Heinrich von Dampierre

A Múltunk wikiből
(Dampierre ezredes szócikkből átirányítva)

Heinrich Duval, Graf von Dampierre

* 1580 auf Château Hans im Bistum Metz; † 8. Oktober 1620 in Pressburg
kaiserlicher Feldmarschall und Kriegsrat zu Beginn des Dreißigjährigen Krieges
német Wikipédia
Kupferstich mit dem Porträt Heinrichs von Dampierre, aus Theatrum Europaeum von 1662

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

1604. április 1-re már annyira érettnek látszott az ügy, hogy a magyarországi fővezérlettel megbízott nándorfehérvári pasa, Lalla Mehmed ezen a napon levelet írt Bocskainak. Elhitte – írja az erdélyi bujdosóknak –, hogy Bocskai mindig [!] jóakarója volt a török császárnak, ám mutassa meg ezt most is, s közölje szándékait. A török rab konkrét feltételeket hozott, ezeket Bethlenék írásba foglalták, s a pasa a szultánhoz juttatta, aki felhatalmazta az időközben nagyvezírré kinevezett Lalla Mehmedet a szövetség megkötésére. Augusztus első napjaiban az új nagyvezír értesítette Bocskait, hogy mivel az erdélyi bujdosók őt „egy akaratból fejekké és fejedelmükké akarják választani”,[1] kívánságára török csapatokat ad segítségül, akik beviszik Erdélybe.

Ezekben a napokban Bocskai birtokügyeinek intézése címén Erdélybe ment, s ott is tartózkodott szeptember végéig, talán mert odavárta – török segítséggel – a bujdosókat, s elő akarta készíteni a talajt számukra. De ha ezért ment oda, hiába várakozott, mert török csapatok Temesvár körüli gyülekezéséről értesülve, Belgiojoso attól félt, hogy Lippa megvételére készülnek, s odaküldte Dampierre ezredest – császári zsoldba vett magyar hajdúkkal. Ezek a lippai és jenői helyőrséggel egyesülve, szeptember 13-án rajtaütöttek az erdélyi bujdosók táborán, akiket csak a temesvári törökök kirohanása mentett meg a nagyobb bajtól. Jóllehet már másnap megírták Bocskainak, hogy az incidens terveikben komoly fennakadást nem okozott, s készülnek Erdélybe, valójában terveik módosultak, és most már Gyulára hívták Bocskait, hogy onnan együtt induljanak. Már ez a hír sem érinthette kellemesen Bocskait, még kevésbé az a másik, hogy a bujdosók szétugrasztásakor a törökkel folytatott levelezésének egy része a hajdúk s onnan alighanem Belgiojoso kezébe került. Már a kortársak is sokat és sokfélét beszéltek a levélről vagy levelekről, s azóta se bizonyosodott be, hogy tulajdonképpen mi történt. Az azonban tény, hogy Belgiojosónak ilyen levelet senki sem adott át, s a főkapitány ez időben nem is gyanította, hogy mire készül Bocskai. Egészen más dolgokkal volt elfoglalva.


Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta.

Támadás Bocskai várai ellen

Az ímmel-ámmal Szikszóra gyülekező vármegyei hadak élére az országgyűlés Rákóczi Zsigmondot jelölte, de Belgiojoso nem bízott benne, mert Basta ellene hangolta, s ezért, mint hamarosan kiderült, a lehető legrosszabbat választva, a fiatal Homonnai Bálintot állította helyébe. Ezután ő is Adorjánba indult, magával víve Rottwitz ezredest 300 lovasával, valamint az ország 600 rendes lovasát és Dampierre-t a hajdúival, sőt maga után rendelte Petz ezredest is, a német gyalogsággal és a többi sziléziai lovassal.

Szövetség a hajdúkkal

  • Bocskai is időt akart nyerni, s ezért különböző feltételeket szabott. Végül azonban ő szakította meg az ide-oda üzengetést, mert elszánta magát, hogy nem várja meg, míg a császári csapatok mind összegyűlnek, hanem támadásba megy át. Néhány száz katonájával erre nem is gondolhatott volna, de szerencséjére maga Belgiojoso segített neki azzal, hogy a Dampierre-hajdúk egyik kapitányát, Németi Balázst megbízta Bocskai hajdúinak megnyerésével. A küldetés vége az lett, hogy Németit nyerték meg, s alighanem ő közvetítette Bocskai és a többi császári hajdúkapitány szövetkezését.
  • Október 14-nek éjszakáján Dampierre dobszóra, hadrendben kivonultatta őket a nyílt mezőre, hogy Kereki megvételére induljanak, de Bocskaival szerződött kapitányaik Belgiojoso valamiféle elfogott – ő maga szerint: hamisított – leveléből tudomásukra hozták, hogy a kassai főkapitány velük akarja elpusztíttatni azokat, akik vonakodnak „pápistává” lenni, s azután őket is kiirtatja. Belgiojoso tehát hitszegő, s a hitszegőnek tett eskü érvénytelen, mint egyébként minden olyan eskü, ami a haza és a hit romlásával jár. Így nemcsak hogy fel vannak oldva a császárnak tett eskü alól, hanem „kurafi legyen annak a neve, aki nem csatlakozik hozzájuk, s aki nem rohanja meg és nem öli halomra a német kutyákat”.[2] A hajdúság követte kapitányait a Bocskaival előre megbeszélt találkozóra.

A hajdúk reményei

A Dampierre-hajdúk, akiknek a csatlakozása nélkül Bocskai ügye egészen másként alakult volna, többet várhattak még a késedelmesen fizetett császári zsoldtól is, mint a létében fenyegetett Bocskaitól. Egyébként sem panaszkodhattak, hogy a császári hadseregben hátrányokat szenvedtek volna. Éppen ők voltak azok, akiket a temesvári rajtaütésben tanúsított helytállásuk alapján Dampierre gyalogosokból lovasokká emelt, s tűzfegyverrel látott el, közelítve helyzetüket és fegyverzetüket a császári elitlovásságéhoz. Ezért bízott bennük eleinte Belgiojoso is, és mert elsősorban rájuk támaszkodni a Bocskai elleni támadásban.

De mint akkor minden magyar a Tisza mentén, a hajdúk kálvinisták voltak. A fennmaradt névsorok tanúsága szerint szabolcs-zemplén-bihari falvakból, paraszti vagy kurtanemesi családokból származtak, ahol gyermekkorukban a fellebbezhetetlen tekintélyű prédikátortól állandóan a „pápista tévelygés” szörnyűségeiről hallottak; s arról, hogy az ő igaz hitüket, mint „dögletes pestist”, ki akarják irtani. Veresmarti Mihály, a később katolizált kálvinista prédikátor visszaemlékezéseiben azt írja magáról, hogy a tizenöt éves háború elején, mint a debreceni kollégium éppen végzett diákját, diáktársai a török elleni háborúba hívták, de ő kijelentette, hogy nem megy, annál inkább hajlandó viszont a „pápisták” ellen fegyvert fogni. Ilyen útravalóval bocsátotta ki diákjait a vidék másik főiskolája, a sárospataki is; amelyet Forgách püspök a „sátán zsinagógájának” nevezett. Ha volt valamiféle érzelmi alap, amire Bocskai a hajdúknál hivatkozhatott, az a katolikusok elleni megrögzött elfogultság volt, amit csak erősítettek az erőszakos ellenreformáció friss tényei. Mégsem hihető, hogy ez önmagában elegendő lett volna a Dampierre-hajdúk eltántorítására, különösen ha csak áldozatot kellett volna hozniok hitükért, minden várható haszon nélkül. Hogy mit ígért Bocskai általában a hajdúknak, nem tudjuk, de a későbbiekből kiderül, hogy mit reméltek kapitányaik: vezető állásokat a hadseregben, azt, hogy a Dampierre-ek, Rottwitz-ok helyébe léphetnek, s ezzel megnyílik előttük a nemesi birtok szerzésének, esetleg a „nagyságosok” közé emelkedésnek az útja. A közhajdú kapitányára és prédikátorára hallgatott, mindketten Bocskai zászlaja alá hívták, s ez egyelőre elég volt.

Az álmosdi csata

Dampierre 2500 lovashajdúja magyar viszonylatban a legértékesebb katonaelem volt, szinte egyenrangú a legjobb császári lovassággal. Jobbat Bocskai sehol sem kaphatott volna, s később sem kapott, de csak akkor használhatta fel őket a siker reményében, ha meg tudja akadályozni az adorjáni táborban nem egészen ezer lovasával, ezek közt is megbízhatatlan 600 magyarral magára hagyott Belgiojosót abban, hogy a két irányból közeledő Petz és Cavrioli csapataival egyesüljön, és 10 ezer főnyi túlerejét érvényesítse.

Hajdúk és prédikátorok királya

Formális szerződése Bocskainak csak a Dampierre-hajdúkkal volt, akik felesküdtek hűségére, de nem mint egyszerű zsoldosok, hanem mint egy közös vállalkozás résztvevői, melynek fejéül Bocskait ismerték el.

Bethlen első hadjárata

1619 nyarán a cseh–morva csapatok Bécset fenyegették, s Bethlen azt hihette, hogy egy győzelmes mozgalomhoz csatlakozik, amikor követét Prágába küldte. Ott azonban ekkor már védekezésre készültek a Buquoi és Dampierre tábornokok által újjászervezett és támadásba lendült Habsburg-haderő ellen.

A szövetségesek Bécs alatt

Rhédey közeledtének hírére a Cseh- és Morvaországban külön tevékenykedő Buquoi és Dampierre sietve egyesítette csapatait, amit Thurn és Rhédey együttesen sem tudtak megakadályozni.


Ezért azután Bethlennek nem volt elég ereje ahhoz, hogy a visszahúzódó, mintegy 20 ezer főnyi császári hadsereget még a Duna bal partján elérje, és az üldöző cseh szövetségesekkel két tűz közé szorítsa, Buquoi és Dampierre október 20-án átkelve a Dunán, Bécs védelmére vonulhattak.

Nem maradt más hátra, mint ostrom alá venni a császárvárost, de hajókon nehezen ment a hadak átköltöztetése a Duán, még ha a császáriak ellentámadásait sikerült is visszaverni. A biztosított felvonuláshoz szükséges pozsonyi Duna-híd csak november 21-re készült el. De mikorra a 32 ezer főnyi, legalább felerészben erdélyi katonákból álló szövetséges hadsereg Bécs alá érkezett, Bethlen hírt kapott arról, hogy a Lengyelországba menekült Homonnai több ezer zsoldossal betört az országba, és november 21-én Rákóczi György sebtében összegyűjtött csapatát Homonnánál szétszórta. Igaz, Homonnai hiába hívta a felső-magyarországi vármegyéket és városokat Ferdinánd hűségére, s miután senki sem csatlakozott hozzá, sietve kivonult az országból. Bethlen ezt azonban még nem tudhatta, és Széchy Györgyöt gyorsan hazafelé indította a sereg nagy részével, maga pedig Pozsonyba vonult vissza.

Bécs ostromának előkészületei néhány nap után félbemaradtak, mert nemsokára a fizetetlen s emiatt állandóan fogyatkozó számú cseh–morva hadsereg is távozott.

Besztercebánya és Fehérhegy

Ekkor kellett volna Bethlennek török segítséggel az osztrák tartományok elleni diverziót megindítania. De csak szeptember 28-án kelhetett át a Dunántúlra, s mindössze 8 ezer emberrel, mert 5 ezer lovasát Kornis Zsigmond és Bornemisza János vezetésével már elküldte a csehekhez. Vele szemben a Bécset fedező Dampierre 6 ezer kipróbált katonával rendelkezett. Szeptember 29-én Huszár István, Bethlen generálisa, Lakompaknál vereséget szenvedett Dampierre-től, ami hátráltatta Bethlen osztrák területre tervezett támadását. Ehelyett Dampierre megindult Pozsony megvételére, de október 8-án maga is elesett a sikertelen rohamban, az éppen odaérkező Rákóczi egyik katonájának golyójától. Végeredményben mégis Dampierre önfeláldozása volt a döntő. Bethlen visszahúzódott Pozsonyba, melynek elvesztése tragikus következményekkel járhatott volna számára, s ott habozott, hogy a tervezett ausztriai diverzióra vagy a szorongatott csehek segítségére menjen-e.

Út a békekötés felé

Vezérük, Horváth István július 10-én csatát nyitott Buquoi ellen, amelyben a császári generális is elesett. Dampierre után immár a második Habsburg-hadvezér. Serege rendetlenül menekült, nyomában üldözőivel.

Bethlen hadserege és hadviselése

Végrendeletében is ezt hagyta meg: „némettel szemben való viadalt elkerüljétek minden úton, hanem abból kövessék az én hadakozásom módját ... az országba ne bocsássák ellenségeket, hanem eleibe menjenek, és a határon kívül, vagy a szélyében tartóztassák”. Ennek a taktikának esett áldozatul két kiváló császári generális, Dampierre és Buquoi élete, és kevés híján a Bethlen elől ütközet nélkül visszavonuló Wallenstein hadserege is.

Lábjegyzet

  1. Thury József, Bocskai István felkelése. Századok 1899. 40.
  2. Benda KálmánKenéz Győző, Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharc első hónapjairól. Évk: DM 1969–70 178.

Lábjegyzet