Csáky Albin

A Múltunk wikiből
Korompa, Szepes vármegye, 1841. április 19. – Budapest, 1912. december 15.
vallás- és közoktatásügyi miniszter, főasztalnokmester, tárnokmester, a főrendiház elnöke
Wikipédia
Csáky Albin.jpg
Csáky Albin
1890. február 26.
Csáky Albin kultuszminiszter rendelete pénzbüntetéssel sújtja az „elkeresztelő”, azaz az 1868:LIII. tc. ellen vétő lelkészeket.

Hanák Péter

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Annyival is megelégedtek volna, ha a király a trónbeszédben sajnálkozásának ad kifejezést, hogy „jelenleg az egyházi és az állami érdekek gyakran szembekerülnek egymással”. Ferenc József azonban visszautasította a javaslatot: „Minden hiába – mondotta az audienciára rendelt Szapárynak és Csákynak –, nem fogom a trónról proklamálni a kultúrharcot.”[1]

Nyomott hangulatban folyt le a választások után a február 24-i minisztertanács. Ferenc József megnyitójában aggállyal állapította meg, hogy a fennálló közjogi berendezkedést veszélyes tendenciák fenyegetik. Márpedig a kiegyezésben lefektetett elvek az egész Monarchia alkotmányos bázisát alkotják, azokat csak a birodalom másik részével egyetértésben lehet megváltoztatni. Magyarországon – mondotta – a helyzet nem egészen normális. Csak egy párt áll teljesen és őszintén a hatvanhetes közjogi alapon, a pártok váltógazdasága tehát ki van zárva. A legsajnálatosabb jelenség az, hogy a szélsőbal és általában a lakosság ellenzéki szelleme lassan, de állandóan növekszik. Ha ez így megy tovább, a kiegyezéssel szemben álló ellenzék többségbe kerülhet, és akkor olyan helyzet állhat elő, amelyből nincs békés, alkotmányos kivezető út.

A kormány tagjai ugyan nem látták ilyen sötéten a jövőt, de nem tudtak pozitív programot előterjeszteni. Wekerle és Szilágyi nagyon óvatosan, némi engedményekre célzott az udvartartást és a hadsereg magyar jellegét illetően, de az uralkodó a reformoktól elzárkózott. A koronatanács tehát a régi probléma körül toporgott: hogyan lehet a fennálló dualista rendszert érdemleges reformok nélkül fenntartani és a kormány helyzetét megszilárdítani. „A többség megvan, a kormány egyelőre erre támaszkodhat, a többi úgyis a dolgok alakulásától függ”[2] – jegyezte meg csendes malíciával Csáky kultuszminiszter.

Egyházpolitikai előzmények

Csáky Albin 1889 őszén újabb rendeletet készített elő az elkeresztelések ellen. Kibocsátás előtt megmutatta a hercegprímásnak és néhány püspöknek. Simor nem értett ugyan egyet a tervezettel, azt – akárcsak forrását, az 1868. évi törvényt – a katolikus hitelvekkel ellenkezőnek, és célszerűtlennek tartotta, de tiltakozást sem jelentett be. Csáky 1890 februárjában kiadott rendelete „A keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldéséről” voltaképpen Trefort hat évvel korábbi rendeletét ismételte meg, a katolikus egyház számára tett enyhítő módosításokkal. A miniszternek és társainak nem csekély meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a gondos előkészítés és a megegyezési készséget tanúsító engedmények ellenére a rendelet ellen azon nyomban heves kampány indult meg sajtóban és szószékről, sőt a püspöki karban is akadtak nyílt szembeszegülők. Emiatt Simor jobbnak látta, hogy Rómához forduljon döntésért. Ezt tette diplomáciai úton a kormány is: minthogy a februári rendelet elleni klerikális mozgalom nem apad, sőt egyes püspökök bátorítása következtében egyre szélesebb méreteket ölt, kívánatos volna egy megnyugtató pápai döntéssel elkerülni az állam és az egyház közötti, egyik fél számára sem kívánatos konfliktust.

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[3] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől ügetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[4] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás. Akárhogy is volt, végre Szapáry is ráeszmélt: magában az egyházban, annak harcos antiliberális irányzatában találhatók azok az erők, amelyek szántszándékkal meghiúsították az elkeresztelési viszály békés kiegyenlítését.

Az elmondottakból megállapítható, hogy a szabadelvű kormányok egyházpolitikáját defenzív magatartás és mérséklet jellemezte az 1880-as években. A kormány kerülte a konfliktus-szituációkat, ha ilyen mégis előállt, többnyire visszavonult. Tisza például 1884 januárjában a főrendiház elutasító szavazata és a püspöki kar tiltakozása miatt levette a napirendről a zsidók és keresztények közti polgári házasság javaslatát, amint Trefort sem erőltette ekkor kiadott elkeresztelési rendelete szigorú végrehajtását. Csáky rendelete és irányvonala sem tért el az elődökétől. Csáky emlékiratában többször leszögezi, hogy eredetileg távol állott tőle az egyházpolitika radikalizálása, és a „kultúrharcnak” még a gondolatát is elutasította. A kormánynak inkább tájékozatlanságot lehet felróni azért, hogy nem ismerte az egyházon belüli erőviszonyokat. Hosszú időn át nem vette észre, hogy a püspöki karban és főként az alsópapság soraiban tért hódított a harcos antiliberális irányzat, amelynek a világi arisztokrácia és a jobboldali középrétegek körében is támaszai voltak. Az 1880-es évtized végén nem a kormány magatartása, hanem a klerikalizmus és a mögötte álló konzervatív rétegek politikai aktivitása változott meg. Csáky elkeresztelési rendelete tehát nem forrása, hanem ürügye volt a viszály elmérgesítésének; az ellene indított kampány pedig erőpróbája az észrevétlenül felnövekedett politikai katolicizmusnak.

A politikai katolicizmus jelentkezése

A „Sapientiae Christianae” enciklika 1890. január 10-én, másfél hónappal Csáky Albin elkeresztelési rendelete előtt jelent meg, nemsokára magyar nyelven is kiadták. Nyilvánvaló, hogy 1890 tavaszán különösen felbátorította a hazai egyházpolitikai ellenzék vezetőit és az alsópapságot. Ez megvilágítja eseménytörténeti vázlatunk egynémely különös fordulatát: a Csáky Albin rendeletét fogadó – önmagában nehezen magyarázható – széles körű ellenállást, Róma elutasító válaszát a püspöki kar felterjesztésére, és fényt vet a pápai levelek illetéktelen közlését okozó „indiszkréció” hátterére.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

Vaszary konciliáns egyénisége és az engedékenységét tanúsító tárgyalások tapasztalatai indították Csákyt és az uralkodót arra, hogy újabb kísérletet tegyenek a Szentszékhez való közeledésre. Ferenc József a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét abban látta, ha Vaszary Rómában személyesen közvetít a pápánál.

És itt kapcsolódott be a helyzet bonyolításába az új egyházi irányvonal. A pápa április közepén fogadta Vaszaryt, és világosan feltárta előtte a Szentszék elvi és taktikai megfontolásait; miért utasítja el a magyar kormány enyhített egyházpolitikáját is. „Tűrni kell – mondotta –, ha a kormány végrehajtja tervét, minthogy Róma a magyar kormányra és törvényhozásra semmilyen befolyást nem gyakorolhat, de jóváhagyni nem szabad (sed approbare non potest).” Ez esetben minden bizonnyal bevezetik az állami anyakönyvezést, aztán a polgári házasságot is, vetette szembe a hercegprímás. „Et tunc, mi fili –felelé a pápa –, nem látod, hogy ezek a világi intézmények már majd mindenütt léteznek? Vagy talán úgy találod, hogy ezek katolikus egyházunkat korlátozták? Nem veszed észre, hogy éppen ellenkezőleg, eme intézmények ellenére egyházunk és vallásunk szilárdan fennáll, sőt sokhelyütt növekszik és erősödik? Nos tehát, e világi intézmények bevezetésének Magyarországon ellenálltok majd, amíg tudtok, mert jobb lenne, ha nem jönnének létre. Ha azonban mégis bevezetik őket, valahogy majd kijöttök velük, ahogyan másutt is történt, és Magyarországon sem fog miattuk az egyház tönkremenni.”[5]

A realitásokkal számoló, rugalmas álláspont mögött voltaképpen a politikai katolicizmus terjesztésének elgondolása állott: a világi intézmények bevezetése, utóbb működése ellen Magyarországon is fel lehet ébreszteni az ellanyhult katolikus közéleti érdeklődést és harci szellemet. Vaszary azonban angyali naivitásában félreértette a mögöttes intenciót. Úgy értelmezte a pápa szavait, hogy az egyház számára elfogadhatóbb a polgári reform, mint a vegyes házasságból származó gyermekek egy részéről való önkéntes lemondás. Ezen az értelmezésen felbátorodva, a kormány az 1892. májusi képviselőházi vitában bejelentette, hogy az „elkeresztelési” rendelettel kapcsolatos viszályok és izgatások miatt a vegyes házasságból származó gyermekek bejegyzésére a részleges polgári anyakönyvet kívánja bevezetni. A kultusztárca vitájában Irányi Dániel megismételte –immár huszonharmadszor –a vallás szabad gyakorlásáról és a felekezetek egyenjogúsításáról szóló javaslatát. Ezúttal, meglepő fordulattal, Apponyi is védelmére kelt Irányi javaslatának. A képviselőház ekkor megszavazta Irányi javaslatait és utasította a kormányt, hogy alapos kidolgozás után terjessze be az egyházpolitikai reformokat.

A ház energikus, csaknem egyhangú állásfoglalása régtől nélkülözött politikai bázist adott a kormánynak. Csáky csakhamar alapos memorandumban dolgozta ki az új egyházpolitika indítékait és alapelveit. Elöljáróban elhárította az egyházpolitikai harc kezdeményezésének ódiumát. Az „úgynevezett elkeresztelési rendelet –írta – csak ürügyül szolgálhat egy oly actio indoklására és kifejtésére, amely tulajdonképpen az 1867 óta követett szabadelvű törvényhozási irány folytán a társadalom egy töredék részében összegyűlt elégedetlenségnek a külföldön sokhelyütt és még sokkal nagyobb mérvben jelentkezett hasonló irányzatok által istápolt folyománya”. A kormány helyzetét eddig is leginkább tehetetlénsége ingatta meg. A „nagy fontosságúvá nőtt” egyházpolitikai kérdésben tehát dönteni kell: „vagy az eddigi alapon véget vetni a jelen állapotnak a katholikus egyházi tényezők hozzájárulásával, vagy pedig véget vetni … hozzájárulás(uk) nélkül, sőt ha másképp nem lehet, a klerikálisok elleére is.”[6]

A memorandum kiértetően utal rá, hogy a liberálisok már döntöttek: „Mi a jövő eshetőségeit határozott vonalakban már előttünk látjuk”, és az is kitűnik, hogy megvilágosodott előttük a reformban rejlő nagy taktikai lehetőség is. A minisztertanács 1892 szeptember–októberében tárgyalta meg a Csáky és Szilágyi által benyújtott javaslatokat a kötelező polgári házasság és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás recepciójáról (a bevett felekezetekkel való egyenjogúsításáról). A kötelező polgári házassággal kapcsolatban nézeteltérések támadtak a kormány tagjai között. A kabinet többsége a SzilágyiWekerleCsáky-triászt követve, a kérdés napirendre tűzését és kötelező formában való megoldását javasolta; Szapáry viszont a polgári házasság bevezetését egyelőre mellőzni kívánta. A király messzemenően Szapáryval értett egyet, a kötelező polgári házasságot – vagyis „az egyházi áldás nélküli házasságok” megszaporodását[7] – állami szempontból sem tartotta kívánatosnak, és nem járult hozzá, hogy a kormány ilyen értelmű nyilatkozatot vagy javaslatot tegyen. A királyi szó kormányválságot jelentett. Csáky azonnal lemondott, de mögötte állt a kormány és a párt többsége.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

Csáky önként visszavonult, helyét Eötvös Loránd, a kiváló tudós foglalta el; a népszerűtlen Tisza-csoport egyik beltagja, Tisza Lajos helyett if. Andrássy Gyulát bízta meg a király személye körüli minisztérium vezetésével; a földművelésügyi tárcát Festetics Andor vállalta.

Az 1898. évi politikai válság. Bánffy bukása.

Az úgynevezett „Lex Tiszá”-t a kormánypárti képviselők többsége elfogadta ugyan, de a párt olyan tekintélyei, mint az Andrássyak, Csáky Albin, Szilágyi Dezső visszautasították, és mintegy harmincan kiléptek a pártból.

Lábjegyzetek

  1. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 76.
  2. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. február 24.
  3. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  4. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.
  5. Moritz Csáky, Der Kulturkamp in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 77,
  6. Országos Levéltár, Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Pápay hagyaték). Karton 23. A memorandumot kivonatosan közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 163–166.
  7. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. október 17.