Conrad von Hötzendorf

A Múltunk wikiből

Franz Conrad von Hötzendorf gróf, németül Franz Graf Conrad von Hötzendorf, korabeli magyar forrásokban gróf hötzendorfi Conrad Ferenc néven is

Bécs, 1852. november 11. – Bad Mergentheim, 1925. augusztus 25.
osztrák katonatiszt, császári és királyi tábornagy,
1906–1911, majd 1912−17 között az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke
Wikipédia
Franz Conrad von Hötzendorf cs.és kir. tábornagy
Franz Conrad von Hötzendorf cs.és kir. tábornagy

Diószegi István

Az annexió

Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök azt hangoztatta, hogy Szerbiával végezni kell, mielőtt nagy szövetségese, Oroszország teljesen talpra áll. Aehrenthal azonban értelmetlennek ítélte a Szerbia elleni háborút, az Oroszországgal való fegyveres mérkőzéstől pedig konzervatív meggyőződése tartotta vissza.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti ellenzék válsága

A Balkán-háború első időszakában a parlamenti ellenzéki pártok viszonylag egységesek voltak a Monarchia külpolitikájának megítélésében. Hírlapi nyilatkozataik e külpolitikának inkább csak kudarcait és baklövéseit teregették a közvélemény elé. Emellett bírálták Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök Szerbia ellen irányuló, agresszív kalandorterveit. De ezt tette a kormánypárt nagy része is.

Diószegi István

A külpolitikai kapcsolatok normalizálása az annexiós válság után

Katonai körökben – akárcsak harminc évvel korábban – Bosznia elfoglalása után újra elhatalmasodott a hódítási vágy, és a Balkán egész nyugati részét a Monarchia érdekkörébe akarták vonni. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök e célok elérése érdekében késznek nyilatkozott a Szerbia és az Olaszország elleni preventív háborúra, sőt még az Oroszországgal való összeütközéstől sem riadt vissza. Az osztrák katonai vezetők Németország magatartásából merítettek bátorságot, és bíztak benne, hogy konfliktus esetén a nagy szövetséges a Monarchia oldalára áll. Ezek a tervek a külpolitika felelős irányítójától sem voltak idegenek, hiszen Aehrenthal is Szerbia bekebelezését és Szaloniki megszerzését tartotta tulajdonképpeni céljának, de megértette, hogy a balkáni osztrák terjeszkedés módozatait illetően nincs alternatíva: aktív hatalmi politika csak Oroszországgal egyetértésben lehetséges. A külügyminiszter kollégáinál reálisabban ítélte meg az osztrák–német kapcsolatok jellegét. Tisztában volt azzal, hogy a világpolitikát folytató szövetséges nem rendeli alá magát a Monarchiának, és csupán az osztrák–magyar balkáni érdekekért nem ránt kardot Oroszország ellen. Azok az idők pedig, amikor az oroszellenes politikában Angliára is számítani lehetett, régen elmúltak. És ámbár nem volt nagy véleménnyel a cárizmus erejéről, amelyet a háború és a forradalom alaposan megtépázott, tudta, hogy a Monarchia adottságai még így is elégtelenek ahhoz, hogy megbirkózzék az északi kolosszussal.

Az annexiós válság konklúziója a külügyminiszter számára a katonai körökkel ellentétben abban állt, hogy a megváltozott körülmények miatt fel kell adni az aktív balkáni politikát. Aehrenthal a vezérkari főnökkel, de részben saját eredeti álláspontjával is vitatkozva kijelentette: a Monarchia a két délszláv tartomány bekebelezésével elérte célját. Szerbia birtokba vétele az új feltételek között nem lehetséges, az Adria melletti terjeszkedés pedig a hármas szövetségre való tekintettel szóba sem jöhet. A Monarchiának a Balkánon elsősorban Törökország pozíciójának megszilárdítására kell törekednie, e cél eléréséhez fékeznie kell a balkáni államok, köztük Bulgária törökellenes aktivitását, és az alapjában törökbarát balkáni politikához meg kell szerezni Oroszország támogatását. Nem nehéz felismerni: az újítónak indult külügyminiszter a vezérkari főnökkel vitatkozva visszahátrált arra a vonalra, amelyen az általa kevésre becsült elődje egy évtizeden át vesztegelt: a status quo vonalára. Aehrenthal az újabb balkáni aktivitást csak abban az esetben látta ismét időszerűnek, ha a status quo a Monarchia kívánsága ellenére és kezdeményezése nélkül megbomlanék. Törökország európai uralmának összeomlásakor az önálló Albánia létrehozását, Bulgária területi megerősödését és Szerbia növekedésének korlátozását nyilvánította az osztrák–magyar érdekekkel egyező rendezésnek. A Monarchia balkáni térnyeréséről erre az esetre is lemondott volna és a kívánt átalakulást is csupán diploniáciai eszközökkel akarta befolyásolni. Aehrenthal fölényesen és meggyőzően érvelt a kissé darabos tábornokkal szemben, de a török összeomlás esetére felvázolt politikában megint csak nem saját elveit védelmezte. Ezeket az alapelveket még valamikor Goluchowski miniszterségének kezdetén dolgozták ki, s a Ballhausplatzon. A különbség csak annyi, hogy akkor talán még több remény volt megvalósításukra.

A Monarchia 1909 tavaszától az Aehrenthal-féle elképzeléseknek megfelelően minden vonatkozásban tartózkodó politikát folytatott. Az orosz külpolitika irányításában 1910 elején személyi változás következett be: Izvolszkij helyébe Szazonov lépett. Az új orosz külügyminiszter a balkáni status quo politika híve volt, maga kezdeményezte a Monarchiához fűződő kapcsolatok normalizálását. Aehrenthal tartózkodóan, de alig leplezett örömmel fogadta az orosz közeledést, így 1910 közepétől a két nagyhatalom viszonyában lényeges javulás következett be. Az újabb status quo politikát Konstantinápolyban is helyeselték, noha az annexió jó ideig feszültté tette a Monarchia és Törökország kapcsolatait. A viszony javulását szolgálta, hogy a Monarchia jelentős anyagi eszközöket fordított a duzzogó törökök kiengesztelésére. A balkáni államok közül Aehrenthal Szerbiára és Bulgáriára fordított különös figyelmet. Előbbivel szemben a gazdasági megbékítés politikáját folytatta, utóbbit, amellett hogy nyugalomra intette, a nagy távlatok megmutatásával próbálta a Monarchia oldalára állítani.

Aehrenthal tartózkodott attól, hogy Németországot újabb színvallásra bírja. Ellenkezőleg, azzal számolt, hogy az eddig kapott segítségért is rövidesen súlyos árat kell fizetnie. A külügyminiszter három-négy esztendőn belül német–angol összecsapást jósolt és tartott attól, hogy ebben a mérkőzésben a Monarchiának Németország oldalára kell állnia. A szövetségesi kötelezettség teljesítéséért nem túlságosan lelkesedett. Amikor 1911 júliusában a német Panther cirkáló provokatív megjelenése Agadir kikötőjében nemzetközi krízishez vezetett, Aehrenthal csak mérsékelten támogatta Németországot. Ezzel is figyelmeztetni kívánta: a Monarchia támogatása nem magától értetődő és feltétel nélküli. Hogy az agadiri válság idején az osztrák–német közvélemény teljességgel német nacionalista pozíciót foglalt el, csak erősítette a külügyminiszter fenntartásait Németországgal szemben. A Monarchia az 1911 őszén kirobbant olasz–török háborúban a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedett. A háború veszélyeztette ugyan Törökország területi épségét, de a hármas szövetség cikkelyei értelmében Olaszország szamara jogos volt az észak-afrikai terjeszkedés. Aehrenthal csupán azt kötötte ki és juttatta érvényre, hogy a háború nem terjedhet ki Törökország európai területére, és nem veszélyeztetheti a balkáni állapotokat. A semlegesség politikáját a külügyminiszternek belső ellenzékével szemben is sikerült megvédelmeznie. Legjelentősebb ellenfelét, az aktív balkáni politikát képviselő Conradot, 1911 novemberében felmentették vezérkari főnöki állásából.

A Monarchia és az első Balkán-háború

December elején újra Conrad került az osztrák–magyar vezérkar élére, aki ezúttal is hangosan követelte, hogy ki kell emelkedni a diplomáciai letargiából.

Galántai József

Háborús döntés Bécsben

A teljes cikk.

Olaszország és Románia semlegesítése

Szeptember 7-én Czernin, a bukaresti követ azt táviratozta Bécsbe, hogy komoly ajánlatot kapott romániai vezető emberektől: ha Erdély politikai autonómiáját garantálják és Bukovina egy részét a – Suceavát és környékét – átengedik, akkor Románia nem lép föl Oroszország mellett, sőt aktívan támogatja a Monarchiát. Tiszát azonnal értesítették, s ő nyomban válaszolt Czerninnek: ilyen messzemenő koncessziókat a hadi helyzet nem indokol, „ki fogunk tartani, amíg nagyobb német haderők érkeznek erre a harctérre”.[1] Ekkor Conrad is hasonlóan gondolkodott, s ellenezte a pozitív választ. A hadi helyzet azonban ezt követően szinte óráról órára rosszabbodott az orosz fronton, s már három nappal később, szeptember 10-én Tisza táviratot küldött Berchtoldnak és Conradnak: beleegyezik Suceava átadásába, ha Románia aktívan fellép a központi hatalmak mellett. Ez az engedmény – amelyet Conrad is támogatott – kevés volt Románia megnyeréséhez, ezért különösen német részről ostromolni kezdték Tiszát az Erdéllyel kapcsolatos koncessziós lépésekért. Ilyen körülmények között került napirendre a szeptember 20-i közös minisztertanácson a román kérdés. Tisza ezúttal is ellenezte a további területátadást, sőt a magyarországi románságnak adandó autonómiát is. Amint mondotta, egyházi és iskolai vonatkozásban hajlandó engedményre, s erről kész a román király és kormány által kiküldendő bizalmi emberrel Budapesten tanácskozni. Ekkor – amint láttuk – koncessziókat nyilvánosan is kilátásba helyezett az erdélyi román nemzetiségi politika terén.

Közben a német nyomás egyre erősödött, s Czernin is sürgette az Erdéllyel kapcsolatos lépéseket. A német nagykövet, Tschirschky, november 4-én éles hangú levelet intézett Berchtoldhoz. Szemrehányást tett a „különálló magyar politika” miatt, amely megakadályozza Románia bevonását, s ezzel veszélyezteti az egész közös háború sikerét. A levelet Berchtold azonnal továbbította Tiszához. A magyar miniszterelnök ekkor közvetlenül Tschirschkynek válaszolt: a Szerbia elleni háborút – írta – a német kormány „közvetlen buzdítására” kezdtük meg, mivel kijelentette, hogy az időpont alkalmas. Ezért a felelősség Németországot terheli. Ami pedig az erdélyi románoknak teendő engedményeket illeti, ő bizonyos lépéseket tesz „a német kormány kívánságára”, de sokat nem vár tőlük; meg kell verni az oroszokat, csakis ez hat Romániára. Néhány nap múlva nyilvánosságra hozta levélváltását a metropolitával, majd Németországba utazott, személyes eszmecserére. A november 19-e és 23-a közötti látogatáson – saját jelentése szerint – elérte célját: álláspontját a német kormány vezetői megértették és tudomásul vették. Ilyen értelemben tájékoztatta Czernint is november 26-i levelében: sikerült azonos felfogásra jutni, s remélhetőleg a további koncessziók ideájával nem kell már foglalkozni. A román probléma átmenetileg valóban lekerült a napirendről. Ebben szerepe volt annak is, hogy Törökország november 12-én belépett a háborúba, s emellett a Szerbia elleni második offenzíva ekkor még sikert ígért. Mindez egyelőre Romániát is óvatosabbá tette.

A Szerbia elleni újabb offenzíva kudarca s a változatlanul súlyos helyzet a keleti hadszíntéren az olasz és román semlegesítés kérdését december végén ismét, még nehezebb körülmények között, előtérbe állította. A németek nyomására, és különösen a katonai kudarcok hatása alatt Berchtold már hajlott arra, hogy Olaszország és Románia semlegesítését – vagy esetleg a központi hatalmak melletti hadba lépését – bizonyos területek átengedésével biztosítsák. Elsősorban a Dél-Tirolhoz tartozó Trentóról, illetve román viszonylatban Bukovináról volt szó, de felvetődött a tárgyalások során egész Dél-Tirol és Isztria is.

Tisza a legerélyesebben fellépett Berchtold „ingadozásával” szemben. Sürgette, hogy bármilyen áldozatok árán is gyors katonai sikert érjenek el, és ezzel akadályozzák meg Olaszország és Románia – ki nem elégítésük esetén várható – beavatkozását. Conrad és Tisza vitte keresztül, engedmények helyett, a téli hadjárat tervét, és ők buktatták meg 1915. január elején Berchtoldot.

A második év hadműveletei és a központi hatalmak hadicéljai

A megszállt Szerbiában katonai kormányzás létesült. A magyar kormány arra törekedett, hogy a közös katonai kormányzat tartós legyen, és amennyiben politikai, közigazgatási és gazdasági kérdésekben intézkedik, a magyar kormány intenciói szerint járjon el. Ily módon a tartós katonai kormányzattal megakadályozható az annexió és előkészíthető a magyar érdekszférába illeszkedő szerb vazallus állam kialakítása. Ezek a törekvések azonban ütköztek a Monarchia vezérkari főnöke és hadsereg-főparancsnoksága elképzeléseivel. Katonai kormányzat létesítése a megszállt területen magától értetődő volt, de Conrad ezt az annexió és a Monarchián belül megvalósítandó délszláv egység bevezetésének szánta; ezért a katonai igazgatás éppen a magyar kormány politikai és gazdasági törekvéseinek keresztezésére akarta felhasználni.

A bécsi politika 1917 elején

Kedvező fogadtatásra talált az is, hogy a Monarchia vezetésében hamarosan személyi változtatásokat hajtottak végre: az osztrák miniszterelnök Clam-Martinic, az új külügyminiszter Burián helyett Czernin lett, Conrad vezérkari főnök helyére Arz tábornok lepett, a hadsereg feletti főparancsnokságot Károly maga vette át, és a főhadiszállást Teschenből Badenba helyezte át.

Lábjegyzet

  1. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 126.

Műve

Irodalom