Camillo Benso di Cavour

A Múltunk wikiből
Torino, 1810. augusztus 10. – Torino, 1861. június 6.
olasz politikus
Wikipédia
Camillo Benso di Cavour  (Francesco Hayez festménye)
Camillo Benso di Cavour (Francesco Hayez festménye)
1858. július 20.
III. Napóleon és Cavour piemonti miniszterelnök plombieres-i megállapodása a Habsburgoknak Itáliából történő kiszorítására.
1860. szeptember 8–10.
Cavour megállapodása a Magyar Nemzeti Igazgatósággal.
1861. június 6.
Cavour piemonti miniszterelnök halála.

Szabad György

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

1858 nyarán III. Napóleon és Cavour, az olasz nemzeti mozgalom fellegvárának szerepét betöltő Piemont miniszterelnöke titkos megállapodást kötöttek arról, hogy a Habsburg-hatalmat kiszorítják Itáliából. Cavour ellentétben Mazzinival, az olasz köztársasági mozgalom száműzött vezérével, az adott európai viszonyok között csak nagyhatalmi segítséggel látta keresztülvihetőnek az olasz föld felszabadítását és politikai egyesítését. III. Napóleont viszont hatalmi helyzetének megszilárdítása, a Habsburgok veszélyes itáliai pozícióinak felszámolása, és nem utolsósorban Savoyának és Nizzának a segítség fejében kívánt átengedése csábította a háborúra. Cavour kivételes politikai leleménnyel még azt is elérte, hogy az önhitt osztrák császár maga üzenjen hadat, ami felmentette a Német Szövetséghez tartozó államokat az automatikus segélynyújtás kötelezettségétől, a Bécsnek engedményeket tanácsoló Angliát pedig – legalábbis átmenetileg – tartózkodóvá tette. Ferenc József a hadba lépést fellengzős kiáltvánnyal jelentette be „hű népeinek”. Kijelentette, hogy számot vetett az alattvalói ezreinek életét fenyegető veszéllyel, de „az uralkodó szívének hallgatnia kell”, amikor „a becsület és kötelesség parancsol”, s tanúként „a történelemre” hivatkozva bizonygatta, hogy „a Gondviselés” addig is „gyakran” használta „Ausztria kardját” az „emberiség legfőbb javait fenyegető felforgatás ellenében”.[1]

Tíz év után először 1859 tavaszán keveredett, mégpedig nagyon is veszedelmes háborúba a Habsburg-hatalom. A magyar emigránsok közül sokan úgy vélték, hogy most kínálkozik alkalom Magyarország felszabadítására. Annál is inkább, mivel olasz és francia részről titkos megkeresések sora érkezett hozzájuk a háború előkészítése idején. S noha Jerome Napoléon hercegnek, a titkos francia–orosz megállapodás előkészítőjének nem sikerült az egyezménybe foglaltatnia a cári hatalom hozzájárulását Magyarország állami függetlenségének helyreállításához, mégsem alaptalanul biztatta a magyar száműzötteket azzal, hogy a hadműveletek Magyarországra való kiterjesztése sem vonna maga után cári intervenciót a lengyel kérdés bolygatatlanul hagyása esetén. Míg III. Napóleon bonyolult politikai játszmájában a magyar kérdés csak korlátozott jelentőséggel bírt, Cavour – nem kevéssé az 1848–49. évi olasz balsikerek nyomán is – a Habsburg-hatalom megtörésének, Itália felszabadulásának és szabadsága megőrzésének egyik alapfeltételét éppen az olasz és a magyar politikai és katonai lépések összehangolásában látta. Ezért erősítette Párizs hajlandóságát a magyar emigráció mozgósítására, ezért támogatta megegyezési kísérleteiket a román és a szerb fejedelemségekkel.

A magyar emigráció, amelyet az 1850-es évek folyamán politikai nézetkülönbségek osztottak meg, súlyos döntések elé került. Vezetői kerülni akarták mind a kínálkozó lehetőségek elmulasztását, mind egy könnyelműen kirobbantott hazai felkelés kockázatát. A párizsi udvar és Cavour megkereséseire Teleki Lászlóval egyetértésben Klapka látott hozzá a szervezkedéshez. Egyeztette terveit az aggályoskodó Kossuthtal, ismertette annak igényeit a szövetségesekkel az általuk adandó biztosítékok iránt, majd a Balkánra utazott, hogy a magyar felszabadító háború katonai és politikai előfeltételeinek megteremtése érdekében szövetségesül nyerje meg a fejedelemségeket. Útjának jelentős sikere volt az 1859. március 29-én aláírt román–magyar egyezmény. Cuza fejedelem, aki a két román fejedelemség egyesítésének legfőbb ellenfelét ez idő tájt joggal látta a Habsburg-hatalomban, titkos megállapodást kötött a francia és olasz ajánlással érkező Klapkával. Az odaszállítandó fegyverek harmadának átengedése fejében vállalta a többi raktározását, sőt azt is, hogy a felszabadító seregek támaszpontul használhassák országát. Ugyanakkor ígéretet nyert arra, hogy a magyar emigráció segítséget nyújt a Habsburg-kézen levő Bukovina felszabadítására. Egy kiegészítő megállapodás felszólította a magyarországi románokat és szerbeket a magyar felkelés támogatására, és magyar részről a Kossuth alkotmányjavaslatában foglaltakkal lényegében megegyező jogokat helyezett kilátásba a nemzetiségiek számára. Hozzátette azt, hogy a felszabadító háború után Erdély lakossága nyerjen lehetőséget annak eldöntésére, hogy az uniót újítsák-e meg, vagy létesítsenek tartományi önkormányzatot. A megállapodás Magyarország, Szerbia és Románia konföderációba tömörülésének célul tűzésével zárult. Szerbiában Klapka csak előkészítette a megegyezést, amelynek létrehozására, vagy legalábbis az érdekközösségen alapuló együttműködés szükségességének a leszögezésére a Londonba utazó szerb trónörökös és Kossuth tárgyalásán került sor. A hamarosan trónra lépő Mihály herceg teljes mértékben osztotta Kossuth nézetét: Magyarország függetlensége előfeltétele annak, hogy a török birodalom bekövetkező felbomlása során felszabaduló népek ne váljanak új hódító nagyhatalom zsákmányává. Hiszen a magyar középhatalom ahhoz mindenképpen gyenge lenne, hogy az önrendelkezésüket fenyegesse, velük szövetségben viszont elég erős a térség szabad fejlődésének a biztosítására. Ezt a koncepciót magáévá téve vállalta Obrenović Mihály a magyar felszabadító törekvések támogatását, beleértve a magyarországi szerbek ilyen értelmű politikai befolyásolását, kielégítőnek minősítve a Kossuthék által kilátásba helyezett nemzetiségi jogokat.

1859-ben nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári parlamentarizmuson és a demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híve volt, s nemcsak az idegen elnyomást, hanem az önkényuralmi, autokratikus hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is kíméletlenül támadta cikkeiben, előadókörútjain, a Mazzinival és Ledru-Rollinnal együtt kiadott nyilatkozatokban. A román és szerb uralkodó körök politikájára ugyanis ez idő tájt a legnagyobb befolyása III. Napóleonnak volt. A dunai fejedelemségek szövetségessé tételét pedig Kossuth társaival együtt indokoltan tekintette a felszabadító háború egyik külpolitikai alapfeltételének. A másikat, a Habsburg-hatalom katonai erőinek megosztása szempontjából is mulaszthatatlanul fontosat viszont abban látta, hogy szorosan együttműködjenek a közös elnyomó elleni küzdelmet megindító Piemonttal, amely szövetségre lépett a francia császárral. S nem utolsósorban, a francia–orosz együttműködés kecsegtetett azzal, hogy a Magyarország önrendelkezéséért megvívandó küzdelem mentesülhet egy új cári intervenció fenyegetésétől. E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak, s felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettre vágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

III. Napóleon Habsburg-ellenes fellépésének megítélése éles vitát váltott ki a különböző politikai irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól a francia zsarnokság megtörését, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését remélték, nemcsak a német kispolgári demokratákat, az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem igen határozottan megrótták Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk egy magyarországi felkelés könnyelmű kirobbantásának megakadályozására kikötött biztosítékokat, s időlegesen hitelt adva Szemere Bertalan elfogult, sőt koholt információinak is, úgy ítélték meg, hogy a magyar emigráció vezetői az autokrata francia császár hatalmi politikájának puszta eszközeivé váltak.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot támogató manchesterianus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy Anglia semlegességét fenntartja a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor felismerték volna, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához fűződnek, amint azt Kossuth fejtegette. Palmerston és külügyminisztere, Russel ezért diplomáciai úton is mindent elkövettek, hogy a háborút Itáliára korlátozzák, és mielőbb befejezéshez juttassák. KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez. A korábban nagyon is megosztott emigráció túlnyomó többsége támogatásáról biztosította a vezető testületet. Az Igazgatóság hazaküldött Tájékoztatójában óvta a nemzetet a jeladását nélkülöző felkelési kísérletektől, s intett a nemzetiségekkel való megbékélésre Kossuth alkotmányjavaslata alapján, amelyet ekkor nyilvánított belpolitikai programjának.

Kezdeti osztrák sikerek után gyorsan kibontakozott a jól felszerelt francia és a Garibaldi harcba szállásától is lelkesített olasz seregek fölénye. Az osztrák sereg magyar katonáinak amúgy is gyenge harci kedvét az emigráció szervezkedésének híre tovább lohasztotta. A háború sorsát eldöntő, Waterloo óta az európai kontinensen a legnagyobb véráldozatot követelő solferinói csatában például a 19. és a 34. magyar gyalogezred majdnem teljes egészében cserbenhagyta annak a Ferenc Józsefnek a zászlaját, aki hadait az önkényúr korlátlan önbizalmával, de hozzáértés nélkül vezényelte. A csatavesztés után az osztrákok a bevehetetlennek hirdetett, Peschiera, Verona, Mantua és Legnago alkotta várnégyszögbe húzódtak. III. Napóleon pedig, aki egyfelől kétfrontos harctól, német háborútól tartott, másfelől bizalmatlanul tekintett az olasz mozgalom demokratizálódására, engedett Anglia és Oroszország sürgetéseinek, s július 11-én Villafrancában fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel, mellőzve nemcsak Kossuthék, hanem hivatalos szövetségese, Cavour előzetes tájékoztatását is. A fegyverszünet Piemontnak juttatta ugyan Lombardia túlnyomó részét, de osztrák kézen hagyta Velencét, és kikötötte a Habsburg főhercegek uralmának helyreállítását Toszkánában és Modenában. A fegyverszünetet egyaránt nagy elkeseredéssel fogadták a franciákkal szövetkező olaszok és magyarok. Cavour lemondott, de az újrakezdés ígéretével búcsúzott Kossuthtól.

Az önkényuralom válságának kezdetei

Fellelkesítve annak hírétől is, hogy Toszkána és Modena népe megakadályozta a Habsburg főhercegek uralmának helyreállítását és kimondta csatlakozási szándékát az újra Cavour vezetése alá került Piemonthoz, a diákság március 15-e méltó megünneplésére készült.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

1860 szeptemberében Cavour magához kérette a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagjait, és titkos megállapodást kötött velük, amit a minisztertanács, majd a király is megerősített. Ennek értelmében messzemenő támogatást ígért Kossuthéknak, hogy egy új olasz–osztrák háború esetére előkészíthessék Magyarország hadbalépését. Magyarország függetlenségének helyreállítását a közös küzdelem egyik céljának nyilvánították, kimondva, hogy kivívása előtt Piemont nem köt különbékét, mint ahogyan az olasz háborús célok eléréséig a magyar fél sem egyezkedik. Cavour azt is magáévá tette, hogy a közös fellépés sikerének feltétele az újjászervezendő magyar légió, valamint az olasz segélysereg dalmáciai partraszállása és a dunai fejedelemségekben előkészített csapatokkal egyidejű magyarországi benyomulása. Az adott időpontban, amikor a piemonti seregek nemcsak Közép-Itália felszabadítására készülődtek, hanem arra is, hogy a diadalt diadalra halmozó Garibaldi által megdöntött nápolyi királyság egész területét a formálódó egységes olasz királysághoz csatolják, Cavour egy osztrák revanskísérlettől tartott. Jórészt ezért ítélte sürgősnek a magyarok együttműködésének biztosítását. A megállapodást azonban hosszabb távra is érvényesnek tekintette. El volt tökélve arra, hogyha a Habsburg-hatalom a kezén levő olasz területek, köztük Velence átengedését megtagadja, akkor a – nagyhatalmi csitítások és a Róma felszabadításának elsőbbségéért küzdő egyes honfitársai ellenére – 1861-ben új háborút kezdeményez. Ez magyarázza, hogy Cavour fenntartotta az együttműködést a magyar emigrációval, noha Ferenc Józsefet súlyos külpolitikai kudarcok érték, hiszen a varsói nagyhatalmi találkozón nemcsak revansterveihez, hanem még olasz birtokai megvédésének támogatására sem kapott biztosítékokat az orosz cártól és a porosz trónörököstől. Russell angol külügyminiszter pedig egyenesen a népek önrendelkezési jogára hivatkozó elvi nyilatkozatban üdvözölte az olasz egységmozgalom sikereit. Cavour a balkáni olasz diplomácia fő feladatává tette a magyar törekvések előmozdítását, köztük az újkori európai történetben párját ritkító arányú titkos fegyverszállítás lebonyolítását. 35 ezer kézi lőfegyvert, több mint 4 millió tölténnyel, 2 teljes ágyúüteget és sok más felszerelést indíttatott útnak a szeptemberi megállapodás nyomán román kikötőkbe a magyar felkelés céljára, míg további fegyverkészletet olasz földön bocsátott Kossuthék rendelkezésére.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

Ilyen helyzetben érkezett a hazai szervezett ellenállási mozgalomhoz Kossuth tájékoztatása a nemzetközi helyzet romlásáról. Reálisan számolt be arról, hogy az itáliai belső fejlemények és a nagyhatalmak akadályozó manőverei folytán eltolódik az új olasz hadikezdeményezés időpontja, valamint arról, hogy osztrák és orosz diplomáciai közbelépés nyomán lefoglalták a Cavour által küldött óriási fegyverszállítmányt.

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

Cavour miniszterelnök – az olasz hadsereg legfőbb vezetőivel folytatott egykorú levelezésének tanúsága szerint – az általa még késleltetni kívánt magyar kezdeményezés esetében valóban elkerülhetetlennek látta Olaszország hadba lépését is. Erről azonban Kossuthék természetesen nem tudtak, s mivel nem kaptak egyértelmű biztosítékot az önálló magyar felkelés támogatására, tartózkodtak attól, hogy kintről kezdeményezőként lépjenek fel.

Az államjogi vita és következményei

Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[2] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[3]. A Tiszántúlról maga Vay kancellár írta június elején, hogy ott „meg vannak veszve az emberek… megint várják Kossuthot”.[4] Mészáros Károly debreceni lapja még júliusban is Kossuthék hazajöveteléről és arról verselt, hogy „a magyar… vagy mint honvéd hal meg, vagy győzelmet arat”.[5] Cavour halálát követően 366, túlnyomó részben fiatal értelmiségi írta alá azt az „Olaszország ifjúságához” intézett, s végül Ricasoli miniszterelnökhöz juttatott levelet, amely a magyar ifjúság leghőbb vágyának a Világosnál szerzett csorba kiköszörülését nevezte, és arra figyelmeztetett, hogy „az út Velenczének Pesten visz keresztül!”[6] A levél súlyos kockázatot vállaló aláírói közt volt Dalmady Győző, Zilahy Károly, Beniczky Emil, Kempelen Győző író, ott volt Szigligeti Ede, a nem is fiatal drámaíró, Erkel Gyula karmester, a Nemzeti Színház művészeinek egész sora, élükön Szerdahelyi Kálmánnal, Lendvay Mártonnal és a felnövekvő magyar értelmiség olyan kiválóságai, mint Szily Kálmán, Schulek Frigyes és Steindl Imre.

Az országgyűlés feloszlatása

A feliratot radikalizáló országgyűlési többség jelentős részének eltökéltsége a mind kedvezőtlenebbnek ítélt kül- és belpolitikai fejlemények közepette ingatagnak bizonyult. Ezért is tudta elérni a TiszaPodmaniczky-csoport, elhallgatva Kossuth és visszaverve a „szélsőbaloldali” Böszörményi László tiltakozását, hogy a határozatiak zöme is hajlandó legyen a bécsi elutasítás nyomán a Várady-féle radikalizáló módosítvány elejtésére, a felirat Deák által fogalmazott szövegének helyreállítására. Ez a visszalépés – amit Kossuth méltán minősített a felirat eredeti megszavazásánál sokkal súlyosabb hibának – az olaszok szemében immár kétségessé tette, lehet-e adott esetben számítani közös Habsburg-ellenes fellépésükre. Ez tehát a Cavour halálát követő kritikus hetekben gyengítette az osztrákellenes olasz kezdeményezés híveinek táborát, és egyben kölcsönössé tette a potenciálisan szövetséges magyar és olasz erőknek a cserbenhagyatástól való félelmét.

Lábjegyzetek

  1. Pesti Napló, 1859. április 30.
  2. Delejtű, 1861. május 14.
  3. Trombita, 1861. május 12.
  4. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903–1918. 1333.
  5. Dongó, 1861. július 15.
  6. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 528.

Irodalom