Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

A Múltunk wikiből

E néhány nap alatt azonban jelentős változások történtek a Tanácsköztársaság nemzetközi és katonai helyzetében. Június 13-án Clemenceau új jegyzéket intézett a Tanácsköztársasághoz, amelyben a magyar–jugoszláv határ kivételével közölte Magyarország új határait. A jegyzék az emlékezetes Vix-jegyzéknél is sokkal nagyobb csapást mért a magyar nemzetre: Magyarország formális párizsi meghívását is semmibe véve, egyszerű diktátumként ismertette a végleges határokat; nemcsak szentesítette a nemzetiségek elszakadását, hanem jelentős, közel 3 millió magyar lakta területeket is a szomszéd országoknak ítélt.

Clemenceau felszólította a kormányzótanácsot, hogy azonnal vonja vissza csapatait a végleges határok mögé, s ezt június 18-ig jelentse a békekonferenciának. Ellenkező esetben a győztes hatalmak „szabadságukban állónak tekintik, hogy előrenyomuljanak vagy bármely más intézkedést tegyenek, amely az igazságos béke biztosítására alkalmasnak látszik.”[1] A Vörös Hadsereget eszerint Szlovákiából kellett kivonni, mivel másutt nem álltak csapatok a megállapított határokon túl. A jegyzék megígérte, hogy a román csapatokat szintén kivonják a Tiszántúlról, „abban a pillanatban, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát”.

A Vörös Hadsereg katonái egyelőre mit sem tudtak e jegyzékről, amelynek hatása a hadműveletekre és rájuk csak június 20. körül vált érezhetővé. A kisalföldi offenzíva előkészítésének napjaiban helyi harcok folytak, egyrészt Kassától keletre és nyugatra, másrészt a Kisalföldön, ahol folytatódott a csehszlovák csapatokat vezénylő Mittelhauser francia tábornok ellentámadása.

Stromfeld június 15 körül tervezte új offenzívája megindítását, az e célból felállított V. hadtesttel, amelynek parancsnoka Pogány lett. Az V. hadtest lassú felkészülése miatt az offenzíva kezdetét 15-ről 17-re halasztották, Mittelhauser viszont 16-ra általános támadást készített elő, megelőzve a Vörös Hadsereget. A csehszlovák és magyar offenzíva előestéjén, 15-én kapta meg Kun Clemenceau második jegyzékét. A jegyzék a legnehezebb döntés elé állította a Tanácsköztársaságot.

A jegyzék homályos megfogalmazása egy sor kérdést megválaszolatlanul hagyott. Elismerik-e a Tanácsköztársaságot, megszüntetik-e ellene a háborút, ha engedelmeskedik? Az új intervenciós tervek elejtése vagy takarója-e a jegyzék? A jegyzék készítői maguk sem látták tisztán következő lépésüket, bár kétségtelen, hogy nem szándékoztak megbékélni a Tanácsköztársasággal, hiszen Gyenyikin győzelmei hatására egyenesen Szovjet-Oroszország közeli összeomlásában reménykedtek. A Négyek Tanácsa június 9-i és 10-i ülésén mindenesetre elvetették az általános támadás javaslatát, és bírálták Romániát: viselkedésével a bolsevizmust erősíti.

A végleges határ megállapítása és közzététele mindenekelőtt Csehszlovákiának kedvezett. De Jugoszláviának is előnyös volt a déli határ megállapításának elhalasztása, így még remélhette, hogy esetleg megtarthatja a pécsi bányavidéket. Romániának hátrányos volt a határok megvonása, mert Brătianu miniszterelnök többet remélt, s ha bele is törődött a döntésbe, megmondta Clemenceau-nak: a Tiszántúlt csak a békeszerződés aláírása után hajlandó kiüríteni. Brătianu mégsem engedhetett szabad utat sértődöttségének, amiért határkiigazítási javaslatait sem vették figyelembe, hiszen agresszív politikáját mégiscsak Clemenceau védte meg Wilsonnal szemben. Clemenceau-nak szüksége volt a bármikor felhasználható román hadseregre, de az adott pillanatban úgy látszik, többet remélt a magyar forradalom egységét megosztó homályos, s így szó szerint kötelezőnek nem érzett ígéretektől.

Clemenceau számítása annyiban bevált, hogy ravasz javaslata ismét megbontotta az egyesült párt egységét. A kommunisták pozíciójára, amelynek egyik bázisa a világforradalom volt, nagy csapást jelentett a június 15-i bécsi felkelés kudarca. A kierőszakolt összecsapás után az osztrák proletárforradalom valószínűtlenné vált, a két ország viszonya megromlott; a csehszlovákiai választás konszolidálta a polgári demokráciát.

Az éppen megválasztott pártvezetőség összeült, hogy döntsön a Clemenceau-nak adandó válaszról. Az ülésről jegyzőkönyv híján csak egymásnak ellentmondó visszaemlékezések tájékoztatnak. Tény, hogy Kunfiék ekkor már értelmetlennek látták a harcot, és az ő problémájuk a kivezető út megtalálása volt. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták ellenezték a visszavonulást. Ellenezte az elfoglalt terület kiürítését prakticista-nacionalista meggondolásból a jobboldali VanczákPeyer-csoport is, miután kapitulációs ajánlatukat csak két héttel előbb utasították vissza. Némi ingadozás után ellenezte a visszavonulást a meghívott Stromfeld is. Végül a pártvezetőség tagjai közül csak Rudas László szavazott a kompromisszumos határozat ellen, amely elvben hozzájárult a visszavonuláshoz.

Böhm emlékirataiban hangsúlyozza, hogy ez „csak elvi határozat volt, a végrehajtás kérdésében a pártvezetőség olyan formában határozott, hogy felhatalmazza ugyan a hadsereg-főparancsnokságot a harcnak alkalmas pillanatban való beszüntetésére, de időnyerés céljából és avégből, hogy további engedmények biztosíthatók legyenek, a visszavonulást még nem rendeljük el”.[2] Kun válaszjegyzékében azt állította, s ez nem volt igaz, hogy az ellenségeskedések beszüntetését elrendelték, de a csehszlovák hadsereg támadásai miatt nem lehet végrehajtani. Tény, hogy Mittelhauser június 16-i ellentámadásával nem várta be a Clemenceau-jegyzék határidejét, a jegyzékváltásra szánt néhány napot tehát mindkét fél katonai pozíciói oly mérvű javítására kívánta felhasználni, amely befolyásolni képes a politikai döntéseket.

Kun egyben közölte: megkereste a román és csehszlovák főparancsnokságot, hogy a Vörös Hadsereg képviselőivel együtt a vegyesbizottságokban részletesen határozzák meg a kétoldalú kiürítés módozatait. A legkétértelműbben ott fogalmazott Kun, ahol a legnehezebb kérdésre, az új határok elismerését illetően kellett felelnie. A jegyzék hangoztatta a megállapított határok képtelenségét, de sehol sem utasította el kereken azok elismerését.

Ez volt a kérdések kérdése, amelyre válaszolni egyet jelentett a Vörös Hadsereg morális egységének megbontásával. A munkásság elsősorban nem a régi határok, hanem az új társadalom védelmében fogott fegyvert, számára értelmetlenné vált az eddigi harc, ha az új határok között is megtarthatja szociális vívmányait. Határvonalakért haljanak meg, mikor úgyis jön a világforradalom, és ledönti a sorompókat? A tisztek, a menekültek viszont éppen ellenkezőleg: miért harcoljanak, ha a Tanácsköztársaság – léte érdekében – elfogadja az új határokat? Nekik nem ezt ígérték, amikor felvették a számukra nevetséges, rangjelzés nélküli tiszti zubbonyt egy olyan hadseregben, amelynek szelleme, politikai céljai idegenek voltak tőlük.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 242.
  2. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 324.


A belső helyzet és a katonai visszavonulás
A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa Tartalomjegyzék A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása