David Lloyd George

A Múltunk wikiből
1863. január 17. – 1945. március 26.
brit államférfi, aki az
első világháború és a háború utáni rendezés során 1916–1922 között liberális párti miniszterelnökként vezette Nagy-Britanniát és a Brit Birodalmat
Wikipédia
David Lloyd George
David Lloyd George

Galántai József

A breszt-litovszki tárgyalások és a wilsoni pontok

Lloyd George január 9-én az alsóházban kijelentette, hogy az angol kormány egyetért Wilson elnökkel abban, hogy Ausztria-Magyarország széttörését a háborús célok nem tartalmazzák.

A breszti béke. A Monarchia egyéb tárgyalásai a háború befejezése érdekében.

Az antanthatalmak számára sem volt mindegy, hogy mikor győznek és milyen erőfeszítések árán. A forradalomtól való félelem őket is a háború mielőbbi befejezésére szorította. A német imperializmussal már nem voltak hajlandók egyezkedni, de a Monarchia esetleges különbékéjét akkor sokra értékelték. Ezért 1917 végén—1918 elején az antanthatalmak komolyan keresték a Monarchia különbékéjének lehetőségét. Lloyd George és Wilson januári beszéde a Monarchia iránt igen lojális volt.

Az antant katonai tervei, hadicéljai 1918-ban

1918 elején a vezető antanthatalmak még a Németországtól elválasztott, meggyengített és átalakított Monarchia fenntartását kívánták. Ezt tükrözik Wilson pontjai és Lloyd George brit miniszterelnök januári nyilatkozata. A francia hivatalos körök már ekkor tartózkodóbbak, nem tettek ilyen kijelentéseket. A Monarchia belső helyzetének romlása és a németekhez való legszorosabb simulása miatt, főként reálpolitikai számításból néhány hónappal később elfogadták Ausztria-Magyarország felszámolásának programját. A Monarchia 1918 nyarán már nem látszott olyan erőnek, amely az erősödő forradalmi mozgalmakon úrrá tud lenni, és amely egyrészt Szovjet—Oroszországgal, másrészt Németországgal szemben ellensúlyozó szerepet tölthet be. Az angol és a francia politika a szilárdabb alakulatnak mutatkozó utódállamok kialakítása felé hajlott. Reálisabbnak tűnt ez a megoldás a hatalmi egyensúly biztosítására, és nem utolsósorban a nemzeti mozgalmak kijátszására a forradalom ellen. A The New Europe című folyóirat körének publicistái és politikusai 1918 februárjában újabb rohamra indultak, hogy elfogadtassák a hivatalos vezető körökkel a Monarchia felbomlasztását, amelyet ők már a háború elejétől ajánlottak. Leveleik, memorandumaik leplezetlenül feltárják, hogy az említett megfontolások játszottak fő szerepet abban, hogy a Monarchia felbontása bekerült az antant hadicélprogramjába.

1918. május 29-én az Egyesült Államok kormánya helyeslőleg tudomásul vette az áprilisi római kongresszus határozatát. Június 13-án a versailles-i haditanácsban a francia, az angol és az olasz kormányfő csatlakozott az USA kormányának nyilatkozatához: az antant hadicéljának tekinti a csehszlovák, a jugoszláv és a lengyel állam felállítását. Június végén a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot – amelyet a csehek és szlovákok közös államát deklaráló május végi pittsburghi egyezmény is megerősített – a francia kabinet hadviselő kormányként elismerte. Így járt el később az angol és az amerikai kormány is.

Siklós András

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

Az azonnali megszállásra vonatkozó román igény, ha nem is Wilsonnál és Lloyd George-nál, de a francia vezérkarnál támogatásra talált.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Smuts küldetése Lloyd George angol miniszterelnök műve volt, aki időközben visszavonult harcias konzervatív ellenzéke elől.

Hajdu Tibor

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

Abban a reményben, hogy a német béke után gyorsan aláírhatják az osztrák és a magyar békeszerződést is, Lloyd George elővette Smuts javaslatait, és indítványozta Magyarország meghívását a békekonferenciára. Partnerei ezt abban a hitben fogadták el, hogy a tanácskormány bukása küszöbön áll.

Május 5-én Párizsban úgy döntöttek, hogy ha a tanácskormány tényleg megdőlt, akkor megszüntetik a gazdasági blokádot. Néhány nap múlva tisztázódott a helyzet, mire a meghívást nem adták át, a blokádot pedig megszigorították.

Az ellentámadás előkészítése

A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

A tiszai offenzíva elhatározása

Lloyd George egy bizalmas levélben kifejtette, hogy ha a magyarok beleegyeznek a Vörös Hadsereg lefegyverzésébe, a románokat semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy átkeljenek a Tiszán. Az antanthatalmak szándékait mindez a legkevésbé sem befolyásolta.

Freeman-Williams – aki a pártkongresszus után jobbnak látta sürgősen távozni Budapestről, mert a vele kapcsolatban levő jobboldali vezetők letartóztatásától félt – jelentéseiben a leghatározottabban kérte Budapest megszállását, miután más reményt nem látott a Tanácsköztársaság megdöntésére. Cuninghame ezredes, csatlakozva a francia hadvezetés véleményéhez, 9 hadosztályból álló szövetséges erőt kért Magyarország pacifikálására. Wilson távozása után az amerikai delegáció nevében Hoover állást foglalt az intervenció mellett; az addig más húrokat pengető angol külügyminisztérium csatlakozott e véleményhez, úgy látva, hogy a német béke aláírása után kialakult helyzetben az intervenció nem jár különösebb kockázattal. Balfour angol külügyminiszter a kormányhoz és a királyhoz intézett július 9-i jelentésében az intervenció további halogatását „a Szövetségesek impotenciája nyilvános beismerésének”[1] nevezte, és a Vörös Hadsereg azonnali lefegyverzését javasolta a román, csehszlovák és francia hadseregek bevonásával; most már a jugoszláv kormány is ígért egy hadosztályt. Lloyd George még egyszer kifejezte aggályát azzal kapcsolatban, hogy ha a román hadsereg bevonul Budapestre, vajon mikor vonul ki. A békekonferencia tanácsa azonban július 11-én Franchet d'Esperey kezébe tette le a magyar kérdés megoldását.

Ormos Mária

A békekonferencia és a Párizs környéki békék

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az úgynevezett francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban – egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is – nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

A szovjetellenes intervenció

A háború befejezése után új összefüggésben vetődött fel az intervenciós politika kérdése. A háborúellenes és pacifista tendenciák a győztes államok hadseregeiben is erősödtek, s különösen nagy ellenállás mutatkozott a szovjet állam ellen folytatandó háborúval szemben. Mindemellett elestek már azok a szempontok, melyek korábban a hadi érdekekhez fűződtek. Ezért Wilson és Lloyd George bizonyos mértékig húzódoztak az intervenciós politikától, ezt azonban a francia katonai vezetők ellensúlyozni tudták, annál is inkább, mert a francia és a japán vezérkar állásfoglalását ebben a kérdésben több jelentős angol és amerikai politikus is támogatta.

Lábjegyzet

  1. Public Record Office FO 371. Vol. 3515.