Bulgária kapitulációja és a Monarchia békekérése

A Múltunk wikiből
1918. szeptember 14.
Az antant balkáni offenzívájának kezdete.
1918. szeptember 25.
Bulgária békekérése.
1918. szeptember 28.
Koronatanács, a békejegyzék elfogadása.
1918. szeptember 29.
Bolgár fegyverszünet Szalonikiben.
1918. október 4.
Német, osztrák–magyar és török békejegyzék az USA elnökéhez.
1918. október 8.
Wilson elutasítja a központi hatalmak jegyzékeit.

1918 kora őszére az antant valamennyi fronton nyomasztó fölénybe került. Az első csapást a Balkánon mérte az ellenségre, ahol a parancsnokságot június végén Franchet d'Esperey tábornok vette át. A főleg francia és szerb katonákat tömörítő 20 hadosztálynyi balkáni antanthaderő szeptember 14-én reggel megkezdte a támadást. A központi hatalmak védelmét majdnem kizárólag a kimerült bolgár hadseregek látták el, mert a német és osztrák–magyar erők túlnyomó részét a nyugati és az olasz front védelme érdekében korábban kivonták innen. Az antant támadása néhány nap alatt döntő sikert ért el, áttörte a bolgár arcvonalat. Bulgária kormánya, szövetségesei hozzájárulásával nem törődve, szeptember 25-én békét kért és 29-én Szalonikiben aláírta a fegyverszünetet.

Bulgária kapitulációja után a szeptember 27-i közös minisztertanácson Burián sötét, de reális képet festett a Monarchia katonai helyzetéről: „Bulgária kiugrásával – mondotta – nincs tovább.” A Monarchia déli határainál – és mivel számítani lehet Románia újbóli beavatkozásával, ott is – új védelmi vonalat kellene kialakítani. Mindez meghaladja a katonai lehetőségeket. Gyorsan konkrét békeajánlatot kell tenni, s ennek érdekében már érintkezésbe lépett a német kormánnyal. Ami a belső átalakítást illeti, „egyetlen napot sem lehet elvesztegetni”. „Azonnal rendet kell csinálni mind Horvátországban, mind Boszniában és Hercegovinában. A legfőbb alapelv: a Monarchia dualisztikus berendezésének megtartása.” Horvátországban a bán felcserélését és a magyar kormány intézkedéseit tartja szükségesnek, Bosznia-Hercegovinában az autonómia életbe léptetésének előkészítését a békekötés utánra és erre vonatkozó nyilatkozat kiadását, Dalmáciában az osztrák kormány rendelkezéseit kívánja. A délszláv kérdésben tehát most sem volt konstruktív javaslata, noha ő maga hangsúlyozta: „Döntéseket kell hoznunk, ha el akarjuk kerülni, hogy a népek maguk vegyék kezükbe sorsukat és a kormányok feje felett jövőjük felől döntsenek.”[1]

Wekerle egyetértett Burián kül- és belpolitikai fejtegetéseivel. A háború befejezése – mondotta – égető szükségesség, de a békefeltételeknél ragaszkodni kell a Monarchia integritásához. Óva intett attól, hogy elsietett lépést tegyenek a keleti hódítások feladásával. Különösen a bukaresti békében rögzített határkiigazításokat akarta megtartani. Hussarek kijelentette, hogy bár alapjában ő is a dualizmus talaján áll, bizonyos korrekciók mégis megfontolandók, különösképpen a lengyelek csatlakozása esetén. Ami a délszláv kérdést illeti, az osztrák közvélemény azt kívánja, hogy valamennyi délszláv részt a többitől elkülönülve a Monarchiában egyesítsék.

A szeptember 27-i közös minisztertanácson hozott hat határozat közül öt semmitmondó: a horvát bánt lecserélik; uralkodói nyilatkozat, hogy Bosznia-Hercegovina és Dalmácia sorsát a békekötés után összeülő képviseletük dönti el; a bukaresti béke ratifikálását meggyorsítják; a lengyel kérdés osztrák–lengyel megoldásáról ismét tanácskoznak; Németországot ösztönzik a békekérésre. Figyelmet érdemel azonban a harmadik határozat: „Ausztria belső rekonstrukciójának leggyorsabb megkezdése.”

Bulgária békekérésének napján Reims és Verdun között megkezdődött a francia–amerikai hadsereg támadása, amely a következő napokban – az angol és a belga seregek bekapcsolódásával – a nyugati arcvonal Maas és a tenger közti vonalának egész szélességében kibontakozott. A német csapatok az áttörés elkerülése érdekében megkezdték gyors visszavonulásukat Belgium területére. A német hadvezetés mostmár csak egy kiutat látott, szeptember 28-án döntött: fegyverszünetet és békét kell kérni. Másnap a koronatanács is határozott: fegyverszünetet és békét kért a wilsoni pontok elismerésével.

A német döntés ismeretében október 2-án újból összeült a Monarchia közös minisztertanácsa. Burián beszámolt az új német szándékokról és arról, hogy ő is előkészületeket tett hasonló jegyzék elkészítésére. Wekerle hangsúlyozta, hogy a wilsoni pontok alapján békét kérő jegyzékben kifejezésre kell juttatni, hogy a Monarchia belső ügyeinek szabályozását a saját gondjának tekinti. Félő ugyanis, hogy a Monarchia Törökország sorsára jut, ahol a nagyhatalmak beleszólása dönti el a belső kérdéseket. Az osztrák miniszterelnök is az önállósághoz való ragaszkodásról beszélt. Burián kiemelte ezzel kapcsolatban, hogy a szövetséget Németországgal nem adják fel, de ennek hangsúlyozása a békekérésnél nem taktikus.

Október 4-én – a német és a török kormány eljárásához hasonlóan – Burián is jegyzékkel fordult az Egyesült Államok elnökéhez. Azonnali fegyverszünetet és közvetlenül csatlakozó béketárgyalásokat javasolt a wilsoni pontok elfogadása alapján. Egyúttal összeállították a fegyverszüneti bizottságot is: az olasz arcvonalra Weber tábornok, a balkáni arcvonalra Laxa tábornok vezetésével. A fegyverszüneti küldöttségek azonban hiába várták a kedvező választ. Október 8-án az amerikai kormány válaszolt a német jegyzékre: amíg a központi hatalmak katonái a szövetségesek területein állnak, nem érzi feljogosítva magát arra, hogy fegyverszünetet ajánljon. A Monarchiának küldendő válasz késett. Az antant vezető köreiben sokan úgy gondolták, hogy Ausztria-Magyarországgal nincs is tárgyalnivaló, csak utódaival. Wilson legfőbb tanácsadójának, House ezredesnek is ez volt a véleménye.

Lábjegyzet

  1. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 682–684.

Irodalom

Burián külügyminiszter szeptember–októberi békeajánlatairól lásd idézett emlékiratait.

A balkáni francia offenzíváról és Bulgária szeptember végi kapitulációjáról lásd Paul Azan, Franchet d'Esperey (Paris, 1949) című életrajzát és Larcher ide vonatkozó korábbi munkáit: La Grande Guerre dans les Balkans (Paris, 1929), Les Armées francaises dans la Grand Guerre. VIII. La campagne d'Orient, d'avril 1918 a décembre 1918 (Paris, 1937); valamint M. A. Birman, Revoljucionnaja szituacija v Bolgarii v 1918–1919 gg. (Moszkva, 1957) című monográfiáját.


Összeomlás és forradalom
A délszláv kérdés és Tisza útja Tartalomjegyzék A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum