Csizmadia Sándor

A Múltunk wikiből
Vásárhelykutas, 1871. március 10. – Mátyásföld, 1929. március 3.
költő, újságíró, politikus
Wikipédia
Csizmadia-secretario-estado-agricultura-hungría--outlawsdiary02tormuoft
1896. május 24–25.
Az MSZDP IV. kongresszusa; Várkonyi Istvánt és Csizmadia Sándort beválasztják a vezetőségbe.

Hanák Péter

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

Az 1896 májusában tartott kongresszus sem a mozgalom előtt álló dilemmában, sem a pártegység kérdésében nem hozott végleges döntést. Annak ellenére, hogy a betegpénztár túlságosan exponált főemberei ismét kimaradtak, a pártvezetőség többségét a legális tömegpárt hívei alkották. Emiatt a Silbergberg-csoport nem is csatlakozott; egy ideig, egyre fáradtabban és csüggedtebben, még folytatta osztályharcos irányvonalát, de végül is feladta különállását, decemberben beolvadt az anyapártba. A kongresszuson nevezetes kísérlet történt az agrármozgalom szervezeti integrálására. A földmunkásság két képviselőjét, Csizmadia Sándort és Várkonyi Istvánt beválasztották a vezetőségbe, és Várkonyira bízták a vidéki szervezkedés irányítását. Ezt a megoldást az a nyilvánvaló hátsó szándék motiválta, hogy az agrárproletárok forrongó mozgalmát ily módon a szakszervezkedés karámjába lehet terelni.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

A szociáldemokrata párt keretében Várkonyi a falusi szervezéssel foglalkozott, ennek szálait hamarosan kézbe vette. Nem értett egyet a pártvezetőség halogató taktikájával és a falusi szervezkedés mérséklésével. 1896. augusztus végén, a pártvezetőség többi tagjának tiltakozása ellenére, saját költségén és az orosháziak segítségével, megjelentette a földmunkások első lapját, a Földmívelőt. Az engedetlenség és a lap beköszöntője azonnal kiváltotta a pártvezetőség ingerült tiltakozását; az új lapot „közönséges pártellenes magánvállalkozásnak” bélyegezte, és felhívta a párttagokat, hogy ne terjesszék, ne olvassák. Ezek után a tervezett kongresszus előkészítését nem Várkonyira és az orosházi ellenközpontra, hanem Csizmadiára bízta.

Mi váltotta ki a pártvezetőség ekkora dühét és hadjáratát? A szocialista elvektől való elfordulás? A Földmívelő cikkeiből, Várkonyi nyilatkozataiból alig lehet elvi különbségeket kiolvasni. A célok nem tértek el a párt évek óta hangoztatott programjától; a lap a szociáldemokrácia elveit és előnyeit népszerűsítette. Programadó cikke nem „kapával-kaszával” vívandó véres forradalomra, hanem ”lépésről-lépésre haladó”, hosszú küzdelemre,[1] művelődésre szólította fel a földmunkásokat. A Várkonyi vezette mozgalom kezdeti céljai között nem szerepelt a földosztás, ellenkezőleg, a föld köztulajdonba vételének programját hirdették. 1896 őszén árnyalatnyi – inkább a későbbi fejlemények fényében jelentőséget nyerő – különbségek a bázisban és a szervezkedés formáiban mutatkoztak. Várkonyi kezdettől fogva nemcsak a nincstelen földmunkásokhoz fordult, hanem a „kisvagyonú földművesek” érdekeinek felkarolását is hangsúlyozta. Várkonyiék észrevették, hogy a proletár lét mezsgyéjén küszködő törpebirtokosok létfeltételei, nyomora, tudata nagyon közel áll a földmunkásokéhoz, és ha a szakegyleti mozgalmon túlterjedő szegényparaszti tömegmozgalmat akarnak szervezni, akkor a „kisvagyonú földműveseket” is be kell vonniuk. Tény, hogy a földmunkás szakegyleti szervezkedés kereteit túllépő paraszti egalitarius radikalizmus tendenciája kezdettől benne rejlett mozgalmukban. Ezzel szorosan összefügg a szervezeti forrnak kialakítása is. Az ipari munkásság szervezésére kiválóan alkalmas szakegylet a lakóhely és munkahely szempontjából széttagolt, erősen fluktuáló agrárproletariatus számara legfeljebb a nagy parasztközségekben, az állandó kubikos- és aratócsapatokban volt alkalmazható. Körükben jobban bevált egy kiválasztott vezető emberhez, a „bizalmashoz”, az elnökhöz kötött személyi hálózat, amely az egyletnél ugyan lazább, de rejtettebb, kötetlenebb volt. A földműves szakegyletekről szóló tanácsadó cikk kifejti: minden elvtárs háza, lakása lehet egylet. „Ha az egyik helyen rátok találnak és elkobozzák a könyveket, újságokat… másnap menjetek egy másik elvtárs lakására, és megint van szakegyletetek.”[2] Ez a rugalmas forma nyilvánvalóan jól megfelelt mind az illegalitás, mint a földmunkás-napszámos életforma feltételeinek. Ez a szervezkedés – és mögötte a szegényparasztság anarchizmusra hajló radikalizmusa – nyilván kihívta a szociáldemokrata pártvezetőség ellenérzését, rosszallását. Ez lehetett az a közvetlen ok, amely a Várkonyival való szakításra, és a szocialista agrármozgalom kettészakadására vezetett. A szociáldemokrata párt által meghirdetett földmunkáskongresszust 1897. január végére hívtak össze. Az ott elfogadott határozatok követelték a munkaidő megrövidítését, a részesmunka megszüntetését, munkaközvetítést, munkásvédő törvények alkotását és kiterjesztését a mezőgazdasági munkásokra. Elhatározták továbbá a – Földmívelő ellenpárjaként – Csizmadia által szerkesztett Földművelők Szaklapja kiadását.

Az 1903. évi pártprogram

Az a közhellyé vált jelszó, hogy a „népnek nem föld, hanem kenyér kell” inkább csak önigazoló szólam volt, hiszen a kérdés minden vizsgálója, a szociáldemokrata Csizmadia is jól tudta, hogy a tömeges lappangó munkanélküliség leghatékonyabb megoldása az adott rendszerben és egy átmeneti fejlődési szakaszban is a földjuttatás. Csizmadiát és néhány szocialista politikust foglalkoztatta az átmeneti megoldás gondolata, de ezt a pártvezetőség elvi alapon álló dogmatizmusa mindenkor visszaszorította.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

Az április végén megtartott pártkongresszuson a vezetőség politikáját éles, sokoldalú bírálat érte; először beszélhetünk baloldali ellenzéki áramlat jelentkezéséről. Szabó Ervin külön brosúrában támadta a pártvezetőség befolyásának növelését célzó új szervezeti szabályzatot. A német szociáldemokráciából átültetett szervezeti elvvel, a „stramme Disziplinnel”[3] szemben a centralizmus fellazítását, a helyi szervezetek nagyobb önállóságát, a párttagság követelményeinek lazább meghatározását javasolta. A küldöttek közül sokan kifogásolták a pártvezetőség tehetetlenségét, lagymatag szervező munkáját, az események nyomában kullogó, meddő taktikáját. Tarczai Lajos és Csizmadia Sándor éles szavakkal bírálta a párton belül elhatalmasodó „abszolutisztikus kormányzatot”, a véleményszabadság elnyomását.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

A földmunkásszövetség élén Csizmadia Sándor és Nyisztor György állott. Fiatal korukban mindketten földmunkások voltak. Csizmadia a magyar szocialista líra egyik első képviselője, autodidaktaként jelentős műveltségre tett szert, a mezőgazdasági proletariátus előtt népszerű, de szeszélyes ember volt.

Munkásmozgalmi ellenzék: Szabó Ervin és köre

1907 februárjában Batthyány megindította a Társadalmi Forradalom című folyóiratot, és összeköttetést létesített a pártvezetéssel elégedetlen ellenzékiekkel. Előbb Mérő Gyula ügyvéd-újságiróval lépett kapcsolatba, aki 1906 folyamán erőteljesen bírálta a szociáldemokrata párt választójogi politikáját, később pedig a pártvezetőséget ugyancsak kritizáló Csizmadia Sándorral, a szociáldemokrata agrármozgalom vezetőjével. Ezek a törekvések nem vezettek eredményre: sem Mérő, sem Csizmadia nem helyezkedett anarchoszindikalista alapra. Mérő Gyula szerint „a forradalmi szocialisták nem antiparlamentaristák”, de azt követelik, hogy a szociáldemokraták parlamenti működése „az osztályharc legszigorúbb betartásával történjék”. „A választói jogért folyó harcban, sem választások alkalmával, sem a parlamentben ne kössenek paktumot polgári pártokkal, ne pártoljanak sohasem polgári kormányt, ne homályosítsák el a szocializmus végcélját… A forradalmi szocialisták követelik, hogy a parlamentarizmust, mint a munkásság egyik fegyverét, ne tolják folytonosan előtérbe a többi fegyverek rovására, sőt, hogy a munkásság küzdelme, elsősorban a gazdasági téren, közvetlen cselekvésében nyilvánuljon.”[4] Mindez a pártvezetőség 1905-től követett politikájának éles kritikája volt, nem hiányzott belőle „a közvetlen cselekvés” fogalma sem, viszont távol állott az anarchoszindikalizmus doktrinér – a választójogi, parlamenti küzdelmet teljesen elutasító – elgondolásaitól. Ilyen körülmények között Mérő és Batthyány útjai 1907 elején elváltak egymástól.

Csizmadia Sándor először az 1905. évi pártkongresszuson bírálta élesen a megállapítása szerint nem eléggé radikális Garami-féle politikát, 1907-ben pedig pártvezetőségi tagságától is megvált. Batthyány anarchoszindikalista nézeteit ő sem fogadta el. Jóllehet baráti kapcsolatok fűzték a mozgalmat egy ideig anyagilag is támogató Batthyányhoz, politikai együttműködésre nem lépett vele, sőt 1907 tavaszán szociáldemokrata alapról éles sajtóvitát kezdeményezett az anarchoszindikalizmus ellen.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

Az 1907. évi kongresszus felhívta a pártvezetőséget az agrárprogram előkészítésére. A programot Csizmadia Sándor vezetésével külön bizottság dolgozta ki, a munkálatokban Szabó Ervin és a polgári radikális Rácz Gyula is részt vett. A tervezetet 1908 tavaszán tették közzé. Elvi bevezetőjében leszögezte, hogy a párt végcéljának változatlanul a termelési eszközök köztulajdonán alapuló szocialista társadalmat tekinti, de elismerte, hogy „a mezőgazdaság fejlődési törvényei nem azonosak teljesen az iparéval”, és ezért „alkalmazkodni kíván a mezőgazdasági üzem legközelebb várható fejlődési irányához Magyarországon” Ebből az új megállapításból vezette le a párt „átmeneti követeléseit”.[5]

A tervezet mindenekelőtt követelte „mindennemű nagybirtoknak kisajátítását a köz számára”, amit ilyen egyértelműen egyik korábbi program sem mondott ki, habár a nagybirtok közelebbi meghatározása az új tervezetből is hiányzott. A köztulajdonba vett földet a tervezet szerint egyelőre a községek kezelésébe kell adni. A municipalizált üzemek szervezését és ellenőrzését az autonómián felépülő községi és járási testületek végeznék. Követelte továbbá a közbirtokok üzemének és művelésének a „helyi viszonyokhoz megfelelő” szervezését „hosszú lejáratú egyéni vagy szövetkezeti bérlet útján”.[6] Ez a pont merőben új volt a párt eddigi elméleti álláspontjához és gyakorlati javaslataihoz képest. A tervezet a továbbiakban a feudális maradványformák megszüntetését, a progresszív föld- és jövedelemadót, az évi 2000 koronán aluli jövedelmek adómentességét, demokratikus szövetkezeti törvényt, a mezőgazdaság tervszerű javítását, a tagosításnál, a földkataszter megállapításánál elszenvedett paraszti sérelmek orvoslását, demokratikus szabadságjogokat és munkásvédelmi reformokat követelt.

Az 1908. évi agrárprogram-tervezet részköveteléseiben is kidolgozottabb, sokoldalúbb volt, két kérdésben pedig, amint láttuk, lényegesen eltért a párt korábbi programjaitól. Először abban, hogy a nagybirtok köztulajdonba vételét – egyelőre municipalizálását – nem sorolta az általános és távoli végcélok közé, hanem már a szocialista forradalmat megelőző korszak átmeneti, tehát közvetlen feladatának tekintette. A tervezetet magyarázó cikkében a földmunkásszövetség egyik vezetője, Ladányi Rezső, világosan kifejtette ezt a szándékot: a célhoz, a kollektív társadalomhoz – írta – „forradalmi cselekvések sorozata juttathat bennünket”, s ilyen az a követelés, amely „a földet mind már átmenetileg is azoknak kívánja” adni, „akik azt megművelik”.[7] A másik lényeges új vonás a hosszú lejáratú egyéni, paraszti bérletek lehetőségének felvetése. Ez arra vall, hogy a program készítői bizonyos fokig tekintetbe vették a parasztság nemegyszer nyíltan jelentkező földkövetelését, és igyekeztek azt valamiképpen a szocializmushoz vezető út programjába beilleszteni. Ez a tervezet tehát igen kedvező változást hozott volna a párt – mai szóhasználattal élve – szövetségi politikájában, és új távlatot nyitott volna az egész szocialista mozgalom számára. A pártvezetőség azonban – úgy tűnik – félt a kérdéstől, nem foglalkozott komolyan a tervezettel, és újabb bizottságok kiküldésével halogatta a program érdemi megvitatását.

A kiéleződő választójogi küzdelmek idején a pártvezetőség az egész kérdést csak a választójogi harc szempontjából ítélte meg. „Ki a falvakba !” – adta ki 1909-ben a jelszót Kunfi Zsigmond. Ki a falvakba, de mi célból? Azért, hogy a szociáldemokrata ipari munkások meggyőzzék a mezőgazdasági munkásokat és szegényparasztságot a választójogi küzdelem jelentőségéről: „Magyarországon agrár- és aratási sztrájk nélkül igazi politikai eredményeket nem lehet elérni”[8] – mondotta Kunfi. „Igazi” politikai eredményeken azonban ugyancsak a választójogi küzdelmet értette. Márpedig a paraszttömegeket a politikai jogokért, mindenekelőtt az általános választójogért folytatott küzdelem távlatai önmagukban nem elégítették ki.

Az agrárkérdésben a soron következő polgári demokratikus átalakulás és a szocialista végcél követelményeinek összeegyeztetése nem volt könnyű feladat. E tekintetben az első világháborút megelőző években sem alakult ki egységes álláspont a nemzetközi munkásmozgalomban. Sőt, javában folyt a vita Kautsky és Eduard David hívei között. Kautsky – lényegében Marx és Engels tanításaihoz ragaszkodva – azt javasolta, hogy a nagybirtokokat vegyék állami tulajdonba, és adják földmunkás-szervezetek kezére. A paraszti birtokok államosításának kimondását ugyancsak szükségesnek tartotta. Ez esetben a birtokos paraszt bent maradhatott volna ugyan a gazdaságban, de nem mint tulajdonos, hanem mint állami bérlő. David ezzel szemben tagadta a nagybirtok gazdasági előnyeit; azt kívánta, hogy a szociáldemokraták támogassák a kisbirtokosokat és az önálló parasztgazdaságok létrehozására – tehát földreformra, parcellázásokra – irányuló törekvéseket. David ilyenformán az alapvető marxi állásponttal ellentétes polgári demokratikus nézeteket vallott. A Lenin vezette bolsevik párt a végső célokat. a mezőgazdasági termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét, a szocialista mezőgazdasági nagyüzem létrehozását illetően Kautsky nézeteit osztotta. Az 1905–1906. évi oroszországi parasztmozgalmak tanulságait levonva azonban minden erővel támogatta a parasztságnak az úri nagybirtok elkobzására irányuló forradalmi demokratikus küzdelmét. Azt vallotta, hogy a feudalizmus maradványainak maradéktalan széttörése után maguknak a parasztság küldötteinek kell majd dönteniük a köztulajdonba vett föld birtoklásáról.

A szociáldemokrata párt általános politikai irányvonalának megfelelően a földkérdést nem a forradalmi fejlődés, hanem a demokratikus reformok kivívását célzó szervezkedés szempontjából ítélte meg. Ilyen szempontból folyt a vita arról, hogy nagyüzem vagy kisüzem, Kautsky vagy David; a megírandó agrárprogram a mezőgazdasági proletariátus vagy a kisbirtokosság kérdéseivel foglalkozzék-e elsősorban. Az agrárprogram ügye 1910-ben ismét napirendre került. 1911 januárjában – Ladányiés mások sürgetésére – a pártvezetőség néhány szociáldemokrata funkcionáriust megbízott a program kidolgozásával. A küldöttek azonban nem tudtak megbirkózni feladatukkal. Az 1911 tavaszán a sajtóban közölt tervezetek az 1908. évihez képest visszalépést jelentettek. Csizmadia Sándor tervezete elhagyta a program átmeneti jellegének leszögezését és az egyéni bérlet formájában való birtoklás lehetőségét; Ágoston Péter is a közvetlen szocializálás mellett szállt síkra. Új elem csak Jócsák Kálmán tervezetében jelentkezett. Azt javasolta ugyanis, hogy államosítsák a kötött birtokokat és adják örökbérletként a tíz holdon aluli birtokosokból alakítandó termelőszövetkezeteknek. Ezek a tervezetek azonban nem is kerültek az 1911. évi pártkongresszus elé.

Csődöt mondott az új bizottság is, amelyet az 1911. évi kongresszus küldött ki a program megalkotására. A párt vezetői szinte teljesen lemondtak a birtokos parasztságról. Kunfi Zsigmond a munkás-paraszt szövetség fogalmát – a régi szociáldemokrata tradíciónak megfelelően – lényegében az ipari munkásság és az agrárproletariátus együttműködésére szűkítette. Nyisztor György már továbblépett. Kereste a birtokos parasztsággal való együttműködés módozatait, és – Ladányihoz hasonlóan – eljutott a parcellázás igenléséig. Mert ”ha nem akarunk fejjel a falnak menni, akkor a parcellázásnak nem lehetünk az ellensége”.[9] Varga Jenő még inkább felismerte a nagybirtok széttörésének jelentőségét, mert – mint megállapította – nemcsak gazdasági, hanem általános politikai szempontból is előnyös a földosztás”.[10] Ezt az álláspontot azonban a párt vezető gárdájának többsége elvetette vagy legalábbis hallgatással napirendre tért felette.

Szociáldemokrata részről a parcellázással szemben vagy annak elismerése mellett gyakran felvetették a szövetkezés szükségességét. Ladányi Rezső erre a kérdésre már 1909 elején nagy nyomatékkal felhívta a figyelmet. A Világszabadság 1910 folyamán a földmunkásmozgalom feladatainak megszabásánál elsősorban a szövetkezetek szervezését ajánlotta. Ilyen összefüggésben vetődött fel az 1910-es években takarék-, építő-, földbérlő-, értékesítő és termelési szövetkezetek létrehozásának gondolata. A földmunkásszövetség vezetői 1912 őszén fogtak hozzá e tervek valóra váltásához; november 24-én megalakult a „Munka” Földmunkás Termelőszövetkezet. Az alapszabályok szerint „a szövetkezet célja: tagjai helyzetének javítása: szövetkezetek segítségével fejlesztett mezőgazdálkodás, értékesítés, munkavállalás, földbérlet és munkaeszköz-beszerzés, valamint a mezőgazdaság és a földmunka, úgyszintén az azokkal kapcsolatos iparágak körébe vágó mindenféle termelés, értékesítés és közvetítés s végül takarékbetétek gyűjtése által”.[11]

A szövetkezet működésére vonatkozó tervek kidolgozásánál elsősorban a fejlett olasz szövetkezeti mozgalom példáját követték, és felhasználták Csizmadia Sándor olaszországi tanulmányútjának tapasztalatait. Olaszországban ugyanis a földmunkás-szövetkezetek már hosszú évek óta viszonylag eredményesen tevékenykedtek, a magyarországinál lényegesen kedvezőbb körülmények között. Példájuk hazai követése viszont nem sok sikerrel járt.

Siklós András

A földkérdés megoldatlansága

Közben a földművelésügyi minisztériumban november 20-án tanácskozás kezdődött a birtokreformról, melyen a földbirtokosok érdekképviseleti szerveinek megbízottai, a különböző pártok képviselői és más szakemberek vettek részt. Az egyezkedésre hajló agráriusok (Rubinek Gyula, Darányi Ignác, Bernát István, Lukovich Aladár) azt javasolták, hogy a kisajátítható földek alsó határát lehetőleg magasan – 1000 hold körüli – vonják meg (az OMGE igazgatóválasztmánya december 11-i ülésén az 5000 holdon felüli birtokokat tartotta igénybe vehetőnek), és a reform végrehajtását több évre tervezték. Nagyatádi Szabó István javaslata az volt (később a Kisgazdapárt agrárprogramjában is e felfogás érvényesült), hogy a kiosztásra kerülő földeket első helyen a meglevő kisbirtok kiegészítésére használják fel. A polgári radikálisok többsége, az úgynevezett georgisták (Pikler Gyula, Braun Róbert) a földosztást nem ellenezték, de a földkérdés megoldását nem ebben, hanem a földjáradék elvételében látták. A szociáldemokraták egy része (Varga Jenő) ehhez a felfogáshoz hajlott, mások a revizionista Eduard David nézeteire hivatkozva a magántulajdonon alapuló kisbirtok mellett foglaltak állást. De erős volt a szociáldemokrata párton belül a kistulajdon elleni irányzat is, mely azt hangoztatta, hogy a parcellázás a földműveseket konzervatívakká, sőt reakciósokká teszi. E nézet hívei – akiket az értekezleten Csizmadia Sándor képviselt – a földosztást a köztulajdon és a szövetkezeti gazdálkodás erősítésével kívánták egybekötni.

Hajdu Tibor

A kormányzótanács újjáalakulása

Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett. Ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9–10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya. A 34 népbiztos közül 12 volt munkás, tehát a munkások aránya az adminisztratív és egyéb ismereteket igénylő magas beosztásban csekélyebb volt, mint a helyi tanácsokban. Közülük is csak 2-3 volt olyan, aki a háború kitörésekor még fizikai munkát végzett, a többi párt-, szakszervezeti vagy szövetkezeti funkcionárius. Alkalmazott értelmiségi 9; ügyvéd, orvos 5; különböző tisztviselő, egyéb alkalmazott 7.

Az értelmiségi többség annál érthetőbb, mivel egy részük pártalkalmazott, pártlapok munkatársa, szakszervezetek ügyvédje volt. A fővárosi szocialista értelmiség összetétele magyarázza elsősorban, hogy a kormányzótanács tagjai között igen sok zsidó származású volt. Ezt a körülményt az ellenforradalmi antiszemita agitáció nagymértékben kihasználta. Csizmadia leváltása után viszont mindössze 1 volt földmunkás maradt a népbiztosok között, maga is régi szakszervezeti funkcionárius.

Szakács Kálmán

A munkásmozgalom a fehérterror idején

Az újjászerveződő szociáldemokrata munkásmozgalom élére az új körülmények között azok az Magyarországi Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához tartozó vezetők kerültek, akik jórészt nemcsak szemben álltak a Tanácsköztársasággal, hanem megdöntésében is szerepet vállaltak: Garami Ernő, Peidl Gyula, Peyer Károly, Buchinger Manó, Farkas István, Vanczák János, Miákits Ferenc, Jászai Samu, Csizmadia Sándor. A párt vezetőségének ez az összetétele már azt is sejteni engedte, hogy az új pártvezetőség szakítani fog azzal a politikával, amely a két forradalomban a szociáldemokrata pártnak igen jelentős szerepet biztosított.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

A Garami-csoport felfogásával szemben Csizmadia Sándor vezetésével már az augusztusi pártgyűlésen fellépett az az irányzat, amely a rendszerrel való feltétel nélküli együttműködés felé hajlott, és a Földmunkás-szövetséget kivonta a szociáldemokrata párt irányítása alól.

Lábjegyzetek

  1. Felhívás Magyarország földmíves népéhez! Földmívelő, 1896. augusztus 29,
  2. Kondás András, Földmívesek szakegylete. Ugyanott, 1896. szeptember 11. Idézi: Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak Magyarországon 1848–1948. Szerkesztette Pölöskei Ferenc és Szakács Kálmán. I. Budapest, 1962. 248.
  3. Szontagh Ernő (Szabó Ervin), Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot? Budapest, 1905. A brosúrából idézi: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). III. Budapest, 1955. 263.
  4. A szétkergetett duma. Népszava, 1907. augusztus 14., 16, 17.
  5. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt mezőgazdasági programja. Népszava, 1908. április 2.
  6. Ugyanott.
  7. Kell-e Magyarországon agrárprogram? Népszava, 1908. április 5.
  8. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVI. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1909. 145.
  9. Lehetünk-e földosztók? Világszabadság, 1914. június 27.
  10. Földosztás. Ugyanott, 1904. június 13.
  11. Alapszabály-tervezet. Ugyanott, 1912. október 19.

Műve

A Néppárt politikájáról Csizmadia Sándor, A nép partja-e a néppárt? (Budapest, 1904) című röpirata