Csokonai Vitéz Mihály

A Múltunk wikiből
Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.
költő
Wikipédia
Csokonai portre.jpg
1796.
Megjelenik Csokonai Vitéz Mihály Diétai Magyar Múzsa című kötete.
1797.
Csokonai Vitéz Mihály megírja első Lilla-dalait.
1799.
Csokonai Vitéz Mihály megírja Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című vígeposzát.
1805.
Kazinczy Ferenc megírja a nyelvújítási harc kezdetét jelentő Csokonai-nekrológját.
1818.
Ferenczy István megalkotja Csokonai szobrát.

Kosáry Domokos

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

S végül a legtüneményesebb ifjú költői tehetség: Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) is, akit Földi hozott kapcsolatba Kazinczyval. Csokonai mindössze 17 éves volt a jozefin rendszer bukásakor. De máris gyors lendülettel kezdte maga mögött hagyni az iskolás klasszicizmust és alaprétegét: a debreceni kollégium vaskosan komikus diákköltészetét. S ha a tartalmi korszerűség és a stílus tudatossága terén még el is maradt a nála idősebb Kazinczy és Batsányi mögött, sokszínű, tiszta lírai vénájával már ekkor is legalább egy szinten állt velük.

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A románok körében a legnagyobb népszerűségnek azonban Fazekas Mihály Lúdas Matyija és Csokonai költészete örvendett. E két magyar író széles körű népszerűségének alapja plebejus népiességük volt; ők is segítettek a felvilágosodás eszméit közvetíteni a magyarországi és erdélyi románokhoz. Csokonai művei az erdélyi protestáns iskolák révén jutottak el a románsághoz. A 19. század elején több versét átültették románra, a Békaegérharcot] pedig egy magyar színész, Kontz József fordította le. Számos adatunk van arra is, hogy a magyarul tudó román értelmiség jól ismerte és szerette Csokonait. Szabadon fordította Csokonait (például Szemrehányás című versét) szerbre Vitkovics Mihály. Hasonló okokból volt népszerű Csokonai a szlovákoknál is. Ján Chalupkának Csokonai volt költő ideálja, a magyar írók közül a legnagyobb tekintély.

Két Csokonai-vers kéziratos fordítása is fennmaradt; az egyik a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Ez a húszas évek derekán keletkezhetett, s jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az ismeretlen fordító a későbbi irodalmi normát, a népi középszlovák dialektust használta. Tehát a művészi színvonalú átültetés jóval a Štúr kodifikálta norma kialakulása előtt keletkezett, s így a szlovák irodalmi nyelv fejlődésének e szerény előzménye, emléke a plebejus magyar költő nevéhez kapcsolódik.

Vörös Károly

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

Az irodalom – ha beszűkítve is – fő vonalában tovább őrizte a felvilágosodás nagy hagyatékát, a racionalizmust és a feudalizmusellenes tendenciákat, melyek valódi polgárság hiánya, vagy legalábbis gyengesége folytán részint bizonyos városi-mezővárosi kispolgári, részint köznemesi közegben találnak visszhangra: így további útjukban sem témaválasztásban, sem formában természetszerűen nem is függetlenülhetve annak reagálásától sem. Az így alakuló irodalom csúcspontját Csokonai Vitéz Mihály munkássága jelenti, mely magyarul addig el nem ért művészi színvonalon fejezi ki világát: a debreceni erősödő kispolgárság és a belőle kinövő, a református kollégiumokban nevelődő paraszti származású elemekkel erősen kevert értelmiség világlátását, társadalmi pszichikumát és ízlésének eszményeit. Csokonai látóhatára azonban később, több éves dunántúli tartózkodása alatt e táj – vígeposza, a Dorottya tanúsága szerint derűs rokonszenvvel, de nem kritika nélkül ábrázolt – köznemesi világának színeivel is kibővült. Életművét azonban nemcsak e magyar világ mélyen átérzett valóságának visszatükröződése jellemzi (benne erős, de akár debreceni, akár dunántúli környezetének ismeretében nem meglepő, nemzeties-demokratikus világnézettel), hanem az európai felvilágosodás és (szerelmi költészetének tanúsága szerint) a vele induló érzelmi forradalom mély megértése, az ennek befogadására, kifejezésére és saját költészetében alkotó alkalmazására való képesség is. Mindez pedig a kor nyugat-európai költői formáira és kifejezésmódjaira felelő, részben ösztönös, ám részben nagyon is tudatos, de mindenképpen friss és alkotó reagálással fejeződik ki, helyenként a rokokó és a bécsi népszínmű sajátos egyesítéséből előállt abszurd és groteszk vonások bevonásával is, végig anélkül, hogy Csokonai megtagadná az őt elküldő társadalom saját költészetéből vett formákat. A korszerű európaiság és a hazai valóság így ötvöződik össze magas művészi színvonalon költészetében, mely egyszersmind első és ilyen színvonalon még sokáig egyetlen művészi kifejezője egy feltörekvő társadalmi réteg hangjának és eszményeinek. Nem meglepő tehát, ha ő maga is szimpatizált a jakobinus mozgalommal (bár 1794-ben a letartóztatást sikerült elkerülnie). Talán éppen ezért is élete végéig éppolyan hiába keresett elismerést a kor nemesi vezető rétegénél, mint anyagi alapot egy bár szerény, de biztos megélhetéshez: az ortodox protestantizmussal is szembekerülve, élete anyagi gondok között őrlődött fel, mígnem 1805-ben, 32 éves korában meghalt.

Ugyanez a társadalmi réteg, s annak művészien kifejezett hangja: népies költői nyelv és határozott antifeudális állásfoglalás egysége jelentkezik a debreceni Fazekas Mihály verseiben, mindenekelőtt a Lúdas Matyi, egy eredeti magyar rege című népi eposzában. Ennek hőse, a fiatal jobbágylegény háromszor torolja meg földesurán a kapott botütést. Tetteivel nemcsak mosolyra fakasztja az olvasót, hanem felhívja a figyelmet a jobbágy helyzetének tarthatatlanságára. Fazekas ezt az eposzt 1804-ben írta, de az nyomtatásban csak 1815-ben jelent meg. Ettől kezdve azután számos kiadása ismert, s a vásári ponyvaárusok révén a parasztságnak is kedvelt olvasmányává vált.

A polgári irányba mutató törekvések mellett persze tovább élt az iro(' dalomban a nemesi szemlélet is. Korszakunk legelején valóságos könyvsiker volt Dugonics András két regénye: az Etelka és az Etelka Karjelben: mindkettő a felbuzdult nemesi közvélemény tolmácsolója. Dugonics a honfoglalás előtti korba vezeti olvasóit, s a régi dicső múlt bemutatásával táplálja a nemzeti büszkeséget és öntudatot, már a nacionalista érzések jegyében. Ez a nemesi nacionalizmus a következőkben formailag részben szintén a népiességgel párosul. Fő képviselője Gvadányi József, akinek verses politikai-társadalmi szatírája, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása az idillivé festett régi világ szemszögéből bírálja az 1790-es évek nemzetietlennek festett polgári törekvéseit. Ugyanez az érzés táplálja báró Orczy Lőrinc költészetét is, amikor a földesúr és a paraszt közti patriarkális viszonyt dicséri, vagy a nemesi ősök vitézségét magasztalja. A századelőre azonban az irodalom már e nemesi szemlélet bomlását mutatja: a társadalmi és az egyéni értékrendek kezdődő eltérését. A fennálló társadalmi rendnek és benne a nemesi kiváltságoknak oly következetes hívei, sőt öntudatos dicsérői, mint Kisfaludy Sándor vagy Berzsenyi Dániel, költészetükben már szintén (ha öntudatlanul is) polgárias eszményeknek adnak helyet. Kisfaludynak – elsősorban korai szerelmi lírájában – a szentimentalizmust a kezdődő romantikával vegyítő nyelvén már a polgár intim érzelmei és igényei szólalnak meg (ha az öregedő költő egyre sablonosabb regéiben formailag egyre közeledve a romantikához, visszahátrál a nemesi hagyományőrzés tematikájához és szemléletéhez). Az őt erőben és szenvedélyben messze felülmúló Berzsenyinél azonban már nem találkozunk e visszalépéssel; az ő, már a nagyromantikát előrevetítő hatalmas erejű képei és nyelvezete mögött éppenséggel (és a legtisztábban is) az a „hellenika”: a neoklasszicizmus görögös ideálja fog kifejeződni, melyet Kazinczy mint a polgárosult művészi ízlés normáját állít oda kortársai elé.

Mint már e jelek is utaltak rá, az a küzselem, mely a korszakban kibontakozó mindezen polgárias művelődési (mögöttük azonban már a politika és a társadalom szféráiba is benyúló) igények adekvát tükrözéséért, ezáltal pedig azok tudatosításáért is folyt, elsősorban az irodalomban vált érzékelhetővé. E harc a század első harmadában a felületen még mindvégig a nyelvújítás kérdései körül, valójában azonban már a stílus, ízlés, magatartás hármassága megújításának érdekében folyt, központjában a börtönéből 1801-ben elbocsátott Kazinczyval, aki továbbra is következetesen a nyugati polgári fejlődésből kinőtt ízlés stílusnormáinak átvételét és követését ajánlja a magyar irodalomnak. A felvilágosodott neoklasszicizmus – melynek Kazinczy számára akkorra már konkrét modelljét a neoklasszicizmus német, erősen görögös ideálja jelentette – a 18. század végén, Kazinczy ifjúságában kétségtelenül a legkorszerűbb ízlés és stílus volt Európában. Mögötte már vitathatatlanul polgári viszonyokat feltételező, erősen intellektuális, szigorúan fegyelmezett, alapjában hideg magatartás állt. Ezt azonban Kazinczy esetében – éppúgy, mint a számára mintaképként elsősorban szolgáló német irodalomban is – a szentimentalizmus nagyon is erős érzelmei szőtték át és enyhítették. A neoklasszicizmus – kivált német változatában – a 18. század második fele archeológiai felfedezéseinek eredményeképpen súlyos régiségtani kölöncöket is hurcolt magával, s képtelen lévén ezeknek a kornak megfelelő, valójában egyre reménytelenebb intellektuális feldolgozására, végül is a klasszicista érzést egyre szorosabban az antik minták utánzásához kötötte. A magyar irodalomban ezt a nagyon merev elméleti és módszertani álláspontot a kifinomult, immár polgárias ízlésű nyugati szerzők műveinek fordítását pártoló és személyében is buzgón végző, a műfordítást az irodalomban a fejlődés kívánatos fő irányaként mindvégig védelmező Kazinczy azonban nem tudta érvényesíteni. Ám már maga ez a kétségtelenül elvont, vértelen, s a hazai valósággal viszonylag kevéssé érintkező neoklasszicizmus, illetve a hozzá mért igény hangoztatása is elég volt ahhoz, hogy Kazinczy, álláspontjának védelmében, kezdettől fogva heves konfliktusokba keveredjék. Részint a debreceniekkel, akik nyelvileg a debreceni grammatika avult elemeit alkalmazva, alapjában továbbra is egy, a hazai feudalizmussal együttélve kialakult cívis-paraszti polgárosodás irodalmának stiláris és ízlésbeli eszményeit képviselték, ennek kereteibe kísérelve meg beleszorítani Csokonait is; részint még a 18. századból kinőtt, a századvég irodalmában, mint láttuk, formát is kapott nemesi patriotizmus – Kisfaludy Sándornál már a korai romantikát is integrálni képes – hagyományőrző stílus- és magatartáseszményét tükröző dunántúli állásfoglalásokkal is. Pedig a neoklasszicizmus színvonal-igényével, az érzelmek magasabbrendűségének, emelkedettségének, a kifejezés választékosságának, legfőként pedig az emberi egyetemesség eszméjének hirdetésével, az antikvitásban rejlő humanitásgondolat propagálásával nagyon is pozitív, megújító ellenerőt jelentett a 19. század első két évtizedében uralkodó, a nemesi világ hagyományos és ilyeténképp már avuló eszményeit képviselő rendi nacionalizmus ízlésével és kultúrakoncepciójával szemben. A hazai polgárosodás és az ezt áttételesen tükröző stíluseszmények e hagyományos, de mindenesetre reális társadalmi és gazdasági bázisokhoz kapcsolódó különböző aktív típusainak képviselői közül a (nagyszámú hívei ellenére) magánosan álló Kazinczy mellett végül legszilárdabban – jellemző módon – az akkorra már irodalmi központtá is alakulni kezdő, a feudalizmus befolyásától és hagyományaitól már akkor is a legkevésbé korlátozott nagyváros, Pest irodalmárai fognak kiállni, bár láthatóan ők is inkább a misztikus-feudális alapokhoz kötött debrecenies eszmények ellenében, mint Kazinczy tőlük is távol álló neoklasszicizmusának védelmében.

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel).

Irodalom