Klemens Wenzel Nepomuk Lothar von Metternich

A Múltunk wikiből
(Clemens Metternich szócikkből átirányítva)

Klemens Wenzel Nepomuk Lothar von Metternich-Winneburg zu Beilstein

Koblenz, 1773. május 15. – Bécs, 1859. június 11.
osztrák államférfi, kancellársága idején a Habsburg Birodalom gyakorlati irányítója
Wikipédia
Metternich by Lawrence.jpeg
1809. október 27.
I. Ferenc Clemens Metternichet államkancellárrá nevezi ki.
1809. december 19.
I. Ferenc pátense az örökös tartományokban elrendeli az ezüst kényszerbeváltását.
1811. december 10.
Metternich államkancellár emlékirata felveti a magyar alkotmány felfüggesztésének gondolatát.
1842. október 19.
Haller Ferenc horvát bán emlékirata Metternichhez a horvátországi teendőkről.
1846. február 9.
Metternich emlékirata a következő országgyűlés teendőiről.
1848. március 13.
Bécsben kitör a forradalom. Lemond Clemens Metternich államkancellár (aki Londonba menekül) és Apponyi György magyar udvari kancellár.

Tartalomjegyzék

Ember Győző

Az Állami Kancellária

Az Állami Kancellária, hatáskörében az uralkodócsalád házi ügyeivel, köztük a külügyekkel, a Habsburg Birodalom legmagasabb rangú udvari hatósága lett. Vezetői, az államkancellárok, a birodalom legelső tisztviselői voltak. Legyen elég Kaunitzra és Metternichre utalni, valamint arra a tényre, hogy Ausztria miniszterelnökségét ma is Állami Kancelláriának, miniszterelnökét államkancellárnak nevezik.

Mérei Gyula

Előszó

Az államhatalom változatlan fenntartásához való ragaszkodás tényén – a lényeget tekintve – mit sem változtattak Metternichnek és beosztottjainak azok a tervezetei, amelyek a Habsburg-uralom alatt levő területek úgynevezett föderatív államszövetségbe tömörítésére irányultak. Ezek ugyanis az abszolutizmus uralmát a rendi kiváltságok alapján nyugvó territoriális önigazgatással rendelkező területek fölött új köntösbe öltöztetve változatlanul fenn akarják tartani, mégpedig különféle egységesítési tervek valóra váltása útján. A területi széttagoltság ilyen módon történő konzerválása is csak a központi, de nem a haladást objektíve elősegítő központosító abszolút uralkodói autokratizmus erősítésére lett volna hivatott.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

Ahogy később Metternich kifejezte: Ausztriát igazgatják és nem kormányozzák.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Metternich és Kübeck összbirodalmi centralizációra, elsősorban Magyarország államjogi különállásának felszámolására irányuló tervei gazdaságpolitikai téren is megbuktak, többek között amiatt, mert a cseh–morva textil- és üveggyártók, a morvaországi és a sziléziai vasüzemek tulajdonosai az 1840-es években az udvarhoz intézett beadványok tömegében minden vonatkozásban tiltakoztak a protekcionizmus megszüntetése ellen.

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

A béketárgyalások Magyaróvárott folytak, majd két hónapon át. Francia részről Champagny külügyminiszter, osztrák részről a fiatal Clemens Metternich gróf vezette a tárgyalásokat, amelyek lassan, vagy sehogy sem haladtak. Naponként mentek a gyorsfutárok Schönbrunnba Napóleonhoz és a tatai várba Ferenchez, miközben a két miniszter és a francia csapatok parancsnoksága egyik bált a másik után adta a csapatok és részben a lakosság szórakoztatására. Napóleon nagy területi engedményeket és óriási hadisarcot kívánt, amit Ferenc semmiképpen nem akart megadni. Nemegyszer már úgy volt, hogy a tárgyalások megszakadnak és a háború folytatódik; ezért Napóleon egy napra Győrbe is lejött Bécsből, hogy az erődítményeket megtekintse és felújításukra parancsot adjon. Amikor azonban a francia császár megfenyegette Ferencet, hogy ha nem békül, a megszállt területeken bevezeti a francia rendszert, a Code Napoléont, azaz megsemmisíti a feudalizmust, és kilátásba helyezte, hogy a Habsburgok három országát (Ausztria, Magyarország, Csehország) erővel szétválasztja, az osztrák császár engedett. Kikapcsolva a külügyminisztereket, a két uralkodó megegyezett egymással, s október 14-én megkötötték a schönbrunni békét. Az Osztrák Császárság mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területet vesztett, három és félmillió lakossal. Elvesztette Krajnát, Triesztet, Karintia déli felét, s Magyarországból is lekanyarították Horvátország tengermenti részét. Galíciát a Napóleonnal szövetséges orosz cár kapta, Berchtesgadent, Salzburgot és az Inn-kerületet Bajorország. Ausztria ezenkívül kötelezte magát, hogy hadseregét 150 ezer főre szállítja le és 85 millió frank hadisarcot fizet.

Az udvar és a magyar nemesség ellentétének újraébredése

A magyar nemesség és Bécs egyre szembetűnőbb ellentéte sokat ártott a birodalom külpolitikai tekintélyének, ezért Metternich – aki ekkor a Napóleont támogató politika lelkes híve volt – felújította a Magyarország alkotmányos különállásának megszüntetésére vonatkozó régi terveket. Ferenc császárt megnyerte elgondolásának, de – érezve a belső erőviszonyok labilis voltát – Napóleon támogatását is meg akarta szerezni. Arra hivatkozott, hogy Ausztria csak a magyar különállási törekvések megtörése után tud kellő erővel fellépni Franciaország mellett. Napóleon azonban letiltott minden változtatást. Nem akarta, hogy a várható magyar ellenállás felborítsa Ausztria amúgy is gyenge lábon álló belső nyugalmát, és ezzel megzavarja, sőt gyengítse az Oroszország elleni katonai készülődést.

Magyarország így formálisan megtartotta alkotmányos jogait, ennek fejében viszont súlyos gazdasági retorziókat kellett elszenvednie. Az udvar – arra való hivatkozással, hogy az osztrák–cseh tartományok a közvetett adók révén többel járulnak hozzá az állam kiadásaihoz, mint Magyarország (amiben igaza volt) – Magyarország megadóztatása érdekében a mezőgazdasági áruk kiviteli vámját 30–60 %-kal megemelte, úgyhogy külföldi értékesítésük szinte lehetetlenné vált. Ez végső fokon a termelésre is bénítóan hatott.

Az 1810-es évekre egész Európában előtérbe nyomult a nemzeti gondolat, az a törekvés, hogy a nemzet mint organikus egység maga vegye kezébe sorsának intézését. Emlékezzünk vissza, már a Habsburg–monarchia különböző jakobinus mozgalmai is azt vallották, hogy társadalmi, politikai, kulturális céljaik csak a nemzetállam keretei között valósíthatók meg; a nemzeti törekvések 1810-re csak erősödtek. Az Osztrák Császárság vezetői, elsősorban Metternich, úgy vélték, hogy a nemzeti mozgalmaknak adott engedmény a birodalom létét veszélyezteti. Ragaszkodtak tehát a semmit nem változtatás politikájához, s a soknemzetiségű állam egységesítésére kitalálták az „osztrák nemzet” fikcióját, a hazafiságot az uralkodóhoz való hűséggel azonosítva. Ugyanakkor megpróbálták – nem is sikertelenül – a mind türelmetlenebbé váló nemzeti mozgalmakat egymás ellen kijátszani.

Vörös Károly

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

Az irányításban a fő szerepet Metternich herceg, a Habsburg-birodalom kancellárja játszotta. Ő volt az egész új európai hatalmi struktúrának részben tervezője, főleg pedig ideológusa. 1818-ban a franciaországi választások után, politikai földcsuszamlás lehetőségétől félve, a nagyhatalmak uralkodóinak aacheni kongresszusa beavatkozással fenyegette meg Franciaországot. Egy év múlva a német Bundnak a diákmozgalmak nyomán összeülő karlsbadi kongresszusa elhatározta: a Bundnak joga van arra, hogy beavatkozzék bármely német állam ügyeibe a létező „rend” helyreállítása érdekében, még akkor is, ha az illető állam erre nem tart igényt. A kongresszus nyomán különben erőteljes intézkedések születtek a nemzeti egységre és a liberális reformokra törekvő német egyetemi ifjúság és általában az értelmiség megrendszabályozására is. Ám ekkor már eredménytelenül: 1820-ban Spanyolországban és (a 100 nap idején Napóleonhoz visszapártolt Murat bukása és kivégzése után restaurált Bourbonok uralma alá került) Nápolyban, majd Piemontban törtek ki az uralkodókat alkotmány megadására kényszerítő mozgalmak. A nagyhatalmak 1820–1821-ben Troppauban és Laibachban ülésező újabb kongresszusa a franciák és az angolok tiltakozása ellenére e mozgalmakkal szemben is megállapította a fegyveres beavatkozás jogát. Ausztria az érdekkörébe tartozó Itáliában vállalta is a közbelépést – rövid idő alatt teljes sikerrel. 1822—ben, a veronai kongresszuson – bár Anglia ekkor is tiltakozott – Franciaország is elvállalta a spanyolországi intervenciót az ottani alkotmányos rend letörésére. 1823-ban, különösebb katonai ellenállás nélkül, ezt sikerült is végrehajtania.

Mindezek ellenére a bécsi kongresszus hatalmi rendszerének (már Anglia fokozódó visszahúzódásával) bontakozni kezdő válsága a következő években csakhamar nyilvánvalóvá lett. 1821-ben ugyanis – egy időben a Havasalföldön kitört, de a törökök által csakhamar levert függetlenségi mozgalommal – kitört a görögök függetlenségi harca a török uralom ellen. Metternich, aki Ausztria gyengeségének tudatában a Balkán status quójának fenntartását ítélte a legfontosabbnak, kész volt sorsára hagyni a felkelést, melyet mint a szultán törvényes, legitim uralma elleni lázadást kezelt.

Abszolutizmus és centralizáció Ausztriában

Vagyis: az egy-egy adott terület társadalmát helyileg szervezni képes erők és intézmények háttérbe szorítása, erőszakos elnyomása – tehát a hagyományos rendi (vagy már éppenséggel polgárosuló) képviseleti szervek vezető szerepének maximális korlátozása – és helyükbe egységes, és közvetlenül az uralkodótól függő hivatali szervezet és hivatalnokság, s végül a hadsereg lehető legteljesebb kiépítése, a római katolikus egyházzal szemben pedig a legmerevebb jozefinista egyházpolitika folytatása. Ezeknek a kormányzati módszereknek az alkalmazása az udvar és a politikai vezetésben részes felső rétegek szemében annál sürgetőbbé vált, minél inkább világossá lettek a birodalom „alkatilag” gyenge pontjai. Leplezésük végett a Stadion utódjaként a külügyek élére került és ennek során csakhamar a birodalom egész politikai irányítását kezébe vonó kancellár, Metternich, külpolitikája tengelyébe a császárság erejének kifelé való állandó hangsúlyozását és az új európai rend biztosítása érdekében ennek az erőnek azonnali latbavetését állította. Annál erőszakosabban, minél inkább világossá lettek a birodalomnak azok az akut – döntően pénzügyi – bajai, melyeknek megoldása az állam összes erőforrásainak olyan gyors, széles körű és kíméletlen mozgósítását követelte, mely a hagyományos rendi apparátus útján már eleve nem látszott elérhetőnek.

Mindez – az udvar és a politika vezető köreinek megítélése szerint – az abszolutizmus említett módszereinek és eszközeinek, központosított apparátusának zökkenőmentes működését, mindenekfelett pedig azt igényelte, hogy a központi igazgatási szervek hatáskörét kiterjesszék az eddig legalábbis formailag nem abszolutisztikus módon kormányzott területekre: elsősorban Magyarországra. És azt, hogy e szervek felnőjenek az új feladatokhoz, melyeket a gazdasági, társadalmi-politikai mozgás követelményei, illetve ezek irányításának és befolyásának minőségileg is változni kezdő igényei az igazgatás elé állítottak. Most már a döntések egyre szakszerűbb előkészítése került napirendre.

Az abszolutizmus érvényre jutását segítette az, hogy a centralizált bürokrácia kiépítése a birodalom ausztriai felében II. József rendszerének összeomlásával sem szűnt meg, sőt II. Lipót halála után, a napóleoni háborúk nehéz esztendeiben a központi vezetésre háruló feladatok: a háború, a hadvezetés és a hátország szervezésének igényei szerint meglepő gyorsasággal folyt tovább.

A birodalom operatív központi igazgatásának hagyományos szervei: a külügyeket intéző államkancellária (Staatskanzlei), a hadügyek és a hadseregvezetését ellátó haditanács (Hofkriegsrat), az örökös tartományokban a belügyeket igazgató udvari kancellária (Hofkanzlei), az igazságügy legfőbb hatósága: az Oberste Justizhofstelle, a pénzügyeket irányító udvari kamara (Hofkammer), a rendőrség (és 1802-től a cenzúra) központi szerve: a Polizei- und Zensur-Hofstelle, s végül a legfőbb számvevőszék (Oberste Rechnungskammer) ennek az adminisztratív centralizációt minél jobban erősíteni igyekvő folyamatnak során átmenetileg különböző kombinációkban részint összevonásra kerültek, részint szervezetileg tovább osztódtak. Az 1810-es évek elejére azonban mindeme szervek különállása általában az eredeti formákban és hatáskörükkel már ismét visszaállt: az abszolutizmus igényeinek megfelelő, immár politikai síkon történő összefogásukra, centralizációjukra azonban a kísérletek nem szűntek meg, sőt tovább folytatódtak. E kísérletek a még Mária Terézia korában az uralkodó személyes tanácsadó testületeként minden intézményes hatáskör nélkül létrehozott államtanácsnak, a Staatsratnak részint szervezeti továbbfejlesztését, részint ennek során valamiféle, a hagyományos központi szervek fölé épülő, immár operatív hatáskörrel is ellátott csúcsszervvé való alakítását célozták. E törekvések a legfelsőbb operatív szakigazgatás és a tisztán politikai irányítás egyetlen szervezetbe való egyesítésére azonban szükségképpen csak nehézkes félmegoldásokat eredményeztek. Ezek során az államtanács régi szervezetének lebontásával először 1801-ben Staats- und Konferenzministeriumot hoztak létre, mely két tagozatban működött: egy kizárólag elvi kérdésekkel foglalkozó, illetve egy, az egyes Hofstellék fölé rendelt, ezek közös, tényleges adminisztratív irányítását is biztosító tagozatban. 1814-re azonban e rendszer különböző hátrányai (mindenekelőtt képtelensége arra, hogy úrrá legyen az adminisztratív irányítás központosításával együtt járó roppantul megnövekedett teendők felett) a szervezet módosítását eredményezték. Az ekkor állam- és konferenciaminiszterekből (Staats— und Konferenzminister) és államtanácsosokból álló szervezet már lemondott a külügy és hadügy gyakorlatilag eddig is az államkancellária, illetve a haditanács által ellátott irányításáról (ahogy a rendőri ügyek irányítása eddig is gyakorlatilag kívül maradt hatókörén). Az új szervezés során az államtanácsban négy szekciót alakítottak ki: belügyit, igazságügyit, pénzügyit, valamint egy, a hadügynek csak a civil élethez kapcsolódó ágazataival, s nem a hadvezetéssel kapcsolatos hadügyi szekciót. A tanács célja továbbra is a sajátlag elvi-politikai irányítás maradt. A konferenciatagozat ennek megfelelően az összes, az egyes Hofstellék által ellátott ügykörökben csak mintegy az államtanács tanácsadó és véleményező szakszerveként működött. A valóságos operatív minisztériumi szervezet kiépítése azonban nem sikerült: az állam— és konferenciaminiszterek operatív irányítása az általuk elvileg irányított Hofstellék által ellátott igazgatási ágazatokban nem valósult meg. Lassan azután a miniszteri cím használata is elmaradt: az egyetlen, többé-kevésbé ténylegesen is kiépült miniszteri jellegű hatáskört, a pénzügyminiszterit 1829-ben számolták fel. Ekkor azonban már azoknak a részben hatásköri, részben azonban mélyebb, az abszolutizmüs politikájáról és irányairól vallott nézetekre is irányuló ellentéteknek jegyében, melyek két főszereplőjüknek – az állam külügyeinek legfelsőbb irányításába 1809-ben államkancellárként belépett, 1821-ben pedig már a házi, udvari és államkancellár címét is elnyert Metternich grófnak (1814-től herceg), és az 1826-ban az államtanácsban a belügyi szekció irányítását átvevő, korábbi csehországi helytartó, Kolowrat-Liebsteinšky grófnak – konfliktusában fognak majd kibontakozni.

Mire a napóleoni háborúk véget értek, a Habsburg birodalmi abszolutizmus új, helyenként tekervényesen, helyenként talán felesleges kitérőkkel kialakított, az abszolutizmust kiszélesített és modernizált bürokratikus centralizációval egybeötvöző szervezete teljesen készen állt. És ha ennek keretében a magyar korona országainak különállását formailag valóban tiszteletben tartották, és e központi szervezet adminisztratív hatáskörét csak a magyar kamarai ügyek bizonyos – ha vitatottan, de már hagyományosan királyi felségjognak tartott – területeire korlátozták is, kétségtelen, hogy a birodalom örökös tartományai igazgatásának ilyen centralizációja – még ha nem a legtökéletesebben sikerült is – jelentősen fokozta annak a nyomásnak az erejét, amit az udvar a magyar viszonyok befolyásolása során kifejthetett, és amit az 1810-es évek kezdetétől már egyre erőteljesebben kezdett is kifejteni.

Ez az abszolutizmus – előzményeihez, hagyományaihoz híven – legfőbb közvetlen ellenségének továbbra is a rendi partikularizmust tekintette. A hagyományos fenntartásokon túl láthatóan egyre inkább amiatt is, mert felismerte: ennek intézményei képtelenek arra, hogy hatékony védelmet nyújtsanak a felvilágosodás és a francia forradalom által megfogalmazott, a feudalizmus egészére oly veszélyes új gondolatok és társadalmi-politikai – köztük (és sok államrészben nem is kis súllyal jelentkező) nemzeti – törekvések ellen. A rendi intézmények a szervezetükre jellemző területi autonómia és képviseleti rendszer centrifugális tendenciái miatt, továbbá egyes területeken a nemesi árutermelés, másutt a tőkés vállalkozások, ismét másutt mindkettő együttes hatásának a tudatban való jelentkezéseként egyre inkább kezdték befogadni az új gondolatokat (ha ezek teljes elfogadását e rendi képviseletek túlnyomó részének még alapvetően feudális osztálybázisa erősen korlátozta is). Mindezek, párosulva a rendi intézmények amúgy is hagyományosan abszolutizmusellenes, ezáltal az udvar számára azonban akkorra – és nem indokolatlanul – már a feudalizmus egész rendjét veszélyeztetni látszó hajlandóságaival, együttesen kétségtelenül indokolták egyrészt azt a gyanakvást, mellyel az udvar a rendi szervezetek II. József halálával újjáéledő tevékenységét kísérte, másrészt azokat az intézkedéseket, melyeket jelentőségük csökkentése érdekében csakhamar foganatosítani kezdett.

A módszer alapjában véve egyszerű volt: a gazdasági-társadalmi szerkezetben végbement változások miatt objektíve szükségessé vált új szabályozásoknak az abszolutizmustól függő központosított bürokratikus államigazgatás révén való, s az udvar igényeinek megfelelő megoldásából állt. Ez a rendi képviseleti szervek lehető megkerülésével járt együtt. Ennek jegyében már 1795-ben leintették a cseh rendeket, akik új adóreform kidolgozására tettek javaslatokat : várjanak a békés állapotok bekövetkeztéig. Mivel ezek sokáig várattak magukra, és az események, főleg háborús időben, gyors döntéseket követeltek, az udvar a birodalom ausztriai felében sorra kezébe ragadta nemcsak az adó megállapítását vagy a pénzügyi kérdések rendezését – melyeket már korábban uralkodói rendeletekkel szabályoztak –, hanem az olyan természetű jogszabályalkotást is, mint a büntető (1803), majd a polgári (1812) kódexek és a II. József-féle polgári perrendtartást korrigáló új – bár nem mindenhol bevezetett – eljárási szabályok megalkotása. Olyan nem kevésbé jelentős kérdésekben is rendeleti úton döntöttek, mint az orvosi rendtartás (1808, 1827, 1832, 1839). És ha kétségtelen is, hogy e szabályozások nagy részénél a területi rendi képviseletek bevonása az eljárást valóban rendkívül megnyújtotta volna, az abszolutista centralizációnak elvével volt ellentétes mindenféle képviseleti rendszer. Az uralkodó személyes ellenszenve ezt az elvi alapot még csak erősítette. Erről vall az is, hogy I. Ferenc Metternichnek azon – a centralizációval végül is teljesen összhangban álló – javaslatát, mely 1811-ben egy, a birodalom összes tartományainak képviseletei által létrehozott közös, ám csak tanácsadó szerepet játszó és csak az uralkodó kezdeményezésére működő birodalmi képviselet létrehozását célozta, válasz nélkül irattárba helyezte. Így mérhető le annak az intézkedésnek a súlya is, hogy bár a német Bund alapokmányának XIII. szakasza értelmében minden tartományban rendi képviseleteket kellett alakítani (e pontban a „rendi” már nem szükségképpen csak a feudális uralkodó osztály képviseleti monopóliumát jelentette), az osztrák örökös tartományok részére (utolsóként 1826-ban Salzburgnak) kiadott alkotmányok e képviseletek hatáskörét igen megnyirbálták. Több esetben csak a kérvényezési jogra korlátozták, és gyakorlatilag minden territoriális hatalmat a végrehajtó szerv élén álló, az uralkodó által kinevezett Landeshauptmann kezében összpontosítottak.

Ha önmagában a centralizáció mint szervezési elv polgári tartalommal megtöltve ekkor még talán nem is lett volna egészen alkalmatlan a soknemzetiségű és a régi módon hovatovább valóban kormányozhatatlan birodalom kormányzására; a feudalizmust minden eszközzel konzerválni óhajtó abszolutizmussal való összekapcsolása azonban az államigazgatás válságához, végül teljes csődjéhez vezetett. A szigorú központosítás már önmagában is demoralizálta a szervezetet azzal, hogy az önálló érdemi intézkedés lehetőségei rendkívül összezsugorodtak. A társadalommal legközvetlenebbül érintkező, a legnagyobb létszámú hivatalnokságot foglalkoztató elsőfokú hivatalok tevékenysége csakhamar kizárólag a felsőbb államigazgatási szervek rendeleteinek egyszerű végrehajtására korlátozódott. Az abszolutizmus azonban magukat a döntésre hivatott, illetve az alárendelt apparátus működéséért felelős felsőbb kormányszerveket is demoralizálta. Ezek, minthogy közvetlenül az uralkodónak voltak alárendelve, gyakran jobb meggyőződésük ellenére voltak kénytelenek eljárni úgy, hogy a sokszor konkrét ügyekben is tőle kapott utasítások indokait sem ismerték. Az abszolutizmus által centralizált bürokrácia ilyen problematikus magatartásával persze már II. József is szembekerült, bár ő ezt hajlamos volt a hivatalnokok személyi alkalmatlanságával indokolni. Ezt az egyre nyilvánvalóbban az államigazgatás rendszerének természetéből fakadó demoralizálódást még csak növelte a hivatalnoki fizetések értékének rohamos csökkenése az infláció, majd a devalváció következtében. A hivatali morál és az apparátus hatékonysága így lassan már nemcsak hivatali, hanem emberi oldalról is veszélybe került. Hatása annál pusztítóbbá vált, minél inkább felduzzadt – az államigazgatás e rendszerének kiterjesztése során – a hivatalnokok, méghozzá éppen a kis fizetésűek létszáma. A bürokráciának, az abszolutizmus leghatékonyabb eszközének e mélyülő válsága a hivatalnokok és rajtuk keresztül a hivatalok, végül pedig az állam tekintélyének állandó csökkenéséhez vezetett. Még így sem leplezhette el azonban azt a tényt, hogy amint az abszolutizmus valódi problémái is mélyebbek annál, amit pusztán a rendi partikuláris erőkkel folytatott harc megmutathat, úgy az igazgatás nehézségeinek okait is a pusztán szervezési szférákon túl egy, a feudalizmus szerkezetét meghaladó új struktúra bevezetésének igényében és az ebből adódó ellentmondásokban kell keresni.

Azt a késő feudális állam valódi uralkodó osztályát alkotó, igen vékony és zárt réteget: az elsősorban osztrák–cseh, s csak kis hányadában magyarországi bázisú, legmagasabb udvari arisztokráciát, amely (a Ferenc király egyéniségének jelentőségét talán túlságosan is előtérbe állító látszattal ellentétben) az abszolutizmus politikáját mind az összbirodalom, mind Magyarország viszonylatában valójában meghatározta, érdekei szorosan az összbirodalomhoz kötötték. Tagjainak tudatában saját érdekeik is az összbirodalom érdekeiként jelentek meg, már csak azért is, mert a birodalom irányítását – és az összes ebből származó politikai és anyagi előnyt is – e réteg tartotta kezében. Innen ered ellenszenvük a partikuláris törekvésű elemekkel (így a magyarokkal) szemben, legyenek azok bármennyire feudálisak is, és ez volt a forrása rokonszenvüknek a birodalom fenntartásában érdekeltnek mutatkozó elemek iránt, legyenek azok bármennyire polgáriak is. De innen van hajlandóságuk arra is, hogy túltéve magukat a feudalizmus összes világnézeti és osztálykorlátain, készek legyenek nemcsak együttműködni a kor kibontakozó bécsi banktőkéjének képviselőivel – köztük nem is egy zsidó származásával –, hanem e réteg vezető személyeit nemesítésekkel, bárói rangokkal udvarképessé is tenni, egyúttal kiváltságos helyzetet is biztosítva számukra a birodalom pénz- és hitelpiacán; jól látva, hogy ezáltal a birodalom egysége és együtt tartása immár ennek az egyre fontosabb funkciókat ellátó rétegnek is érdekévé válik.

A birodalom egyes alkotórészeinek, a gazdasági fejlődés hullámától emelve, polgárosodást és nemzeti önállóságot igénylő törekvéseivel szemben e keskeny réteg és az érdekeit képviselő szűk vezető csoport ösztönösen is változó, különböző álláspontot foglalt el. Ezzel egyrészt sikerült lassítania a szemben álló, az e két kérdés elsőbbsége körüli vitában ugyancsak megosztott helyi erők egyesülését, másrészt igyekezett biztosítani, hogy forradalom esetén a birodalomnak legalább egyik része megmaradjon a Habsburg-dinasztia és e réteg uralma alatt. Saját szempontjából nézve nem is volt ez oktalan taktika, ám jellemzően a leküzdeni szándékolt polgári-nemzeti törekvések erejére, a húszas évek közepétől e csoporton belül is megjelennek a nyílt ellentétek első jelei: leglátványosabban Metternich és Kolowrat hatalmi harcában öltve testet. E konfliktus azonban arra is rámutat, hogy az abszolutizmus mindezen, részben ösztönös, részben nagyon is tudatos taktikai kísérletei létének, illetve az általa képviselt feudális érdekek érvényesítésének meghosszabbítására, egyrészt saját kebelén belüli ellentétek keltésére is alkalmasak lesznek, másrészt nem kendőzhetik el azt, hogy a feudalizmus válsága oszthatatlan, és hogy a gazdasági fejlődés ugyanazon erői, melyek a válságot Magyarországon nyilvánvalóvá tették, a Lajtán túl is érvényesek.

A rendeleti kormányzás kezdetei Magyarországon

Kérdés persze, hogy az udvar ilyen politikájának végcélja a megyei autonómiák jogszabályok útján, intézményesen történő teljes felszámolása vagy legalábbis lehető korlátozása volt-e, vagy sokkal pragmatikusabb módon, egyszerűen a várható ellenállás gyakorlati megszüntetését és a rendeleti kormányzás további, minél simább útjának kiépítését kívánta-e elérni. Ismerve Ferencnek a radikális és intézményes változtatásoktól annyira húzódozó természetét és gyakorlatát, az utóbbit lehet valószínűbbnek tartani. És valóban: Metternichnek a birodalom újjászervezését és benne mindenekelőtt Magyarország helyzetének intézményes, azt az örökös tartományok helyzetéhez alkalmazó módosítását elvi alapokon sürgető több felterjesztésének az 1811. évihez hasonló elfektetése ennek a gyakorlatiasabb – primitívebb – irányzatnak a megvalósulását látszik igazolni.

A bizottsági munkálatok

Kinevezése és grófi rangra emelése az udvar ügyes gesztusa volt a középnemesség felé, mellyel Reviczky – nem tagadva meg származását és ügyesen hangsúlyozva magyar voltát – jobban meg tudta értetni magát, mint a született mágnások. Politikája Metternichnek az 1825. évi országgyűlési nyitány alkalmából kialakítani kezdett koncepcióját követve, a rendi alkotmány szoros formális betartásával – sőt mintegy védelmének jelszavával – lépett fel, ám ugyanakkor ezen belül az abszolutizmus érdekeinek merev védelmével kísérletezett. Ezen is fog majd megbukni, amikor világossá válik (amit a nádor, sőt Metternich is nála már jobban lát), hogy a rendi alkotmány már a feltartóztathatatlanul a polgárosodás felé mutató törekvések bázisává vált, és pusztán erre építve többé nem lehetséges a status guo abszolutizmus érdekeivel összhangban álló megmerevítése.

Gergely András

Európa, 1830

Elűzték Braunschweig és Hessen méltatlan legitim uralkodóit, s a Metternich vezette Német Szövetségnek el kellett tűrnie, hogy helyükre ”illegitim” uralkodók kerüljenek. A tömegmozgalmek nyomására új alkotmányt kapott a korábban laza konföderációt alkotó Svájc, a nemrég önállósodott belgrádi pasalik (a későbbi szerb fejedelemség), továbbá a német államok közül Szászország és Hessen. A cári protektorátus alá ekkor kerülő dunai román fejedelemségek Szervezeti szabályzatai pedig (1831), ez országok történetében első ízben, egyértelműen rögzítették az alattvalók feudális szolgáltatásait. Német földön új lendületet kapott az alkotmányosságért és a nemzeti egységért küzdő mozgalom. Több német államban ekkor kezdődött meg a jobbágyrendszer felszámolása. Görögország – hosszas szabadságküzdelmeinek végeredményeképpen – önálló királysággá alakult, függetlenségét nemzetközi szerződés garantálta.

A legnagyobb küzdelemre Európa keleti részén, Lengyelországban került sor. A kongrelszusi Lengyelország, amely a cári birodalom keretei között az állami önkormányzat néhány elemével rendelkezett, 1830 végén harcot indított teljes függetlenségének visszaszerzéséért. A felkelést, amelyet Európa valamennyi népe – főként a csehek, a magyarok és a franciák – rokonszenvvel, a szomszéd porosz és osztrák hatalom más politikai töltésű és nem érdektelen semlegességgel figyelt, több hónapos küzdelem után leverték. Lengyelország, autonómiájának maradékait is elveszítve, a cári birodalom része lett.

A drinápolyi béke, 1829 óta külpolitikai elszigeteltségben levő Ausztria a keleti kérdésben támadt ellentéteket félretéve kereste a szövetséget az egyetlen politikailag rendíthetetlen európai hatalommal, Oroszországgal. Metternich Ausztriája látszólag ugyancsak érintetlen maradt a szent szövetségi rendszer bomlásától, de a már csak birodalmában mindenható kancellár lemondani kényszerült a „legitimitás” helyreállítása érdekében indítandó katonai beavatkozás dédelgetett tervéről. A hadsereg megerősítésére a pénzemberek ugyanis csak azon feltétel betartása esetén folyósítottak kölcsönt, hogy nem indít háborút. Ezért a birodalom diplomáciai erejét mozgósította, hogy a válságon úrrá legyen. A belga kérdésben meghátrálásra, a német államok ügyében kompromisszumra került sor, Itáliában viszont Franciaország volt kénytelen tudomásul venni, hogy osztrák csapatok szállták meg a pápai államot. A Habsburg-birodalom végérvényesen megszűnt Európa hatalmi és diplomáciai központja lenni. Már csak regisztrálta és befolyásolta, de nem határozta meg a fejleményeket. A béke nem állt helyre: 1834-ben kitört a spanyol polgárháború, amely 1839-ben a liberálisok győzelmével véget ért ugyan, de ekkorra a keleti kérdés nyomán támadt újra háborús feszültség a kontinensen.

A Habsburg-birodalom erejét gyengítette, hogy annak legfőbb vezetése bizonytalanná vált. A mindinkább öregedő I. Ferenc császár az érdemi döntéseket továbbra is kézben tartotta ugyan, de veszedelmes mértékben befolyásolhatóvá vált. Kegyvesztetté válhatott előtte bárki, akit „liberalizmussal” vádoltak. A majdan bekövetkező trónváltozás sem eredményezhetett megoldást. Köztudott volt, hogy a trónörökös, Ferdinánd főherceg, uralkodásra képtelen. Mivel a „legitimitás” elve forgott volna veszélyben, az öreg császár és államkancellárja hallani sem akart a trónutódlás rendjének megváltoztatásáról.

Kormányzat és konzervativizmus

A merev konzervativizmus az uralkodó mellett Metternichben talált következetes támogatóra. „Most nem alkalmas az idő az újításokra” – mondotta a herceg az előbbi javaslatokról.[1] Amikor Chotek gróf, Csehország kormányzója néhány hónappal később az aggasztó csehországi állapotokra'hivatkozva ugyancsak a jobbágy–földesúri viszony fokozatos lebontását javasolta, a császár szerint a grófot „megfertőzte a liberalizmus betegsége”.[2] Az úrbéri kérdés „forró vas” – tette hozzá –, nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy meg ne égessük a tenyerünket. S a hivatali ügyintézés során megint elébe került úrbéri indítványokat tartalmazó aktákról csak annyit mondott: „az indítványokat agyonütöm”. A kérdés végleg lekerült a napirendről, a magyar országgyűlés úrbéri reformindítványai 1833–1834-ben ugyancsak elutasításra találnak. II. József hivatalnokai még bizonyos fokú mozgásszabadsággal foglalkozhattak a jobbágykérdéssel, hiszen a tisztviselők kizárólag a politikai szempontokat tarthatták szem előtt. I. Ferenc kormányzatának arisztokratái, a Habsburg-családdal együtt, alattvalók millióinak munkája felett rendelkező jobbágytartók voltak, tehát társadalmi-hatalmi pozícióik gazdasági alapjait láthatták veszélyeztetve az úrbéri kérdés bolygatásakor. A feudális gazdasági viszonyok felszámolása közvetve még hatalmuk politikai biztosítékait is fenyegette. Az úrbéri viszonyokkal alsó szinten elválaszthatatlanul összefüggő államigazgatási viszonyok (például úriszék, falusi közigazgatás) megbontásának szükségszerű velejárója lett volna az állam újjászervezése, a felszabadított parasztok számára pedig a politikai szabadságjogok biztosítása. Ezért is maradt minden a régiben. Az udvari hatóságok még a közigazgatás gyakorlati, apró engedményeinek is mereven ellene szegültek. Nem hagyták jóvá a II. József alatt szokásossá vált robotmegváltásokat sem, azzal az indoklással, hogy a robot „az alázat iskolája”, s erről a nevelő eszközről az alsó néprétegek esetében nem lehet lemondani.

Magyarországon az úrbéri viszonyok felszámolására a jobbágyság túlnyomórészt gazdasági indítékú osztályharca mellett a jobbágy–földesúri viszonyokat csak kívülről szemlélő birtoktalan nemesi többség, és a gazdaságának tönkremenetelét az adott rendszerben kikerülhetetlennek látó középbirtokos nemesség jól felfogott gazdasági érdeke és soha nem titkolt, a nemzet erőforrásait sokszorozni óhajtó politikai megfontolása ösztönzött. Az udvar és a kormányzat a jobbágyreform elutasításában Magyarországon a gazdasági-társadalmi pozícióiban ezáltal ugyancsak fenyegetett nagybirtokos arisztokráciában találhatott szövetségesre, akik az úrbéri kérdésnek még a felvetését is ellenezték. A nézeteiket jól ismerő Wesselényi Balítéletekről című munkájában a következő érveket mondatja el a konzervatív birtokossal: vannak parasztvédő törvények, újak tehát feleslegesek. A földesúr jobbágyának jótevője lehet, a bizalmas, patriarkális viszony fékezi az esetleges visszaélések lehetőségét. Még nem érett meg a helyzet bármiféle változtatásra, sem gazdasági, sem társadalmi értelemben. (A „korszellem” sokat forgatott liberális érve tehát visszájára fordult, többértelműnek bizonyult.) A parasztság tudatlan és műveletlen, ezért urának gyámolítására szorul. Előbb iskolázni, tanítani kell ahhoz, hogy majdan a maga lábán, önálló gazdaként megállhasson. E közhelyszerű, a végletekig ismételt konzervatív argumentáció mellett – hozzátehetjük, hogy a maradiak többségétől még ennyire sem tellett – megtaláljuk azt az árnyaltabb, s az önmeggyőzésen túl az ingadozók megnyerésére is alkalmas, tehát politikusabb érvelést is, amelynek gondolatmenete a reformjavaslatok következetes végigviteléből állott, s az elrettentést célozva mutatott rá a reformok végső következményeire, az „arisztokrácia elenyésztetéséree”. S amíg a reformjavaslatok megfogalmazói és élharecsai vállalták működésük e végső konzekveneiáit is – ha taktikai megfontolásokból nyíltan nem is hangoztatták –, a konzervatívok mindennek nyílt kimondásával az ingadozókat elrettenteni vagy maguk számára megnyerni törekedtek. La Motte Károly gróf gömöri követ az országgyűlésen így érvelt az örökváltság és a jobbágyok személyes szabadsága ellen: „ha nagyon megszaporodnának a kiváltott községek, lehetetlenné válnék, hogy nekik itt az országgyűlésen repraesentatiot ne adjunk, a mi alkotmányunk rendszerét fenekestől kiforgatná… Azt mondják ugyan nem szűnünk meg szabadok lenni, bár a népet is részesítjük a szabadságban. De mit ér nekem (úgymond a szónok! Kossuth közbevetett szerkesztői megjegyzése) mit ér nekem a szabadság, ha minden ember szabad? Aristocratia nélkül pedig boldog ország nem is létezhet, sőt Észak Americát kivéve, aristokratia nélkül szabad országot nem is mutat a historia. America pedig még nagyon fiatal, például nem szolgálhat. ”[3]

A társadalmilag eltérő fejlettségű, egységes piacot nem alkotó, etnikailag különböző országokból és tartományokból álló Habsburg-birodalom divergáló tendenciáinak felerősödését eredményezte a polgárosodás által kiváltott nemzeti fejlődés kibontakozása. A német többségű osztrák Örökös tartományokban termékeny talajra hullott a tőlük északra kialakított német nemzeti gondolat. A nemzeti ébredés azonban itt 1848 előtt kevéssé fonódott össze társadalmi mozgalommal, elsősorban azért, mert az igazgatásában német nyelvű birodalom – a többi nemzetiség rovására – a társadalmi emelkedés kedvezőbb feltételeit biztosította az osztrák tartományok polgárainak és kisnemeseinek. A több százezres Bécsben például közvetlenül vagy közvetve mindenki az udvarból élt, a főváros egy nagy birodalom funkcióinak ellátására volt hivatott bankjaival, hivatalaival, palotáival, luxusiparával, fejlett kultúrájával. A nemzeti fejlődés a történelmi hagyományok, a társadalmi szerkezet, a birodalomba tagozódás hátrányai folytán a nem német tartományokban volt a legerőteljesebb. Három „betege”, aggasztó helyzetű tartománya bénítja mozgásszabadságát – mondogatta Ferenc császár: Itália, Magyarország és Galícia. Háború esetén e tartományok mindegyikére harmincezer katonát kell számítania – tette hozzá –, hogy elszakadásukat meggátolja. A nemzetek előtti képződmény, a birodalom és legfőbb vezetése akár a szigorú centralizáció igényének feladása árán is arra kényszerült, hogy korábbi ellenfeleivel, a tartományi hatalmat képviselő, évszázadokkal korábban birodalombomlasztó harcot folytató arisztokratákkal mint a nemzeti fejlődés által kevéssé érintett, sőt olykor fenyegetett réteggel kompromisszumot kössön. A feudális abszolutizmus és a rendi-partikularitás képviselői immár tudatosan az összefogást szorgalmazták a nemzeti fejlődés és a társadalmi átalakulás pozícióikat egyaránt veszélyeztető tendenciáival szemben. A konzervatív alapú közeledés kifejeződésre jutott a hatalmuk igazolására szánt eszmék változásában is.

A Habsburg-állam a 18. században a felvilágosult abszolutizmus államelméletében sűrítette össze azokat az érveket, amelyekkel fennállását, hatalmát, kormányzati módszereit igazolta. A francia forradalom óta a felvilágosult abszolutizmus elveivel szemben fokozatosan a konzervatív, patriarkális, teológiai elemek kerültek fölénybe, amelyek magyarországi érvényesítése során a nemesi-rendi eszmekör számos elemét is felhasználták. Egy Habsburg, az uralkodó testvére: József főherceg, nádor dicsőítette így a rendi hagyományokat 1807-ben: „Szabadságunkat elődeink erényei alapították meg; a szabadság alkotmányt, az alkotmány boldogságot adott; az ezekkel egybeforrt nemzeti jellem: a nagylelkűség, vitézség, szabadelvűség és állhatatosság az idők mostohaságain diadalmaskodván, a nemzet jólétét megőrzötte… Ily erények által lőn boldoggá a haza, s tartá meg a szabad nép fő kincsét, a törvényalkotó hatalmat… … itt, hol a Hunyadiak, a Kinizsiek, Zrínyiek nagy szellemei ihletik s hívják föl örök emlékezetre méltó tettekre a mélt. főrendek és tek. karok és rendek kebleit.”[4] E történelemszemlélet középpontjában az isten kegyelméből való uralkodó személye állott, akinek feladata őrködni bölcsen a népek boldogsága felett. A forradalom e felfogás értelmében gonosz emberek cselekedete, a liberalizmus megtévedtek elmeszüleménye. I. Ferenc király, amikor 1832-ben uralkodása negyvenedik évfordulója alkalmából harmincnégy megye háromszáz tagú küldöttsége tisztelgett előtte, az országgyűlés küszöbén is erre a meglevő, rendek és uralkodó közötti egyetértésre és az „újítások” trónt és nemességet, egyaránt veszélybe sodró európai „tanulságaira” hívta fel a rendek figyelmét: „A magyarnak vele született tekintete s tisztelete régi alkotmánya iránt óvjon meg titeket azon veszélyektől, melyekkel az újítás kórsága s a külföld utánzása – mi által magatokhoz s dicséretes elődeitekhez lennétek hasontalanokká – mindenkor össze van kapcsolva. Nagyon tanulságos az rátok nézve, mi közel és távol, mellettetek és közöttetek történik. Arra int az titeket, hagy szorosan simuljatok a trónhoz s honatyai célzatainkat, királyi gondjainkat s fáradozásainkat, miket javatok végett örömest vállalunk el, bizodalmatokkal támogassátok.”[5]

Az elvi nyilatkozatnak szánt királyi beszéd hátterében valóban a rendek és az5 udvar feudális érdekeinek egyeztetésen alapuló, mindkét fél szerzett pozícióit forma szerint elismerő udvari politika állott. A rendi alkotmány tiszteletben tartásának a nemességre szabott ára a változtatások, reformok elutasítása volt. Az udvar kompromisszumon alapuló politikáját Reviczky Ádám kancellár dolgozta ki, s Metternich támogatásával próbálta megvalósítani az 1830-as évek első felében. A MetternichReviczky irányvonal az együttműködés felkínálásával politikai és gazdasági biztonságot ígért a nemesi egzisztenciáknak, valójában azonban legfeljebb e biztonság illúzióját nyújthatta, mert a feudalizmus válságának tényeit közvetlen mindennapjaiban kényszerült felismerni az a nemesség, amelynek e szövetséggel reális politikai megoldás helyett az uralkodói hatalom (valójában persze fölöttébb kétes) szilárdságának tudatával kellett volna megelégednie. Az évtizedekkel korábban, a napóleoni háborúk idején még úgy-ahogy funkcionáló együttműködés megújítását az időközben bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások lehetetlenné tették. (A MetternichReviczky politika nemcsak kudarcra volt ítélve, hanem egyúttal eltorlaszolta az útját a másik, bizonyos udvari körök által velük szemben szorgalmazott politikának, amely a jobbágyi érdekek felkarolásával próbált magának társadalmi bázist teremteni.) Kezdeményezés helyett kompromisszumokat kénytelen-kelletlen tudomásul vevő, állagmegőrzésre törekvő konzervatív politika érvényesült tehát az 1830-as évek első felében. A kormányzati aktivitáshoz nemcsak az elhatározás és a program hiányzott, hanem – a feudalizn'ms válságának újabb jeleként – a megvalósításához szükséges hatékony államapparátus is.

Az 1831. évi kolerajárvány és az általa kiváltott tömegmozgalmak felszínre hozták az elavult kormányzati rendszer válságát. Az együttműködésre képtelen, a felsőbb intézkedéseket végre nem hajtó vármegyék fölé királyi biztosokat kellett kiküldeni. Napvilágra került az is, hogy a legfőbb kormányszékek, a bécsi udvari kancellária és a budai helytartótanács, képtelenek az együttműködésre. „A machina ügyetlen formája minden nap szembe tűn, midőn p. 0. a kancellária verest, a helytartótanács kéket parancsol és a vice-ispány nem tesz semmit.”[6] Ennek oka abban rejlett, hogy tisztázatlan lévén hatáskörük, legfőbb vezetőik személyes ellentéte megbéníthatta az adminisztráció menetét. A magyarországi arisztokrácia és a helytartótanács élén álló József nádor ellenszenvvel kísérte a kisnemesi származású, de immár magas közjogi funkciójú, utóbb grófi rangú uralkodói kegyenc, Reviczky Ádám működését, és mindent elkövetett hatáskörének korlátozása érdekében. József nádor, az uralkodó testvéröccse, még külön sérelmezte, hogy felséges bátyja teljesen elhidegült iránta. Véleményét sokszor már nem is kérdezték, amikor a magyar politika kérdései Bécsben napirendre kerültek, jóllehet ő volt a rendszeres bizottsági munkálatok átdolgozására kiküldött országos bizottság elnöke is, és ebben a minőségében mindenkinél jobban ismerte a birodalom Lajtán inneni részének politikai hangulatát.

Az „atyailag” uralkodó I. Ferenc népeinek hangulatáról beszámolni hivatott rendőri szervezet az osztrák tartományok állapotáról sem tudott az uralkodó köröket maradéktalanul kielégítő helyzetképet nyújtani. A kormányzat önelégültségét, a változtatások szándékának teljes hiányát 1830-ig a nép nyugalma, a polgárság beletörődése még teljes mértékben igazolhatta. A júliusi forradalom után azonban az addig lappangó elégedetlenség nem maradhatott többé észrevétlen. Az 1829-ben bevezetett, valamennyi piacra vitt élelmiszerre kivetett fogyasztási adót 1830-ban már a kosárnyi mennyiségben a városba hozott árun is behajtották. A városkapuknál mindennapos konfliktusok, a fokozódó drágaság Bécsben és Prágában rendzavarásokhoz vezettek, amelyeket a katonaságnak kellett elfojtania. Néhány hónap múltán a Bécset is elérő kolera keltett újra nyugtalanságot. A kormány hanyagsága, nemtörődömsége annyira nyilvánvaló volt, hogy már szűk polgári körökben bíráló megjegyzések is elhangzottak és fogalmazódtak meg más, korábban nem politizáló rétegekben. 1831-ben Anton von Auersperg gróf Egy bécsi költő sétái címmel, álnéven közzétett költeményeiben adott hangot az osztrák polgárság vágyainak. Egyik versében az osztrák nép kopogtat a mindenható Metternich ajtaján, s ha a biedermeier polgár udvariasságával is, de felteszi a kérdést: „szabadna szabadnak lennem?”. A kormányzat az elégedetlenség jelei mögött a liberalizmus eszméinek terjedésében keresett magyarázatot, s a cenzúra és utasforgalom fokozott ellenőrzésével reagált. Jellemző, hogy még a császárné védnöksége alatt álló bécsi kisdedóvó egyesület is a támadások kereszttüzébe került mint olyan intézmény, amely „az élet! kellemetességeivel” ismerteti meg a szegényebb néposztályok gyermekeit, s bennük ezáltal demokratikus tendenciákat fejleszt ki.

A gondokat az államkormányzat maga is szaporította. Az intervencióra mindig készen állóként fegyverben tartott hadsereg fejlesztése hatalmas összegeket igényelt. A gazdasági viszonyok megmerevítése, az ipartámogatás elutasítása folytán az adóbevételek emelkedésére nem lehetett számítani, az adótételek emeléséről pedig az elégedetlenségtől tartva kellett lemondani. A papírpénz szaporítása és az államkölcsön mint lehetséges megoldások között ingadozva végül a roppant deficit fedezésére 1831-ben kilencvenmilliós kölcsönt vettek fel, melyet a következő évekbe újabb kölcsönök követtek. A pénzösszegeket ugyan a hadsereg fenntartására fordították, de az agresszív külpolitikára gátlólag hatott, hogy a kölcsönök folytán a birodalmi vezetés döntéseire mind nagyobb befolyással bíró pénztőkések – élükön a négy nagy bécsi bankházzal: Rotschild, Sina, Geymüller, Eskeles – kockázatosnak tartották a háborús vállalkozást, s a békés megoldások híveit támogatták.

Ebből, a pénzügyi és társadalmi téren egyaránt krónikussá lett válságból a kormány földadóreform segítségével keresett kibúvót. Az alapelveiben valóban igazságosabb tervezet – amely a magyar korona alá tartozó országokra eleve nem terjedt ki – ideiglenesen elrendelt, állandó javításra szoruló, sem a földbirtokost, sem a jobbágyot ki nem elégítő megvalósítása csak újabb válsággóccal növelte a kormányzat gondjait. A felmérés és az adókivetés számtalan nehézségével küzdő központi bürokrácia ugyanis a tervezetet, tanácsadás céljából, a helyi érdekeket – természetesen a helyi földbirtokosok érdekeit –, képviselő tartománygyűlések elé terjesztette. A tartománygyűlésok eleddig fölfelé jelentéktelen, lefelé gyökértelen intézménye váratlanul részint paraszti, földesúri és kormányzati, részint tartományi és birodalmi érdekellentétek kifejeződésének színterévé változott. Néhány év múltán e rendi képviseleti testületben reformokat óhajtó, a parasztság érdekeit is felkaroló, a kormány törekvéseivel szembeforduló, a reformokat hordozó ellenzéki mozgalom alakul ki – miként korábban Magyarországon is –, minthogy ezek az intézmények voltak közelebb a társadalomhoz és annak belső feszítő erőihez. A Lajtán túl azonban a rendi decentralizáltság, a közjogi biztosítékok kisebb mértéke, a rendiség alsófokú szerveinek hiánya, a nemzeti fejlődés szerteágazó irányai miatt az ellenzéki reformtörekvések nem voltak olyan erőteljesek, mint a Magyar Királyságban; az Erdélyi Nagyfejedelemségben észlelhetőkhöz azonban már bátran hozzámérhetők. Ahogyan Magyarországon a kormányzat által felkarolt rendszeres bizottsági munkálatok, úgy a Lajtán túl a földadóreform kormányzat által felvetett indítványa adott először lehetőséget a reformkövetelések megfogalmazására.

Az állagőrző kormányzati konzervativizmus és a nemzeti-liberális programmal fellépő polgárosodó nemesség közötti első nagy, Európa figyelmére is számot tartó erőpróbára az 1831-re hirdetett, hosszas várakozás után 1832 végén megnyitott magyar rendi országgyűlésen kerül majd sor. A MetternichReviczky-féle udvari politika az 1830. évi országgyűlésen kezdeményezett konzervatív alapú „együttműködés” sikeres megújítására számít, bízik abban, hogy az országgyűlés általuk tudatosan fenntartott nehézkes működési mechanizmusa semmivé őrli majd a megyékben lendülettel képviselt, azok zömében érvényre juttatott reformjavaslatokat.

A Szent Szövetség reorganizációja

A teljes cikk.

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

„Kormányozz és ne változtass!” – utasította fiát Ferenc császár Metternich által fogalmazott politikai végrendeletében, amely írója intencióinak megfelelően az uralkodóházból egyedül Lajos főherceget, az államapparátusból egyedül Metternichet nevezte meg, mint akik tanácsát az új uralkodónak feltétlenül ki kell kérnie. A hatalomból kiszorított főhercegek és Kolowrat ellentámadása azonban sikerrel járt, és olyan kompromisszum született, amely a legfőbb államhatalmat egy titkos államtanácskozmánynak (geheime Staatskonferenz) nevezett régenstanácsra ruházta. Ennek az alkalmilag meghívott kancellárok, miniszterek mellett négy állandó tagja volt: az uralkodó helyett elnöklő Lajos főherceg (I. Ferenc legifjabb testvéröccse), Ferenc Károly trónörökös (I. Ferenc második fia), továbbá Metternich és Kolowrat. Utóbbiak egyesült erővel szorították háttérbe a dinasztia tehetségesebb és önállóbb tagjait, Károly és János főherceget, s a régenstanácsot saját hatalmi vetélkedésük színterévé változtatták. Lajos főherceg ellenszenve a szóbeli tárgyalások (és a döntések) iránt hamarosan oda vezetett, hogy megbeszélés helyett az iratokat köröztették, s így a Kolowrat által befolyásolt Lajos főherceg tetszése szerint engedett Metternichnek bepillantást az iratokba; Kolowrat teljes mértékben visszanyerte befolyását a birodalom belső ügyeinek intézése fölött.

Metternich görcsös ragaszkodása a legitimitás elvéhez rajta is, a birodalmon is megbosszulta magát. Az állam egységes irányítás és vezetés nélkül maradt, milliók elemi érdekei szorultak háttérbe az udvari klikkek érdekei mögött.

Az abszolutista államkormányzaton belül egyedül személyek és az általuk vezetett intézmények konfliktusaiban kereshettek érvényesülési lehetősége a reális hatalmi-társadalmi érdekek. Metternich és Kolowrat személyes ellentéte alkalmat nyújtott a birodalom válságának megoldását saját hatalmi helyzetük fenyegetettsége tudatában szorgalmazó udvari körök egymástól eltérő érdekeinek érvényesítésére, minimális célként az ellentétes érdekek semlegesítésére.

Metternich a birodalom nemzetközi konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy a birodalom helyzetének megrendülése a nemzetközi erőviszonyok átalakulását előfeltételezi. Az európai változások azonnali elfojtásán, legalábbis semlegesítésén alapuló koncepciója nagyhatalmi külpolitikát, erős, nagy létszámú hadsereget, a birodalmon belüli rendi-föderatív áramlatoknak teret engedő, de cserében a központban egyszemélyi vezetést igénylő politikát követelt. (E metternichi törekvések ellentmondása abban rejlett, hogy a Habsburg-birodalom belső erőforrásai elégtelenek voltak ahhoz, hogy érdemben befolyásolják Európa akkori, a polgárosodás és a nemzeti átalakulás által megszabott fejlődésmenetét.) Metternichet támogatták a katonai körök és a diplomáciai kar, továbbá az államkormányzásban részt vevő főhercegek és a „női kamarilla” (a becsvágyó Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly trónörökös felesége; testvére, Mária Krisztina özvegy császárné és Mária Anna császárné, Ferdinánd felesége), továbbá a klérus és az udvari arisztokrácia.

Kolowrat a birodalom belső konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy az aktív, nagyhatalmi politika a birodalom amúgy is aggasztó államháztartását, pénzügyeit katasztrofális veszélybe sodorja. Az előre kiszámítható államcsőd rémével érvelt a katonai kiadások, az aktív külpolitika ellen. Kolowrat a nehézségek legyőzésének útját a birodalom adminisztrációjának átalakításában, a következetes központosításban látta. Nem törődött a rendi kiváltságokkal, a fennálló intézményekkel, az egyházi érdekekkel, hanem némileg a jozefinus bürokráciára támaszkodva és annak hagyományait folytatva adminisztratív úton próbált „rendet teremteni”. Ahogyan ellenlábasának, Metternichnek fejtegettei „Az Ön eszközei; a szuronyok erdeje és a merev megmaradás annál, ami van. Nézetem szerint ezen az úton a forradalom kezére játszunk … Feladatunk az, hogy minden rendszabályt megragadjunk és minden engedményt megtegyünk, amelyek megalapozhatják a tömegek anyagi jólétét, a nép megelégedettségét … A tekintéllyel bírókat osztályunkba fel kell vennünk, azt talán új elemek elfogadásával kell felfrissítenünk.”[7] (Kolowrat elképzeléseinek megvalósítását nem Metternich ellenkezése, hanem ugyancsak a belső társadalmi bázis hiánya tette lehetetlenné. II. József elképzeléseit a rendi-nemesi ellenállás, Kolowrat terveit az alkotmányosságért küzdő nemzeti mozgalmak hiúsították meg.) A belügyeket legmagasabb szinten irányító állam- és konferenciaminiszter körül csoportosult a leghatalmasabb, elsősorban csehországi arisztokrácia, a jozefinista bürokrácia, a pénzügyi körök, sőt a liberális burzsoázia egy része is, végül az állam hitelezői, a banktőkések.

Metternich és Kolowrat hatalmi-politikai harcában alakult ki az úgynevezett kamarilla, vagyis a nem intézményes klikkek egyike, amely a forradalomig az uralkodó körök legbefolyásosabb csoportja maradt.

A Rajna-vidéki Metternich, a különböző helyi és egyéni érdekek iránt érzéketlenül, magának a rendszernek az átmentésén munkálkodott. Elvi alapon, magát büszkén „rendszerben gondolkodónak” tekintve, a 18. századi abszolutizmus elveit igyekezett alkalmazni: a legitimitás, autoritás elveit hirdette, a kormányzás fő feladatát a rendszer stabilitásának biztosításában jelölte meg. A rendi jogok iránt nem ellenszenvvel, hanem rokonszenvvel viseltetett, bennük is konzerváló intézményeket látott. Gouvernamentális konzervativizmust képviselt tehát. Kolowrat – a „rendszerben gondolkodó” Metternichhel ellentétben – pragmatikus beállítottságú volt. Ö nem a rendszert, hanem e rendszer haszonélvezőit, az arisztokratákat akarta átmenteni. Sokban érzéketlenebb volt a históriai jog iránt, de a nacionalizmussal már kacérkodott, ha abban alkalmas stabilizáló eszközt látott. Az államtól és az anyagi gondoktól egyaránt független arisztokráciát kívánt, amely hatalmas birtokaira támaszkodva nézhet a változások elébe. Feudális konzervativizmusra modernizálódó oligarchákat követelt, olyan vagyonnal, amely az államnak hitelező bankárokéval legalábbis összemérhető. Ennek a követelménynek a magyarországi arisztokraták közül legfeljebb egy-két család felelt volna meg. Nem véletlen, hegy Metternic – családi kapcsolatai által is segítve – a magyarországi arisztokráciához közelített, Kolowrat pedig ellenségének tekintette a feudalizmusból többnyire csak a válságig – adósságig, zárgondnokságig – eljutó magyar főnemességet. Mindkét irányzat egyetértett abban; hogy legfőbb ellenségét a birodalmat bomlasztó tendenciák: a liberalizmus, a partikularizmus, a nacionalizmus képezik; eltérés csak a. taktikai eszközök megválasztásában mutatkozott.

A harmincas évek végén kezdett önállósulni egy harmadik irányzat is, amely mind Kolowrat, mind Metternich elképzeléseit, mind a bürokraták. igyekvését elutasította. A militarista konzervativizmus az orosz cár önkényuralmához hasonló, a polgári kormányzatot háttérbe szorító, a bürokrácia viszonylagos önállóságát felszámoló katonai igazgatásban keresett megoldást. Vezetője, a karrierjét az 1821–1823. évi magyar megyei ellenállás katonai felszámolása során megalapozott Clam-Martinic gróf a hadsereg öntudatát erősítette. A tisztikar presztízsét még az arisztokratákénak is elébe helyezte. Azt követelte, hogy a hangzatos név és cím helyett az egyenruháé legyen a legnagyobb társadalmi megbecsülés. A katonai kormányzatban főbb pozíciókat elfoglaló Clam-Martinic már 1838-ban leszögezte azt az akkor még merészen hangzó gondolatot, hogy a birodalom egyetlen összetartó erejét a hadsereg képezi, amelynek ezért jelentőségének megfelelő helyet kell kapnia az állam irányításában. Törekvései nem jártak sikerrel. A hadsereg reformját szorgalmazó Radetzky tábornagynak az olmützi várparancsnoksággal kellett megelégednie; a hadsereg vezetésére újra felkínálkozó Károly főherceget a magánéletbe való visszavonulásra kényszerítették.

A MetternichKolowrat-féle irányzatok kompromisszumán alapuló államvezetést más oldalról a partikuláris tendenciák fenyegették. Ennek meggátlására a birodalom egyes részeit korlátozott hatáskörrel az uralkodócsalád tagjai igazgatták. Rainer főherceg Lombardiában, Miksa Galíciában, József Magyarországon kormányzott; sőt 1835-től Erdélybe is egy főherceget küldtek a nagyfejedelemség kormányzására Estei Ferdinánd személyében.

Az 1830-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar magyarországi politikáját megszabó MetternichReviczky-féle irányvonal csődbe jutott. Az úrbéri kérdés felvetésével nem sikerült kompromittálni a rendeket, sőt a változtatások visszautasításával a kormány az alsóbb néprétegek bizalmát is elveszítette A rendi intézményrendszer szabad működését engedményképpen lehetővé tevő politika valójában a liberális reformprogram hirdetése számára teremtett fórumot. A konzervatív kompromisszumon alapuló stabilitás megnyugvása helyett a reformmozgalom dinamizmusa fenyegette a feudális abszolutizmus hatalmi pozícióit. A magyarországi, az uralkodó körök által „anarchiaként” jellemzett állapotok Kolowrat hívei számára alkalmat adtak Metternich lejáratására. Az államkancellár a magyar belpolitikában új program kialakítására kényszerült. Ferenc halálával a nádor által is gyűlölt Reviczky magyar kancellár helyzete megrendült, az országgyűlés bezárása után rövidesen menesztették. Megnyílt az út a nádor és Metternich államkancellár együttműködése előtt. József nádor, a Budán székelő helytartótanács elnöke még a „magyar ügyekben” sem hallathatta szavát Bécsben. Sokszor csak utólag közölték vele azokat a döntéseket, amelyeket neki kellett végrehajtania. Pedig a magyarországi viszonyok ismeretében az ő állásfoglalásai voltak a megalapozottabbak. Amíg Metternich Magyarországon csak hátramaradottságot látott, s ezért minden haladó mozgalom hátterében külföldi ügynököket, egy-két „elszédített” tévelygőt sejtett, József nádor vele szemben leszögezte, hogy bizonyos reformok már Magyarországon is elkerülhetetlenek, sőt itt már nem hogy a reformoknak, hanem a demokratikus átalakulás híveinek is kimutatható a társadalmi bázisa a kisnemességben és a városi köznépben. Ezért helytelen az ellenzéki mozgalmat rendőri ügyként kezelni. Nem hozhat végleges megoldást az erőszak alkalmazása. Metternich azonban, minden változtatásnak elvi ellensége lévén, nem fogadta el József nádor javaslatait, hanem inkább a kolowrati politikához közelített. Az államértekezlet eddig is foglalkozott a fontosabb magyarországi ügyekkel. Most a magyar kancellária és a helytartótanács adminisztratív kiiktatását célozva, Metternich 1837-ben külön „magyar-erdélyi információs bizottságot” szervezett, amely a beérkező titkosrendőri jelentések alapján – ezekbe még a nádornak sem volt bepillantása – foglalt állást a magyar ügyekben. Magyar kancellárrá Metternich feltétlen hívét, a magyarul sem tudó tehetségtelen Pálffy Fidél grófot nevezték ki. Az új, MetternichPálffy nevével fémjelezhető magyarországi politika a liberalizmus következetes, a rendi jogokat is semmibe vevő felszámolásán, a magyar különállás fokozatos megszüntetésének programján alapult. Egy esetleges aktív, sőt fegyveres ellenállással is számoltak. Magyarországon – a 17 határőrvidéki ezredtől eltekintve – ugyan továbbra 18 csak hat gyalog- és 15 lovasezred állomásozott, de éppen 1836–1837- ben Itáliában 5 gyalog- és egy lovasezreddel csökkentették, Galíciában ugyanennyivel megnövelték a hadsereg létszámát. Ezt az átcsoportosítást a külpolitika semmiképpen sem, a belpolitikai megfontolások mellett egyedül csak a takarékosság indokolhatta.

E politikának rövid idő alatt kellett eredményt felmutatnia. Az adó- és a tíz év után újra esedékes újoncmegajánlás, valamint a várható tiltakozások miatt ugyanis nem mondhattak le arról, hogy a törvény által megszabott időn, három éven belül ne hívják össze a rendi országgyűlést. Metternichnek szinte rögeszméjévé vált, hogy a „forradalmi szellemet”, vagyis a liberalizmust egyetlen központból táplálják egész Európában, s az ő hivatása e szervezet megsemmisítése. Pedig ezt az összeesküvésmítoszt már fő ideológusa, Friedrich Gentz is „őshazugságnak” nevezte. Metternichnek meggyőződése volt, hogy létezik már az „Ifjú Magyarország” is, a forradalmi mozgalom hazai központja. A kormány a titkosrendőrség spiclijei és a levélcenzúra segítségével mindenütt titkos társaságok után szaglászott. Emisszáriusok, besúgók, provokátorok járták az országot, akik fantasztikus jelentésekben igyekeztek küldetésüket igazolni és zsoldjukat kiérdemelni. Wesselényiben, az országgyűlési ifjak egyesületében, Kossuthban látták a titkos mozgalom központját. Mivel Metternich a magyarországi liberális törekvésekben mindössze néhány „demagóg” törekvését látta, a vezetők félreállításával megoldhatónak vélte a reformmozgalom felszámolását Cselekvési modellül az 1795-ös jakobinus mozgalom felszámolásának módja, vagyis hűtlenségi perek indítása, „törvényes” ítéletek hozatala kínálkozott. A hűtlenségi perek irányítására a magyar kancellár vezetésével külön bizottság alakult, amelynek tagja volt még Mailáth Antal, Bedeković Lajos alkancellár, továbbá Stettner György és Bartal György tanácsos. A biztonságérzet elvesztése, a „szisztéma”, a rendszer veszélyeztetettségének tudata, az állandó félelem a forradalom rémétől hisztérikus reakciókat eredményezett. A bizalmatlanság és besúgás, az intrika és ellenszenv hálójába elsőként Wesselényi akadt bele, majd az ifjak kerültek sorra. Metternich pedig – saját szavaival – beült hálójába, mint barátai, a pókok, s a politikai rendőrség segítségével gondosan előkészítette Kossuth elfogatását. E három nagy politikai per elsősorban arra volt hivatott, hogy feltárja és megsemmisítse a „forradalmi mozgalmakat”, bizonyító anyagot szolgáltasson az újabb perek sorozatához, indokot az elnyomó intézkedések megvalósításához.

Széchenyi vállalkozásai

De továbbra sem adta fel reményét, hogy a kormányzat előbb-utóbb a törvényes útra fog térni, sőt maga áll a reform élére. Lázas igyekezettel törekedett meggyőzni Metternichet és más kormányférfiakat ennek a kormánypolitikai fordulatnak a célszerűségéről, mivel nemzete jövőjét, benne osztálya vezető szerepét és a fenntartandónak ítélt birodalom sorsát csak ezúton látta biztosíthatónak.

A reformmozgalom helytállása

Metternich kormányzatának elnyomó intézkedései, amelyek a liberális mozgalom megsemmisítését célozták, nem korlátozódtak a nagy politikai perekre. Egy, az országgyűlés befejeződése után kelt legfelsőbb rendelet a főispánt a tisztújításokkor előforduló „zavargások” esetére feljogosította arra, hogy a választást bizonytalan időre elhalassza, a megyei tiszt.viselőket önhatalmúlag kinevezze és megerősítse. A főispán minden eszközt felhasználhatott a közgyűlés megfékezésére. A megyék többsége ellenállt a rendeletnek, és maga látott hozzá szervezetének újjáalakításához. Pest megye kinyomtatott közigazgatási szabályzata azután a többi törvényhatóság számára is mintául szolgált. Ugyancsak uralkodói rendeletek intézkedtek a tanulóifjúság egyesületeinek betiltásáról, központi cenzúrahivatal felállításáról, a külföldi utazások korlátozásáról.

A keleti kérdés

A teljes cikk.

Az országgyűlés küszöbén

Kiutat keresett, a változtatás szándékát akarta mutatni a bécsi kormány is. Clam-Martinic katonás rendszabályokat követelt: az alsó- és felsőtábla „szabályozására”, a megyei választások „fegyelmezésére” van szükség, a megyékben állandóan ott lakó „derék főispánok” legyenek, akik „mint királyi hivatalnokok” járjanak el.[8] Metternich pedig egyik tollnokával Kegyes jóakarat Magyarország számára címmel íratott cikksorozatot az országgyűlés küszöbén, amelyben már nemcsak az alkotmány fenntartását, hanem fokozatos modernizálását ígérte arra az esetre, ha a magyar politikusok a kormányhoz csatlakoznak: „Magyarország egyedül semmit sem érhet el, az összmonarchiával együtt mindent megvalósíthat.”[9] Kapóra jött az ifjúkonzervatívok jelentkezése, akiknek elképzelései részben eltértek ugyan a Metternich által hírdettettektől (nézeteiket a cikksorozat nyomán támadt vitában Dessewffy Emil fejtette ki), de velük frissítették fel a perek során kompromittálódott kormányzati gárdát. Menesztették a feladatának ellátására nemcsak politikailag alkalmatlan Pálffy kancellárt, a kiváló közjogtudós ókonzervatív Cziráky országbírót és az ellenzéki elveit kinevezésével feladó, népszerűtlen Somssich személynököt. Mailáth Antal gróf lett a kancellár, Mailáth György kapott országbírói kinevezést, Szerencsy István került személynökként az alsótábla elnöki székébe.

Az új évtized küszöbén

Metternich szerint, amit a kormánynak jogaiból reklamálni kellett, azt sikerrel szerezte vissza, ami elmaradt, annak elintézése inkább az országnak állt volna érdekében. Sikerrel járt az a taktikájuk, hogy a perek elítéltjeit mindaddig nem bocsátották szabadon, amíg a rendek nem hajlottak az engedékenységre, mert ezáltal elkerülték, hogy újabb követeléseknek kelljen engedniük. Bécs megkapta az adót, a kért újoncmennyiséget, s úgy remélte, az előbbi három, az utóbbi tíz évre mentesíti a kényszerítő engedmények megadásától.

Arató Endre

A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus

A magyar nemzeti mozgalom kiszélesedésével és a két uralkodó osztály közötti harc kibontakozásával a harmincas években létrejöttek a horvátok és a kormány szövetségének politikai előfeltételei. Metternich egy emlékiratában már ekkor kifejtette, hogy a magyar nemzeti mozgalom legjelentősebb ellensúlya az udvarral szövetséges horvát mozgalom lehet. Már ez alkalommal felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy a magyar nyelv terjesztése a felfokozott hazafiság és a nemzeti büszkeség gyümölcse, s ezeket az érzelmi momentumokat egyesek az ellenzéki politika érdekében akarják felhasználni. A kancellár e memoranduma a divide et impera politikájának megfogalmazását jelentette, amely a harmincas évektől Bécs törekvéseiben egyre nagyobb szerepet kapott, hogy 1848–1849-ben, a magyar szabadságharc idején tetőfokára érjen.

Vörös Károly

A Pesti Hírlap

Ma már tudjuk, hogy a Sürgöny című rövid életű lap engedélyét átvevő pesti nyomdász és kiadó, Landerer, az udvar – a nádort és a helytartótanácsot is megkerülve érvényesített – egyetértésével alkalmazta új lapjának szerkesztőjeként a börtönét alig néhány hónapja elhagyó Kossuthot. Az Országgyűlési Tudósítások és a Törvényhatósági Tudósítások elleni harcban szerzett tapasztalatai alapján Metternich tisztában volt a veszélyekkel, melyekkel Kossuth – mint csakhamar kiderült: a börtönévek során mit sem csökkent – aktivitása és találékonysága, a megélhetés gondjaitól is szorongatva, a magyarországi belpolitika – legalább külsőleg – nagy nehezen helyreállított nyugalmát fenyegethette, kivált azután, hogy az ellenzék már 1840 nyara óta tett kísérleteket arra, hogy éppen Kossuth szerkesztésével lapengedélyhez jusson. A kormány e lapalapítási kísérleteket természetesen mind visszautasította (bár az ellenzék Kossuth nevének szerepeltetésétől csakhamar elállott); ehelyett, s úgy látszik, személy szerint Metternich, bölcsebbnek találta e veszedelmes energiáknak egy az ellenzéktől szervezetileg és anyagilag független, Kossuthnak teret mintegy a kormány támogatásával adó lapban, a cenzúrán kívül a kiadó által is legalább rendszeresen ellenőrizhető vagy befolyásolható keretek közé szorítását. Ám azt, hogy a herceg ez esetben elszámította magát, a következmények csakhamar bebizonyították.

Új program

A gazdaságtörténetről szólva már láthattuk, hogy a birodalmi vámpolitika egészen 1848-ig kitartott az örökös tartományok iparát a merkantilista politika eszközeivel fejlesztő, mezőgazdaságát pedig védő és ezek által is fő célként az állam pénzbevételeinek fokozását szolgáló alapelvek mellett. E koncepció érvényesítésének és az ebből az állam számára adódó előnyöknek a biztosítása szempontjából a belső, a Magyarországot az örökös tartományoktól elválasztó vámvonal fenntartása igen fontos szerepet játszott. Olyannyira, hogy a hozzá az örökös tartományok elsősorban ipari körei részéről fűződő érdekek végül meghátrálásra késztették azokat az 1840-es évek elején Metternich és Kübeck kamaraelnök által képviselt törekvéseket is, melyek a birodalom politikai egységét megszilárdítandó és továbbfejlesztendő e vámvonal eltörlését és így a birodalom egyetlen vámterületté alakítását céloztak.

E tervekkel egy időben azonban, mintegy e bécsi törekvésekre is reagálva, változás figyelhető meg Kossuth gazdasági programjában is. 1841 elején Kossuth még erőteljesen a szabad kereskedés elvei mellett és a protekcionizmus, az abszolutizmussal szorosan összeforrott merkantil gazdaságpolitika ellen nyilatkozik. De a porosz Friedrich List éppen ebben az évben megjelent munkája a politikai gazdaság nemzeti rendszeréről más irányba tereli az ő gondolkodását is. List szerint az önálló nemzeti lét kifejlesztésében a közgazdaságnak jelentős szerepe van. A nemzetnek önálló gazdasággal kell bírnia, és ebben fontos szerepe van az iparnak. Ahol ilyen még nincs, ott a gyenge ipari kezdemények támogatására védvámokat is lehet és kell alkalmazni.

List e gondolatának elterjedése egybeesett a Habsburg-birodalom a német vámszövetséghez való csatlakozását mérlegelni és ennek során a belső vámvonal eltörlését is tervezgetni kezdő viták kibontakozásával. Ha Kossuth első reakciója a csatlakozással szemben jellemző módon a leendő, de még jórészt német hazai városi középosztály asszimilációjának ez esetben várható megállását hozza fel érvül, 1842 folyamán már maga is hajlik a belső vámvonal eltörlése felé. De ezt mar csak abban az esetben latja veszélytelennek a hazai gazdasági fejlődés számára, ha – ellentétben Metternich és Kübeck terveivel – ugyanakkor megszűnik a birodalmat körülvevő külső vámhatár is. Mivel azonban gyorsan nyilvánvalóvá vált az is, hogy utóbbira az udvar nem lehet hajlandó, a kossuthi koncepció is tovább módosult.

Az új program és az újkonzervatívok

A teljes cikk.

Széchenyi és a kormány

A teljes cikk.

A kormány új politikai kísérlete

A teljes cikk.

A magyar országgyűlés előkészítése

A teljes cikk.

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

Így vált lehetővé a Metternich által oly titokban tartott alapkérdésekre való gyors és mély reagálás.

Az országgyűlés mérlege

Metternich aggodalmai, melyekkel az országgyűlés munkája elé nézett, nagyon is beigazolódtak: a reformok a fejlődés adott szakaszában már szükségszerűen mind a polgári átalakulás irányába mutattak túllépve az abszolutizmus reformkészségén.

A kudarc oka: az udvar taktikája

Ez a taktika már akkor érvényesülni kezdett, amikor az országgyűlés tervezett irányát a nádorral közlő Metternich a legszigorúbb titoktartást kérte a főhercegtől. Az irány nem ismerete ugyanis az ellenzéket eleve megfosztotta annak lehetőségétől, hogy a várható témákra alaposan felkészülve jöjjön az országgyűlésre, ez pedig a királyi előadásokra adandó válasz és a szükséges törvényjavaslatok kidolgozását máris hetekkel, ha nem hónapokkal volt alkalmas késleltetni. Valóban, a büntetőtörvénykezés és a katonatartás reformját, valamint a Duna-szabályozás műszaki kérdéseit kivéve (ahol, mint láttuk, a két országgyűlés között országos bizottságok működtek), a rendek csak 1844 februárjára, közel 9 hónappal az országgyűlés megnyitása után jutottak el odáig, hogy megkezdhessék nagyszabású törvényjavaslataik beterjesztését. Csak február 5-én adják be a szabad királyi városi, valamint a megyei közgyűlési kihágások elleni törvényjavaslatot és márciusban a szabad kerületi rendezések törvényjavaslatait. Május a bányatörvény, június a tengermelléki városok és a szepesi városi kerület, valamint a szabad községek rendszerét tárgyaló javaslatok benyújtásának jegyében áll, de augusztusban az udvar már kitűzi az országgyűlés bezárásának október 15-i dátumát, és ezt végül is csak egy hónappal lesz hajlandó elhalasztani. Pedig a financiális választmány csak április 17-én kezdte meg munkáját, s már ismertetett nagy munkálatát a törvényjavaslatok egész sorával csak szeptember 9-én tudta felterjeszteni; a külkereskedelem szabadságát és a vámszabályok megváltoztatását országgyűlési hatáskörnek kijelentő törvényjavaslat pedig a főrendekkel folytatott vita és a szeptember 13-i felirat után csak október 25-én kerül felterjesztésre. Csak a legfontosabb tárgyakat említettük, de már ez is mutatja, hogy az udvar, intézményes előnyét messzemenően kihasználva, taktikájával a rendeket sikeresen időzavarba hozta, és a legtöbb ügy érdemi tárgyalását sikerült (már csak az időhiány miatt is) egyszerűen elmellőztetnie. Ez pedig alkalmas volt arra is, hogy egyes törvényjavaslatokra ne is válaszoljon, azokat legalább a következő országgyűlésig függőben tartsa.

Az. így és barmily korán vagy időben benyújtott törvényjavaslatok további útjának meghosszabbítására azonban az udvarnak ugyancsak megvoltak a maga módszerei. Ezen a ponton lépett be ugyanis a főrendi tábla azzal, hogy az alsótábla által megküldött törvényjavaslatok saját és az udvar többnyire azonos érdekeinek megfelelő átalakítására tegyen javaslatot. Ezzel megindult a két tábla közötti üzenetváltások hosszú sora, mely, ha a törvényjavaslatok módosítgatása nem sikerült is, legalább arra alkalmasnak bizonyult, hogy az időt elhúzza, és így megakadályozza, hogy a törvényjavaslat egyáltalán vagy legalábbis időben az udvar elé kerülhessen. Ennek a taktikának néhány kivált jellegzetes példájára az alábbiakban még részletesen visszatérünk.

A kudarc okait tovább keresve azt is meg kell állapítanunk, hogy mind a törvényjavaslatok és feliratok készítése, mind az üzenetváltások során az időhúzásban kétségtelen segítségére volt az udvarnak a rendi tábla tárgyalásainak rendkívüli terjengőssége. A kerületi és országos ülések naplóit olvasva (még akkor is, ha feltételezzük, hogy a szónokok a gyorsírói feljegyzéseken utólag még csiszoltak és azokat esetleg ki is egészítették) megdöbbentő az egyes kérdések rendkívül aprólékos, roppant bőbeszédű tárgyalása, amit csak részben indokol az udvar politikájával szembeni teljes és nem jogosulatlan bizalmatlanság és az aggodalom attól, hogy bármilyen, a szövegezésben észre nem vett apró pontatlanságot, következetlenséget az ellenfél messzemenően kihasználhat. Ez a rendkívüli aprólékosság, ami már a törvényjavaslatok megfogalmazásában megnyilvánult, és ami a szövegeket számos, nem is oda tartozó aprósággal (például a szavazatgyűjtő ládák aprólékos, minden csalást sokszorosan kizáró technikai leírásával) terhelte meg, önmagában is jelentősen hozzájárult a törvényjavaslatok, feliratok, határozatok elkészültének elhúzódásához.

Ezt az udvar a maga részéről még azzal is elő tudta segíteni – és segítette is –, hogy szinte végig az országgyűlés folyamán eldöntetlenül tartott három olyan kérdést, melynek királyi üzenet formájában való visszakerülése a rendi táblához minden esetben néhány napra megszakította és visszavetette a bármely más tárgy feletti tárgyalást. Ez a vallás, a nemzeti nyelv és ennek kapcsán a horvát követek országgyűlési nyelvhasználatának kérdése volt. Királyi leirat formájában történő időnkénti ügyes bevetésük az országgyűlés tárgyalási menetébe mindig – bármilyen ügy tárgyalását félbeszakítani képes – több napos heves vitákat eredményezett. A vallási kérdésben a vita akörül forgott, hogy a törvény ne teremtsen olyan helyzetet, melyben egyáltalán reverzális követelésére sor kerülhet: tehát mondja ki, hogy a gyermekek mindig az apa vallását követik. Ennek a követelésnek, ami kétségtelenül a katolikus dogmába való beavatkozást jelentette, az udvar végül is sikerrel ellenállt, de a tárgyalások e kérdések (köztük például a katolikus vallásról a protestánsra való áttérés lehetősége és módozatai) körül igen hosszú időt vettek igénybe. Ugyanígy sokszorosan visszatért a magyar államnyelv bevezetésének kérdése és hatályának köre. Az udvar ezen a ponton végül engedett a rendeknek, amiben kétségtelenül nagy része volt Metternich közbelépésének, akit azonban korántsem valamely a magyar álláspont iránti megértés, inkább a magyar reformmozgalom ellen így biztosabban feltámadó nemzetiségi ellenszenv felkeltése vezethetett.

A kormány előkészületei az új politika bevezetésére

Egyelőre úgy látszik, mintha a konfliktus feloldhatatlanságát (s már az országgyűlés alatt) a kormány észlelte volna elsőnek, mégpedig az ellenzéknek azon a törekvésón, hogy a reformok végrehajtása kapcsán a végrehajtó hatalom tevékenységét az országgyűlés ellenőrzése alá helyezze. Metternich 1844 márciusában nyilván azért javasolja Széchenyinek, hogy a gróf ajánlja: a financiális választmány helyett a szükséges tervek kidolgozására és azok végrehajtására az országgyűlés a megfelelő szakemberekkel rendelkező kormányt kérje fel. (Széchenyi nem tett ilyen javaslatot.) Valójában azonban a kancellár – mint aki leszámolt az országgyűléstől várható megoldásokkal – már 1844 januárjában azt javasolta a Staatskonferenznek: a magyar ügyek vezetését adják át neki, hogy a kibontakozásra tervet készíthessen.

Ennek jegyében Metternich május 9-én levélben fordult József nádorhoz, melyben szokott, csillogva, de laposan bölcselkedő modorában, aforisztikus formában vázolta fel a magyar politikai helyzet megoldását célzó javaslatait – ám ezúttal is anélkül, hogy az e helyzet objektív alapjául szolgáló gazdasági-társadalmi változásokról tudomást látszott. volna venni. Javaslatai ugyanis most is a helyzet kizárólag adminisztratív-politikai úton való megoldása körül mozogtak, annak legcsekélyebb kétsége nélkül, hogy a problémák megoldásához mindez elégséges is lesz. Ami a politikai mechanizmus alakulását illeti, itt a kancellár helyesen következtetett, amikor a nagy változást a magyarországi politikában 1825-ben látta: az uralkodó visszatérésében az alkotmányos formákhoz és a nyugati-európai demokratikus eszmék behatolásában a magyar politikai gondolkodásba. A következő két évtized alatt azonban – folytatja a levél – a kormány elveszítette befolyását a fejlődésre részint azért, mert a feudális alkotmány formaságai korlátozták az uralkodói hatalmat, s azt az 52 vármegye között osztották meg, részint, mert a magyarországi képviseleti rendszer mellett a kormány nem is tud magának többséget biztosítani a megyék befolyásolta alsótáblán, mely képes paralizálni a főrendi tábla még lojális, konstruktív működését is. Olyan válság ez, melyből a kibontakozást felülről kell kezdeményezni, különben a szociális forradalomnak nyílik meg az útja, annál is inkább, mert az országban az ellentétek rendkívül kiélezettek: nemzetiségi síkon éppúgy, mint a feudális privilégiumok és a nemesség polgárosodó érdekezi között.

Ilyen kizárólag politikai-taktikai megalapozás után nem meglepő, ha a megoldás nem megy mélyebbre. Felülről kiinduló reform kell, ennek előfeltételeként a kormánytöbbség megszerzése az alsótáblán, ez pedig az adott rendszerben a megyék kormányirányításának megerősítését követeli. Az országgyűlésen az uralkodónak nemcsak tárgyakat, hanem kész törvényjavaslatokat kell előterjesztenie, nem engedve ezáltal azt, hogy a rendek kezdeményezzenek. – törvényjavaslatokat királyi biztosok kell, hogy képviseljék: a vita irányítóiként és vitapartnerekként.

Metternich javaslata – melyben érdekes módon keverednek még az 1825–1827. évi országos bizottságok munkálatainak egyes, akkor visszautasított javaslatai az udvar részéről küldendő királyi biztosokra és a Jarcke-féle tervezet gondolatai – egészében mégis egy más, igaz, szándékaiban eltérő, megjelenésében azonban azonos koncepciót latszik tükrözni: Széchenyiét.

Említettük, hogy Széchenyit a kormány felé tett első közeledési kísérletének hűvös fogadtatása erősen lehangolta, az országgyűlési események azonban, melyek már kezdetben azt mutatták, hogy a kezdeményezést a kormányellenes reformellenzék ragadta magához, ismét aktivizálták. 1843. július 17-én emlékiratot juttatott el Metternichhez (aki – emlékezhetünk – utoljára írásos javaslatokat kért tőle): eszerint a kormánynak az alsótáblán többséget kell biztosítania magának, de anélkül, hogy ennek során letérne az alkotmányos és „nemzeti” útról. 1825 óta a kormány bizonytalanul politizált egyöntetű terv nélkül, így gyengeségével és következetlenségével éppenséggel kompromittálta a jó érzelműeket. A megyék most már olyan erősek, hogy velük szemben a kormánynak is erős pártot kell szerveznie: ez az egyetlen mód, hogy szembeszállhasson velük. A közvetlen cél mindezek révén az kell legyen, hogy a nemesség adózzék (olyan követelmény, melynek jelentősége – mint látni fogjuk – a vámrendszer sokszor követelt reformjának szempontjából lesz nyilvánvaló), illetve, hogy a végrehajtó hatalom erős legyen.

Széchenyi e tervezete – melyben könnyű felismerni Metternich későbbi aforizmáinak legfőbb gondolatait – ismét nem talált kedvező fogadtatásra. Gervay Kübecknek is megmutatta, aki lenézően adta vissza, mint amiben nincsen semmi, Metternich is tagadta, hogy akkor elolvasta volna. Hasonló lett a sorsa – legalábbis ezt mondták – Széchenyi december 17-i újabb memorandumának is, melyben tekintettel az egyre zavarosabb és már az ausztriai belpolitikai viszonyokat is károsan befolyásolni kezdő magyar helyzetre, a gyökeres és következetes rendcsinálás érdekében Bécsben egy, a magyar kancelláriától is független (s ennek jeleként egyenesen a Burgban ülésező) magyar bizottság megszervezését javasolta. A bizottság – melynek nem kellene titkosnak lennie, de beszélni sem kellene róla sokat – tagjaiként többek között Ficquelmontot, az udvar egyik magyar szakértőjét, gróf Mailáth Antal kancellárt, gróf Apponyi Györgyöt, az újkonzervatívok tekintélyben is egyre inkább Dessewffy Aurél örökébe lépő vezetőjét, Szögyény udvari tanácsost, Lonovics püspököt, Ferstl-t, a titkosrendőrség az országgyűlést ellenőrző csoportjának vezetőjét és saját magát javasolta. A bizottság feladata lenne az események megfigyelése és a szükséges lépések jó előre való megtervezése, hogy az udvar ne kerüljön időzavarba.

Bár Széchenyi sértődötten azzal zárta felterjesztését, hogy ha a kormány bizalmatlan vele, ő a saját útján fog tovább haladni: mindez nem hatotta meg Metternichet. Ez a javaslat is hetekig olvasatlanul feküdt irodájában, vagy talán a herceg csak azért mondta (illetve mondatta embereivel) ezt, hogy (régi elvéhez képest) megtörje Széchenyi önbizalmát. Amit ha Metternichnek nem sikerült is elérnie, az kétségtelen, hogy a gróf itt felvetett gondolatait nagyon is felhasználta a már ismert május eleji aforizmáinak összeállításakor.

Ezekre azonban egyelőre, már 1844. május 14-én József nádor válaszolt, abban a józan és konkrét modorban, mely általában is jellemezte tevékenységét. A herceg fellengző eszmefuttatásaira nála a hazai viszonyok ismeretében kialakított konkrétumok válaszolnak. A nádor rámutat arra, hogy a kormánynak éppen nem lehetetlen többséget szereznie a vármegyékben, csak meg kell ezt szervezni; a nemzeti ellentétek nem annyira élesek (a horvát viszonyoktól eltekintve); ha a kormány kész törvényjavaslatokkal akar előállni, nagyon helyes, de kell, hogy azokat a magyar viszonyokat, a közszellemet és a nemzeti hibákat ismerő személyek készítsék elő; ahhoz viszont, hogy ez a rendszer egyáltalán bevezethető legyen, az szükséges, hogy a megyék utasításaikban ezt kifejezetten kérjék, s hogy a törvényjavaslatok az országot meggyőzzék a kormány jó szándékáról: a közvéleménnyel szemben ugyanis nem lehet eljárni.

József nádor javaslatai – melyek mögött ugyancsak nem nehéz Széchenyi felfogásának egyes elemeit felismerni – Metternich számára, tervei szempontjából igen megfelelőknek bizonyultak. Másju 26-án tehát a Staatskonferenz már nemcsak azt tárgyalta: milyen legyen az udvar álláspontja az országgyűlés kapcsán, mikorra tűzzék ki annak bezárását, hanem (ami még fontosabb) azt is: milyen legyen a kormány politikája a következő országgyűlés előkészítésében; hogyan lehet rendezni a közigazgatást, konzervatív többséget biztosítani és milyen törvényjavaslatokat készítsenek majd elő? A döntés a történeti-alkotmányos formák – Metternich egész ideológiájából logikusan következően – tartandó volta mellett a kormány részéről reformok kezdeményezését javasolta, s azt, hogy ezeket a konzervatívok közül kiválasztott személyekkel hajthassák végre. Július 4-én azután a reformjavaslatok konkrét kidolgozására össze is ült a Metternich kijelölte négy tagból álló titkos bizottság (amit Széchenyi állítólag nem is olvasott javaslata is ajánlott), tagjai közül azonban Széchenyi éppúgy hiányzott, mint József nádor. A bizottság munkálata, mely Metternich intencióinak megfelelően a főispáni jogkör „helyreállítását”, s a megyék tevékenységének figyelésére egy, a kancellárián a közgyűlési jegyzőkönyveket ellenőrző és belőlük a problémákat összegyűjtő osztály megszervezését ajánlotta, ezek révén megszerezhetőnek tartotta az országgyűlési többséget, s kidolgozhatónak a törvényjavaslatok részletes programját.

A Védegylet

1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt. Nekik lett igazuk és nem Metternichnek, akit Kossuth szintén felkeresett: a kancellár azonban, helyesen látva meg a rokonszenves férfi kiváló képességeit, melléfogott a taktikával, nagyúri fölénnyel arra számítva (s ebben Széchenyi is befolyásolta), hogy a vagyontalan szegény ügyvéd végül hajlandó lesz eladni magát a kormánynak. Mint máskor, most is rosszul számított. Kossuth ugyanis – jó érzékkel – a Védegyletben azonnal meglátta a politika társadalmi bázisának szervezéséhez és kitágításához a politikai fejlődés adott szakaszában éppen a legmegfelelőbb eszközt: gazdaság és politika a nacionalizmus védpajzsa alatt végbevihető összekapcsolásának a tömegek mozgósítására kiváló eszközét.

A Védegylet szervezésében és országos hálózatának kiépítésében követendő taktika alapvonalait Kossuth már 1844 szeptemberében kidolgozta, a szervezni kívánt társadalom és az ellenfelek: magatartásuk és taktikájuk mély ismeretében. A szervezés megindításához mindenekelőtt országos intézményes háttér biztosítását tartotta szükségesnek, hogy az egylet elleni várható akciókat azonnal intézményes közügy védelmeként lehessen visszaverni: ezt, mint láttuk, országgyűlési határozatban az egylet nemsokára el is nyerte. Tervében az egylet maga egy központi igazgatóság mellett (mely az iparosokat hozná össze a vevőkkel) vidéki osztályokban lenne szervezendő; szerény tagsági díjat is lehetne szedni (ezt az alapszabály végül évi 20 krajcárban állapította meg) a működési költségek fedezésére és némi közvetlen ipartámogatásra. Ezt az utóbbit megkönnyítendő Kossuth az egylet majdani hálózatán át nagyszabású országos adatgyűjtést is tervez az iparfejlesztés adottságainak, helyi lehetőségeinek felmérésére, sőt felveti egy úgynevezett Iparcsarnok létesítésének gondolatát is.Ez iparcikkek átvételével és forgalmazásával foglalkoznék: garantálná az átvételt és megszervezné a kereskedelmi elosztást is, mégpedig nemcsak a hazai termelők, hanem az egylet által meghatározott időre a külföldi gyárosok által Magyarországon alapítandó gyárak termékeinek esetében is. Végül kitér a szabálysértő tagok ellen alkalmazandó (szükségképpen csak társadalmi) szankciókra is.

A Védegylet megalakítását a közvélemény általában kedvezően fogadta, kivált az ellenzéki megyékben, hiszen az egyletnek – minden, taktikailag feltétlenül szükséges tagadás ellenére is – az ellenzékkel való kapcsolata kezdettől fogva nyilvánvaló volt, Kossuth maga mint az egylet igazgatója rendkívüli aktivitással dolgozott annak érdekében, hogy a hazai ipart fokozott működésre (és ezzel együtt új befektetésekre), a külföld vállalkozó szellemű ipari tőkéseit magyarországi gyáralapításra, s a tőkét hazai találmányok finanszírozására bírja, Deák és Wesselényi – és nyilván sokan mások – aggódtak is a bojkottált áruk körének túlságos szélességén, kivált akkor, amikor a hazai ipar teljesítőképessége még csekély. Deák mint fegyelmezett politikus, aki az ellenzék egységét mindennél fontosabbnak tartotta, némi hallgatás után, megismerve az alapszabályokat, a Védegylet zalaszentgróti osztályának alakulásakor mégis nagy beszédben állt ki az egylet mellett, kivéve részét a szervezőmunkából is, Széchenyi nem csekély bosszúságára, aki még mindig nem mondott le arról a reményéről, hogy Deákot Kossuth mellől leválasztva, vele egy középpárt alakításába bocsátkozhat. Csalódását több részes cikkben vezette le, melyben a szentgróti beszédet elemzi, bírálja; de a végén ismét szövetkezésre hívja fel Deákot, s ismét eredmény nélkül. Így azután 1845 nyarának végére, az egy Árva megyét kivéve, minden megyében legalább egy védegyleti osztály működött; jellemzően a társadalom (gazdasági helyzetétől nyilván nem független) érzékenységére, aránylag legtöbb a Dunántúlról. Az osztályok (a községi, járási és megyei szintű, tehát különböző nagyságú szervezetek) száma ekkorra már elérte a 146-ot.

Mindez indokolja a kormány megdöbbenését, s az első sikerek láttán igyekezetét a mozgalom adminisztratív eszközökkel való elfojtására. Az egylet megalakulását azonban megakadályozni nem mervén, a további lépések még nehezebbeknek ígérkeztek. A királyi hivatalnokokat sikerült ugyan visszatartani az egylet támogatásától, a belépéstől, de az egylet és a vidéki osztályok működésének törvényességét, alakulásuk szabályszerűségét vitató próbálkozásokkal (megfelelő egyesületi törvény híján) jobbnak látták felhagyni. A kormány némi sikert csupán az egylet sajtó útján való propagálásánák a cenzúra és a nyomdaszabályzat alkalmazásával elért korlátozásával tudott felmutatni. Legbiztosabbnak a nádor által ajánlott megoldás maradt: hagyni kell a mozgalmat, kifullad magától is.

A tapasztalat a nádort igazolta: pusztán annak igénylése, hogy az emberek valamit ne csináljanak, nem volt alkalmas arra, hogy a mozgalmat hosszabb időn át életben tartsa. Az ellenzék azonban most már akkor sem léphetett vissza, ha a mozgalomnak ezt az eredendő hibáját – ha máskor nem, Deák aggályai után – sokan felismerték. Kossuth, maga is csakhamar felismerte az innen fenyegető veszélyt, és már 1844 végén részvényes alapokon, a Védegylettől való teljes különállás hangoztatásával, egy Gyáralapító Társaságot hozott létre; egyrészt az egylet elleni bizalmatlanság leszerelésére, másrészt a tényleges ipartámogatáshoz szükséges tőkék lehetséges körét kiszélesítendő. A társaság, melynek alapszabályait ugyancsak Kossuth és munkatársai dolgoztak ki, eszerint egyrészt mint társ vagy részvényes segít a gyáralapításban vagy -fejlesztésben; másrészt kamatos kölcsönt ad külföldről betelepülő iparosoknak, és saját erejéből is állít gyárakat. Alig két hónappal a Védegylet megalakulása után a társaság is megalakult (tagjai között konzervatív nagyurakkal is), egyik alelnökeként Széchenyivel. Hosszú életűnek azonban a Gyáralapító Társaság sem bizonyult: a konzervatívok és a védegyletiek ellentétei, elsősorban Kossuth igazgatói megbízatása körül (amit a konzervatívoknak végül is sikerült megakadályozni), és az is, hogy Széchenyi is szembefordult vele, szétrobbantottak. A társaság azonban – legalábbis formailag – nem bukott meg, s egy ideig még csendben elvegetált, anélkül, hogy érdemi, nagyobb szabású tevékenységet kifejthetett volna.

A Védegylet másik, ugyancsak az iparfejlesztés igényével indult vállalkozása, a kereskedelem és az ipar közötti közvetítést vállaló Iparcsarnok Viszont tervezett formájában kivihetetlennek bizonyult, hiszen az egylettel szemben amúgy is gyanakvó kereskedőket a maga monopolista színezetű törekvéseivel csakhamar szembefordította volna. Kossuth azonban a nehézségekre rugalmasan reagált, s már 1845 márciusában új gondolattal állt elő: Iparműtárat kell létesíteni, mely bizományosként szerepelne; előleget adna az átvett árukra s ezekből szállíthatna a vidéki viszonteladóknak; a létesítéséhez szükséges tőkét 5 forintos részjegyekből lehetne összehozni. Az Iparműtár a végén meg is alakult. de már nem a Védegylet, hanem csak az – eleve reálisabb céljai folytán, ha szerény keretek között is, de életképesebb – Iparegylet intézményeként, 1846 elején, csupán mintegy 30 ezer forintnyi tőkével.

A Védegylet maga ekkor már hanyatlásban van: úgy, ahogy József nádor előre megjósolta. A szervezés számai még biztatóak, de a lelkesedés és az elkeseredés, mely létrehozta és nagyra növesztette őket, már elcsitult. Szerepet játszott ebben a kormánynak – mint láttuk – a mozgalmat a propaganda terén erőteljesen korlátozó politikája éppúgy, mint az egylet társadalmi bázisának túlterjesztése azon a határon, melyen belül az adott társadalom tényleges cselekvésre – kivált a szervezés akkori objektív lehetőségei mellett – tartósan mozgósítható volt, illetve lehetőségeivel képes volt garanciát nyújtani jelentősebb tőkés vállalkozás számára. A Gyáralapító Társaság viszont – kudarcától függetlenül – természeténél fogva nem volt képes nagyobb tömegek aktivizálására. A bojkottálandó áruk széles köre akkor, amikor a hazai ipar még képtelen őket pótolni, eleve szinte kényszerített a tilalom megszegésére, ami gyorsan demoralizálta a tagságot. Az ipari tőkések eleve megérezték a vállalkozás túlméretezettségét, vonakodtak pusztán erre építeni nagyobb ipari beruházásokat; míg a kereskedők – igazi hasznot és forgalmat számukra éppen az importáruk kereskedelme jelentvén – az egyletben nemcsak működési körük beszűkítését, hanem az Iparműtárban ráadásul egyfajta konkurrenciát is láttak. Ugyanakkor a kézműiparos a gyáripar betelepítésében egzisztenciáját látta fenyegetve. A lehetséges partnerek ilyen gyanakvása és húzódozása, a közönség részvétlensége így együttesen vezetett a gyors hanyatlás felé: Kossuth 1846 végén meg is válik a még tovább – de egyre inkább már csak névleg – működő egylet igazgatásától.

De még közel egy időben meg kellett érnie azt, hogy a Védegyletet nem sokkal megelőzve összehozott – hasonlóan ahhoz: az önálló nemzeti gazdaság megalapozásának igényével fellépő – Magyar Kereskedelmi Társaság is elbukott. Az 1843-ban elsősorban magyarországi termények vámkülföldi közvetlen exportjára kezdeményezett, s főleg főúri részvényesek tőkéjével dolgozó társaság rövid – és kizárólag kereskedelmi igazgatója, egy Szabó Pál nevű trieszti kereskedő hamis jelentéseire és meghamisított mérlegére alapozott – tündöklés után (melyben a részvételtől vissza nem húzódható pesti kereskedők nem nagy örömmel észlelhették a tőlük függetlenülni akaró birtokosok sikeresnek induló terményértékesítési kísérleteit), 1846 nyarára csődbe került. Szabó megszökött, a kárnak csak egy része térült meg, de nagyobb volt a morális veszteség; a Gyáralapító Társaság, a Védegylet, az Iparműtár kudarca vagy ellaposodása után a Magyar Kereskedelmi Társaság nyílt bukása önálló hazai gazdaság immár nagyipar és nagykereskedelem léptékében a társadalom mozgósítása által való megteremtésének: az ellenzék minden gazdaságpolitikai akciója végső céljának legalábbis ideiglenes csődjét, mindenesetre még korai voltát bizonyította, vagy látszott bizonyítani.

Mindennek ellenére azonban a Védegylet és a körülötte kibontakozó, már a tőkés gazdaság igényeivel fellépő gazdasági egyesületek mérlege politikai szempontból mégsem tekinthető csak veszteségesnek – mint ahogy ezekben az években már minden a polgárosodás felé mutató törekvás képes valamely pozitív eredményt vagy legalább hatást felmutatni. A védegyleti mozgalom tükrében a kormány megláthatta, hogy az elégedetlenség – ha konkrét akciókra még gyenge és bizonytalankodó is – milyen szélesen el van terjedve a társadalomban, túl a megyegyűlések vagy a tisztújítások és követválasztások nemegyszer korrumpált résztvevőinek körén. Ugyanakkor az ellenzék és a befolyása alá került társadalom megérezhette saját erejét, ha az azzal való éléshez éppen a védegyleti mozgalom még nem adott is megfelelő lehetőséget és alkalmat. Mindenesetre a szatmári pontokban megfogalmazott, a Pesti Hírlap által értelmezett, továbbfejlesztett és elterjesztett, végül pedig az országgyűlés (ugyan nem szentesített) törvényjavaslataiban aprólékosan kidolgozott belpolitikai-társadalmi programnak a védegyleti mozgalom körüli viták végleg tisztázták gazdasági vetületét, egyértelművé téve a magyarországi gazdasági élet előtt álló – végső fokon már az országnak a birodalom egészéhez való viszonyát is meghatározó – alternatívákat.

Ahogy Kossuth 1846. augusztus 20-i beszéde összefoglalta: a vámkérdés a következő országgyűlésen feltétlenül megoldandó, de a megoldásnak három útja is lehetséges. Az egyik a közbenső vámvonal teljes eltörlése (amit néhány éve Metternich és Kübeck már fontolgatni kezdett, most pedig a konzervatívok kezdenek emlegetni): ez azonban még továbbra is korlátozná a külföldi terményértékesítést, megölné a hazai ipart, s ezért elfogadhatatlan.

Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

A kormány ilyen kiterjedt változásokra nem ok nélkül szánta el magát: a magyarországi helyzet az abszolutizmus számára az országgyűlés berekesztése ellenére sem volt megnyugtató. Metternich Magyarország állapotáról elmélkedő újabb aforizmái 1844 végén míg – s mint kiderült, nem is alaptalanul – azzal riasztották olvasójukat, hogy az ország a forradalom előcsarnokában áll, s a forradalom elemei már jelen vannak a társadalomban, továbbra is makacsul azt hajtogatták, hogy a magyar alkotmány az óangolhoz lévén hasonló, a király szuverén hatalmával – ha ezzel helyesen élnek – mindent helyére lehet rakni. Gazdasági javaslatai és szemlélete azonban ismét megmutatták, hogy a kancellár továbbra sem volt képes meglátni a politikai magatartások mögött álló és azokat irányítani kezdő önállósodott gazdasági erőket A kancellár megrovása szerint a magyarok (s ez oldalvágás Széchenyinek, akinek az aforizmákat kajánul sietett megmutatni) lóversenyt szerveztek, Nemzeti Színházat és egy milliókba kerülő hidat építenek, pedig inkább hitelintézetre s a belső közlekedés fejlesztésére kellene tervet készíteniök (természetesen a kormányra támaszkodva). Gyáriparra azonban még nincs szükség, az még korai.

Széchenyi válsága

Széchenyi azonban emellett a társulatokat a kormány támogatásának helyi szerveiként is meg kívánta szervezni (és nem is egészen eredmény nélkül), jóllehet eközben egyre világosabban támadt fel benne az érzés, hogy Metternich – és talán Apponyi is – nem hogy „utilizálni” nem hagyja magát őáltala, de magát teszi politikájának eszközévé. Olyan érzés ez, mely végül is egyre reálisabbnak bizonyult.

Pedig ha a gróf e törekvéseiben megnyilvánuló politikum veszélyére a Hetilap már külön szükségesnek látta felhívni az ellenzék figyelmét, még inkább áll ez arra a konfliktusra, mely Kossuth személyes anyagi viszonyainak is megrendítésével fenyegetett, s a fiumei vasút ügyében ugyancsak ezekben az években bontakozott ki.

Abban, hogy Magyarországnak, terményexportját az ausztriai piac kiváltságos helyzetétől függetlenítendő, tengeri közlekedési kapcsolatra van szüksége, Széchenyi és Kossuth egyetértett; a gróf már a Vaskapu szabályozását is ennek érdekében kezdeményezte. Fiume s az ehhez vezető nagy kapacitású közlekedési vonal jelentőségét illetőleg sem volt közöttük eltérés; az ilyen vasútvonalaknak adandó kedvezmények különben már ott szerepeltek az országos közlekedési fővonalakat meghatározó 1832–1836. és 1839–1840. évi törvénycikkekben is. Mivel azonban 1840-ben a kormány tervbe vette a bécs-trieszti vasútvonal államköltségen való megépítését, ami az egész hazai export Bécs felé és innen ausztriai kikötőbe való terelésének (és ennek következtében ausztriai vámolás alá jutásának) veszélyével fenyegetett, a fiumei, tehát magyar vámbelföldi kikötőhöz vezető vasúti kapcsolat létesítése rendkívül sürgőssé vált. A sürgősség – és annak felismerése, hogy e vonal megépítésének állami támogatása teljesen valószínűtlen – természetesen a leggyorsabban és a legkisebb költséggel megvalósítható megoldást kereste. Ilyenként pedig a Fiuméba vezető vasútvonalnak a vízi úton messze területről jól megközelíthető Vukovártól való kiindítása látszott. Hosszas tervezgetések után melyekben hosszú ideig tartotta magát a vonal csak lóvontatásra való kiépítésének terve, esetleg a közbeeső vízi szállítási lehetőségek bekapcsolásával) végül kialakult a vonal végleges iránya és az, hogy végig gőzvontatásra és magánvállalkozás keretében kell kiépíteni.

Míg azonban a terv eddig eljutott, kiderült az is, hogy elfogadása és a belőle származható politikai előnyök a vállalkozást végig a legerőteljesebben támogató reformellenzék és személy szerint Kossuth népszerűségét alkalmasak emelni. Ez azután elégséges is lett ahhoz, hogy e sokáig tisztán gazdasági, pénzügyi és technikai probléma elsősorban politikai üggyé változzék, és mint ilyen ellen a konzervatívok azonnal támadásba is lendüljenek, bebizonyítandó, hogy a vasútépítés ilyen körülmények között lehetetlen, és nem fog vállalkozó akadni a feladat vállalására. Ennek ellenére is a vasútvonal terve az országgyűlés végére, 1844-re odáig jutott, hogy az országgyűlés felhatalmazta a helytartótanácsot: hirdessen versenytárgyalást egy vukovár-fiumei vasútvonal 3–5 százalékos kamatbiztosítás mellett történő megépítésére. A főrendi javaslatot – mely a remélt sikertelenség: vállalkozók nem jelentkezése esetére a következő országgyűlés által a kormánytól a vonal államvasútként való megépítésének kérését ajánlotta – a rendek elvetették: amellett, hogy eleve nem hittek az államvasút sikerében, nem kívántak a kormánynak befolyást biztosítani e területen. Jóllehet a kormánynak a terv nem tetszett, a kötelességszerűen meghirdette a lehetőséget, Három hazai társaság is jelentkezett, sőt a külföld is érdeklődni látszott; Széchenyi is, ekkor már a Közlekedési Bizottmány elnökeként, jóindulatot mutatott. Kossuth energiájának sikerült a három társaságot végül is egyesülésre bírnia, s 1846 végéig mintegy 8 és fél milliót le is jegyeztetnie. A vállalkozás műszaki előkészítése azonban még 1847 végén is csak a kezdeteknél tartott.

Kossuth és az ellenzék e késésért a felelősséget Széchenyire igyekezett áthárítani, aki az Építési Igazgatóság az előkészítő munkákra átengedett megfelelő műszaki szakemberét, a Tisza-szabályozás elsőbbségére hivatkozva, most visszavonta a vasút építkezésétől. Valójában Széchenyinek az egész vukovári tervezet nem tetszett, s nemcsak az ellenzék ez ügyben játszott szerepe miatt. A Vukovárból kiinduló tengeri kapcsolat ugyanis a Duna és a Tisza völgye egész vízen szállítható terményexportját a horvát határon összpontosította volna. Széchenyi ezzel szemben most egy pest-fiumei vonal mellett szállt síkra, mely erősítené Pestnek, s az itteni kereskedelemnek egy egységes országos piac megteremtése szempontjából döntő fontosságú központi helyzetét. Ebbe a vonalba csatlakozva a Dráva partján Légrádon át Mohácsig, illetve a Nagykanizsán át Sopronig menő javasolt leágazások a hazai gazdaságnak sokkal nagyobb perspektívákat ígértek, mint a vukovári megoldás. Olyan szempontok ezek, melyek realitását nem lehet tagadni – éppen az ország az ellenzék által is annyira igényelt gazdasági önállóságának szempontjából nem –, s melyeknek súlyát és visszhangját csak erősíthette az a körülmény, hogy – mint Széchenyi sietett is hangsúlyozni – a vukovári vonal végig horvát területen vezetve, a belőle származó hasznot elsősorban nem a magyar etnikumnak biztosítaná.

Ezek a Kossuth és Széchenyi újabb elkeseredett szembeállítását eredményező konfliktusok egyrészt kettejük emberi viszonyát is tovább rontották (hiszen Kossuth egyes hívei Széchenyit már Kossuth megmérgezésének kísérletével is megvádolták), másrészt Széchenyit is közelebb sodorták a konzervatívokhoz, akikkel szemben pedig különállását oly sokáig hangsúlyozni igyekezett. Ez azonban elkerülhetetlen volt: mint Széchenyi útjának minden döntő pontján, itt is a polgárosodás – láttuk, milyen okfejtés alapján kialakított, – nagybirtokosi útjának, s az út a politikai magatartást alakító szabályszerűségeinek hatása érvényesült. S innen az indulat is, mely Kossuth ezt veszélyeztető politikája láttán ismét elővéteti a gróffal még tavasszal megkezdett, de akkor csakhamar abbahagyott munkájának, a Politikai programtöredékeknek a kéziratát.

Mert Széchenyi már ekkor világosan – ha nem is torzítás nélkül – látja az 1840-es évek Kossuthjának politikai fejlődésében egymásra következő, e politika társadalmi bázisát egyre szélesítő fázisokat: először még csak a nemesség jobb lelkiismeretére apellált, ez volt – tudjuk – a Pesti Hírlap] agitációjának korszaka; majd miután itt az országgyűlési tapasztalatok szerint nem ért el eredményt, ezt az osztályt pótolandó, új osztály felé fordult, ez a Védegylet kora: „kereskedőnek és fábrikásnak”[10] állott maga is ; s miután ez sem sikerült, most már a parasztlázításra tért rá, s Horea és Dózsa korszakát kívánja felidézni.

Az ettől feltámadó félelem az, ami a programtöredékeket kétségtelenül Széchenyi legszenvedélyesebb vitairatává teszi, mely felől most visszatekintve, lehetővé és értelmezhetővé válik a gróf egész politikájának több, eddig indokolatlannak tűnő vonása is. így mindenekelőtt az, hogy – szemben Kossuthnak az időszerű, megfogható hazai valóság és a belőle adódó konkrét feladatok összekapcsolására építő politikájával – Széchenyi az 1840-es években már teljesen más szférákban gondolkodik.Ö magát a magyar (elsősorban hagyományos nemesi) politikai magatartás egészét kívánja reformálni, megszabadítani az emocionális elemektől, s elvezetni a gazdasági-politikai realitásoktól meghatározott világ törvényei szerinti gondolkodáshoz. Ez a törekvés szükségképpen tette Széchenyi írásait (köztük akadémiai beszédeit is) bonyolultakká és körülményesekké, sokszor homályosakká (hiszen egy nehezen megfogható és értelmezhető kategóriarendszerben gondolkozott), ugyanakkor a magatartása alapjául szolgáló valóságnak a nagybirtokos arisztokrata nézőpontjából csak torzítottan látható képe a magát realistának tartó Széchenyit éppen a valósággal fordítja szembe. Képtelenül arra, hogy a feudalizmus helyesen meglátott válságával együtt az abszolutizmus és általa az egész birodalmi hatalmi struktúra mély válságát is észlelje; és a feudalizmusból már kifelé lépő, kitörni akaró erőket gyengéknek tartva ahhoz, hogy egyidejűleg az abszolutizmus és így a birodalom ellen is harcolva ne veszélyeztessék magának az átalakulásnak s vele a nemzet ez átalakulással helyesen összekapcsolt felemelkedésének sikerét – Széchenyi, a reformer szükségképpen kerül szembe a reformellenzékkel. A Politikai programtöredékek a legvilágosabban mutatja ezt az új magatartást, mely míg továbbra sem titkolja ellenszenvét a konzervatívoknak a feudalizmust fenntartani akaró törekvései és a polgári fejlődéssel összeegyeztethetetlen politikai koncepciója iránt, megelégszik azzal, hogy a kormány legalább az alkotmányos formák útjáról nem tér le és egyáltalán hajlamos reformokra. Persze, az udvar, Metternich és a mágnások körében forgó Széchenyi szintjén az abszolutizmus és a birodalom gyengesége – és főleg előbbi értelmetlensége és elviselhetetlensége – kevésbé volt észlelhető, mint a Kossuth által aktivizált kisemberekén.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

Metternich nem is bízott a sikerben. Úgy látta, hogy Erdélyben anarchiával határos állapotok uralkodnak, s ezért először meg kellene várni, hogy Magyarországon konszolidálódjék a kormánypárt helyzete; egyelőre az erdélyi diéta tehetetlenségében reménykedett. A kancellár azonban tévedett; amilyen gyenge alapot kínáltak az erdélyi viszonyok a liberálisoknak, olyan biztosat és kedvezőt a konzervatívoknak.

Vörös Károly

Kossuth a cél előtt

Ennek lett köszönhető, hogy a kezdeményezés végül is szinte természetszerűen egyre inkább e politika kezébe jutott, ahonnan az erejének tudatában sokáig magabiztos és csak későn felébredt kormány (mely a stratégiát sokáig Metternich aforizmáival, majd az adminisztratív intézkedésekkel vélte pótolhatni) már többé nem is tudta visszaszerezni azt – a kormány stratégiájának hiányát már megérző újkonzervatívok minden erőfeszítése és programja segítségével sem.

Arató Endre

A magyar–szlovák nyelvharc további állomásai

A szlovák küldöttséget Bécsben a kormány képviselői szívélyesen fogadták. A küldöttség kihallgatáson jelent meg Lajos főhercegnél és fogadta őket Metternich is. Végül azonban a kormányzat az audiencia során tett ígéretek ellenére sem teljesítette a szlovák értelmiség kívánságait.

Vörös Károly

A tudományok

Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás.

Ausztria 1847 őszén

Láthattuk, Ferenc császár halálával a birodalom irányítása egy, a korlátolt V. Ferdinánd nevében kormányzó gyakorlatilag kollegiális testület kezébe került, ezen belül a két vezető egyéniség, Metternich és Kolowrat a közös cél, a bürokratikusan központosított abszolutista állam fenntartása érdekében követendő politikát illetőleg egymásétól teljesen eltérő: ideologikus, illetve pragmatikus koncepcióinak állandó ütközésével. Az államvezetés így szükségképpen csökkenő hatékonyságát és a rendszer megrendülését a veszedelmessé vált személyekre vadászó titkosrendőrség és a még veszedelmesebb gondolatokat üldöző cenzúra tevékenysége már egyre kevésbé tudta ellensúlyozni, Különösen azután nem, hogy – mint azt már a gazdaságtörténetről szólva láthattuk – a Nyugat-Európából kiinduló gazdasági változások elértek a birodalom határait is.

A gazdasági élet, így mindenekelőtt az ipar, majd később (a vasútépítés és gőzhajózás révén) a szállítás és kereskedelem kétségtelen fejlődése ellenére is, az ipari forradalmon már túljutott vagy kibontakozásában előrehaladt európai államok versenyével az e versenybe csak későn belépett, ráadásul mezőgazdaságában még feudális alapokon álló Ausztria persze csak nehezen tudott lépést tartani. Az állami pénzügyek zavara, mely először a napóleoni háborúk végén mutatkozott meg – a brutális devalvációs intézkedések ellenére is – csak átmenetileg csökkent; s nem utolsósorban a birodalom nagy és állandó katonai kiadásainak következtében mindvégig fennállt. Mindez új adók és monopóliumok bevezetését tette szükségessé. A fogyasztási adó, a dohánymonopólium, a vámok azonban közvetve vagy közvetlenül végül is elsősorban a legszélesebb fogyasztói rétegeket sújtották. Így azután nem meglepő, ha a városok a hús, a kenyér, a tűzifa – a fogyasztási adó folytán – magas ára miatt panaszkodtak, míg a gyáripar, illetve az annak cikkeit közvetítő kereskedelem versenye a kisiparosság egyre szélesebb rétegeit juttatta kétségbeesett helyzetbe. A parasztot a magas földadó, a feudális járadékok és az általános pénzhiány nyomasztotta, aminek következtében a parasztbirtok értéke is erősen lecsökkent.

Bár kétségtelen, hogy a gazdaság majd minden, a polgárosodás felé mutató ágazatában a főnemesség és a nemesség részvételi aránya és szerepe jóval nagyobb volt, mint a német államokban (ami magyarázza azt, hogy a Metternich és Kolowrat koncepciói ütközésének ellenére is alapjában ennek az osztálynak érdekeit képviselő legfőbb államvezetés ilyen szívósan tudta fenntartani magát), kétségtelen lett az is, hogy e fejlődés Ausztriában is megteremtette és kibontakoztatta a modern nagyburzsoáziát: elsősorban a kereskedelemben és a hitel területén. E nagyburzsoázia így nyert pozícióiból, természetének megfelelően, erőteljes terjeszkedésbe fogott, amiben kivált a birodalomban az 1840-es években meginduló és roppant tőkéket igénylő vasútépítés nyújtott számára nagy lehetőségeket. 1848 elején a birodalom gyorsan növekvő vasúthálózatának hossza meghaladta az 1700 km-t. Mindez azonban a birodalom feudális vezető osztályának rövidesen várható háttérbe szorulásával fenyegetett. Amikor 1348 elején Engels Ausztriának a saját magát szétzúzó mozdonyairól beszélt, ennek a vasútépítéseken meggazdagodó nagypolgárságnak a gyorsan várható hatalomátvételére, s ezzel a régi Ausztria megsemmisülésére célzott.

Nem lehet meglepő azonban, ha a társadalomban végbement ilyen változások megteremtik a nekik megfelelő, velük egybehangzó politikai magatartásokat is. A nemesi polgárosodás és a nagyburzsoázia megerősödése természetszerűen juttatta szóhoz az abszolutizmussal ellentétes liberális politikai felfogásokat is – ha azok a hordozóikat az abszolutizmushoz sokféle vonatkozásban hozzákötő kapcsolatok (e sajátosan ausztriai, bár az örökös tartományok gazdaságát a birodalmon belül sokféle módon előnyben részesítő gazdaságpolitika ismeretében nem érthetetlen jelenség) folytan csak későn, lassan és vontatottan jutnak is szóhoz –, jellemző módon éppen Ferenc császár halálától válva erősebbekké. Mintegy megérezve a központi irányítás meglazulását, erősödik és óvatosan hangot is kap egyfajta kritika a kormánnyal szemben, miközben az egyre erősebb polgári liberális kritika mögött egyre jobban elhalkul a régi jozefinista, illetve rendi liberális hang. Ezt a hangulatot csak erősítette a Németországban már az 1830-as évek közepére kibontakozó (láttuk: a magyarországi reformmozgalomnak is nem egy gondolatot adó) liberális irányzatoknak: az erős nemzeti töltésű, s az önkormányzat, esküdtszék, nemzetőrség és a Friedrich List által megfogalmazott nemzeti gazdaság igényével fellépő délnémet, valamint az inkább Angliára orientálódó és a porosz vezetés alatti német nemzeti egységet hangsúlyozó északnémet liberalizmusoknak, s a politikai katolicizmus kezdeteinek hatása és a IV. Frigyes Vilmos trónra lépéséhez fűzött illúzió. A kritikai magatartás csakhamar megteremti a maga támadhatatlan címek alatt alakuló szervezett formáit, illetve várható bázisait is: 1839-ben az Alsóausztriai Iparegyletet, 1840-ben az írók Concordia társaságát, 1841-ben pedig a bécsi Juridisch-politischer Lesevereint. 1842—ben a bécsi lapszerkesztők mar a cenzúra enyhítése érdekében nyújtanak be folyamodványt a rendőrminiszternek, ám még éppolyan eredménytelenül, mint 1845-ben az ugyane tárgyban egyenesen Metternichhez forduló tudósok, művészek és írók, élükön Grillparzerrel.

A forradalom kapujában

A párizsi események ugyanis csak egy – igaz, döntő jelentőségű – láncszemet alkotják egy egész folyamatnak, mely már 1847 decemberében Nápolyban kezdődött, majd az itteni felkelés leverése után, 1848 januárjában Palermóban már sikeresen folytatódott. Szicíliában ideiglenes kormány is alakult, mely az 1812. évi alkotmány helyreállítását s az országgyűlés összehívását követelte a nápolyi udvartól. E hírre január 27-én Nápoly népe ismét megmozdult s ezúttal sikerrel: 2 nap múlva II. Ferdinánd (Habsburg felesége révén Metternich politikájának meggyőződéses követője és alkalmazója) alkotmányos kormányt, országgyűlést és sajtószabadságot helyezett kilátásba, engedélyezte nemzetőrség felállítását. Ezt a nyitányt követték február 24-én a párizsi események, s nyomukban felemelkedett Németország is. Március5-én Heidelbergben 51 német képviselő a német kormányokat egy össznémet parlament összehívására szólította fel, s egyúttal egy hetes bizottságot is megválasztott, melynek az volt a feladata, hogy javaslatot készítsen a népképviselet megvalósítására. Ekkor már tartanak. a zavargások Bajorországban; Poroszországban is egymást követik a különféle petíciók, s az összetűzések.

S a forradalom már ott áll a Habsburg-birodalom határain, sőt már kezd átlépni rajtuk: rendőrök és a cenzúra korlátai ellenére is. Mindaz a sok tényezőből kialakuló feszültség, amelyről Ausztria helyzetét ismertetve már szólottunk, 1847 őszétől, a magyar országgyűlés megnyitásának napjaitól mintegy sűrűsödve és az egész birodalomra kiterjedve, ekkorra már az elviselhetetlenségig kezd fokozódni. Az 1847 . évi rossz termés a burgonyavésszel párosulva élelemhiányt és így rohamosan növekvő drágaságot idéz elő. Az ipari vidékekről újabb nyugtalanságok hírei érkeznek; Bécsben megismétlődnek 1846 nyarának és 1847 tavaszának tumultuózus jelenetei : elkeseredett tömegek megtámadják a pékségeket, melyeket katonaság kell hogy megvédelmezzen. Rémhírek terjednek készülő háborúkról és forradalmakról, csökken az osztrák állampapírok árfolyama, s a társadalomban ismét feltámad a rettegés az államcsődtől. A kisember lázasan váltja át papírpénzét ezüstre – már ameddig még beváltják neki: a holnap egyszerre bizonytalanná kezd válni, a társadalom minden rétegén elhatalmasodik a válság érzése.

De e hónapokban a birodalom hajójának eresztékeit a csupán gazdasági válságon túlmenő erők is feszegetik, immár az egész államrendszer megváltoztatását, reformját követelve, és immár nemcsak tisztán politikai-adminisztratív, hanem az évtizedeken át erőszakkal elnyomott, most, a válság előérzetében azonban feltarthatatlanul kitörő nemzeti igényektől is vezettetve. A Lombard-Velencei Királyságban az ellenzék egyenesen a birodalmi kapcsolatok puszta perszonálunióvá való alakítását követeli, és bojkottot hirdet – és sikerrel – a lottó és a dohány egyedárúság, és egyáltalán a német elem ellen, legyen utóbbi akár hivatalnok, akár katona, akár egyszerű kereskedő. Csehországban, miután a rendek az 1847 májusában beadott, a cseh országgyűlés törvényhozó és alkotmányozó jogának helyreállítását célzó követeléseikre nem kaptak választ, Prágában ír mintára megalakul a radikális politikai-forradalmi „Repeal” egylet. Megmozdulnak az alsó-ausztriai rendek is: Metternichnél alkotmányt követelnek, támogatva ebben – jellemzően az államvezetésben elhatalmasodott meghasonlásra – a trónörökös, Ferenc Károly főherceg és felesége, Zsófia főhercegné, Metternich politikájának régóta ellenfelei által is. De Metternich még most is csak 1817. évi (emlékezhetünk: akkor Ferenc császár által elsüllyesztett) javaslatához tér vissza: az egyes Landtagok képviselőiből és az udvar bizalmi embereiből tanácsadó testületet hozzanak létre. Ez a megoldás azonban ekkorra már nem kielégítő. És mivel az udvar, nem utolsósorban éppen Metternich tanácsa nyomán, nem hajlandó (igaz, az abszolutizmus kereteiben és módszereivel zsákutcába jutván, már nem is nagyon lenne képes) továbblépni, világossá válik: a válság abba a kiteljesedett végső szakaszába került, melyben nemcsak hogy az elnyomottak már nem akarnak úgy élni, az elnyomók pedig képtelenek úgy kormányozni, mint eddig, hanem amelyben az így előállt konfliktus megoldása békés úton már nem lehetséges. Az absztrakt megfogalmazás mögött már a forradalom egyre konkrétabb körvonalai tűnnek fel.

1848 januárjában e feszültség érzetében írja meg Grillparzer híres költeményét, az Előjeleket; a bécsi szász követség titkára pedig ugyanekkor, 1848. január 21-én annak a vulkánnak közeli kitörését számolgatja naplójában, melynek tetején az uralkodó osztály 33 éven át oly gondtalanul üldögélt. Ugyanő alig 6 hét múlva, 1848. március 6-án, immár a párizsi események nyomán a várost elárasztó borús, barátságtalan hangulatról számol be, a felbolydult külvárosokról, a nyíltan forrongó kispolgárságról és a mindenfelé szállongó vigasztalan rémhírekről. Ausztriában, Metternich rendőrökkel és cenzorokkal jól védett birodalmában is csak egyetlen szikrára van már szükség, hogy az elégedetlenség tüze fellobbanjon; és konkrét programra, melynek vonalai mentén továbbterjedjen.

Spira György

A bécsi forradalom visszhangja

A pozsonyiak már 13-a délutánján értesültek arról, hogy Kossuthnak az osztrák örökös tartományok számára is alkotmányos berendezkedést sürgető (s német fordításban is gyorsan elterjedt) 3-i beszéde Bécsben is megtette hatását: hogy a 13-ára egybehívott alsó-ausztriai rendi gyűlés résztvevőit aznap reggel bécsi polgárok, diákok és munkások alkotmányosságot követelő óriási tömege fogadta a rendi gyűlés székháza előtt, s a sokaság és a helyőrség között rövidesen fegyveres összeütközésre is sor került. Másnap délelőtt meg már az is ismeretessé lett Pozsonyban, hogy a harc a felkelők győzelmével végződött, s maga az államkancellár, Clemens Metternich herceg is kénytelen volt lemondani, sőt külföldre menekülni.

Augusztus havának fejleményei

Mészáros azonban a vita során kereken elutasította a radikálisoknak azt az indítványát, hogy az újoncokat kizárólag újabb honvédzászlóaljak alakítására használják fel, s Mészáros álláspontját határozottan támogatta Batthyány is: Holott éppen Batthyány ekkor már nemcsak Jellačić és az osztrák kormány szerepének ellenforradalmi mivoltával volt tisztában, hanem minden jel szerint azt is kezdte felismerni, hogy Jellačićnak és az osztrák kormánynak magában az udvarban is van hátvédje, sőt, hogy Jellačić és az osztrák kormány valójában nem is több, mint eszköz ennek a mögötte megbúvó udvari kamarillának a kezében. Hiszen egy augusztus 3-án kelt hírlapi cikkében például – amelyet nézetei radikalizálódásának bizonyságaként nem a hivatalos Közlöny-ben vagy a kormány félhivatalosának számító Pesti Hírlapban, hanem Kossuth július elején megindított szócsövében, a Kossuth Hírlapjában tett közzé – maga is azt fejtegette, hogy Ausztriában távolról sem az osztrák kormány az úr, minthogy BécsbenMetternich politicájának nehány összeszedett reminiscentiája titkos kormányzást gyakorol, melly a felelős ministerium fölött áll”.[11]

Szabad György

Birodalmi egység önkényuralom árán

1851 elejétől az udvarban igen nagy mértékben megerősödött a birodalom katonai és államhivatali bürokráciájának vezető köreire támaszkodó, Metternichhel is szoros kapcsolatot tartó Carl Friedrich Kübeck báró, volt birodalmi kamaraelnök befolyása.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

Schwarzenberg herceg alig néhány hónappal élte túl a császári abszolutizmus meghirdetését. Halála után Ferenc József kinyilvánította, hogy nem nevez ki új miniszterelnököt, hanem maga látja el a kormányzati ügyek közvetlen irányítását is. A Kübeckkel szoros kapcsolatot tartó és tanácsaival a császári egyeduralom megszervezését messzemenően befolyásoló Metternich javaslatának megfelelően történt a minisztertanács intézményének felszámolása, illetve miniszteri értekezlettel való felváltása is.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A reformkori Konzervatív Párt vezető gárdája, Metternich magyarországi politikájának hajdani végrehajtója, legfőbb pártfogójának, Windisch-Grätznek nyilvánvaló veresége ellenére 1849 őszén is minden eszközzel a Habsburg-hatalom iránti hűségének bizonyítására törekedett.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

A Habsburg-monarchia történetében nem volt új dolog, hogy a vezető államférfiakat a „Reichből” hívják meg (Metternich is a Rajna mellől érkezett), de a betelepülő sokféle ellenállással számolhatott.

A „három császár” politika

Beust, aki a francia–porosz háború lezárulása után a Monarchia új külpolitikai programját kidolgozta, a keleti kérdésben az osztrák külpolitika oroszbarát tradícióihoz igazodott. A fennálló viszonyokat nem kívánta megbolygatni – ennyiben Metternich szellemében járt el –, de a Balkánt végső soron olyan területnek tekintette, ahol a Monarchia adandó alkalommal kárpótlást szerezhet nyugati veszteségeiért.

Hanák Péter

A politikai rendszer

Ferenc József az uralkodói mesterség egyszerű szabályait Metternichtől tanulta, akitől fiatal főherceg korában vasárnaponként középiskolás fokon államtudományi és politikai órákat vett. Alkalmasint a kancellártól és saját családjától örökölte azt a személyes „kabinetet”, az egykori kamarilla funkcióját szerényebben betöltő bizalmas tanácsadói csoportot, amellyel a fontosabb kormányzati ügyeket – a magyar belpolitika körébe tartozókat is – megtárgyalta.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

A szerződés fontos határkő az osztrák–magyar külpolitika történetében: a csaknem tízesztendős mérsékelt oroszellenesség helyébe a mérsékelt oroszbarátság lépett. Tartalma szerint a Metternich-féle konzervatív keleti politika reneszánszáról volt szó, amely a bomló Törökországot osztrák–orosz egyetértéssel védelmezte a balkáni nemzeti mozgalmak ellen.

Hanák Péter

Tisza István – az „erős kéz” politikája

A nagyapa, Tisza Lajos a reformellenzéktől Metternichhez pártolt „bihari adminisztrátor”; az apa, Tisza Kálmán, Teleki László unokaöccse és utóda a határozati párt élén, az ellenzéki vezérből megtért nagy hatalmú miniszterelnök; az anyai család, a Degenfeldek, a harmincéves háborúban felemelkedett „rabló, szerencsés ritterek” Magyarországra jött grófi ivadékai.

Diószegi István

Dinasztikus presztízsféltés a Balkán-politikában

A Ballhausplatz fölött megállt az idő, a külügyminisztérium palotájában Kaunitz és Metternich szelleme kísértett.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 508.
  2. Ugyanott 520.
  3. Kossuth összes munkái. I–V. Országgyűlési tudósítások. Sajtó alá rendezte Barta István (továbbiakban Kossuth, Országgyűlési tudósítások). III. Budapest, 1949. 719.
  4. Nádor-emlék. Pest, 1865. 47.
  5. Horvát Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás. (továbbiakban: Horváth, Huszonöt év.). I. Budapest, 1886. 286.
  6. Széchenyi István levelei. I. Budapest, 1889. 203.
  7. Tagebücher… I. Wien, 1909. 626.
  8. Tagebücher… I. Wien, 1909. 824.
  9. (Zedlitz), Pia desideria für Ungarn. Leipzig, 1840. 15.
  10. Vita II. Budapest, 1930. 778.
  11. B—Y L., Pest, augusztus 3. 1848. Kossuth Hirlapja, 1848. augusztus 5. 31. szám 137. (Hogy e cikk szerzője csakugyan Batthyány, azt a cikket jegyző névbetűk természetesen nem teszik kétségtelenné, bizonyítja viszont a cikk gondolatmenete, mivel ez teljesen egybevág a következő jegyzetben idézendő – vitathatatlan hitelű – kiáltványéval. )

Művei

Aus Metternichs nachgelassenen Papieren. Kiadta Richard Metternich-WinneburgAlphons Klinkowström. I–VIII. (Wien, 1880–1884);

Irodalom

A Habsburgok és kabinetjük kormányzati rendszerét minden összefoglaló mű elítéli, ámde más-más indítékból. Ebben a liberális-köznemesi és a millennium alkalmából megjelentetett szintéziseket az vezeti, hogy a Habsburg kabineti abszolutizmus gátolta a haladást. Mindenféle társadalmi, politikai, kulturális előrelépés útjában állt. uralmát rendőruralomra, cenzúrára építette. A Horthy-korszakbeli szintézis I. Ferenc portréját mint képességekkel szerényen megáldott uralkodóét rajzolja meg. Mindenáron csendre, nyugalomra, politikai mozdulatlanságra vágyó államvezetését, korlátolt, műveletlen, titkos kabinettel kormányzó, bürokrata jellege miatt marasztalja el, Metternichnek pedig a szerző – a Habsburg-monarchia iránt érzett nosztalgiájából következően – azt rója fel: későn ismerte fel, hogy szükséges a Habsburgok jogára alatt levő területeket centralizált, föderatív, a dinasztikus abszolutizmus uralmának megszilárdítására hivatott államegyüttessé változtatni és ezzel összefüggésben a magyar alkotmányt is ehhez igazítani. A kései felismerés gátolta Metternichet az elengedhetetlen polgári reformok keresztülvitelében.


A szakirodalmat kritikával hasznosítja, jelentős levéltári forrásanyagot tár fel és részben közöl Andics Erzsébet alapos műve: A Habsburgok és Romanovok szövetsége. Az 1849. évi cári intervenció diplomáciai előtörténete (Budapest, 1961). Ugyanő Bécs és Magyarország viszonyát hasonló módon, szintén feltáratlan hatalmas forrásanyag hasznosításával mutatja be: Erzsébet Andics, Metternich und die Frage Ungarns (Budapest, 1973; magyarul: Metternich és Magyarország. Budapest, 1975). A német valtozat függeléke nyolcvanhét – magyar, ausztriai, csehszlovákiai és szovjet levéltárakban őrzött – dokumentumot és levelet tesz közzé.

Az uralkodó és Metternich személyére lásd: Bibl 1922; Viktor Bibl, Kaiser Franz, der letzte römisch-deutsche Kaiser (LeipzigWien, 1938). Bibl minden változtatástól irtózó, klerikális, szűk látókörű, korlátolt bürokrataként mutatja be I. Ferencet. Az ő nyomdokaiba lépő, idejétmúlt politikusként ábrázolja Metternichet is, Ferenc halálától 1848-ig a kormányzat legfőbb irányítóját. Az ő egyéniségük rovására írja a Habsburg-uralom alatt álló területek népeiben – a legfelső réteget kivéve – már az 1840-es évek elejére felhalmozódó, majd mindinkább fokozódó elégedetlenséget, amely 1848-ban végül is egymásután kirobbanó forradalmakban jutott kifejezésre. Srbik lényegében hasonló képet tár elénk I. Ferencről. Hugo Hantsch az ájtatos, istenfélő, udvari papjára hallgató uralkodó portréjában az alattvalóit atyaian szerető, ám az engedelmességet megszegők ellen atyai szigorral fellépő, egyébként jólelkű nyárspolgár vonásait is megrajzolja. Metternichet Srbik – össznémet szemléletéből következően – a Habsburg-dinasztiának a Szent Szövetség által megteremtett nagyhatalmi helyzetét mindenáron megóvni kívánó és ennek érdekében a dinasztia hatalmat érintő minden külső és belső változással szembeforduló államférfiként mutatja be, aki a birodalom föderatív átalakításának eszméjével is az autokratikus centializmus megóvása érdekében foglalkozik. Egyéni életét is a konzervatív arisztokratizmus jellemzi. Szalonjába meghívást nyernek a korszak legjobb írói, művészei, játsszák a legújabb – főként ausztriai és németországi – zeneműveket is, án az író Heine, a zeneszerző Beethoven és a hozzájuk hasonló mentalitású alkotók kívül rekednek. Metternichről a valósághoz hű képet fest Andics Erzsébet, pontosan tájékoztat terveinek forrásairól is. Kolowrat politikai befolyásáról, a MetternichKolowrat ellentétről Miskolczy Gyula ír részletesen.


A Habsburgok és kabinetjük kormányzati rendszerét minden összefoglaló mű elítéli, ámde más-más indítékból. Ebben a liberális-köznemesi és a millennium alkalmából megjelentetett szintéziseket az vezeti, hogy a Habsburg kabineti abszolutizmus gátolta a haladást. Mindenféle társadalmi, politikai, kulturális előrelépés útjában állt. uralmát rendőruralomra, cenzúrára építette. A Horthy-korszakbeli szintézis I. Ferenc portréját mint képességekkel szerényen megáldott uralkodóét rajzolja meg. Mindenáron csendre, nyugalomra, politikai mozdulatlanságra vágyó államvezetését, korlátolt, műveletlen, titkos kabinettel kormányzó, bürokrata jellege miatt marasztalja el, Metternichnek pedig a szerző – a Habsburg-monarchia iránt érzett nosztalgiájából következően – azt rója fel: későn ismerte fel, hogy szükséges a Habsburgok jogára alatt levő területeket centralizált, föderatív, a dinasztikus abszolutizmus uralmának megszilárdítására hivatott államegyüttessé változtatni és ezzel összefüggésben a magyar alkotmányt is ehhez igazítani. A kései felismerés gátolta Metternichet az elengedhetetlen polgári reformok keresztülvitelében.

A Magyarország összbirodalmi beolvasztására irányuló terveket közli Andics Erzsébet Metternich, Napóleon és a „magyar kérdés” című tanulmányában (Valóság, 1971. 1), továbbá Erzsébet Andics, Metternich und die Frage Ungarns (Budapest, 1973).

Metternichre és általában az udvari vezető csoportra: Erzsébet Andics, Metternich und die Frage Ungarns (Budapest, 1973), valamint Miskolczy Gyula, A kamarilla a reformkorszakban (Budapest, [1938]);

Metternich befolyására: Metternich und Kübeck. Ein Briefwechsel. Hrsg. von Max Freiherrn von Kübeck (Wien, 1910); Andics Erzsébet, Metternich és Magyarország (Budapest, 1975).