Deák és a passzivitás politikája

A Múltunk wikiből
1853.
Jókai Mór: Egy magyar nábob című regénye.
A Pesti Lloyd Társulat megalakulása.

Annak a korszaknak, amelyben igazi politikai tekintélyt még a személyes teljesítmény s nem az uralkodói kinevezés teremtett, a reformküzdelmek és a forradalom korszakának legnagyobbjai közül csak Deák élt nemzete körében. Batthyány áldozatul esett a terrornak, Wesselényi – még hitet téve földre tiport nemzete igaza mellett – sírba szállt, Széchenyit a döblingi gyógyintézet zárta falai közé, Kossuth száműzetésbe kényszerült. Érthető, hogy sokak számára, akik a reformkor és 1848 eszméit magukénak érezték, az igazi értékek és hivatott új politikai vezetők kiemelkedését, felismerését lehetetlenné tevő önkényuralmi viszonyok közt eleve irányt szabó jelentősége volt Deák magatartásának. Népszerűsége széles körű kisugárzásában része volt annak, hogy Deák csak a forradalom sikerdús szakaszában osztozott a vezetés felelősségében, 1849-ben távol maradt a politikai fórumoktól, oly módon azonban, hogy joggal mentesült az ellentáborral való együttműködés gyanújától. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az 1848-ig vívott politikai harcokban megalapozott tekintélyét a közvélemény jelentős részében egyszerre öregbítette a kipróbált elvhűség és a csalatkozhatatlanság erényével. Deák 1854-ben évi járadék ellenében eladta birtokát a Széchenyi-családnak, s megmenekedve a birtokrendezéssel járó bonyodalmaktól Pestre költözött. Az „Angol királynő” szállóban lakó Kemény Zsigmond tanácsát megfogadva ugyanott rendezkedett be. Szállása kezdetben csak bizalmasai számára nyílt meg, az 1850-es évek végére azonban valóságos politikai klubbá vált, ahol a bennfentesek szerepét a volt centralisták töltötték be, de ahol sűrűn bukkantak fel más, hajdani liberális irányzatok, sőt a konzervatívok képviselői is. Deák sűrű szivarfüstben anekdotázva, a program-adásnak még a látszatát is kerülve fejtegette nézeteit az azokat óvatosan, de messzire szivárogtató hívei előtt. A politikai passzivitás, „a nemleges ellenállás” szükségességét, amelynek helyességéről meg volt győződve, nyíltan nem hirdette, de gyakorolta. Politikai és erkölcsi meggondolások késztették arra, hogy már 1850-ben udvarias levélben mondjon nemet Schmerling igazságügyminiszternek, aki részvételre kérte fel egy bécsi magánjogi értekezleten. Hírlapi közlés révén ennek országszerte híre ment, és a passzív ellenállás, amelyhez kezdetben ösztönösen folyamodott a hajdani politikai vezető réteg jelentős része, Deák állásfoglalásától megerősítve mind tudatosabban határozta meg e réteg magatartását.

A kis- és középbirtokos nemesség, sőt – ha tehette – a nemesi és a polgári értelmiség jelentős része is távol maradt a közéletnek az önkényuralmi hatóságok által kicövekelt fórumairól, nem vállalt hivatalt, sőt kerülte, hogy közhivatalt egyáltalán felkeressen. Tőle telhetően bojkottálta a hatósági rendelkezéseket, húzta-halasztotta a nemesség többsége által amúgy is csak fanyalogva vállalt adófizetést, visszatartotta közmunkára rendelt kocsiját, virtust csinált a fináncok kijátszásából, s ha merte, még a társadalmi érintkezést is megtagadta a rendszer tisztségviselőivel. A birtokos nemesség, amelyet viszonylagos gazdasági függetlensége és falusi életkörülményei leginkább tettek képessé a passzív ellenállás vállalására, nemcsak azokat sújtotta megvetésével, akik a” rendszert retrográd politikai meggondolásokból vagy egyéni érvényesülési törekvéseik folytán szolgálták, hanem gyakran olyan értelmiségieket is, akiket a kenyérkereset szüksége vitt rá arra, hogy hivatalt vállaljanak. Emellett ez az önkényuralmi rendszer működését nehezítő, a jogfosztottságba való belenyugvást társadalmi úton akadályozó ellenállási forma nem ritkán szembefordulásra vezetett a fejlődés követelményeit szolgáló intézkedésekkel is csak azért, mert azok az elnyomó hatóságoktól eredtek. A passzív ellenállás a maga életformát is átalakító visszahatásai révén a falusi és kisvárosi nemesség jelentős tömegeit idegenítette el a gyorsan változó világtól. Hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség egy része nemcsak a sebesen fejlődő európai, hanem az új formákat mutató bécsi, sőt pesti viszonyokhoz mérten is elmaradottá váljék.

Míg a birtokosság és az értelmiség tekintélyes hányada, a reformellenzék hajdani támogatóinak többsége a szó szoros értelmében teljes politikai passzivitásra rendezkedett be, Deák számára az ellenállásnak ez a formája korántsem jelentett közéleti tétlenséget. Különösen az 1850-es évek vége felé, amikor a hatalom a kulturális és a gazdasági egyesületek egy részének az addiginál némileg szabadabb teret engedett, Deák mind aktívabb szerepet játszott a formálisan politikamentes fórumokon. Mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia újjászervezésében vett részt, mint 1855-ben hatósági jóváhagyással választott „igazgatótag”, de ott volt többek között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület működésének fellendítői és az Első Magyar Általános Biztosító alapítói között is, mindenütt a kapcsolatok kiépítésében fáradhatatlan Csengeryvel az oldalán. Deák, akitől a konzervatív Szőgyény László már 1851-ben biztatást kért és kapott a birodalmi tanácsosság elfogadására, majd 1854-ben pozíciója megtartására, rendszeres érintkezésbe került a tudományos testületek és a gazdasági egyesületek vezetését kezükben tartó konzervatívokkal, mindenekelőtt szellemi vezérükkel, gróf Dessewffy Emillel, az Akadémia elnökével. Dessewffy az 1857. évi konzervatív memorandum aláírásának elhárítása ellenére abban reménykedett, hogy Deák Ferencet felhasználhatja majd nagyszabású politikai tervei keresztülvitelében. Ennél is fontosabb volt, hogy az a hajdani centralista mag körül szervezkedő és többek között Kemény Zsigmondot, Gyulai Pált és Salamon Ferencet is magához csatoló értelmiségi csoportosulás, amelynek Csengery Antal volt a lelke, az eredeti társadalmi és politikai környezetéből kiszakadt Deákot némiképpen befolyása alá is vonva, már az 1850-es évek derekától saját súlyának növelésére használhatta fel országos tekintélyét. Ez annál jelentősebb volt, mert az alkotmányos keretek közt megteremtendő társadalmi és politikai „egyensúly” meglehetős általánosságban tartott céljait valló csoport a politikai passzivitás viszonyai közt mind szélesebb körű tudatformáló szerephez jutott. Befolyása az Akadémiától a Kisfaludy Társaságig terjedt, de kapcsolatot tudott teremteni a katolikus Szent István Társulat egyik szárnyával éppen úgy, mint a protestáns egyházi szervezetekkel, a pesti nagypolgárokat tömörítő Lloyd Társulattal és a nagybirtokosok által irányított Magyar Gazdasági Egyesülettel. Rendelkezett a legfontosabb hírlappal, a Pesti Naplóval és a legjelentősebb folyóirattal, a Budapesti Szemlével is. Nemcsak a csoporthoz tartozók jó felkészültsége magyarázza mindezt, hanem alkalmazkodóképességük és kivételes politikai helyzetük is, amit az alapozott meg, hogy vezetőik jórészt külföldön, semleges helyzetben vészelték át az önvédelmi háború próbatevő esztendejét. Térnyerésüket az biztosította, hogy azok közül a tollforgatók közül, akiket a hatalom tevékenykedni és hatni engedett, néhány magányos kísérletezőtől eltekintve az ő csoportjuk mentesült csak az önkényuralommal együttműködőket sújtó közmegvetéstől. És ebben igen nagy szerepe volt annak a közismert kapcsolatnak is, amely a politikai passzivitás nagytekintélyű vezéralakjához, Deák Ferenchez fűzte őket.

Irodalom

Deák Ferenc egykorú megnyilatkozásainak és a politikai tevékenységével kapcsolatos adatoknak legfontosabb gyűjteménye: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. I–VI. 2. kiadás (Budapest, 1903). Leveleit lásd még többek között Deák Ferenc emlékezete. II. Levelek 1822–1875. Kiadta Váczy János (Budapest, 1890). (Bevezetése hivatkozik arra, hogy halála előtt Deák megsemmisítette levelestárát, így a hozzá intézett levelek túlnyomó részét nem ismerjük.) Sokban elavult biográfiája: Ferenczi Zoltán, Deák élete. I–III. (Budapest, 1904). Lásd továbbá: Deák-album. Emlékkönyv (Budapest, 1876); Csengery Antal, Deák Ferencz emlékezete (Budapest, 1877); Eötvös Károly, Deák Ferenc és családja (Budapest, 1901); Halász Imre, Egy letűnt nemzedék (Budapest, 1911); Horánszky Nándor, Deák Ferenc lelki alkatának és betegségének befolyása pályájára (Orvostörténeti Közlemények, 1972); Szabad György, Deák Ferenc három politikai korszaka (Magyar Tudomány, 1976). A passzív ellenállás formáira lásd a korszakkal foglalkozó valamennyi idézett emlékiratot.

Politikai magatartásformák az 1850-es években
„Kijózanítás” és illúziókeltés Tartalomjegyzék Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció