Cziráky Antal Mózes

A Múltunk wikiből
Sopron, 1772. szeptember 8. – Pozsony, 1852. február 22.
országbíró
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Cziráky Antal

Vörös Károly

Politikai élet és mozgalmak az Erdélyi Nagyfejedelemségben

Nyilván a paraszt valóságos helyzetének ilyen megismerése is részese volt annak, hegy 1819 tavaszán az uralkodó rendelte az úrbérrendezési eljárás tettleges megindítását; első lépésben a parasztság valóságos helyzetét rögzítő összeírás elkészítésével. A feladat megoldását az udvar külső emberekre, Cziráky Antal Mózes grófra, a magyar kamara elnökére és három – ugyancsak nem erdélyi – királyi biztosra bízta.

Az alapjában a Mária Terézia-féle rendezésnél alkalmazott elvek szerint 1819 nyarán meginduló összeírás kezdettől fogva a nemesség elkeseredett ellenállásába ütközött. A tiltakozások formailag a rendezés országgyűlés nélküli lebonyolítása ellen irányultak. A megyék többsége meg is tagadta a munkálatok rájuk eső feladatainak elvégzését. Az összeírás előrehaladását már ez is visszavetette. Az ellenállás ereje az 1820 elején újból összehívott törvényhatósági közgyűléseken sem csökkent. Az udvar ekkor az összeírások elvégeztetését egészében a királyi biztosok feladatává tette, kikapcsolva a végrehajtásból a törvényhatóságokat. Így azután 1820 nyarára már megindulhatott az egyes helységek úrbéres viszonyaik megállapítása szempontjából döntő jelentőségű osztályozása is, az addig elkészült összeírások alapján. A legtöbb törvényhatóság azonban itt is megtagadta a közreműködést, miközben a földesurak – visszaélve a viszonyok egyelőre még ellenőrizhetetlen voltával – sok helyütt nagyszabású allodizálásokat hajtottak végre. Ismét felhangzott az országgyűlés összehívásának követelése. Az összeírások alapján a községek osztályba sorolása és ennek keretében a telkiállomány megállapítása ekkor már rendeleti úton is végrehajtható lett volna. Az udvar azonban 6 ponton – talán visszariadva az összeírás alapján rendkívül bonyolultnak mutatkozó, teljesen archaikus és éppen legújabban még tovább is mérgezett földesúr–jobbágy viszony nyilvánvalóan már csak erőszakos úton végrehajtható szabályozásától és az ezzel járó zűrzavar veszélyeitől – egyszerűbbnek látta, ha a nagyfejedelemségből származó bevételeinek növelésére a Magyar Királyságban is alkalmazott egyszerűbb és pillanatnyilag hatékonyabb eljárást választja: 1822. augusztus 15-én elrendelte, hogy az adót november 1-től ércpénzben fizessék be.

A következő években a rendezetlen úrbéri viszonyok sikeres konzerválásával megelégedve – s ennek fejében még a királyságban oly nagy vihart kiváltó burkolt adóemelést is tudomásul véve –, ismét passzivitásba visszahulló erdélyi politikai közéletet csak a királyságban meginduló politikai erjedésről érkező hírek fogják majd megélénkíteni. A törvényhatósági élet ismertetett korlátozása folytán azonban ez először jellegzetes módon nem a megyékben vagy a székekben, hanem az erdélyi református egyház legfelsőbb irányító szervében, a konzisztóriumban jelentkezett. Ezt 1827-ben megkísérelték átszervezni a református nemesség – sőt immár az egész református népesség – képviseleti szervezetévé, szinte már (s ráadásul a parasztság szavazatával is kialakított) második országgyűléssé. Némileg hasonlított ez az eljárás ahhoz, amelynek során még a 18. században a Carolina Resolutióval a közéletből kizárt magyarországi református nemesség megszállta az egyház világi irányításának pozícióit, itt, ebben teremtve meg a maga sajátos, politikai célokra is felhasználható szervezetét. Az udvar válaszként még visszaállította a konzisztórium régi rendjét – ám 1829 tavaszán Kolozs megye gyűlésén már elhangzott az országgyűlés tartásának első követelése. Csakhamar mozgásba lendült a nagyfejedelemség politikai élete. Felbukkantak a vezérek is: először Bethlen János gróf, majd egyre inkább előtérbe lépve Wesselényi Miklós báró. Az ő Széchenyihez fűződő régi barátsága és az 1825–1827. évi magyarországi országgyűlésen aktív ellenzéki részvétele révén az erdélyi politikai mozgalom kezdett összekapcsolódni a királyságéval – megalapozva Wesselényi személyének majdani nagy jelentőségét. Ám az egész, országos és megyei szinten így apránként éledni kezdő erdélyi politikai élet felszíne alatt, taktikázásának és látványos gesztusainak hátterében, annak stílusát és magatartását szereplőinek talán tudtán kívül is befolyásolva, ott érződik a megelőző, politikailag külsőleg eseménytelen évtizedben is szakadatlanul jelenlevő feszültség: a Cziráky-összeírás nyomán különösen kiéleződött jobbágy–földesúr ellentét, a határőr-katonaság soraiban is (néhány engedetlenség, ellenállás bizonysága szerint) érezhetővé váló elégedetlenség, s a románság tömegeiben növekvő társadalmi és politikai feszítőerők: olyan mozzanatok, melyeknek realitása a nagyfejedelemségben is majd a most megnyíló évtizedek egyre hevesebb politikai és társadalmi mozgalmaiban fog, visszahatóan is, igazolást nyerni.

Gergely András

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A követek többsége a rendszeres bizottsági munkálatokat haladó irányban továbbfejlesztő utasítással érkezett az országgyűlésre. Ha néhány kérdésben utasításuk nem is volt saját meggyőződésük szintjéhez mérhető, joggal remélhették, hogy az országgyűlés munkája olyan visszhangot vált ki szűkebb pátriájukban, hogy a vármegye haladó táborának Pozsonyba távozott két legjobbja a honnmaradott rokonérzésűek segítségével kedvező pótutasításokhoz juthat. Mindennél fontosabb volt tehát számukra a tárgyalások széles körű nyilvánosságának biztosítása. Szükségessé tette ezt az a tény is, hogy a felsőtáblán – a kicsiny, független főrangúakból álló ellenzéki csoportosulást nem számítva – a nádor és Cziráky Antal Mózes gróf, országbíró vezetésével a főurak, a főpapok és a zászlósurak az udvar mellé sorakozva mereven elzárkóztak a reformok elől, s csak az ellenük formálódó köznemesi közvélemény nyomása kényszeríthette őket az alsótábla javaslatainak elfogadására.

Az országgyűlés küszöbén

Menesztették a feladatának ellátására nemcsak politikailag alkalmatlan Pálffy kancellárt, a kiváló közjogtudós ókonzervatív Cziráky országbírót és az ellenzéki elveit kinevezésével feladó, népszerűtlen Somssich személynököt.

Miskolczy Ambrus

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

Azonban még így sem tudták meggátolni, hogy a diétai többség ne a Cziráky-féle összeírást fogadja el alapnak annak megállapítására, miként húzzák meg az úrbéres és a nemesi föld határát. Majd Jósika Lajos adott nem várt fordulatot az összeírás ismert hibái korrigálását célzó vitának. Azt javasolta, hogy a robot mértéke legyen az úrbéresnek juttatandó föld nagyságának mércéje, s aki már heti 2 igás napot teljesít, annak egy telek járjon. Ám az, hogy a telkek nagyságának mértékeként a Cziráky-féle összeíráshoz készült osztályozást fogadták el, a jobbágykézen levő földterületnek, korabeli becslés szerint, eleve körülbelül egyharmadával való csökkentését jelentette az országgyűlési bizottság operátumához viszonyítva.

A liberálisok a társadalmi méltányosság és az igazságosság igényével próbálták az úr–jobbágy viszonyt rendezni. A Cziráky-féle összeírást elvetették, mert szerintük abba az úrbéres földek egyharmadát nem vették fel. Arra a konzervatív részről jövő s önmagában helytálló érvre, hogy Erdélyben a szűkebb értelemben vett Magyarországtól eltérően nincs általánosan elfogadott kritérium a két minőségű föld elhatárolására, a történetileg „megalakult igényekre” hivatkoztak, s azt akarták elfogadtatni, hogy a jobbágyi használatban levő földet egészében minősítsék úrbéri földnek. Nézeteik már csak abban oszlottak meg, hogy kétes esetekben ki az 1820-as állapotokat, ki az 1843-as helyzetét, s ki a status quót akarta figyelembe venni az úrbéri és az allodiális földek. közötti határ megvonásánál.

A konzervatív többség által elfogadott és így szentesített törvényjavaslat azonban külső, hatalmi beavatkozással akarta megvonni ezeket a határokat. E megoldás jól mutatja, hogy a visszaélések ilyen, az egész jobbágykérdést a pillanatnyi politikai konstellációk függvényévé tevő lehetőségei mennyire a jobbágytelek mint meghatározott területi egység intézményesülésének hiányából állottak elő: olyan körülményként, mely visszatekintve különlegesen érzékeltette a királyság úrbérrendezésének jelentőségét. A végül szentesített törvény szerint ugyanis a végrehajtás során az adott községben mindenekelőtt a Cziráky-féle összeírás alapján megállapítják az úrbéres földeknek (tehát azoknak, melyeket 1819–1820-ban úrbéres, illetve jobbágyi és zselléri megmunkálásba vett földként vettek fel, amelyekért a jobbágy vagy zsellér állami adót fizet és szolgáltatásokkal tartozik földesurának) összkiterjedését, majd ezt elosztják az adófizető háztartások számával: így kiderül az átlagos teleknagyság.

Vörös Károly

A tudományok

Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakon át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek.

Irodalom

A Cziráky-féle összeírásra: Trócsányi Zsolt, Erdélyi összeírások (In: A történeti statisztika forrásai. Szerkesztette Kovacsics József. Budapest, 1957, továbbiakban Történeti statisztika forrásai);