Bulcsú harka

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 24., 13:42-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Vérbulcsú

karcha vagy harka
? – 955
a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb tisztségviselője volt a 10. század közepén
Wikipédia
948
Bulcsú harka és Tormás herceg Bizáncba vonul; Bíborbanszületett Konstantin császár megkereszteli őket; ötéves békét kötnek.
954
eleje: Az I. Ottó király ellen fellázadt hercegek felkérésére Bulcsú harka seregével Regensburgban és Wormsban jelenik meg, de a hercegek innen továbbküldik őket Franciaországba kalandozni; Burgundián és Lombardián át vonulnak haza.
955
június: Követek mennek Magyarországról a több oldalról támadott I. Ottó táborába; Ottó nem vállal adófizetést, mire bajor urak vezetésével Bulcsú harka, Lél herceg és Súr vezér serege Augsburg ellen vonul.

Bartha Antal

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Bíborbanszületett Konstantin közli a gyulánál kisebb karcha méltóságot, szerinte mindkettő bírói tisztség volt. A karcha, hirka jelentésének megfejtése nem járt sikerrel. Mivel a X. század közepén ezt a méltóságot Bulcsú viselte, az ő neve pedig esetleg a török bocsát, bocsánik igével vethető egybe, így lehetséges, hogy a méltóságnév és viselőjének neve között kapcsolat van.

Györffy György

Milyen módon történt a föld elosztása?

  • Konstantin császár 950 körül írt, A birodalom kormányzása című műve a magyarok törzsszervezetére vonatkozó legfontosabb forrás. A császárnak a magyar viszonyokat jellemző híradásai két forrásból táplálkoznak. Kisebb részben attól a Gábriel klerikustól erednek, akit a honfoglalás után a császár követségbe küldött a magyar vezérekhez, nagyobb részben a 948-ban Bizáncban járt Árpád-házi Tormás herceg és Bulcsú hadvezér előadására támaszkodik.
  • Történetíróink általában elfogadták a magyar krónikák előadását, mely szerint a hét vezér – Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Künd, Lél, Vérbulcsú – az ország különböző vidékein ütötte fel táborát. Erről a vezérnévsorról azonban kiderült, hogy a krónikaíró állította össze a történeti mondák X. századi főszereplőiből. Így került bele például tévesen a 955-ben kivégzett Vérbulcsú és Lél neve a honfoglaló vezérek névsorába. Mivel ennek a vezérnévsornak az összeállítója a kabarok szállásterületével egyáltalán nem számolt, az általa adott összképből nem indulhatunk ki.
  • Egy 1979-ben közzétett arab forrás, Ibn Hajján Rabatban fellelt krónikája a 942-ben a spanyol határvidéken elfogott magyar vitézek elmondása alapján ismerteti a magyarok (turkok) hét vezérét. Mivel a megadott névsorban a „leghatalmasabb” vezér mellett a gyula és Bulcsú harka is szerepel, ez inkább vonatkoztatható a hét törzsfőre, semmint hét kalandozó csapatvezérre. Az egykorú feljegyzésen alapuló másolat nehézsége, hogy számos arab betű többféleképpen olvasható, s így csak néhány név egyeztethető az ismertekkel, sőt egyes esetekben az is vitatható, hogy a betűcsoport arab szót vagy magyar nevet takar. A főfejedelem megjelölésénél a forráskiadásban Sana áll, ami lehet az arab 'méltóság' szó, de lehet az arab másoló által szónak felfogott személynév is, Sana ugyanis egy pont változtatásával Sabának is olvasható. Ez esetben a név a nyugati forrásokból ismert Schaba kalandozás kori magyar vezérnek és krónikáink Chaba királyfijának nevével egyeztethető. A második vagy arab kiolvasás szerint a méltóságára leghatalmasabb vezér gyila volt. A következő vezér, Vulsudi nevében Konstantin császár feljegyzése szerint is a harmadik, karhász méltóságot viselő Bulcsúra ismerünk.
  • Az erdélyi „gyula” uralmának kezdetét nem a krónikák felől lehet megközelíteni, hanem abból a meggondolásból, hogy Árpád kései utóda, Fajsz 950 körül már mint első fejedelem szerepel, s így az Árpádok ezt megelőzően a gyula címet, nyilván kisebb hatalommal, átengedték egy soron következő törzsfőnek. Anonymus az erdélyi gyulák ősét Tétény (Tühütüm) és fia, Harka személyében jelöli meg. Tétény – a szálláshelyeit idéző helynevekből következtetve – még nem költözött Erdélybe, hanem a Dunántúlon élt. A Harka (kicsinyítve Harhadi) személynév a magyarok harmadik, karkhasz méltóságának emléke. Harka személynévből képzett falunevet szintén nem találunk Erdélyben (hacsak nem ennek szlávos alakja rejlik a Gyulafehérvár mellett fekvő Kar(a)kó falu nevében), de a harka rokonsága egy tagjának, a 921 körül élt Bogátnak a neve a tordai és dési sóbánya közelében lelhető fel. Amennyiben e települések a Bulcsú harkával rokon Bogátról nyerték nevüket, ez elsősorban a sóbányáknak a fejedelemség számára való biztosítását jelentheti, de jele lehet annak is, hogy a különböző magyar törzsfők által kézben tartott erdélyi nyári legelők időlegesen egy „úr” alá kerültek.

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

44 évvel Kurszán halála után Árpád dédunokája, Tormás herceg és Bulcsú harka Bizáncban informálta Konstantin császárt arról, hogy az Árpádok hogyan jutottak a törzsszövetség élére. Egy szót sem ejtettek Kurszánról, valamint arról, hogy a honfoglalás korában a magyarok kettős fejedelemség alatt éltek. Elismerték ugyan, hogy a honfoglalás előtt a magyarok rangban első vezére a fényes nemzetségből eredő Levéd volt, és mellette Álmos volt a következő vezér, de a fejedelemválasztást egy célzatos történettel adták elő. Eszerint a kazár kagán nemes kazár feleséget adott Levédnek, de nem született gyermekük. A kagán Levédet a magyarok fejedelmévé akarta tenni, aki egyben neki engedelmeskedjék, de Levéd így szólt: „Nagyra veszem az irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom néked, de minthogy nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább a fejedelem.”[1] Megtetszett a beszéd a kagánnak, követeket küldött a magyarokhoz, akik a rátermettsége miatt alkalmasabb Árpádot választották fejedelemmé, és a kazárok szokása szerint pajzsra emelték.

Már önmagában az az előadás, hogy egy fényes dinasztia sarja saját alkalmatlanságát beismerve, nemzetsége mellőzésével, önként átengedi az egyeduralmat a soron következő törzsfő családjának, a legnagyobb mértékben gyanút kelt. A gyanú azonban bizonyossággá fokozódik, amikor a császár informátorai, köztük az Árpád-házi Tormás, a dinasztiaalapító uralomra jutásáról ismételten hangsúlyozzák: Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.”[2] A magyar kettős fejedelemség ismeretében bizonyos, hogy itt nem tévedésről van szó, hanem a magyarok között jól ismert tények célzatos letagadásáról.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A harmadik méltóság, a harka tisztét a 920–930-as évek táján Kál, Bulcsú apja töltötte be. Az ő nevét fenntartó szállások főleg a Balatontól a Dunáig terjedő területen jelentkeznek, részint a Fertő-tó és a Répce mellett – ami felfogható úgy is, mint Tétény fia „Harka” öröksége –, részint a Balaton északi partján. Minthogy Diós-Kál a 9. században fejedelmi székhelynek számító Zalavárral szomszédos, ennek mindenkori ura pedig a fenéki római erődöt is kezében tartotta, birtoklása méltán kapcsolható a harmadik vezérhez. Kál nyári szállását a Badacsony közelében torkolló Káli-völgyben kereshetjük. Badacsonylábdi, az Árpád-kori Lád volt ősi fészke a Vérbulcsú vagy Lád-nemzetségnek; e tájon jelölik meg a krónikák is Bulcsú szálláshelyét. Bulcsú nyári szálláshelyét jó okkal keresték a Szombathely közelében fekvő Bulcsú (ma Búcsú) nevű faluban.

Anonymus Bogátot mondja Bulcsú apjának, ami bizonyosan téves, de lehet, hogy Bogát is Bulcsú családjához tartozott, és a harka méltóságát töltötte be. Erre látszik mutatni, hogy 921-ben egy Árpád-házi herceggel, Tarhossal vonult a szövetséges Itáliába, úgy, mint 948-ban Bulcsú harka az Árpád-házi Tormás herceggel Bizáncba.

Téténnyel, Kállal és Bogáttal kapcsolatban felmerülhet, hogy mint fejedelmi vők, illetve sógorok nyertek el fejedelmi partvonalakat vagy hercegi szállásokat; a nevüket fenntartó helynevek: Tétény a Duna partján, Kál Hevesben és Bogát Baranya, Tolna, Somogy és Szabolcs megyében az Árpádok szállásai mellett jelentkeznek, mintha családtagok nevét őriznék.

A harkák szállásai minden bizonnyal a Balatontól a szigetközi Dunáig terjedtek, amelynek tengelye, a Marcal–Rába partvonala, látszólag nem az ő kezükön volt. Ehelyütt maradtak helynévi emlékei az Anonymus által említett Huba törzsfőnek; a Marcal forrásvidékén Hobajm, s torkolata alatt a leszármazottja nevét fenntartó Szemere falu található. A Marcal–Répce parti nagy távú szállásváltó út valószínűsíti, hogy törzsfőről van szó, de vezérségének ideje bizonytalan. Különféle meggondolások alapján besorolható a vezérek első és második nemzedékébe, de érvek hozhatók fel amellett is, hogy később élt, és csak Bulcsú bukása után lett a Rába-mellék ura.


Szállásterületenként és nemzedékenként felsorolva az ott megszálló vezéreket a következő feltételezett képet kapjuk:

  Rábavidék
III. nemzedék Bulcsú

A véglegesnek ígérkező 900. évi új szállásrendben 904-et követően bizonyára nagy személyi változások következhettek be, amelyek révén egy második generációbeli új „vezérkar” alakulhatott ki. Több második generációba tartozó vezér az ország nyugati szélén, egy-egy folyóvíz mellett nyert új szállást, amelyet olykor családtagjai is örököltek. Így Kál és Bulcsú említett udvarhelye mellett, a Gyöngyös mentén Bogát és Tevel, a Répce mellett Huba és Szemere, a Nikics–Sió partján Szabolcs, az Ikva mellett Harka, Gyula, s nem messze, a Fertő tónál Tétény, sőt az egymással szomszédos csallóközi Ete és Bár is e sor folytatásának tekinthető. Mindez nem új megszállást jelent, hanem egy nyugati támadásra való felkészülésre mutat, és Konstantin császár azon szavaival magyarázható, hogy a magyarok vezéreinek megegyezésük van, hogy ahol háború üt ki, a folyóknál találkoznak.

Gazdasági és társadalmi indítékok

Különleges fontosságú megállapodásokra, mint amilyen a hosszú lejáratú békeszerződések kötése vagy megújítása volt, valamelyik főméltóság – egy Árpád-házi dux társaságában – személyesen látogatott el, és az uralkodóval közvetlenül szerződött. Ilyen volt például Árpád fia Tarhos és Bogát harka (?) szerződése Berengárral vagy Tevel fia Tormás és Bulcsú harka szerződésmegújítása Bíborbanszületett Konstantinnal, aki a Bizáncba jött szerződő feleket barátaivá fogadta, és a megkeresztelkedett Bulcsút római patríciusi ranggal tüntette ki.

Uralomváltás és a székelyek

Kézai Csabát az általa írt hun történet végétől a magyar történetbe átvezető részhez építette be, azt állítva, hogy Csaba Attila legkisebb fia volt. Ennek azonban nemcsak az Attila birodalmának bukását elbeszélő egykorú források mondanak ellent – Attila legkisebb fiának Irnik volt a neve! –, hanem egy nyugati forrás is, amely Schabát a kalandozó vezérek között Bulcsú társaságában említi.


A székelyek szétszórásával egyidejűleg menekülhetett a Csaba-magyara néprész a Balkánra, a Vardar vidékére. Már a Csaba-magyara név is valószínűsíti, hogy a székelyeken kívül magyar törzsbeliek is támogatták Csaba „királyfi”-t az uralomért vívott küzdelemben.

A rabati vezérnévsor néhány megfejtett neve nem teszi lehetővé, hogy segítségével a vezérek településrendjében bekövetkezett változást megállapítsuk.

Mindenesetre ekkor következhetett be, hogy Fajsz elfoglalta a vezérek szállásváltó útját, a szigetközi Fajsz falutól le a Duna menti Fajszig. Bulcsú mint harka megerősödve került ki a küzdelemből, és Basman vezér Nyitra-parti szállásai Lél kezére kerültek, jelezve, hogy Basman elbukott, az ifjú Árpád-házi Lél foglalta el partvonalát.


Még Taksony herceg 947. évi itáliai megjelenése sem számít komoly hadjáratnak, hanem csak a régi szerződés megújításáról lehet szó, ugyanúgy mint Bulcsú harka és Tormás herceg 948-as bizánci útja is a szerződéses kapcsolatok megújítása, melynek során a magyar vezetők a császár előtt nem győzték hangsúlyozni, hogy Levéd leváltása óta egyedül Árpád fiai töltik be a magyar fejedelmi széket.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Fajsz az Árpád-házi hercegekkel látszólag kiegyezett a fejedelmi partvonalak és a hercegségek birtoklása felett: a pesti Duna-parton és Nyírségben Tas, a bodrogi Duna-parton és a Vág vidékén Taksony, a baranya-tolnai részeken pedig Tormás herceg váltotta szállásait. Ugyanakkor az egyeduralmat csorbította Zombor gyula és Bulcsú harka hatalma; az utóbbi a Rába, az előbbi a Maros és Bodrog vidékének ura volt. A várak építése velük szemben a fejedelmi hatalom erősítését is jelentette.


Az öt év leteltével, 948-ban ment Bizáncba az a nevezetes követség, amelyről Bíborbanszületett Konstantin császár, valamint Szkülitzész krónikája beszámol. A követséget Bulcsú harka vezette, és vele volt Tormás herceg. Olyanféle türk követküldési mód volt ez, mint amit Menandrosz 569-ben leír, amikor a türk kagán Tagma tarkánt küldte követségbe Bizáncba egy ifjú méltóságviselővel, Maniach fiával. Valószínű, hogy a magyaroknak egy görögül tudó szláv tolmácsuk is volt; ő adta vissza például a magyar törzsfő úr nevét a vojavoda szóval. Konstantin szövegének több morva vonatkozásából éppenséggel arra következtethetünk, hogy egy morva misszión nevelkedett bolgár pap volt a tolmács. Tőle eredhet a nagymorva fejedelemség széthullásának mondája, a morvák szerepének túlhangsúlyozása a honfoglalás leírásában, de az a közlés is, hogy a legyőzött morvák, nyilván a főemberek és a kíséret, a bolgárokhoz, magyarokhoz, fehér horvátokhoz és más népekhez menekültek.

Az időközben atyai trónját elfoglalt Konstantin császár nem csupán intellektuális érdeklődéssel fordult a magyarok felé – meggyőződve a szerződéseket betartó magyar fejedelemség stabilitásáról – be akarta vonni a magyarságot a görög rítusú keresztény népek családjába. Egy bizánci keresztény hitre tért magyar nép ugyanis olyan függő szövetségesévé válhatott volna a birodalomnak, amellyel a Bizánc számára mindenkor veszélyt jelentő gócokat, Bulgáriát és „Szkítiát” sakkban tarthatta volna.

Egy ilyenféle tervnek tudható be, hogy Konstantin császár Bulcsú harkának patríciusi címet adományozott, és Tormás herceget barát címmel tüntette ki, ami az idegen fejedelmeket megillető bizánci címek között a harmadik fokozatot képviselte. Még jelentősebb, hogy a császár megkeresztelte Bulcsút. Egy Szkülitzész-kézirat miniatúrája szerint egyháziak és világiak ünnepélyes csoportja előtt kiemelte a ruhátlan hadvezért egy bazilika keresztelőmedencéjéből. Valószínű, hogy Bulcsú példáját az ifjú Tormás is követte.

Konstantin császár művét 952-ben fejezte be, s mivel nem tesz említést újabb magyar követségről, azt kell hinnünk, hogy erre 953-ban került sor, amikor az ötéves szerződés ideje lejárt. Szkülitzész tartotta fenn annak emlékét, hogy Bulcsú után a gyula ment Bizáncba. Ő is megkeresztelkedett, sőt hozott magával egy Hierotheosz nevű görög szerzetest is, akit Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka (+956) a „türkök püspökévé” szentelt.

Bulcsú és gyula külön-külön való megkeresztelkedéséből többen arra következtettek, hogy itt külön utakon járó törzsfők akcióiról van szó. Ha azonban azt vesszük figyelembe, hogy 948-ban a magyarok harmadik méltósága, a harka (harkász) ment Bizáncba, őt pedig 953-ban a fejedelem után a második méltóság, a gyula követte, ez inkább úgy értelmezendő, hogy Fajsz fejedelem és a vezérek tanácsa a bizánci kapcsolatot fokozatosan erősítette. Erre mutat a császár válasza is: másodízben püspököt küldött a magyaroknak. Szkülitzész nem tesz említést sem arról, hogy Bulcsút, sem arról, hogy a gyulát kísérte volna valaki, s így lehet, hogy a második követségnek is volt egy ifjú hercegi kísérője, talán éppen Tormás, aki a Duna jobb partján a Bizánc felé vivő útvonalat ellenőrizte.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

Feltehetőleg Boleszlav kérésére történt, hogy júliusban, amikor a magyarok nem szoktak hadjáratot indítani, a Duna északi oldalán magyar sereg vonult a Csehországgal határos Nordgau felé. 950 augusztus 9-én, körülbelül ugyanakkor, amikor Boleszlav megadta magát, a magyarok a Luhe folyónál megsemmisítették a bajor sereget. A győzelem jelentőségét csökkenti, hogy második vonalbeli seregek csaptak össze: magyar részről a Duna északi oldalán nem a fejedelmi had, hanem valamelyik dux (Lél vagy Súr) vonult fel, bajor részről szintén nem a herceg elit hadereje, hanem az otthon maradt katonaság vette fel a harcot.

A magyar győzelemnek mindamellett jelentős lélektani hatása lehetett odahaza, mert a magyarok huszonöt éve minden németországi vállalkozásukban kisebb-nagyobb vereséget szenvedtek. A vezérek, elsősorban Bulcsú újból terveket szőttek, és a negyvenes évek tétlenségét nagy vállalkozókedv váltotta fel. 951 tavaszán sereget küldtek Itáliába. A magyarokkal szövetséges Berengár, nem sejtve, hogy német támadás készül ellene, a magyarok átengedte zsákmányoló dúlásra Aquitániába, amely az Ottóval szövetséges IV. Lajos francia királyt uralta.

Ezt az alkalmat használta ki Henrik bajor herceg. A múlt évi vereségét megbosszulandó, 951 tavaszán betört Magyarország nyugati végeire, és még mielőtt komoly sereg gyűlt volna össze, sok állatot és embert zsákmányolva hazavonult. A magyarok saját hazájukban való megtámadásának híre gyorsan terjedt, és dagadt, mint a lavina. Franciaországba már olyan hír jutott el, hogy a magyarokat leigázták. Egyes történészek pedig – Widukind szavait félremagyarázva – a Ticinon való átkelésből Tiszán való átkelést véltek kiolvasni. Ilyen hosszú hadjáratra azonban Henriknek sem ereje, sem lehetősége nem volt. Henrik az év elején még Ottó császár udvarában tartózkodott, nyáron pedig már Bajorországból intrikált Ottó császár fia, Liudolf ellen. Ottó ugyanis – engedve II. Lothár olasz árnyékkirály özvegye, Adelhaid hívásának – nagy itáliai hadjáratra szánta el magát, amelyben Henrik mint hadvezér vett részt. A királyi sereget önszántából megelőzte a Lombardia uralmára pályázó Liudolf herceg, de Henrik követei előtte jártak, s így még a németbarát városok sem nyitottak kaput előtte.

Ottó – hercegek és püspökök kíséretében – nyár végén indult el, és 951. szeptember 23-án ostrom nélkül bevonult Paviába, ahol feleségül vette Lothár özvegyét, és Itália királyává kiáltatta ki magát. II. Berengár elmenekült, Ottó pedig Kelet-Lombardiát Aquileával és Veronával együtt Henrik bajor herceg uralma alá rendelte. A kortárs, de távol élő Widukind Henrikről ezt írta: „elfoglalta Aquileát, a magyarokat kétszer legyőzte, a Ticinót átúsztatta és nagy zsákmányt szerezve sértetlenül tért haza.”[3] Flodoard elmondja, hogy a Franciaországban pusztító magyar sereg 951-ben Itálián át tért haza, nyilván ősszel, amikor Paviában már Ottó székelt. Bizonyos, hogy Henrik kapta feladatul, hogy a hazatérő magyar sereget, még mielőtt Berengár segítségére sietne, megverje. Henrik a 951. évben csak itt, a Ticino mellett kerülhetett másodszor magyar sereggel szembe, és győzedelmeskedett felette.

Berengár 952-ben behódolt Ottónak, s ezzel teljessé vált Magyarország nyugatról való elvágása. Hozzájárult ehhez a kelet és nyugat felől való bekerítés veszélye. 951 táján Ottó követeket váltott Bíborbanszületett Konstantinnal, és egy dinasztikus házasságot vettek tervbe: Konstantin kisfia, II. Romanosz számára kiszemelték Henrik bajor herceg kislányát, Hadvigot, és 952-ben görög eunuchok érkeztek Augsburgba, hogy a leányt görögül tanítsák. Bár a házassági terv 955-ben füstbe ment, a szövődő görög–magyar kapcsolatok idején aligha maradt rejtve a magyar udvar előtt, és így ez is hozzájárulhatott a magyar vezérek döntéséhez: a görög-keresztény misszió elindításához.

Ebben a helyzetben egy váratlan fordulat borított fel minden józan belátást, és rántotta vissza a magyar vezéreket a békés élet küszöbéről: Németországban új belháború robbant ki, amelyhez a lázadó hercegek a magyarok segítségét kérték. Az olaszországi hadjáratban súlyos sérelem érte a német trón várományosát, Liudolf herceget, aki maga akart Lombardia ura lenni, valamint Ottó vejét, Vörös Konrád lotaringiai herceget is, aki minden erejét latba vetette II. Berengár itáliai királyságáért. Mindketten Henrik bajor hercegben látták kudarcuk okát, s örömest csatlakozott hozzájuk az elhúnyt Arnulf herceg mellőzött fia, Arnulf regensburgi palotagróf és rokona, Herold salzburgi érsek. Az összeesküvők 953-ban Mainzban I. Ottót feltételeik elfogadására kényszerítették. Ottó azonban mihelyt hazatért Szászországba, azon nyomban sereget gyűjtött összeesküvő hozzátartozói leverésére. Mivel hiába ostromolta őket Mainzban, majd Regensburgban, eredménytelenül volt kénytelen télire hazatérni.

Az ellenpárt szorongatott helyzetében a magyarokhoz fordult katonai segítségért. A 954. év elején, amikor Arnulf sikertelenül ostromolta a királyhű Ulrik augsburgi püspököt várában, hatalmas magyar sereg nyomult Németországba Bulcsú személyes vezetésével. Regensburg táján találkozhatott össze a bizánci patríciussá vált Bulcsú Arnulffal, akit talán még gyermekkorából, a magyar fejedelmi udvarból ismert, továbbá Liudolf herceggel. A lázadók azonban minden várakozás ellenére nem vezették a király ellen a magyar sereget. Liudolf kalauzokat adott a magyaroknak, akik elkísérték a sereget Vörös Konrád herceghez Wormsba. 954. március 19-én Konrád vendégül látta, gazdagon megajándékozta, majd ráeresztette őket ellenségei, elsősorban Brunó kölni érsek, a király öccse birtokaira, és a Maasnál továbbküldte a sereget nyugatra. A magyarok ellenállás nélkül zsákmányoltak a francia lakosságú Felső-Lotaringiában. A városok és kolostorok ostromáról sok egykorú feljegyzés, csodás történet maradt fenn. Ezek egyike arról számol be, hogy Namur mellett Wikbert bembloux-i szerzetes a magyarok közé vegyülve többeket megtérített, ami annál inkább hihető, mert ekkor már két éve folyt a térítés Magyarországon. Egy másik történet szerint a lobbesi apát 200 pénzen váltotta meg a magyarok elvonulását, és túszokat vett tőlük. Állítólag ennek ellenére ostromra készülődtek a magyarok, de egy záporeső az íjakat használhatatlanná tette, s ezért elvonultak. Az elhurcolt foglyok később hazatértek, nyilván másutt kiváltották őket.

Cambrai]] püspökváránál történt, hogy a magyarok felégették a külvárost, és amikor táborukba készültek vonulni, a várbeliek megtámadták a hátvédet, amelyben Bulcsú öccse lovagolt. A lovasok elvágtattak, de Bulcsú öccse egyedül szembeszállt a kitörőkkel, és életét vesztette. Fejét a várbeliek lándzsára húzva a városfalra tűzték ki. Bulcsú ekkor ostrom alá fogta a várost, s miután nem sikerült bevennie, minden zsákmányt és foglyot felajánlott öccse fejéért. Cambrai lakói azonban e számukra érthetetlen babonás ragaszkodás mögött cselt sejtve megtagadták a kérelmet. Erre a magyarok megostromolták és felgyújtották a külvárosban álló Saint Géry-monostort, az elfogott férfiakat leölték, és a zsákmánnyal átmentek Franciaországba. A Champagne-beli Reims és Chalons-sur-Marne városok érintésével Burgundián és Lombardián át vonultak haza.

Nem egy történész tette fel a kérdést: Mi volt az oka annak, hogy e döntő pillanatban, amikor Ottó birodalmának sorsa forgott kockán, a magyarok kitértek a döntő harc elől?

Az a körülmény, hogy az ország harmadik méltósága, az idős Bulcsú harka indult hadba, valószínűvé teszi, hogy nem zsákmányolás volt a cél, hanem felkészültek az Ottóval való összecsapásra. Valójában a lázadó hercegek rémültek meg saját tettüktől, akik a király ellen behívták a magyarokat. Liudolf végül is nem szánta rá magát, hogy apja ellen, Vörös Konrád, hogy apósa ellen vezesse a magyar hadat; az utolsó pillanatban kalauzaik átirányították őket Franciaország felé. Ez a megoldás aligha tetszett a magyar vezéreknek, de kénytelenek voltak belemenni, már csak saját vitézeik miatt is, akiknek a zsákmányolás a zsoldot pótolta.

A lázadók gyengeségét Ottó saját uralmának megerősítésére használta fel. A magyarokkal való cimborálás címén közhangulatot támasztott ellenfeleivel szemben. Előbb Konrád hódolt meg, majd miután Regensburg ostrománál Arnulf elesett, decemberben Liudolf járult apjához bocsánatért. 955 elején Ottó már a szászföldi pártütők és a velük szövetkezett elbai szlávok ellen vonulhatott.

Henrik bajor herceg újra bevonult Regensburgba, és először Arnulf magyarbarát rokonságára, a scheierni grófokra támadt. 955 tavaszán kitolatta Herold salzburgi érsek szemét, aki 954-ben a magyarokkal szövetkezett. Alighanem ez váltotta ki, hogy Arnulf fia, Bertold és Ottó scheierni gróf újból a magyarokhoz fordult segítségért.

955-ben a magyar vezérek nem készültek hadat vezetni, ami kiderül abból, hogy kora tavasszal nem vonultak ki. Az adott helyzetet – Bajorország újból lázadás küszöbén áll, Ottó király harcban áll a szász grófokkal és az elbai szlávokkal – úgy ítélték meg, hogy a király olyan nehéz helyzetben van, hogy hajlandó lesz a békét évi adó fejében megvásárolni; ajánlatot tesznek, és ha Ottó nem fogadja el, akkor támadnak.

955. július 1. körül megjelentek a magyar követek Ottó király szászországi táborában. Ottó azonban a krízisen már túljutott, a választófejedelmek és családtagjai neki hódoltak, s így nyeregben érezte magát. A magyar követeknek csekély ajándékon kívül mást nem adott. Amíg a követek távol voltak, Bulcsú újból felkészült a harcra. A harka uralma alatt levő nyugati országrész harcosain kívül az Árpád-házi Tas fia Lél nyitrai dux és Súr pozsonyi vezér kabar dukátusi serege vonult fel. Amint a követek eredménytelenül visszaérkeztek, júliusban a scheierni gróf vezetésével megindultak Bajorországon át Augsburg megvételére, ahol Ottó egyik fő támasza, Ulrik püspök székelt. Amíg a kisebb csapatok szerteszóródva pusztítottak, addig a fősereg augusztus első napjaiban Augsburggal szemben, a Lech jobb partján ütött tábort. Innen keltek át a város ostromára. Az első nagy ostromot a város Lech felőli kapuja előtt azért hagyták abba, mert egyik vezérük elesett: holttestét magukkal víve vonultak vissza. Másnap harci gépekkel kezdték támadni a falakat, de déltájban a magyarbarát Arnulf fia, Bertold hozta a hírt, hogy Ottó király serege Ulm felől közeleg, mire felhagytak az ostrommal.

Ottó Szászországból elindulva futárokat küldött hűbéruraihoz, és csatlakozásra szólította fel őket. Mire Augsburghoz ért, 8 légióból állt serege. Három bajor légiót a beteg Henrik küldött; ez lett az élcsapat. A negyediket, a frank légiót, Vörös Konrád vezette, az ötödik, számban a legnagyobb, a szász királyi sereg volt, a hatodik és hetedik, sváb légiót Burghardt herceg vezette, a nyolcadik, cseh légió Boleszlav fejedelem vezetésével a hátvédet adta, és a tábort őrízte. Egykorúak 23 000 főre teszik a sereg létszámát; ma 10 000 és 20 000 közötti létszámra becsülik.

A magyarok létszámát egyes német krónikák 100 000-nél is többre tódítják. A német gyalogoshaddal szemben a magyarok sok lovasa és vezetéklova nagyobb tömegűnek tetszhetett a ténylegesnél, de tudva azt, hogy ez a had csak alig negyedrésze volt a magyar haderőnek, bizonyos, hogy jóval 20 000 alatt volt.

955. augusztus 10-én a magyar sereg Augsburg mellett a nyugatról közelgő német haddal szemben vonult, ugyanakkor egy seregszárny a Lechen átkelve, hátulról megtámadta a német tábor felől elhelyezkedő cseh légiót. A támadást sikerült visszaverni, amit Widukind nem a cseheknek, hanem az őket megsegítő sváboknak és Konrád frankjainak tulajdonít, de a Sankt Gallen-i évkönyvek szerint a csehek verték meg Lél seregét. A megkerülő hadmozdulat a magyar taktika szerint a katonai segédnépek feladata volt, s így ez a sereg a Lél vezette kabar-székely haddal azonosítható. A német fősereg is ellenállt Bulcsú hadereje nyílzáporának, noha Konrád herceg torkán nyíltól találva halt meg, és amikor a nehéz fegyverzetű falanx megindult, a magyarok egy része futásnak eredt, amitől felbomlott a hadrend. A Lech átkelője felé siető magyar seregről az Augsburg falairól figyelők kezdetben meg sem tudták állapítani, hogy a magyarok hadmozdulatot hajtanak-e végre, avagy menekülnek. Bár a csatában és a Lech folyón való átkeléskor sokan ott pusztultak, a menekülők vesztesége ekkor még nem volt sokkal nagyobb, mint a győzteseké.

A magyar sereg megfutamítását a bajor nép felkelése változtatta megsemmisítő győzelemmé. Ottó a magyar tábor megszállása és a foglyok kiszabadítása után másnap reggel futárokat küldött a várakba és a révekhez, hogy tartóztassák fel a magyarokat. A felkelők ideje az éjjel volt, amikor a magyarok nyilaikat nem használhatták. Ahol betértek egy faluba éjjelezni, ott a falut körülfogták és felgyújtották, ahol éjjel a révekhez érkeztek, ott a magyarokat évtizedeken át kiszolgáló révészek a vízbe fordították a kompot, és a túlparton is ellenség várta őket.

A menekülés fő iránya a münchen-ebersbergi út lehetett. Valószínűleg ezen az úton, valamelyik révnél esett Bulcsú fogságba. Lél és Súr vezéreket a XIII. századi Ebersberg|ebersbergi Krónika szerint Ebersberg vár ura, Eberhard gróf a várnál fogta el, és a magyar vezérek díszeiből 3 font aranyat és sok ezüstöt adott saját egyházának kegytárgyak készítésére. Ez a tárgyhoz fűződő hagyomány több hitelt érdemel, mint a távoli Sankt Gallen-i szerzetes feljegyzése, aki szerint Lél királyt” a csehekkel vívott csatában fogták el. Mivel Boleszlav cseh fejedelem nem vett részt a magyar had üldözésében, hanem seregével az elbai szláv hadszíntérre követte Ottó királyt, valószínűbb, hogy Lél és a csehek ütközete az augsburgi csata első nagy összecsapásának emlékéből fakadt, amellyel összekapcsolták Lél elfogásának hírét.

A fogoly vezéreket Regensburgban a beteg Henrik elé vitték. A halálán levő herceg, aki néhány éve kiheréltette az aquileiai pátriárkát, és néhány hónapja megvakíttatta a salzburgi érseket, természetének szabad utat engedve, felakasztatta a magyar vezéreket.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

A 955-ben elfogott magyar vezérek, Bulcsú, Lél és Súr uralmi területét elég jól ismerjük, egyrészt a magyar krónikákból, másrészt a nevüket fenntartó szálláshelyekből. Bulcsú harka, mint fentebb már szóltunk róla, a Balatontól északnyugatra uralma alatt tartotta Zala és Vas megye területét és talán a Rába vidékét. Lél herceg a krónikák szerint a nyitrai részek ura volt. Téli szállása a Duna komáromi partján fekvő Lél nevű faluban lehetett, míg nyári szállásának emlékét a Nyitra folyó felső völgyében fekvő Lelóc (Lelovci) falunév tartotta fenn. A vele együtt elfogott „király”-t, Súrt a dukátushoz tartozó Pozsony megye népessége uralta. Szállásai – mint a nevét őrző Súr falvak fekvése mutatja – a Kis-Kárpátok, a Kis-Duna és a Vág között terültek el, éspedig a Fekete-víz és a Dudvág felső szakaszánál, valamint összefolyásánál. A Veszprém megyei Súr falu, Fajsz szállásának közelében, a fejedelemmel közelebbi kapcsolatot sejtet. A három vezér telephelye világosan elárulja, hogy 955 nyarán csak a Nyugat-Magyarországon élő vezérek haderejét mozgósították; legfeljebb tíz-tizenkét vármegyényi terület vitézei, a magyar haderő egynegyed része gyülekezett a Bulcsú harka vezette seregbe. Ez a haderő legalább 5000, legfeljebb 10 000 főt tehetett ki, tehát körülbelül egyenértékű volt a német sereggel. Nem vett részt a hadjáratban – a szokásnak megfelelően – a fejedelem, a második méltóságviselő (gyula), továbbá a trónörökös, ha a Nyírséget kézben tartó Tas már nem volt életben, akkor Taksony, továbbá a Bizáncot megjárt Tormás herceg. A Balaton és Garam vonalától keletre lakó vezérek hadereje érintetlen maradt. Bizonyos, hogy a menekülő magyarokat a felkelt nép megtizedelte, de ilyen veszedelem az Apuliából, Aragóniából, Belgiumból és [[../../Helyek/b/Bréma|Brémából]] hazatérőket is sokszor fenyegette, és teljes megsemmisülés a háromszor, ötször távolabbi útról hazatérőknek sem lett osztályrésze, mert – ha kellett – a folyókat tömlőn átúsztatták, és az Alpok hágóit megmászták. Valójában a magyar hagyomány fenntartotta a hazatérők emlékét. Az igen archaikus Lehel-kürt monda az Ákos mesternek tulajdonítható [[../i/V. István király|V. István]] kori krónikában egy olyan történettel folytatódik, mely szerint egy másik, 40 000 harcost számláló magyar sereg Augsburgtól nem messze, egy szigeten táborozott, és a harcosok nagy csatákat víva hazatértek. A sereg létszáma kitalált, és a csaták németellenes bosszuló kalandozássá való átnövesztése krónikás hozzátoldás, éspedig Regino adatainak felhasználásával, a tömeges hazatérés történetének azonban hagyományos magva lehet. A XI. század végi gestaíró az augsburgi csatához felhasználhatta Regino rövid híradását; röviden szól a Lih menti harcról, és Ottó nevét ki sem ejtve, egyedül Konrád halálát említi. Kézainak az őskrónikával való vitájából az is kiderül, hogy szó volt benne Lél és Bulcsú fenyegető tiltakozásáról: Ha megölik őket, többé német fogoly nem marad életben. Halálukat 20 000 „teuton” lemészárlása követte. Az ősgesta írója még közvetett hallomásból is tudhatott Augsburg következményeiről. Bulcsú és Lél legöregebb veteránjai ugyanis az 1010–1020-as évekig élhettek, és az író még beszélhetett olyan öregemberrel, aki gyermekkorában a nagy csata utolsó résztvevőit szent borzalommal szemlélte, énekeiket hallgatta. Anonymus a kürtös Lehel említésén kívül mellőzte az erről szóló mondákat, írott forrásainak adatait összekeverve Lél és Bulcsú pusztulását az Inn melletti vereséggel azonosította.


Bulcsú területén éppenséggel jelentős szláv népesség élt együtt a magyarokkal, és hogy itt nem a szláv nyelv kerekedett felül, eléggé mutatja, hogy a helyi magyar köznép vesztesége nem volt számottevő.


Bulcsú saját öccse fejéért, amit Cambrai lakói 954-ben lándzsára tűztek, mindent hajlandó lett volna megadni.


Lél, Bulcsú és az augsburgi csatában elesettek ezrei pedig a túlvilági élet folytatásához szükséges útravaló és a végtisztesség megadása nélkül mentek át a másvilágra, és ezáltal az élőket nyugtalanító bosszúálló lelkek légiójává váltak. Ehhez járult a magyarok azon hiedelme, hogy a megölt ember a túlvilágon a gyilkos szolgája lesz. Az augsburgi csatában nemcsak a magyar sereg java lett a németek szolgája, hanem a magyarok főemberei, Bulcsú harka, Lél és Súr vezér haláluk órájától kezdve a bajor hercegnek szolgáltak a túlvilágon. Az élő és a túlvilág vélt összefüggéséből adódott az a szilárd hiedelem, hogy a németek szolgálatába kerültek a magyarok fővezérei, akik a magyarok minden titkát ismerték, és akik mint kielégítetlen, nyugtalan lények készek voltak ártani az itt maradottaknak. Ez a hiedelem válthatta ki, hogy a tényleges veszteség olyan csapássá nőjön, ami teljesen megbénította a magyarokat nyugat irányában. Milyen ellenhatást váltott ki mindez az itthoniakban? Bulcsú Cambrai előtt megölt öccsét, dárdahegyre tűzött fejét a foglyok lemészárolásával bosszulta meg. Valószínűleg igaz hagyományt őrzött meg a Magyar Krónika, amikor arról számol be, hogy a megmaradottak – Bulcsú és Lél halálát megbosszulandó – németek ezreit mészárolták le. Ha maradtak az Ennsen innen szolgasorba került német kolonusok, elsősorban ők szenvedték meg a vezérek kivégzését. A bosszú adott esetben nem csupán a harag és elkeseredés kegyetlen kiélése volt, hanem ezzel próbálták a nagy halottakat kiengesztelni, bosszújuk alól mentesülni. Ilyen esetekben a főemberek meghallgatták a táltos-sámánok javallatait, és többnyire eszerint cselekedtek. A kivégzett vezérek idegen szolgaságba kerülésének bénító hiedelmét ellenpropagandával próbálták kiegyenlíteni. Minthogy Konrád herceget magyar nyíl ölte meg a csatában, és Henrik bajor herceg a kivégzések után rövidesen meghalt Regensburgban, halálukat az énekmondók Bulcsú és Lél kivégzésével kapcsolták össze, és a vezérek bosszújaként állították be. Így keletkezett a Lehel-kürt monda, mely szerint az elfogott vezéreket „Konrád császár” elé vezették, aki megkérdezte őket, hogy miért oly kegyetlenek a keresztényekhez. „Mi a legfelső Isten bosszúja vagyunk – mondták –, aki ostorul rendelt rátok. Ha mi nem üldözünk benneteket, ti öltök meg és ejtetek fogságba bennünket.” Erre a császár: „Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!” Lél így válaszolt: „Adjátok ide kürtömet, hadd fúvom meg, azután válaszolok!” Átvéve a kürtöt a császár felé lépet, és úgy vágta a kürttel homlokon, hogy a császár tüstént szörnyethalt. Lél ezt mondta neki: „Te előttem mész és engem szolgálsz a másvilágon!”[[#labjegyzet7" name="horgony7">7]] Ennek a lelki nyomást enyhítő történetnek a hirdetését bizonyára a csatából hazamenekültekre bízták. Az itthon maradottak az urukat elhagyott katonai kíséret tagjait nem fogadták örömmel. Hűtlenekként kezelték őket, akik szabadságukat elvesztették, és azt a feladatot kapták, hogy házról házra járva énekeljék Lél és Bulcsú bosszújának történetét. Ha ezáltal ha a vitézek létszáma csökkent is, a lelki nyomás könnyebbedett, és meg lehetett kezdeni a védelemre való berendezkedést.

Az erőviszonyok átrendeződése

  • A 955. évi vereséggel hozható kapcsolatba Fajsz fejedelemségének megszűnése. A magyar hagyomány még nevének emlékezetét is eltörölte, s vele együtt Bulcsú és Lél vezértársáét, Súrét is, aki Fajsz-ági birtokán, Veszprémben és Somogyban rendelkezett szállásbirtokkal, sőt dukátusi részt is birtokolt, Tas fia Léllel egy sorban.
  • Bulcsúnak és katonai kíséretének pusztulása nem csupán azt jelentette, hogy nemzetsége részfejedelmi méltóságát és más nemzetségek feletti törzsfői uralmát elvesztve visszaszorult Zala megyébe, szűkebb nemzetségi szállásterületére, hanem azt is, hogy Nyugat-Magyarország védelme meggyengült.
  • Apor nevét és vezérségét az igen archaikus Botond-monda tartotta fenn. Eszerint Apor volt a vezére annak a hadseregnek, amelyben Botond vitézkedett Konstantinápoly kapujánál 958-ban, Aport pedig a magyarok „közakaratból” tették meg „kapitánnyá”. „Kapitány” szóval a krónikaíró nem csupán a hét vezért jelölte, hanem Árpád fejedelemtől Bulcsú harkáig és Lél hercegig minden X. századi vezéralakot.

A külpolitika átfordulása

955–956 telén Konstantin császár követséget menesztett Ottóhoz, akinek egyoldalú információja Bulcsú istentelenségéről, vereségéről és felakasztásáról Szkülitzész híradásában is tükröződik. Az Ottóval való követváltásnak lehetett a következménye, hogy Konstantin császár 957-ben, az öt évre kötött szerződés utolsó évében beszüntette a magyar fejedelemnek fizetendő évi adót, s tette ezt annál inkább, mert ez évben egy másik kelet-európai ország fejedelemnője érkezett Bizáncba, aki a keresztség felvétele mellett ajándékokra is igényt tartott. 957-ben a császár Szvjatoszlav orosz fejedelem anyját, Olgát ugyanúgy kiemelte a keresztelőmedencéből, mint egy évtizede Bulcsút, majd Zombor gyulát, s ezzel kezdetét vette Oroszország és a keleti egyház szoros kapcsolata.

Központosító harcok

István koronázásakor, amikor a főurak a kíséretükkel egybesereglettek, ki kellett derüljön, hogy kik azok, akik nem jelentek meg, és nem kiáltották: „Éljen a király!” Kik azok, akik a régi törvény alapján Koppány uralmát tartották volna jogosnak, akik a Bulcsút és Lélt felakasztó Henrik unokáját, Gizellát ősi ellenségüknek tekintették, s akik a latin papok beszédét istentelenségnek minősítették.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

Zalavár a honfoglalás után Kál harka, valamint fia, Bulcsú hadvezér birtokába került. A helyi egyházi hagyományok továbbéléséhez hozzájárulhatott, hogy Bulcsú 948-ban Bizáncban megkeresztelkedett, s feltehetően szláv nyelven is tudó görög papot hozott ide magával.

Lábjegyzetek

  1. MEH. 119.
  2. MEH. 119.
  3. Gombos III. 2663.

Irodalom

Bogátot gyula méltóságot viselőnek véli Sz. De Vajay ([Eintritt des ungarischen Stämmesbundes in die europäische Geschichte 64–65), de az a körülmény, hogy Anonymus Bulcsúval rokonítja, megengedi a feltevést, hogy harka tisztséget viselt kezdetben. Az Anonymus-féle Bogát fia Bulcsú és a Konstantin-féle Kál fia Bulcsú leszármazás ellentmondását Gyóni Mátyás (Magyar Nyelv 34. 1938. 86–96, 159–168) azzal vélte feloldhatónak, hogy a Kál nevet a káliz népnévből vezette le (s ebben követte őt például Herényi István, Századok 105. 1971. 361), de Gyóni utóbb rájött, hogy tévedett (Gyóni, A magyar nyelv görög feljegyzéses szórványemlékei 65).

Az augsburgi csata lefolyásának rekonstruálása igen nehéz feladat, mert a fennmaradt híradások annyira ellentmondanak egymásnak, mintha más-más ütközetről lenne szó. Részletes egykorú beszámoló nincs, és a hallomás után adott leírások egyoldalúak és hiányosak. Legbővebben Szent Ulrik augsburgi püspök életrajza szól róla (Gombos: III. 2615 – 2616); ezt a várost védő püspök szentté avatása előtt írták, jó két évtizeddel Augsburg ostroma és az azt követő csata után. Lényegében azt mondja el, eléggé hitelt érdemlően, amit a város falairól lehetett látni, de a csata lefolyásáról mit sem tud. A másik bő leírás a szász dinasztia 968 körül dolgozó történetírójától, Widukindtól származik (Gombos: III. 2663 – 2664), ő azonban a dinasztikus propaganda megtestesítője; Ottó központi szerepének és dicső győzelmének, valamint a király hűségére tért Konrád herceg példamutató hősiességének akar irodalmi emléket állítani, s csekély ismeretanyagát sallustiusi és biblikus kölcsönzésekkel hígítja fel. Az ostromról mit sem tud, a német had felállásáról és a csata két fő ütközetéről viszont, bizonyára a résztvevők információja alapján, elég megbízhatóan tudósít. E két ütközet összhangban van a magyar taktikával, mely szerint a magyarok katonai segédnépei, azaz a kabarok, kiknek vezére Lél volt, megkerülő hadmozdulattal, oldalról támadva kerültek szembe a cseh sereggel és a mögöttük álló németekkel; ez Lél seregének vereségével végződött. Widukind azonban a csehekről nem tud jót mondani, és a győzelem pálmáját Konrádnak juttatja, holott Konrád a fősereg harcában lelte halálát. Az Ottó vezette fősereg döntő harca a Lechtől nyugatra (Augsburgtól szintén nyugatra?) volt, itt szenvedett vereséget a Bulcsú vezette magyar sereg, és menekült a bajorországi jobb partra, a táborba, melyet Ottó csak másnap támadott meg. A Sankt Gallen-i évkönyv rövid és bibliai hatásról tanúskodó bejegyzése a két csatáról: Bulcsúnak Ottóval és Lélnek a csehekkel vívott ütközetéről (Gombos: I. 199) csakis a fentiekkel azonosítható, mert a csehek ugyanúgy nem üldözték a magyarokat, mint Ottó, és az ebersbergi feljegyzés [[Lél vezér|Lél] és Súr fogságba kerülését több hitelt érdemlően mondja el (Gombos: I. 522). Ha Lélt a csehek fogták volna el, nem került volna Regensburgba Henrik elé, hanem Ottó foglya lett volna.

Bulcsú, Lél és Súr nyugat-magyarországi szállásaira és viszonylag kisebb haderejére lásd Györffy György, Archeologiai Értesítő 97.