Csengery Antal

A Múltunk wikiből
Nagyvárad, 1822. június 2. – Budapest, 1880. július 13.
politikus, közgazdász, publicista,
a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke,
a Magyar Földhitelintézet igazgatója,
országgyűlési képviselő.
Wikipédia
Csengery Antal Schrecker
1845. július 1.
Csengery Antal veszi át a Pesti Hírlap szerkesztését.

Vörös Károly

A centralisták

E csoport tagjai fiatalok, s többségükben jól szituált, de legalábbis anyagilag független értelmiségiek. Főnemes (báró Eötvös József), köznemesek (Szalay László, Csengery Antal, Lukács Móric), polgárok (Trefort Ágoston) egyaránt megtalálhatók közöttük. Az előttük járó reformnemzedéktől eltérően őket jóformán mi sem fűzi a vármegyéhez, a nemesi politika hagyományos kereteihez: városlakók és világlátott emberek. Többen közülük nagy utazásokat tettek Nyugat-Európában (Trefort Londontól Szentpétervárig ismeri Európát) és utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló hazai rend. tarthatatlanságát érzik meg, hanem azt is meglátják, hogy a kiút nemcsak a vármegye nemesi osztálytartalmának polgárira cserélésén át, hanem az intézmények teljesen új, polgári rendszerének megteremtésével is, sőt valójában csakis így lehetséges. Ezért az 1840-es évek elejétől e megoldás hirdetéséhez kezdenek: ki-ki saját érdeklődési körének megfelelően. Szalayt a jogi felépítmény s a közigazgatás polgárosítása érdekli. Láttuk rendkívül jelentős szerepét a büntetőtörvény tervezetének következetesen polgári igényű kialakításában; ugyanő az országgyűlésen Korpona város képviseletében a feudális városi belszerkezet valódi polgárivá történő átalakításáról, s a polgárság szerepéről tart nagy hatású beszédet, kifejtve a polgári átalakulás szinte teljes programját. Trefortot gazdasági és pénzügyi kérdések foglalkoztatják: ő nem olyan mély gondolkodó, mint Szalay, de ezt pótolja nagy nyelvismerete, széles körű olvasottsága, tájékozottsága s képessége az olvasottak jó referálására. Ö jellemzi először szakszerűen a tőkés gazdaságot a magyar olvasónak; 1841-ben a nemzeti gazdaság rendszeréről elmélkedve a merkantilizmus, a fiziokratizmus és a szabad kereskedelmi rendszer után már a kor szocializmusát is ismerteti. 1842-ben a bankügyről értekezik, a gazdasági válságokról, de állást foglal az örökváltság és az ősiség eltörlése mellett is. Lukács Móric a nyugat-európai társadalmi áramlatok, új eszmék, irányzatok jó érzékű ismertetője: így kerít sort 1842—ben a nyugat-európai utópista szocialista eszmék akadémiai bemutatására, Saint Simon, Fourier, Owen tanításait és kísérleteit ismertetve, s utalva ennek kapcsán a munkásosztály pauperizálódására; 1847-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy a termelők, a munkások milyen aránytalanul csekély mértékben részesednek a megtermelt javakból. Csengeryt, aki a legfiatalabb, maga a közigazgatás foglalkoztatja: a polgári típusú községi önkormányzatot ismerteti, melybe a nemességnek is belé kell olvadnia. Végül Eötvös – valamennyiük közül a legszélesebb látókörű és legnyitottabb elme – mindezt irodalmi formában is kifejezi: A karthausiban még reménykedve a polgári világ már kíméletlenül ábrázolt hibáinak megjavíthatásában, s már a polgár szemével nézve 1514-et, Dózsa parasztháborúját is, benne láttatva meg a kortársi társadalomban robbanásra váró feszültségeket.

Ez az így formálódó, az átalakulás legpolgáribb programját ösztönösen jó munkamegosztással és igen szakszerű megalapozással hirdető csoport (melyet éppen ezért minden oldalról erős gyanakvás és még erősebb értetlenség kísér) 1844 nyarán szinte váratlanul kezébe kapja az ország legolvasottabb hírlapját. Landerer ugyanis Kossuth távozása után Szalaynak ajánlja fel a lap szerkesztését, aki azt el is fogadja, s a lapot – természetszerűen – elsősorban saját és elvbarátai eszméinek fórumává teszi. A Pesti Hírlap hasábjai így csakhamar színvonalas és alapos, szakszerű, de absztrakt tudományos értekezésekkel kezdenek megtelni, máris teljesen elütő műfajként Kossuth és köre szenvedélyes és konkrét újságírásától. De az eltérés nem marad csak műfaji szinten.

Annak ugyanis, hogy a lap olvasottsága gyorsan és riasztó mértékben csökkenni kezdett, mégsem csak a műfaji változás volt a magyarázata. Szalayék – mint arra már utaltunk – a hazai állami intézményrendszer teljes és következetes polgárosodását tűzve ki céljukként, szükségképpen ütköztek bele a megyék meglevő széles önkormányzatába, s ennek legkiáltóbb tüneteként az államhatalom központi szerveire az utasításos követküldés vagy az adminisztratív ellenállás révén gyakorolható közvetlen befolyásába. Ha ennek jelentőségét konkrétan, a számukra az abszolutizmus eszközeként nem kevésbé ellenszenves adminisztrátori rendszerrel szembeni harcban nem vitatták is – sőt éppen Eötvös egy Pest megyei beszéde emelte ki elismerően érdemüket –, azt világosan láthatták, hogy ilyen széles, a kormányhatalmat paralizálni képes autonómia, fennmaradása esetén, a polgári államban is sok gondot fog okozni, kivált erősen feudális társadalmi töltése folytán, melyet önmagában a polgári átalakulás nem tudhat felszámolni. Szalayék tehát a polgári átalakulásban a megyék politikai szerepét erőteljesen korlátozni akarták az erős, de alkotmányos, közvetlen népképviseleten alapuló parlament által ellenőrzött központi kormányhatalom javára. Ez a tulajdonképpen nagyon is radikalis törekvés (melynek félig-meddig megrovó hangsúlyú „centralista” elnevezésüket is köszönhették) európai polgári mintáját a keményen centralizált francia államszervezetben találta meg (jellemzően mellőzve a konzervatívok által – igaz, rosszhiszeműen – oly sokszor emlegetett angol önkormányzati mintát), így természetesen éles visszautasításra talált a megyét (s éppen az ellenzéki orgánum jellegét továbbra is hangoztató Pesti Hírlapban) bíráló cikkek által. magát hátbatámadottnak érző reformellenzék körében. Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről. A centralizáció fenntartása, sőt erősítésének propagálása azonban programjukban alkalmas volt arra, hogy a széles és képzetlen nemesi tömegek előtt az egész reformpolitika őszinteségét megkérdőjelezze. Ehhez hozzájárult az is, hogy a centralisták programja nem érintette az országnak a birodalom egészéhez fűződő kapcsolatait; ők a polgári átalakulást a fennálló viszony keretein belül is elképzelhetőnek tartották, sőt Trefort a Védegylettel sem értett egyet, és a vámvonal eltörlésének volt a híve. Mindez együtt e csoporttal szemben az ellenzék részéről határozott fellépést követelt. Ezzel el is érték, hogy 1845 végével Szalayt Csengery váltotta fel a szerkesztői székben, a lap iránya visszaállt a Kossuth által megadottra, s a centralista csoport bejelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek hangoztatásától.

Szabad György

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Eötvös röpirataival ellentétben Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró politikai publicisztikája a magánlevelezésekben érzékelhető visszatetszés ellenére igen jelentős és messzesugárzó tudatformáló hatást ért el. Csengery szerkesztette és javarészt Kemény Zsigmonddal megosztva írta azokat a „politicai jellemrajzokat”, amelyek a Magyar szónokok és statusférfiak című gyűjteményben láttak napvilágot 1851-ben magyarul, majd a következő évben németül is. A portrésorozat, amelynek egyik-másik darabja a korai magyar esszéírás formailag legmagasabb szintjét élte el, a reformkor politikai küzdelmeinek átfogó értékelését adta. Korántsem tagadta az átalakulás szükségességét s korántsem élesztett a konzervatívok röpirataihoz hasonlóan restaurációs nosztalgiákat. A közelmúlt reális, illúziókkal leszámoló megítélését hirdetve szerzőik úgy tettek hitet a feudális világ polgárira változtatásának szükségessége mellett, hogy a vele járó megrázkódtatásokat fázósan elhárítva felelőtlenséggel vádolták az átalakulás akadályainak elhárítására vállalkozókat, a feudalizmus tényleges felszámolóit. A tanulmányok egy része „kijózanításra” törekedve úgy bírálta a polgári átalakulás megalapozóit, mint a tragikus kimenetelű fegyveres küzdelem könnyelmű felidézőit. Ugyanakkor a tények önkényes válogatása és kezelése révén történelmi illúziókat ébresztettek Kossuthék hajdani, a reformmozgalom megszervezésében és az antifeudális küzdelem irányításában kudarcot vallott vitapartnerei, sőt – akarva-akaratlan – az átalakulás tényleges ellenfelei iránt is.

Deák és a passzivitás politikája

Különösen az 1850-es évek vége felé, amikor a hatalom a kulturális és a gazdasági egyesületek egy részének az addiginál némileg szabadabb teret engedett, Deák mind aktívabb szerepet játszott a formálisan politikamentes fórumokon. Mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia újjászervezésében vett részt, mint 1855-ben hatósági jóváhagyással választott „igazgatótag”, de ott volt többek között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület működésének fellendítői és az Első Magyar Általános Biztosító alapítói között is, mindenütt a kapcsolatok kiépítésében fáradhatatlan Csengeryvel az oldalán. Deák, akitől a konzervatív Szőgyény László már 1851-ben biztatást kért és kapott a birodalmi tanácsosság elfogadására, majd 1854-ben pozíciója megtartására, rendszeres érintkezésbe került a tudományos testületek és a gazdasági egyesületek vezetését kezükben tartó konzervatívokkal, mindenekelőtt szellemi vezérükkel, gróf Dessewffy Emillel, az Akadémia elnökével. Dessewffy az 1857. évi konzervatív memorandum aláírásának elhárítása ellenére abban reménykedett, hogy Deák Ferencet felhasználhatja majd nagyszabású politikai tervei keresztülvitelében. Ennél is fontosabb volt, hogy az a hajdani centralista mag körül szervezkedő és többek között Kemény Zsigmondot, Gyulai Pált és Salamon Ferencet is magához csatoló értelmiségi csoportosulás, amelynek Csengery Antal volt a lelke, az eredeti társadalmi és politikai környezetéből kiszakadt Deákot némiképpen befolyása alá is vonva, már az 1850-es évek derekától saját súlyának növelésére használhatta fel országos tekintélyét.

A társadalomtudományok

Ipolyi a néprajzi kutatómunkát cserélte fel a művészettörténetivel, miután Csengery megsemmisítő kritikával sújtotta korszerű etnográfiai módszerrel megközelített, valóságelemekből és a tudományos követelményeket valóban nélkülöző, ábrándokból szőtt magyar mitológiáját.

Átütő sikert aratott a tudományos szemlélet a nyelvészetben. Reguly Antal korábbi kutatási eredményeinek felhasználásával Hunfalvy Pál a magyar nyelv finnugor eredetének megdönthetetlen bizonyítékait tárta fel. Az 1860-as években adott számot első közép-keleti útjáról Vámbéry Ármin, aki a magyar nyelv török-tatár rokonságának indokoltan vitatott koncepcióját vallotta ugyan, de kibontakoztatója lett a világhírű magyar orientalisztikának. A magyar nyelv értelmező szótárának cédulaanyagát élete kockáztatásával, s végül fogságbüntetés árán mentette meg 1849-ben a szabadságküzdelmet szóval és tollal töretlenül támogató bencés Czuczor Gergely. Szerkesztőjének kálváriája, illetve a pénzügyi támogatás hiánya miatt a szótár csak nagy késéssel jelenhetett meg. Utolsó kötetei Fogarasi János közreműködésével az 1860–70-es évek fordulóján láttak napvilágot.

Az egykorú hazai filozófiában tudománytörténeti jelentőségre az a küzdelem emelkedett, amelyet Erdélyi János folytatott az „egyezményes” filozófia ellen. Hetényi János még a reformkorban az ellentétek harcát hirdető hegeli tanítások ellensúlyozására konstruálta eklektikus elemekből a maga módszerét, amely a filozófia feladatát az abszolút harmónia feltételeinek felismerésében és megteremtésének előmozdításában látta. Szontágh Gusztáv ezt a filozófia nemzetivé tételének követelményeivel egészítette ki. „Egyezményes” filozófiájukat többek között arra hivatkozva minősítette követendő eszmerendszernek, hogy szerinte a magyarság létkérdése az egyezkedés az élet minden területén. A nemzet élethalálharcát fenntartás nélkül támogató Erdélyi A hazai bölcsészet jelene (1857) című könyvében szembeszállva érvelésükkel nagy határozottsággal emelte ki, hogy ellentétben az irodalommal és a művészetekkel, amelyeket a nemzeti jelleg gazdagít, a tudományos tevékenység csak az általános, nemzetközi érvényű igazságok felismerésére irányulhat.

Erdélyi mint irodalomtudós is több irányú küzdelmet vívott. Egy századnegyed a magyar irodalomból (1855) című tanulmányában, amely a magyar irodalom 1830 utáni fejlődésének átfogására törekedett, elsősorban Toldy Ferenccel polemizált. Toldy, aki a reformkorban hervadhalatlan érdemeket szerzett irodalomtörténetírásunk tudományos szintre emelésében, az abszolutizmus korában jelentette meg összefoglaló műveit. Munkássága mellett a konzervatív körökkel fenntartott kapcsolatai révén a Tudományos Akadémia titkáraként, majd a pesti egyetem professzoraként óriási befolyással rendelkezett a hazai szellemi életben. Nagy jelentősége volt tehát annak, hogy Erdélyiben cáfolóra talált Toldynak az a tétele, amely a magyar irodalom „fénykorának” a Kazinczytól Vörösmartyig terjedő időszakot minősítette, s hozzá mérten hanyatlásnak a reformkorit. Erdélyi az irodalom történetére a hegeli fejlődéselméletet alkalmazva stíluskorszakok egymásra épülését mutatta ki, s közülük az 1840-es években uralkodóvá vált „nép-nemzeti” irányzatról bebizonyította, milyen sokoldalúan gazdagította irodalmunkat. Az irodalmi népiesség s a Petőfi-életmű elismertetéséért vívott küzdelemben Erdélyi korántsem tagadta meg más irányzatok létjogosultságát. Sőt ”nép-nemzeti” álláspontjával nagyon is össze tudta egyeztetni a kíméletlen harcot a Petőfi-epigonok népieskedése ellen. Erdélyi, aki már a reformkorban példát mutatott a néphagyományok módszeres feltárásában, nemcsak újabb közmondás- és népdalgyűjteményeket adott közre, hanem elméleti munkássága révén is egyik legfőbb ösztönzője maradt a magyar és az együttélő népek folklórja kutatásának. (A népköltészet értékeinek gyűjtésében mindenekelőtt Kriza János erdélyi unitárius püspök szerzett elévülhetetlen érdemeket székelyföldi gyűjteményével, de számtalan népdalt, balladát, közmondást, népmesét mentett meg az enyészettől – többek között – Ács Károly, Arany László, Ballagi Mór, Greguss Ágost, Szelestey László, Székely József és Szini Károly is.) A kormányzat által megbízhatatlannak tekintett és a sárospataki főiskolára szorult Erdélyi Jánosnak arra azonban nem nyílt lehetősége, hogy az irodalmi életben közvetlen irányító szerephez jusson.

Az Erdélyiéhez sokban hasonló, sőt az övével kölcsönhatásban álló küzdelmet folytatott Gyulai Pál is Toldy szűkkeblűsége ellen Petőfi és Arany irodalmi elismertetéséért, s ugyanakkor az epigonizmus sekélyességének kimutatásáért (Petőfi Sándor és lírai költészetünk, 1854). De Gyulainál felfokozódott az Erdélyinél jórészt a cenzúraviszonyok miatt jelentkező egyoldalúság Petőfi értékelésében. A tájfestő, a leíró költészet remeklőjét, a családias hangulatok lírikusát ünnepelte csupán, s fenntartással kezelte romantikus szenvedélyességét, még inkább demokratizmusát és forradalmiságát. Gyulai nagy felismerései (Katona Bánk bánjának és Vörösmarty irányt szabó szerepének értékelése) nagy tévedésekkel társultak. Így a romantika leegyszerűsítő megítélése, ami megmutatkozott Vörösmarty-elemzéseiben is és kiteljesedett a Jókai elleni támadásaiban, továbbá Vajda János és az 1860-es években jelentkező, kísérletező kedvű fiatal írónemzedék ledorongolása, mert eltértek az általa helyesnek tartott normáktól, különböztek az egyoldalúan eszményített Arany Jánostól. (Maga a nagy költő korántsem volt ilyen szűkkeblű. Fórumot igyekezett biztosítani a Vajda Jánosért rajongó fiataloknak, a mindenoldalú küzdelmeikben oly tragikus gyorsasággal felőrlődő Zilahy Károlynak és Imrének, Bajza Jenőnek és Reviczky Szevérnek.) Gyulait politikai, társadalmi és fontos irodalomtörténeti kérdésekben, így a romantika megítélésében és a tragikum értelmezésében kialakuló nézeteik azonossága közelítette a volt centralista csoporthoz.

Gyulai Pál, Csengery Antal és a hozzájuk csatlakozók jól ismerték és méltányolták annak a rohamnak a jelentőségét, amellyel a romantika megtörte a tartalmatlanná vált, formaőrzővé merevedett klasszicizmus uralmát. Kritikájuk mégsem csupán az önkényuralom korában eluralkodó utóromantikus álpátosz és színpadiasság ellen irányult, hanem a demokratizmus és forradalmiság ellen is, amely nálunk – leginkább a franciával és a lengyellel egybecsendülő módon – a reformkorban kibontakozó romantika legfőbb tartalmát adta. Ugyanakkor nyilván nem ismerték fel azt, hogy a romantikaellenesség korántsem csupán a realizmusnak nyit utat, hanem a forradalmi romantika lendületétől lúdbőröző nyárspolgár nyugalmas harmóniákra, sőt idillre való vágyakozásának is. Főként politikai szemléletükkel függött össze korántsem önálló, de sajátosan formált tragikum-értelmezésük, amelyet irodalomtörténetírásunk sokoldalúan elemzett már. Az erény (az adott esetben a reformtörekvések általuk is helyeselt előmozdítása) szerintük tragikus vétséggé válik, ha szenvedélytől hajtva (s ezzel bélyegezték Kossuthék politikáját), a realizálhatón túlmutató célokra tör. Ez szükségszerűvé teszi bukását.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Mind többen remélték Bécstől a hitelkérdés megoldását, s amint azt leginkább a kölcsönpolitika eszközeivel is céltudatosan elkötelezni kívánt nagybirtokosság és jómódú középbirtokosság egy része tapasztalhatta, időszakonként nem is reménytelenül. Az ő hiteligényeik kielégítésében jutott szerephez a kiszámított politikai hatású uralkodói kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet, amelynek irányításában a kiegyezést szorgalmazó különböző politikai erők reprezentánsai fogtak össze Dessewffy Emil gróf, Lónyay Menyhért és Csengery Antal vezetésével.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

1865 elején amikor bizalmatlansággal vegyes reménykedéssel arról szállongtak hírek a magyar politikai vezető réteg köreiben, hogy Schmerling kénytelen eltekinteni a magyarországi közigazgatás és igazságszolgáltatás „oktrojjal”, rendeleti úton történő szabályozásától, s a minisztertanács a császár kívánságának megfelelően az alkotmányjogi kérdések tisztázására országgyűlés összehívásának előkészítését határozta el, jelent meg Deák Ferenc Adalék a magyar közjoghoz című tanulmánya. A Csengery Antal közreműködésével írott műben Deák vitába szállt Wenzel Lustkandl 1863-ban megjelent államjogi munkájával, amely mintegy összegezte a Lajtántúlon az 1861. évi országgyűlési feliratok ellenében felhozott és a „jogeljátszás” puszta kinyilatkoztatásán túlmutató érveket.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

A megyei önkormányzat helyreállításának mellőzése különösen nagy felzúdulást keltett, és nem kis zavart támasztott még Deák táborában is. A Pesti Napló csitító cikkei, köztük Lónyay Menyhértnek a kormányzat eljárását mentegető írása sem csillapította a kedélyeket. Csengery Antalnak saját fivére jelezte, hogy nem számíthat képviselővé választására, ha nem határolja el magát a megyei önkormányzaton esett sérelem palástolóitól. Csengery – közismerten Deák bizalmasa – válaszlevelében azzal igyekezett leszerelni az aggályoskodókat, hogy „se arról nincs szó, hogy a megyéktől megváljon a nemzet; se arról, hogy az egyezkedés előtt a törvényes állapot vissza ne állíttassék. Úgy tudom, hogy a kormány a teljes törvényes állapot visszaállítására vállalkozott. Csak e föltétel alatt bírja Deák és pártja támogatását”.[1]

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A kormánypártot támogatták a nemzetiségi területek magyar földbirtokosai, elsősorban az erdélyi képviselők. A párt vezető csoportját az úgynevezett centralisták (Eötvös, Csengery, Trefort, a kiegyezés idején Horvát Boldizsár is) alkották, akik Deák szűkebb munkatársi köréhez tartoztak. Ők voltak a Deák-párt és a kormány legaktívabb tagjai. Publicisztikai írásaik, melyekben liberális eszméiket, a modern polgári államszervezet megvalósítására irányuló törekvéseiket fejtették ki, irányadók voltak a korabeli politikai ideológiában.

Lábjegyzet

  1. Csengery Antal összegyűjtött munkái. IV. Budapest, 1884. 267–268.

Művei

Irodalom