Burián István

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. augusztus 18., 13:18-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Stomfa, 1851. január 16. – Bécs, 1922. október 20.
diplomata, politikus,
az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügy- és közös pénzügyminisztere
Wikipédia
Burián István
1903. július 24.—1912. február 20.
Burián István a közös pénzügyminiszter.
1915. január 13.
Leopold Berchtoldot Burián István váltja fel a közös külügyminiszteri poszton.
1916. október 28.—december 2.
Burián István a közös pénzügyminiszter.
1916. december 22.
Burián Istvánt Ottokar Czernin követi a közös külügyminiszteri poszton.
1916. december 22.—1918. szeptember 7.
Burián István a közös pénzügyminiszter.
1918. április 24—1918. október 24.
Burián István újra közös külügyminiszter.
1918. szeptember 14.
Burián békejegyzéke.
1918. szeptember 16–17.
Az antanthatalmak elutasítják a Burián-jegyzéket.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

A tengerszorosok státusát (az orosz hadihajók kifutási tilalmát) a volt szófiai követ, Burián István is tarthatatlannak vélte, de e státus megváltoztatását a bulgáriai osztrák befolyás kiszélesítésével akarta megfizettetni.

Hanák Péter

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Diószegi István

Az annexió

A gondolat megszületésénél ott bábáskodott a magyar közös pénzügyminiszter, Burián István báró is. A pénzügyminiszter reszortjához tartozott az okkupált tartományok kormányzása, s Burián már 1907 tavaszán terjedelmes emlékiratban fejtette ki Bosznia-Hercegovina közjogi státusának reformjára vonatkozó elképzeléseit. Burián abból indult ki, hogy a monarchiai és a balkáni viszonyok előbb-utóbb megkövetelik az alkotmányos kormányzás fokozatos bevezetését a két tartományban. Az alkotmányos rendszer feltétele viszont az annexió, amely egyúttal biztos gát a nagyszerb törekvések ellen is.

Burián elgondolását Aehrenthal a trialista perspektívába ágyazva fejlesztette tovább. Az 1907. október 27-i közös minisztertanácson olyan délszláv politikát sürgetett, amely a szerbek és a horvátok számára a vonzási központot a Monarchián belül alakítja ki. Úgy látta, hogy Horvát-Szlavónia, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesítésének – tehát egy esetleges trialista átalakulásnak – is az annexió az előfeltétele. Nem sokkal később, a december 1-i közös minisztertanácson Burián már előterjesztette Bosznia-Hercegovina alkotmányos reformjának tervezetét, amit a minisztertanács Aehrenthalnak azzal a kiegészítésével hagyott jóvá, hogy a reform kérdése az annexióval van összekapcsolva, ezt pedig alkalmas körülmények között kell majd megvalósítani.

Galántai József

Olaszország és Románia semlegesítése

Az új külügyminiszter, Burián IstvánTisza régi híve és minisztere – mereven elutasította Olaszország és Románia területi követeléseit.

Parlamenti vita a békéről

Burián István közös külügyminiszter 1916 májusában még azt is hibának tartotta, ha a Monarchia vezető emberei egy esetleges amerikai békeközvetítés „szívesen látásáról” nyilatkoznának, mert azt sok helyen az ellankadás jelének értelmeznék.

A Monarchia békekezdeményezése

Az Oroszországgal kötendő különbéke meghiúsulása a Monarchia vezetőinek figyelmét egy általános békekonferencia felé fordította. E gondolattal már 1916 nyarától foglalkoztak és kimunkálását 1916 októberében megkezdték. Burián külügyminiszter, október 11-i feljegyzése szerint, egy általános békeajánlat terveiről megbeszélést folytatott a két miniszterelnökkel: „Beszélgetés Tiszával és Stürgkh-kel az alapgondolatról. Hozzájárultak. Újabb szempontokkal is. Szerbiában nekünk csak határkiigazítás.”[1]

Burián október 18-án a német főhadiszálláson Bethmann-Hollwegnek is előterjesztette a Monarchia vezető politikusaival előzetesen egyeztetett javaslatát: a központi blokk négy állama a semlegeseken keresztül juttasson el az ellenséges hatalmakhoz konkrét ajánlatot. A maga részéről ezek tartalmaként a következőket vázolta: mind a négy hatalom megőrzi területeinek integritását, beleértve a nemet kolóniák visszaadását. Belgium függetlenségét visszaállítják, de biztosítani kell a német stratégiai és gazdasági érdekeket, és Kongót át kell adni Németországnak. Az addig Oroszországhoz tartozó területekből felállítják a lengyel királyságot. Visszaállítják az albán protektorátust. Szerbiát délen Bulgária, északon (Mačva) a Monarchia javára megkisebbítik, egyébként mint politikailag független állam a Monarchia gazdasági szférájába kerül. Romániából Bulgária és a Monarchia részesedik. Stratégiai határkiigazítások a Monarchia javára az orosz és az olasz határokon. Törökországban megszűnnek a korábbi szerződésekben a külföldieknek biztosított előjogok (kapitulációk); Oroszország szabad áthajózást kap a tengerszosokon. A német kancellár helyeselte a közös békejavaslat eszméjét, de a feltételek tárgyalásába nem ment bele.

Burián Bécsben tovább folytatta az előkészítést. Ezekben a napokban nyilvánvalóvá vált, hogy a birodalom növekvő belső feszültsége súlyos veszélyeket rejt magában. Ennek mélységeibe éppen akkor engedett bepillantást az osztrák miniszterelnök elleni merénylet. Október 21-én Friedrich Adler, az osztrák szociáldemokrata párt egyik vezetője, revolverlövéssel megölte Stürgkh grófot.

A november 15–16-án Berlinben tartott konferencián kiderült, hogy a német vezetőknek a békeajánlattal nem ugyanazok a céljaik, mint a Monarchiának. A német vezető körök is számításba vették a háború elhúzódásával járó következményeket, de mivel még mindig a legerősebb hadsereget mondhatták magukénak és viszonylag szilárdabb hátországukban bíztak, arra számítottak, hogy ellenfeleik – különösen Oroszország, s még Franciaország is – előbb roppannak össze. Kialakult a Durchhalten – kitartás – politika, amelyet főleg a katonai vezetők képviseltek.

A Monarchia sürgetésére a német vezetők nem zárkóztak el az elől, hogy ajánlatot tegyenek béketárgyalásokra, de elutasítottak minden törekvést, amely a siker érdekében az általuk megszállva tartott területek (így Belgium és Észak-Franciaország, valamint Kurland és Litvánia) kiürítésére irányult. Ez a magatartás eleve kudarcra ítélte az akciót. A német kormány a kezdeményezéssel inkább saját közvéleménye előtt akarta bizonyítani békekészségét, és annak kudarcával a háború továbbfolytatásáért ellenfeleire akarta hárítani a felelősséget. Tehát politikai manőver volt a Németországban is növekvő pacifizmus ellensúlyozására, a Durchhalten politikának a közvélemény előtti igazolására. A német hadvezetés még így is csak nehezen egyezett bele az akcióba, majd ragaszkodott ahhoz, hogy a javaslatot csak Bukarest elfoglalása után tegyék meg.

Ferenc József halála és Károly trónra lépése

Burián írja naplójában november 25-én: „Hosszú beszélgetés az uralkodóval. A békeakciót siettetni kívánja a német halogatással szemben.”[2]

A bécsi politika 1917 elején

Kedvező fogadtatásra talált az is, hogy a Monarchia vezetésében hamarosan személyi változtatásokat hajtottak végre: az osztrák miniszterelnök Clam-Martinic, az új külügyminiszter Burián helyett Czernin lett, Conrad vezérkari főnök helyére Arz tábornok lepett, a hadsereg feletti főparancsnokságot Károly maga vette át, és a főhadiszállást Teschenből Badenba helyezte át.

A katonai döntés terve és kudarca

Ezekben a napokban került nyilvánosságra a Sixtus-levél. Czernin, aki ekkortájt bízott a nyugati támadás sikerében, április 2-án hírül adta, hogy francia részről tárgyalást kezdeményeztek, de ez nem indulhatott meg, mivel Elzász és Lotaringia megszerzéséről nem mondanak le. Czernin beszéde nehéz helyzetbe hozta Clemenceau-t – ez is volt a célja –, hiszen a francia miniszterelnök börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban békéről, beszéltek, és a végsőkig való ellenállásra lelkesített. A Monarchia külügyminisztere – mondotta a tárgyalás kezdeményezését tagadó nyilatkozatában Clemenceau – hazudott. Később nyilvánosságra hozta a Sixtus-levelet, amelyben a Monarchia uralkodója jogosnak ismerte el Franciaország igényét Elzászra és Lotaringiára. Czerninnek, aki a levél nyilvánosságra hozásának kiprovokálásával bakot lőtt, távoznia kellett. Helyét ismét Burián foglalta el, a Monarchia uralkodója pedig a németek iránti hűségét hangoztatta és Canossa-járásra kényszerült.

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

A minisztertanács után a választójogi törvényt tárgyaló parlamenti bizottságban tovább folytatták az egyezkedési tárgyalásokat. Tisza a régi merevséggel lépett fel, lehetetlenné tette, hogy a Wekerle-kormány az előzőnél jóval mérsékeltebb választójogi tervezetét érvényesítse. Arra számított, hogy a kormány előbb-utóbb teljesen kapitulálni fog. „Nem lehetetlen – írta Buriánnak március 19-én –, hogy a helyzet bizonytalansága hónapokig el fog tartani, de azt hiszem, jó mederben van a dolog.”[3]

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

Követték-e vajon a Monarchia legfelsőbb vezetői a nemzetiségek mozgalmának újabb alakulásait? A május 30-i közös minisztertanácson, amelyen a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke is részt vett, sürgősen vitára tűzték a délszláv kérdést.[4] Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni. Ez az újabb délszláv események jelentőségének felismerésére utalt. De mindaz, amit megoldásként felvetettek, mutatja, hogy a valóságos délszláv nemzeti igényeknek még csak közelébe sem tudtak jutni.

Burián külügyminiszter hangsúlyozta, hogy „egyedül represszív rendszabályokkal semmit sem lehet tenni, vagy legalábbis nem elégségeset”, de nem vázolt konstruktív programot, hanem azt fejtegette, hogy a megoldást „a ma fennálló törvényes alap keretében”, vagyis a dualizmus alapján kell keresni. „Egy nagy délszláv birodalom nem illeszthető be a dualista monarchia struktúrájába és ezért az megakadályozandó.” Wekerle is abból indult ki, hogy „valamit tenni kell” a dualizmus keretei között: csatolják Dalmáciát Horvátországhoz – ezzel elégítsék ki a horvát nacionalizmust –, de maradjon változatlan Horvátország viszonya Magyarországgal. Horvátország növekedésének ellensúlyaként Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként kapcsolják Magyarországhoz. Mivel a magyar korona birodalma így Ausztria rovására növekednék, rekompenzációként az osztrák–lengyel megoldást javasolta: a Galíciával egyesített kongresszusi Lengyelország a dualizmus sérelme nélkül helyezkednek el a Lajtán túli birodalomrészben. 1918 májusában ez a terv teljesen irreális volt. Egyrészt a németek miatt szó sem lehetett az osztrák–lengyel megoldásról, másrészt a délszláv kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a horvát nacionalizmusnak némi engedményt tesznek, és a horvátokat kijátszák a szerbek ellen.

Seidler osztrák miniszterelnök – Buriánnal és Wekerlével szemben – a délszláv kérdést a trializmus alapján kívánta megoldani: a Monarchián belüli délszláv egységet Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Dalmácia egyesítésével hozzák létre, de Szlovénia maradjon Ausztria keretében. Mihalović, horvát bán egyik véleményt sem osztotta: csatolják Horvátországhoz Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, de a nagy Horvátország államjogi helyzete maradjon változatlan. A bán álláspontja nem felelt meg a magyar kormány felfogásának, amely ilyen nagy Horvátországot a Szent István-i korona keretében sem fogadott el.

Sarkotić tábornok, Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke azt a megoldást támogatta, amely a tartomány Horvátországgal való egyesítését készítené elő. Ha ez nem kivihető, akkor nem marad más hátra, mint hogy Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként Magyarországhoz csatolják. A tábornok szerint igazán eredményes megoldást azonban egyik javaslat sem hozhat. Szerbia és Montenegró annektálását kellene fontolóra venni – mondotta –, így minden délszláv elem a Monarchián belülre kerülne és akkor megoldható dualista alapon a probléma: a horvátokat Ausztriához, a szerbeket Magyarországhoz kapcsolják. Burián – az uralkodó helyeslésével – nyomban elutasította ezt a javaslatot.

A májusi minisztertanács szemléletesen mutatja, a Monarchia vezetői jól tudták, hogy „a délszláv kérdésben valaminek történnie kell”, de képtelenek bármit is tenni. Pedig ekkor még bíztak a németek győzelmében és abban is, hogy a minimális balkáni program alapján békét köthetnek. Még ebben a külpolitikai-katonai kombinációban sem voltak képesek a délszláv kérdésben többé-kevésbé reális gondolatot felvetni.

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

A teljes cikk.

Bulgária kapitulációja és a Monarchia békekérése

Bulgária kapitulációja után a szeptember 27-i közös minisztertanácson Burián sötét, de reális képet festett a Monarchia katonai helyzetéről: „Bulgária kiugrásával – mondotta – nincs tovább.” A Monarchia déli határainál – és mivel számítani lehet Románia újbóli beavatkozásával, ott is – új védelmi vonalat kellene kialakítani. Mindez meghaladja a katonai lehetőségeket. Gyorsan konkrét békeajánlatot kell tenni, s ennek érdekében már érintkezésbe lépett a német kormánnyal. Ami a belső átalakítást illeti, „egyetlen napot sem lehet elvesztegetni”. „Azonnal rendet kell csinálni mind Horvátországban, mind Boszniában és Hercegovinában. A legfőbb alapelv: a Monarchia dualisztikus berendezésének megtartása.” Horvátországban a bán felcserélését és a magyar kormány intézkedéseit tartja szükségesnek, Bosznia-Hercegovinában az autonómia életbe léptetésének előkészítését a békekötés utánra és erre vonatkozó nyilatkozat kiadását, Dalmáciában az osztrák kormány rendelkezéseit kívánja. A délszláv kérdésben tehát most sem volt konstruktív javaslata, noha ő maga hangsúlyozta: „Döntéseket kell hoznunk, ha el akarjuk kerülni, hogy a népek maguk vegyék kezükbe sorsukat és a kormányok feje felett jövőjük felől döntsenek.”[5]

Wekerle egyetértett Burián kül- és belpolitikai fejtegetéseivel. A háború befejezése – mondotta – égető szükségesség, de a békefeltételeknél ragaszkodni kell a Monarchia integritásához. Óva intett attól, hogy elsietett lépést tegyenek a keleti hódítások feladásával. Különösen a bukaresti békében rögzített határkiigazításokat akarta megtartani. Hussarek kijelentette, hogy bár alapjában ő is a dualizmus talaján áll, bizonyos korrekciók mégis megfontolandók, különösképpen a lengyelek csatlakozása esetén. Ami a délszláv kérdést illeti, az osztrák közvélemény azt kívánja, hogy valamennyi délszláv részt a többitől elkülönülve a Monarchiában egyesítsék.

A szeptember 27-i közös minisztertanácson hozott hat határozat közül öt semmitmondó: a horvát bánt lecserélik; uralkodói nyilatkozat, hogy Bosznia-Hercegovina és Dalmácia sorsát a békekötés után összeülő képviseletük dönti el; a bukaresti béke ratifikálását meggyorsítják; a lengyel kérdés osztrák–lengyel megoldásáról ismét tanácskoznak; Németországot ösztönzik a békekérésre. Figyelmet érdemel azonban a harmadik határozat: „Ausztria belső rekonstrukciójának leggyorsabb megkezdése.”

Bulgária békekérésének napján Reims és Verdun között megkezdődött a francia–amerikai hadsereg támadása, amely a következő napokban – az angol és a belga seregek bekapcsolódásával – a nyugati arcvonal Maas és a tenger közti vonalának egész szélességében kibontakozott. A német csapatok az áttörés elkerülése érdekében megkezdték gyors visszavonulásukat Belgium területére. A német hadvezetés mostmár csak egy kiutat látott, szeptember 28-án döntött: fegyverszünetet és békét kell kérni. Másnap a koronatanács is határozott: fegyverszünetet és békét kért a wilsoni pontok elismerésével.

A német döntés ismeretében október 2-án újból összeült a Monarchia közös minisztertanácsa. Burián beszámolt az új német szándékokról és arról, hogy ő is előkészületeket tett hasonló jegyzék elkészítésére. Wekerle hangsúlyozta, hogy a wilsoni pontok alapján békét kérő jegyzékben kifejezésre kell juttatni, hogy a Monarchia belső ügyeinek szabályozását a saját gondjának tekinti. Félő ugyanis, hogy a Monarchia Törökország sorsára jut, ahol a nagyhatalmak beleszólása dönti el a belső kérdéseket. Az osztrák miniszterelnök is az önállósághoz való ragaszkodásról beszélt. Burián kiemelte ezzel kapcsolatban, hogy a szövetséget Németországgal nem adják fel, de ennek hangsúlyozása a békekérésnél nem taktikus.

Október 4-én – a német és a török kormány eljárásához hasonlóan – Burián is jegyzékkel fordult az Egyesült Államok elnökéhez. Azonnali fegyverszünetet és közvetlenül csatlakozó béketárgyalásokat javasolt a wilsoni pontok elfogadása alapján. Egyúttal összeállították a fegyverszüneti bizottságot is: az olasz arcvonalra Weber tábornok, a balkáni arcvonalra Laxa tábornok vezetésével. A fegyverszüneti küldöttségek azonban hiába várták a kedvező választ. Október 8-án az amerikai kormány válaszolt a német jegyzékre: amíg a központi hatalmak katonái a szövetségesek területein állnak, nem érzi feljogosítva magát arra, hogy fegyverszünetet ajánljon. A Monarchiának küldendő válasz késett.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A szálak Andrássy kezébe futottak össze, akit október 24-én az uralkodó Burián helyébe közös külügyminiszterré nevezett ki.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

A nemzetiségi kérdés megoldására irányuló kísérletekkel párhuzamosan, a Monarchia vezetői 1918 nyarán újra napirendre tűzték a mielőbbi békekötés tervét is. Burián István, a Monarchia külügyminisztere, a németek húzódozása és rosszallása ellenére szeptember 14-én jegyzékkel fordult valamennyi hadviselő országhoz, amelyben a békekötés alapelveinek tisztázása céljából valamely semleges országba küldendő megbízottak útján bizalmas és nem kötelező megbeszélést javasolt.

A Monarchia jegyzékére érkező, különbözőképpen fogalmazott, de egyaránt elutasítást jelentő válaszok nyilvánvalóvá tették, hogy az antant az adott helyzetben nem tárgyalni óhajt a békefeltételekről, hanem megszabni kívánja azokat.

Szeptember 27-én a Balkán-front összeomlásáról és a bolgár fegyverszünetről érkező hírek hatására nagy sietve összehívott koronatanács a kedvezőtlen előjelek ellenére a békeakció folytatását határozta el. Az új elgondolás lényege az volt, hogy tekintettel a helyzet jelentős rosszabbodására, konkrét békeajánlatot kell tenni, és azt még október 15-e előtt nyilvánosságra kell hozni.

A Monarchia berlini követe utasítást kapott, hogy a német kormánynál ennek érdekében határozottan lépjen fel. Ez meg is történt és meglepően gyors eredménnyel járt, miután Németországban szeptember utolsó napjaiban jelentős kül- és belpolitikai fordulat következett be. A német hadsereg-főparancsnokság (Hindenburg és Ludendorff), amely addig a végsőkig való kitartás, a „nem engedünk” szellemének legfőbb képviselője volt, a Balkánról és a nyugati frontról érkező riasztó hírek hallatára szeptember 28-án hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy tekintettel az egyre kedvezőtlenebbül alakuló eseményekre, a még menthető megmentése érdekében azonnali fegyverszünetet és békét kell kérni. A béke előkészítése céljából Berlinben október 3-án a liberális irányzatot képviselő Miksa badeni herceg vezetésével a parlamenti többség pártjaiból, a szociáldemokraták részvételével új kormány alakult. A nagytőke liberális körei által támogatott reformkormány szakítást jelentett a katonai diktatúra addigi rendszerével; a fenyegető forradalomnak gyors békekötéssel, belső reformokkal próbált elébe vágni.

Ilyen körülmények között a német vezető körök már nem akadályozták, hanem kezdeményezték és sürgették az azonnali határozott cselekvést. Gyors megegyezés jött létre, melynek eredményeként a békeajánlatot jóval a tervezett határidő előtt, már október 4-én eljuttatták Wilsonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez. A központi hatalmak (Németország, a Monarchia és Törökország) nagyjából azonos szövegű jegyzékei azonnali fegyverszünet megkötését és béketárgyalások megindítását javasolták, azzal, hogy a tárgyalások alapját Wilson 1918 januárjában közzétett 14 pontja és azóta közzétett újabb fejtegetései képezzék. A jegyzék szerzői azért választották a wilsoni pontokat a tárgyalások alapjául, mert úgy vélték, hogy az angol és francia hadicéloktól eltérő, engedékenyebbnek tűnő amerikai álláspont számukra kedvezőbb lehetőséget biztosít. A wilsoni pontokra hivatkozó október 4-i békeajánlat ennek ellenére a vereség nyílt beismerését jelentette, és közel állt a teljes kapitulációhoz.

A Balkán-front összeomlása, az októberi békeajánlat, Wilson 14 pontjának elfogadása azzal a következménnyel járt, hogy a Hussarek-kormány elképzelései a nemzetiségi kérdés megoldására most már nemcsak megvalósíthatatlanok voltak, hanem egyben időszerűtlenekké és túlhaladottakká is váltak. Ilyen körülmények között született meg az október 16-i császári manifesztum a Monarchia szövetséges állammá való átalakulásáról, amely számolva az új kül- és belpolitikai helyzettel, messze túlment az addigi elgondolásokon.

A kiáltvány szerint minden néptörzs saját letelepülési területén saját külön állami közösséget alkot. A szövetségi államok létrehozásának munkájában a népek nemzeti tanácsaik útján vésznek részt. A nemzeti tanácsok a Reichsrat képviselőiből alakulnak meg.

Lengyelországgal kapcsolatban a kiáltvány hangsúlyozta, hogy a szövetségi állammá alakulás nem érinti Ausztria lengyel területeinek a független lengyel állammal való egyesülését.

Magyarországra vonatkozóan a kiáltvány a magyar Szent Koronához tartozó országok integritásának fenntartását ígérte.

A kiáltvánnyal egyidejűleg császári hadparancs jelent meg, amely a katonákat hűségre és egyetértésre szólította fel.

Az október 16-i császári manifesztum annak bizonyításával, hogy a Monarchia a 14 pontban foglalt követeléseknek önként és saját kezdeményezéséből máris eleget tesz, kedvező helyzetet próbált teremteni az antanttal való további tárgyalások számára. Belpolitikailag a kiáltvány megnyugtatólag kívánt hatni az elnyomott nemzetiségek felszabadulási törekvéseire, és felülről jövő kezdeményezéssel az irányítást egyben magához szerette volna ragadni.

A szövetségi állam proklamálásához fűzött remények, a kiáltvány kiadásával követett célok egyike sem valósult meg. A Monarchia átszervezésének bejelentése az antantot és Wilsont már nem befolyásolta. A nemzetiségek a kiáltványt mint felemás, elfogadhatatlan javaslatot egyöntetűen elutasították. Az október 16-i átszervezési kísérlet, mely Ausztriában az önrendelkezés elvére hivatkozva a német, Magyarországon a történelmi határok sérthetetlenségét hangoztatva a magyar nacionalizmus szellemében próbált megoldást keresni, az adott helyzetben irreális volt, a cseh és délszláv pártokat felháborította, megnyugvás helyett inkább a nemzeti ellentétek kiéleződését eredményezte.

A kiáltvány – amennyiben az események menetét még egyáltalában befolyásolni tudta – egyrészt szándékától függetlenül meggyorsította a felbomlás folyamatát, másrészt hozzájárult ahhoz, hogy e folyamat különösebb ellenállás nélkül, viszonylag békés úton jusson el a végkifejlethez.

A központi hatalmak október 4-i békekérésére az antant végleges válaszát csak hosszas huzavona után közölte. A szövetségesek 1918 őszén még a háború elhúzódásával számoltak, a béke és fegyverszünet hirtelen felajánlásában megtévesztő manővert láttak, és ennek megfelelően gyanakvással fogadták. Eltérőek voltak nagyhatalmi törekvéseik, ebből fakadóan hadicéljaik, a jövőt illető elképzeléseik. Jó ideig tartott, míg a különböző irányzatok közös nevezőre jutottak és eldöntötték: tárgyaljanak-e egyáltalán a központi hatalmakkal, és ha igen, milyen feltételek mellett.

A legyőzött országokban forradalmi helyzet alakult ki. A forradalmi helyzetre, a „bolsevizmus veszélyére” való hivatkozás, annak hangoztatása, hogy a forradalom átterjedhet a győztes országokra is, a mielőbbi békét és kedvező feltételeket sürgető német és osztrák diplomaták érvelésében jelentős helyet foglalt el, és az antant vezető köreinél is megfontolás tárgyát képezte. E szempontot, nevezetesen azt, hogy Németországot megmentsék a forradalomtól, hogy az ellenforradalmi erőknek támogatást nyújtsanak, a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács a német fegyverszüneti feltételek kidolgozásakor és végleges megfogalmazásakor figyelembe is vette. Az viszont, hogy a felbomlóban és széthullóban levő Monarchia a „bolsevizmussal” szemben gátat jelenthetne, vagy a későbbiek során az ellensúly szerepét játszhatna Németországgal szemben, már nem hatott meggyőzően. E célok elérését a győztes hatalmak 1918 őszén nem a Monarchia fennmaradásától, hanem számolva a realitásokkal, inkább a reménytelen helyzetben levő Habsburg-birodalom felszámolásától, az ennek helyén kialakuló és az antanttal szövetséges új államoktól várták.

Azt, hogy 1918 októberére a szövetségesek vezető köreiben e felfogás vált uralkodóvá, Wilsonnak a Monarchia békeajánlatára adott válasza is tükrözte. Wilson 14 pontja a Monarchia egysége alapján állt, és a nemzetiségi kérdést valamiféle autonómia alapján vélte megoldhatónak. Az október 18-án kelt válasz viszont azt közölte, hogy e korábbi álláspont már nem tartható fenn, miután az Egyesült Államok kormánya időközben a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő kormánynak ismerte el, és a jugoszlávok nemzeti szabadságtörekvéseinek jogosságát is a legmesszebbmenően magáévá tette. A válaszjegyzék világosan leszögezte, hogy az elnök „nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”.[6]

Az Egyesült Államok jegyzékével az október 21-én tartott koronatanács foglalkozott. A koronatanács Wilson válaszából – bár az félreérthetetlenül a 14 pont revízióját jelentette be – kedvező vonásokat is vélt kiolvasni. Burián a jegyzék utolsó bekezdését úgy értelmezte, hogy az a Monarchia létét nem tagadja, és tulajdonképpen közvetlen tárgyalásokat javasol a csehekkel és a délszlávokkal való megegyezés érdekében.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A Népszava október 1-én az „új utakra térő” Németországra hivatkozva éles hangú vezércikkben sürgette Wekerle, Tisza és Burián távozását, radikális szakítást követelt az eddigi osztályuralmi rendszerrel.

Lábjegyzetek

  1. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, Burián István iratai. 43. tétel. 26–31. irat.
  2. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, Burián István iratai. 85. tétel. Napló, 1916.
  3. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 348.
  4. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 661–668.
  5. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 682–684.
  6. Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Wien). Ministerium des Äußern. Politisches Archiv I. 10–25–33. Magyarul: Pesti Napló, 1918. október 22.

Művei

Irodalom