózás részesedése a személyforgalomban 7,7%-ról 1.6%-ra, az áruszállításban pedig 27,4%-ról 13,9%-ra csökkent. A folyami hajóforgalom zömét a Duna-Gőzhajózási Társaság bonyolította le. A DGT áruforgalmának 75%-, személyforgalmának pedig 50%-a Magyarországra esett, a társaság azonban teljesen osztrák vezetés alatt állott, s központja is Bécsben volt. Baross hasztalan igyekezett befolyást gyakorolni a DGT tarifapolitikájára, ezért ő kezdeményezte az önálló magyar folyamhajózási társaság létrehozását. 1895-ben 10 millió forint alaptőkével megalakult a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság, amely rendszeres állami szubvencióban részesült. A tengeri hajózás a századfordulóig nem bonyolított le számottevő forgalmat. Az 1880-as években a magyar–horvát tengeri flotta létszáma és forgalma erősen hanyatlott. Ez összefüggésben állt a hajózási technika világméretű átalakulásával: a gőzhajók ekkoriban kerültek túlsúlyba a vitorlásokkal szemben. A horvát kikötők nagy, hosszújáratú vitorlásai, amelyek korábban jelentős forgalmat bonyolítottak le az Adrián és a Földközi-tengeren, most egyszerre kiszorultak a nemzetközi forgalomból. A helyi vállalkozók (armatorok) azonban nem rendelkeztek elegendő tőkével ahhoz, hogy egyenrangú versenytársként bekapcsolódhassanak a nemzetközi gőzhajóforgalomba. A horvát tengerpart hajózása válságba került. A 134 gőzhajóból álló kereskedelmi flotta (150 ezer nettó regisztertonna) nemzetközi viszonylatban még 1913-ban sem volt jelentős.

Az egyetlen nagyobb magyar tengeri hajózási társaság, az Adria Rt., az 1880-as években veszteséggel működött. Baross 1890-ben felbontotta a magyar kormány szerződését az osztrák Lloyd Társasággal, s ezzel megszüntette a trieszti vállalat közös jellegét. Az Adria Rt.-t állami támogatásban részesítették, hajóparkját lényegesen kibővítették, s az osztrák kormánnyal kötött megállapodás értelmében Trieszt és Fiume hajóforgalmát keleti irányban a Lloyd, nyugati irányban pedig az Adria bonyolította le. Az Adria forgalma az 1890-es években megháromszorozódott. Különösen megnőtt a tengeri kivitel jelentősége az 1880-as évektől, midőn a német vámpolitika megnehezítette a magyar export szárazföldi útját Nyugat felé. A magyar kormány jelentős anyagi támogatással igyekezett Fiume kikötőjét bővíteni és korszerűsíteni: új mólót és áruraktárakat építettek, a kikötő azonban még mindig nem felelt meg teljesen a növekvő forgalom támasztotta követelményeknek. A be- és kifutott hajók együttes űrtartalma 1891 és 1913 között évi 1,8 millió tonnáról 7 millió tonnára, az áruforgalom évi 800 ezer tonnáról 2,1 millió tonnára emelkedett. Forgalmának nagyságát tekintve Fiume Európa tizedik kikötőjévé fejlődött.

A világháborút megelőző években a gőzvasút és a gőzhajózás szinte egyeduralkodó volt a szállításban. De nálunk is jelentkeztek már a közlekedés és szállítás 20. századi forradalmának első szerény jelei. A városokban, majd az országutakon is megjelentek az első automobilok. Magyarországra 1895-ben hozták be az első Benz gyártmányú kocsit. 1896–1897-ben már a budapesti Műegyetem gépműhelyében is készítettek gépjárműveket a Posta számára (Csonka János). A századforduló után már több hazai üzem szerelt össze külföldről behozott autóalkatrészeket, majd létrejött az önálló magyar autógyártás is. 1914-ig több mint 500 gépkocsit gyártottak itthon, az importált kocsik száma pedig meghaladta a 3000 db-ot. 1900-ban alakult meg a Magyar Automobil Club. A repülés nálunk egyelőre néhány konstruktőr magánpassziója és a bátrak sportja volt.

A közlekedési rendszer legelhanyagoltabb ága az úthálózat volt. Az ország 74 ezer kilométernyi úthálózatának 85%-át kitevő megyei és községi utak zöme igen kezdetleges állapotban stagnált, s csak az állami utak feleltek meg többé-kevésbé a korszerű követelményeknek. Az állami úthálózat hossza – államosítások és új építések révén – 6000 km-ről 11 ezerre nőtt, de ebből csak alig több mint 200 km volt kövezett vagy aszfaltozott, a többi csak úgynevezett kavicsolt út volt. Elsősorban az állami beruházásoknak köszönhető, hogy a kiépített utak hossza 1890 és 1913 között 10 ezer km-rel növekedett.

A szállítás növekedésénél is gyorsabb ütemű volt a hírközlés fejlődése. A posta, a távíró és a távbeszélő forgalma 1890 és 1913 között évente átlagosan 7%-kal növekedett. Baross 1887–1888—ban e három hírközlési ágat egyetlen állami üzemben egyesítette. Az 1890-es években államosították a magánkézben levő telefonhálózatokat, kiépítették a távolsági vonalakat, s távbeszélő-összeköttetést létesítettek Béccsel és Berlinnel. A telefonállomások száma két évtized alatt 4000-ről 86 ezerre nőtt. A századforduló után épültek fel Budapest első nagy teljesítményű telefonközpontjai: a Teréz-, majd a József-központ.

A korszak óriási jelentőségű, tájat és termelési feltételeket átalakító, a korabeli Európában méreteit tekintve egyedülálló vállalkozása volt 53 ország nagy folyóinak megfékezése, szabályozása, rendezett mederbe szorítása, és a hatalmas, korábban elöntött területek ármentesítése. E munkák nagyobb része már a korábbi évtizedekben lezajlott, de az állam még 1890 és 1913 között is 208 millió koronát költött folyószabályozásra. A legnagyobb szabású vállalkozás a Vaskapu szabályozása volt 1889 és 1899 között. A folyószabályozás hasznával vetekedett a rendszeres mezőgazdasági művelés alá fogható terület ármentesítése, amelyet a magyar vízépítés nagy irányító mérnöke, Kvassay Jenő joggal nevezett „második honfoglalásnak”. 1914-ig több mint 400 millió koronát ruháztak be a Duna és a Tisza gátrendszerének kiépítésébe. A Tiszát 3555 km, a Dunát 2824 km védőgát szorította korlátok közé, s összesen 3,6 millió hektár korábban rendszeresen vagy időnként elöntött területet ármentesítettek. A „második honfoglalást” azonban csak félig hajtották végre: a szabályozást és a lecsapolást nem egészítette ki az Alföld öntözésének megvalósítása, s a talajjavítás egyéb korszerű formái is alig honosodtak meg hazánkban.

Az 1890-es évektől meggyorsult a városi építkezés, megnövekedtek a különféle urbanizációs beruházások. Budapest építkezéseibe 1890 és 1913 között több mint 1,6 milliárd koronát fektettek be, s 20 év alatt 80 ezer új lakás épült a fővárosban.

Kül- és belkereskedelem

A kereskedelmi tevékenység azonban még az iparnál is nagyobb mértékben összpontosult a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban. Elsősorban a városokban figyelhető meg a korszak másik fő fejlődési tendenciája: a kereskedelmi hálózat szakosodása. A mezőgazdasági termékekkel, állatokkal és élelmiszerekkel kereskedő üzletek viszonylag lassú növekedésével szemben jelentősen megnőtt a különféle iparcikkeket árusító üzletek száma, ezek jórészt nagyobb méretű, több alkalmazottal dolgozó boltok voltak.

Az üzlethálózat bővülésén, szakmai differenciálódásán és a boltok méreteinek növekedésén túl meghonosodtak a kereskedelem korszerű formái, intézményei és technikája. Az 1890-es években épült fel Budapest hat vásárcsarnoka. 1911-ben nyitották meg a főváros első igazi nagyáruházát, a Párizsi Áruházat. A fővárosban és a nagyobb városokban megjelentek a fiókhálózattal rendelkező nagykereskedelmi vállalatok, amelyek az árubeszerzés és -elosztás racionális, nagybani megszervezésével olcsóbb és egységesebb, állandóbb minőségű árut kínáltak a fogyasztónak, mint az egyedi kisboltok. Széles bolthálózattal rendelkeztek a különféle fogyasztási szövetkezetek is. Az 1898-ban létesített Hangya a parasztság áruellátásával foglalkozott; az 1904-ben alapított Általános Fogyasztási Szövetkezet (ÁFOSZ) tagjai és vásárlói a fővárosi munkások és kisiparosok köréből toborzódtak.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

A népességnövekedés regionális megoszlása Magyarországon
(1869–1910)
Országrész A lakosság megoszlása (%) Tényleges szaporodás (%) Tényleges Természetes Vándorlási különbözet (%)
szaporodás (%)
1869 1910 1880–1910
A Duna jobb partja (Dunántúl) 15,6 14,8 27,9 19,4 35,3 -15,9
A Duna bal partja (nyugati Felvidék) 11,2 10,4 26,1 23,4 37,5 -14,1
A Duna–Tisza köze 12,0 12,8 44,9 36,7 45,2 -8,5
Budapest, elővárosokkal (Nagy-Budapest) 1,9 5,2 269,6 172,0 48,3 +123,7
A Tisza jobb partja (keleti Felvidék) 9,7 8,5 18,8 22,0 42,7 -20,7
A Tisza bal partja (Tiszántúl) 12,2 12,4 37,4 41,9 47,2 -5,3
A Tisza–Maros szöge 11,4 10,3 22,2 23,6 30,4 -6,8
A Királyhágón túl (Erdély) 14,0 12,8 24,4 27,5 32,2 -4,7
Magyarország 88,0 87,2 34,5 32,6 39,3 -6,7
Horvátország 12,0 12,8

A táblázatból kitűnik, hogy a népességnövekedés – Budapesten és a polgárosodó nagyvárosokon kívül – a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon volt a legjelentősebb, a leggyengébb viszont az északi és a keleti peremvidékeken. A Dunántúl és a nyugati Felvidék ebből a szempontból közbülső helyet foglalt el, természetes szaporodásuk jó része elvándorolt. Még világosabban jelzi a belső vándorlás és a nyomában járó népességi arányeltolódás tendenciáját a városi és vidéki népesség növekedését összevető táblázat.

A városi és a vidéki népesség szaporodása Magyarországon
(1869–1910)
Lakóhely A népesség száma Növekedés (1869 = 100)
1869 1890 1910
 %  %  %
Budapest 270 685 2,0 491 938 3,2 880 371 4,8 325
Városok 1 736 450 12,8 2 082 818 13,7 2 846 290 15,6 164
Vidék 11 571 994 85,2 12 588 237 83,1 14 537 872 79,6 126
A mai Nagy-Budapest 297 167 2,2 550 048 3,7 1 098 240 6,0 37

Látható, hogy a belső vándorlás fő iránya a város, a népességtömörülési arányeltolódás meghatározó tartalmi jegye az urbanizáció volt. A táblázat nem is tükrözi teljes terjedelmében ezt a tendenciát, mert csupán a jogi értelemben vett városok adatait összegezi. Ha a modernizálás ismérveinek megfelelően kihagyjuk az 5000 lélekszámnál kisebb, stagnáló városokat, hozzájuk számítjuk viszont a gyorsan növekvő és polgárosodó nagyközségeket, elővárosokat, akkor 1910-ben a városi jellegű településen élők számát 4,3 millióra tehetjük, ez pedig már az összlakosság 23,5%-át adja. A települési koncentráció, a fokozatosan nagyobb lakóhelyeken, városokban való tömörülés folyamata jól nyomon követhető a táblázaton.

A lakosság tömörülése a lakóhely nagysága szerint
(1880–1910)
Települési kategória 1880 1910 Tényleges szaporodás A tényleges és természetes szaporodás különbözete[75]
 %  %
1000 fő alatti 4 411 401 32,0 4 122 276 22,6 -289 125 -2 163 051
1001–5000 6 045 835 44,0 7 961 590 43,6 +1 915 755 -422 835
5001–10 000 1 100 489 8,0 1 839 778 10,1 +739 289 +311 788
10 000 felett 2 191 578 16,0 4 340 889 23,7 +2 149 011 +1 386 569
Összesen 13 749 303[76] 100,0 18 264 533 100,0 +4 514 930 -887 529

A tényleges szaporodás adatsorai első látásra azt sugallják, hogy ezer % lélek felett valamennyi településforma számottevően fejlődött. Az országos növekedésen belüli arányeltolódás azonban már rávilágít arra, hogy az 5000 lakoson felüli települések aránya 1880 és 1910 között 24%-ról 34%-ra nőtt; még élesebben megmutatkozik az eltolódás a természetes szaporodás adatai alapján. A valóságos népességtömörülési folyamat úgy ment végbe, hogy az 5000 lakosnál kisebb községek, falvak 2,6 millió főt vesztettek, az 5 és 10 ezer fő közöttiek a természetes szaporodáson túlmenően 312 ezer, a 10 ezer lakosnál nagyobb települések – zömmel a városok – pedig 1,4 millió vándorlási többlettel gyarapodtak, és e három évtized alatt megkétszereződtek.

A modern városfejlődésben kiemelkedő helyet foglalt el az egyesített és székváros rangjára emelt Budapest, lakossága a korszak folyamán megháromszorozódott, az európai ranglistán a hatodik helyet foglalta el. Növekedése a valóságban még nagyobb volt, mert szorosan hozzá kapcsolódtak a néhány évtized alatt várossá felnövő környékbeli községek is. Ezek – a mai Nagy-Budapest külső kerületei – a kiegyezés idején 27 ezer lakost számláltak, vagy még nem is léteztek (Kispest), a háború előtt viszont már 218 ezer lakost tömörítettek a főváros körül, s közülük Újpest városi rangra emelkedett. Velük együtt a főváros lakossága elérte az 1,1 milliót. Budapest összlakosságának 70%-a az ipari és forgalmi népességhez tartozott. Egy km2-re 4500 lakos jutott, az országos népsűrűség átlaga 64 fő volt. A korszak folyamán Budapest nemcsak az ország gazdasági, hanem kulturális fővárosává, nemcsak a politikai életet, hanem az eszméket és az ízlést is irányító központjává, nemcsak külső megjelenésében, hanem alkotó szellemében is világvárossá vált.

Az urbanizáció feltételei alapjában egybeestek a tőkés növekedés követelményeivel. Ezekkel azok a régi városok tudtak lépést tartani – és olyan, korábban jelentéktelen kisvárosok, községek emelkedtek fel –, amelyeket a vasúti hálózat bekapcsolt a bővülő áruforgalomba s ezáltal terményforgalmi, élelmiszeripari központtá váltak, vagy ahol a természeti adottságok kedveztek a bányászat, a vas- és gépipar és más új iparágak fellendülésének. Azok a nyugat-dunántúli, erdélyi és felvidéki városok – elsősorban a nagy múltú bányavárosok: Selmecbánya, Abrudbánya, Körmöcbánya –, amelyek bányászata kimerült, továbbá azok az egykori bortermelő és kereskedő központok, amelyek kiestek a forgalom új főútvonalaiból, jobbadán stagnáltak – Lőcse, Bártfa, Ruszt, Szekszárd –, a hagyományos borászatot elpusztító filoxéravész idején pedig hanyatlásnak indultak.

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése. Lassúbb ütemű és a modern urbanizáció szempontjából hiányosabb volt az alföldi és a régi erdélyi városok fejlődése.

Az urbanizáció dualizmus kori szakaszát az jellemezte, hogy a városi lakosság növekedése háromszorosan felülmúlta az országos átlagot, az ipari és forgalmi népesség növekedése az említett első három várostípusnál meghaladta az 50%-ot. Az épületek magassági szintje nőtt, a városkép javult, elsősorban a belvárosi részek öltöttek városias külsőt. A kiegyezés kori PestBuda még csak két százaléknyi három- vagy többemeletes házzal büszkélkedhetett, a háború kitörésekor a házak egyötöde már meghaladta a négy szintet. A középületek – kórházak, iskolák, kaszárnyák, állomások, fürdők – a korszakra jellemző eklektikus történeti stílusban épültek, így a dualizmus korában kialakult városképet országszerte, sőt az egész Monarchiában sok hasonló vonás rokonította egymással. E korszakban rakták le a kommunális építkezések – az út- és csatornahálózat, a víz- és gázvezeték – alapjait; előbb a fővárosban, majd a századforduló után számos vidéki városban is bevezették a villamost és a villanyvilágítást. Budapesten csekély kivétellel már kő- és téglaházak álltak, az egész országban azonban a házaknak csupán 21%-a épült kőből vagy téglából, s 39%-át fedte pala vagy cserép. A falvak zöme még hagyományosan vályogból, fából, nád- és zsúptetővel építkezett, bár a gazdaságilag fejlettebb vidékeken éppen a századelőn mutatkoztak a téglával és cseréppel való építés terjedésének jelei. Ellentételként említjük, hogy a lakóházak egynegyede még 1910-ben is istállóval volt egybeépítve.

Egészében véve: a kiegyezés idején az ország lakosságának csupán 14,%-a, 1913-ban már közel egynegyede élt városokban.

Az urbanizációval mint alapvető polgárosodási és települési irányzattal szemben az egész korszakon át végighúzódott egy másodlagos, de nem jelentéktelen ellentendencia: a tanyásodás. Méreteire nincsenek számszerű országos adataink. A részadatokból úgy látszik, hogy a jobbágyfelszabadítás után előrelendült folyamat a század végén és a 20. század elején is folytatódott. A tanyai gazdálkodásban élenjáró hét alföldi város külterületi lakosságának aránya 1869 és 1910 között 30,2%-ról 33,7%-ra nőtt, vagyis nagyobb méretben szaporodott, mint belterületi népességük. Az első világháború előtt 15 megye 225 községének határában folytattak túlnyomóan vagy kizárólag tanyai gazdálkodást, s e községek 2,2 milliónyi lakosságának egyharmada állandóan a külterületen élt.

Tekintsünk el egyelőre az urbanizációval – illetve a másik póluson a tanyásodással – együttjáró társadalmi és életmódbeli változásoktól, és hangsúlyozzuk még egyszer az alapfolyamatot: a vándorlást. A termelés és a munkamegosztás tőkés rendje milliókat mozdított ki lakóhelyükről, hagyományos életkereteik közül. Az újkori „népvándorlás” elsődleges és tömeges formája a területi mobilitás volt. Már 1880-ban 3,3 milliót tett ki, 1910-ben pedig 5,5 millióra, az egész lakosság 30%-ára nőtt azoknak a száma, akik elhagyták szülőhelyüket és az ország más részén telepedtek meg. Csupán az 1900 és 1910 közötti évtizedben 2,2 millió ember költözött el szülőhelyéről – több mint egymillió a megyéjéből is –, jórészt a közeli városokba. A belső vándorlás fő iránya továbbra is északról dél felé tartott, bár a század első évtizedében felgyorsult a keletről nyugatra, Erdélyből és az északkeleti peremvidékről a központ felé való áramlás is. A legnagyobb vonzerő még mindig a főváros: a háború előtti három évtizedben bevándoroltak száma megközelítette a 400 ezer főt.

A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás.

A magyarosodás kohói, gazdasági és kulturális központjai a városok voltak. A legszemléletesebb példa a főváros: a 18. századvég Pest-Budájának 50 ezer lakójából egyötödöt tettek ki a magyarok, háromnegyedet a németek, a többit vagyonos görög és szerb kereskedők. A 19. század derekán összeszámlált 150 ezer lakos nagyobbik fele, 56%-a ugyan még mindig német anyanyelvű, de a magyarság aránya már megközelíti az egyharmadot. Hat évtized alatt a főváros nagyjából elmagyarosodik: lakosságának 86%-a magyar anyanyelvű, és egy kis töredék kivételével a más nemzetiségűek is beszélnek magyarul.

Nagypolgárság – fináncburzsoázia

A feudális viszonyok közé beilleszkedett régi városi polgárság legvagyonosabb elemei, jórészt német, Pesten és a Délvidéken görög-macedón, Erdélyben szász és örmény, részben pedig magyar kereskedők fűszerrel, vasáruval, textillel foglalkoztak. Üzletvitelüket a szolidság, az óvatosság, a hagyományokhoz való ragaszkodás, a kockázat kerülése jellemezte. Ritkán bocsátkoztak a megszokottól eltérő vállalkozásba, felhalmozott vagyonuk jelentős részét úgyszintén biztonságos és rangot adó értékbe: ház- és földtulajdonba fektették, tehát polgári jellegüket a presztízsorientáltság jellemezte. A régi polgárok zöme egy vagy több háztulajdona mellett föld- és szőlőbirtokos is volt.

A magyarországi kapitalizmus azonban nem a gyarmati hódításon és a tengerentúli kereskedelmen keresztül, nem a gyapjú-, és a textilipar révén bontakozott ki: melegágya és emeltyűje a napóleoni háborúk óta a mezőgazdasági árutermelés, a hozzákapcsolódó kereskedelem és az infrastrukturális megalapozás, a modern közlekedés és a városépítés, társadalmi hordozója pedig a profitorientált vállalkozó tőkés volt. Nálunk két fő típusa alakult ki: a termény-, állat-, fa-, dohány- és bőrfelvásárlói kezdetekből kiemelkedett nagykereskedő, pénztőkés, illetve az építészből, építőanyag-kereskedőből feltört építési vállalkozó és háztulajdonos. A régi polgárságnak csupán kis része tudta a gazdasági-társadalmi funkcióváltást végrehajtani. A nagy mozgékonyságot, piacismeretet, kockázatvállalást igénylő terménykereskedelemben aligha mérkőzhetett a zsidó polgársággal, s a presztízsorientált polgár amúgy is rangsüllyedésnek tartotta volna a házalástól inkább méreteiben különböző terményfelvásárlást. Csupán néhány görög (a Sacelláry, a Muráti) és vidéki német család (a cipszer Fuchs testvérek, a délvidéki Weisz Bernát) tudott bekapcsolódni a tőkés terménykereskedelembe. Nagyobb sikerrel vett részt az építkezési vállalkozásokban. A vezérszerepet azonban ezen az ágon sem a tőkéssé vált régi városi polgárok (a Lechner, a Kauser, a Kasselik, a Wagner család), hanem a vidéken meggazdagodott fakereskedők (a Luczenbacherek, a Neuschlossok), a dán Guildbrand Gregersen ácsmester-építész, az osztrák téglagyáros Drasche-család vitte. Az 1870-es évek elején a régi polgárságnak már csupán egynegyede maradt meg Budapest legnagyobb adófizetői – virilistái – között, ők is jobbadán a még kiterjedt és nagy értékű ingatlanaik alapján.

A funkcióváltást leggyorsabban és legsikeresebben a helyzeténél fogva profitorientált zsidó termény-, pontosabban: agrártermék-kereskedők hajtották végre. A reformkorban kiemelkedő Wodiánerekhez és Ullmannokhoz a következő évtizedekben a Taflerek, a Kohnerek, a Deutschok, w Weissek, a Fellnerek, a Herczogok, a Brüllök zárkóztak fel, hogy csupán néhány ismertebb családot említsünk. 1873-ban a virilisták rangsorán a terménykereskedők szám szerint a második, a befizetett adóösszegek alapján az első helyet foglalták el. A zsidó kereskedők és pénzkölcsönzők gyors felemelkedése és a megalapozó tőkés vállalkozásokban játszott centrális szerepe a kapitalizmus sajátos kelet-közép-európai feltételeivel és a már említett fejlődésével függött össze. A folyamat kezdetén, a 18–19. század fordulóján, a zsidóság a feudális Közép- és Kelet—Európában a korlátozó jogszabályok miatt földet nem bírhatott, a hivatalviselésből és számos értelmiségi pályáról, a céhpolgárság soraiból ki volt zárva. A földbirtokból és a polgári pályákról kiszorult zsidóság a kereskedelem, a hitelügy, néhány nem elzárt értelmiségi pálya felé fordult, és többnyire házalóként, árendásként, kontárnak tekintett kismesterként kezdte. Nagy részük – ez sajátos kelet-európai jelenség – az árutermelő nemesi nagybirtok védőszárnyai alatt, a nagyobb mozgási szabadságot biztosító uradalmi központokban tömörült, és mint helyi felvásárló, terménykereskedő, iparcikkeket közvetítő, illetve kocsmáros, regálébérlő, pénzkölcsönző, fontos gazdasági funkciót töltött be. A rendi korszakban lenézett felvásárló-kereskedő-pénzkölcsönző pályákra kényszerített zsidó polgárság olyan készségeket, hely-, piac- és áruismeretet sajátított el, olyan jelentős tőkéket gyűjtött össze, amelyek e régió sajátos kapitalista fejlődésének kibontakozásakor a vállalkozás és a felhalmozás fő emeltyűi lettek. A század derekán már jelentős vagyonnal, jó ausztriai és hazai üzleti kapcsolatokkal rendelkező zsidó polgárság az 1840-es években, illetve 1860 után azonnal be tudott kapcsolódni a felívelő tőkés konjunktúrába.

Az agrártermék-kereskedő vállalkozó tőkés azonban a gazdaságban és a társadalomban csak átmeneti típus, további útja több irányban ágazott el. A modern polgárosodás fő kérdése az volt, hogy merre fordul a kereskedő-vállalkozó nagytőke az iparosodás kezdeti szakaszában, az 1860-as években; s aztán gyors fellendülésekor, az 1880-as évek végétől. A legmozgékonyabb, vállalkozó szellemű kereskedők hamar észrevették, hogy az egyszerű terménykereskedésnél nagyobb hasznot hoz és tágabb távlatokat nyit az iparosítás, a kereskedelmi-ipari vertikumok kiépítése és hogy a pusztán pénzkölcsönző, váltóleszámítoló bankokat nagyszabású vállalkozások finanszírozójáva, részvénykibocsát-alapító intézményekké, nemcsak a hitelélet, hanem az egész gazdaság szervező-összehangoló központjává kell fejleszteni. Az első lépés az élelmiszeripar volt. Jellemző, hogy 1860-ban, amikor szabaddá válik előttük az iparűzés minden formája, gazdag terménykereskedő-pénztőkés zsidó polgárok egy évtized alatt kifejlesztik a pesti malomipart, ami a régi polgári és főúri malomalapítóknak negyedszázadon át nem sikerült. A vállalkozás hamarosan kiterjed a bőr-, a szesz-, és aztán a nagy jövőjű cukoriparra, s az 1880-as évektől kezdve átfogja az iparosodás valamennyi jelentős ágát. A század végére a legnagyobb kereskedő-iparos családok bevonulnak a bankokba, összekapcsolódnak a banktőkével. Ennek az útnak jellegzetes képviselői a hatvani Deutschok, a csepeli Weissek, a csetei Herczogok, a Fellnerek, a Kohnerek.

Más utat képviseltek a vasnagykereskedésből kiemelkedettek, például a Heinrich család – amelynek [[Imrédy Béla|egyik tagja az Imrédyre magyarosított ágból sajnálatos módon politikussá nyergelt át] –, akik ugyancsak a banktőke segítségével, vele kapcsolatban jutottak be a nagyburzsoázia elitjébe. Ha ilyen magaslatokat nem értek is el, a század végére a nagypolgárság soraiba emelkedtek a kis- és középüzemüket fokozatosan felfejlesztő vállalkozók: a Röck, a Láng, a Csonka, a Goldberger család.

A nagyburzsoázia roppant befolyásos csoportját alkották a nem kereskedelmi és nagyipari bázisról induló, hanem szorosan szakmai karriert befutó bankárok. Éppen a legjelentősebbek, Madarassy-Beck Miksa és Marcell, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank; Lánczy Leó, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank; Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank elnöke vagy Lukács József, ez utóbbi egyik igazgatója, pályájukat egyszerű tisztviselőként kezdték. Nyugati szemmel talán a menedzser típus első képviselőinek látszanak, egy Kornfeld, egy Lánczy, egy Madarassy-Beck azonban olyan személyes és szuverén hatalommal irányította bankját, hogy reálisabb az alapító tőkések közé sorolni, olyan vállalkozónak tekinteni őket, akik mögött nem a felhalmozott családi vagyon, hanem a nagy hitelintézmény névtelen mobil tőkéje állott. A menedzser réteg csak a századforduló után lépett színre a nagybankokban és nagyvállalatokban, vezető szerephez majd a két világháború között fog jutni.

Ha kifejlett menedzser tőkés rétegről még nem beszélhetünk is, bizonyos funkcióit már ellátta a vállalkozó típusú nagyoelgári értelmiség. A pálmát az ügyvédek vitték el; minden nagybank és nagyüzem vezetőségében, felügyelő bizottságában megtaláljuk a jogtanácsost és érdekképviselőt (a befolyásos Kuncz Jenőt, a politizáló Mezei Mórt vagy Stiller Mórt), minden nagy építkezésnél, városrendezésnél a telekközvetítő ügyvédet. A nagypolgárság soraiba emelkedtek az erősen közgazdasági érdeklődésű politikusok és lapszerkesztők (Gajáry Ödön, Szterényi József, Singer Zsigmond), továbbá a kor legdivatosabb építész mesterei (Ybl Miklós, Hauszmann Alajos, Pucher István, Quittner Zsigmond). Rendkívüliségében is korjellemző az egyik nagytőkés vezéregyéniség, Chorin Ferenc útja. A rabbi családból származó ügyvédjelölt 27 éves korában ellenzéki képviselő, lapszerkesztő, Deák, majd Tisza Kálmán ellenfele. A tüneményesen felívelő pálya mégsem a miniszteri bársonyszékbe, hanem a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., majd a GYOSZ elnöki posztjára röpíti fel.

A modern nagyburzsoázia különböző csoportjait és típusait egyaránt az jellemzi, hogy felismerték a hazai kapitalizmus fejlődésmenetének a múlt század utolsó évtizedeiben bekövetkezett változását, realizálni tudták a második funkcióváltást: az iparosodásba és a modern hitelszervezetbe való bekapcsolódást. Azok a nagykereskedők, akik – még ha a felemelkedés szakaszában a vállalkozói típushoz tartoztak is – megmaradtak a termény- és egyéb kereskedelmi ágak mellett, s felhalmozott tőkéjüket az iparnál és a részvényspekulációnál biztonságosabb háztulajdonba, földbirtokba fektették, nagy vagyonuk ellenére lassacskán lemaradtak az élcsapattól. Így például a két latifundiumnyi földbirtokkal rendelkező Wodianerek, vagy a kiterjedt fővárosi ingatlant bíró és több ezer kat. hold földbirtokot felvásárló Ehrenfeld–Tafler család, bármilyen szilárdan álltak is a virilista rangsor élén, a fináncburzsoázia soraiból kiszorultak. A régi, 1848 előtti polgárcsaládoknak pedig már csak néhány százaléka maradt a nagypolgári lét felszínén, a többség a középpolgárság soraiba süllyedt, vagy „úri” tisztviselői, értelmiségi pályán keresett kárpótlást.

Az átalakulást két példával jellemezhetjük. 1873—ban Budapest legnagyobb adófizetői között a háztulajdonosok voltak többségben, őket követték a kereskedők. 1888-ra az utóbbiak kerültek az élre, a háztulajdonosok a második, az ipar és hitel képviselői a harmadik helyen állottak. 1910-re a helyzet alaposan megváltozott. A fővárosi vitilisták 700 főnyi stabil törzsének legszámosabb, 224. főnyi csoportja bankár és gyárigazgató volt, a 178 kereskedő a második, a 148 föld- és házbirtokos a harmadik helyre szorult. Hasonló tendenciát tükröz a nemesített zsidó polgárság foglalkozási arányeltolódása. A múlt század végéig túlnyomórészt megtollasodott kereskedők folyamodtak nemességért, az után a bankárok és a gyárosok kerültek fölénybe, igaz, nagyobb részük kereskedő családból indult. A hajdani nagykereskedői többségből a korszak Végén mindössze 37 maradt meg a hagyományos kereskedelem keretei között.

Mindez arra vall, hogy a nagypolgárság, ahogy számban és vagyonban gyarapodott, úgy differenciálódott is. És most, a rétegelemzés végén, megkísérelhetjük, hogy felbecsüljük az új uralkodó osztály számát. A virilista jegyzékeken szereplő törzsgárdát és a foglalkozási statisztikák adatait kiegészítve a tőkés szervezetek tagsági és a nagyvállalatok igazgatósági listáival – nem számítva a polgári nagybirtokosokat –, századunk első évtizedében hozzávetőlegesen 800–1000 főre tehetjük a nagyburzsoá családok számát. Ebből 100–150 egymással üzletileg és családilag összefonódott nagyiparos–nagykereskedő–bankár család alkotta a fináncburzsoázia vékony rétegét, amelyet a hozzá közel álló, vele gyakran egybemosódó nagyburzsoázia és nagypolgári értelmiség mintegy 800 családja vett körül. (A fővárosi virilisták elemzése 1910-ben egy 707 főből álló stabil nagypolgári törzset mutatott ki. Ezt a csoportot a vidék hozzávetőlegesen félannyival növelhette meg.) Alattuk helyezkedett el, rétegesen szélesedve, a vagyonos középpolgárság 3000–4000 családja.

Vázlatunkban a hangsúlyt a funkcionális tagozódásra helyeztük, és csak kiegészítésként említettük a származási megoszlást. Annál is inkább megtehettük ezt, mert a genetikus frontvonalak széles sávon érintkeztek a funkcionálisokkal. Láttuk, a terménykereskedőből lett gyárosok és a bankárok nagyobbrészt, bár nem kizárólagosan, a zsidó polgárságból jöttek; a középüzemet felfejlesztő gyárosok, az építészek és építési vállalkozók, a hagyományos nagykereskedők és a közülük való megcsontosodott háztulajdonosok zöme külföldről betelepült, illetve hazai asszimilált német, kisebbrészt a magyar polgárságból származott; a nagypolgári értelmiség pedig nagyjából a fenti csoportosulást követve, arányosan oszlott meg. A származás még a századfordulón is közrejátszott a nagyburzsoázia csoportformálódásában. Nemcsak azért, mert az azonos vallási, etnikai közösséghez tartozók többnyire egymás között házasodtak, szorosabb üzleti és társas kapcsolatokat tartottak fenn, hanem azért is, mert a német és a magyar nagypolgárság, kiváltképp ha földbirtokot is vásárolt, csaknem zökkenő nélkül illeszkedett bele az „úri középosztályba”, és könnyebben utat talált az arisztokráciához is. A zsidó nagypolgárság elszigeteltebb és zártabb volt: társadalmi árfolyama alacsonyabban állt gazdasági reálértékénél. A Nemzeti Kaszinó korszakunk folyamán mindössze 7, a dzsentri szellemű Országos Kaszinó pedig 14 – jobbadán kikeresztelkedett – zsidó polgárt, kiemelkedő értelmiségit fogadott be tagjai közé.

Növekvő feszültség keletkezett tehát a nagybirtokosok zömét vagyonban, gazdasági befolyásban felülmúló nagyburzsoázia objektív státusza s relatív pozíciója között, amelyet spontán társadalmi konszenzussal alig, de állami tapintattal némileg enyhíteni lehetett. Ha Ferenc József szemei előtt az arisztokrata elit, a kormányok előtt pedig a pártkassza felfrissítésének célja lebegett is, a beérkezett nagypolgárság nemesítése és bárósítása végső soron a státusz és a pozíció közti szakadékot kívánta áthidalni. A korszak folyamán 346 zsidó polgárcsalád szerzett nemességet; közülük 28 bárói rangot, 17 pedig főrendiházi tagságot ért el. Több százra tehető a polgárság más elemeinek nemesítése. Társadalomtörténeti szempontból a nemesi előnév és a bárói cím funkciója tehát a kettős struktúra illeszkedési konfliktusainak csökkentése, a süllyedő és emelkedő mobilitás okozta pozicionális arányeltolódások kiegyenlítése volt,

A beilleszkedési zavarokból következően, különös kettősség jellemezte az új nagyburzsoázia mentalitását és életmódját is. Munkájában szívósan őrizte a szerző polgár burzsoá etoszát. Legfőbb törvénye a haszon, az üzleti rezon, életelve a szorgos munka volt, amit nemcsak másoktól, alkalmazottaitól és munkásaitól, hanem magától is szigorúan megkövetelt. A bankelnök, a gyárigazgató, méltóságos úrként is elsőnek érkezett, ellenőrizte a pontos munkakezdést, felügyelt a munkarendre, tárgyalt, döntött, tervezett, utolsónak hagyta el a vállalatot. Nyilvános jótékonykodásra, üzleti reprezentációra, reklámra, fényre áldozott, de gyűlölte a drága úri passziókat, a mutatványos pazarlást és a semmittevést, a párbajos-huszáros virtuskodást. Magánéletében ápolta a polgári erényeket, az egyszerűséget, a takarékosságot, a hagyományos családi élet normáit, de a státusz és a reprezentáció a főúri élet egyes kellékeinek átvételére késztette. A nagypolgár is megépíttette az Andrássy út végén, a Bajza és a Benczúr utcában a kisebb-nagyobb palotát; az impozáns, nehéz szőnyegekkel, kárpittal borított, drága képpel, csillárokkal, stílbútorokkal ékes fogadó szalonnal, a házastársak külön hálószobájával, az emeletre vivő márványlépcsőkkel, könyvtárral, minden gyerek, nevelő, nevelőnő számára külön szobával, a manzardon elhelyezett cselédséggel, inasokkal, és tágas, puritán dolgozószobával. Hatvany Lajos írja emlékezéseiben, hogy apja legszívesebben az irodájában élt vagy a dolgozószobájában, a villa legtöbb szobáját zárva tartották, csak estélyek, ünnepek alkalmával nyitották és világították ki. A nagypolgárság más csoportjainál, a felkapaszkodóknál a burzsoá etosz romlásnak indult, széles körben terjedt a nemesség látványos életmódjának, ízlésének, szórakozási formáinak utánzása: az úrhatnámság. E tekintetben a régi városi patrícius polgárságot csakhamar követte a megtollasodott zsidó kereskedők második generációja.

A nagypolgárság idejéből kevés futotta szórakozásra. Szabad idejét néha a polgári Lipótvárosi Kaszinóban, olykor operában, színházban, saját szűk körű társaságában töltötte. Estélyeire szívesen hívta el a kor jeles tudósait, íróit, művészeit, amint a modern irodalom és művészet támogatásában sem fukarkodott.

A polgári életmód

A települési és táji változatoktól, bármennyire különbözött is egymástól a falusi, a kisvárosi és a budapesti középosztály életmódja, el kell tekintenünk.

A középosztálybeliek vidéken jobbadán saját, földszintes-kertes villaházukban, a nagyobb városokban többnyire emeletes bérházakban, ha volt sajátjuk, annak egyik díszesebb lakosztályában laktak. Vidéken a városközpont, a főtér és a főutca, Pesten a belváros és az Andrássy út környéke, Budán az első és a második kerület számított előkelőbb zónának. Milyen volt a középosztály státuszához illő, igényeinek megfelelő lakásnagyság? Az alsó határ megvonásánál nemcsak a kortársi vélemények, hanem a hivatalos állami besorolás is támpontul szolgál. Az 1908:XXVII. tc. a 9. fizetési osztályba – tehát a még feltétlenül úri rangúak alsó kategóriájába – soroltak lakbérpótlékát „a tisztviselői lakásokra alkalmas három szobás” lakásnak megfelelően állapította meg. Ezzel egybehangzóan a korabeli népszerű háztartási tanácsadó is úgy vélte, hogy „a fiatal házaspár a középosztályból nagyon szépen berendezkedhetik három szobás lakásban. Egy háló, egy nappaliszoba és egy ebédlő megfelelhetnek a mérsékelt jövedelmű hivatalnokoknak, tisztviselőknek, fiatal kereskedőknek.”[77] Az egykorú apróhirdetések is az úri családoknak ajánlották a háromszoba-összkomfortos lakásokat. A három szobát tehát a középosztályi lakásnagyság minimumának, mintegy alapképletének tekinthetjük, amelynek hálószobára, nappalira és ebédlőre való tagolása megfelelt az otthoni élet alapfunkcióinak. Ilyen szerény viszonyok között a nappalit fogadószobának, az ebédlőt gyerekszobának is használhattak.

A család és a jövedelem gyarapodása, a pozícióemelkedés azonban ennél nagyobb, tagoltabb lakást követelt. Az átlagos középosztálybeliek tipikus lakásnagysága a 4–5 szoba volt. Ebben a főtípusban különvált a háziasszony délutáni birodalma, a nappali, a szalonná avanzsált vizitszobától, és a gyerekek is külön szobában rendezkedtek be. A jómódú család lakása funkcionálisan a családfő úriszobának nevezett külön dolgozószobájával vált teljessé (amely persze az otthon is dolgozó értelmiségieknél lehetett a 4. vagy 5. szoba is). További bővítésre inkább szapora gyermekáldás és nevelőnő alkalmazása esetében került sor. A középosztályi lakásnagyság felső határa általában a 7–8 szoba volt, ezen túl a fényűző nagypolgári otthon, a városi villa vagy palota kezdődött.

E lakásokhoz természetesen a szabványos mellékhelyiségek, a főlépcsőházból nyíló előszoba, a folyosóra nyíló konyha, a hozzákapcsolt éléskamra, esetlegesen cselédszoba, Budapesten rendszerint – a vidéken még ritkaságszámba menő – fürdőszoba, a régimódi és vidéki házak zömében a folyosó végén elhelyezett árnyékszék, a nagyvárosok modern épületeiben a lakásba beépített, vízöblítésű vécé.

E felsorolásból kitűnik, hogy volt a háztartásnak még egy fontos kelléke, a középosztályi pozíció elismert szimbóluma: a cseléd. A háromszobás alapegységben a „mindenes” cselédlány takarított, fűtött, bevásárolt, főzött; legfeljebb a nagymosást végezte az időnként bejáró mosónő. E kis lakásokban a cselédlány a konyhában aludt. A négy- és többszobás lakásokban, ahol két cselédet, egy szakácsnőt és egy szobalányt alkalmaztak, többnyire volt külön cselédszoba. A rangosabbak és a vagyonosabbak a két állandó cseléd mellett időszakos mosónőt, takarítónőt tartottak, a ház asszonyát reggelente a frizőrnő fésülte, a gyerekeket a Fräulein, a gouvernante tanította német, illetve francia szóra, íllemre. Ennél több személyzet, főként a férficseléd, inas, lakáj és a házitanító már a felső határ átlépését jelezte, az arisztokrácia és a nagyburzsoázia életmódjának kelléke és ismérve, amint a bennlakó cselédlány felváltása bejárónővel, vagy a lakás egyik szobájának albérletbe adása a középosztályi szintről való lecsúszás csalhatatlan jele volt.

A középosztályhoz való tartozást két fő ismérvvel, a lakásnagysággal és a cselédtartással jellemeztük. A határok pontosabb meghúzása végett e két ismérvet össze kell kapcsolnunk: a háromszobás, komfortos lakás és egy mindenes cselédlány volt a középosztálybeli háztartás legszerényebb alsó, a 6–8 szobás díszlakás két állandó személyzettel, nevelőnővel, kisegítő takarítókkal pedig a felső határa. Ezek a státusszimbólumok, minthogy nemcsak láthatók, hanem mérhetők, nem pusztán rétegkvalifikáló, hanem rétegkvantifikáló értékűek. 1906-ból és 1911-ből alapos, jól használható statisztikai felvétel áll rendelkezésünkre a budapesti lakásviszonyokról. Ha a fenti meghatározás értelmében csupán az albérlőt nem, de cselédet tartó 3–6 szobás lakásokat vesszük figyelembe, akkor mintegy 23 ezer lakást kapunk. Ezt az adatot összevethetjük a lakbérkategóriák kimutatásával: 1000–2000 korona közötti évi bért valamivel több mint 17 ezer lakás után fizettek. Ezt a bérkategóriát azonban lefelé is, felfelé is ki kell bővítenünk, hiszen a külterületi háromszobás lakások évi bére 600 koronánál kezdődött, a belvárosi hatszobások bére pedig 3000 koronára is felment. E korrekcióval hozzávetőlegesen 20–21 ezer középosztályinak minősíthető lakást kapunk. A két adat összevetése alapján a budapesti középosztálybeli családok számát 21–23 ezerre becsüljük. Ez az összes családok 12%-a volt, ami ugyan az országos 5%-hoz viszonyítva magasnak, de a főváros kiemelkedő gazdasági, igazgatási és kulturális centrum szerepét figyelembe véve, reálisnak tűnik.

Megfelelő felmérések híján megközelítő becslést sem tehetünk a lakásnagyság és a cselédtartás országos méreteiről. A középosztályt jellemző ismérvek azonban nagy valószínűséggel érvényesek a vidékre is, habár ott az alacsonyabb lakbér és a fölös bőséggel kapható cselédek olcsó bére miatt a szobák és a cselédek száma valamivel több, a komfort viszont jóval hiányosabb lehetett. Ezt sok korabeli leírás, emlékezés tanúsítja. Szatmárnémeti egyik tekintélyes értelmiségi családja a századelőn a nagyszülők emeletes házában lakott, a főtér sarkán. „Az emelet egyik szárnyában laktak nagyszüleim, másik szárnyán szüleim ötszobás konyha-kamrás lakásban… Mindkét lakást vasrácsos, fapadozatú folyosó keretezte, ahogy akkor mondták: »gang«. Apámék lakásába előszobán át lehetett bejutni. Az előszobából tágas ebédlőbe lépett az ember, az ebédlőből egy még tágasabb szalonba, akkor úgy mondták: a vizitszobába… Az ebédlőből ajtó nyílott a nappali szobába, onnan pedig a hálószobába, majd tovább a gyerekszobába… A konyhába a gangon keresztül jártak be. Az élelmiszerkamra, a »spájz« ajtaja a konyhából nyílott. A gang végén volt a budi (árnyékszék), potyogó rendszerű… Cselédszoba, fürdőszoba egyik lakásban nem volt, A szakácsnő és a szobalány a konyhában aludt.”[78] Mosdásra lavórt, mosdótálat, fürdésre fateknőt vagy lábon álló vas (pléh) kádat használtak.

A berendezés a szoba rendeltetéséhez és a korszak uralkodó stílusához, meg a gyorsabban változó divathoz igazodott. Az ízlés urbanizálódását elősegítette a tömegtermelés, a készáruk bővülő választéka, még a kézműves mesterrel készíttetett stílbútorok is kevés egyéni variációt és leleményt tükrözték. A hálószoba általában szimmetrikus beosztású volt: két ágy, két éjjeliszekrény, egy ruhás- és egy fiókos szekrény, az ágyak előtt egy dívány a kisebb gyereknek, s az egyik sarokban háromszárnyú toalett-tükör. A középosztálybeliek alváshoz a nappali alsóneműtől formájában is különböző hálóinget, hálóköntöst viseltek, amint a hálóhoz csatlakozó fürdőszobában lefekvés előtt is, felkelés után is mosdással, fürdéssel különítették el a külső nappali életet az éjszakától. A hálószobába, mégha az ágyak bevetve, díszes takaróval borítva nappali rendben álltak is, idegenek nem léphettek be. A házastársi élet eme intim belső tere még őrizte szakrális jellegét, amit az ágyak fölött elhelyezett szentképek, feszület, illetve más vallásos kegytárgyak és családi-esküvői képek jelképeztek. Hogy a polgár mennyire szakrálisnak tekintette hálószobáját, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy pénzét, ékszerét, értékeit ott tartotta, a módosabbja szabályos kasszában vagy kisebb vaskazettában, a szegényebbek a fiókos szekrény levendulával illatosított fehérneműi közé csúsztatva.

Az ebédlőt többnyire sötét, súlyos, faragott bútorokkal, centrálisan rendezték be. Középen állt a négyszögű vagy ovális hosszú asztal, körülötte magas, fatámlás székek. A falnál a nehéz tálaló és pohárszék – a kredenc –, benne az étkészlet, az asztalnemű és a nemesebb italok. A hagyománytisztelő családoknál az étkezés bizonyos szertartásossággal zajlott le. Reggel, mielőtt a ház ura munkába, hivatalba, a gyerekek az iskolába indultak, várta őket a meleg tejeskávé friss péksüteménnyel, vajjal, lekvárral. Az úri család többnyire közösen fogyasztotta el a háromfogásos, frissen készült ebédet, amelyhez hozzátartozott a mindennapi hús és sütemény. A vacsora – rendszerint kétfogásos – ugyancsak frissen készült. Az étkezést a családfő kezdte meg, imával vagy jeladással, ő szegte meg a kenyeret, ő kapta az első kanál levest, az első adag húst. Étkezés közben nem illett sokat beszélni, kérés nélkül a tálba nyúlni. Ilyen feszes rend és ebédlőhasználat azonban a középosztálybeliek jó részét nem jellemezte. Sokan az ebédlőt nem fűtötték, és a nyári köznapokon is inkább a konyhában, a gyerekszobában étkeztek, az ebédlőt csak vendégségek idején vették használatba. Ilyenkor előkerültek a féltve őrzött metszett poharak, a nemes porcelán szervizek, az ezüst tálak és evőeszközök, a nehéz damasztabroszok és szalvéták.

A nappalit a háziasszony magának rendezte be, egykor biedermeier, majd szecessziós ülőgarnitúrával, kerevettel, kisasztallal, könnyű, csipkés függönnyel, világos szőnyeggel, faliképekkel. A lakás dísze, a rang és a vagyon reprezentációs tere a szalon – fogadószoba – volt. Berendezését szokás és sajátos funkció nem szabályozta. A nehéz perzsa- és szmirnaszőnyegeken több, kényelmes ülőgarnitúra, bársony- vagy selyemhuzatú pamlag, kisasztal állt, a mennyezetről csillár függött, a falakon konzoltükör, festmények. Az igazi úri szalonhoz feltétlenül hozzátartozott a zongora és a vitrin. Ez utóbbi – afféle családi minimúzeum – mutatta be a kincseket: drága, finom porcelánokat, érmeket, kitüntetéseket, családi ereklyéket, utazási emlékeket, egzotikus kisplasztikát, legyezőt, bécsi és pesti nippet. A szalont egyébként köznapokon zárva tartották, a függönyöket behúzták, az ülőgarnitúrát huzattal óvták. Ha a hálószobába idegennek, az ünnepi szalonba a családtagoknak volt tilos a belépés.

A látogatásnak, illetve fogadásnak megvoltak a meghatározott órái és szabályai. A vasárnap délelőtti ünnepélyes vizit kiment a divatból, csupán a rövid, formális bemutatkozások alkalma maradt. A háziasszony a barátnőit délután a nappaliban, a férfi a barátait az úriszobában fogadta, ez a látogatás kötetlen volt, akár egyszerű utcai ruhában is történhetett. A vacsorameghívás, az estély azonban ünnepélyes alkalomnak számított, erre a férfiaknak sötétben, szmokingban vagy előkelő helyre frakkban, kemény ingben, gallérban, mandzsettával, fehér kesztyűvel, cilinderrel vagy keménykalappal, a hölgyeknek a legújabb divat szerinti hosszú estélyiben, díszes kalappal, felékszerezve illett megjelenniük.

Hasonlóképpen öltözött fel a polgárcsalád, ha este operába, színházba, koncertre vagy bálba ment. A Király Színházban, a kabaréban, valamelyik kedvelt vendéglőben vagy kávéházban az egyszerűbb kimenő ruha is megtette. A kávéház elsősorban a férfiak második otthona volt, a rangon aluli lakásviszonyok, az úriszobák hiánya miatt, mondták akkoriban. A kávéház-kultusz azonban nem budapesti, hanem közép-európai jelenség, a Monarchia lakásbő kisvárosaiban is áldoztak neki, alkalmasint azért, mert a társas élet, az információcsere és a szórakozás akkortájt mással nem pótolható formája, az életmód szerves tartozéka volt.

Budapesten, akárcsak más nagyvárosokban, réteg-, sőt csoportspecifikus kávéházak alakultak ki, törzskávéházak és bennük törzsasztalok, ahol baráti vagy foglalkozási kiscsoportok, gyakran politikai és művészi irányzatok élcsapata jött rendszeresen, naponta-, hetente össze. A századvég Budapestjén közel 700 kávéház és kávémérés működött, minden középosztálybeli tudta, melyik illik hozzá és melyikhez ő. Így lett a Centrál, utóbb a New York az írók, költők, újdondászok, az Abbázia Eötvös Károly politikus-író körének törzskávéháza, a Brazil és a Japán a festőké, művészeké, a Múzeum („Sódli”) a történészeké, tanároké, múzeumi tisztviselőké. És megvolt a törzskávéháza a minisztériumi uraknak a Várban, a kispolgárnak a Józsefvárosban, a terézvárosi kereskedőnek a körúton.

A birtokos parasztság

Ilyen értelemben említettük már a parasztpolgár: a parasztból kiemelkedő helyi vállalkozó polgári típusát. Jellegében, fejlődésmenetében ez állt a legközelebb a nyugati falusi burzsoáziához, nem az amerikai farmerhez ugyan, amelynek létfeltételei voltaképpen egész Európában hiányoztak, hanem a dán vagy a holland tőkés parasztpolgárhoz. Ez a „belterjesen polgárosodó” típus főleg a Dunántúl nyugati és déli megyéiben, a Kisalföldön, az Alföld speciális kertgazdasági övezeteiben, Budapest és a bánsági iparcentrumok piackörzetében alakult ki.

A munkásosztály

A fővárosi szakmunkásságra kiterjedő vizsgálat eredményei szerint az 1880-as években 86%-uk született Magyarországon, 38%-uk városi – ebből 16% budapesti – és 62%-uk falusi eredetű. A 14%-nyi külföldiből 12% a Monarchia más területeiről vándorolt be. Ugyanezek az arányok 1914-re így módosultak: a Magyarországon születettek aránya 91%-ra emelkedett, a külföldieknek már csak 5,5%-a származott a Monarchiából. A városi és a falusi születésűek aránya alig változott: 36, illetve 64% volt. E vizsgálat szerint a magyarság részesedése a szakmunkások között 52%-ról 64%-ra nőtt, a németeké viszont 25-ről 18 %-ra esett, a szlovákoké alig változott, 6% volt. E számítások valószerűségét megerősítik az 1910. évi népszámlálás adatai. Eszerint a magyarok aránya az egész ipari munkásságban 63, a németeké 15,5, a szlovákoké 10, a románoké 5; a bányászok között ugyanebben a sorrendben 45, 15, 14 és 20% volt. A nagyüzemi munkások soraiban a magyarok legnagyobb arányban a nyomdászatban (85%), az asztalosok között (82%), a vas- és gépiparban (77 %), az építő- és bőriparban (60 %) helyezkedtek el; legkisebb arányban a papír- és textiliparban, a téglagyárakban, a fűrésztelepeken, a bányákban dolgoztak.

Iparfejlődésünk sajátos struktúrájának képmására olyan munkásságot formált, amelynek törzsét a jobban fizetett, megbecsültebb szakmunkás alkotta. E törzsgárdát a viszonylag csekély számú és súlyú gépmunkásság egészítette ki, és a nagy tömegű, változékony, kegyetlenül kizsákmányolt, többségében nemzetiségi idénymunkás-napszámos elem vette körül. A munkásosztály összetételét, rétegezettségét más szempontból is vizsgálhatjuk. A századforduló idején a hozzávetőlegesen 700 ezer ipari munkás 44 %-a, 300 ezer fő dolgozott a nagyiparban, ennek ötöde a fővárosban. A koncentráció a vas- és gépiparban, a vegyiparban, a papíriparban és a textiliparban volt a legerősebb. Számszerűen a legtöbb munkást a bányászat, a vas- és gépipar és az élelmiszeripar foglalkoztatta. A nő- és gyerekmunkások aránya európai viszonylatban nem volt magas: előbbieké a munkásság 23, utóbbiaké 13%-a. A századelő gyors fejlődése a munkásság összetételét is módosította. A nagyipariak 1913-ban már az összmunkásság 60%-át alkották, csaknem egyharmaduk a fővárosi és a környékbeli nagyüzemekben dolgozott.

A századforduló után a gyors árdrágulás miatt a munkásság anyagi helyzete alig javult, egyes rétegeké valamelyest romlott is. Igaz, a névleges bérek átlagosan 30%-kal nőttek, de ez éppen hogy lépést tartott a drágulással: a létfenntartási költségek indexe mintegy 35%-kal emelkedett. Az évi átlagkereset a háború előtt 900 korona volt. Emögött jelentős szintkülönbségek húzódtak meg: a fővárosiak az átlagnál egyharmaddal, a szakmunkások a tanulatlan munkásoknál 80–100%-kal többet kerestek. A differenciálódást mutatja, hogy 1910-ben heti 10 koronánál kevesebbet keresett a munkásság csaknem 19%-a, 10 és 20 korona közötti hetibért kapott 46%, 20 és 40 korona között keresett 29%. A munkások alig 8%-ának jövedelme haladta meg a heti 40 koronát. Az országos átlagon belül a magyar és a német többségű területek munkásságának bérszínvonala magasabb volt, a nemzetiségi területeké viszont elmaradt az országos, még inkább a fővárosi átlag mögött. A munkásság kétharmadánál egy fő keresete nem volt elégséges az életszínvonal tartásához. Az asszonynak, a nagyobb gyereknek is munkába kellett állnia ahhoz, hogy a korábbi életszínvonalat fenntartsák. A keresők arányának növekedése folytán az egy családra jutó reáljövedelem valamelyest nőtt, de a családokra, elsősorban a munkásnőkre súlyos teher nehezedett.

A munkásság helyzetére kihatottak a munkaintenzitás fokozását célzó intézkedések. A munkásság zöme, több mint 80 %-a, 1910-ben is időbérért dolgozott, az akkordbérben dolgozók száma azonban 1901 és 1910 között 40%-kal emelkedett. Ennek következménye, hogy az időszak bérviszályainak jelentős része az akkordbér megállapítása miatt tört ki. Az első világháborút megelőző években tűnt fel nálunk a Taylor-rendszer, amellyel a szervezett munkásság kezdettől fogva szembeszállt.

Az utolsó békeévtized pezsgő áramában a munkásélet nem könnyebbedett. A munkaidőből két évtized rohamai is alig egy órát morzsoltak le. Az ipari munkásság 70%-a 1910-ben is napi 10 óránál hosszabb ideig dolgozott, különösen rossz volt a helyzet a bányászatban, az idénymunkában, a téglagyárakban. A munkavédelem és a szociális ellátás fogyatékosságait a gyárfelügyelők évről évre feltárták, de még a háború előtt is az üzemek 90%-ában észlelték a balesetvédelem hiányosságait. Üzemi baleset következtében évente a munkások 10 %-a sérült meg és átlagosan 100 bányász halt meg. A gyárak többsége elhanyagolta a szellőztetést, nem költött étkeztetésre, mosdóra, az egészségre ártalma gyártási folyamatok korszerűsítésére.

A korszak folyamán erősen romlottak a munkásság lakásviszonyai. As 1880-as évek végén az óbudai hajógyárról készült szociográfiai tanulmány még kielégítőnek tartotta a lakásokat, bar a zsúfoltságot, az albérlők, ágyrajarók nagy számát és a drága lakbért felemlítette. Akkortájt még nem ment ritkaságszámba a kétszobás, és általános volt a szoba-konyhás munkáslakás. „A legtöbb lakás – írta a szociográfus – példaszerű tisztaságban és rendben van tartva. A hófehérre meszelt falakon sok helyütt aranykeretű tükröket és rikító színnyomatos olajképeket láttunk. A bútorok szegényesek, de tisztességesek.”[79] Negyedszázad múlva Alpár Ignác mint számlálóbiztos, sokkal nyomasztóbb helyzetről számolt be. Egy kültelki földszintes bérházban 97, az emeletes kaszárnyában 343 személy lakik, túlzsúfolt szoba-konyhás vagy egyszobás lakásokban. Gyakori, hogy a szoba-konyhát is két család bérli, tíz személy, néha még ágyrajárót is befogadnak. „A lakás bútorzata: két rozoga lapos ágy, két puhafa szék, egy suszterbankli. Asztal nincs. E ház egy másik lakásában: valamivel nagyobb szoba. Négy ágy van benne. A lakók száma itt tizenhárom, tíz a bérlő családja, három ágyrajáró.”[80] A bérházban mindössze három klozett van, vízöblítés nélkül, a piszkos vizet az udvarra löttyintik. És e leírás nem a hazai szocialista túlzása. Ugyanilyen képet festett 1909-ben egy amerikai megfigyelő is. „A szegény munkásnegyedekben a házak csak egy-kétemeletesek, több udvarral, melyek egymás mögött terülnek el, az utcától befele. Egy vízcsap szolgálja az egész udvart, melynek közepén egy nyílás visz a vízlevezetőhöz, sőt néhol egyszerűen a pöcegödörhöz.” „És e lakóhelyeknek csúfolt lyukakban és odúkban egy négyzetlábnyi területért többet fizetnek a nyomorult lakók, mint bármely amerikai városnak jól kereső iparosa…” Mindenütt tartanak albérlőt, sok helyütt családosokat is. „Ez a kutyaistállóba való életmód nemhogy szokatlan, hanem a budapesti szegény néposztálynak rendes élete.”[81]

Kiegyezési tárgyalások és vámpolitikai viták

A vidéki ipartestületek, s több városi – köztük a fővárosi – törvényhatósági bizottság közgyűlése az önálló vámterület mellett foglalt állást. A század első éveiben széles körű, önálló polgári szervezkedés indult meg a kis- és középpolgárság, a kereskedők és a gyárosok körében. A kezdetek az 1890-es évekre nyúlnak vissza. 1896-ban alapította meg egy fiatal függetlenségi párti ügyvéd, Vázsonyi Vilmos, a fővárosban a Községi Demokrata Pártot.

Khuen-Héderváry kudarca

A gyenge vendégfellépést hosszabb kormányválság követte. Ferenc József személyesen vette kezébe a válság kibogozását, de semmilyen eredményt nem ért el. Budapesten csak a katonai követelések népszerűségétől felbátorított ellenzéket és elbátortalanított, széteső kormánypártot talált. Lehangoló budapesti benyomásai hatására erélyes lépésre készült.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

1903-ban a 800 kisebb-nagyobb bérmozgalom közül kiemelkedett a kispesti Hofherr és Schrantz gyáriaknak a bécsi testvérvállalat munkásaitól támogatott többhetes sztrájkja; az újpesti jutagyáriak, zömmel munkásnők, bérharca; a fővárosi építőmunkások nyári és a szállítómunkások őszi nagy sztrájkja; az aninai, dorogi, tokodi, salgótarjáni bányászok munkabeszüntetése.

A mozgalmak résztvevői – többnyire teljes vagy részleges sikerrel – elsősorban a válság miatt megromlott munkaviszonyok javításáért, a tőkés visszaélések megszüntetéséért, a munkaidő 10 órára való csökkentéséért küzdöttek, de gyakran követelték és több helyütt ki is vívták a szervezkedési jog elismerését. A mozgalom másik jellemző vonása, hogy a főváros mellett számos vidéki – éspedig jó néhány iparilag elmaradottabb – városra (Pápa, Veszprém, Paks, Zombor) is kiterjedt. A helyi bérmozgalom számos esetben az egész szakmára, vagy az egész városra szélesedő általános sztrájkká erősödött, mint 1903. szeptember végén Pécsett. Ez a munkásosztály szolidaritásának és harckészségének jelentős fejlődéséről tanúskodott. Erre vallott a szervezetlen, illetve a szervezkedésbe be sem vont napszámosok és nemzetiségi munkások tömeges bekapcsolódása a mozgalomba; a szerb, a román, a szlovák és a magyar proletárok együttes küzdelme. Ez az összefogás adott a gazdasági harc hétköznapiságát messze meghaladó politikai jelentőséget a századelő bérmozgalmainak. Amíg az országos politikában jószerével kibékíthetetlen ellentétek választották el a nacionalista vezető réteget, pártjaikat és híveiket, a munkásmozgalom még őrizte a soknemzetiségű munkásközösségek szolidaritását. S amikor – éppen a századforduló után – már a szociáldemokrata pártmozgalomban is felbukkantak a nemzeti elkülönülés tendenciái, a közösen vívott osztályharcok élményei erősítették meg nem nélkülözhető érzelmi kötőanyaggal a proletár érdekközösség tudatát.

Kemény harcokban született közösségi élmények; ezek avattak egy-egy sztrájkot a puszta bérharc szintjét jóval meghaladó, közösségformáló élménnyé. Sztrájk idején a műhelyben, az egyletben vagy a sztrájktanyán, a mozgalomhoz hozzánőtt Zöld Vadász, Fácán, Trieszti Nőhöz vendéglő helyiségeiben vagy a ligetben nemcsak közös harc folyt, hanem valóságos közösségi élet is – drámai pillanatokban és derűs-színes epizódokban bővelkedő –, amely szoros szálakkal, gyakran egy életre összefűzte a küzdőtársakat. „Az eszme élni és győzni fog” – e szavakkal ajánlotta 1904 márciusában egy vasmunkás a sztrájk alkalmával készült csoportképet szeretett barátainak, emlékül, hogy ekkor jutottak „a sötétség pincéjéből az igazság napfényére”.

Hasonló szellem nyilvánult meg a több éves apály után 1903 nyarán kiújult aratósztrájkokban, és az év utolsó napjaiban megtartott országos bányászértekezleten. Ez a túlnyomórészt szervezetlen bányászok közötti szervezkedés megindítását és a rendkívül rossz munkaviszonyok megjavítását tűzte célul. 1904 elején a szegényparasztság mozgolódásáról és a vasutasok szervezkedéséről érkeztek az uralkodó köröket nyugtalanító hírek. Április 19-én kitört a század első éveinek legnagyobb mozgalma: az országos vasutassztrájk.

A Magyar Államvasutak az ország legnagyobb vállalata volt, szinte külön társadalmat alkotott a társadalomban, az uralkodó körökhöz tartozó igazgatósággal, alkalmazotti-tisztviselői középréteggel és széles, kizsákmányolt dolgozó tömegekkel. A vállalat állami jellege, a nyugdíj, egyes kedvezmények és nem utolsósorban a katonai mintájú fegyelem elkülönítette a MÁV-alkalmazottakat a hasonló sorú dolgozóktól, megnehezítette körükben a szervezkedést. Az alkalmazottak alsóbb rétegei, a forgalom és fenntartás legsúlyosabb terhét viselő „szolgák” és munkások évek óta sérelmezték jogtalanságukat, rossz anyagi helyzetüket, és türelemszakadtáig kérvényeztek emberibb szolgálati szabályzatért, fizetésjavításért, a szervezkedés engedélyezéséért. Az igazgatóság azonban nem volt megértőbb a magántőkéseknél. Végül az alkalmazottak engedély nélkül, a tisztviselői kar liberális, a függetlenségi ellenzékkel rokonszenvező elemeinek vezetésével kezdtek szervezkedni. Ebben közrejátszott az is, hogy a szociáldemokrata párt alig tudott behatolni a MÁV dolgozói közé.

1904 elején a MÁV-alkalmazottak memorandumban foglalták össze kívánságaikat. Az elutasítás után országos vasutasgyűlést készítettek elő április 20-ra. A tervezett gyűlést azonban a vezérigazgató megtiltotta, a budapesti rendőrfőkapitány pedig betiltotta. Ez a hír volt a szikra, amely lángra lobbantotta a sok keserűséget. A kezdeményezés Rákosrendező pályaudvarról indult ki. A vasutasok leállították a forgalmat, a sínekre fekve akadályozták meg a közlekedést, majd csatlakozásra szólították fel az összes állomást. Néhány óra alatt az egész országban megállt s egy hétre megbénult a vasúti forgalom.

A függetlenségi szellemű tisztviselők vezetése alatt álló sztrájkbizottság elzárkózott a szocialista munkásmozgalomtól, támogatásért a parlamenti ellenzékhez fordult, ahol főként a liberális Vázsonyi Vilmos buzgólkodott az ügy körül. A sztrájkbizottság az ellenzék közvetítésével juttatta el kérelmét a kormányhoz. Onnan azonban kemény leckét kapott. A kormány tiszai eréllyel, a sztrájkbizottság letartóztatásával, katonasággal, illetve a sztrájkolók katonai behívásával törte le, utána pedig elrettentően torolta meg a „példátlan kötelességmegtagadást”. Tisza készséggel tárgyalt az obstruálókkal, amíg azok a parlamentben szócsépléssel múlatták az időt, de azt már nem tűrte, hogy a dolgozó tömegeket maguk mögé állítsák, sztrájkot szítsanak, tényleges forrongást idézzenek elő vagy támogassanak. A kormány erőszakos fellépése megtörte az elszigetelten küzdő vasutasokat. A parlamenti „népbarátok” a kormány ellen felhasználták, de kenyértörésre kerülvén a sor, cserbenhagyták, segítették leszerelni a sztrájkot. A szociáldemokrata párt együttérzéssel, de tétlenül szemlélte a harcot. Bár helyesen bírálta a sztrájkvezetőség gyengeségét, szocialistaellenességét, de szektás módon elzárkózott a „hazafias alapon álló”, vagyis nem öntudatos vasutas dolgozók megsegítése elől. A perbe fogott sztrájkvezetők mellett bátor együttérzéssel állt ki védőjük, a fiatal demokrata ügyvéd, a későbbi forradalmár: Landler Jenő.

A vasutassztrájk hatása felülmúlta a szokványos bérmozgalmakét. Az eldugott falvakba is hírét vitte a dolgozók általános elégedetlenségének, az akkoriban úrfélének tartott vasutasok lázongásának. Az elnyomó rend nagyobb presztízsvesztesége volt ez az egyszerű emberek szemében, mint a zajos parlamenti csetepaték. A vasutassztrájkot egy sor jelentős megmozdulás követte: a debreceni munkások általános szolidaritás-sztrájkja és a budapesti fuvarosok bérmozgalma április végén, az építőmunkások bérharcának erőszakos letörése miatt kitört aradi általános sztrájk június elején.

A szociáldemokrata párt szervezeti felépítése

A szervezett munkások több mint a fele a fővárosban dolgozott.

Az „újjászervezett” szociáldemokraták

Az újjászervezettek csakhamar elvesztették a fővárosi munkásellenzék soraiban, a szakszervezetekben levő híveiket.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Pikler, a budapesti jogi kar tanára, Spencer szociológiájából fejlesztette ki saját belátásos jogelméletét. Eszerint a cselekedetek mozgatója az embernek saját szükségletére vonatkoztatott belátása, s ez teljesen független mindenféle absztrakt vagy abszolút erkölcstől, igazságtól vagy hittől. Pikler pozitivista jogelmélete idealista eszmei töltésű volt, de a társadalmi folyamatok objektív törvényszerűségeinek elismerésével, kutatásával új utat nyitott a hazai jogelméletben, és kivívta maga ellen a konzervatív tábor heves támadásait.

A századforduló idején az egyetemi ifjúság soraiban erősödött a nacionalizmus és a különböző újkonzervatív áramlatok hatása. Éppen az „úri középosztályból” származó – vagy oda törekvő – diákok egyesületei, az „egyetemi nemzeti párt”, a néppárti befolyás alatt álló Szent Imre Kör voltak az antiszemita antiliberalizmus és a sovinizmus összekapcsolódásának, az újkonzervativizmus jobboldali radikális irányzatának melegágyai, utánpótlást nevelő és szervező központjai. A jobboldali egyetemi körök 1900-ban mozgalmat indítottak az egyetemek „keresztény jellegének megvédéséért”, ennek jelképeként a kereszt minden tanteremben való kifüggesztéséért. Amikor követelésüket az egyetemi tanács nem fogadta el, uszító kampányba kezdtek a liberális szellem ellen. 1901 márciusában önhatalmúlag feltették a keresztet számos tanteremben. Egy hónapra rá tüntetéseket kezdtek Pikler ellen, a haladó professzor eltávolítását követelték. Hogy akciójuk nem spontán diákmegmozdulás volt, mutatja, hogy egyidejűleg a néppártiak a képviselőházban tiltakoztak Pikler erkölcsromboló tanári működése ellen. A „keresztkampány” és a „Pikler-hecc” az újkonzervativizmus szociális jelszavai mögött meghúzódó, romboló indulatokat villantotta és kavarta fel.

Hanák Péter

Az 1905. januári választások

Az ellenzék táborát erősítette a Néppárt és különösen az Andrássy vezette disszidensek köre – nemsokára: Alkotmánypárt –, amely a magyar arisztokrácia, a nemesi nagybirtokosok előtt, továbbá a Bánffy-féle Újpárt, amely a nemzeti szellemi értelmiség, a polgári középrétegek előtt, s a demokrata pártot képviselő Vázsonyi, aki a fővárosi liberális polgárság körében örvendett tekintélynek.

A kormányzati válság kialakulása

A főváros munkássága február 5-én tömeggyűlésen tiltakozott „a cárizmus állatiassága ellen”, és forró üdvözletét küldte „a cárizmus megdöntéséért, s így közvetve az emberiség teljes felszabadításáért küzdő oroszországi forradalmár testvéreinek”.[82] Csatlakozott hozzá az értelmiség színe-java. Írók, tudósok, művészek, egyetemisták tiltakoztak Gorkij bebörtönzése ellen, köszöntötték a szenvedő emberiség szolgálatába szegődött haladó gondolat nagy példáját. Számtalan cikk ismertette, értelmezte a forradalom tanulságait, sok vers, elbeszélés örökítette meg emlékét. Ady, aki röviddel a forradalom kitörése előtt jött haza Párizsból, a kezdet kezdetén felismerte az oroszországi események korszakos jelentőségét. „Oda kell figyelnie, ott kell lennie az egész világnak. Beteljesedtek az idők” – írta február közepén.[83] Munkások, értelmiségiek tízezrei valóban figyelték az oroszországi eseményeket. Rokonszenvvel kísérték a „forradalom csatahajóját”, a Patyomkint és a nagyméretű oroszországi tömegsztrájkokat. Szeretettel fogadták a Patyomkin hazánkba vetődött matrózait, segélyezték a sok oroszországi menekültet. A szervezett munkások igyekeztek tanulságokat levonni az újszerű forradalmi harc tapasztalataiból. A krajcáros néplapok a távoli falvakba is elvitték a forradalom gyakran titokban böngészett híreit, amelyek megragadták a szegénynép fogékony képzeletét, sok helyütt megmutatkozott hatásuk az újra fellobbant agrárproletár mozgalomban.

Az orosz forradalom nagy hatást gyakorolt az aktuális politikai küzdelmekre is. Az uralkodó körök általában örvendeztek a vetélytárs Oroszország meggyengülésének, a japán háborúban elszenvedett vereségének, bár a forradalom lényegét és módszereit elítélték. Az ellenzéknek kezdetben kapóra jött a cárizmust megrendítő és a Burg uralkodó köreit is idegesítő forradalom. A cár szorult helyzetével példálózva „máshol is Európában” megértetni kívánták, „hogy makacs, merev, zsarnoki dölyffel nem lehet dacolni a jogaikat követelő nemzetek akaratával”.[84] A koalíció vezetői utóbb a burkolt célzásoktól a nyílt fenyegetésekig is elmerészkedtek. Ugron már megjövendölte, hogy a roskadozó cári hatalom hadai nem fogják körülhordani „a szolgaság bilincseit”, „nem fognak többé császárt hozni Magyarországba”.[85] A távoli forradalom példájával szerették volna meggyőzni az uralkodót: jobb idejében tett engedménnyel, a „nemzeti akarat” teljesítésével elejét venni a nagyobb bajoknak. Hasonló célzattal és érveléssel kommentálták Norvégia 1905 nyarán kivívott különválását Svédországtól.

A koalíció útja a választásoktól a kormányhatalomig nem volt diadalmenet. Tisza azonnal a választások után lemondott. Az uralkodó február elején Andrássyt bízta meg az új kormány megalakításával, de eleve azzal a feltétellel, hogy a katonai követelések nem szerepelhetnek a kormányprogramban. Andrássy és a mögötte álló ellenzéki hatvanhetesek ezt a feltételt nem fogadták el. Andrássy az alapelveket tekintve alig különbözött Tiszától. 1896-ban, amint korábban említettük, még egy kötetnyi racionális érvet sorakoztatott fel mind a függetlenségi, mind a nemzeti párti koncepció ellen. Politikájának – írta akkor – nem az a célja, hogy „oly eszmények megvalósítására igyekezzék, amelyek nemzeties színezetüknél fogva a hazafiak szívét megrezgetik”, hanem amelyet csak „a jelszavak zsarnokságától ment gondolkodás ítélhet meg biztosan és helyesen”. „A nemzetnek állandó érdeke a kiegyezés fönntartását követeli… E célhoz szilárdan kell ragaszkodnunk…, ha miatta néha népszerűtlenek is leszünk, ha néha erőt is kell vennünk önmagunk érzelmén is.”[86] Két év múlva, a Bánffy elleni obstrukció idején, az úgynevezett „Lex Tisza” párthatározattá emelésekor mégis kilépett a kormánypártból, majd hamari visszatérte után, híveivel együtt külön csoportot alkotott, egészen az 1904. novemberi végleges szakításig.

Andrássy politikai útját elsősorban az „ortodox” hatvanhetes, „merkantilista” kormányzó csoporttal való ellentéte határozta meg, amit a Tiszával folytatott rivalizálás személyes motívuma is színezett. Ezen túlmenően jelentős módszerbeli és taktikai ellentét is eltérítette a kormánytól. Andrássy ugyan élete végéig a dualizmus híve volt, de úgy vélte, hogy a rendszert nem merev konzervativizmussal, nem csupán erőszakkal, hanem a nemzeti érzés táplálásával és kielégítésével lehet sikeresen megvédelmezni. Elítélte Tisza módszereit, de károsnak tartotta a vezető réteg áldatlan belviszályát, ezért a kompromisszum közvetítésére vállalkozott. „Nagyon fájdalmas szakítanom azokkal – indokolta meg kilépését a kormánypártból 1904 végén –, akiknek politikáját, politikai programját ma is helyesnek tartom… Erős meggyőződésem, hogy az ország szenvedni fog, ha az áldatlan, szenvedélyes küzdelmet végigharcolja. Ezért az én célom…, hogy a békés kibontakozás útjait keressem.”[87] A belpolitikai konszolidáció azonban, szerinte, elképzelhetetlen valaminő nemzeti vívmány, elsősorban a magyar vezényszó, a dualizmus szellemének a közös hadseregben való érvényesítése, az úgynevezett katonai engedmények nélkül, amelyek levezethetik a dualizmus ellen felgyülemlett nemzeti ellenzékiséget. Ezért az ellenzék katonai programjának, legalább néhány kívánságának teljesítése nélkül nem vállalkozott kormányalakításra.

Ezen a ponton azonban Ferenc József sem engedett. Hagyomány és tapasztalat megtanította rá, hogy birodalmát négy évszázad viszontagságai közepette elsősorban az abszolutisztikusan vezérelt hadsereg „nemzetek feletti” egysége tartotta össze. A magyar kívánságok kielégítése – úgy vélte – óhatatlanul a hadsereg nemzeti jellegű szervezeti átalakulására vezetne, ami nemcsak harcképességét ásná alá, hanem a magyar és egyéb szeparatizmus, egy esetleges nemzeti rebellió felfegyverzését jelentené. Nem engedhetett a katonai bürokrácia elitjének határozott ellenállása miatt sem, a hadügyi kormányzat és a vezérkar elutasított minden politikai természetű, nemzeti jellegű szervezeti reformot. Ilyen megfontolások miatt mereven ragaszkodott a hadseregre vonatkozó felségjogainak csorbítatlanságához, visszautasította a nemzeti reform szerény óhaját, még ha ezzel a magyarországi válság rugalmasabb megoldási lehetőségét fel kellett is adnia.

Ebben a kérdésben kézzelfoghatóan megmutatkoztak a rendszer strukturális ellentmondásai: a birodalom dualista politikai felépítése – szigorúan centralizált, egységes hadsereggel; parlamentáris alkotmány – abszolutisztikus felségjogokkal, amelyeken megtörik a parlamentarizmus érvénye. Megnyilvánult egyúttal a magyar alkotmányosság gyengesége, az önállóság csonkasága is. Amint magát a hatvanhetes rendszert akarta megváltoztatni, kitűnt, hogy Magyarország a kölcsönös függőségnek olyan kötelékeivel van a birodalom egészéhez láncolva, amelyeket alkotmányos-parlamentáris eszközökkel nem lehet feloldani.

Ferenc Józsefnek a többség programját elutasító, imparlamentáris eljárását a Magyarország iránti ellenszenvét ekkortájt nyíltan kimutató trónörökös, az osztrák kormány és a parlament egyöntetűen támogatta. Ez volt az egyetlen pont, amely a széthúzó ausztriai erőket időlegesen egyesítette. A Gautsch-kormányt a Reichsrat a magyarországi fejlemények miatt tüntető együttműködési készséggel fogadta. Elítélte a magyar koalíció követeléseit, megszavazta a legsürgősebb javaslatokat és bizottságot küldött ki „a két birodalomrész közti viszony tanulmányozására”, ami persze a dualizmusellenes demonstráción kívül semmilyen reális eredménnyel nem járt. A dinasztia és az osztrák uralkodó körök álláspontja megnehezítette Magyarországon a válságból való kibontakozást. Az Andrássyval folytatott többszöri tárgyalások, februárban és márciusban, nem jártak sikerrel. A februárban megnyitott magyar országgyűlés érvénytelenítette a november 18-i puccsal megszavazott házszabály-revíziót, fenntartotta katonai követeléseit, tiltakozott a megbukott és lemondott Tisza-kormány hivatalban maradása, a nemzet alkotmányos jogainak megsértése ellen, ami a szónoki deklarációkon kívül ugyancsak semmilyen reális eredményt nem hozott.

Március és április folyamán továbbra is Andrássy Gyula személye állt előtérben, vele és körülötte folytak a meddő alkudozások a koalíció kormányalakításának feltételeiről. A függetlenségi vezérek, Kossuth és Apponyi már hajlottak arra, hogy a felemelt hadiköltségvetés redukálása fejében – katonai programjukat egy időre kikapcsolva – vállalják a kormányzást. Pitreich hadügyminiszter budapesti tárgyalásai során – a béke kedvéért – ráállt volna valamelyes pénzügyi redukcióra. Andrássy azonban nem akarta a katonai programot a bizonytalan jövőre halasztani, az engedékeny Kossuthot pedig a vezérlő bizottság leszavazta. A koalíciós vezérkar önbizalmát az áradó nemzeti ellenzékiség tavaszi szele dagasztotta: bíztak növekvő népszerűségük erejében, a bukott szabadelvűek bomlásában, az uralkodó elkerülhetetlennek látszó engedményeiben.

A tömegmozgalmak dagálya 1905 első felében

Május végén kezdődött el a korszak legnagyobb és legjellegzetesebb munkásmegmozdulása: a fővárosi vasmunkások hathetes általános sztrájkja.

A mozgalom jelentéktelennek látszó magocskából terebélyesedett ki. Az Oetl-gyár vasöntői márciusban egy goromba művezető elbocsátását kérték, majd követelésük elutasítása miatt sztrájkba léptek. A gyáros ezért elbocsátotta, a vasgyárosok szövetsége pedig feketelistára tette őket. Tiltakozásul az összes fővárosi öntő csatlakozott kizárt társaihoz. A vasgyárosok erre valamennyi üzemben beszüntették a munkát, hogy maguk a kereset nélkül maradt munkások kényszerítsék az öntőket a megadásra. A szakszervezet vezetői igyekeztek visszafogni a tömegmozgalmat, éppen a tavaszon folytattak tárgyalásokat a vasipari kollektív szerződés megkötésére. A munkásokat azonban a válságos évek nélkülözései és a munkásnyúzók sok önkényeskedése végleg feltüzelte. A május 28-án tartott nagygyűlés imponáló választ adott a vasgyárosok öntelt kihívására. A gyűlésen két indítvány hangzott el: a pártvezetőség küldötte a megfontolást, a mérsékletet, Teszársz Károly, a szakszervezet egyik vezetője az általános sztrájkot javasolta. A szavazásnál csupán egy ember támogatta a halogatást, csaknem 30 ezer egyhangúlag a sztrájk mellett foglalt állást. E hatalmas, harcos tömeg csatlakozott az öntők sztrájktanyájához, amelyet a Zöld Vadász kerthelyiségében, a Városligetben rendeztek be. A sztrájktanyákat harci táborrá alakították, őrséggel, összekötőkkel, sztrájkértesítővel, rendszeres gyűlésekkel. Több tüntető felvonulást rendeztek, követeléseik között első helyen a munkaidő csökkentése, az általánosan kötelező bérmegállapítás, a munkásszervezetek elismertetése, a bánásmód megjavítása állott. A lavinaszerűen növekvő mozgalom a politikai helyzetet és a munkások hangulatát tekintve alkalmas lett volna a nagytőkés szervezet önkénye elleni széles körű, általános tömegsztrájkkal támogatott támadás megindítására. A szociáldemokrata párt vezetői azonban e kritikus pillanatban visszariadtak a harc élezésétől. A vasas szakszervezet néhány nagyüzemmel megkötötte a kedvező kollektív szerződést, az eredményeket nem akarták kockáztatni. Ezért kisebb – később meg nem tartott – engedmények fejében leszerelték a nagy küzdelmet.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

Az április végén megtartott pártkongresszuson a vezetőség politikáját éles, sokoldalú bírálat érte; először beszélhetünk baloldali ellenzéki áramlat jelentkezéséről. Szabó Ervin külön brosúrában támadta a pártvezetőség befolyásának növelését célzó új szervezeti szabályzatot. A német szociáldemokráciából átültetett szervezeti elvvel, a „stramme Disziplinnel”[88] szemben a centralizmus fellazítását, a helyi szervezetek nagyobb önállóságát, a párttagság követelményeinek lazább meghatározását javasolta. A küldöttek közül sokan kifogásolták a pártvezetőség tehetetlenségét, lagymatag szervező munkáját, az események nyomában kullogó, meddő taktikáját. Tarczai Lajos és Csizmadia Sándor éles szavakkal bírálta a párton belül elhatalmasodó „abszolutisztikus kormányzatot”, a véleményszabadság elnyomását. Az ellenzékhez tartozó Dániel Arnold rámutatott, hogy a soknemzetiségű agrárországban a nemzetiségi munkások és a szegényparasztság tömegeinek megnyerése, rendszeres szervezése nélkül legfeljebb városi szakmai mozgalmat, de eredményes politikai harcot vezetni nem lehet. Ez a kritika a pártvezetés súlyos hibáit tárta fel, amelyek következtében a nemzetiségi szocialisták körében elharapózott a budapesti központ iránti bizalmatlanság.

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

Fegyveres felkelés kitörésekor a haditerv első lépésként a megbízhatatlan csapatok lefegyverzését vagy legalábbis semlegesítését, a fegyver- és lőszerkészlet megmentését és a Magyarországon levő megbízható egységek leverésének elkerülését írta elő. Ezzel párhuzamosan kellett megkezdődnie Ausztriában, lengyel, ukrán területen és Horvátországban a mozgósításnak. A támadást négy irányból tervezték: északról a Felvidék, északkeletről a Tiszántúl, délről a Dunántúl ellen, a főerők pedig nyugatról PozsonyGyőrKomárom irányában indultak volna meg. A főcsapás iránya a főváros: Budapest nélkül a magyar ellenállás hosszabb ideig nem tartható. A haditervhez mellékelt térképvázlat világosan mutatja, hogy a Bécsből induló – a flottilla egységeitől támogatott – dunai hadseregnek s a Przemyślből és Lembergből felvonuló kárpáti hadseregnek nagy erőkkel Budapest felé kellett nyomulnia, míg a XII. hadtest Erdély határán, a XIII. hadtest a Dráva vonalán sorakozott volna fel, a VII. temesvári hadtest pedig déli irányban védte volna a Bánságot.

A részletesen kidolgozott haditerv arra vall, hogy Ferenc József és katonai tanácsadói nem bíztak eléggé a békés kibontakozás eszközeiben és lehetőségében. Az alkotmányos kibontakozást előkészítő imparlamentáris kísérlet és a Fejérváry-kormány által javasolt választójog reformtaktika mellett egy harmadik eséllyel is számoltak: Magyarország fegyveres megszállásával s a katonai igazgatás bevezetésével. Hogy ez a többé-kevésbé átgondolt „háromesélyes” taktika nem utólag, logikai úton rekonstruált következtetés, azt az 1905. augusztus 22-én Ischlben tartott koronatanács bizonyítja. A miniszteri konferencia, amelyen Ferenc József elnökölt, a magyarországi válságot és monarchiai kihatásait tárgyalta meg.

Bevezető expozéjában Fejérváry a kibontakozás három lehetőségét vázolta. Az első, a koalíciós pártokkal való megegyezés és egy kormányképes többség megalakítása csak akkor képzelhető el, ha az uralkodó a magyar katonai követeléseket illetően engedményekre hajlandó. A második lehetőség az országgyűlés esetleg megismétlődő feloszlatása lenne, ez azonban a kormány pozitív fellépését feltételezi, máskülönben a választásokon a függetlenségi párt valószínűleg többséget szerezne. A pozitív fellépésen a kormányfő olyan program meghirdetését értette, „amely a lakosság széles rétegeit kielégíti”. A harmadik lehetőség egy abszolutisztikus kormány kinevezése, ezt azonban „katonailag kellene megszervezni, ami leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”.[89] A lehetőségek exponálásából is kitűnt, hogy Fejérváry a második lehetőséget ajánlja. Evégett részletes programtervezetet mutatott be. Első helyen az általános választójog alapján megvalósítandó parlamenti reform állott. A második pont, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági kapcsolat szabályozása, lényegében az önálló vámterületet, az autonóm vámtarifát, az önálló magyar nemzeti bank felállítását és a kereskedelmi hajózás önállósítását tartalmazta azzal, hogy a két ország között megkötendő új kereskedelmi és vámszerződés biztosítaná a két ország közti szabad forgalmat.

A program megismételte a szabadelvű párt egykori kilences bizottságának katonai javaslatait, és megtoldotta őket a hadügyi igazgatás szabályozását célzó új véderőtörvénnyel. A továbbiakban otthonmentesítő (homestead) törvény megalkotását, progresszív jövedelmi adó bevezetését, az állami és vasúti alkalmazottak szolgálati szabályzatának elkészítését és egyéb szociális reformokat helyezett kilátásba.

A nemzeti és a szociális reformigényeket egyesítő program voltaképpen kívánságlista volt, ábrándozás, hogy miként lehetne egy jozefinista típusú abszolutizmust felújítani a századelő Magyarországán. A tervezetet a legélesebben az osztrák miniszterelnök opponálta. Gautsch már július 15-én terjedelmes memorandumban fejtette ki a realitásoktól jócskán elkanyarodó javaslatát: az osztrák kormány és a koalíciós pártokból ad hoc alakított ügyvivő magyar kormány közvetlen tárgyalások során állapodjék meg az 1867-es közjogi rendezés korszerű módosításáról. Gautsch valaminő új – főként a gazdasági viszony tartósabb szabályozását érintő – kiegyezésre gondolt, amelyet aztán a két parlament elé lehetne tárni. Minthogy a kiegyezés revíziójának jelszava Ausztriában is, Magyarországon is népszerű volt, Gautsch ezt a látszategyetértést akarta tárgyalási alapnak megtenni. Érthető, hogy irreálisnak és veszélyesnek tartotta Fejérváry tervezetét, ennél egyszerűbbnek és olcsóbbnak a koalícióval való megegyezést. A gazdaságpolitikai újraszabályozást, amely egyoldalúan a magyar érdekeknek kedvezően változtatná meg az 1867-es közjogi alapot, és amely a külfölddel való kapcsolatokban kivihetetlen, határozottan elutasította. A legnagyobb hevességgel a magyar kormány választójogi reformtervét ellenezte. Ennek bevezetése esetén, mondotta, azonnal hasonló követelések lépnének fel Ausztriában is, amely még nem érett az általános választójogra. Ha viszont az osztrák kormány visszautasítaná a reformot, akkor „Ausztriában olyan állapot keletkeznék, amelyhez képest a jelenlegi magyarországi viszonyok is kielégítőnek tűnnének, és olyan mélyreható erjedés indulna meg, hogy a közrendet még fegyveres erővel sem lehetne fenntartani”. „Vajon nem lenne-e kisebb rossz a Monarchia két államának egyszerű szétválása”, mint ez a rendszabály, amely az alapokat romboló, hatalmas felfordulásra vezetne?[90]

A szónoki kérdés a birodalmi egységet és a konzervatív rendet fenyegető veszélyeket dramatizálta, és nem is maradt teljesen hatástalan. Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Az uralkodó mindazonáltal kevésbé bízott a reformprogram hatékonyságában, mint [[Ferenc József király|testőrkapitány miniszterelnöke], ezért jobban foglalkoztatta a harmadik esélyre való felkészülés. Már a program vitája közben is megkérdezte, mi történjék, ha a képviselőház szeptember 15-én nem engedelmeskedik az elnapolási leiratnak és konventté alakul? Fejérváry akkor könnyedén elhárította e valószínűtlen eshetőséget. Ha netán mégis ilyesmi történnék, nem marad más megoldás, mint a Ház szétkergetése és feloszlatása. Minthogy a magyar kormány nem vette komolyan a harmadik esélyt, a vita későbbi szakaszában Gołuchowski újra felvetette a katonai megoldás alternatíváját. Amennyiben alkotmányos kibontakozás egyelőre nem lehetséges, akkor számolni kell a kivételes állapot és a katonailag szervezett közigazgatás bevezetésével.

A koronatanács ezután a hadsereg rendes állományának megerősítéséről, a tartalékosok behívásáról tárgyalt, majd Pitreich hadügyminiszter nagy vonalakban vázolta a „Kriegsfall U” hadműveleti terv első részét. Két nap múlva a bécsi hadügyminisztériumban tartott megbeszélésen jegyzőkönyvbe foglalták a katonai koncentráció teendőit. Eszerint szükség esetén a budapesti IV. hadtest parancsnoka, Rudolf Lobkowitz herceg átveszi az összes magyarországi haderők főparancsnokságát, beleértve a honvédséget is. Rendelkezésére bocsátják a dunai monitorokat és a tervezetben tételesen meghatározott ausztriai csapategységeket. A 22 zászlóaljjal megerősített budapesti hadtest feladata az esetleges fővárosi forrongások megakadályozása volt.

1905. szeptember 15.

A szociáldemokrata párt szeptember 15-re időzítette minden addigit felülmúló tömegtüntetését. „Munkások! – tüzelt a párt röpirata – Felkelésteknek vihara söpörje végig az utcákat, süvöltsön el a mezők felett, hajlítsa meg, törje össze az erdők büszke tölgyeit… Izmos ökleitekkel döntsétek le, verjétek szét az osztályuralom válaszfalait…”[91] Nem csoda, ha a munkásnép, a a kirekesztettek ezrei, országszerte még többet vártak. A dunántúli pusztai cselédek „szentül meg vannak győződve a forradalom kitöréséről, készülnek is erre, hogy aztán készen fogadhassák”.[92]Csabán a napszámosok nem vállaltak munkát. Péntekig – így mondják – majd csak kihúzzák koplalással is, azután meg úgyis ők lesznek az urak.”[93] „Künn a falvakban arról beszélnek, hogy kiüt a forradalom, amelynek kikiáltását… szeptember 15-re tűzték ki. Ami 1848-ban március 15-e volt, az lesz most szeptember 15-e.”[94] Somogyban, ahol éppen parcellázások folytak, a parasztok azzal hagyták abba a tárgyalásokat, hogy „szeptember 15-én eldől a nép sorsa, parcellázás nélkül is az övék lesz az urak birtoka”. Széltében elterjedt az a hír, hogy a „fővárosban összegyűlt szocialisták kikiáltják a forradalmat”.[95] A forradalmi hangulat nemcsak a koalíció képviselőit aggasztotta, hanem a kormányt is, amely minden eshetőségre készen nagy rendőri készültséget mozgósított és katonaságot tartalékolt.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[96] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte. Végül a koalícióra hárította a felelősséget, ha az álláspontjához való ragaszkodás folytán „kimondhatatlan szenvedés és nyomor mind fenyegetőbb alakban hárulna Magyarországra„.[97] Az „ötperces audiencia” a koalíció arculcsapása volt, az ultimátum az erő tudatát sugárzó abszolutisztikus fenyegetés, de nem követte kapituláció. A parancs, akárcsak a két évvel korábban Chlopyban kiadott, a legszélesebb nemzeti közvéleményt sértette.

A megalázottan megtért vezéreket itthon tüntető tömegek fogadták, s ők ünnepélyesen protestáltak, hogy a nemzet jogaiból jottányit sem engednek. Szeptember végétől a koalíció megbomlott, a vezérlő bizottságban és főként a vidéki szervezetekben kialakult a megalkuvást ellenző, harcos irányzat. Justh, Polónyi, egy ideig Apponyi is az ellenállás aktivizálását támogatták. Gyűlések, fáklyás tüntetések, megyei tiltakozó felvonulások jelezték a mozgalom élénkülését. A megyék egy részében „alkotmányvédő bizottságokat” szerveztek az ellenállás anyagi és erkölcsi támogatására. A fővárosban utcai harcokba is bocsátkoztak, rendőri fedezet mellett, fegyvertelen munkások ellen. A koalíciós aranyifjúság és a Népszava védelmére összesereglett munkások között szeptember 27-én valóságos ütközet zajlott le, amelyben a munkások szétkergették a koalíció fővárosi csapatait. Az „ellenállás” októbertől jobbadán a vidékre tolódott át.

A koalíció mérsékelt politikusai aggályoskodtak a tömegek mozgósítása miatt. A vezérlő bizottság már október elején szükségesnek látta felfelé és lefelé nyomatékosan leszögezni: elítél minden forradalmi eszközt, a kibonyolításnak szigorúan az országgyűlés keretei között kell megtörténnie. Udvarképes közvetítőkön keresztül folytatta az alkudozást. Kossuth Ferenc felajánlotta kormányvállalási készségét, ha a koalíció a jövőre nézve fenntarthatja katonai programját, a lehetőséget, hogy egykoron meggyőzheti az uralkodót a magyar vezényszó bevezetésének célszerűségéről, továbbá, ha a fennálló vámszövetséget vámszerződés formájában újíthatják meg. 1905 őszén ezek az ajánlkozások nem jártak sikerrel.

Október 6-án Ferenc József ismét a Fejérváry-kormány reaktiválása és ezzel a választójogi reform kormányprogramként való bejelentése mellett döntött. A kiszivárgó hírek természetesen a koalíció harcos irányzatát tüzelték fel. Az október 10-i képviselőházi ülés viharosnak ígérkezett, Bécsben komoly zavargásoktól tartottak. Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba. 16-án Ferenc József forma szerint is megbízta Fejérváryt – másodszor – a kormányalakítással.

A válság birodalmi dimenziói

Ferenc József még október elején – amikor már elfogadta a kormány reformprogramját – is azon aggódott: „…vajon az általános választójog életbeléptetése által nagyobb tért nyerő demagógia nem fogja ezen nagy dinasztikus érdekeket veszélyeztetni?”[98] Az uralkodó „jobbra” ingadozását tehát a konzervatív érdekek és a mögöttük álló jelentős erők motiválták. Ámde nemcsak a koalíciónak, a Fejérváry-kormánynak is támadtak alkalmi szövetségesei.

Nyilvánvaló, hogy az ausztriai szociáldemokrácia támogatta a választójogi reform ügyét, ámbár a kormánnyal való együttműködést illetően jóval óvatosabb volt magyarországi testvérpártjánál. Az osztrák párt, főként a nagy tekintélyű vezér, Viktor Adler, kezdettől bizalmatlanul figyelte Kristóffy választójogi programját, benne az ellenzéket gyengítő taktikai mozzanatot hangsúlyozta, és nem állt teljes mellel budapesti elvtársai kormánypárti kampánya mellé. A helyzet jelentősen változott, amikor a Fejérváryék által meghirdetett reformprogramot Gautsch és az ausztriai reakció hátba támadta. Ekkor az osztrák szociáldemokrácia is csatasorba lépett! A szeptember 22–23-i birodalmi értekezlet rendkívül élesen elítélte Gautschot és a „kamarillának” titulált udvari kormányzó csoportot, s határozatot hozott az ausztriai és a magyarországi munkásság választójogi küzdelmének összehangolásáról. Adler ugyanakkor arra is figyelmeztette magyar elvtársait, hogy óvakodjanak az udvarral való szövetkezéstől, ne forduljanak szembe elvileg a nemzeti törekvésekkel. Az osztrák és a magyar szocialistáknak, mondotta, együttesen kell küzdeniük mind Magyarország, mind Ausztria szabadságáért és önállóságáért, a dualizmus láncainak lerázásáért. Az osztrák párt tehát elhatárolta magát Fejérváryéktól és „fekete-sárga régiókba nyúló” uraiktól, de mint a választójogi reformtábor egyik legerősebb csapata, megmozdulásaival inkább a magyar nemzeti ellenzék pozícióját gyengítette.

Amint a koalíciónak a fekete–sárga udvari arisztokrácia és az osztrák kormány, Fejérváryéknak a bécsi liberálisok és az újkonzervatív keresztényszociálisok jöttek segítségére. Lueger pártja szokatlan rokonszenvvel tüntette ki a nemes magyar generálist, és vaskos kifakadásokkal halmozta el Gautschot. Szeptember 26-án, a Reichsrat megnyitásakor, Gautsch olyan heves és dühös ellenzéki többséggel találta magát szembe, hogy magyarázkodásra és visszakozásra kényszerült. A pártok sorra nyújtották be általános választójogot követelő indítványukat. Lueger még tovább ment: mindkét parlament feloszlatását, mindkét részben új alkotmány és választójogi reform oktrojálását javasolta. A magyarországi válság megoldására kimódolt reformprogram tehát erős ösztönzést adott az ausztriai választójogi mozgalomnak. A közvéleményben jelszóvá vált a Reichsrat őszi ülésszakának kérdése: megtagadhatja-e Ausztria császára azt, amit Magyarország királya megad?

1905 nyarán–őszén tehát az udvar is kritikus helyzetbe került, amelyben a taktikai terv egyik variánsát sem lehetett súlyos kockázatok nélkül alkalmazni. A választójogi reform megadása a konzervatív tábor ellenállásán túlmenően újabb egyensúlyvesztés veszélyét rejtő erőátcsoportosulással fenyegetett, megtagadása viszont azonnali akut válságot okozó felfordulással. Érthető, hogy az uralkodó is ingadozott a váltakozó erőviszonyok szerint, és Magyarországot illetően sem merte döntő lépésre szánni magát. Mindez azonban még nem magyarázza kielégítően azt az erélytelenséget, amellyel a koalíció demagógiáját és a felhevült nemzeti ellenállás túlkapásait eltűrte. Miért nem vetette be erélyesebben a karhatalmat, miért nem oszlatta fel hamarabb az országgyűlést? Hiszen a Monarchia külpolitikai helyzete és érdekei, mind a külkereskedelmi szerződések zavartalan becikkelyezése, mind a fegyverkezési verseny a legsürgősebb belső konszolidációt követelték. Különösen nehezen érthetők az olyan kapkodó intézkedések, mint a megszállási terv operatív parancsainak szétküldése október 8-án, aztán hamari visszavétele öt nap múlva és szigorúan bizalmas elégetése a hadügyminisztériumban. Miért módosították és vetették el véglegesen a „Kriegsfall U” haditervet? Az okokat – úgy véljük – megint csak a válság birodalmi dimenzióiban, elmélyülésében és bonyolódásában kereshetjük.

A Magyarország elleni támadás egyik pillére, amint láttuk, Horvátország volt. Az udvari körök politikailag is számítottak a nemzetiségiek támogatására: hivatalvállalásukra az abszolutizmus bevezetése esetén, császárhűségükre a fegyveres harcokban. Az 1848-as reminiszcenciák azonban félrevezetőnek bizonyultak. A történelem nem ismétlődött meg. Elsőnek a délszlávok szakítottak az udvarbarát hagyományokkal. A szerbeknél hangadó radikális párt már 1904-ben közeledett a magyar koalícióhoz, a válság idején kifejezetten támogatta, több helyütt az ellenállásban is részt vett. Ez azzal függött össze, hogy a szerbek – a határokon innen és túl – nem Magyarországot, hanem Ausztriát és Németországot, a német terjeszkedési törekvéseket tekintették a fő veszélynek. Hasonló irányba fordult a horvát nemzeti mozgalom is. 1903-ban az ellenzéki erők egyesülése alapján széles körű harc bontakozott ki Horvátország gazdasági, pénzügyi önállóságáért. Az új irányzat kibontakozására nagy befolyást gyakoroltak a dalmáciai horvátok. A Monarchia legelhanyagoltabb tartományában a súlyos elnyomatásban élő délszlávok évek óta a Horvátországgal való egyesülésre törekedtek. 1903-ban Frano Supilo és Ante Trumbic vezetésével kialakították az „új kurzus” irányvonalát, amelynek egyik sarktétele az osztrák kormányzat elleni harc – ennek érdekében minden ellenzéki erővel, így a magyarokkal való összefogás –, másik a szerbek és horvátok egyenlőségén alapuló délszláv egység volt. Ez az irányzat rokonszenvezett a magyar ellenzékkel, 1905-ben aktívan támogatta az ellenállást. Az október 3-án Fiumében tartott értekezlet nevezetes határozatokat hozott. Állást foglalt a nemzetek önrendelkezési joga alapján Magyarország önállósága, egyúttal a Dalmáciával egyesített Horvátország önálló nemzeti jogainak, alkotmányos berendezésének biztosítása és a két nép szövetkezése mellett. Csakhamar megalakult a következő időszak legbefolyásosabb szervezete: a horvát–szerb koalíció, amely azonnal szövetséget ajánlott fel a magyar koalíciónak.

A magyar ellenzéki vezérek örömmel üdvözölték a fiumei rezolúciót. Fraternizáló szónoklatokban nem volt hiány. Még tárgyalásokba is bocsátkoztak a horvát–szerb koalíció Budapestre látogató vezetőivel. A tárgyalásokat – ez csakhamar kiderült – Bécs fenyegetésére, és nem az őszinte megegyezés megalapozására szánták, de a magyar–horvát együttműködés eszméje fenyegetésnek elég hatásos volt.

A Fejérváry-kormány reformprogramjának kudarca

A szervezett munkásság támogatása Budapesten és néhány nagyvárosban kevés volt a Fejérváry-kormány életben maradásához.

A koalíció behódolása

A legsúlyosabb incidensre az év végén Debrecenben került sor. Az új főispánt a pályaudvaron hatalmas tömeg, parasztok, kisiparosok, munkások fogadták, félholtra verték, majd egy halottaskocsin – ütlegek, szitkok és gúnyolódások közepette – végigvitték a városon, mígnem az úri közönség ki nem mentette a felbőszült tömeg kezéből. Ezután Rudnay, a pesti rendőrfőkapitány királyi biztosi minőségben erős katonai fedezettel megszállta és „pacifikálta” a várost.

A szerb vámháború első szakasza

Az ellenállás egyik oka anyagi természetű volt: a határzár éreztette hatását az élelmiszerárakban. Budapest törvényhatósága testületileg foglalt állást a vámháború ellen. Az egyetemisták Kossuth-szövetsége még novemberben is fáklyás tüntetést rendezett a szerbek mellett, amit Kossuth Ferenc tiltakozó levele sem tudott leszerelni.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

Folytatódtak a fővárosi munkabeszüntetések is. Április 9-től 19-ig a Ganz-gyár elektrotechnikai részlegében volt sikeres sztrájk. A munkások a munkafeltételek javításán kívül a május elsejei munkaszünetet is kiharcolták, a bizalmi férfi rendszert azonban nem sikerült elismertetniük a munkáltatókkal. Április 17-én az egyik nagy budapesti szabászati üzem munkásai léptek sztrájkba. Az egy hétig tartó sztrájk eredményeként a munkások mind a május elsejei munkaszünetet, mind pedig a bizalmi férfi rendszer elismerését kiharcolták.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A kormány támadása a Földmunkások Országos Szövetsége ellen

Még inkább tartózkodásra késztette Darányiékat, hogy a földmunkásszövetség zaklatása a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek köreiben igen nagy ellenállást váltott ki. A szövetség lapja, a Világszabadság, Dózsa szellemét idézte, az általános sztrájkot kilátásba helyező határozatot a Budapesten és számos vidéki városban lezajlott munkástüntetések is megerősítették. Az említett tényezők figyelembevételével a kormány végül nem a feloszlatás, hanem a nem sokkal enyhébb hatósági „korlátozás” mellett döntött.

A szövetség sorsa még bizonytalan volt, amikor 1906 nyarán nagyarányú aratósztrájkokra került sor. A mozgalmakat lényegében az 1905. évi aratósztrájkokhoz hasonló okok váltották ki. A lezajlott és es agrárproletariátusra is kiható, a tömegeket aktivizáló politikai válság még éreztette hatását. 1906-ben páratlan rekordtamés volt az országban, s így a mezőgazdaságban a munkaerőekereslet fokozódott. Míg 1905-ben jobbára csak a Dunántúlon voltak aratósztrájkok, addig 1006-ban a centrum a Délvidékre, a Bánságra tolódott át. A sztrájkok 24 vármegyére terjedtek ki, és összesen mintegy 50 ezren vettek bennük részt. A sztrájkolók a bérek emelését, jobb javadalmazást, az aratórész növelését követelték. Tekintettel arra, hogy a sztrájkok jelentős része sikeres volt, 1906 folyamán a mezőgazdasági munkabérek mintegy 20%-kal emelkedtek.

Ha a kormány a földmunkásszövetség feloszlatására nem határozta is el magát, az aratómozgalmak ellen teljes eréllyel fellépett. A belügyminiszter június 25-i körlevelében arra utasította a főispánokat, hogy a sztrájkolók ellen az 1898. évi „rabszolgatörvény” alapján járjanak el. A csendőrök nemegyszer szuronnyal és puskatussal akarták a „szerződésszegést” megakadályozni, az aratókat munkára kényszeríteni. Bevetették a tartalékmunkásoknak nevezett sztrájktörőket is, sőt arra is akadt példa, hogy fegyencekkel arattattak.

Az aratósztrájkokért az agráriusok elsősorban a szocialista agitációt tették felelőssé. Az OMGE 1906 májusában a földmunkásszövetség ellen erőteljesebb fellépést sürgetett. Darányi 1906. júliusi – az uralkodónak küldött – jelentésében „az agitátorok meg nem szűnő” működéséről ír. [99] Ezzel szemben tény az, hogy sem az 1906. májusi vizsgálat, sem a későbbi eljárások nem igazolták, hogy a szövetség vagy annak egyes csoportjai sztrájkokat szerveztek volna. Ennek ellenére a földmunkásszövetség sztrájkokkal kapcsolatos magatartása nem minősíthető egyértelműen elutasítónak. Figyelembe kell venni, hogy a szövetség alapszabály szerint legálisan nem foglalkozhatott sztrájkok szervezésével. A földmunkás-szövetség mellett is működött azonban – az ipari szakszervezetekhez hasonlóan – szabadszervezet: Földmunkások Országos Szervező Bizottsága. Ez a testület esetenként feladatának tekintette a sztrájkok szervezését. Bizonyos esetekben maga a szaklap, a Világszabadság is indokoltnak minősítette a munkabeszüntetéseket, a sztrájkolók iránt pedig mindig szolidáris volt. Az országos szervező bizottság tagjainak tevékenysége, a szociáldemokrata sajtó sztrájlolókat támogató magatartása, egyszóval az egész szociáldemokrata agitáció kétségkívül hatott a sztrájkmozgalmakra.

Erős kölcsönhatás állott fenn a harcos agrármozgalmak és Áchim ekkortájt szerveződő demokratikus politikai mozgalma között. Áchim 1906 júniusának feszült légkörében erélyesen lépett fel az agrárproletárok mellett, ami az Áchim-ügyet a kormány számára ekkor elsősorban földmunkás problémává tette. A birtokos paraszti érdekeket képviselő politikust a nagy erejű agrárproletár mozgalom és saját veszélyeztetettsége arra késztette, hogy a szervező munkában jobban támaszkodjék az agrárproletariátusra is. Éppen napjainkban, amikor jobban megértjük az Áchim-mozgalom paraszti teljességének jelentőségét, szükséges nyomatékosan rámutatni arra is, hogy a „paraszti egység” érdekében Áchim igazában azért alkotott nagyot, mert a mezőgazdasági munkásság ügyét is mindvégig méltányolni és koordinálni tudta. Mindez közelítette a parasztpártot a szociáldemokráciához. Ezért került megfontolásra 1906 szeptemberében a parasztpárt csatlakozása a szocialistákhoz.

Időközben az OMGE köreiben lassan az a meggyőződés érlelődött meg, hogy a földmunkásszövetség szoros ellenőrzésével kell megoldani a nagybirtokok munkásproblémáját. Ezt a célt szolgálta a belügyminiszter november 9-i 122 000. számú körrendelete, amely a közigazgatásra ruházta a gyorsan szaporodó földmunkás alapszervezetek, csoportok közvetlen ellenőrzésének és felfüggesztésének jogát. Ez a körrendelet szilárdabb jogi alapot teremtett az egyletek elleni megtorlásokhoz. A rendelet a helyi munkásszervezetek engedélyezését és ellenőrzését a törvényhatóságok első tisztviselőjének hatáskörébe utalta, aki fel is oszlathatta a már működő csoportokat. Megtiltotta, hogy a szervezetek központjai vagy helyi szervezetek megállapodhassanak az igazságos bér kérdésében. Az egyesületek nem követelhettek tagjaiktól több tagdíjat, mint amennyit a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabály megállapított. A szakegyletek alapszabályainak kifejezésre kellett juttatniuk, hogy tagjaik csak ugyanazon foglalkozásúak lehetnek. Ez utóbbi pont az ellen irányult, hogy a jobban szervezett szakmák segítséget adhassanak a fejletlenebbeknek.

A 122 000. számú körrendeletért Andrássynak erős jobboldali támadásokat kellett kiállnia. Dessewffy Aurél gróf, az OMGE elnöke nyilvánosan is bírálta a belügyminiszter eljárását és azt megrovóan liberálisnak bélyegezte. Az agráriusok egy része ugyanis falun és városon egyaránt sztrájktörvénnyel kívánta orvosolni az állapotokat. 1906 szeptemberében és októberében a sztrájktörvény mellett tört lándzsát az OMGE nagyváradi gazdagyűlése, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara és a sajtó nagy része.

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

Az 1906 nyarán és őszén lezajlott fővárosi bérharcok közül kiemelkedő jelentősége volt a légszeszgyárban lezajlott sztrájknak (július 2–5.). A mozgalmat, amelyben mintegy ötszázan vettek részt, az üzemben megindult keresztényszocialista szervezkedés elleni tiltakozás váltotta ki. A sztrájkot befejező tárgyalások kapcsán az igazgatóság – és ez jelentős siker volt – a vasmunkásszövetséget a munkások érdekeit képviselő szervnek ismerte el, a munkások viszont kötelezettséget vállaltak arra, hogy csak a szövetség beleegyezésével indítanak bérmozgalmat.

1906 őszén – főleg a fővárosi gyárakban – egész sor sikeres sztrájk zajlott le. Más volt a helyzet a villamosvasutak dolgozóinak október–novemberi sztrájkjánál. A közlekedési dolgozókkal szemben ezúttal is erőszakos hatósági intézkedések érvényesültek. A rendőrség a sztrájktanyát feloszlatta, a dolgozókat pedig arra kötelezte, hogy mind a szakszervezetektől, mind a szociáldemokrata párttól tartsák távol magukat.

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A kormány látványos akciókkal igyekezett kifogni a szelet a vitorlákból. Meghirdette a darabontok felelősségre vonását. E célt azonban vajmi kevéssé érhette el. A paktumban a koalíció kötelezettséget vállalt arra, hogy a Fejérváry-kormány tagjait anyagilag és politikailag nem vonják felelősségre. A király személyesen lépett közbe a vezető tisztviselők ügyében. A koalíció hatvanhetesei szintén a darabontügy elsimításán fáradoztak. A bosszúhadjárat végül a vidéki tisztviselők, a kisemberek egy csoportjának üldözésévé fajult. A király nyomása és a személyes közbenjárások mellett a darabontok elleni hajsza végkimenetelében más koalícióellenes erőknek is szerepük volt. A leggyorsabban Budapesten futott zátonyra a darabonthajsza.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A király és a koalíciós kormány között 1907 júniusában került sor nagyobb erőpróbára, Ferenc József budapesti látogatása alkalmából. Az uralkodó, aki az előzetes tárgyalások során először megtagadta az alkotmánybiztosítékok engedélyezését, megfenyegette a magyar kormányt, hogy helyébe tiszta hatvanhetes kormányt állít.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

Az október 10-i általános sztrájkkal egybekötött tüntetés előkészületeibe a rendőrség is beavatkozott. A főkapitány október 5-i határozatában megtiltotta, hogy a tüntetők – az eredeti tervnek megfelelően – a Parlament elé vonuljanak. Így a munkások különböző gyülekezési helyekről a Váci úton, a Soroksári úton, a körutakon, az Andrássy úton és más fő útvonalakon át a Városligetbe vonultak, ahol gyűlést tartottak. Sztrájkra és tüntető felvonulásra került sor szinte valamennyi nagyobb vidéki városban is. Országszerte körülbelül 200 ezer munkás sztrájkolt. A megmozdulás szinte egyetlen jelszava: az általános titkos választójog követelése. „Jogot a népnek!” „Haza csak ott van, ahol jog is van !” „Le a népcsaló koalícióval!” „Pusztuljon a feudális fekete banda!”[100] Ilyen és hasonló jelszavak voltak olvashatók a felvonulók transzparensein. A budapesi tüntetők soraiban ott voltak a szocialista diákok is, akik Apponyi klerikális intézkedései ellen tüntettek. Részt vettek a tüntetésben Schuhmeier és Winarsky, a bécsi Reichsrat szociáldemokrata képviselői, akik az osztrák munkásság szolidaritásáról biztosították a magyarországi proletariátust.

A felvonulással egyidejűleg Garbai Sándor pártvezetőségi taggal az élen szociáldemokrata munkásküldöttség kereste fel a Parlament épületében a képviselőház elnökét, Justh Gyulát és rövid beszéd keretében átadta neki a tüntető munkásság memorandumát. Garbai beszélt a munkásság súlyos anyagi és kulturális helyzetéről, hangsúlyozta a szociáldemokraták hazafiságát. „Mi, szociáldemokraták kijelentjük: hogy ennek az országnak, amelyben születtünk és élünk, teljes politikai függetlenségét, az ipar és kereskedelem felvirágoztatása miatt teljes gazdasági önállóságot, tehát az önálló vámterület sürgős megvalósítását akarjuk.”[101] Garbai szemére vetette a kormánynak, hogy 1907 folyamán 354 szakegyesület működését tette lehetetlenné. A számos problémát felvázoló beszéddel ellentétben maga a memorandum csak a választójog követelésére korlátozódott; azt kívánta, hogy a kormány mielőbb teljesítse ígéreteit és készítse elő a választójogi reformot.

Justh nem fogadta barátságosan a küldöttséget. Rövid válaszában azt hangsúlyozta, hogy a törvényhozás a nép minden rétegének érdekét „egyaránt szívén és lelkén viseli”, és a küldöttség elfogultan ítéli meg a képviselőházat.

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

A plurális választójog tervét az első pillanattól kezdve széles körű és heves ellenállás fogadta. A szervezett munkások viharos felháborodása érthető volt, hiszen az Andrássy-féle tervezet mintegy kodifikálta volna a társadalmi egyenlőtlenséget, a néptömegek jogfosztottságát. Január 20-án Budapesten és környékén, valamint Aradon, Győrött, Kolozsvárott, Miskolcon és Pozsonyban több munkásgyűlés tiltakozott a kormány tervei ellen. Februárban és fokozott intenzitással márciusban folytatódtak a tüntetések, amelyekre válaszul március 14-én Andrássy a szakszervezetek feloszlatását helyezte kilátásba. A március 20-i népgyűlés tiltakozott Andrássy beszéde ellen és erőteljesen kiállt a szakszervezetek védelmében.

Az április 19. és 23. között megtartott szociáldemokrata pártkongresszus a koalíció elleni, a korábbinál radikálisabb állásfoglalás jegyében zajlott le. A tanácskozások elején a kongresszus – Jócsák Kálmán javaslatára – szolidaritást vállalt az orosz forradalmárokkal, és határozatot fogadott el, amely „felszólítja az összes elvtársakat, hogy az orosz forradalmi menekülteket a rendőrség mindennemű zaklatásával, üldözésével szemben megvédelmezzék”.[102] Többen hibáztatták a pártvezetőséget amiatt, hogy nem folytat elég intenzív szervező munkát, és az ifjúmunkás és nőmunkás mozgalmat nem fejleszti kellőképpen. Ladányi Rezső szerint „az a baj, hogy mindig kívülről várunk erősséget,… elmulasztottuk, hogy a politikai tömegsztrájkot előkészítsük arra az időre, mikor arra szükség lesz. Különösen a földművelőket kell a tömegsztrájkra előkészíteni.”[103] Tamásy Károly arról beszélt, hogy „a városi munkásságra vár az a hatalmas feladat, hogy a földmíves munkásságot felrázza és azért egyénenként is nagyobb munkát kell kifejteni, minden összeköttetést fel kell használni arra, hogy a földmunkásokat a pártba bevonják”.[104] Demian Sterngar arra kérte a pártvezetőséget, hogy „a nemzetiségi mozgalmat anyagilag mozdítsa elő”. „Csak ebben az esetben lehet igazi tömegsztrájkot rendezni, mert ellenkező esetben a sztrájkoló munkások helyébe ruténeket, tótokat fognak alkalmazni.”[105] Malasits Géza szerint „ugyanolyan szívósnak és kitartónak kell lenni a gyülekezési jogért, mint a választójogért való küzdelemnek. A tömeg – mondotta – sokkal radikálisabb, mint maga a pártvezetőség és a munkásság meg is találja a módot arra, hogy a gyülekezési jogot korlátozni ne engedje.”[106]

A felszólalások legtöbbjének az általános sztrájk a központi kérdése. A pártvezetőség által előterjesztett és a kongresszuson elfogadott határozat kimondotta, „hogy ha a kormány a jelzett plurális és nyíltan gyakorlandó szavazati jogot a parlament elé terjeszti, erre Magyarország ipari és mezőgazdasági munkássága a politikai tömegsztrájk kimondásával feleljen. A politikai tömegsztrájk mérvét, tartamát és módját ugyanebben az időben a pártvezetőség által egybehívandó rendkívüli pártgyűlés fogja megállapítani. Kötelességévé teszi továbbá a pártgyűlés mind a pártvezetőségnek, mind az egyes pártszervezetek vezetőségeinek az egész ország területén, hogy a politikai tömegsztrájk előkészítő munkálatait a központi pártvezetőséggel egyetértően haladéktalanul kezdjék meg.”[107]

A kongresszus után a pártvezetőség ismét népgyűléseket rendezett, továbbra is fenyegetőzött a politikai tömegsztrájkkal, a nyilvánosság előtt élesen fellépett Andrássy ellen; de bizalmas úton tárgyalt vele, és hajlandónak mutatkozott bizonyos kompromisszumra az általános, ”titkos választójog rovására. Andrássy ügyesen manőverezett: 1908 júniusában újabb ígéretet tett a reformjavaslat mihamarabbi beterjesztésére és a parlament elé vitte a főváros munkáslakás-építési programját. A Wekerléről elnevezett kispesti lakótelepet – amelyen a háborúig állami támogatással 836 ház épült fel 3600 lakással, ahol mintegy 20 ezer ember lakott – a kormány megvesztegetésül kínálta a szociáldemokrata pártnak. Az újabb időhúzásra és hitegetésre azonban csak a nyári szünet végéig futotta. Minthogy a kompromisszumos tárgyalások nem vezettek eredményre, 1908 őszén a harc kiújult.

A párt időközben arra is gondot fordított, hogy a magyarországi választójogi harc ügyét nemzetközi fórumok elé tárja. Buchinger Manó részt vett az 1908. június 14-én megtartott, az antimilitarizmust propagáló schaffhauseni nemzetközi szocialista értekezleten, amely kimondotta, hogy szolidáris Magyarország munkásságának választójogi küzdelmével. A párt megkereste az osztrák szociáldemokrácia vezető képviselőit is és – kétségkívül pozitív kezdeményezésként – azt indítványozta, hogy Ausztria szociáldemokratái kellő demonstratív erővel lépjenek fel az érdemleges választójogi reformot szabotáló koalíciós kormánnyal szemben.

A szeptember 27-én Bécsben megtartott birodalmi szociáldemokrata értekezlet összmonarchiai szinten nyomatékosan alátámasztotta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikáját. Az értekezleten érződött az ausztriai általános választójog kivívásának friss hatása. Viktor Adler felszólalásában a koalíciót támadva a koronára hivatkozott, amelynek szerinte „el kell ismernie, hogy az uralkodó junkerek vakmerősége a birodalmat a pusztulás örvényébe viszi, ennek ellenében csak egy mentség van: a népekhez intézett szózat”. A „pusztulás örvényének” elkerülésére vonatkozóan Adlernek aligha lehettek határozott elképzelései. Ezúttal már követelményként állította fel azt, amit 1905-ben csak óhajként említett, hogy a dualizmus megszüntetésével „önálló Ausztriát” és „önálló Magyarországot” kell létrehozni. Adós maradt azonban annak vázolásával, hogy miként kellene a soknemzetiségű birodalmat két önálló részre osztani, és miként képzeli el a „független Ausztria” és a „független Magyarország” egymáshoz való viszonyát.[108] Nem kevésbé volt homályos Buchinger Manó felszólalása sem. Buchinger is kijelentette, hogy a „szabad és független Magyarország” híve, de ő is adós maradt annak kifejtésével: mit ért Magyarország szabadságán és függetlenségén. Ráadásul BuchingerAdlerhez hasonlóan – célzott arra is, hogy a korona a választójogi küzdelemben még mindig szövetségre léphet a magyarországi munkássággal.

A birodalmi szocialista értekezlet egyhangúlag elfogadott határozata elmarasztalta „a Magyarországon uralkodó oligarchiának feudális barbarizmusát” – azaz a koalíciós kormányt – és megállapította; hogy „Magyarország hátramaradottsága végzetes akadályokat gördít Ausztria politikai és társadalmi fejlődése elé”. „Úgy Magyarország, mint Ausztria demokratizálása – szól a határozat – egyébként szükséges feltétele a két állam között való viszony ésszerű rendjének. Csak a demokratizált Magyarország és a demokratizált Ausztria teremtheti meg a béke alapját, amely mindkét állam önállóságát és szabadságát biztosítja, s egyúttal állandóan megvédelmezi mindkét állam népének nagy és közös érdekeit.” Befejezésül a határozat megállapítja, hogy Ausztria szociáldemokráciája kötelességének fogja tartani, hogy a magyarországi munkásságot „a jogokért folytatott ezen küzdelmében testvériesen támogassa”.[109]

A bécsi értekezlet azt mutatja, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt átmeneti politikai irányvonalat képvisel. Az 1905–1906-os csalódás most is erősen éreztette hatását. Egyrészt a dinasztia iránti illúziók meggyengülése, másrészt a koalíció képmutatásának leleplezésére irányuló törekvés és az 1905–1906-os tapasztalatok bizonyos fokú hasznosítása indokolta a „független”, a „szabad” és az „önálló” Magyarország emlegetését. Viktor Adler és általában az osztrák szociáldemokrata vezetők sohasem szűntek meg bírálni a dualizmus rendszerét, és nem zárkóztak el az ilyen homályos, nem konkretizált, jobbára taktikai jellegű függetlenségi jelszavak elől. Mindazonáltal mind a magyar, mindaz osztrák-német szociáldemokraták fél szemmel még a Burgra sandítottak: hátha az uralkodó elfogadja „a népekhez intézett szózat” eszméjét és teret ad olyan polgári demokratikus reformoknak, amelyek megerősítik a szociáldemokráciát és megmentik a birodalmat. Még néhány évre volt szükség ahhoz, hogy ezek az illúziók – akkor sem véglegesen – eloszoljanak.

A birodalmi értekezlet után a korábbinál hevesebb budapesti demonstrációra került sor. Az október 4-i gyűlést azonnal viharos tüntetés követte. Az Andrássy úton a tömeg és a rendőrség összecsapott: a rendőrök kardlapoztak, a tüntetők soraiból pedig többen revolverlövéseket adtak le a karhatalomra. A főváros területére meghirdetett 21 választójogi gyűlés közül október 8-án a rendőrség csak egynek a megtartását engedélyezte. A hatósági intézkedés ellen tiltakozó munkások ismét revolverlövésekkel, valamint vasbotokkal támadtak a tömeget szétkergető rendőrökre. A korábban békés fővárosi megmozdulások radikalizálódása, a tüntetésekkel kapcsolatos lövöldözések – amelyekre egyébként a koalíció uralma idején került először sor – arra késztették a budapesti rendőrfőkapitányt, hogy megszigorítsa a fegyverhasználati jogot. Indoklásul a rendőri jelentés arra hivatkozott, hogy az októberi megmozdulások során „a tüntető tömeg nagy része lőfegyverrel volt ellátva és revolver lövésekkel támadt a kötelességük teljesítésében eljárt rendőrközegekre”.[110]

A valóban határozott hatósági fellépések alig tehették kétségessé, hogy a kormányzat nem tűri a tüntetések „elfajulását”. A budapesti rendőrfőkapitány jelentése szerint ”mivel a rendőrség a város nyugalmát, a lakosság élet- és vagyonbiztonságát nagy mértékben veszélyeztető zavargások tervszerű előkészületeit leleplezte s a legelső komoly zavargást idejekorán elfojtotta, be kellett látni a pártnak, hogy törvénytelen eszközökkel az agitációt nem viheti előre”.[111] Valóban, az október folyamán lezajlott további gyűléseket már nem követték utcai harcok. A megjelentek erős szavakkal bélyegezték meg a rendőrséget, de az újabb összecsapások elmaradtak.

Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre

Az 1907 folyamán Budapesten kialakult, alig félszáz főnyi, magát forradalmi szocialistának nevező csoport tevékenysége főleg anarchoszindikalista propagandára szorítkozott. A csoport anarchista szárnyának sikerült kapcsolatot létesítenie néhány mezőváros földmunkáskörével, így sor került kisebb helyi szervezetek alakítására is. Az anarchoszindikalisták antimilitarista propagandát is folytattak, a szociáldemokrata párt választójogi politikáját pedig elutasították. Az anarchista szárny vezetője, Krausz Károly magánhivatalnok – Proudhon, Bakunyin, Kropotkin tisztelője – elméletileg a „tiszta uralomnélküliség” híve volt, de a gyakorlatban mérsékelt álláspontra helyezkedett, hogy a csoportot a hatósági megtorló intézkedésektől megóvja. Lényegében ezt az irányvonalat követte a volt szociáldemokrata újságíró, Migray József is. Velük szemben lépett fel a szakszervezetekben folytatandó harcos agitáció érdekében Hanesz Sándor asztalossegéd, akit azonban hamarosan letartóztattak. A csoport – az erős rendőri megfigyelés és üldözés ellenére – Krausz Károly vezetésével 1909 nyarán „a dogma, a tekintély, az állam és minden központosított hatalom” elleni küzdelmet propagáló illegális kongresszust tartott Budapesten.

Dolmányos István

Negyvennyolcas parasztpártok

A dunántúli parasztság másik helyi mozgalma, a Somogy, Tolna és Baranya vármegyék Szabad Gazdáinak Egyesülete szintén a negyvennyolcas parasztmozgalmi irányzathoz tartozott. Alapítója, Szemere Kálmán, a függetlenségi párt szakcsi szervezetének önjelölt elnökeként először Tolna vármegyében kezdte meg a parasztság szervezését. Mérnöknek adta ki magát, de nem volt diplomája, majd egy budapesti műszaki iroda tulajdonosaként mutatkozott be, ám a rendőrségi jelentés minderről nem tud. Szemere „a szűz 48 zászlaja” alatt, „hazafias alapon” hozta létre egyesületét, amelynek alapszabályai így jelölték meg a mozgalom célját: „A föld nélküli népnek olcsó bérletekhez való juttatása. A néptől szedett uzsorabérek beszüntetése. Földbirtok örökáron való vásárlása és azoknak a föld nélküli nép között egyenlő arányban való felosztása.”[112] Szemere mozgalma apostolának és szeme fényének nevezte Esterházy Miklós herceget. Arra számított, hogy az uradalom bérbe adott földjeit a herceg segítségével fokozatosan paraszti bérlőszövetkezetek számára szerezheti meg. 1908 derekáig büszkén hangoztatta, hogy „hazafias alapon” működik, s állást foglalt a nemzetiségek egyenlő választójoga ellen. Agitációjának élét nem Kossuth Ferenc, hanem a Néppárt paraszti mozgalma ellen irányította.

A mozgalmat szigorúbban kezelték a hatóságok, mint Szabó István szervezkedését. Szemere nagyobb figyelmet szentelt az agrárproletariátusnak: plakáthadjárata, szóhasználata és budapesti lakása a csendőrséget a szociáldemokratákra emlékeztette.

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Braun Róbert – a szociográfia hazai úttörője – a marosvásárhelyi munkásság életviszonyairól, a falu lélektanáról; Fényes Samu a balmazújvárosi földmunkásság kulturális helyzetéről; Bosnyák Béla a budapesti diáknyomorról készített felmérést. Tanulmányok születtek az egyke problémájáról, a budapesti munkásság lakásviszonyairól (Alpári Gyula), általában a fővárosi lakáshelyzet súlyos társadalmi és egészségügyi következményeiről.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

A munkástanfolyamokat a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság 1902 októberében indította meg először Budapesten, majd Nagyváradon s fokozatosan több más vidéki városban is. Ekkor még az egyes szakszervezetek égisze alatt, majd 1903 júniusától hivatalosan a társaság rendezésében. Már az első esztendőben 12 különféle szakegyletben 19 tanfolyamot tartottak, összesen 2013 rendszeresen részt vevő hallgatóval.

A munkástanfolyamok tanrendje igen változatos volt. A természettudományi tárgyak nagy bősége mellett széles körű társadalomtudományi ismereteket is átadtak. Az előadók ismert tudósok, művészek, jól felkészült szakemberek voltak (Zigány Zoltán, Réti Lóránd, Somló Bódog, Lyka Károly, Harrer Ferenc, Pfeifer Ignác, Madzsar József, Wildner Ödön stb.). A társaság nem tudta díjazni az előadókat, a kultúra terjesztőinek lelkes önfeláldozása, a munkáshallgatók bizalomteljes ragaszkodása azonban jó egy évtizeden át nemcsak fenn tudta tartani, hanem – egészen a háború idején történt betiltásáig – folytonosan terjeszteni, javítani s újabb és újabb előadókkal bővíteni is tudta a munkásoktatást.

1906 tavaszán Kristóffy engedélyével a munkástanfolyamok önálló intézménnyé bővültek: megalakult a Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Elnöke Somló Bódog, igazgatója Jászi Oszkár lett, választmányában elsősorban az iskola oktatói kaptak helyet, a már említetteken kívül Bárczi István, Diner-Dénes József, Rácz Gyula, Szabó Ervin, Veigelsberg Hugó (Ignotus) stb. Megnyitója 1906. október 14-én volt. Jászi ekkor tartott beszédében azt hangsúlyozta, hogy az iskola célja a tudományos ismeretek terjesztése mellett abban van, hogy a düledező vallási vagy metafizikai erkölcs helyébe új morált dolgozzon ki, amelynek alapja: „a tudomány és az emberi szolidaritás”. Az ide vezető út Jászi szerint csak a szabad kutatás útja lehet, mely „nem ismer se dogmákat, se pártigazságokat. Természetesen szocialista pártigazságokat sem.”[113] A program az iskola céljairól többek között azt mondotta, hogy a szociológiai ismeretek terjesztését tekinti feladatának, továbbá azt, hogy a munkásoktatásban addig szerzett tapasztalatokat rendszeres intézmény keretében fejlessze tovább. A szabadiskola valóban új, hatékony keretet teremtett nemcsak a modern, materialista természettudományi ismeretterjesztés számára, hanem a radikálisok és részint szocialisták szociológiai és politikai nézeteinek terjesztésére is. Nem tekinthető véletlennek, hogy a koalíciós kormány, s elsősorban Apponyi kultuszminiszter, igyekezett kézbe venni a szabadoktatást, egységes irányítás és ellenőrzés alá vonni a különböző klerikális és hazafias ismeretterjesztő tevékenység mellett a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját is.

A képnek azonban ez csak az egyik oldala. Mert bármennyire jelentős, hatalmas értéket képviselt is az a munka, amelyet a tanfolyamok oktatói végeztek a fővárosban és a vidéken, a szocialista munkásmozgalomban nem maradhatott hatás nélkül, hogy a munkásság képzése túlnyomórészt nem szocialista, polgári értelmiségi elemek kezében összpontosult.

A pécsi szabadoktatási kongresszus, 1907

A Budapesti Hírlap arra hívta fel „a nemzeti közvélemény” figyelmét, hogy Pécs súlyos figyelmeztetés volt mindazok számára, akik nem akarják tétlenül nézni, hogy „a marxizmus megszállottjai” Dózsa hagyományait feltámasztva paraszt- és proletárforradalomba vigyék az országot. Különösen kiéleződtek a támadások Pikler Gyula ellen, akiben az Alkotmány és a Magyar Állam a magyar ifjúság megrontóját látta; marxistának, kommunistának, anarchistának titulálták. Az, hogy Pikler került ismét a támadások kereszttüzébe, nyilván azzal magyarázható, hogy – bár nézetei korántsem nevezhetők marxistáknak – a budapesti egyetem nyilvános rendes tanára lévén, egyetemi katedráról hirdethette antifeudális, antiklerikális nézeteit, s a radikális tábor vezetői jórészt az ő tanítványai voltak.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Az osztrák miniszterek kollektiv budapesti utazása önmagában véve is bizonyította a magyar kabinet bizonyos külpolitikai súlyát.

Csak azután, október 3-án vitatta meg a magyar minisztertanács az annexiót. Wekerle megnyitó szavaiban megállapította, hogy két lehetőséget lát: vagy a háborút Szerbiával, vagy az annexiót. A továbbiakban azt bizonygatta, hogy Magyarországot „ősi jogok” alapján illeti meg Bosznia-Hercegovina. Utána Apponyi és Andrássy tettek nyilatkozatokat. Apponyi aggodalmát fejezte ki a Monarchia szláv népeinek az annexió következtében történő növekedése miatt. Végül azonban kijelentette, hogy aggályai ellenére is hozzájárul az annexióhoz, mert „külső beavatkozásoknak és a megszállt tartományokban előállható veszedelmesebb természetű mozgalmaknak megelőzése végett sürgősen kell egy erőteljes lépést tenni”. Andrássy jobboldali színezetű harciasság alapjáról ellenezte az annexió végrehajtását, bár ahhoz ekkor hivatalosan hozzájárult. Célszerűtlen és kockázatos lépésnek ítélte az annexiót, különösképpen hibáztatta, hogy összekapcsolták a novibazári kérdéssel. „A mi célunk a török birodalom fenntartása, ameddig ez lehető” – hangoztatta. Az annexió „Törökország irányában minden jog híjával levő erőszak”. Kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszünteti a szerbek mozgalmat, sőt szerinte még inkább tüzeli majd a nagyszerb aspirációkat. Andrássy azt tartotta volna helyes politikának, „amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a király és a nemzet egy táborban van, továbbá megerősíteni a hadsereget, s ezen radikális hatalmi tényezők alapján erélyes hanggal élni”. Fenntartásainak leszögezése után kijelentette: „Mindennek ellenére elfogadja az annexió előterjesztését, és kifelé a minisztertanácsi határozatokért teljes felelősséget vállal.”[114] Kossuth Ferenc nem vett részt a minisztertanácson, de utólagos bejegyzése szerint a minisztertanács határozatát egész terjedelmében magáévá, tette, és ahhoz „bizalommal” hozzájárulását adta. Az október 3-i minisztertanács döntésének megfelelően a kormány tagjai nyilvánosan is kiálltak a proklamáció mellett. A kormány lényegében egyértelmű eljárását bizonyította, hogy 1908. november 11-én a parlament elé terjesztette az annektálásról szóló törvényjavaslatot.

Az annexiót követő háborús válság néhány nap múlva inkább elsimította, mint mélyítette Andrássy és a közös kormányzat nézeteltéréseit. A hivatalos koalíciós közvélemény reagálásában mintegy két hétig a helyeslés, a megmagyarázás, sőt a lelkesedés motívumai uralkodtak. A magyar polgári sajtó teljes egyetértéssel, soviniszta hangulatkeltéssel fogadta az annexiót. „Boszniába magyar !” – ez a jelszó tűnik fel mindenütt. Ha ekkor aggály merült fel, az Bosznia-Hercegovina további sorsara vonatkozott. A bekebelezés mellé álltak a függetlenségi párt lapjai is. Apponyi lapja cáfolta, hogy Wekerle nyomásra cselekedett. Holló, Barabás, Sághy, Ugron sorra nyilatkoztak az annexió mellett. A balpárt lapja, A Nap, csak annyi kivetnivalót talált benne, hogy a hódítás tárgya nem került magyar közigazgatás alá. Ugyanígy foglalt állást a konzervatív Alkotmány és a szabadelvű Az Újság. E képet kiegészíti, hogy a román Tribuna és a szlovák Slovenský Tíždenník is jóváhagyta az annexiót, és példájukat még sok nemzetiségi lap követte. Az agressziót határozottabban a szociáldemokrata sajtó bírálta és ellenezte időszakonként. Az annexió azonban itt, a baloldal táborában is zavart keltett, elvtelenségekhez vezetett. Áchim nemcsak a parlamenti ellenzéket, hanem a szociáldemokratákat is bírálta kezdeti csendes helyeslésükért. A horvát polgári politika táborának nagyobb része a „nagyhorvat” remények miatt beleegyezett a bekebelezésbe. Hodža irányzata először helyeselte az annexiót; majd közömbösségét hangoztatta. A román Tribuna diplomatikusan hangsúlyozta, hogy minden körülmények között ki kell tartaniuk a Habsburgok mellett. A bekebelezés megítélése dolgában tehát a nemzetiségek alig álltak jobban, mint a magyar politika. Muravjov budapesti orosz főkonzul lesújtó véleményt mondott a Kossuth Ferenc-féle külpolitikáról.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

Szeptember végén—október elején   amint már említettük   két hétig minden este hömpölygött a tüntető munkásság a főváros utcáin, s a tiltakozás több ízben fegyveres összecsapásig fejlődött. Ezekben a napokban a párton belüli ellenzék is összefogott a pártvezetőséggel s élen járt a propagandában. Amikor a képviselőházban megkezdődött a törvényjavaslat tárgyalása, a karzaton megjelent szociáldemokraták röpcédulákat szórtak az ülésterembe, amelyek az uralkodó és a kormány választójogi ígéreteire emlékeztették a képviselőket. Ezt követően a pártvezetőség az áprilisi pártkongresszus határozatainak megfelelően december elején pártgyűlést hívott össze a további tennivalók megtárgyalására.

A rendkívüli pártkongresszuson Tarczai Lajos a pártvezetőség jóváhagyásával napirend előtti határozati javaslatot nyújtott be. „Kötelességet mulasztana el a pártgyűlés   mondotta  , ha nem emelné fel tiltakozó szavát a háborús előkészületek ellen, a mozgósítás ellen, amelybe Ausztriát, Magyarországot az ausztriai uralkodó osztályok izgatása és Magyarország kormányának, Magyarország uralkodó osztályának hitszegése, gyávasága és kötelességmulasztása sodorta bele.” Az egyhangúlag, de már késve elfogadott határozat megállapítja, hogy „Bosznia-Hercegovina indokolatlan és ésszerűtlen annektálásával” a Monarchia külpolitikája „európai háború veszedelmet támasztotta”. A kongresszus ezért „kötelességévé teszi a pártvezetőségnek, hogy rendezzen a háborús előkészületek ellen tiltakozó gyűléseket és minden eszközzel világosítsa fel a munkásság széles rétegeit a szörnyű veszedelemről, amelyet a kormány lelkiismeretlensége az országra zúdított”.[115] Az annexió a választójog követelése mellett a fegyverkezési verseny és a háborús készülődések elleni fellépést is bekapcsolta a szociáldemokrata párt politikájába, és ez 1914 nyaráig fő kérdésként szerepelt az agitációban. A rendkívüli kongresszus után a határozatokat több fővárosi népgyűlésen, karácsonykor pedig a nagyobb vidéki városokban tárgyalták meg, nagy egyetértés közepette.

Erényi Tibor

Munkásmegmozdulások 1908 végén és 1909-ben

Ennél is nagyobb felháborodást keltett a belügyminiszter december 29-i rendelete, amely felfüggesztette a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségét azzal az indoklással, hogy tagjai részt vettek az október 8-i „vasbotos tüntetésben”. A pártvezetőség – belátva, hogy a kormány ezzel az intézkedésével a szociáldemokrata mozgalom alapjai ellen támad – a bizalmi férfi testület határozata alapján 1908. december 31-re Budapestre és környékére általános sztrájkot hirdetett meg. A sztrájk sikere részleges volt, mintegy 60 ezren szüntették be a munkát. December 31-én este és január 1-én a lapok sem jelentek meg. A figyelmeztetés semmi esetre sem volt hatástalan: a kormány nem indított frontális támadást az ipari munkások szakszervezetei ellen, a vasmunkás szervezetre vonatkozó felfüggesztő intézkedését pedig 1909 áprilisában visszavonta.

A választójogért és az egyesülési és gyülekezési jog védelmében 1909 elején is több gyűlésre került sor, azonban 1908 őszének harcos tüntetései nem ismétlődtek meg. A megtorpanás két tényezőre vezethető vissza. Az egyik bizonyára abban keresendő, hogy a kormány – óvakodva a helyzet kiélezésétől – eltekintett az ipari proletariátus szakszervezetei elleni általános támadástól. Sőt, 1909 első hónapjaiban több korlátozó rendelkezést is visszavont. A megtorpanás másik oka a hatóságoknak az utcai tüntetések elleni említett erélyes rendszabályaiban kereshető, amelyek világossá tették, hogy a lövöldözésekkel járó demonstrációk haladéktalanul a karhatalom brutális bevetését vonják maguk után.

1909 tavaszán csak kisebb népgyűlések, tüntetések követték egymást, főleg a fővárosban. Júniusban a szociáldemokrata párt nagyobb akciót kezdeményezett a függetlenségi párt diszkreditálására. Az akcióra az adott okot, hogy a függetlenségi párt június 6-án Budapesten országos gyűlést hívott össze az önálló nemzeti bank ügyében. Az ebből az alkalomból kiadott szociáldemokrata röpirat hangoztatja, hogy a pártnak elvileg nincs kifogása az önálló bank ellen, de elsődleges feladatnak a választójogi reform megvalósítását tartja. A továbbiakban 1905-ös politikájának megismétlésével fenyegette meg a koalíciót. Ez az álláspont összhangban állt az előző évi bécsi birodalmi szociáldemokrata értekezlet irányvonalával, amelyben – amint láttuk – a „függetlenség” hangoztatása a korona iránti illúziókkal vegyült.

Ezeknek az illúzióknak az ereje az 1909. áprilisi pártkongresszuson is megmutatkozott. A pártvezetőséget rendszeresen bíráló Vágó Béla például így beszélt: „Én a magyar feudalizmustól nem várok semmit, még a magyar proletárságtól sem várok mindent, hanem igenis sokat várok Ausztriától, annak proletárságától, sőt magától az osztrák császártól.”[116] A kongresszus egyébként megállapította, hogy mivel a kormány vállalt kötelezettségeit nem hajlandó teljesíteni, „követeli a kormány azonnali távozását és a királyi szómegerősítésével létrejött paktum azonnali becsületes végrehajtását egy olyan kormány alakításával, amelynek legelső és egyedüli feladata az általános, egyenlő és titkos választójog törvénybe iktatása legyen”.[117]

Dolmányos István

Az uralkodó osztályok új gazdaságpolitikai gyűjtőpontjának létrejötte

1908 eme törvényeit a főváros fejlesztéséről szóló törvény nem volt képes megfelelő módon ellensúlyozni, noha a kormány törekedett erre az ellensúlyozásra, s így álláspontja, gazdaságpolitikai irányvonala nem azonosítható egyszerűen az OMGE irányvonalával. A latifundiumok munkásigényeinek megfelelő kivándorlási törvény, amelyet az 1908. végi, 1909. eleji háborús válság miatt nyújtottak be ekkor, főleg látványos kudarcával járult hozzá a koalíciós érdekkörök bomlásához.

A telepítési törvény ügyét a kormány csak azután kezdte szorgalmazni, miután kiderült: nem kell messzebbmenő parcellázási földreformtervvel védekeznie a népmozgalmak 1906–1907. évi nyomása ellen. 1908-ban a telepítés ügye a parcellázás elé került, bár azzal összekapcsolódott. A falu bajainak orvosszerét ettől kezdve a földesurak kevésbé a birtokuk környékén, inkább a távoli területek benépesítésében keresték. Az 1909 márciusában beterjesztett javaslat az 1903. évi tervezet nyomdokain haladt, de attól a telepítés gazdagparaszti–középbirtokosi elsődlegességének hangsúlyozásában és a földbirtokok kidolgozottabb érdekvédelmében különbözött, továbbá nagyobb segélyösszeget – 120 millió koronás fedezetet – feltételezett. A telepítési akció 1908–1909-ben különféle kölcsönök igénybevételével fel is újult, elfogadott törvény nélkül. Ezzel a hullámmal nagyobb arányú telepítési kísérlet bontakozott ki, mint korábban az érvényes telepítési törvény alapján. A telepítési javaslatot helyeslő kormánypárti kommentárok átsiklottak az adás-vételt jelentő parcellázáson, sőt a telepítésnél is a középbirtokra figyeltek, helyesen értelmezve Darányi szándékait. A szociáldemokrata párt, a parasztpárt és a polgári radikálisok elutasították a „paraszthitbizományok” tervezetét.

A telepítési törvényjavaslat végül is az agráriusok saját körebe vitte el a vitát, a nagybirtokosok kebelében támasztva nagy ellentéteket. Ez az OMGE-n belüli politikai földcsuszamlás egyik okává vált. 1908-ban Dessewffy Aurél a Zselénszky által vezetett, s a régi szabadelvűekhez húzó ultraagráriusok támadásainak hatása alatt lemondásra kényszerült. Az 1909. februári OMGE tisztújítás a parlamenti politika középpontjába került. Dessewffy a függetlenségi pártiakkal megegyezve rokonát, Károlyi Mihályt jelöltette Zselénszkyvel szemben az elnökségre. Károlyi önként visszalépett az idősebb Zselénszkyvel szemben, de végül vállalta a jelöltetést. Politikailag tekintve: a KárolyiDessewffy-csoport által képviselt alkotmánypárti, néppárti és hivatalos függetlenségi párti vezetés ütközött meg ebben a választásban a Zselénszky-csoport által képviselt régi szabadelvűekkel és a már hozzájuk átálló koalíciósokkal. Zselénszky csaknem a szavazatok felét szerezte meg: „fényesen” bukott, ösztönözve a régi szabadelvűek szervezkedését. Károlyi győzelme megmentette az OMGE vezetésének Darányi-féle irányvonalát, de az OMGE jórészt meghasonlott önmagával, ami rendkívüli jelenség volt. A függetlenségi párti Károlyi Mihály igyekezett megmenteni a koalíciós kormányt, helytelenítette a bankmozgalom eljárását. Károlyi tehát nem ellenzéki politikusként, s nem saját pártja ellenzékén kezdte országos jelentőségű érdekképviseleti–politikai szereplését. Az OMGE-elnökség kedvezőtlenül befolyásolta politikai fejlődését. 1909 végén—1910 elején politikailag elszigetelődött. Formálisan egyik újabb függetlenségi párthoz sem csatlakozott. OMGE-fogsága csak a Khuen-Héderváry-kormány megalakulása után oldódott fel. A koalíció gazdaságpolitikai ellentétei az agrárius berkekben is korszaklezáró módon bontakoztak ki. A nagybirtokosok tömegesen megindultak az alakuló új Tisza-párt felé.

A nagyszabású ipartörvényjavaslat főleg a nagyiparral szemben féltékeny kisiparosságot taszította távolabb a koalíciótól. A tervezetet az érdekképviseletek közül csak az OMGE támogatta. Még a fővárosi kereskedelmi kamara is ósdinak tartotta a javaslat némely munkásügyi rendelkezését.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

A szociáldemokrata párt utcai tüntetéseivel szinte maga előtt tolta a parlamenti ellenzéket. De a fővárosi szocialisták nem tudták létrehozni „a világosság koalícióját”: a szeptemberi népgyűlésekre meghívott balpártiak visszautasították a részvételt. A többpárti összefogást a szocialisták kezdeményezték, ők voltak a rugalmasabbak. A visszalépni óhajtó alkotmánypárti miniszterek és Wekerle a hatvanhetes tábor irányában óhajtottak teret nyitni. Ferenc Józsefnek 1909. szeptember végén, miután már kiütötte a koalíciót a nyeregből, időelőttinek tűnt a lényegében véve hivatalnokkormány távozása, és – már csak az ellenzék nyomása miatt is – egyelőre rákényszerítette a minisztereket a maradásra.

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

A választások utáni hónapokat továbbra is a választójogi küzdelem töltötte ki. November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását. Ennek ellenére, kezdetben nagy reményeket fűztek hozzá; Jászi egyenesen arról írt, hogy a klub megalakulásával a polgári Magyarország történelmének első lépését tette meg. A klub szervezői – mint a választójogi szövetség esetében is – a Jászi körül csoportosuló radikális szociológusok voltak, de támogatta tevékenységüket a szabadkőművesség balszárnya, továbbá a szociáldemokrata párt vezetősége is, amely így kívánta szélesíteni a választójogi harcot vállaló szövetségeseinek körét.

A választójogi mozgalmon kívül eső harci területekre a szociáldemokrata pártvezetőség csekély gondot fordított. Az év folyamán néhány akciót szervezett a drágaság és a lakbéruzsora ellen. Ezek az akciók nem váltottak ki nagyobb visszhangot. 1910-ben ugyanis a gazdasági konjunktúra némileg ellensúlyozta a drágulást, az élelmiszerek áremelkedése még nem érintette súlyosan a munkásság megélhetését. A helyzet 1911-ben romlott, ekkor a párt is nagyobb jelentőséget tulajdonított a drágaság elleni szervezett harcnak. Jelentős megmozdulás zajlott le az 1911. szeptemberi nagy bécsi tüntetés után. Október 10-én a fővárosban „a drágaság és a politikai helyzet” napirenddel több népgyűlést tartottak, amelyek határozatilag kimondták, hogy az élelmiszerárak növekedését az agrárius érdekeltségek okozzák, és csak az általános, titkos választójog kivívása szüntetheti meg végső soron a drágaságot. A pártvezetőség tehát ezt az akciót is a választójogi küzdelem medrébe terelte.

A lakbéruzsora elleni küzdelmet a párt még 1909-ben indította meg. Ez az akció is kapcsolatban volt a választójogi politikával, ugyanis a pártvezetőség arra a megállapításra jutott, hogy a lakásdrágaság elleni küzdelem lehetővé teszi a pártagitáció eljutását a politikai élet iránt nem érdeklődő munkásokhoz. A mozgalom a drága lakbérek fizetése elleni mozgósításban és – végső fokon – a lakbérfizetés testületi megtagadásában jutott kifejezésre. Természetesen ebben az esetben a háztulajdonosnak megvolt az a joga, hogy a lakást felmondja és a lakót kilakoltassa. Mindez azonban bizonyos időt vett igénybe, amely alatt alakbért nem kapott. Ilyen körülmények között a háziúr többnyire a kiegyezés útját kereste, és megállapodást kötött a lakók érdekében fellépő szociáldemokrata bizalmiakkal vagy magával a területi pártszervezettel. A lakbérdrágaság elleni mozgalom – amely főleg az Angyalföldre terjedt ki – számos helyen a bérek mérséklésére és a bizalmi férfiak tevékenységének elfogadására, a szociáldemokrata párt népszerűségének növekedésére vezetett.

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A teljes cikk.

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával. Hazatérése után 1882-ben a teológia tanára lett Esztergomban, s nagyszabású irodalmi tevékenységbe fogott. Több tanulmányt írt a teológia és a természettudományok viszonyáról, majd az 1890-es évektől kezdve a szocialista és a demokratikus tömegmozgalmak fellendülésének idején a szociális kérdések felé fordult. Megoldásukra – szakítva a konzervatív katolikusokkal – a „keresztény akciót” javasolta. Magát a keresztényszocializmus hívének tartva, előadásokat tartott a katolikus értelmiségi ifjúságot összefogó Szent Imre Körben, sőt a Társadalomtudományi Társaságban is. 1904-ben kinevezték a budapesti egyetem teológiai fakultásának rendes tanárává, 1905-ben pedig székesfehérvári püspökké szentelték.

Erényi Tibor

Változások a szociáldemokrata párt politikájában

A felhívásnak megfelelően 1911. november 12-én a magyarországi párt is népgyűlést szervezett. Határozata tiltakozott „úgy a fegyverkezés folytonos növelése, valamint mindazon kísérletek ellen, amelyek alkalmasak arra, hogy a népek között gyűlölködéseket idézzenek föl”, és követelte, „hogy minden nemzetközi bonyodalmat kivétel nélkül békéltető bíróság előtt intéztessenek el, számítván a munkásszervezetek megingathatatlan osztályöntudatára, amellyel a szocializmust és a nemzetközi békét győzelemre juttatják”.[118] A budapestihez hasonló tiltakozó gyűlést szerveztek a nagyobb vidéki városokban is.

Tüntetések 1912 elején

Január 30-án, majd február 11-én közös szociáldemokrata–Justh-párti népgyűlések voltak Budapesten, amelyeket tüntetés követett. A Justh-párt ünnepélyesen kinyilvánította, hogy semmiféle választójogi alkuba nem bocsátkozik és kitart az általános választójog követelése mellett. Szónokai hangsúlyozták, hogy a választójogi reformban az ország demokratizálásának fő eszközét látják. Hasonló szellemben beszélt a polgári radikális Szende Pál, kiemelve, hogy a választójogi küzdelem a politikai életben olyan jelentőségre tett szert, mint 1848-ban a jobbágykérdés. A legradikálisabb hangot a február 11-i gyűlésen is Bokányi Dezső ütötte meg: a kormány parlamenti erőszakával szemben a tömegek erőszakával fenyegetett. A tömegek erőszakáról szólvaBokányiaz általános politikai sztrájkra gondolt, arra, hogy adandó alkalommal a korábbiaknál nagyobb hatékonysággal meg kell ismételni azt az akciót, amelyre már 1905. szeptember 15-én és 1907. október 10-én sor került.

Minden bizonnyal a parlamenti harc fellobbanásával összekapcsolódott tömegtüntetések hatására Khuen-Héderváry miniszterelnök 1912. február 15-én bejelentette: az év végéig benyújtja a választójogi reformtörvényt, de ezt megelőzően el akarja fogadtatni a véderőjavaslatot. Azt is kilátásba helyezte, hogy a zászló- és jelvénykérdésben, továbbá az újoncmegállapítási jog vonatkozásában érvényt szerez bizonyos nemzeti kívánságoknak. Mindezek hatására a Kossuth-párt kimondta, hogy eláll az obstrukciótól, és a véderőtörvények ellen rendes parlamenti eszközökkel fog küzdeni.

A Kossuth-párt behódolása arra késztette a szociáldemokrata pártot, hogy március 4-re nagy választójogi demonstrációt hirdessen meg. Az eredeti elképzelés szerint a tüntetőknek az Országház elé kellett volna vonulniuk, ezután pedig népgyűlésre került volna sor. A főkapitány azonban a Parlament előtti demonstrációt nem engedélyezte. Ilyen körülmények között a különböző tereken gyülekező munkásság százezres tömegben a Váci körúton és az Andrássy úton a millenáris emlékmű elé vonult fel, ahol népgyűlést tartott. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a munkásság „a Justh-párt parlamenti küzdelmét a nép érdekében valónak tartja és ezt a küzdelmet a nép minden erejével támogatja. A harcoló ellenzéktől elvárja, hogy a kormány minden cselszövésével szemben megáll eddigi céljai mellett és kijelenti, hogy amennyiben a kormány vagy pártja az erőszak fegyveréhez nyúlna, szemben fogja találni magát találni a tömegek forradalmi erőszakával és mindenre való elszántságával.”[119] A budapestihez hasonló általános sztrájkra és tömegtüntetésre került sor március 4-én szinte az összes nagyobb vidéki városban is.

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

Május 22-én a szociáldemokrata párt vezetősége a következő napra általános tömegsztrájkot és békés tüntetést hirdetett, hogy ezzel a véderőjavaslatok parlamenti tárgyalását meghiúsítsa, az obstrukció letörését megakadályozza. A sztrájkban és a tüntetésben mintegy 100 ezer fővárosi és környékbeli munkás vett részt. A párt felhívása arra szólította fel a munkásságot, hogy ne vesse magát alá a kormány intézkedéseinek és erővel álljon szembe az erőszakkal. A felhívás utalt a választójogi küzdelem politikai és gazdasági tartalmára, a „szolgaság és nyomor” elleni küzdelemre. Hangsúlyozta, hogy az általános választójog kivívásának eredménye „a nép ellenségeinek összetörése lesz”.[120] Így a pártvezetőség mindent megtett, hogy a tömegek általános elkeseredésének hangját a választójog jelszavába sűrítse. A lázító hangú felhívás ugyanakkor arra enged következtetni, hogy a pártvezetőség voltaképpen maga is harcos tüntetés kirobbantására törekedett.

A felvonulók elkeseredését fokozta, hogy a rendőrség és a megerősítésére kivonult katonaság az Országház felé vezető utakat lezárta. A tüntetők többször összetűztek a karhatalommal, torlaszokat emeltek és megismétlődtek a koalíció korabeli tüntetések rendszeres kísérőjelenségei: a lövöldözések is. A tüntetések során az általános, titkos választójogot éltető jelszavak mellett felhangzott a „Le az osztályuralommal!”, sőt az „Éljen a forradalom!” is.

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, | rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom”[121] – foglalta össze tömören a nap „krónikáját” Babits Mihály.

Javában folyt a küzdelem, amikor a pártvezetőség a délutáni órákban a sztrájk és tüntetés beszüntetését határozta el. Ez a döntés több tényezőre vezethető vissza. A pártvezetőség a délutáni órákban értesült arról, hogy a kormány a tüntetés folytatása esetén a szociáldemokrata vezetők letartóztatását rendeli el, és kihirdeti a statáriumot. Ez a valóban reális fenyegetés nyilvánvalóan hatott a pártvezetőség tagjaira. Az akció vezetése egyébként a tömegek spontán elkeseredése következtében mindinkább kicsúszott a pártvezetőség kezéből, és így az is lehetségesnek látszott, hogy későbbi időpontban a leszerelő felhívásnak már semmiféle hatása nem lesz. A pártvezetőség elhatározásában az is közrejátszott, hogy a Justh-párt – jóllehet a munkásság választójogi küzdelmével szolidáris volt – az utcai harcok irányába fejlődő akciótól távol tartotta magát.

A tüntetések – amelyeknek 6 halottja volt – a lefújó határozat ellenére május 23-án este és 24-én is folytatódtak. Az utóbbi napon az adott tápot a munkások elkeseredésének, hogy az angyalföldi vasgyárak tulajdonosai vonakodtak a munkába visszaengedni az előző nap sztrájkolókat. A fővárosi események hírére – jóllehet az akció nem országos jellegűnek indult – a nagyobb vidéki városokban is tüntetések, sztrájkok voltak.

A „vérvörös csütörtök” nagy hatással volt az egész közvéleményre. Magyarországon hasonló méretű munkásdemonstrációra eddig még nem került sor. Az általános választójog célul tűzése a polgári-paraszti közvélemény előtt is népszerű volt. Ugyanakkor a kormány mindinkább a magyar politikai élet hagyományos parlamenti törvényességének felrúgása, az obstrukció letörése felé haladt; hiszen a munkáspárt most az „igazi” függetlenségiek és a haladó polgárok szövetségese, amelynek az értelmiséghez való viszonya is más, mint amilyen néhány évvel korábban, 1905-ben volt. A szellemi élet legjobbjai rokonszenveztek a szociáldemokráciával, s a munkásságot a magyar progresszió derékhadának ismerték el. Jászi a május 23-i nagy tüntetést a „vérkeresztség napjának”, „a választójog forradalmának” nevezte, s a munkásokról mint a demokratikus Magyarországért harcoló hősökről emlékezett meg. Ady elátkozta a „bús lázadók” ellen „pribék-hadát” uszító Tisza Istvánt, és prófétaként hirdette a dőzsölő „úr-Hunnia” összeomlását. „De rengj csak Föld, mert elvégeztetett, | Ős, buta tornyok bábelian esnek…”[122] Garami Ernőhöz küldött híres versében (Rohanunk a forradalomba) elsők között hirdette: „ma a Duna-tájon | Legbujább a harag vetése”.[123] Babits is a forradalmat idézte meg: „Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság”.[124] A megújulás várásában együttéreztek velük a Huszadik Század tudósai, közírói, a Nyugat nagy nemzedékének költői, írói, a Galilei Kör „robbanó kedvű” diákjai, a „Láznak ifjú serege”.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Május 23-án a főváros utcáin a tömegtüntetés a katonasággal és rendőrséggel való összecsapásokig hevült. A képviselőházban ugyanekkor a munkapárt – az ellenzék távollétében – 201 szavazattal házelnökké választotta Tiszát. Ő azon nyomban bejelentette eltökéltségét a házszabály-revízió keresztülvitelére. A baloldali ellenzék két tűz közé szorítva, egyfelől a kormánypárt erőszakos fellépését és az erőszakra való felkészülést, másrészt a munkástömegek forradalmi elszántságát látva, válaszút elé került. Vagy élére áll a forradalmasodó tömegeknek és az erőszakra erőszakkal válaszol, vagy tudomásul veszi a munkapártban bekövetkezett fordulatot és a legális ellenzékiség fenntartására törekszik.

A Justh-párt – félve az újabb utcai összeütközésektől – nem vállalta a reakció és a demokrácia szélesebb frontú összeütközésének vezetését, sőt a benne való részvételt sem: a második lehetőséget választotta. Ez a választás azonban nemcsak a munkásmozgalom fejlődését hátráltatta, hanem a progresszió eddigi sikereit is kockáztatta. Utat engedett a reakció gyorsabb előrenyomulásának, nemcsak a hadseregfejlesztés terén, hanem a gazdasági, társadalmi, politikai élet szélesebb mezején is. A „nemzeti munka” tervkovácsolói ebben az új helyzetben könnyűszerrel hozzáfoghattak a demokratikus jogok újabb korlátozásához, a háborús intézkedések előkészítéséhez.

A parlamenti ellenzék május végén csak arra törekedett, hogy legalább valamilyen eredményt mutasson fel, s ezzel igazolja a tömegek előtt a választójogi küzdelem előrehaladását. A Kossuth-párt és a Justh-párt megegyezett egy mérsékelt, a Kristóffy-féle tervezetre emlékeztető választójogi reformprogramban. Ezzel – ahogyan a haladó kortársak mondották – „ravatalra vitték” az általános választójog ügyét. A tervezet szerint „választójoggal bír minden magyar honos férfi, aki magyar állampolgárságának 10 év óta birtokában van, írni és olvasni tud, 24 éves és egy év óta egy községben lakik. Választójoggal bírnak azok, akik a mostani listában is benne vannak, mindaddig, amíg az a képesítésük megmarad, amelynek alapján a listába belekerültek. Választójoggal bírnak azok. akik legalább egy szoba-konyhás lakást bérelnek, iletve olyan lakást, amely a helyhatósági szabályrendeletek szerint 15 napra mondható fel. Az írni-olvasni tudás igazolása alól felmentetnek, akik a munkásbetegpénztáraknak 2 éven belül 12 hónapig tagjai és azok, akik 6 polgári osztályról bizonyítványt tudnak felmutatni… A magyar nemzeti állam ellen izgatók első esetben 10 évre, második esetben végleg elveszítik aktív és passzív választói jogosultságukat.” A javaslat további része a szavazókörzetek székhelyeit részletezte és leszögezte: „A szavazás titkos. Kivételesen nyilvánosan történik a szavazás azokban a kerületekben, amelyekben 70%-ot nem éri el az írni-olvasni tudó férfi választók száma. A 15 ezernél nagyobb községekben titkos a szavazás.”[125]

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni. Az események ez után már gyorsan peregtek. A Nemzeti Munkapárt 1912. június 2-i értekezlete vita nélkül visszautasította az ellenzék béketervét. Lukács még aznap este átnyújtotta Kossuth Ferencnek az elutasító határozatot. Június 4-én az előzetes terv szerint megteltek a munkapárti padsorok. A testőrség is elhelyezkedett az elnöki emelvény lépcsőin. Az elnöklő Tisza nem adta meg a szót az ellenzéki képviselőiknek, a munkapárti többséggel elfogadtatta a véderőjavaslatot, a tiltakozó ellenzékieket pedig kihurcoltatta az ülésteremből. A véderőjavaslat parlamenti elfogadtatása nem az 1910-ben meghirdetett ”nemzeti munka” befejezését, inkább csak a kezdetét jelentette. A munkapárt vezetősége a júniusi „parlamenti csíny” után mindenekelőtt a dualizmust fenyegető belső veszélyeken kívánt úrrá lenni. Sikere csodaeszközét elsősorban a parlamenti gépezet mechanikus működtetésében látta. Nem is gondolt arra, hogy a parlamenti élet megrekedése csupán jelezte a dualizmus társadalmi, politikai válságának elmélyülését. A tüneti kezelés emiatt inkább siettette a betegség további elhatalmasodását. Tisza házelnök 1912. június 4-e után is kivezettette az ellenzéki képviselőket, a munkapárti mentelmi bizottság pedig általában 15 napra kizárta őket a parlamentből; az ellenzék képviselőházi korlátozásával nagymértékben megsértette a házszabályokat, az 1848. IV. tc. rendelkezéseit. 1912. december 31-én az elnöki jogkör nagymértékű kiterjesztéséről s a képviselőházi őrség felállításáról hoztak törvényt; majd 1913 tavaszán képviselőházi határozattal módosították az 1848. évi házszabályokat. Az elnöki jogkör kiterjesztésével, a házőrség felállításával, valamint a házszabályok korlátozásával lezárult az obstrukció időszaka, amely több mint egy évtizeden át a parlamenti ellenzék fő fegyvere volt. Az obstrukció kétségtelenül megnehezítette a hatalmon levők törvényalkotását; különösen a háborús felkészülést gátolta. 1911-ig azonban szinte kizárólagosan a parlamenti harcra szűkült, nélkülözte a szélesebb körű társadalmi befolyást. Nyugtalanította ugyan a kormányokat, egyes vezető politikusok pozícióját olykor megingatta, a hatalmon levők uralmát azonban nem fenyegethette. Az ellenzéki obstrukció a Véderőjavaslat beterjesztése után találkozott a parlamenten kívüli polgári ellenzék harcával s a munkásmozgalommal. Az obstrukció letörése ezért nem csupán a parlamenti ellenzéki pártok hagyományos fegyverét semmisítette meg, hanem a munkásosztály kormány elleni politikai harcának kereteit is szűkítette. A kialakuló új helyzet mind a parlamenti ellenzék, mind a munkásosztály számára új feladatokat, s új harci eszközök kialakítását írta elő. Annál is inkább, mert a munkapárt az obstrukció kiiktatásával nem fejezte be a belpolitikai élet addigi formáinak, szabályainak revízióját, ellenkezőleg, csupán teljes átrendezésük feltételeit teremtette meg.

A parlamenti obstrukció letörése után a kormány nyomban támadást indított a politikai szabadságjogok ellen. A belügyminiszter 1912. június 11-én a főispánokhoz és a budapesti rendőrkapitányhoz küldött táviratában elrendelte, hogy „oly helyen, hol a tényleg megtartott gyűlésen rendzavarások fordulnak elő, újabb politikai természetű gyűlések egyáltalán nem engedélyezhetők, megtartásuk megakadályozandó”.[126]

Erényi Tibor

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

A szociáldemokrata párt május 23-a után a fővárosban hónapokig nem szervezett demonstrációt. A vidék azonban erősen mozgolódott. A baloldali ellenzék közösen rendezett gyűlésein az ország valamennyi jelentősebb városában hirdették, hogy a kormány alkotmányellenes, a törvényes rend megszűnt. Folytatódott tehát a kormányellenes agitáció, munkapárti szóhasználattal: a „destrukció”. A politikai mozgalmat ezúttal is párhuzamosan kísérték vagy közvetlenül támogatták a gazdasági küzdelmek. Az év első hónapjaiban főként a vasmunkások folytattak sztrájkokat. Ezekre támaszkodva a vasmunkás-szövetség célul tűzte ki a napi 10 órás munkaidő egy órával való csökkentését. Ez a cél több nagy fővárosi és vidéki gyár munkásságát állította csatasorba. Az 1912. évi sztrájkokban összesen 37 ezer munkás Ivett részt, tehát mintegy 16 ezerrel több, mint az előző évben. A szakszervezetek összesen 169 esetben kötöttek kollektív szerződést, ami azt mutatja, hogy a szakszervezetek befolyása jelentősen megnövekedett. A sorozatos erőpróbák eredményeivel a szociáldemokraták meg lehettek elégedve. 1912 nyarán az előző évekhez viszonyítva megnövekedett az aratósztrájkok száma is. Nem kevesebb mint 24 vármegyében voltak kisebb-nagyobb munkabeszüntetések. A sztrájkolók több helyen kedvezőbb munkafeltételeket vívtak ki.

1912 nyarán kerültek a szociáldemokrata politika előterébe a külpolitikai problémák. A párt a Balkán-háborúkat mindkét hadviselő fél részéről igazságtalan hadjáratnak ítélte. Ennek kapcsán megragadta az alkalmat az imperialista külpolitika általános bírálatára, amiből a Ballhausplatznak is kijutott.

A pártvezetőség állásfoglalása ekkortájt lényegében összhangban volt a II. Internacionálé által meghatározott alapelvekkel. Az 1907. évi stuttgarti kongresszus a baloldal, Lenin, Rosa Luxemburg és mások kezdeményezésére két alapelvet rögzített le. Először: a munkáspártoknak mindent el kell követniük a háború kitörésének megakadályozása érdekében. Másodszor: ha a háború mégis kitörne, a befejezésért folytatott küzdelmet össze kell kapcsolni a társadalmi forradalom ügyével, a háborús válság során arra kell törekedni, hogy a fennálló politikai rendszert megdöntsék, a tőkésosztály uralmának felszámolását meggyorsítsák. Hasonló módon foglalt állást az 1910. évi koppenhágai kongresszus is, előírva, hogy a szocialisták a parlamentekben kötelesek a háborús hitelek ellen szavazni. A magyarországi munkássajtó rendre tudósított ezekről a határozatokról és azokat a pártvezetőség a politikai agitációban figyelembe is vette. A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia és a Balkán bonyolult nemzeti-nemzetiségi viszonyaival azonban 1919 előtt az Internacionálé nem foglalkozott; e kérdések elemzését és a gyakorlati következtetések levonását az érintett országok munkáspártjainak önállón kellett megoldaniuk. Ami a magyarországi szociáldemokráciát illeti, álláspontja az első világháború kitörését megelőző években nem volt egyértelmű. A balkáni konfliktus ugyanis felvetette az egész Osztrák–Magyar Monarchia jövőjének problémáját. Márpedig ebben a kérdésben a szociáldemokratáknak nem volt kialakult álláspontjuk. Kunfi a Szocializmus lapjain arról írt, hogy a magyarországi nemzetiségi elnyomás, az agrárius uralom növeli nagyra a délszláv nacionalizmust. „Ugyanaz az államhatalom – írta –, amely elnyomja a saját határai között a délszlávokat, tette tönkre határain túl a délszláv parasztokat és akarta kiszipolyozni bankjai révén a délszláv államot.”[127] Ám itt is kicsendül az a vélemény, hogy amennyire riasztja az antidemokratikus Monarchia a balkáni népeket, annyira vonzaná őket egy demokratizált Ausztria-Magyarország. Így került előtérbe a birodalom demokratizálásának gondolata. A budapesti és a bécsi pártvezetőség felfogása azonban a birodalom átalakítását illetően eltért egymástól. Adler, Renner és Bauer – az 1899. évi brünni kongresszus határozatainak megfelelően – a demokratizálást föderalizálással egybekötve kívánták végrehajtani. Eszmei céljuk a nemzetiségek demokratikus szövetségi államának megteremtése volt. A magyarországi párt viszont mellőzte a föderalizálás gondolatát: Magyarország államterületét egységesnek fogta fel, és úgy állította be a kérdést, hogy a demokratizálás önmagában minden kérdést megold.

1912–1913-ban a pártban egyeduralkodóvá vált az a nézet, hogy a demokratizálást nem a dinasztia segítségével, hanem annak ellenére kell megvalósítani. Pogány József az első Balkán-háború idején a dualizmus éles kritikusára, a birodalom megreformált fenntartásának hívére, Rennerre hivatkozott, aki szerint a dunai konföderáció meg fog valósulni, akár a dinasztiával, akár annak ellenére. 1912 októberében, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületében élesen támadta a polgári demokratikus jogokkal korábban kacérkodó dinasztiát és megfenyegette az uralkodó köröket: „Ha ránk szabadítják a háború fúriáit, Ausztria-Magyarország proletársága rájuk szabadítja a forradalom fúriáit.”[128] A magyarországi politikai események, Tisza felülkerekedése 1912 nyarán az osztrák szociáldemokráciára is kihatott. „Magyarországon a korona és a nemesség győzött. Győzelmük hatással lesz Ausztriára is” – írta 1919 nyarán Otto Bauer.[129]

1912 őszétől sokasodtak az antidinasztikus szociáldemokrata állásfoglalások. Fel-feltűnt a párt republikánus hitvallására való hivatkozás. November 4-én Ferenc József Budapestre érkezése alkalmából a tüntető munkások a köztársaságot éltették. A dinasztia elleni nyílt fellépés, a szociáldemokrata párt politikájának új eleme, a hatóságok megtorló intézkedéseire vezetett. 1912. november folyamán a rendőrség több munkásgyűlést betiltott a dinasztiaellenes megnyilvánulások miatt. Még inkább fokozódott a hatóságok idegessége, amikor az antimonarchikus és az antimilitarista fellépések összekapcsolódtak egymással.

A párt 1912. október 6-án országszerte gyűléseket szervezett „A balkáni háború és Magyarország” napirenddel. Az elfogadott határozatok nemcsak a háború, hanem Ausztria–Magyarország külpolitikája ellen is erőteljesen tiltakoztak. Támogatták a háborúellenes mozgalmat a polgári radikálisok és a Galilei Kör fiataljai is. A kör a továbbiakban az antimilitarista mozgalom egyik bázisa lett. Garami és Weltner részt vett a Nemzetközi Szocialista Iroda október 28–29-i brüsszeli ülésén, amely a háborús veszélyre való tekintettel elhatározta az Internacionálé rendkívüli kongresszusának novemberi összehívását. A Nemzetközi Szocialista Iroda határozatának megfelelően november 17-én Magyarországon is országszerte szociáldemokrata népgyűléseket szerveztek a béke védelmében. A budapesti gyűlésen a munkásosztály nemzetközi antimilitarista mozgalmának kiemelkedő harcosa, Karl Liebknecht is felszólalt. „Az egybegyűlt munkásság – szól a határozat – óva inti Ausztria-Magyarország kormányát és diplomáciáját annak a bűnnek az elkövetésétől, hogy az országot a háborúskodás végzetes nagy szerencsétlenségébe döntsék. Azok az érdekek, amelyeket állítólag a Balkánon meg kellene védelmezni, egyetlen katonának az életét sem érik meg.”[130]

Az elhalasztott általános sztrájk

A kormány választójogi javaslata országszerte felháborodást váltott ki. A választójogért évtizedekig harcoló munkásosztály csalódottsága elemi erővel tört felszínre. Már 1913. január elején több népgyűlést rendeztek a fővárosban. Soha ilyen türelmetlen várakozás nem kísérte még a pártvezetőség, a választójogi szövetség s a reformklub vezetőinek nyilatkozatait. A növekvő munkanélküliség, a drágaság miatti elégedetlenség, a háborúellenesség, a munkapárti kormányzás alatt felgyülemlett keserűség mind a kormány választójogi tervezete elleni harcban sűrűsödött össze. A vezetők várva várt nyilatkozatai nem is késtek sokáig. Jászi már 1913. január elején kijelentette: „a Lukács-féle javaslat még csak nem is egy osztálynak választójogi javaslata, hanem egy maffiának a választójoga”.[131] 1913. január 8-án a Budapesti Szakmai Szabad Szervezetek megbízottai, a szociáldemokrata párt bizalmi férfiai a pártvezetőséggel együtt megállapították, hogy a kormány választójogi terve a legszerényebb igényeket sem elégíti ki, ezért alkalmas pillanatban kimondják az általános politikai tömegsztrájkot. Ezt a határozatot megerősítette a január 26-i rendkívüli pártkongresszus, amelyen Justh Gyula is részt vett. A kongresszus együttes ostromra hívta föl Magyarország lakosainak minden haladó szellemű rétegét a Lukács-kormány ellen. „A pártgyűlés késznek nyilatkozik közös küzdelemre, nemcsak a parlamenti szövetkezett ellenzékkel, amelyhez a szövetség választójogi megállapodásának köteléke fűzik hanem a közös harcra hívja föl az érdekében mélyen megsértett egész polgárságot is.”[132]

Mivel a kormány a választójogi törvénytervezet képviselőházi tárgyalását 1913. március 4–10 tűzte ki, kézenfekvő volt, hogy az alkalmas pillanat ezen a napon érkezik el. A rendkívüli kongresszus után a szociáldemokrata párt széles körű és sokoldalú agitációt fejtett ki a tömegsztrájk érdekében. A munkásság különböző rétegeihez címzett röpiratok sztrájk szükségességét magyarázták. A párt vezetői a mindaddig elhanyagolt bányamunkásságot és a parasztságot is a harcolók seregébe hívták. A győri szociáldemokrata gyűlésen több száz környékbeli paraszt is részt vett. A munkásosztály felkészülve várta az elszánt politikai tömegsztrájk kezdetét. Vasárnaponként az országban mintegy 40–45 helyen tartottak gyűléseket, mindenütt felszólították a kormány választójogi tervezetét támogató munkapárti képviselőket: mondjanak le mandátumukról.

A választójogi szövetség is állást foglalt a sztrájk mellett. Felhívta a polgárságot, hogy a sztrájk napjaiban lobogózza fel házait, zárja be üzleteit, mert – úgymond – a munkások értük és nem ellenük küzdenek. Több munkáltatói szervezet valóban úgy döntött, hogy a munkásság politikai küzdelmébe nem avatkozik bele, a sztrájkban részt vevő munkások ellen nem alkalmaz megtorlást. A progresszív értelmiség pedig támogatásáról biztosította a szociáldemokraták nagy küzdelmét. A haladó ifjúság növekvő tábora önként jelentkezett. A budapesti tudományegyetem hallgatói között is mozgalom indult. „Diákok ! – írta az egyik röpirat – az általános sztrájk ideje alatt ne járjatok az egyetemre.”[133] Növelte az ellenzék erejét a különböző polgári érdekvédelmi szervezetek, mindenekelőtt a kereskedelmi kamarák és az ipartestületek adómozgalma is, amely a kormány tervezett adóügyi intézkedéseinek részint módosítását, részint elhalasztását követelte. A választójogi harc lendületében ismét összekovácsolódott az 1912. május 23. előtt is aktív politikai szövetség: a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és a Justh-párt fegyverbarátsága.

Azonban a nagy erővel és lendülettel folyó felkészülés a politikai tömegsztrájkra 1913. március elején megtört. A kormány ügyes manőverrel megbontotta a polgárságot, elhalasztva az adótörvények végrehajtását. EZ a lépés a különböző polgári érdekvédelmi szervezeteket leválasztotta a kormányellenes táborról. A budapesti főkapitány jelentése találóan ábrázolta a polgárság szolidaritásának értékét: „A parlamenti ellenzéki pártok, mint a szociáldemokraták szövetségesei, szóval, tettel támogatták ugyan a munkásság készülődését, de itt-ott elejtett nyilatkozataikból kitűnik, hogy nem óhajtották a sztrájk kitörését, inkább arra számítottak, hogy a tömegsztrájkkal való fenyegetődzéssel a kormányt meghátrálásra bírják. ”[134] A kormány azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a meghátrálásra. Ellenkezőleg: az addiginál szélesebb körű karhatalmi intézkedéseket foganatosított. A sztrájk esetére minden tüntetést és felvonulást megtiltott és megtette az előkészületeket a főváros rendőri és katonai ellenőrzés alá helyezésére. Ugyanakkor a hatóságok intézkedtek a főváros közellátásának a sztrájk idejére történő – szükség esetén karhatalmi – biztosításáról. Minden jel arra mutatott, hogy a sztrájk kitörését a kormány a szocialista mozgalom elleni általános támadásra használja fel.

A sztrájk kitörésére azonban nem került sor. Az egyesült ellenzék vezérlő bizottsága március 3-án úgy döntött, hogy csupán a Ház üléseinek bojkottálására szorítkozik. Ugyanekkor azt javasolta a szociáldemokrata párt vezetőségének, hogy a sztrájk megkezdésétől tekintsen el. Március 4-én délben – miközben a rendőrség, a csendőrség és a katonaság szinte teljesen megszállta a fővárostApponyi a képviselőházban az egyesült ellenzék nevében kijelentette a javaslatról: „a jelenlegi parlamenti viszonyok közt annak tárgyalását az alkotmányosság szellemében megengedhetőnek nem tartom”.[135] Az ellenzék – fejtegette – tudatában van annak, hogy a javaslat elfogadását nem akadályozhatja meg. Mindezek következtében arra az álláspontra helyezkedik, hogy a törvényjavaslatot elvileg elutasítja és a Ház munkájában nem vesz részt. A nyilatkozat elhangzása után az egész ellenzék testületileg kivonult az ülésteremből.

Ugyanezen a napon a késő délutáni órákban megjelent a pártvezetőség kiáltványa, amely az általános sztrájk elhalasztásáról értesítette a munkásságot. A kormány megbuktatását, az általános, titkos választójog megvalósítását a kiáltvány szerint „csak az utcai és parlamenti forradalom egybekapcsolódása érhette volna el”. Ám a parlamenti ellenzék, „tiszteletreméltó és nyomós politikai okokból fakadt” eljárása következtében a parlamenti küzdelem a tiltakozással, a képviselőház bojkottjával befejeződött. „Parlamenti harc nélkül – folytatódik a felhívás – eredménytelen maradna az utca bármilyen hősies és önfeláldozó küzdelme s csak arra volna jó, hogy a kormány a munkások halomralövésével meggyengítse az általános választójog leghatalmasabb táborát: a szociáldemokrata pártot és vérontással visszavesse a munkások küzdelmét” Ezért a pártnak „egyelőre el kell állnia a tömegsztrájk fegyverének alkalmazásától”.[136]

A munkásmozgalom 1913-ban

Tekintettel arra, hogy a válság következtében már 1914 elején mintegy 15 ezer volt a budapesti munkanélküliek száma, a Szakszervezeti Tanács az év folyamán a munkanélküliség ellen tiltakozó gyűléseket és tüntetéseket szervezett. A december 14-i rendkívüli szakszervezeti kongresszus egyedüli napirendi pontja a munkanélküliség ügye volt. Új vonás – és összefügg ezeknek az éveknek a sztrájkmozgalmaival –, hogy a kongresszuson a szakszervezetek hivatalos elismerésének jeleként a kereskedelemügyi miniszter és a polgármester képviselője is megjelent. A kongresszus közmunkák megindítását, a munkanélküliek segélyezését, továbbá a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetését követelte.

Az év nagy bérmozgalmai többnyire a kizárásokkal kapcsolatosak. Február 11-től 14-ig 6000 munkás sztrájkolt a csepeli Weiss Manfréd tölténygyárban, hogy tiltakozzék a napirenden levő kizárások és hatósági brutalitások ellen. A küzdelem a munkások győzelmével végződött. Az igazgatóság – hallgatólagosan – elismerte a bizalmi rendszert és kötelezettséget vállalt a sérelmek okainak megszüntetésére. Márciusban a Ganz–Danubius igazgatósága zárta ki a gőzturbina osztályon dolgozó segédmunkásokat.; mert azok tiltakoztak a túlórázás megszüntetése ellen. Ezzel a gyárban hónapokig tartó – kizárásokkal, sztrájkokkal, bojkottal tarkított – mozgalom kezdődött, amelynek halálos áldozata is volt. Novemberben ugyanis a sztrájkolók inzultálták az egyik brutális művezetőt, mire az egy sztrájkoló vasmunkást agyonlőtt. A több ezer munkást érintő mozgalom csak 1914. január elején fejeződött be, a munkásokra nézve kedvezőtlenül. A bizalmi rendszert az igazgatóság nem ismerte el és kinyilvánította: „Nem fogja tűrni, hogy a munkások a gyár ügyeibe beavatkozzanak.”[137]

Szabó Miklós

Az elemi szintű népoktatás

Az 1912–1913-as tanévben 1 937 814 elemi iskolai tanuló mellett (Budapest kivételével) az országban 396 426 statisztikailag nyilvántartott iskolába be nem íratott tanköteles volt.

A középiskola

Jellemzőnek az ekkori budapesti adatot vehetjük, mivel a liberális Bárczy-féle városi kormányzat hatáskörében viszonylag a legfejlettebb volt a reáliskolai oktatás. A 12 ezer fővárosi középiskolásból 9000 járt gimnáziumba s csupán 3000 reáliskolába.

Az 1912–1913-as tanévben osztályvizsgát tett 62–912 gimnáziumi tanuló szociális eredet szerinti megoszlását ez a táblázat mutatja.

A gimnáziumi tanulók szociális megoszlása (1912–1913)
Társadalmi réteg  %
Földbirtokos, parasztgazda 9894 15,73
Paraszt 798 1,27
Kertész, halász, egyéb őstermelő 243 0,39
Mezőgazdasági cseléd 580 0.92
Uradalmi gazdatiszt 1223 1,94
Bánya- és gyártulajdonos, kisiparos 7954 12,64
Kis- és nagykereskedő 6602 10,50
Bányászati és ipari magánhivatalnok 938 1,49
Kereskedelmi, vasúti, postahivatalnok 3802 6,04
Kereskedelmi és közlekedési segédszemélyzet 2498 3,97
Munkás 1261 2,00
Köztisztviselő 7108 11,30
Pap, tanár, tanító 6917 11,00
Egyéb értelmiségi 4774 7,59
Közhivatali altiszt 1321 2,10
Katonatiszt 545 0,87
Katonai altiszt 271 0,43
Napszámos 290 0,46
Nyugdíjas, magánzó 5893 9,63
Összesen 62 912 100,00

Budapesten az 1911–1912-es tanévben a reáliskolai tanulók 48,9 %-a izraelita felekezetű; a gimnáziumi fiútanulóknál az izraelita felekezet aránya 35,8%, a gimnáziumi leánytanulóknál viszont 49,9%. Ez az adat mutatja, hogy a reáliskola és a középiskolai leányoktatás elsősorban a polgári származású és polgári öntudatú elem társadalmi felemelkedésének lépcsőfoka volt.

A magasabb szintű népoktatás és a középszintű szakoktatás

Budapesten, ahol a kereskedelmi és ipari iskolák száma meghaladta az országos átlagot, az 1911–1912. tanévben 4221 kereskedelmi iskolai tanulóból 3153 volt fiú és 1068 leány. A polgári társadalmi elem túlnyomó súlyát mutatja, hogy a fiúk 59,6%-a, a leányok 44,5%-a tartozott az izraelita felekezethez.

A századfordulótól lassú ütemben megkezdődött az alsó fokú szakoktatás kiépítése is. Budapesten 1911–1912-ben 91 tanonciskola működött, ezek fele ezekben az években létesült, 17 125 fiú és 2040 leánytanulóval.

Egyetemek, főiskolák

A teljes cikk.

A jogtudomány

A közjogi historizálás vezető ideológusa Timon Ákos volt, 1891-től a korszak végéig a magyar alkotmány és jogtörténet professzora a budapesti egyetemen, aki helyzeténél fogva is kulcsszerepet töltött be a leendő államhivatalnokok világnézeti nevelésében. Hasonló szellemben működött Ferdinandy Geyza és Vécsey Tamás.

Az államjog oktatása nem csupán a historizáló történetmitológia terjesztése révén vált ideológiai kulcstudománnyá, hanem közvetlenül azáltal is, hogy oktatta és nevelte a joghallgatókat, akik zömmel nem a nagyobb igényű büntetőjogi területre kerültek bírónak, ügyésznek, védőügyvédnek, sem az ugyancsak igényes magánjogi területre, hanem a jogvégzettséghez kötött magasabb állami hivatalokba készültek tisztviselőnek. Ez a réteg nem egyszerűen szakigazgatási értelmiségi volt, hanem ezen túl elsősorban az uralmi rendszer politikai funkcionáriusa is. A jogi oktatás politika tantárgyának budapesti professzora, Concha Győző, politikai ideológus is volt. Az állagőrző liberalizmus fogalmat a korábbi nemesi liberalizmuséhoz képest elsősorban ő értelmezte át. Ez a liberalizmus értelmezés harci frontvonalat húzott a polgári demokratizmus ellen, a konzervativizmus felé húzott határvonalán viszont béke honolt, eleven eszmei „kishatárforgalommal”. Concha vezéralakja volt az állagőrző liberalizmus azon – több diszciplínát átfogó – ideológus gárdájának, amely normatív rangra igyekezett emelni a liberalizmus első, klasszikusnak nyilvánított időszakát, s ideálként szembeállítani az ily módon hanyatlónak, elfajzottnak minősített saját korszakkal. Történeti korszakok vagy alakok ilyen célzatú normatívvá stilizálása sok vonatkozásban már a későbbi szellemtörténet gyakorlatát előlegezte. ConchaA XIX. század uralkodó eszméinek” íróját, Eötvöst, igyekezett normatív rangra emelt eszmetörténeti mítoszfigurává tenni, elsősorban „Báró Eötvös József állambölcselete és a külföldi kritika” (1908) című művében. Az államjog mint politikai kulcstudomány a társadalom egyéb szerveződési formáival, elsősorban a társadalmi osztállyal szemben a nemzetet kiemelt jelentőségű társadalomszerveződési formaként értelmezte és igazolta. E felfogás vezető jogi teoretikusa Kuncz Ignác, a kolozsvári egyetem politikai tanszékének tanára volt, elsősorban „A nemzetállam tankönyve” (1902) című művével.

Azok a törekvések, amelyek a liberalizmus megújításának eszmei áramában bontakoztak ki a századfordulón, elsősorban az állagőrző liberális jogi ideológia teorémáit, a historizáló szemléletet, a nemzet kategóriájának misztifikálását és idealizálását vették kritika alá. Ez az irányzat szintén a jogi diszciplínában talált helyet s már a kilencvenes években meghódította a jogbölcselet oktatását. A jogfilozófia lett az a harci terep, ahol az első lépések történtek a későbbi polgári radikalizmus megteremtésére. Elindító szerepe ezekben a törekvésekben a pozitivista jogszemlélet nagy alakjának, a polgári alapozottságú liberalizmus előharcosának, Pulszky Ágostnak volt. Működése javarészt még az előző korszakra esett, a hivatalos nemzetfelfogás elleni harchoz kései munkájával – „Demokrácia és a nemzetiség” – járult hozzá. A neoliberális jogbölcselet, az uralkodó államfelfogással szemben, amely a társadalmat az államból magyarázta, a szociológiai szemléletű államfelfogás alapjait igyekezett megvetni, amely az államot értelmezi a társadalomból. Ezt a törekvést szolgálta Pikler Gyula, Pulszky utóda a budapesti jogbölcseleti katedrán, elsősorban „Az emberi egyesületek, különösen az állam keletkezése és fejlődése” (1897) című könyvével, amelyben az államot az egyének által belátott közös érdek által létrehozott emberi közösségnek tekintette.

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

A nemzetkarakter irodalomban való megragadására és kanonizálására a budapesti egyetem esztétika professzora, a korszak hivatalosnak tekintett irodalomtörténésze, Beöthy Zsolt, „A magyar irodalom kis-tükre” (1896) című művében tett kísérletet.

Mind az állagőrző liberalizmus ideológiai kimunkálásában, mind az irodalomtörténet szaktudománnyá fejlesztésében annak az irodalomtörténész gárdának volt számottevő szerepe, amely átvette az egykori nemesi liberális korszak vezető kulturális folyóirata, a Budapesti Szemle szerkesztését és – mintegy a megőrizve meghaladás szellemében – folytatta Gyulai Pálnak, a nemesi liberalizmus irodalomtörténeti és irodalomismereti tevékenysége központi alakjának művét. Ez a gárda, együtt haladva Concha törekvéseivel, a nemesi liberalizmus korának irodalmi áramlatát igyekezett normatívvá stilizálni. Amint Concha Eötvöst, úgy az irodalomtörténész gárda Aranyt avatta mítosszá. Mindebben Riedl Frigyes, a budapesti egyetem irodalomtörténet tanára játszott vezető szerepet. Az irodalmi életrajzok készítésének középpontba állítása még a preszcientikus irodalomtörténet-írás módszerében gyökerezett, azonban nagy életrajzi munkáiban, az „Arany János” (1887) monográfiában, a Péterffy Jenő (1900) és a „Gyulai Pál” (1911) életrajzokban e pozitivista irodalomelméletből, elsősorban Taine ismert milieu-elméletéből sajátított el elméleti igényű módszert, s ezzel megtette a döntő lépést a preszcientikus irodalomismeret meghaladására. A magyar irodalomtörténet—írás tudománnyá emelése Horváth János, az Eötvös Kollégium tanára nevéhez köthető, igaz, főként az 1919 utáni korszakában. Horváth János már fiatal tudósként kivette részét a Budapesti Szemle gárdájának irodalomkritikusi munkásságából, s kimagasló szerepet játszott a népi-nemzeti irodalom kanonizálásában, az irodalmi forradalom elleni harcban. Ennek szolgálatában állt az 1910-ben megjelent műve: „Ady s a legújabb magyar lira”.

Riedl körétől eltérően az irodalomtörténet-írás egy korábbi időszakból indult gárdája a nemesi liberalizmus irodalmi világának folyamatosságát képviselte. Munkásságukban szerves egységet alkotott az egykori népi-nemzeti korszak eszmevilága és az irodalomtörténet-írás preszcientikus stádiumának életrajz-központúsága. Ebbe a körbe tartozott az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Ferenczi Zoltán, Petőfi és Deák életrajzírója és Voinovich Géza, aki 1911-től a Budapesti Szemle szerkesztője, Madách monográfusa volt.

A preszcientista korszakhoz tartozott az iskolai stilisztikai rendszerezést tudománnyá növelő poétikai munkásságával Négyesy László, a budapesti egyetem tanára. Esztétikai munkásságánál sokkal jelentősebb volt éveken át tartott stilisztikai szemináriuma. Négyesy stílusgyakorlatai fórumot nyújtottak az új – nem csupán irodalmi – szellemi törekvések bemutatására. Szemináriuma rövid idő alatt kötetlen vitafórummá, a progresszív ifjú értelmiség minden áramlata találkozóhelyévé vált, s az irodalmi forradalom egyik műhelye lett.

A századelőn kibontakozó irodalmi forradalom detronizálta a Budapesti Szemlét, mint monopolhelyzetet élvező kritikai fórumot, és kivette a műbírálatot a céhtudomány kezéből.

A történettudomány

A bécsi történészkör szoros érintkezésben állott a Budapesti Szemle gárdájával. Riedl Frigyes körének budapesti történésztagja is volt, Angyal Dávid. Mind ő, mind a bécsiek azon munkálkodtak, hogy csatlakozva Concha, Riedl törekvéseihez, normatívvá emelhető alakokat keressenek a konzervatívvá váló liberalizmus eszmei megalapozásához. A példaképkeresés Széchenyi, Kemény Zsigmond és a kései centralisták felé fordult. Az állagőrző liberalizmus eszmei táborán belül ezek a körök a munkapárti kormányzathoz kötődtek, s annak a függetlenségi irányzattal szemben is eszmei fegyverzetet igyekeztek kovácsolni.

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen.

A filozófia

A magyar irodalmi forradalom közege azonban gyakorlatilag csak a baloldali, méghozzá a radikális baloldali döntést tette járhatóvá Lukács és budapesti barátai számara.

A klasszikus fizika és matematika fénykora

Amíg a matematikában valóságos iskolák alakultak ki a budapesti és a szegedi egyetemen, a fizikában nem volt ilyen nagyívű fejlődés.

Egyéb természettudományos ágak

A preparatív szerves kémia egyik központja Fabinyi Rudolf kolozsvári, a másik Konek Frigyes budapesti tanszéke volt. Ezeken a tanszékeken, valamint az Udránszky László által vezetett élettani laboratóriumban eredményesen kísérleteztek a szerves kémia orvosi alkalmazásával, ami több fiatal fiziológust, biológust vonzott e kémiai műhelyekbe. A szervetlen kémiai kutatások jelentős része ugyancsak élettani alapkutatásokkal foglalkozott, különösen akkor, amikor Bugarszkyt a budapesti tudományegyetemre nevezték ki. Tanszéke sokat tett a gyógyszervegyészet és az agronómia terén.

A biológia és az orvostudomány

Orvostudományunk a század végén főként a klinikai gyógyászat alapvetésében és kifejlesztésében ért el kimagasló eredményeket. Ebben a Korányi család játszott kezdeményező szerepet. Korányi Frigyes a klinikai belgyógyászat, elsősorban a tüdővész elleni védekezés úttörője volt. 1876-ban alapította meg kis kórházát, amelyből az Üllői úti tankórház keretében kiépült a korszerűen berendezett belgyógyászati klinika. Ezt követte a századunk elején alapított tüdőszanatórium. Sokoldalú tevékenységének köszönhető mind a tüdőgyógyászati kutatómunka kiszélesítése, mind a társadalmi méretekben kifejlesztett tüdőgondozás. Mint kutató, különösen a mellkasi betegségek diagnosztikai eljárásainak tökéletesítésében ért el jelentős eredményeket. Munkáját részben fia, Korányi Sándor folytatta a belgyógyászatban.

Korányi Frigyeshez hasonlóan fontos tevékenységet fejtett ki Fodor József a közegészségügyi hálózat, a megelőzés és a gondozás, továbbá az orvosi továbbképzés kiépítésében.

Az orvostudományi kutatás nagyjai közé tartozott korszakunkban is Hőgyes Endre, aki a korszak klasszikus biológiai és fiziológiai irányzatait honosította meg. Elsősorban az osztrák idegfiziológia, eredményeit vitte tovább a központi idegrendszer kutatásában, de Pasteur felfedezései után ő is az új irány hívévé szegődött. Nevéhez fűződik a Pasteur-oltás tökéletesítése és magyarországi bevezetése. A klinikai sebészetben Balassa János úttörő tevékenységét jeles sebészek folytatták: Pólya Jenő, Verebély Tibor, Hültl Hümér, majd Hüttl Tivadar.

Az orvosi gyakorlatot elméleti kutatással és egészségügyi alkotásokkal összekapcsoló magyar orvosnemzedékek munkássága nyomán Budapest a világhírű bécsi orvosi iskolához zárkózott fel.

A műszaki tudományok

A mezőgazdasággal kölcsönhatásban fejlődött az állatorvosi szak is, főként a budapesti főiskolán. A szakág tudományos kifejlesztésében kiemelkedő szerepet játszott Hutÿra Ferenc, Rátz István és Marek József.

A nagyváros arculatának átalakulása: az eklektikától a funkcionalista építészetig

A teljes cikk.

Zenekultúra és zenei ízlés

A koncertzene középpontja s egyben a zeneművészképzés színtere a Zeneakadémia volt. Szellemét a Bécsből kisugárzó Brahms-kultusz határozta meg. Ennek szellemében nőtt fel a magyar koncertzene-alkotók első generációja. Egyike volt a fővárosi kultúra kisszámú intézményének, amely a századfordulóig sem ”asszimilálódott”; a zeneelméleti tárgyakat ekkor még németül adták elő.

A közönséges szórakoztatóipar

A főváros millenáris kiépítése kis kombináttá varázsolta a Városligetet, ahol reprezentatív épületben állandó cirkusztársulat működött, mellette a bécsi mintára épült nagy népszórakoztatási üzem, az Angolpark és a vurstli állandósítja és koncentrálja a vásári, búcsúbeli szórakozás minden fajtáját: céllövöldét, hintát, ringlispílt, kiegészítve a többi világvárosban már működő vásár-nagyüzemek produkcióival. A népszórakoztatás színtere a századelőn felépült Állatkert is, amely tömegszórakozássá szélesítette a természettudomány népszerűsítését.

A művészeti forradalom kibontakozása

1906-ig a magyar író általában jogot végzett vagy jogi tanulmányokba belekezdett újságíró. Fővárosi vagy vidéki környezetből indulók, a nemesi rend sarjai vagy asszimilált polgárivadékok általában ezt az utat járták, ha költők, írók lettek. Az egyéb művészeti pályák már „szakosítottak” voltak: a zenész Zeneakadémiát végzett; a festő, ha vinni akarta hazája művészetében valamire, Hollósy müncheni iskolájából indult. Az 1906-ban jelentkező író- és költőgeneráció, a művészeti forradalom kibontakoztatója és hordozója szinte kivétel nélkül a vidéki városokból indult, többnyire a nemesi hagyományú értelmiségből vagy a kézműves kispolgárságból. Tanulmányait nem a jogon kezdte, hanem a bölcsészeten. Azok kezdték meg a harcot a kiformálódó „keresztény középosztály” ízlés-ellenforradalma ellen, akiket, maguk is ebből a körből származván, ennek szellemi nyomása közvetlenül érintett, akik bőrükön érezték a fenyegető szellemi katasztrófát. Ellentmondásos helyzetük, ízlés- és kultúrörökségük ziláltabb volta és a bölcsészet nyitotta szélesebb szellemi horizont tette őket fogékonnyá a kor szellemi mozgása iránt. Az új irodalmi törekvés kezdeményezői politikai csoportként is tömörültek, fórumuk a Budapesti Napló. Csáth Géza így méltatja jelentőségét: „Abban az időben ez a lap az ifjú magyar irodalom harcoló gályája, rohanó quadrigája volt. Vészi József és Kabos Endre szerkesztése alatt itt szerezték meg igazi formájukat Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért.”[138] Másik, szélesebb fórum az egyetemen Négyesy László stílusgyakorlati szemináriuma volt. Itt találkoztak össze mindenfajta modern és progresszív törekvés harcosai. Kosztolányi így jellemzi a Négyesy-szeminárium hallgatóközönségét: „Kürtőkalapos világfiak jönnek ide, elefántcsont-fogantyús sétabottal, széplelkek, merészen öltöző lányok társaságában, tolsztojánusok, akik Krisztus-szakállt, hátrafésült nagy hajat viselnek és bőrsarujukról meztelen sarkuk kandikál ki, piros nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal, szelíd növényevők és teozófusok, akik esténként Schmitt Jenőt hallgatták, komor és titokzatos materialisták, akik angol pipát szívnak. Herbert Spencer nevét úgy ejtik ki a kongó, homályos folyosókon, mint világfelfordító jelszót.”[139] Itt, ebben a szemináriumban kerül össze az irodalmi megújhodás gárdája: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Balázs Béla, Oláh Gábor, Gábor Andor, Kuncz Aladár, Csáth Géza, Mohácsi Jenő, Benedek Marcell, Pogány József. Fontos nevelő műhelye az új törekvéseknek az Eötvös Kollégium, amelynek első nagy nemzedékéhez Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Szabó Dezső tartozott.

Katus László

A szlovákok

De fontos szlovák központtá lett Budapest is, ahol mintegy 50 ezer szlovák ipari és építőmunkás dolgozott, kialakítva a maga külön munkásszervezeteit és sajtóját.

A szlovákok politikai aktivitása szoros kapcsolatban állt a katolikus Néppárt 1896. évi választási hadjáratával. A Néppárt egyházpolitikai és szociális programja, amelyet a szlovák alsópapság népszerűsített, sokkal nagyobb hatást gyakorolt a szlovák parasztokra, s az evangélikusokra is, mint a turócszentmártoni ószlovák centrum néptől idegen, romantikus pánszláv ábrándjai. A Néppárt kapcsolatot keresett a Szlovák Nemzeti Párt egyes vezetőivel, s az 1896. évi választásokon több nyugat- és közép-szlovákiai kerületben szlovák jelöltek léptek fel néppárti programmal. A Bánffy-kormány azonban hatósági erőszakkal védte meg felvidéki pozícióit, s megakadályozta, hogy a néppárti szlovák jelöltek közül egy is bekerüljön a képviselőházba. Az akció ennek ellenére mégsem maradt eredménytelen: a Néppárt zászlaja alatt lépett a közélet porondjára és járta ki a politikai tevékenység iskoláját a szlovák katolikus alsópapságnak és értelmiségnek az a csoportja, amely ettől kezdve a szlovák nemzeti politika és az autonóm törekvések egyik jellegzetes irányzatát képviselte. Legnagyobb hatású vezetője a Liptó megyei parasztfiúból lett rózsahegyi plébános, Andrej Hlinka volt. A Néppárt politikai agitációjánál jelentősebb volt társadalmi-gazdasági és kulturális szervező munkája: paraszti és kisipari fogyasztási és hitelszövetkezetek, népbankok és olvasókörök szervezése, szlovák néplapok, röpiratok és népies könyvek kiadása. A néppárti agitáció felhasználta a századforduló új konzervativizmusának antiszemita jelszavait is, ezzel is hatott a tudatilag elmaradt tömegekre. A századforduló után a szlovák néppárti mozgalom fokozatosan levált az arisztokrata–főpapi vezetésű magyar pártról. Az önállósuló párt a szlovák nemzeti mozgalom új szakaszának hatásában és politikai sikereiben legjelentősebb erejévé vált.

Ugyancsak az 1890-es években lépett színre a szlovák politika másik jelentős – önmagában is több ágú és színű – csoportosulása, a polgári demokratikus jellegű csehszlovák irányzat. Az 1880-es évektől a cseh nemzeti közvélemény, elsősorban a terjeszkedni vágyó cseh ipari és banktőke egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a szlovákok felé. akiket a cseh nemzet fejlődésben elmaradt ágának, nyelvüket pedig a cseh nyelv egyik dialektusának tekintett. A kezdetben inkább csak irodalmi, nyelvészeti és néprajzi síkon mutatkozó érdeklődésből kifejlődött a cseh-szlovák irodalmi és kulturális kölcsönösség mozgalma. A szlovákokat igyekeztek rábírni a cseh irodalmi nyelv, kultúra és irodalom befogadására; ennek érdekében cseh könyveket, újságokat és naptárakat terjesztettek közöttük. Az anyanyelvi középiskolákat nélkülöző szlovák ifjakat nagy számban taníttatták cseh- és morvaországi közép- és felső iskolákban. A cseh-szlovák kulturális egységmozgalmat az 1896-ban Prágában megalakult társadalmi egyesület, a Československá Jednota (Csehszlovák Egység) irányította. Cseh földről nemcsak könyvek, újságok, néprajzi gyűjtők és turisták jöttek Szlovákiába, hanem ipari és banktőke, gazdasági és műszaki szakemberek, majd politikusok is.

A szlovák nemzeti mozgalom hagyományos vezetése elutasította a csehszlovák irányzatot, mert az önálló szlovák nyelv, irodalom és nemzetiség hitét vallotta. Egyre többen akadtak azonban a szlovákok között is, akik úgy vélték, hogy a szlovák nemzetiség önmagában véve gyenge ahhoz, hogy sikerrel ellenállhasson a magyar politikai és kulturális nyomásnak; rövidesen teljesen el fog magyarosodni, ezért célszerű, ha a gazdaságilag és kulturálisan fejlett, rokon cseh nemzetre támaszkodik, s átveszi annak nyelvét és kultúráját. Kezdetben főleg a cseh iskolákban tanult szlovák ifjúság képviselte a cseh-szlovák egység gondolatát, az 1890-es években azonban már hatasos propagátorra talált az eszme szlovák földön is, Karol Salva tanító személyében, aki rózsahegyi nyomdájában kiadott havi és hetilapjaiban és népies kalendáriumaiban a cseh nyelv és kultúra terjesztésére vállalkozott.

A csehszlovák irányzat hatékony publicisztikai és politikai támogatást kapott a cseh nemzeti mozgalom haladó polgári radikális szárnyainál, amely a nyugat-szlovákiai származású ifjú prágai egyetemi tanár, a történész, filozófus és szociológus Tomaš G. Masarýk körül csoportosult. Masarýk cikkeiben és előadásaiban beható társadalmi és politikai analízis alá vette a szlovák viszonyokat, s élesen bírálta a szlovák nemzetiségi politika hagyományos irányának üres retorikáját, elavult, néptől idegen romanticizmusát, a reakciós orosz pánszlávizmushoz való kötődését, múlton merengő provincializmusát. Feltárta a magyar nemzeti elnyomás osztályalapjait, szociális motívumait, mechanizmusát, és rámutatott azokra a módszerekre, amelyekkel sikeresen fel lehet venni a harcot vele szemben. A nemzeti politikát össze kell kapcsolni a társadalmi és politikai demokráciával, a nép anyagi, gazdasági, társadalmi, erkölcsi és kulturális felemelésével és szervezésével. Soviniszta szólamok és a „Hej, Slováci” éneklése helyett a legszélesebb néptömegek közt kifejtendő szívós és mindennapos aprómunka: felvilágosítás, nevelés; szövetkezetek, olvasókörök, alkoholellenes egyesületek szervezése, ez a szlovák nemzet megmentésének és felemelésének egyetlen járható útja.

Masarýk sűrű levelezésben állt a szlovák politikai és kulturális élet vezetőivel, szlovák tanítványai pedig hazatérve az ő útmutatásai szerint folytatták tevékenységüket. 1898-ban Szakolcán megindították a Hlas (Hang) című folyóiratot Pavel Blaho és Vavro Šrobár szerkesztésében. E lap körül csoportosult a kibontakozó csehszlovák polgári irányzat: a hlaszisták. Híveik főleg a fiatal értelmiség és a felemelkedő középburzsoázia köréből kerültek ki. Nagyrészt hozzájuk csatlakozott a budapesti egyetem jelentős számú szlovák ifjúsága is, amelyre a magyar polgári radikálisok, valamint a szociáldemokraták is jelentős hatást gyakoroltak. Ez a budapesti szlovák értelmiségi csoport, amelynek vezére Milan Hodža, lapja pedig a Slovenský Denník (Szlovák Napló), majd a Slovenský Týždenník (Szlovák Hetilap) volt, szoros kapcsolatot tartott a magyar progresszióval, együttműködött vele a polgári demokratikus átalakulásért és az általános választójogért vívott harcokban. Hodža elsősorban a dél- és délkelet-alföldi szlovák telepes falvak parasztsága körében fejtett ki politikai agitációt. Idővel az egész hlaszista mozgalom súlypontja áthelyeződött a fővárosba, s 1909-től itt jelent meg új folyóiratuk, a Průdy (Áramlatok) is.

A század elején tehát megélénkült a szlovák politika, s több irányzat küzdött a nemzeti mozgalom programjának, irányvonalának meghatározásáért. A Szlovák Nemzeti Párt állandó szervezet nélküli, alkalmi alakulat volt, amely valójában csak a választások alkalmával összeült értekezletek nyilatkozataiban létezett. A századfordulóig lényegében a turócszentmártoni centrum konzervatív politikusai képviselték a pártot, de aztán döntő befolyásra tettek szert a néppártiak, majd a hlaszisták is. Ezek az új irányzatok általában nem szerveződtek határozottan elkülönülő önálló pártokká, formálisan a Szlovák Nemzeti Párt volt a nemzeti mozgalom politikai kerete, amíg a világháború előtti években végérvényesen szét nem váltak a különböző irányzatok és frakciók.

A század elején a néppárti irányzat befolyására határozta el a Szlovák Nemzeti Párt értekezlete, hogy a politikai aktivitás terére lép s fellépteti jelöltjeit az 1901. évi választásokon. A 18 pontból álló új pártprogramon erősen érződik a néppárti hatás. A programban agrárius jellegű gazdasági, szociális és liberális politikai követelések domináltak. Éppúgy helyet kapott benne az állami gazdaságfejlesztés és szociálpolitika, mint a paraszti birtokminimum, az iparszabadság korlátozása, a szövetkezetek állami támogatása, az igazságos adórendszer, a községi és járási önkormányzat, vagy az általános választójog, a gyülekezési és egyesülési jog biztosítása, de egyúttal az egyházpolitikai törvények revíziója is. A nemzeti programot viszont – Hodža bírálata szerint – szerény nyelvi kívánságokra redukálta, s feladta mindazon nemzeti követeléseket, amelyeket addig a párt zászlajára írt, elsősorban az 1861. évi memorandumban igényelt nemzeti önkormányzatot. Csupán a nemzetiségi törvény végrehajtását és a szlovák nyelv egyenjogúságát kívánta az iskolákban, a hivatalokban és a bíróságokon.

A szlovák választók – túlnyomórészt parasztok és kisiparosok – öntudatosítása és mozgósítása nem volt könnyű feladat. Mintegy 40 választókerületben voltak többségben a szlovák szavazók, de ezek felében sem indítottak nemzeti jelöltet. Rájuk is a több mint 100 ezer szlovák nyelvű választópolgárnak csak 6–14 %-a adta szavazatát. 1901-ben 4 szlovák képviselőt választottak meg, valamennyi néppárti volt. 1905-ben csak Hodžának sikerült bejutnia a bácskai szlovákok szavazataival. 1906-ban 18 jelölt közül 7 került be a parlamentbe, többségükben ismét néppártiak. Az 1910-ben megválasztott 3 szlovák képviselő közül kettő szintén néppárti volt.

A szlovák mozgalom új szakaszának igazán jelentős eredményei nem az országos politika szintjén mutatkoztak meg, hanem a szlovák társadalom belső életében és magatartásában. A néppárti alsópapság, valamint a hlaszista értelmiség és polgárság széles körű és rendszeres agitációja és szervező munkája nyomán a szlovák parasztság és kispolgárság egyre szélesebb rétegei ébredtek szociális és nemzeti öntudatra, kezdtek ragaszkodni nemzetiségükhöz és nyelvükhöz, elsősorban a Felvidék nyugati és északi megyéiben (Pozsony, Nyitra, Liptó, Árva).

A fellendülő szlovák nemzeti mozgalom jelentős befolyást gyakorolt a szlovák ipari munkásságra, annak szervezett részére is. Budapesten már az 1890-es években megalakultak az első szlovák munkásegyletek, s szlovák nyelvű munkáslapokat adtak ki. A szociáldemokrata párt 1897. évi kongresszusán 10 szlovák küldött vett részt és szólalt fel anyanyelvén.

A románok

1906 után – a szlovákokhoz hasonlóan – a románoknál is egyre inkább Budapest vált a román politikai élet informális központjává: a vezetők, mint képviselők, szinte állandóan itt tartózkodtak; itt adták ki új lapjukat, a Luptát (Harc). A párt szervezési központja, a Komité hivatalos székhelye azonban Arad volt. A román értelmiség egy része 1908-ban mérsékelt párt alakításával kísérletezett, s Emil Babes cikksorozatában békeajánlatot tett a magyar kormánynak. Bár a magyar sajtó és a politikusok egy része kedvezően fogadta a közeledést, a koalíció egyre agresszívebb nemzetiségi politikája nem volt alkalmas ilyen megegyezés létrehozására. A trónörökös politikai tanácsadói közé tartozó Aurel Popovici 1906-ban megjelent „Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich” című könyvében publikálta az etnikai alapon föderalizált osztrák birodalomra vonatkozó elképzeléseit. Ezekben az években nem egy román politikus vélekedett úgy, hogy a román kérdés megoldásának, a Kárpátokon inneni és túli románság egyesülésének legjárhatóbb útja a Habsburg-monarchia föderatív átalakítása lenne, Románia csatlakozásával.

Khuen-Héderváry kormányát a románok éppoly reményteljes várakozással fogadták, mint néhány évvel ezelőtt Tiszáét. A romániai liberálisok biztatására tárgyalásokat kezdtek az új miniszterelnökkel, paktum azonban ezúttal sem jött létre. A Román Nemzeti Párt az 1910-es választásokon 37 kerületben állított jelöltet, de csak 5 mandátumot sikerült szereznie. A választási kudarc arra vallott, hogy a parasztság és a kispolgárság választójoggal rendelkező rétegében is csak korlátozott mértékben sikerült felébreszteni a nemzeti öntudatot, s csak kis részüket sikerült felsorakoztatni a burzsoázia nemzeti céljainak támogatására. Ez a körülmény, valamint a romániai hivatalos körök részéről érkező biztatás arra ösztönözte a Román Nemzeti Párt vezetőit, hogy ismételten tárgyaljanak a magyar kormánnyal, amelyben elsősorban Tisza kereste a románokkal való modus vivendi lehetőségeit. AZ 1910 és 1914 között lefolytatott, többször félbeszakadt és újrakezdett tárgyalások – amelyeket a XI. fejezetben részletesen ismertettünk – nem jártak eredménnyel. Közben a Román Nemzeti Párt kebelén belül ismét kiújultak a frakcióharcok. A párt vezetését magukhoz ragadó, a budapesti parlamentben ülő és a magyar politikai élet stílusához hasonuló középkorúak nemzedékével szemben fellépett a legifjabb generáció, amely társadalmilag demokratikusabbá, nemzetileg pedig radikálisabbá kívánta fejleszteni a román politikát.

A németek és az erdélyi szászok

Budapest, a dunántúli és a felvidéki városok német polgársága a 19. század második felében gyorsan asszimilálódott.

A kárpátukránok

A fővárosban nagyobb számú asszimilált kárpátukrán eredetű értelmiségi csoport élt és fáradozott saját népe magyarosítása érdekében. A kárpátukránokat sem ők, sem a magyar közvélemény nem tartotta külön nemzetiségnek, hanem „oroszajkú magyaroknak”, „magyar oroszoknak”, „ruszinoknak”.

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

A felbomló és visszavonuló közjogi ellenzék vezetőinek egy része az 1890-es években hajlandóságot mutatott a magyar kormánnyal való kiegyezésre s arra, hogy „kibontott zászlóval és zeneszóval vonuljon be a kormánypártba”.[140] Ezt bizonyítják az Obzor-párt és a Jogpárt mérsékelt vezetőinek 1896–1897-ben Budapesten folytatott tárgyalásai. Ők az erősödő szocialista munkásmozgalomra és a kispolgárság körében tért hódító klerikalizmusra hivatkozva készek voltak részt venni egy új horvátországi kormánypárt létrehozásában. Cserében a politikai szabadságjogok mérsékelt kiterjesztését, a magyarországihoz hasonló választójog, egyesülési és gyülekezési jog biztosítását és a horvát gazdasági fejlődés fokozottabb állami támogatását kívánták.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

1902-től Budapesten, majd Zágrábban és Eszéken újra megjelentek a horvát munkáslapok. A párt programja állást foglalt a horvát önkormányzat kiszélesítése és a délszlávok kulturális egysége mellett.

A század végén lépett a horvát közélet porondjára a magát „haladó” vagy „realista ifjúságnak” nevező fiatal értelmiségi csoport, amely az ellenzéki pártok diákmozgalmából nőtt ki. 1895 októberében, a király zágrábi látogatásakor tüntetést rendeztek, letépték a magyar zászlókat. A zágrábi egyetemről kizárva, legtöbbjük a prágai egyetemen folytatta tanulmányait, s ott Masaryk polgári radikális jellegű „realista” ideológiájának hatása alá került. 1897-től kiadott lapjaikban igyekeztek megismertetni a horvát közvéleménnyel a korabeli haladó európai tudomány és művészet eredményeit, síkraszálltak a szerbek és a horvátok együttműködése, s a délszláv kulturális kölcsönösség ügye mellett. Az ellenzék hagyományos és meddő közjogi politikája helyett a masaryki értelemben vett aprómunkával, a néptömegek gazdasági és kulturális színvonalának emelésével, öntudatosításával és szervezésével kívánták megalapozni a nemzeti felszabadulásért folytatandó harcot. Rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a munkásmozgalommal, amelynek fontos szerepet szántak a nemzeti küzdelemben.

A haladó ifjúság 1901-től lépett fel szervezett politikai csoportként. Tagjai egyre többen jutottak vezető szerephez mind a szerb, mind a horvát pártokban. Programjukat így foglalták össze: „Nacionalizmus demokratikus és népi alapokon, haladás a szándékban és a gondolkodásban, valamennyi nemzeti erő koncentrációja a –raquo;nemzeti védelem» céljából, támaszkodás a szláv szolidaritás gondolatára, közös harc a szerbekkel együtt; társadalmunk betegségeinek orvoslása realista és szociális politika, a gazdasági élet szervezése és erősítése, a műveltség terjesztése révén.”[141]

A haladó ifjúság 1902-ben az ellenzéki koalícióhoz csatlakozott, amelynek két pártja, a Jogpárt és az Obzor-párt 1903 elejétől Horvát Jogpárt néven működött tovább. Az 1894. évi trialista szellemű programot ez alkalommal demokratikus és szociális követelésekkel egészítették ki. Hasonló jellegű új programot fogadott el 1902-ben és 1903-ban a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt és a Szerb Radikális Párt is.

A századfordulón a különböző színezetű és jellegű ellenzéki pártokat és csoportokat a gazdasági és pénzügyi önállóság jelszava egyesítette közös politikai akcióra, amely az 1903. évi nagy népmozgalmakban tetőzött. 1899-ben lejárt a horvát–magyar pénzügyi egyezmény, s amikor megújítására összeült a két országos bizottság, a túlnyomórészt kormánypártiakból álló horvát bizottság felpanaszolta Horvátország gazdasági elhanyagoltságát, s jelentős változásokat kívánt a közös pénzügyek kezelésében és a jövedelmek elszámolásában. A magyar bizottság e kívánságokat elutasította, erre 1903 tavaszán – főleg a haladó ifjúság és a szociáldemokraták kezdeményezésére – országszerte nagyarányú népgyűlési mozgalom bontakozott ki. Szónokok és tüntető tömegek – köztük a vörös zászló alatt felvonuló munkások ezrei – hangoztatták a pénzügyi önállóság, az általános választójog és a horvát vezényleti nyelv jelszavait. A túlnyomórészt spontánul kibontakozó, erős szociális és demokratikus töltésű mozgalom azonban sok helyen hamarosan a régi típusú nacionalista demonstrációk vágányára tért. A tüntetők dühe egyre nagyobb mértékben fordult a vasútállomásokra és a közös intézmények épületeire kitűzött magyar feliratok és zászlók ellen. A hatóságok csak a karhatalom nagyarányú igénybevételével tudták elfojtani a hónapokig tartó, már-már felkeléssé növekvő mozgalmat. Az 1903 nyarán a magyar miniszterelnöki székbe távozó Khuen-Héderváry forrongó országot és teli börtönöket hagyott utódjára, Teodor Pejačevićre.

A polgári pártok azonban nem tudták a népmozgalomban feszülő nagy energiákat céljaik elérésére kihasználni. A kibontakozó magyar válság nyomán a horvát–szerb burzsoázia a várakozás és a politikai manőverezés álláspontjára helyezkedett. Az 1904-ben megkötött új pénzügyi egyezmény így semmilyen lényeges változást nem hozott a két ország gazdasági viszonyában. 1904-ben új politikai csoportok és pártok jelentek meg a horvát politikában. Az addig az egyesült ellenzék keretei közt tevékenykedő klerikálisok a Hrvatsvo című lap körül önálló csoportot alkottak. A haladó ifjúság zöme is kivált a Horvát Jogpártból s megalakította saját önálló pártját, a Haladó Pártot (1906-tól Horvát Népi Haladó Párt). A városi polgárság és a polgári értelmiség modernebb gondolkodású csoportjait egyesítő Haladó Párttól elkülönült a „haladó ifjúság” egykori vezetői, a Radić testvérek által létrehozott Horvát Népi Parasztpárt. Radićék a parasztságot tekintették a horvát politika fő tényezőjének, s a népi kultúrára alapozva kívánták kialakítani az új horvát nemzeti kultúrát. Mindkét párt programja demokratikus jellegű volt, mindkettő a horvát–szerb együttműködés mellett foglalt állást. 1904 és 1905 legfontosabb fejleménye a horvátországi politikában kétségkívül a horvát és a szerb pártok egymáshoz való közeledése volt.

A délszláv nemzeti politika új irányvonala – amint akkor nevezték –, az „új kurzus” azonban nem Horvátországban, hanem Dalmáciában alakult ki 1903 őszén. Megfogalmazói Ante Trumbić spliti polgármester, a dalmáciai Jogpárt vezetője és Frano Supilo, a fiumei Novi List szerkesztője voltak. A dalmáciai délszláv politikusok a horvát és a szerb népet egyazon nemzet tagjainak tekintették. A délszlávok számára a legfőbb veszélyt a „Drang nach 0sten”-ben, a balkáni német és osztrák térhódításban látták, s ezzel szemben készek voltak összefogni minden politikai erővel, elsősorban a magyar ellenzékkel. Végső céljuk az önálló délszláv állam létrehozása volt, ezt azonban csak fokozatosan vélték elérhetőnek. A dualizmus válságának aktív kihasználásával, a szerbek és a horvátok politikai együttműködésével, a szemben álló erők, elsősorban Bécs és Budapest közötti taktikázással igyekeztek lépésről lépésre közelebb jutni céljukhoz.

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

1910 januárjában paktum jött létre a magyar kormány és a horvát–szerb koalíció között: Rauch és garnitúrája menesztése, a zágrábi per újrafelvétele és a választójogi reform ígérete fejében a koalíció hajlandó volt támogatni az új bánt, és kormánytámogató képviselőket küldeni a budapesti képviselőházba.

A báni széket Khuen-Héderváry régi bizalmasa, az egykori Nemzeti Párt vezetője, Nikola Tomašić foglalta el. A szábor 1910 februárjában megszavazta az új választójogi törvényt, amely nem hozott ugyan általános választójogot, de szélesebb körű volt a magyarországinál. A választók száma 50 ezerről 200 ezerre emelkedett, s a felnőtt férfiak 32%-a bírt választójoggal. A horvát sérelmek – elsősorban a vasúti pragmatika – orvoslására azonban nem került sor, mert a munkapárti kormány a választási győzelem után már nem kívánt további engedményeket tenni a horvátoknak. A rövid életű paktum tehát felborult, Tomašić lemondott, de lemondását nem fogadták el. Továbbra is helyén maradva igyekezett új kormánypártot szervezni. A parasztpárt és a koalíció egyes csoportjai – elsősorban a szlavón burzsoáziát képviselő úgynevezett „eszéki csoport” – támogatták a bánt, s a koalíció pártjai is egyre lojálisabb magatartást tanúsítottak. A koalíció minden áron kormányképessé akart válni, s ennek érdekében mind nemzeti, mind demokratikus és szociális programját mérsékelte. A koalíció két horvát pártja – a Horvát Népi Haladó Párt és a Horvát Jogpárt – 1910 őszén Horvát Önálló Párt elnevezés alatt egyesült. Az új párt a kiegyezés tisztaságáért harcolt, vagyis a horvát nyelv jogait sértő magyarosító intézkedések, elsősorban a vasúti pragmatika visszavonását kívánta; tehát a lojális dualista ellenzék szerepét kívánta betölteni, bár távolabbi programja a délszláv kérdés trialista rendezése volt. A kompromisszumos irányvonal miatt Supilo és a fiatal értelmiség egy része kivált a koalícióból, amely ettől kezdve a két – a horvát és a szerb – „önálló” pártból állt. Tomašić sem az általa szervezett új kormánypárt számára nem tudta kierőszakolni a többséget a többször is megismételt választásokon, sem a kompromisszumra hajló koalíciót nem tudta teljes behódolásra kényszeríteni. Az 1911. decemberi választásokon az egyesült jogpártok szerezték meg a többséget. Tomašić lemondott, s az új bán, Slavko Cuvaj a szábort még megalakulása előtt feloszlatta. A koalíció és a jogpártok együttesen szálltak szembe Cuvaj-jal. Úgy döntöttek, hogy nem küldenek képviselőket a budapesti országgyűlésre, s lehetetlenné teszik az 1913 végén lejáró pénzügyi egyezmény megújítását.

Galántai József

Háborús döntés Bécsben

Ferenc Ferdinándra trónörökös és felesége meggyilkolásának híre még aznap kora délután Bécsbe és Budapestre érkezett. A közvélemény és saját osztályának jelentős-körei előtt is ellenszenves trónörökös egyéni sorsa nem sok könnyet fakasztott. De a polgári sajtó nyomban szította a szerbellenes hangulatot, s a vezető politikusok a visszavágás módját fontolgatták.

Tisza István és a háború

Tisza másnap az uralkodóhoz küldött újabb memorandumában ismét kifejtette nézetét: „Egy általunk provokált háborút valószínűleg nagyon kedvezőtlen feltételek mellett kellene végigküzdenünk, míg a leszámolásnak későbbi időre halasztásával, ha ezt az időt diplomáciailag jól használjuk ki, az erők arányának javulását érhetnők el.”[142] Legfőképpen most is a várható román támadás aggasztotta. A július 8-i memorandum mellékletében – az „Oroszország, Szerbia, Románia elleni háború” katonai viszonyait taglalva a vezérkartól kapott adatok alapján – számítása szerint az orosz frontra annyi erőt kell küldeni, hogy a többivel a szerb hadsereget éppen csak fel tudják tartani, ”miközben az előnyomuló román hadsereggel szemben nem tudunk komoly ellenállást kifejteni”. Ha tehát az oroszok ellen nem sikerül gyors győzelmet elérni, és ezáltal az ottani hadsereg egy részét a szerbek és a románok ellen átdobni; akkor „a román hadsereg benyomul Erdélybe, a románlakta vidékeken felkelés tör ki, és a Szerbia ellen harcoló hadseregünket oldalba és hátha támadják. Ennek a hadseregnek egész biztos veresége utat nyit az ellenség előtt Budapest és Bécs felé, s eldönti az egész hadjáratot.”[143]

Olaszország és Románia semlegesítése

A hadi helyzet azonban ezt követően szinte óráról órára rosszabbodott az orosz fronton, s már három nappal később, szeptember 10-én Tisza táviratot küldött Berchtoldnak és Conradnak: beleegyezik Suceava átadásába, ha Románia aktívan fellép a központi hatalmak mellett. Ez az engedmény – amelyet Conrad is támogatott – kevés volt Románia megnyeréséhez, ezért különösen német részről ostromolni kezdték Tiszát az Erdéllyel kapcsolatos koncessziós lépésekért. Ilyen körülmények között került napirendre a szeptember 20-i közös minisztertanácson a román kérdés. Tisza ezúttal is ellenezte a további területátadást, sőt a magyarországi románságnak adandó autonómiát is. Amint mondotta, egyházi és iskolai vonatkozásban hajlandó engedményre, s erről kész a román király és kormány által kiküldendő bizalmi emberrel Budapesten tanácskozni. Ekkor – amint láttuk – koncessziókat nyilvánosan is kilátásba helyezett az erdélyi román nemzetiségi politika terén.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

Május 31-én a főváros 35 pontján tartottak előre be nem jelentett gyűléseket. Június első napjaiban megalakult a Budapesti Polgárok és Munkások Választójogi Bizottsága, amely június 8-ra nagy választójogi tüntető gyűlést hirdetett. Június 6-án megalakult a Választójogi Blokk, amelyben a szociáldemokrata párt és a baloldali ellenzék – a Károlyi-párt, a polgári radikálisok és Vázsonyi pártja – vettek részt. Csatlakozott a blokkhoz a keresztényszocialista Giesswein, valamint más kisebb egyesületek. A blokk elnöke Károlyi, alelnöke Vázsonyi és a szociáldemokrata Garbai lett. A blokk felvette programjába az általános, egyenlő és titkos választójog kivívását, a hódítás és hadikárpótlás nélküli béke kiküzdését, valamint azt a kívánságot, hogy az állandó béke biztosítására nemzetközi intézményeket hozzanak létre és demokratizálják a hadügyek és a külügyek vezetését. A Választójogi Blokk volt az első szervezeti formája a baloldali polgári irányzatok és a szociáldemokrata párt összefogásának, amely a háború végén a Magyar Nemzeti Tanácsban teljesedett ki.

A június 8-i városházi gyűlés választójogi követeléseit a polgármester vitte fel a budai Várban tartózkodó királyhoz. Az uralkodó a politikusok várakozásával ellentétben nem Andrássyt nevezte ki új miniszterelnöknek, a közismerten németbarát Andrássy megbízása ugyanis zavarta volna a király titkos különbéketerveit. Június 8-án reggel, a városházi gyűlést megelőzően Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással.

A munkásmozgalom 1917 őszén és az oroszországi szocialista forradalom

1917 őszén Magyarországon újabb sztrájkhullám bontakozott ki. Ez a harc az október első felében lezajlott – a közlekedést egy hétre megbénító – vasutassztrájkban érte el csúcspontját. Ezek a sztrájkok a a háború ellen is tiltakoztak, bár a minisztertanács valószínűleg helyesen állapította meg, hogy „az elégedetlenségre vezető okok közül a legnyomatékosabb az elsőrendű életszükségleti cikkekkel való ellátás tekintetében mutatkozó fogyatékosság… és a bérkérdés”.[144]

A szakszervezetek vezetőségében és a bizalmi testületekben megerősödött a baloldaliak befolyása. Meggyorsult a szociáldemokrata párt vezetőségétől független forradalmi és háborúellenes központok kialakulása a munkásmozgalomban. 1917 szeptemberében adták ki első háborúellenes röplapjukat a forradalmi szocialisták, a mozgalom legaktívabb baloldali csoportja. Ebben helyesen mutattak rá, hogy a békét sem az imperialista kormányok, sem a szociáldemokrata vezetők nem tudják létrehozni, a proletariátusnak kell cselekednie. A haditermelés szabotálására, általános sztrájk előkészítésére hívták fel a munkásosztályt.

Kiélezett belpolitikai helyzetben érkezett Magyarországra a hír: Oroszországban a munkások és katonák felkelése megdöntötte a burzsoázia hatalmát, a szovjetek kormánya az azonnali békekötésre hívott fel minden hadviselő felet. Érthető, hogy a több mint három esztendeje tartó háború alatt sanyargatott, nyomorgó és éhező munkások között rendkívüli hatást váltottak ki ezek az események.

Az oroszországi szocialista forradalom hatására megerősödtek a magyarországi munkásmozgalom baloldali elemei: a szociáldemokrata párton belüli baloldali vezetők és bizalmiak, a Szabó Ervin által támogatott forradalmi szocialisták, akik kapcsolatban álltak az anarchoszindikalizmussal rokonszenvező munkásokkal. A baloldali csoportosulások tettekre buzdították a munkásokat. Ez a hangulat a szociáldemokrata bizalmiak egy részét is magával ragadta. A pártvezetőség a szovjet kormány békefelhívását „a maga programjának” ismerte el és hozzájárult egy nagyszabású demonstrációhoz.

November 25-én több mint 100 ezer munkás vonult Budapest utcáin a városligeti Iparcsarnokhoz. A tüntetők fő jelszavai: „Le a háborúval!” „Éljen az orosz forradalom !” A nagygyűlés szónoka Bokányi Dezső volt. Bokányi mindig összeforrott hallgatósága hangulatával, de most – bár radikális hangot ütött meg és a tanácsok megalakításának szükségességét is hangsúlyozta – a közbekiáltások forradalmi hangjával nem tudott lépést tartani. A gyűlés résztvevői általános sztrájkot követeltek. „Az orosz szociáldemokraták megmutatták az utat!” – kiáltották –, „A magyar proletariátus tanuljon az orosztól!” A gyűlés forradalmi szellemű határozatot hozott: „El vagyunk határozva arra, hogy az orosz forradalmárokat a béke megszerzésére irányuló hősi harcukban támogatni fogjuk, és minden erőnkkel küzdeni fogunk azért is, hogy egyik osztálynak a másik által való kizsákmányoltatása és egyik nemzetnek a másik által való elnyomatása a mi országunkban is megszűnjék.”[145] A budapesti tüntetéssel egyidőben, részben azt követően, a vidéki városokban is hatásos demonstrációk zajlottak le.

Az iparcsarnoki nagygyűlés napján, vasárnap délután a szociáldemokrata párt rendkívüli kongresszust tartott, amelyen a pártvezetőség az akkori helyzetben másodrendű kérdést – közélelmezés, egyesülési és gyülekezési jog – tűzött napirendre. Több felszólaló bírálta az ezekkel kapcsolatban beterjesztett határozati javaslatokat és erélyesebb akciókat kívánt: „Ha nem megy másképp – mondotta a nyomdászokat képviselő Preusz Mór –, akkor azt az erőt kell alkalmazni a kormánnyal szemben, amely erő azt jelenti, hogy a kormányt a helyéről el lehet kergetni.”[146] A pártvezetőségnek azonban sikerült kitérnie a munkástanácsok megalakítására irányuló követelések elől. A pártgyűlés után még inkább azt tekintette fő feladatának, hogy a forrongó munkásságot „nyugalomra” és „fegyelemre” intse; a bizalmiak jelentős része azonban ebben már korántsem volt olyan engedelmes eszköz, mint azelőtt.

A forradalmi szocialisták újabb röpirataikban buzdították forradalmi tettekre nemcsak a munkásokat, hanem – tanulva az orosz forradalomból – a katonákat is: „Katonatestvéreink! Most dől el egész életetek sorsa! Már morajlik idehaza a föld, készülnek a kiuzsorázottak, az elnyomottak, hogy felelősségre vonják azokat, akiknek a vér- és könnytengerért felelniük kell. Ti vagytok a föld urainak utolsó reménysége, a ti szuronyaitok mögött keresnek menedéket. Ha felvonul majd az éhezők és nyomorgók serege – ha titeket küldenek ki, hogy vérbe fojtsátok testvéreitek megmozdulását –, katonák, mit fogtok majd tenni?”[147]

A januári sztrájk

A teljes cikk.

A kormánypolitika fordulata

A kormánypolitika januári fordulata után megindult a demokratikus és szocialista erők elleni leplezetlen hajsza, amely még Tisza módszerein is túltett. A reakciós burzsoá sajtó most már féktelenül szidalmazta a szovjet forradalmat. Ezekben a napokban jelentette ki a reakció táborába állt Vázsonyi a képviselőházban: a „bolsevikizmusnak minden, akár lappangó, akár alattomos, akár nyílt glorifikálását meg nem engedem, és elfojtom”.[148] A forradalmi szocialisták vezetőit – Sugár Tivadart, Duczynska Ilonát, Kelen Józsefet, Jusztusz Vlagyimirt – még a januári sztrájk előtti napokban letartóztatták, a mozgalom lendületét azonban ez nem törte meg, az irányítást Korvin Ottó vette át. A szociáldemokrata párt több baloldali vezetőjét is – köztük Hamburger Jenőt – letartóztatták, és pert indítottak ellenük. Felfüggesztették a magánalkalmazottak szövetségét, betiltották és feloszlatták a Galilei Kört, vezetőit bíróság elé állították. Hajsza indult Károlyi Mihály ellen is, felségárulási pert készítettek elő, s ehhez a jogi érveket Vázsonyi szállította.

Az eddig laza kapcsolatban álló, egymástól független háborúellenes csoportokat a fokozott terror közelítette egymáshoz. A munkásság mozgalmának lendületét nem törték meg a terrorintézkedések. A baloldali forradalmi csoportokra mért csapások ellenkező eredménnyel jártak. Erről a belügyminiszter is beszámolt a minisztertanácson. Február elején előadta, hogy „az ország ipari városai s főleg Budapest forradalmi tendenciákkal teljesen alá vannak aknázva. A társadalmi rendet a készülő tömegsztrájkok és forradalmi mozgalmak a legkomolyabban veszélyeztetik.”[149] Három héttel később felhívta a figyelmet, hogy „napról napra szaporodnak a társadalomra és az államra egyaránt veszedelmes mozgalmak”.[150] A minisztertanács ekkor határozatot hozott arról, hogy „a katonai szolgálatra bevonult csendőrök és rendőrök” visszahelyezésével megerősíti a karhatalmat. Március 7-én a belügyminiszter bejelentette, hogy a „statárium kihirdetésére nézve a szükséges összes előmunkálatok megtörténtek”.[151]

A gazdasági bomlás

„A németek – mondotta a kereskedelemügyi miniszter a kormány tanácskozásán – a legtöbb cikknél túlzott és teljesíthetetlen igényekkel léptek fel, sőt nem egy esetben a 100:0 részesedési aránynak javukra való megállapítását követelték.” Amit a Monarchiának mégis sikerült kicsikarnia, az főleg Ausztriába került. „Osztrák részről azon határozott kijelentés történt – mondotta a miniszter –, hogy Ausztria az oroszországi, illetve ukrajnai nyersanyagok felosztási alapjául csupán az ipari teljesítőképesség elvét ismerheti el.” A magyar kereskedelemügyi miniszter csupán azzal vigasztalhatta magát, hogy a „a Fekete-tengeren, illetve a dunai úton érkező mindennemű textilanyag szétosztási helyéül Budapest jelöltetett ki, s ezzel a magyar főváros ezen tömegcikkekre nézve mintegy a Kelet kapujává, a Dél-Oroszország és a Nyugat összekötő kapcsává tétetett”.[152]

A forradalmi mozgalmak erősödése

A szociáldemokrata párt vezetősége a második Wekerle-kormány válsága idején tüntetéseket szervezett a választójogi követelések mellett. A munkásmozgalom azonban már szétfeszítette a választójogi harci program polgári partnerekhez idomított keretét. Május elsején általános sztrájk volt nemcsak a fővárosban, hanem a vidéki városokban és a bányatelepeken is. Bár a belügyminiszter tüntetést nem engedélyezett, több vidéki városban: Miskolcon, Debrecenben, Salgótarjánban, Győrött tízezres tömeg vonult fel a tüntetéseken.

A kormány a sztrájkmozgalmat a katonai terror fokozásával próbálta gátolni. A szervezőket letartóztatták, sok sztrájkolót bevonultattak. A sztrájkhullámot, amelyet éhségtüntetések egészítettek ki, sem a szakszervezeti vezetőségek rábeszélése, sem a kormány terrorja nem tudta már szűkebb mederbe terelni. „A munkások nyugtalansága és a négyéves háború folytán való kimerültsége óriási volt – írja Buchinger visszaemlékezésében –, már nem tudtuk őket türelemre bírni…, lassan a kormány is már oda jutott, hogy nem tudta a dolgokat és az eseményeket irányítani vagy befolyásolni.”[153]

A munkásság forrongó sztrájkmozgalma a júniusi általános sztrájkban csúcsosodott ki. Bécs üzemeiben június 18-án leállt a munka. Június 20-án politikai sztrájk robbant ki Budapesten is. A MÁVAG udvarán a katonai parancsnok a béremelést követelő munkások közé lövetett. A sortűznek négy halálos áldozata és több mint 20 sebesültje volt. Néhány óra alatt a főváros összes üzemei leálltak, megbénult az ország vasúti forgalma, sztrájkba léptek a vidéki üzemek is.

A sztrájkoló munkásság az Országház előtt megrendezett nagygyűlésén Landler Jenő forradalmi beszédet mondott. „Nem beszélni kell többé, itt a tettek ideje. Le kell számolni az egész korrupt kormányrendszerrel!”[154] Másnap a minisztertanács elrendelte Landler letartóztatását, megtorló intézkedéseket határozott el a vas- és fémmunkások szakszervezete ellen. Utasítást adott a vidékre utazó „izgatók” letartóztatására. A kormány valamennyi szakszervezeti vezető bevonultatását is fontolgatta, mert – amint a kereskedelemügyi miniszter mondotta – „a szakszervezetek vezetőinek kezéből kisiklott a vezetés, s azoknak úszniuk kell az árral. Hogy vezető szerepeiket megtarthassák, tovább kell izgatniok. Ma úgy áll a helyzet, hogy a vezetők tudnak sztrájkot szervezni, de leszerelni nem.”[155] A kormány tehetetlen volt az egész országra kiterjedő politikai sztrájkkal szemben, amely nyolc – helyenként tíz – napig tartott.

A pártvezetőség a június 20-i izzó hangulatú bizalmi értekezlet hatására a sztrájk mellett foglalt állást. A Szakszervezeti Tanács tagjaival, továbbá a bizalmitestület egy részével munkástanácsot alakított. Ez június 27-én felszólította a munkásokat a sztrájk beszüntetésére. „A harc mostani folytatásának céltalanságát felismerve, megszakítjuk azt… Fejezzétek be a harcot és térjetek haza az üzemekbe.”[156] Miután feladatát betöltötte, ez a munkástanács fel is oszlott. Mindez már nem törte meg a forradalmi hullámot.

A délszláv kérdés és Tisza útja

Augusztus 31-én Budapesten a két miniszterelnök megbeszélésén Wekerle változatlanul ellenezte Bosznia-Hercegovina és Horvátország egyesítését akár a magyar korona égisze alatt is, és kitartott a május végén kifejtett felfogása mellett. Bosznia tartományfőnöke, Sarkotić ezt a megoldást májusban még kivihetőnek – bár elégtelennek – tartotta, most viszont az volt a véleménye, hogy a kora nyári vereségek után a Monarchián belüli délszláv egység a minimum. Szerinte ezt az egységet a Szent István-i korona alatt kellene létrehozni. A budapesti tanácskozásról küldött jelentésében ezt írta: „A megbeszélés lefolyása azt a benyomást váltotta ki belőlem, mintha Magyarországon azokat a jelenségeket, amelyek jelenleg délen részint nyíltan, részint titokban lejátszódnak, valamint a délszláv kérdés gyors és megfelelő megoldásának szükségességét még mindig bizonyos mértékig alábecsülnék.”[157]

A Magyar Nemzeti Tanács

A Magyar Nemzeti Tanács megalakítása és ellenkormányként való proklamálása, bárhogyan tervezték is a továbbiakban vezetői, forradalmi jellegű lépés volt. Az egyidejűleg megszerveződő katonatanács pedig, amelyet a forradalmi szellemű katonatisztek hoztak létre, tudatosan a fennálló hatalom forradalmi megdöntésére készült. A katonatanáccsal együttműködött az a forradalmi tömörülés is, amely ezekben a napokban alakult meg a különböző baloldali szocialista csoportokból. A kormánykörök jól látták a veszélyt. A nemzeti tanács proklamációját közlő lapokat elkobozták, és Lukachich altábornagyot – aki korábban a magyarországi karhatalom parancsnoka volt és kegyetlenségével hírhedtté vált – a budapesti katonai kerület parancsnokává kinevezték, de a nemzeti tanáccsal való fegyveres összecsapást kiprovokálni, erő híján, nem merték.

Andrássy különbékekérése

Amikor híre ment, hogy az uralkodó nem nevezte ki Károlyit miniszterelnöknek, október 28-án hatalmas tömegtüntetés követelte a Magyar Nemzeti Tanács kormányának megalakulását. A forradalmi tömeg a Várba akart vonulni, hogy követeléseit József főherceg tudomására hozza. A Bécsbe visszatért király ugyanis a főherceget, akit néhány nappal előbb tábornaggyá léptetett elő, küldte Budapestre, hogy nevében „homo regiusként” folytassa a kormányalakítási tárgyalásokat. Lukachich katonasága nem teljesítette az altábornagy parancsát és utat nyitott a Vár felé nyomuló tüntető tömeg előtt. A rendőrség azonban a Lánchídon belelőtt a felvonulókba és lovasrohamot intézett a sűrű sorok ellen. Mintegy 70 sebesültje és 3 halottja volt az összecsapásnak. A „lánchídi csata” a forradalom előjátéka volt.

Forradalom Magyarországon

A teljes cikk.

Siklós András

A Wekerle-kormány válsága

Az első híradás a Balkánon bekövetkezett fordulatról szeptember 27-én – vagyis közel két héttel az antant támadásának megindulása után – jelent meg a budapesti napilapokban.

A riasztó hírek a hátországot kizökkentették viszonylagos nyugalmából. Az izgatott hangulat 28-án az esti órákban csak fokozódott, mivel a miniszterelnök – Wekerle Sándor – egy nyugtalanul várt sajtóértekezleten leplezetlenül tárta fel a helyzet reménytelen voltát.

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

A bolgár front összeomlásának híre Erdélyben érte Károlyit, apósa, Andrássy Gyula dubrini birtokán. A riasztó hírekről értesülve azonnal megszakította pihenőjét, és az első vonattal Budapestre utazott.

„Béke, demokrácia, függetlenség” – a pályaudvaron e jelszóban foglalta össze programját az üdvözlésére megjelent küldöttség előtt.

Békén nem egyszerűen megegyezéses békét értett, melyhez a német szövetséggel való szakítás, új antantbarát orientáció egyengetné az utat, hanem a pacifista célok megvalósulását is: tartós békét, további háborúk elkerülését.

A demokrácia követelése nemcsak demokratikus reformokat jelentett, hanem mind nagyobb hangsúllyal gyökeres rendszerváltozást is.

A függetlenség követelése, a perszonálunió megvalósulása állásfoglalás volt egyben a Monarchia föderatív átszervezése mellett.

A polgári radikálisok

Október 14-én a régi képviselőház zsúfolásig megtelt üléstermében megnyílt a radikálisok régen esedékes kongresszusa, melyen ismert vezetőik: Jászi Oszkár, Szende Pál, Bíró Lajos, Supka Géza, Benedek Marcell szerepeltek előadóként. A tanácskozás három határozati javaslatot fogadott el. Az első új kormányt követelt, a második külpolitikai programot adott, a harmadik a belpolitikai teendőket részletezte.

Egy új, demokratikus, „cselekedeteiben bátor és határozott” kormány mellett a kongresszus azzal az indokolással foglalt állást, hogy csakis egy ilyen kormány ”mentheti meg Magyarország területi integritását, és kímélheti meg a társadalmat forradalmi konvulzióktól”.

A külpolitikai programot tartalmazó határozati javaslat azt hangsúlyozta, hogy Magyarország területi integritása „nincs ellentétben sem a nemzetiségek jogos igényeivel, sem a kialakuló államok ésszerű törekvéseivel”.[158]

A sürgős belpolitikai és belgazdasági teendőket 12 pont összegezte. E pontok többnyire a már ismert radikális követeléseket tartalmazták (választójog, sajtószabadság, agrárreform, a kereskedelem és kisipar támogatása, a köz- és magánalkalmazottak helyzetének javítása), de kitértek új elgondolásokra, aktuális feladatokra is (gondoskodás a hazatérő katonákról, a háborús gazdasági intézmények, a központok rendszerének felszámolása, egyszeri nagy vagyonadó, az egyedárusági helyzetet élvező üzemek államosítása stb.).

A kongresszus a vezető szervek megválasztása során Ady Endrét is a végrehajtó bizottság tagjai közé választotta. Ady a kongresszuson betegsége miatt nem jelent meg, de a tanácskozás résztvevőit táviratban üdvözölte: „… A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni (jóvátenni). Mentsük meg a magyar népet, – hasonlóan minden magyarországi népet. Népek joga, népek szövetkezése jöjjön…”[159]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

Október 2-án, Szabó Ervin temetésekor Csepelen és egy sor budapesti üzemben 10 percre leállt a munka.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

<