Damjanich János

A Múltunk wikiből

Jovan Damjanić

Staza (ma Horvátország), 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.
honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike
Wikipédia
Damjanich János
1848. december 12.
Damjanich alibunári győzelme.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.

Spira György

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

S ezeket a támadó próbálkozásokat a magyar csapatok képesek voltak elhárítani, sőt a Temesközben december folyamán újabb ellentámadást indító Damjanich János ezredesnek végül a felkelők alibunári megerősített táborát is sikerült elfoglalnia.

A Tisza-völgy védelme

Majd (a tél elején tábornokká és a temesközi sereg parancsnokává kinevezett) Damjanich vezetésével a hónap második felében a Temesközből elvont honvédcsapatok szintén megérkeztek ide.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

Déván azonban végre csatlakozott hozzá a Damjanich által rendelkezésére bocsátott 3 ezer főnyi erősítés.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Miért is Dembiński úgy határozott, hogy mielőtt Egertől délre gyülekező főerőivel ő maga megkezdené a Windisch-Grätz seregzöme elleni támadást, elébb Vécseynek és Damjanichnak a Délvidékről elvont csapatai intézzenek Szolnoknál tüntető támadást Jellačić ellen.

Görgei főparancsnoksága

De ha ilyen okok miatt Kossuth pillanatnyilag meghátrált is, abba, hogy a fősereg vezénylete végérvényesen Görgei kezében maradjon, semmiképpen sem óhajtott belenyugodni. Már a kezdet kezdetén feltette tehát magában, hogy ha a március 3-án Görgeire testált hatalmat most még nem tudja is visszavenni, valamiféle kerülő úton legalább utólag mégiscsak vissza fogja venni tőle. S ebben a szándékában azután még meg is erősítette őt Damjanich szolnoki győzelme. Damjanich ugyanis március 5-én Cibakházánál Dembiński eredeti haditervének megfelelően átkelt a Tisza jobb partjára, majd – míg Vécsey tüzérségi támadással lekötötte a szolnoki Tisza-híd bal parti hídfőjét védő császári csapatok figyelmét – dél felől váratlan rohamot intézett a szolnoki helyőrség ellen, s az ellenséget a város teljes kiürítésére kényszerítette. Ezek után pedig Kossuthnak meggyőződésévé lett, hogy most már azért is cselekednie kell, mert ha eltűrné, hogy Damjanich is Görgei alárendeltjévé legyen, akkor nem is egyszerű mulasztást, hanem valóságos bűnt követne el.

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki. Holott ezek a lépések Görgei előtt nemcsak azt tehették világossá, hogy Kossuth bizalmatlan iránta, hanem – a március 4-én történtekhez hasonlóan – azt is, hogy a véle való határozott kenyértörésre viszont Kossuth nem érzi magát elég erősnek.

És Görgeinek megint igen gyorsan lehetősége adódott a megfelelő ellenhúzás megtételére is. Vetter ugyanis főparancsnoki kineveztetése után új haditervet dolgozott ki, ez pedig azt irányozta elő, hogy a sereg most ismét két vonalon kezdjen támadást, csakhogy a zöm (az I., a II. és a III. hadtest) ezúttal Szolnok környékén támadjon, elterelő hadmozdulatot pedig a VII. hadtest hajtson végre Gyöngyösnél. S ez a terv, ha Szolnok felszabadítása után mindjárt életbe léptetik, minden bizonnyal eredményre vezetett is volna, hiszen azzal kecsegtetett, hogy a balszárnyon előrenyomuló magyar zöm Windisch-Grätz főerőit elvágja Pesttől és vagy átkarolja, vagy az átkarolás veszélyének fenyegetésével a Felvidék felé történő elvonulásra kényszeríti majd őket. A tiszafüredi huzakodások miatt azonban Vetter a támadást csak március 17-én tudta megindítani, közben pedig Damjanichnak, akit az ellenség előretolt állásában könnyen elszigetelhetett volna, Szolnokot emiatt megint fel kellett adnia.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

De mikor a helyszínre érkeztek azok az erősítések, amelyeket Gáspár megsegítésére Józef Wysocki ezredesnek, a novemberben alakult magyarországi lengyel légió parancsnokának a vezetésével Damjanich rendelt ki Jászárokszálláson tanyázó hadtestéből, a honvédek ellentámadásba mentek át, s előbb Hatvan falai közé vetették vissza a császáriakat, majd (a januárban újonnan létesített országos főhadparancsnokság élén álló, de ekkor alkalmilag éppen a táborban tartózkodó) Kiss Ernő altábornagy vezetésével onnan is kiverték őket. Miért is Schlik ezen a napon csak megerősödhetett abban a hitében, hogy a gyöngyöspesti országút mentén a honvédsereg főerői törnek előre.

Ebben a hiedelemben pedig maradéktalanul osztozott Windisch-Grätz is. Ő tehát most úgy határozott, hogy 5-én Hatvannál újabb csapást fog mérni a magyar főerőkre, de ezúttal már nemcsak Schlik, hanem az addigra ide érő Jellačić hadtestét is harcba vetve. Amivel azután valósággal vesztébe rohant volna, hiszen ha így, összpontosított erőkkel csakugyan megindul Hatvan felé, akkor két hadtestet a magyar sereg akár már 5-én vagy 6-án is körülzárhatta és felmorzsolhatta volna. A tervezett második hatvani ütközet azonban végül mégis elmaradt, mert 4-én este Windisch-Grätz megkapta Jellačićnak az általa aznap megvívott tápióbicskei ütközetről szóló jelentését, a jelentésben foglaltak pedig egyszeriben megérttették vele, hogy a magyar sereg zöme mégsem Hatvannál, hanem a Tápió vonalán helyezkedik el, s nyilvánvalóan az ő jobbszárnyának az átkarolására készül.

Amikor ugyanis a balszárnyon előrenyomuló magyar seregzöm előhadául szolgáló I. hadtest 4-én reggel a még Egerben kidolgozott menettervnek megfelelően Tápióbicske alá érkezett, kiderült, hogy a Gödöllőnek tartó Jellačić Tápióbicskét már maga mögött hagyta, hadtestének utóvédje azonban még a falu házai között vesztegel. S jóllehet a magyar seregzömnek elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy a bekerítő hadmozdulat lebonyolítása közben szinte láthatatlanná tegye magát az ellenség előtt, Klapka – akinek ezt mindenkinél inkább kellett volna tudnia, hiszen a bekerítő hadmozdulat tervének értelmi szerzője éppen ő volt s nem utolsósorban ennek a tervnek köszönhette, hogy most már tábornoki rangban vezényelte hadtestét – ahelyett, hogy tüstént megálljt parancsolt volna csapatainak, rohamra indította őket. A császáriak pedig visszaverték ugyan a rohamot, Klapka baklövését azonban ekkor Görgei is tetézte azzal, hogy Klapka támogatására immár a III. hadtestet is harcba vetette. Mert Damjanich honvédeinek végül sikerült is megfordítaniuk az ütközet kimenetelét, csakhogy ezzel – mint láttuk a – honvédsereg hadműveleti tervét is sikerült leleplezniök a császáriak előtt.

S ezek után Windisch-Grätz persze már semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy önként belesétáljon a támadó honvédcsapatok egérfogójába vagy hogy akár csak Gödöllőnél is tétlenül várja be körülkeríttetését. Schliket tehát arra utasította, hogy Gödöllőtől keletre vonuljon védelembe, Jellačićot pedig arra, hogy hátrálását ne folytassa egészen Gödöllőig, hanem állapodjék meg Isaszegnél s ott, harcba bocsátkozva, vágja útját a mögötte elsiklani igyekvő magyar seregzömnek. És így Damjanich és Klapka csapatai 6-án Isaszeg alatt már bele is ütköztek Jellačić hadtestébe.

Veszve azonban még ekkor sem volt minden. Mert Klapka hadteste ez alkalommal is megfutamodott ugyan, Damjaniché azonban kitartott, majd az öntevékeny Aulich jóvoltából az ő tartalékul szolgáló hadteste is rohamra indult a császáriak ellen, úgy hogy Jellačić helyzete hamarosan rendkívül szorongatottá lett.

Komárom felmentése és Pest visszafoglalása

És a terv megvalósítása a következő napokban már meg is kezdődött: Aulich és Asbóth széles körben gyűrűbe zárta Pestet, Damjanich pedig, majd az ő nyomában Klapka s végül Gáspár is megindult Vác felé.

Vácott azonban a magyar seregzömnek útját állta Ramberg 8 ezres létszámú hadosztálya, amelyet az isaszegi ütközet után a császári hadsereg II. hadtestet is Pesten összpontosító Windisch-Grätz ennek pótlására rendelt ide Balassagyarmatról (s amelynek a vezényletét Ramberg betegsége miatt egy-két napja Götz tábornok vette át). Hogy tehát a Komárom felé vivő út szabaddá váljék, Görgei a III. és az I. hadtestnek április 10-én parancsot adott Vác megtisztítására. Damjanich és Klapka pedig ekkor az előbbi javaslatára megállapodott abban, hogy Vác ellen arcban csak a III. hadtest fog felvonulni, az I. hadtest egyik dandára ellenben keleti irányú kitérővel már ezt megelőzően az ellenség hátába fog kerülni, s az ilyen módon mindenfelől körülzárt ellenséget azután a harapófogót képező honvédcsapatok egyidejű támadással teljesen fel fogják morzsolni. És ez bizonyára meg is történt volna, ha Klapka kirendelt dandára el nem véti az utat. Mivel azonban elvétette s Götz előtt ezáltal megnyílt a zavartalan elvonulás lehetősége is, Damjanich végül mégiscsak arra kényszerült, hogy katonáit már az átkaroló mozdulat lebonyolítása előtt rohamra indítsa. Így pedig az ellenség csakugyan nem úszta meg súlyos vereség nélkül: mi több a Vác falai között kifejlődött véres utcai harcok során maga Götz is halálos sebet kapott –, a császáriak legtöbbje azonban elmenekülhetett Párkány felé, s ezért az ellenség megsemmisítésének a terve ez alkalommal is füstbe ment.

A támadó hadmozdulatok felfüggesztése

Görgei tehát az ostrom lezárulta után is egy álló hétig Budán vesztegelt még, s amikor végre mégis felkerekedett, akkor sem a főhadszíntérre, hanem Debrecenbe utazott.

Amire jogcímet éppenséggel szolgáltatott néki az, hogy át kellett vennie a hadügyminisztérium vezetését. Kossuth ugyanis, aki a véle való nyílt leszámolást – tudjuk – kivihetetlennek tartotta, de más módon maga is szívesen kiragadta volna a fősereg vezérletét az ő kezéből, a trónfosztást követően az új kormány hadügyminiszteri székét néki ajánlotta fel – azzal a hátsó gondolattal, hogy ha ő vállalja a miniszterséget, akkor azután a fővezérletet Damjanichra fogja ruházni. És így a habozás nélkül igent mondó Görgeinek most a hadügyminiszteri állást is sikerült megkaparintania – anélkül azonban, hogy emiatt csakugyan meg kellett volna válnia a fővezérlettől. Damjanich ugyanis Komáromban egy véletlen baleset során a lehető legrosszabbkor lábát törte, s ennek következtében harctéri szolgálatra alkalmatlanná lett, más hivatott főparancsnok-jelölttel pedig Kossuth pillanatnyilag nem rendelkezett…

A Vág-vidéki harcok június derekán

Damjanichot ugyanis – mint tudjuk – baleset érte, Klapka Debrecenből való visszatérte után a komáromi várőrség – a VIII. hadtest – parancsnokságát vette át, a hadban megőszült Aulich betegség miatt volt kénytelen visszavonulni a harctéri szolgálattól, Gáspár pedig a trónfosztásra válaszul tüntetően szabadságoltatta magát; s helyettük az I. hadtest élére Nagy Sándor József tábornok, a II-éra Asbóth Lajos ezredes, a III-éra Knezić Károly tábornok, a VII-ére pedig Poeltenberg Ernő tábornok került.

Szabad György

A magyarországi megtorlás

Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján, október 6-án, a nagy bécsi forradalmi megmozdulás évfordulóján foganatosították a halálos ítéletek egész sorának – a várvédők megtévesztésére – szeptember derekán felfüggesztett végrehajtását. E napon végezték ki Pesten az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot, Aradon pedig a magyar honvédsereg 13 parancsnokát: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Lázár Vilmost, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károly grófot, Nagy-Sándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károly grófot.

Irodalom