Csáky István

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Csáky István tárnokmester, Csáky István gróf, Csáky István kuruc politikus

1570–1605
generális 
Wikipédia

Sinkovics István

Uralmi válság Erdélyben

  • Mihály túlnézett a provinciális partikularizmuson, az ő eszménye a görögkeleti kereszténységnek a török alól való felszabadítása volt, s ennek hatalmi bázisát akarta megteremteni. Az erdélyi nemesség azonban éppen az újabb törökellenes háborútól félt, s a székely szabadság megadása mellett ezért is fogadta Mihályt bizalmatlanul, noha soraikból számosan vállaltak alatta országos főtisztségeket, többek közt Náprágyi Demeter, Kornis Gáspár, Csáky István és Székely Mózes is; csak Bocskai hagyta el Erdélyt, és vonult vissza bihari birtokaira.
  • A helyi feudális uralkodó osztályok s a Habsburg, lengyel és török hatalmak egyaránt ellenezték a három országnak egy fő alatti egyesítését, de Mihály birtokon belül volt, s bízott korábban mindig győztes kardjában. Moldvából visszatérve azt kérte Rudolftól, hogy adja neki „örökletes birtokul” Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Prágában azonban már elhatározták eltávolítását, de meg kellett várni, amíg Basta hadat gyűjt ellene. Addig is elismerték Mihályt Erdély kormányzójának, ami viszont az elkeseredett erdélyi nemességet Csáky István vezetése alatt, 1600 szeptemberében felkelésre indította a vajda ellen. Báthorit hívták és várták Zamoyskival Lengyelországból, de késlekedésük miatt kénytelenek voltak Bastát behívni. Amikor a kassai generális 6 ezer emberrel bevonult az országba, csatlakoztak hozzá, és az egyesített haderő szeptember 18-án a Maros melletti Miriszlónál megverte Mihály vajda seregét, akitől Makó György is elpártolt. Csak a székely puskások tartottak ki végig a vajda mellett, és 2 ezren vesztek a csatában.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

Az 1603 végén meghalt III. Mehmed utódjának, I. Ahmednek uralmát kellett megerősítenie. Követei, mint láttuk, békét ajánlottak, de ragaszkodtak a Budát biztosító Esztergom visszaadásához, melyért cserébe Kanizsát vagy Egert ígérgették. Nem nyugodtak bele Erdély elvesztésébe sem. A béketapogatózások idején is minden igyekezetük az volt, hogy az erdélyi emigrációnak segítséget nyújtsanak a hazatérésre és a török védnökség alatti fejedelemség helyreállítására.

Megfelelő fejedelemjelölt azonban sem odahaza Erdélyben, sem a török emigrációban nem akadt. A Mihály vajda és Basta elleni felkelések során a legtekintélyesebb családok vezető egyéniségei vagy életüket vesztették, vagy – mint Sennyei Pongrác és Kornis Boldizsár – katolikus vallásuk miatt a Habsburg-oldalon álltak. Báthori Zsigmond Csehországban élt gondos felügyelet alatt, s a fejedelmi család utolsó sarja, Gábor, gyermekifjúként az öreg Ecsedi Báthori István szárnyai alatt nevelkedett; őt még túl korai lett volna jelöltként felléptetni. Igazi fejedelemségbeli nagyúr már csak kettő élt, Csáky István és Bocskai István, mindkettő magyarországi birtokaira húzódva.


Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta. Meg is jelent Rakamazon Rákóczi Zsigmond, Csáky István és Melith Pál, Báthori István pedig követet küldött. De csak Rákóczitól sikerült 3 ezer forint kölcsönt kipréselni, ami édeskevés volt; ezért Belgiojoso személyesen kereste fel ecsedi várában a dúsgazdag Báthorit, remélve, hogy az bőkezűbb lesz.

Az álmosdi csata

Belgiojoso akkor érkezett lovasaival és Cavrioli 2 ezer vallonjával a helyszínre, mikor a lőporrobbanás bekövetkezett. A hajdúk elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a hidat nem rombolták le, s így Belgiojoso átkelhetett rajta, sőt hadrendbe állíthatta katonáit. Ha támad, talán megfordíthatja a csata sorsát, de vagy nem bízott a vallonokban, akiket maga is garázda, szemét népségnek tartott, vagy túlbecsülte Bocskai erejét, mert tétlenül kivárta, hogy a hajdúk, úgyszólván a szeme láttára lemészárolják gyalogosait, beszögezzék ágyúit, s foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonuljanak. Azután visszatért Adorjánba, s levélben tudatta Mátyás főherceggel, hogy miért nem küldi a sürgetett segítséget Bastának, sőt maga kér támogatást. Eleinte arra gondolt, hogy Szatmárra vonul, s elvágja Bocskait az őrizetlenül maradt Erdélytől, de azután fontosabbnak tartotta, hogy 3 ezer málhás szekerét biztos helyre menekítse, s ezért Váradra vette be magát. Innen írta meg Bocskai „nagyvéletlen árultatását”[1] Báthori Istvánnak, kérve őt arra, hogy katonáival siessen Rakamazra. De az ecsedi oligarcha titokzatosan hallgatott: egyelőre egyik félhez sem kötelezte el magát. Így tett Rákóczi Zsigmond és Csáky István is, akik a távoli Makovica és Sáros váraiba zárkóztak. Az öregek óvatoskodásával nem törődve, a fiatalok, Homonnai Bálint és sógora, Mágochy Ferenc a Szikszón gyülekező vármegyei hadak élén türelmetlenül várták, hogy Bocskaihoz csatlakozhassanak.

Osgyán és Edelény

Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót. Füleket, Murányt, Tokajt, Szatmárt körülzárták, Váradot szemmel tartották, Makovicát, Sárost, Ecsedet, a hallgató, de nem ellenséges Rákóczi, Csáky, Báthori fészkeit pedig békén hagyták.

Basta visszavonulása

A nyugati magyar urak és nemesek már nem tudták, mitől féljenek jobban: a hajdúktól, saját jobbágyaiktól vagy a császári zsoldosoktól. Thurzó Miklós azt tanácsolta, hogy „ki-ki oltalmazza magát, amint tudja”.[2] Ő maga úgy tette ezt, hogy csatlakozott Bocskaihoz, s példáját Thurzó Szaniszló és Kristóf is követték. A családból csak György maradt hű a Habsburgokhoz, egyébként egyedül az alsó-magyarországi lutheránus nagyurak közül, mert Thököly Sebestyén, Dersffy Miklós, majd a Lengyelországból hazatérő Illésházy István is átállt. Illésházy akkorra már belátta, hogy a jogtalanság passzív tűrését előíró lutheránus felfogás, amelyet korábban ő is képviselt, nem oldhatta meg a Habsburgok és a magyar rendiség összeütközésével felmerült problémáikat. El kellett ismernie, hogy erre csak a korábban elutasított kálvinista radikalizmus volt képes: „Most kezdem megösmerni, miért hozott volt az Úristen engem idején ki [Magyarországról], mint Lótot Sodoma veszedelméből, mert ha el nem hozott volna, netalán akadék löttem volna hazámnak.”[3] Vele együtt az utolsó ingadozó felső-magyarországi urak, Rákóczi, Csáky s halála küszöbén a vén Báthori is színt vallottak Bocskai mellett.

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

Csáky István pincéibe is jóval több bor folyt be paraszti szolgáltatásból, mint gondosan műveltetett majorsági szőlőiből.

Az indusztriálkodó földesúri gazdaság fejlődési határai

Csáky István 1663-ban 5 ezer tallér ellenében bérbe adja szepességi rézbányáját Joanelli Andrásnak, és a szerződést 1666 elején 1680. február 2-ig terjedő időszakra meghosszabbítják.

Az 1687–1688. évi országgyűlés

Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 384.
  2. Pogrányi Benedek levele. Ugyanott, 225.
  3. Idézi: Makkai László, A Habsburgok és a magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén. TSz 1974. 181.