Deák Ferenc politikus

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Deák Ferenc ezereskapitány

született: Deák Ferenc Antal

Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.
politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő és
az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere
Wikipédia
Deák Ferenc, „a haza bölcse”(fényképezte: Ellinger Ede)
1833. május 2.
Először szólal fel az országgyűlésen Deák Ferenc.
1835. január 2.
A kerületi ülés Deák javaslatára az 1834. augusztus 28-i királyi válasz szavaival az úrbéri javaslatba iktatja a jobbágyok személy- és vagyonbátorságának elvét.
1839. március 21.
Deák Ferenc közbenjárására V. Ferdinánd engedélyezi a beteg Wesselényi gräfenbergi gyógykezelését.
1840. április 27.
Deák Ferenc József nádorral tárgyal az országgyűlésen kialakult helyzetről.
1840. április 29.
József nádor Bécsben kieszközli, hogy V. Ferdinánd kegyelmet adjon a szólásszabadsági perek vádlottjainak.
1840. április 30.
József nádor Deák és az ellenzéki vezetők tanácsára lemond arról, hogy az országgyűlésen felolvassa a szólásszabadságot elvben korlátozó kegyelmi leiratot.
1840. május 1.
József nádor az országgyűlésen ismerteti a királyi kegyelem tényét.
1845. február 9.
Deák a szentgróti fiókvédegylet alapításakor mondott beszédében kiáll a Védegylet mellett.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1854. november
Deák Ferenc eladja birtokát és Pestre költözik.
1861. május 13.
Deák első felirati javaslata az országgyűlés előtt.
1861. május 16.
A határozati párt ellenindítványát Tisza Kálmán terjeszti az országgyűlés elé.
1861. június 5.
A felirat 3 szavazatnyi többsége a képviselőházi szavazáson.
1861. június 6.
Cavour piemonti miniszterelnök halála.
1861. június 6–7.
A szlovákok nemzeti kongresszusa Turócszentmártonban.
1861. június 7.
A képviselőház nemzetiségi vitájának kezdete.
1861. június 12.
Az országgyűlés elfogadja Várady Gábornak a feliratot módosító indítványát.
1861. június 24.
366 fiatal pesti értelmiségi szolidaritási felhívása „Olaszország ifjúságához”.
1861. június 30.
Az uralkodó megtagadja a „felségsértő” felirat átvételét.
1861. július 5.
Az országgyűlés elejti a Várady-féle módosítványt.
1861. július 18.
Forgách Antal gróf kancellári kinevezése.
1861. július 19.
Esterházy Móric gróf tárca nélküli miniszteri kinevezése.
1861. július 23.
A horvát szábor határozata a Horvátország és Magyarország közötti államjogi kapcsolat tárgyában (1861: XLII. tc.).
1861. július
A határozati párt balszárnyának 1847 vagy 1848 című röpirata.
1861. augusztus 3.
A horvát országgyűlés elutasítja a birodalmi tanácsban való részvételt.
1861. augusztus 8.
Deák második feliratának országgyűlési elfogadása.
1864. december 27.
Albrecht főherceg bizalmasának, Augusz Antal báró első látogatása Deáknál.
1865. február
Deák Ferenc: Adalék a magyar közjoghoz című tanulmánya.
1865. március 27.
Az osztrák liberálisok támadása a képviselőházban Schmerling államminiszter ellen.
1865. április 7.
Augusz Antal báró mint az uralkodó megbízottja tárgyal Deákkal.
1865. április 11.
Vám és kereskedelmi szerződés Poroszországgal és a német Zollvereinnel.
1865. április 16.
Deák „húsvéti cikkének” megjelenése.
1865. május 7–9.
Apponyi György gróf bécsi lapja, a Debatte kiegyezési tervet ismertet.
1865. május 23.
A Pesti Napló közlése szerint a Debatte Deák nézeteit fejtette ki májusi cikksorozatában.
1866. július 19.
Deák Bécsben kijelenti, hogy a magyar kiegyezési feltételek változatlanok.
1866. augusztus 9.
A pesti állatkert megnyitása.
1866. augusztus 20.—szeptember 5.
Andrássy és Lónyay bécsi tárgyalásai.
1866. augusztus 25.
Törvény az államjegyek kibocsátásáról és forgalmának szabályozásáról.
1866. augusztus 27.
A szerb értelmiségi ifjúság szervezetének, az Omladinának megalakulása.
1866. augusztus 30.
A prágai béke Ausztria és Poroszország között.
1866. szeptember 18.
Az Internacionálé Főtanácsa magyarországi tevékenységgel bízza meg Hrabje Jánost.
1866. október 30.
[[Friedrich Ferdinand von Beust]] báró a Belcredi-kormány külügyminisztere.
1866. november 17.
Uralkodói leirat a közös ügyek rendezése tárgyában.
1866. november 19.
Az országgyűlés ismét megkezdi munkáját.
1866. november 20.
Az országgyűlési „baloldal” megalakulása.
1866. november 21.
A Deák-kör megalakulása.
1867. április 8–9.
A képviselőház Deák Ferenc indítványára határozatot hoz a horvát kiegyezés tárgyában.
1867. április 10.
A vármegyei autonómia helyreállítása.
1867. április 11.
A király május 1-re összehívja a horvát szábort.
1867. április 23.
A király leirata a horvát száborhoz a koronázáson való részvétel és a magyarokkal való tárgyalások felvétele tárgyában.
Kereskedelmi szerződés Olaszországgal.
1867. május 15.
A Magyar Történelmi Társulat megalakulása.
1867. május 17.
Igazságügyminiszteri rendelet a sajtóügy szabályozásáról és az esküdtszéki eljárás bevezetéséről sajtóvétségek esetén.
1867. május 18.
A horvát szábor elutasítja az uralkodó javaslatait a közjogi kérdések rendezésére vonatkozóan.
1867. május 19.
A BudapestHatvanSalgótarján vasútvonal megnyitása.
1867. május 20.
A Magyar Mérnökegyesület megalakulása.
1867. május 22.
Az ausztriai birodalmi tanács ülésszakának megnyitása.
Kossuth nyílt levele Deákhoz a kiegyezésről.
1876. január 28.
Deák Ferenc halála.

Tartalomjegyzék

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

A vámpolitikának a magyarországi tőkés iparfejlődés lassítását járulékosan segítő hatása ellen lépett fel Kossuth Lajos és mellette a liberális nemesi reformpolitika polgári haladást, s ezen belül a tőkés iparfejlődést előbbre vinni óhajtó más neves képviselői (Deák Ferenc, Klauzál Gábor és mások) a Magyar Ipar Egyesület alakítása, az Országos Védegylet életre hívása, tőkés vállalatok alapítására ösztönzés révén társadalmi, az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának munkássága útján pedig országos politikai eszközökkel.

Vörös Károly

A birtokos nemesség

Ám csak viszonylag kevesen voltak azok, akik világosan előre látva felismerték, hogy a polgári átalakulás többé fel nem tartóztatható, és annak elhúzódása esetén – még ha helyzetük közben nem romlanék is tovább – rétegük végül is olyan körülmények közé kerülhet, amelyben részint vagyona további aprózódásának, részint nyomasztó eladósodásának folytán már képtelen lesz megtartani korábbi súlyát és jelentőségét a polgárivá alakuló társadalomban. Ez a felismerés adott erőt annak a dinamizmusnak is, mellyel a középnemesség legvilágosabban látó elemei a század második harmadában immár az azonnali polgári átalakulást fogják sürgetni: először Széchenyi híveiként, majd csakhamar tisztába jőve programjának egyes lényeges kérdésekben nem az ő testükre szabott voltával, Deák, Kölcsey és Kossuth politikájához csatlakozva.

A paraszti árutermelés lehetőségei és a felhalmozás korlátai

A Magyar Királyságban az úrbérrendezés után is bizonytalan státusú földek telkiállományúvá nyilvánítása nemcsak hogy gyakorlatilag erősen csökkentette felettük a földesúr rendelkezési jogát, hanem végül elvileg is (1840-ben törvényesen is kimondva) a földesúri jogot csupán a telek haszonvételeivel való rendelkezésre korlátozta. Ez az elv pedig – nem hiába küzdött törvénybe foglalásáért a feudalizmus felbomlasztásában a jogi ideológia bomlásának oly nagy szerepet tulajdonító, óvatos Deák –, a feudális viszonyokat alapjukban támadta meg.

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

Megint máskor a parasztok szinte tüntetően provokálják a karhatalom beavatkozását, hangsúlyozottan azért, hogy így erőszakra hivatkozva tarthassák fenn szabad kezüket ügyük újrafelvételére: mintha Deák az önként levetett, illetve erőszakosan lehúzott kabátokról szóló híres hasonlatának lennének előképei.

Az úrbéri és a közgazdasági bizottság munkálatai

Ugyanakkor, végül is az úrbéri pátens szellemével összhangban, javasolták annak megtiltását, hogy a haszonélvezetet bármely földesúr meg-, illetve visszavásárolhassa. Az albizottság ezzel tulajdonképpen már megtette az első lépést a telket használó jobbágy tulajdoni jogának elismerése felé. Olyan gondolatot vetve fel ezzel, melyet az 1832–1836-os országgyűlés úrbéri vitáiban – megérezve benne az egész feudális jogi gondolkodás felbontására alkalmas alapelvet – Deák ügyessége fog megmenteni, az ellenzéknek az úrbéri kérdés tárgyalásában vallott részleges kudarca után is.

Gergely András

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

A megyék javaslatai, a követválasztások és követi utasítások azonban a megyék többségében végül is a reformpártiak győzelméről vallottak. Ez a győzelem sokszor egy-egy vagyonilag független, messzebb látó és jó szervező képességekkel rendelkező vezető (mint például Temesben Dessewffy Antal és Vukovics Sebő, Szatmárban Károlyi György és István grófok, illetve Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc) körül szerveződő csoport kitartó munkájának – persze néha múlékony – eredménye volt. Ilyen vagy hasonló befolyása volt Széchenyinek Sopron, sőt birtokai és személyzete révén még Zala és Somogy megyében, Wesselényinek Szatmárban, Andrássy Györgynek Tornában, Beöthy Ödönnek Biharban, Somssich Miklósnak Somogyban, ifj. Balogh Jánosnak Barsban, Deák Ferencnek Zalában.

A magyar liberalizmus kialakulása

”Tulajdon és szabadság azon édes kötelékek, melyek a polgárt legszorosabban kötik hazája sorsához” – szögezte le Deák 1836. évi követjelentésében.[1]

Az úrbér ügye

Az örökváltság vitájára országos ülésen 1834. november 10-én került sor. Újat mondani már alig lehetett, de a szónokok, az ország legjobb elméi: Kölcsey, Deák, Klauzál, Balogh, Bezerédj, Beöthy a végső erőfeszítés hevességével mondták el újra érveiket. „Itt nem előjog s kiváltság, nem osztályuk haszna, s nem is a kormányhatalom gyöngítése, hanem a nép millióinak emberi s polgári jogai, szóval, oly tárgy forog vala szőnyegen, melynek pártolásából reájok csak dicsőség, s melynek gátolásától a kormányra csak árny háramolhat; bátran lehettek tehát követelők s kitartók; sőt makacsok követelésökben„.[2] A magyar nemesség az adózó népnek tulajdon szerzésére valahára utat nyitni szándékozott, s az ki e jótékony szándéknak magát akadályul vetette, a kormány volt! Igenis a kormány volt!” – szögezte le Kölcsey.[3] „Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt – mondotta Deák –, mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítsa… Ha javaslatunk törvénnyé válhat, fél század múlva más fényben, más erőben áll fenn a magyar… A szegény adózó népnek reánk függesztett epedő tekintete tőlünk enyhülést és szabadságot kért vala, mi azonban csak alamizsnát vetettünk neki.”[4] E napon az örökváltság még – 25 szavazattal 18 ellenében – elfogadtatott, de ugyanezen a napon változott meg Szatmár utasítása, a következő napokban pedig Csongrádé – Klauzál megyéjéé —, Baranyáé és Hevesé, végül Abaújé, Torontálé, Krassóé. Bár időközben kedvezőre fordult utasítás is érkezett, egy hónap múltán, december 10-én – amikor a főrendek által visszaküldött tervezetet ismét tárgyalás alá vették – már megbukott az örökváltság (26 szavazattal 22 ellenében). Sorsában osztoztak az úriszék korlátozásáról és a jobbágy személy- és vagyonbiztonságáról szóló javaslatok is, melyeket a „rendszeres munkálatok” feneketlen örvényébe löktek. (Előbbit 25 szavazattal 23 ellen, utóbbit 27 szavazattal 21 ellen. Az elutasítás indokolása már a konzervativizmus alkalmazkodási folyamatának megindulását jelezte. Nem itt, hanem a törvénykezési munkálatoknál, később kell ez üdvös javaslatokat tárgyalni.) Deáknak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a jobbágy személy- és vagyonbiztonságáról szóló megbukott törvényjavaslatot beillesztették a földesúri bíráskodásról szóló törvénycikkbe.

További reformkérdések

Az 1831-es lengyel felkelés leverése után Balogh János az országgyűlésben javasolta, hogy kérjenek diplomáciai közbenjárást az uralkodótól a lengyelek érdekében. A kezdeményezés jórészt annak bizonyítására szolgált, hogy az országgyűlés a külpolitikát közvetlenül is befolyásolhatja. A rendek nyíltan, európai visszhangra számítva fejezték ki szolidaritásukat a lengyelekkel, s amikor a kormánypárti vezérszónok, Andrássy József esztergomi követ cinikusan kijelentette: „nemzetek vesznek, nemzetek lesznek”, méltó választ kapott Deáktól: „A világ történetei nem (arra) tanítanak, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet, némán s hidegen nézve, lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis veszélyben forgó, vagy ínségre jutott embertársainkat tehetség szerint a veszélyből kimenteni.”[5]

A tényleges diplomáciai eszközökkel azonban továbbra is a fejedelmi abszolutizmus rendelkezett, s a kortársak előtt szövetségkötései és megállapodásai rejtve maradtak. Amikor 1833 őszén Deák fenti szavait elmondta, az országgyűlés politikusai még bíztak az orosz–osztrák ellentét kiéleződésében, s ebben a hitben mondták beszédeiket a lengyel nemzet mellett.

A reformellenzék formálódása

Az 1832–1836. évi országgyűlés kezdetén kialakult a kerületi üléseket is előkészítő magántanácskozások rendszere: az ellenzék vezetői összejöveteleiken egyeztették elképzeléseiket a követendő elveket és taktikát illetően. E konferenciákon – többnyire Csapó Dániel tolnai és Novák Antal békési követ szállásán – dőlt el, hogy ki lesz a javaslattevő, milyen sorrendben következnek a hozzászólások, mi a teendő a javaslat bukása esetén stb. A megbeszélések fő szervezője Wesselényi volt. Erdélybe távoztával a tanácskozások megritkultak. Nem volt olyan egyéniség, akinek vezetését mindnyájan elismerték volna. Kölcsey távozása – vagy inkább eltávolítása – másik nagy tekintélyétől fosztotta meg a követi kart. Mindezt csak részben pótolhatta a fiatal Deák országgyűlési megjelenése (1833. május), akinek elvszilárdsága, tudása és tekintélye csak a tapasztalatszerzés hónapjai után érvényesülhetett.

Wesselényi perei

A magyarországi hűtlenségi per fő vádpontját a szatmári megyegyűlésen, 1834. december 9-én állítólag elhangzott azon kijelentése képezte, amely szerint a kormány „kilenc millió ember zsírját szívja”. Ez a politika parasztfelkeléshez vezethet. „Bizonnyal a kormány elnyomná a lázadást, s megmentene minket amazoknak csapásitól; de jaj lenne akkor nemzeti függetlenségünknek. Kinek vagyonunk és életünk megtartásáért volnánk lekötelezve, határtalan lenne annak felettünk hatalma.”[6] A vád később kiegészült azzal, hogy kapcsolatokat tartott fenn az országgyűlési ifjakkal és Kossuthtal, akik bűnös szervezkedés középpontjában álltak. A pert az országgyűlés ideje alatt szándékosan halogatták. Csak egy év múlva indultak meg az úgynevezett perbeli (írásos) szóváltások. Wesselényi védelmét saját maga vezette, de igénybe vette más ellenzéki politikusok: Deák és Kölcsey, továbbá ügyvédek (főügyvédje Benyovszky Péter, a hűtlenségi perek specialistája, utóbb Kossuth védője) segítségét is. Három évig húzódott a per, végül 1838 januárjában a királyi tábla közbenső ítélettel Wesselényi formai kifogásait elutasította, és érdemi védekezésre szólította fel. A vádat a rossz emlékű királyi jogügyi igazgatóság képviselte, amelynek valamennyi perbeli irományát a kancellárián dolgozták át, illetve ott hagyták jóvá ténykedéseit. Wesselényi barátai segítségével hozzákezdett a szatmári tanúvallomások összegyűjtéséhez, amelyek az inkriminált beszéd eltorzítását bizonyították, leleplezték a vád hamis és megbízhatatlan tanúit. (Közben országos visszhangot váltott ki az akkor már testi erejében megtört Wesselényi hősies helytállása, több napig tartó fáradhatatlan mentő munkája a pesti árvíz idején.) Végül 1839 elején nyújtotta be úgynevezett derekas védelmét, amely a több éves védelem és az ellenzék eszmei állásfoglalásának közjogi tudást, jogászi ügyességet, éles logikát, lélektani ismereteket egyesítő nagyszerű összefoglalása. (Készítésében többek között részt vett Kölcsey és Benyovszky, a végső formába öntés Deák és Wesselényi műve.) A védelem bizonyította, hogy Wesselényi nem mondta el a kérdéses passzust, továbbá. – s ez a védekezés legjelentősebb, elvi része – hűtlenségi vétséget szavakkal nem lehet elkövetni, csak tettel: a király és a kormány között különbséget kell tenni; a kormány bírálata pedig nem felségsértés, hanem polgári jog. Wesselényi egész tevékenysége ellenzéki tevékenység ugyan, de ennek megvan a maga jogosultsága a társadalom életében. (Wesselényi lemásoltatta és a megyékhez is eljuttatta a per iratait.)

A királyi tábla a hűtlenség vétkét nem látta ugyan bizonyítva (ez halálos ítéletet követelne), de „vétségei büntetéséül” háromévi fogságra ítélte a vádlottat. Néhány nap múlva a hétszemélyes tábla is helybenhagyta az ítéletet.

Wesselényi ekkor már súlyos beteg, a megvakulás fenyegette. Széchenyi és Deák közbenjárására engedélyt kapott, hogy büntetése felfüggesztésével szembaját az osztrák-sziléziai Bad-Gräfenbergben gyógykezeltesse.

A Törvényhatósági Tudósítások

A megyékből az ellenzék vezetői vállalkoztak beszámolók írására, Csongrádból Klauzál, Békésből Novák Antal, Zalából Deák, az oly fontos Pest megyei tanácskozásokról maga Kossuth tudósított.

A reformmozgalom helytállása

„Egyik nem kapott aratókat; mert elfogyott gabonája s mert nem adta volna meg a munkabért s már azt az új törvényeknek tulajdonítja; a másik nem kapott kaszásokat, mert keveset akart fizetni; harmadiknak hajdúját a korcsmán megverték bor közben; a negyediknek kocsisa szökött meg, mert több botot kapott, mint kenyeret s mindezek az új törvényt okolják; s talán, ha mernék, a májusi fagyot, az azótai szárazságot, egyszóval minden bajt nekünk tulajdonítanának” – tudósítja barátait Deák.[7]

Harc az alkotmánybiztosítékokért

A teljes cikk.

Deák Ferenc

A teljes cikk.

Az 1832–1836. évi országgyűlés öröksége

A szólásszabadság sérelmén kívül az előző országgyűlés számos törvényjavaslata maradt elintézetlen. Az akkor elfogadott törvények pedig továbbfejlesztésre vártak. Deák javaslatára az elintézetlen és legsürgetőbb kérdéseket vették vitatás alá.

A gazdasági törvényhozás

„A váltó-törvénykönyv behozatik” – hirdette büszkén az 1840:XV. tc. címe. A magyar törvény korábbi hazai munkálatok, hasonló tárgyú német törvények és jogtudományi források alapján osztrák szakértő, Ignaz Wildner vezetésével készült. Javaslatát csekély módosításokkal elfogadták. Deák indítványára hagyták ki a váltófogság intézményét, ezáltal a törvény az egykorúaknál humánusabb szelleművé vált. Elfogadása megszüntette azt az anomáliáit, hogy a hazai váltók kiállító elismerték az alsó-ausztriai bíróság ítélkezési jogát. A feltételek pontos körülírásával, váltóbíróságok szervezésével, a cégbejegyzés elrendelésével rendezett, korszerű viszonyokat teremtett. A szigorúbb feltételek nemes és nem nemes között már nem tettek különbséget. Vitás esetekben biztosították a sommás ítéletet és a rövid úton történő végrehajtást. Mindezzel fokozták a hitelnyújtók biztonságát, elősegítették a tőkeforgalom növekedését. Úgynevezett saját váltót csak a bejegyzett kereskedők, gyárosok :állíthattak ki. A váltó segítségével nemcsak a terményértékesítés és -felvásárlás közötti időben, hanem egész évben mozgósíthatták pénztőkéjüket. A földbirtokos sem kényszerült arra, hogy lábon álló termésére, még birkáin levő gyapjára uzsorakölcsönt vegyen fel, hanem „intézvényes” (például felvásárlójához intézett) váltóval segíthetett magán.

Az új évtized küszöbén

Széchenyi optimizmusa határtalan volt. Úgy érezte, hogy végleg elhárult minden akadály az általa szorgalmazott kiegyenlítő politika útjából. Követelései jelentős mértékben megvalósultak, és most már pártkülönbség nélkül minden „agitációt” félretéve (nehogy újra elveszítsék a kormány megnyert bizalmát) haladhatnak tovább az általa kitűzött úton. (Az országgyűlés jóváhagyta a hídépítő részvénytársaság megalakulását. Két év múlva lerakták a Lánchíd alapkövét. Időközben megindultak a munkálatok az Al-Dunán is.) Ám saját politikai tekintélye nem volt ahhoz elegendő, hogy elképzeléseit érvényesítse. Deákot szerette volna megnyerni, aki a megyei mozgalmaknál valóban óvatosságot tanácsolt. A testileg megtört, vakság felé közeledő Wesselényi úgy érezte, hogy kudarcokkal-sebekkel teli útja az új körülmények között nem folytatható. „A nyilvános közpálya be van előttünk zárva” – írja sorstársának, Kossuthnak.[8] A budai börtönéből kilépő fogoly azonban nem tört meg. „Erejében, elméjében a régi maradott.”[9] Készsége az átalakulás szolgálatára tovább erősödött. Deák álláspontja szerint is a legfőbb nyereség nem az anyagi természetű törvények megalkotásában áll, hanem a „nagyobb következésű szellemiek” a fontosak: „el van hárítva nagyban az ingerültség s meg van szüntetve a terrorismusnak keserű s veszedelmes epochája és mindez a nemzet jogainak sérelme nélkül” – bár a sérelmek orvoslása és a reformpolitika kibontakoztatása még hátralevő feladat.[10]

Vörös Károly

Kossuth és az ellenzék vezetése

Az, hogy konkrétan a Pesti Hírlap Kossuth kezére való átadásában a reformellenzéknek közvetlenül szerepe nem volt – mint láttuk – kétségtelen. A lap átvételének időpontjában azonban Deák valóban – bár mint állítá: más ügyben – éppen Pesten tartózkodott, s véleményét Kossuth nyilván kikérte. Ha anyagilag – és általában mintegy intézményesen – a reformellenzék nem járult is hozzá a lap megindításához (aminek fenntartása pedig nemcsak hogy nem igényelt támogatást, sőt: Kossuthnak szerény jólétet, Landerernek pedig igen jelentős hasznot hozott), az kezdettől fogva kétségtelen volt, hogy a Pesti Hírlap nem egy ember lapja, hanem egy párté, és annak törekvéseit szolgálja. Ezt a börtönből kilépett Kossuth azonnal és természetesen helyreálló politikai-eemberi kapcsolatai és azok iránya amúgy is világossá tették. És hogy ezt az ellenzék is így tekintette, azt az alapvető eszmei azonosságon túl nemcsak az ellenzék legjobb erőinek a lap hasábjain való szerepeltetése tanúsította, hanem és mindenekelőtt az ellenzék részéről Kossuthnak az országos fórumként is tekinthető Pest megyei közgyűlésen juttatott vezető szerep és az ellenzék vezetőinek kezdettől fogva határozott kiállása Kossuth mellett a lapja és személye ellen csakhamar meginduló támadások ellenében. A Pesti Hírlap jelentősége ilyen módon csakhamar túlnőtt az egyszerű hírlapén: egy egész kiterjedt és egyre határozottabban szerveződő dinamikus politikai irányzatnak válva mintegy szócsövévé.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a reformellenzék vezetői már az 1840-es évek elején is minden vonatkozásban egyetértettek Kossuthnak a Pesti Hírlapban követett politikájával és taktikájával. Már csak azért sem, mert a megyei politikában hagyományos tekintélynek örvendő, jómódú, hosszú évek óta sokszoros rokonság és az érdekek sokféle kapcsolatával egymáshoz fűzött középbirtokosok sokáig – ha nem mindvégig – bizonyos távolságot éreztek maguk és a birtoktalan zempléni fiskális között. A tartózkodás talán csak Kossuth és Deák viszonyában oldódott fel. Ám a Pesti Hírlap mondandóját akár aktívan kezdeményezve, akár csak passzívan eltűrve – pusztán a tény által, hogy Kossuth kezébe és tőlük alapjában függetlenül, politikai orgánum jutott – a gyanakvók is csakhamar mintegy kénytelenek lettek alkalmazkodni a lap által az egész ellenzék nevében kialakított és alkalmazott taktikához, már csak azért is, mert e taktika helyességéről, sikeréről e politika aktív tömegbázisának növekedése által napról napra maguk is meggyőződhettek. Kossuth az 1840-es évek kezdetére így a Pesti Hírlap révén kilépett tevékenységének korábbi keretei közül: a reformpolitikának immár nemcsak szervezője (mint az Országgyűlési Tudósítások és a Törvényhatósági Tudósítások idején volt), és nem is vértanúja (amivé fogsága emelte) vagy pusztán szószólója (amely szerepre az ellenzék nem egy tagja szánta), hanem önálló fellépésre is képesen, egyre inkább alakítója, meghatározója lett – és nemcsak annak taktikájában, hanem tartalmában is. Tekintélyét és jelentőségét gyorsan növelte, hogy Deák, az ellenzék elismert vezére (aki még 1841 végétől 1843 tavaszáig a büntetőtörvény és a börtönrendszer megreformálását tervező országos bizottság tagjaként Pesten tartózkodott) nem kívánt a politizálásnak erre a sajtóban kialakított terére lépni; átengedte Kossuthnak a politika tematikájának és társadalmi bázisának ilyen irányú kiterjesztésével járó feladatokat, ha ennek reális súlyát és lehetőségeit kissé szkeptikusan ítélte is meg. Mint szorosan a hagyományos intézményekhez kötött, azokban gondolkodó, erősen pragmatikus politikus, Deák az érdemi döntések és a politikai harc kimenetele szempontjából továbbra is a „köztanácskozásokat” tartotta a legjelentősebb fórumnak, és az ezek által meghatározott taktikai adottságokhoz alkalmazkodva, óvakodott attól, hogy a politika és a konfliktusok kivált ilyen, rohamosan gyorsuló fejlődésének idején bármit is írásban adva megkösse manőverezési lehetőségeit. De ez nem jelentette azt, hogy ugyancsak taktikai vonatkozásban nem volt nagyon is meggyőződve a közvélemény előkészítésében, agitálásában Kossuth által vállalt feladat jelentőségéről, maga részéről vállalva azt, hogy e politikát és Kossuth ezzel egyre szorosabban összeforrott személyét mindkét oldalon vitathatatlan tekintélyével minden támadással szemben megvédje. Mert a támadások is csakhamar megindultak.

Az új program és az újkonzervatívok

Csakhamar kudarcot vallott emellett kísérletük (melynek sikerében különben a konzervatív front sokáig reménykedett), hogy Kossuth mellől leválasszák (az ennek érdekében „józanságáért” nagy dicsérettel emlegetett) Deákot, és a nincstelenek a birtokosok ellen szerveződő harcának rémképét festegetve, jelentősebb meghasonlást idézzenek elő az ellenzék nemcsak alakuló főrendi csoportjában, hanem jómódú középbirtokosi rétegében is.

Az új program és Széchenyi

A Pesti Hírlap még csak alig négy hete jelenik meg, amikor Széchenyi január végén a Balogh-féle tudománynépszerűsítő társulat (tulajdonképpen egy társadalmilag-szervezetileg nyitott, a szélesebb értelmiségi rétegekhez szóló, őket szervező Akadémia igényének is felfogható) alapítási felhívását olvashatja. „Átcikázik” rajta: „Kossuth ellen kell fordulnom.”[11] Másnap levelet küld Deáknak, véleményét kérve a lap modora felől, február 5-én már célozgat a nádornak a Pesti Hírlap fokozott cenzúráltatására, 6-án megkezdi egy röpirat: A kelet népe írását.

Széchenyi aggodalmai – ha ma már részben indokolatlanoknak, részben egyfajta túlzott presztízsféltés következményeinek tűnnek is – az ő szempontjából mégsem voltak alaptalanok. Mint a társadalmi fejlődés rajzánál már említettük, ő a főnemesség azon nagyon keskeny rétegének volt a vezére, amely nem ellenezte, sőt – az újkonzervatívoktól eltérően, saját érdekeivel nagyon is összhangban levőnek érezve – éppenséggel (és mielőbb) kívánta a polgári viszonyok bevezetését. Ám Széchenyi ezen túl – nemcsak a nyers önérdek, mint inkább egyfajta jellegzetesen polgárias közgazdasági meggondolás alapján is – a hazai gazdasági életnek a polgárosodáshoz elengedhetetlen fellendülését, stagnálásából való kibontakozását az egyetlen ténylegesen létező hazai gazdasági erő, a nagybirtok fejlesztése, erősítése és az ezáltal elért felhalmozás tőkés vállalkozásokba: iparba és közlekedésbe való befektetése által vélte biztosíthatónak; – persze a nagybirtoknak így csak erősített gazdasági súlya az átalakulásban viendő vezető szerepét csak tovább erősítette volna. Ebből a józanul gondolkodó nagybirtokosok számára nagyon is elfogadható koncepcióból egyrészt az következett, hogy Széchenyi szemhatárán – mint már az 1830-as években megfogalmazott programjai is mutatták – sok minden, így elsősorban a társadalom nem birtokos rétegeinek problémái eleve szinte teljesen kívül maradtak; másrészt az, hogy ehhez ő is olyan politikai feltételek meglétét kívánta, melyek a reform végrehajtása során a fennálló hatalmi viszonyokat és azok bázisaként mindenekelőtt a nagybirtok vagyoni uralkodó pozícióit továbbra is biztosították volna. Ez a felfogás természetszerűen állította őt szembe a polgári átalakulás Kossuth által képviselt politikájával, melynek várható következményeként egyrészt a gazdasági élet teljes és egyúttal céltalan szétzilálását, másrészt a társadalom az átalakuláshoz kellő stabilitásának megzavarását, együttesen tehát éppen a polgárosodás csődbe vitelét és lejáratását látta és félte. Ezt elhárítandó törekvésében szövetségesként (a gazdasági, vagyoni, értelmiségi és adminisztratív elit várható támogatása mellett) a kormányt is számításba vehette, melynek – bár éppen nem a polgárosodás kifejlesztése érdekében – a politikai stabilitás fenntartása éppúgy az érdekében állott, s melynek kezében emellett még mindig, és éppen e kérdések megoldásához igen jelentős anyagi és politikai eszközök voltak ahhoz, hogy felhasználásuk esetén a megindult és még ki nem bontakozott magyar polgárosodás útját eltorlaszolja. És ha e számítás még nem jelenti is az udvarral való aktív kapcsolatfelvételt, a lojalitás útján Széchenyi akkor már nem állhatott meg. Kivált azután nem, hogy a Pesti Hírlap február 17-i, Kossuth által írt vezércikkében elolvashatta az ellenzéknek a főrendekhez címzett magabiztos kihívását: a nemzet sorsa beteljesedik „általok ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenök ha kell”.[12] De Széchenyinek így nem kell a reform: 1841 tavaszára megjelenik röpirata, A kelet népe.

A politikához magát ilyen módon mintegy visszakényszerítő Széchenyi röpirata gyakorlatilag és hatásában abba a jellegzetes arisztokratikusan polgárosodó politikai magatartásba hátrál bele, amit az újkonzervatívoknál is megfigyelhettünk, jóllehet Széchenyi koncepciója ettől nagyon is eltér. Az ő magatartásának középpontjában ugyanis az az aggodalom áll, hogy a fennálló rend visszásságait a legszélesebb körből s válogatás nélkül vett példáival bemutató Kossuth ezzel s a megszüntetésüket célzó – szerinte rendszertelen és átgondolatlan – javaslataival öntudatlanul vagy éppenséggel tudatosan (Széchenyi inkább az utóbbi valószínűségét érzékelteti) megbontja azt az egységet, melyet a reformok megvalósítása érdekében az országgyűlés végere részint a rendek és a kormány, részint a két tábla között Széchenyi végre létrejönni látott. Az újkonzervatívoktól eltérően azonban Széchenyinél már hangot kap az az aggodalom is, hogy Kossuth (és főleg köre) a magyarosodás igényének túlzott hangsúlyozásával nemzetiségi vonatkozásban is hozzájárul a társadalom szélesebb rétegei egységének megbontásához. Széchenyi elsőnek a (kétségtelenül legpolgárosultabb) német elemmel való erősödő szembefordulás veszélyeit említi; a nemzetiségi kérdés megoldását ezzel szemben az alkotmányos viszonyok mindenkire való kiterjesztésében látja. Kárhoztatja Széchenyi Kossuth taktikájában a megoldandó problémák rendszertelen, csak a szenvedélyek felkeltését szolgáló felvetését, kiemelve ezzel szemben a tervszerű cselekvés fontosságát. S a kötet utolsó fejezeteiben mintegy programként össze is foglalja e véleménye szerint megoldandó feladatokat: a közteherviselést (s nemcsak a háziadóban), a büntetőtörvény előtti egyenlőséget (ám itt – jellemzően a közrend megingásától való félelemre – a büntetés kiszabásában elutasítja a „puhaszívű ábrándozást”),[13] az általános Védkötelezettséget (sorshúzás alapján), az ősiség megszüntetését (a földbirtokos hiteligénylését megkönnyítendő), közlekedési utak építését (a tőkés vállalkozókat serkentendő 5%-os kamatbiztosítással), egy legalább 50 millió forint alaptőkéjű nemzeti bank alapítását, végül – önkritikát gyakorolva saját korábbi, e szempontból közömbös alláspontja felett – a köznevelés (valójában azonban inkább egyfajta nemzeti közszellem) kifejlesztését. A program sikere – mutat rá Széchenyi – mindenekelőtt a nemzeti erőknek a széttagoló municipális alkotmány mellett oly szükséges, de – véleménye szerint – csak a gazdaság önmozgása által megvalósítható összpontosítását és ennek érdekében Pest-Buda gazdasági központtá való fejlesztését igényli. Követendő morális magatartásként pedig a köznevelés révén önkritikát ajánl saját hibáinkkal szemben és a nemzeti kötelességérzet maximális kifejlesztését.

Széchenyi már röpirata elején, de a szövegben végig is (és általában több-kevesebb joggal) hangoztatja, hogy a reformokat illetőleg a maga és Kossuth nézetei között végül is nincs alapvető különbség. Mégis az egész röpiraton végighúzódik a gazdag nagybirtokos aggodalma és gyanakvása a nincstelen ügyvéddel és (nézetei és főleg taktikája hatására) könnyen veszedelmessé válható olvasóival szemben. Kétségtelen, Széchenyi jól érezte meg Kossuth politikájának új vonásait: azt, hogy a polgári reformnak ő immár – mint láthattuk – minden eddiginél szélesebb bázison és az ezt alkotó rétegek érdekében történő megvalósítására törekszik, ennek során tudatosan túl kívánva lépni az arisztokrácián, tekintet nélkül annak a polgárosodást is vállaló, sőt szorgalmazó csoportjaira, illetve azok osztályérdekeire. Ezt legvilágosabban a szabad föld, a kötelező örökváltság Széchenyinél nem szereplő igényének nyomatékos hangoztatása érzékelteti, s az arisztokrácia közreműködésével szembeni közömbössége. Mindez olyan politika körvonalait rajzolja ki, mely magabiztosan (Széchenyit és általában a konzervatívokat leginkább ezzel döbbentve meg) már új tömegeket érez háta mögött.

E tömegek – mint láttuk – már léteznek is, s igényeik már formálják a közvéleményt. így azután nem meglepő, hogy ha A kelet népe nagy port vert is fel, sokat beszéltek is róla, rövidesen második kiadására is sor került, Széchenyi mégis kétségtelenül csatát vesztett. A kormány hiába reménykedett – a megrendelő tetszésére hangoltan jelentő besúgók jelentéseinek tanúsága szerint – a reform híveinek megosztásában: a vagyonos elemek, így elsősorban az arisztokraták és a középbirtokosok leválásában az ellenzékről. Széchenyi álláspontja visszautasításban részesült. A kelet népe körül kibontakozó röpirat-irodalom és sajtóvita minden valamit is érő résztvevője – az újkonzervatívokat leszámítva, akik azonban továbbra is gyanakodtak Széchenyi polgárosodási igényei miatt –, éppúgy, mint a magánlevelezésekben tükröződő állásfoglalások is, egyhangúlag ellene fordultak, megtartva bár a reformok atyja iránti ételező tiszteletet. Eötvös (akit Széchenyi különben is bizalmatlanul szemlélt), Vörösmarty, nevesebb és névtelen kisemberek, végül maga a nagy taktikai ügyességgel védekező Kossuth és – akitől Széchenyi talán legkevésbé várta – Deák, majd Wesselényi is: mind a Pesti Hírlap modorát védelmezték, sőt – s éppen Deák megfogalmazásában – azzal vádolták Széchenyit, hogy a modort kárhoztatva szinte igazolja a kormánynak a sajtó- és szólásszabadság megfojtására tett korábbi terrorisztikus lépéseit.

Széchenyi és a kormány

A következő hetekben Széchenyi még egyre kilátástalanabb kísérleteket tett arra, hogy Deákot és Batthyányt Kossuthról leválassza, a nádornál is támaszt keresett, de ez józanul csupán hallgatott. Nem sokkal az akadémiai beszéd utáni napokban, december 5-én, Széchenyi – miután a Deákkal való megegyezésre célzó végső kísérletei is sikerteleneknek bizonyultak – egyensúlyát láthatólag teljesen elveszítve, a kormány magyarországi politikájában bennfentes Zsedényi Ede (ekkor helytartótanácsi tanácsos) biztatására levelet írt Gervaynak.

A büntetőjogi reform

Az ennek eredményeképpen elkészült egész munkálat bevezetésében Deák indítványára, aki a bizottság munkájában azonnal átvette a vezető szerepet, az elvi kérdéseket tisztázták: ennek során máris olyan jelentős elveket állapítva meg, mint többek között a büntetőtörvény előtti polgári egyenlőséget (kiterjesztve a törvény hatályát az egyházi és a nem tényleges szolgálatban álló katonai személyekre is); mind érdemi, mind formai vonatkozásban a fellebbezésnek és a perújítás kérésének az ügyész és a vádlott számára egyaránt lehetővé tételét; a halálbüntetésnek, a botozásnak és a büntetés minimumának (ugyanúgy, mint az ítélőszékek közül az úriszékeknek és a statáriumnak is) a büntetések sorából való kihagyását. Négynapi heves vita után azonban már itt megbukott az esküdtsézki rendszer Deák által nagy hévvel képviselt bevezetése. „Magyarországban arra, hogy az esküdtszéki intézet behozattassék, nincsenek a társasági állapotok, főkép a míveltség tekintetében eléggé kiegyenlítve”[14] – indokolják –, s ezen az sem változtat, hogy Deák terjedelmes és később még jelentős szerephez jutott különvéleményben védi meg e javaslatát. A továbbiakban a bizottság két részre oszolva tárgyalt: részint a büntető törvénykönyv, részint a börtönrendszer kidolgozása érdekében. Az előbbi bizottság ismét két albizottságra vált szét. Ezek közül az anyagi jogot megállapító albizottság munkáját Deák irányította (miután a bizottság ügyes szétbontásával sikerült ide összegyűjtenie a részt vevő összes jelentős ellenzéki szakembert: Bezerédjt, Eötvöst, Klauzált, Pulszkyt, a főrendek közül báró Wenckheim Bélát); a másik az eljárási joggal foglalkozott. Az elkészült albizottsági munkálatokat a teljes bizottság felülvizsgálta és módosította: így – nem is lényegtelen pontokon – az anyagi jogi rész egyes tételeit is. Deák különvéleményei ezek védelmében jól érzékeltetik a bizottság munkájában összecsapó ellentétes tendenciákat éppúgy, mint az ő, a feudális jogrendszert ellentmondásainak kiélezésével bomlasztó s egyes kis jelentőségű elvek szinte észrevétlen becsempészésével a maga számára későbbi lépéseiben jogalapot biztosító taktikáját is. Az el nem fogadott javaslatok egyike ugyanis a helytartótanácsnak a börtönök állapotáról az országgyűlés számára háromévenkénti jelentéstételi kötelezettségét mondta ki (ez pedig a kormányfelelősség elvének törvénybe iktatását, helyesebben becsempészését jelentette volna); egy másik az általános egyéves elévülést a király személye elleni vétségekre is kiterjesztette volna (az összbizottság azonban erre kivételesen tíz évet állapított meg). Egy ugyancsak visszautasított javaslat (jellemző módon: évszázadok óta támadhatatlan, Ulászló-kori törvényre hivatkozva) a hűtlen tanácsosok, az alkotmányt megszegő törvényhatóságok és köztisztviselők büntetendő voltát mondta ki. Deák albizottsága azt javasolta, hogy a helytartótanács csak a törvényesség szempontjából legyen jogosult a törvényhatóságok rendőri szabályainak előzetes felülvizsgálatára; hogy a szabad királyi városokban a büntetőbíróságokat választó testület ne a legtöbb adót fizetőkből, hanem az összes polgár által választandó személyekből álljon; hogy a felségsértés, a hűtlenség és a király személyének megsértése bűntetteiben az elsőfokú bíróság ne a királyi tábla, hanem (s már a bűnvizsgálatra is kiterjedő hatáskörrel) egy, az országgyűlés által választott, az abszolutizmusnak a közelmúlt pereiben oly kíméletlen kezét igen bonyolult jogi biztosítékok rendszerével megkötő bíróság legyen; végül, hogy a büntető törvénykönyv a polgári személyekkel bűnszövetségben levő katonák és papi személyek bűnügyeire is kiterjesztessék (ami az abszolutizmus e két készséges eszközének embereit kívánta volna elrettenteni a törvénytelen kormányakciók támogatásától).

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

A legnagyobb port a Zala megyei választás verte fel: az utasítások sorából törölték az adózást, ami a különben megválasztott Deáknak a követségről való önkéntes visszalépését eredményezte. Szatmár, Gömör és Borsod megyékben a már elfogadott utasítást ugyanilyen, többé-kevésbé véres atrocitások során utólag módosították: ez Szatmárban később a reformpárti követek visszahívásával is járt. A reform szempontjából kedvezőtlenül hatott, hogy egyes, kivált erős és számos kisnemesség lakta megyékben (ilyenek voltak az éppen említettek is) az adózás körül rendkívül kiélesedtek az inkább reformer hajlamú művelt középbirtokosok és a szegény kisnemesség közötti ellentétek is. A konzervatívok, de maga Széchenyi is, általában az adó ügyének és kivált annak Zala megyei, Deák visszavonulását okozó bukásáért – nem is egészen alaptalanul – Kossuth egyes túlzó párthívei agitációjának a kisnemesség által rosszul fogadott, az adózás ellenségei által jól kihasználható hibáit okolták. Valójában azonban e ponton a kudarc, függetlenül a konzervatívok leplezetlen, agresszív ellenagitációjától – láttuk milyen okokból – elkerülhetetlen volt,

Ugyanakkor – s először a magyar országgyűlések történetében – éppen nem veszélytelen gyújtóanyagként már a nemzetiségi kérdés is megjelent a választási küzdelmet befolyásoló tényezők között. A horvátországi tartománygyűlésnek az országgyűlés horvát követeit választó üléséről ugyanis az illír párt (mely Zágráb megyében az előző évben egész Zágráb városára kiterjedő zavargások között megszerezte a megyei igazgatás vezető pozícióit) ügyes manipulációval eltávolította a magyar ellenzékkel rokonszenvező Zágráb megyei nagyszámú, turopoljei kisnemességet, s így, kétségtelenül csalárd eszközökkel, saját embereit küldte be a magyar országgyűlésbe. Mindezek ellenére azonban talán most első ízben állt elő olyan alsótáblai követi kar, mely a hagyományos kormányellenes-sérelmi politikán túllépve túlnyomó többségében alapjában már egyértelműen a polgári reform irányába mutató pozitív utasításokkal volt ellátva. S valóban, ha bizonyos, nem is jelentéktelen pontokon a reform kiterjedését, mélységét illetőleg az egyes utasítások között voltak is különbségek, nem lehetett meglepő, ha az országgyűlés során, a követi kar túlnyomó részének magatartása számos fontos kérdésben általában haladónak bizonyult.

Olyan eredmény ez, melyben lehetetlen nem meglátni Kossuth – a társadalom gyorsuló átalakulásával felvetődött sokféle, általa mind számba vett, megvizsgált probléma tömegéből végül is a valóban jelentőseket jó érzékkel kiemelő és egy új politikai program pontjaivá fogalmazva a legszélesebb politizáló rétegekkel is megismertető, s mindjárt a választ is szuggeráló – publicisztikájának hatását. A most általános többséget nyert gondolatok, ha nagyrészt nem Kossuth gondolatai voltak is, jelentős részben az ő megfogalmazásában (és többnyire csakis azáltal) váltak, válhattak politikai programmá, és a sajtó által hetenként kétszer mindezt részletesen meg is magyarázó, mindenkinek személyes ügyévé tevő kezelésük és felhasználásuk révén nemzeti közvéleménnyé. Kossuth nem volt tagja az országgyűlésnek, melyben a régi megyei családok továbbra is – ám többnyire új generációikkal képviselve – megőrizték vezető szerepüket, de az országgyűlés rendi táblája az őáltala felvetett vagy legalábbis általa fogalmazott gondolatokat fogja védeni és vitatni, az ő lapjában ismertetett európai polgári tekintélyekre hivatkozva. Lapjában, mely e hónapokra ismét a régi Országgyűlési Tudósítások funkcióját veszi át, Kossuth így saját gondolatait és megfogalmazásait láthatja viszont.

Az udvart, mely a reformpárttal szembeni mindezen szavazási, választási akcióktól (legalábbis nyíltan) bölcsen távol tartotta magát és hivatalos képviselőit, s mely a reformnak legalábbis 6 ponton (s még látni fogjuk, mely okból) számára igen lényeges megbuktatását átengedte megyei ügynökeinek és a kisnemesség a kortesek manipulációi által könnyen fellobbantható szenvedélyeinek, ez a (különben, mint láttuk, nem váratlan) körülmény az országgyűlési harc vállalására kényszerítette. Helyzete az alsótáblán, egyes képviselői – így elsősorban Zsedényi Ede vagy az ifjú Mailáth György – nem közönséges képességei ellenére is, a választási harc után reménytelennek tűnt, s így elsősorban a felsőtábla megerősítése vált számára szükségessé. Itt a kormánynak, tekintettel a reformer csoportnak az arisztokrácián belül is végbement kialakulására és várható fellépésére, egyes elszegényedett és így anyagilag függő helyzetben levő arisztokraták mozgósításával is kísérleteznie kellett; túlsúlyát különben a (reformokkal szemben mindig jó szövetségesnek bizonyuló) klérus és a főispánok szavazatai amúgy is biztosították. A felsőtáblán így végül 196 szavazó jogú tag foglalt helyet: ebből 130 volt csupán főnemesi rangja alapján tag (közel egyharmad részüket mindössze 9 család adta), 23 (8 kivétellel ugyancsak főnemes) a főispán; mellettük a fiumei kormányzó és Horvát-Szlavonország képviselője, 11 (két kivétellel ugyancsak főnemesi rangú) világi zászlósúr és 30 római katolikus, illetve görög katolikus egyházfő volt hivatva biztosítani a kormány törekvéseinek sikerét. 518 távollevő főrend szavazati jog nélküli 537 képviselője az alsótáblán foglalt helyet. Az alsótáblának 234 szavazati jogú tagja volt: ebből 2 Horvátországot, 106 a vármegyéket, illetve a szabad kerületeket képviselte (ide számítva Fiumét és Buccari kerületét is); 47 szabad királyi város 94 követet küldhetett; az alsótáblára hivatalos egyháziak száma 32 volt. Ténylegesen azonban csak 2OO-an jelentek meg: hiányzott 6 egyházi méltóság; több szabad királyi város csak egy követet küldött, és a megyék közül hiányzott – Deák visszavonulása miatt tüntetve – Zala megye.

A társadalmi reform elemei

Az így feltámadt optimizmus tükröződött a királyi propozíciókra adott (a reformellenzék vezetői által felkeresett Deák és az alsótáblán az ő szerepét átvevő Klauzál közös munkájával Kehidán megfogalmazott) válaszfeliratban is. A felirat már bevezetésében szükségesnek érezte ugyan az ország sérelmeinek összefoglalását és felterjesztését („a kép mégis, mellyet hazánk állapotjának öszvege mutat, nem vigasztaló” – írják), mégis az előterjesztésekre azok jóindulatának őszinte elismerésével és ennek jeleként a tárgykör és a sorrend elfogadásával válaszolt. Panaszként került be azonban már a felirat bevezetésébe a Partium 1836-ban törvénybe iktatott visszacsatolásának végre nem hajtása, a magyar nyelv még kétséges helyzete, a vallási kérdés elintézetlensége, a népnevelés számos hiányossága, az adózók katonatartási és egyéb közterheinek igazságtalan felosztása, a diszkrimináló vámrendszer, a „kereskedést előmozdító eszközök” hiánya, a földbirtok s a „közhitel” még mindig meglevő bizonytalansága és az elszegényedés veszedelme, valamint – a politikai perekre célozva – „a személyes bátorlétnek már a múlt országgyűlés gondoskodására méltatott hiánya”. Végül konkrétan a múlt országgyűlésen elintézetlen vallásügyi törvényjavaslat megválaszolását és a királyi válaszok magyar nyelvű kiadását kérte a felirat.[15]

A kudarc oka: az udvar taktikája

Az udvar ilyen általános időhúzó taktikájának mechanizmusát különösen jellemzően mutatja a büntetőtörvény-javaslat sorsa. Az országos bizottság által készített munkálat Deák minden igyekezete ellenére is megmaradt a szakbírósági rendszer mellett, és az esküdtszéket elvetette. Az alsótábla törvényjavaslata azonban – mint az várható volt – módosította ezt a döntést, és az esküdtszékek szervezésének (és a halálbüntetés eltörlésének) alapjára helyezkedett. Az így módosított javaslatot (mely az összes, korábban vitás ponton a Deák különvéleményeiben kifejtett ellenzéki álláspontot tette magáévá) ezúttal 546 paragrafusban Szemere készítette el.

Az arcvonalak végleges kialakulása

Talán a kitűnő politikai érzékű Deáknak már az országgyűlésről való makacs távolmaradása és az aktív, operatív politikából betegségére hivatkozva átmeneti kihúzódása mögött is a számára döntő fórumnak tekintett „köztanáeskozások” reménytelenné, s főleg értelmetlenné válását: ennek megérzését, s belőle a következtetések levonását kell keresnünk, bármennyire tagadta is ezt.

A Védegylet

Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az ellenzéki országgyűlési politika kudarcának e napjaiban nem lehet meglepő, hogy az alsótábla ünnepélyes deklarációja ezt a Védegyletet mintegy az ellenzéki reformigény szervezett képviseleteként – és e minőségében az ellenzéki országos politika továbbvivőjeként – ismerte el; időben immár az országgyűlés nélküli periódusra, társadalmi hatókörében pedig (már túl is mutatva az országgyűlés által adott kereteken) az egész társadalomra kiterjedően. Logikus továbbfejlesztője volt ez annak a törekvésnek, mely már e történeti periódus első felvonásában, a Pesti Hírlap indulásával a politikának a köznemesség széles tömegein túl, a polgárosodó fejlődés sodrában most emelkedő, alakuló, szélesedő új társadalmi rétegekre: kispolgárokra, értelmiségiekre is kiterjedő megalapozását célozta, egyúttal a sajtón át számukra is hozzáférhetővé s egyszersmind folyamatossá is téve a politizálást – mint láthattuk, nem is csekély sikerrel. A Védegylet éppen erre nagyon is alkalmas volt: céljai éppen e rétegek számára voltak a leginkább kézzelfoghatóak, hiszen eddig is ők voltak a szerény, gyengébb minőségű hazai áruk fogyasztói, nem kis részben termelői is, s a hazai áruk ilyen kedvezményezése a mozgalmat társadalmilag nyitottá tette.

Ám ha az igények és a várható támogatók megvoltak is – és nem hiányoztak a spontán helyi kezdeményezések sem –, ahhoz, hogy a Védegylet a reformpolitika immár tényleges országos egységfrontjává, de emellett védegyletként is hatékony szervezetté válhassék, szervezőre is szükség volt. Olyasvalakire méghozzá, aki nemcsak nagy energiával és rendkívüli szervezőkészséggel rendelkezik, hanem vannak ismeretei egy, már a tőkés gazdaság szabályai szerint működni kívánó, kiterjedt organizáció eredményes működtetéséhez is. Ezt az embert is megtalálta a Védegylet: Kossuth személyében. Mert ő a címzettje a már idézett augusztus 24-i pozsonyi levélnek, melyben Perczel éppen ilyen, az Iparegylet szervezésénél bebizonyított képességeire hivatkozva, az ő segítségét kéri az egylet országos szervezéséhez.

Kossuth e feladatot akkor már nemcsak, hogy vállalhatta, hanem arra többé-kevésbé mintegy kényszerülve is volt. A Pesti Hírlaptól ugyanis a kormány – nem kis mértékben a lap az alsótábla üléseiről szóló részletes beszámolóitól, és azoknak az ellenzéki gondolatokat és magatartást terjeszteni és szervezni képes hatásától is tartva – ügyes és ravasz fogással mintegy kiléptette. Landerer 1843 végén megtagadta a Kossuthnak a lap egyre növekvő jövedelméből járó szerkesztői részesedés felemelését; Kossuth indulatában kilépéssel fenyegetőzött, amit Landerer a kormány sugalmazására nem késett elfogadni. 1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt. Nekik lett igazuk és nem Metternichnek, akit Kossuth szintén felkeresett: a kancellár azonban, helyesen látva meg a rokonszenves férfi kiváló képességeit, melléfogott a taktikával, nagyúri fölénnyel arra számítva (s ebben Széchenyi is befolyásolta), hogy a vagyontalan szegény ügyvéd végül hajlandó lesz eladni magát a kormánynak. Mint máskor, most is rosszul számított. Kossuth ugyanis – jó érzékkel – a Védegyletben azonnal meglátta a politika társadalmi bázisának szervezéséhez és kitágításához a politikai fejlődés adott szakaszában éppen a legmegfelelőbb eszközt: gazdaság és politika a nacionalizmus védpajzsa alatt végbevihető összekapcsolásának a tömegek mozgósítására kiváló eszközét.

A Védegylet szervezésében és országos hálózatának kiépítésében követendő taktika alapvonalait Kossuth már 1844 szeptemberében kidolgozta, a szervezni kívánt társadalom és az ellenfelek: magatartásuk és taktikájuk mély ismeretében. A szervezés megindításához mindenekelőtt országos intézményes háttér biztosítását tartotta szükségesnek, hogy az egylet elleni várható akciókat azonnal intézményes közügy védelmeként lehessen visszaverni: ezt, mint láttuk, országgyűlési határozatban az egylet nemsokára el is nyerte. Tervében az egylet maga egy központi igazgatóság mellett (mely az iparosokat hozná össze a vevőkkel) vidéki osztályokban lenne szervezendő; szerény tagsági díjat is lehetne szedni (ezt az alapszabály végül évi 20 krajcárban állapította meg) a működési költségek fedezésére és némi közvetlen ipartámogatásra. Ezt az utóbbit megkönnyítendő Kossuth az egylet majdani hálózatán át nagyszabású országos adatgyűjtést is tervez az iparfejlesztés adottságainak, helyi lehetőségeinek felmérésére, sőt felveti egy úgynevezett Iparcsarnok létesítésének gondolatát is.Ez iparcikkek átvételével és forgalmazásával foglalkoznék: garantálná az átvételt és megszervezné a kereskedelmi elosztást is, mégpedig nemcsak a hazai termelők, hanem az egylet által meghatározott időre a külföldi gyárosok által Magyarországon alapítandó gyárak termékeinek esetében is. Végül kitér a szabálysértő tagok ellen állmlnmzmulő (szükségképpen csak társadalmi) szankciókra is.

A Védegylet megalakítását a közvélemény általában kedvezően fogadta, kivált az ellenzéki megyékben, hiszen az egyletnek – minden, taktikailag feltétlenül szükséges tagadás ellenére is – az ellenzékkel való kapcsolata kezdettől fogva nyilvánvaló volt, Kossuth maga mint az egylet igazgatója rendkívüli aktivitással dolgozott annak érdekében, hogy a hazai ipart fokozott működésre (és ezzel együtt új befektetésekre), a külföld vállalkozó szellemű ipari tőkéseit magyarországi gyáralapításra, s a tőkét hazai találmányok finanszírozására bírja, Deák és Wesselényi – és nyilván sokan mások – aggódtak is a bojkottált áruk körének túlságos szélességén, kivált akkor, amikor a hazai ipar teljesítőképessége még csekély. Deák mint fegyelmezett politikus, aki az ellenzék egységét mindennél fontosabbnak tartotta, némi hallgatás után, megismerve az alapszabályokat, a Védegylet zalaszentgróti osztályának alakulásakor mégis nagy beszédben állt ki az egylet mellett, kivéve részét a szervezőmunkából is, Széchenyi nem csekély bosszúságára, aki még mindig nem mondott le arról a reményéről, hogy Deákot Kossuth mellől leválasztva, vele egy középpárt alakításába bocsátkozhat. Csalódását több részes cikkben vezette le, melyben a szentgróti beszédet elemzi, bírálja; de a végén ismét szövetkezésre hívja fel Deákot, s ismét eredmény nélkül. Így azután 1845 nyarának végére, az egy Árva megyét kivéve, minden megyében legalább egy védegyleti osztály működött; jellemzően a társadalom (gazdasági helyzetétől nyilván nem független) érzékenységére, aránylag legtöbb a Dunántúlról. Az osztályok (a községi, járási és megyei szintű, tehát különböző nagyságú szervezetek) száma ekkorra már elérte a 146-ot.

Mindez indokolja a kormány megdöbbenését, s az első sikerek láttán igyekezetét a mozgalom adminisztratív eszközökkel való elfojtására. Az egylet megalakulását azonban megakadályozni nem mervén, a további lépések még nehezebbeknek ígérkeztek. A királyi hivatalnokokat sikerült ugyan visszatartani az egylet támogatásától, a belépéstől, de az egylet és a vidéki osztályok működésének törvényességét, alakulásuk szabályszerűségét vitató próbálkozásokkal (megfelelő egyesületi törvény híján) jobbnak látták felhagyni. A kormány némi sikert csupán az egylet sajtó útján való propagálásánák a cenzúra és a nyomdaszabályzat alkalmazásával elért korlátozásával tudott felmutatni. Legbiztosabbnak a nádor által ajánlott megoldás maradt: hagyni kell a mozgalmat, kifullad magától is.

A tapasztalat a nádort igazolta: pusztán annak igénylése, hogy az emberek valamit ne csináljanak, nem volt alkalmas arra, hogy a mozgalmat hosszabb időn át életben tartsa. Az ellenzék azonban most már akkor sem léphetett vissza, ha a mozgalomnak ezt az eredendő hibáját – ha máskor nem, Deák aggályai után – sokan felismerték.

Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

E tendenciák világos felismerése – ugyanakkor foganatosításuk érdekében a kormánynak, s a végrehajtás során az új rendszer képviselőinek sokszor provokatív magatartása – és az ellenzéki megyék, köztük kivált az egyre inkább Kossuth irányítása alá kerülő Pest és a rendíthetetlenül Deák befolyása alatt álló Zala a rendszert leleplező állásfoglalásai, körlevelei ellenére hovatovább észlelhetőkké váltak a konfliktus lassú ellaposodását, az ellentétek sávjának beszűkülését mutató jelenségek is.

A centralisták

Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

De Kossuth kitűnő politikai érzéke cikkeinek e meghívókkal egyidejű közzétételével mindenesetre kitűzte a megoldás politikai nyomvonalát: a program (melynek kiadását ő maga már novemberben sürgette Deáknál) ezt a kérdést többé nem kerülhette meg, még akkor sem, ha a közelgő követválasztáson ezzel értékes szavazatok elvesztését kockáztatta volna.

A program kidolgozásának és összefoglalásának ekkor már megvolt a maga mintegy intézményesen szervezett társadalmi fóruma is. Az ellenzéki hajlandóságú pest-budai nemesi értelmiség, hivatalnoki és polgári réteg addigra már két szervezetet is létrehozott – mintegy a maga kaszinóiként –, jellemzően választva ehhez egy típusában is nyitottabb szervezeti formát, a kört. A Nemzeti Kör gróf Ráday Gedeon, a Pesti Kör gróf Teleki László elnöklete alatt működött mint az ellenzéki eszmék fóruma. Előbbi – mely Vörösmarty tanácsára Petőfi első kötetét adta ki – mérsékeltebb, utóbbi türelmetlenebb, radikálisabb volt. A két kör különben 1847 elején Teleki László elnökletével Ellenzéki Kör néven egyesült, hogy így – mint az ellenzék körlevele hangsúlyozta – biztosítsa a politikai pártegységet és mint a párt társadalmi mozgalmának központja társadalmi síkon is erőteljesebben harcolhasson a konzervatívok hasonló, a szélesebb rétegek megszervezésére és befolyásolására szánt szervezete, a Gyűlde ellen.

Az ellenzéki program azonban nehezen akart megszületni: a nézetkülönbségek is még fennálltak, Deák sem jött el a márciusi konferenciára. De a jelenlévő ellenzéki vezetők és vidéki küldöttek jó része most már nem akart tovább várakozni, ha Kossuth programjavaslatát túl radikálisnak találták is. Egy kidolgozandó nyilatkozat alapjául azonban elfogadták: bizottságot küldtek ki továbbmunkálására, s végső formába öntésére Deákot hívták fel. Ez elől már neki sem lehetett kitérnie: a következő pesti vásár alkalmából ismét összegyűlt ellenzékiek 1847. június 5-én így végre kiadhatják óvatosan nem nevén nevezett programjukat, az Ellenzéki Nyilatkozatot.

A nyilatkozat bevezetőjében (inkább Széchenyivel, mintsem a konzervatív programmal vitatkozva) fenntartja az ellenzék jogát a kormány ellehőrzésére s kijelenti, hogy e joggal élni is fog mindig, ha annak intézkedései törvényellenesek, vagy „következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak”. Annál is inkább jogosult erre, mert nem többségre támaszkodó alkotmányos kormányról van szó, emellett e kormány a birodalom más tartományait abszolutisztikusan kormányzó, s így a hazai alkotmányos viszonyokat ellenszenvvel néző erők befolyása alatt áll. Mindez nem ad garanciát arra, hegy a kormány valami új irányt kezdene, hiszen a régi sérelmek orvoslását meg sem kísérli. A nyilatkozat ezután felsorolja a sérelmeket: a Partium vissza nem csatolását; a határőrvidék katonai kormányzatát; itt és általában az iskolákban a nyelvtörvény végre nem hajtását; a horvát tartománygyűlés átszervezését; az adminisztrátori rendszer bevezetését. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy szükség van alkotmánybiztosítékokra: parlamentáris felelős kormányra; egyesülési és gyülekezési szabadságra; „célszerű sajtótörvényekkel körülírt” sajtószabadságra; szükséges továbbá Erdély és Magyarország uniója; az, „hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”, és a vallásszabadság.

Ezek után tér rá a nyilatkozat a tulajdonképpeni reformok kérdésére, „miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint a hon javára múlhatatlanul szükségesnek hisszük”. Ilyenként sorolja fel a közteherviselést (feltételéül kötve ki az adó felhasználásának országgyűlési meghatározását és számonkérését); a nem nemes, főleg pedig a szabad királyi városi és szabad kerületi népesség „képviselet alapján úgy törvényhozási, mind helyhatósági jogokban” való részesítését; a törvény előtti egyenlőség kimondását; az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszüntetését, kötelező örökváltság útján, tehát „a státus közbenjöttével”, állami közreműködéssel; végül az ősiség eltörlésével „a hitel és birtokszerzés biztosítását”.[16] Végül hangmsúyozza az ellenzék ragaszkodását a Pragmatica Sanctióban meghatározott birodalmi kapcsolathoz, de ragaszkodik az ország utoljára 1790-ben megerősített önállóságához, s utal arra, hogy Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatának bizonyára javára válnék, ha utóbbiak is alkotmányosan kormányoztatnának.

Ellentétben a konzervatív programmal, az Ellenzéki Nyilatkozat világos és pontosan fogalmazott szöveg: egyértelmű állásfoglalásokkal és világosan meghatározott reformkövetelésekkel. Az óvatos fogalmazás azonban emellett még olyan apró támpontokat is elrejtett a szövegben, melyekből szükséghez képest a program továbbfejlesztése is kiindulhat; így a népképviselet igényének, vagy a minden osztály, illetve a más nyelvű hazai népek egyesítendő érdekeinek említésekor. Egészében azonban mindez már alaposan túllép a fennálló feudális viszonyokat csupán módosító, de gyökereiket nem érintő reform keretein: a polgári átalakulásnak az 1830-as évek kezdetétől állandóan formálódó, alakuló, a politikai és társadalmi viszonyokkal, feltételekkel egyeződő programja, illetve annak alapvetése most készen áll előttünk. Választ várva a társadalomtól (egyelőre s közvetlenül még mindig csak a nemességtől) arra: elismeri-e ezeket a kérdéseket sajátjainak és megoldásukat saját válaszainak?

A válasz előfeltétele: magának a nyilatkozatnak közzététele azonban nem ment simán. Az egy kis kőnyomdában cenzúra nélkül kinyomott és szétküldött példányoknak a hatóság csakhamar nyomára jött és a nyomdát is lefoglalták; így a további példányok közzététele elmaradt. Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját. Hunfalvy közgazdasági problémákról értekezett Adam Smith szellemében; Beniczky az udvarnak az országot elszegényítő gazdaságpolitikáját leplezte le. De voltak itt versek is Petőfitől (többek között a Palota és kunyhó), Vörösmartytól, Garaytól stb. – mintegy az ellenzéki magatartás és tábora kiterjedtségét és színvonalát is érzékeltetendő. A kötet fő mondanivalóját azonban Kossuth két cikke hordozta: az egyik (Deregnyei álnéven) Ellenzék és Pecsovics címen a konzervatív pártprogramot szedte darabokra, a másik, saját neve alatt, Adó címmel Széchenyinek válaszolt. Ez a konzervatív pártprogramnak a közteherviselés kérdésében kialakított koncepcióját leplezi le, és az olvasót és Széchenyit a reformok további késleltetéséből származó veszélyekre: a magyar politikának az igényektől való egyre erősebb lemaradására, lekésésére figyelmezteti szenvedélyes szavakkal és erős logikával. Az Ellenzéki Nyilatkozat a kötet utolsó darabja: láthatólag az utolsó órában nyomták hozzá a már kész kötethez. De nem elkésetten: az Ellenőr is még idejében bejutott az országba ahhoz, hogy befolyásolja az immár új országgyűlésre és új követválasztásokra készülődő nemesi közvéleményt.

A konzervatív program és az Ellenzéki Nyilatkozat közzétételével tulajdonképpen lezárul az 1840-es évek politikai fejlődésének az a folyamata, mely a politikát – támaszkodva a társadalom átalakulásával megjelenő új rétegek igényeire – kivitte az országgyűlés, sőt a megyegyűlések termeiből is, és előbb a sajtó, majd az egyesületek útján a problémákat a társadalom egyre szélesebb, már a nemesség keretein is túlnyúló rétegeihez juttatta el, így mintegy elő is készítve őket az átalakulásban s azután rájuk váró feladatok, általuk ellátandó funkciók elvégzésére. E fejlődés végpontján, immár a polgári forradalom előkészítésének utolsó lépéseként így jelennek meg a korabeli polgári politika klasszikus politikai magatartásainak megfelelő pártok: a konzervatív és a liberális párt. Ha egyelőre még csak a feudális társadalom intézményes kereteiben, attól természetszerűen korlátozva és deformálva is, de lényegében már készen arra, hogy ennél mélyebben, gazdaságilag és társadalmilag meghatározott és ilyenként ugyancsak még az átmenet vonásaival jellemzett magatartásaikat egy polgári átalakulás viszonyai között is képviselni tudják.

Kossuth a cél előtt

E mostanra a maga teljességében felismerhetővé lett végcélnak szemszögéből találjuk meg a magyarázatot az 1840-es évek Deákjának és Széchenyijének e stratégiához való viszonyára – de ezáltal mindkettejük egész politikai magatartására is. A kortársak közül ugyanis ők ketten voltak, akik – maguk is effajta, már stratégiai célt tűzve maguk elé – kétségtelenül gyorsan felismerték Kossuth politizálásanak minőségileg új vonásait – ha nem is azonos mértékben és módon. A világos pillantású, fegyelmezett és logikus Deák a sikert illetőleg bizonyos kételkedéssel nézte ugyan e stratégia túl szélesnek érzett sávban végbemenő kibontakozását, de alapjában egyetértett annak antiabszolutista és polgárosodó végcéljával, és mikor szükségesnek látta, nem is vonta meg támogatását tőle. Ő maga azonban a politizálást mindvégig elsősorban a már fennálló intézmények kereteiben kívánta koncentrálni, ezeknek egyre felismerhetőbb ideológiai és gyakorlati repedéseit feszegetve-tágítva – de még visszavonulva akkor, ha erre egyelőre nem látott lehetőséget. Deákkal ellentétben a szenvedélyes Széchenyi láthatólag nem tudta pontosan felismerni, meghatározni e stratégiát, de igen jól megérezte ennek megjelenését és (kétségtelenül, Deáknál is jobban) rendkívüli hatékonyságát. Most és így lesz világossá az is, hogy a „modor”, amit Széchenyi az 1840-es évek eleje óta állandóan Kossuth szemére hányt, az ő számára végül is e stratégiának volt a megjelenési formája: olyan valami, ami joggal döbbentette meg a kormány és ellenzék kicsinyes taktikázását ugyan mélyen lenéző grófot, de akinek 1830 óta kialakuló, műveiben jól tükröződő saját polgárosodási stratégiája, amely az átalakulást csak a kormánnyal együtt, sőt csak annak közreműködésével látta lehetségesnek – anélkül viszont kivihetetlennek és ennek megfelelően értelmetlennek, sőt veszélyesnek is –, Kossuth stratégiájával összemérve eleve is egyre reménytelenebbnek látszott. A lehetetlen helyzetekben átmenetileg visszavonulni is kész Deákkal ellentétben a hasonló helyzetbe jutott Széchenyi erre a kormány mellé állt.

Arató Endre

Széchenyi és a konzervatívok felfogása

De a liberális ellenzék soraiban is akadtak, akik türelmesebb álláspontot képviseltek Kossuthnál és a liberális középnemesség zöménél. Ezek a nemzeti kérdésben közelebb álltak Széchenyihez, mint Kossuthhoz; Deák Ferenc 1843-ban, Zala vármegye közgyűlésén nem helyeselte azt a javaslatot, amely meg akarta tiltani a szabad királyi városoknak, hogy német nyelven tanácskozzanak. Ilyen módon nem lehet a magyar nyelvet terjeszteni – vallotta Deák. Hasonló volt Batthyány Lajos gróf álláspontja is, aki helytelenítette, hogy a horvátokat megyéik belső közigazgatásában anyanyelvük helyett a latin nyelv használatára kényszerítik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Széchenyi és a hozzá közel állók a nemzeti kérdésben látszólag progresszívabb nézeteket vallottak, mint Kossuth és az ellenzék. S ha aláhúzzuk, hogy Széchenyinek a nemzetiségek iránti toleranciája objektíve előbbre mutatott, mint az ellenzék politikája – és ezt a tényt a nemzetiségekkel való viszony megjavítása szempontjából semmiképpen sem becsülhetjük le –, látnunk kell azt is, hogy mindez nem abból következett, mintha Széchenyi általános felfogása az ellenzékénél előbbre mutatott volna, hanem éppen fordítva: Széchenyi elmaradt az ellenzéktől mind szociális, mind pedig nemzeti téren. Az ellenzék következetesebben akarta a feudalizmus felszámolását, a polgári fejlődés biztosítását, mint Széchenyi. Márpedig ismeretes, hogy a nemzeti mozgalmak erősödése, a nemzeti ellentétek éleződése szoros kapcsolatban áll a polgári fejlődéssel. illetve annak követelésével. Széchenyi a polgári fejlődés kívánságában nem jutott el addig, ameddig az ellenzék, s ez tükröződött nemzetiségi politikájában is. Türelmessége tehát nem fejlettebb, progresszívabb, hanem éppen a feudalizmus felszámolását illetően az ellenzékénél következetlenebb koncepciójának a következménye volt

S hadd utaljunk itt arra a már érintett kérdésre, hogy a Jelenkor Széchenyi álláspontjával egyezően a birtokképesség jogát türelmes nemzetiségi politikája ellenére – az ellenzéktől eltérően – éppen a nem magyar népekkel szemben kívánta korlátozni, ami a polgári átalakulás visszafogásával volt egyenlő, a földtulajdon megszerzését a magyar nemzethez való tartozás kötelezettségével kapcsolta össze. E kérdésben – s még több ilyen probléma volt – az eddigiektől eltérően tehát Széchenyi képviselte a türelmetlenebb nemzeti álláspontot. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, felfedezhetjük, hogy mindez összefüggésben állott általános politikai elveikkel: a magyar nemzetiség védelme mögött nemesi érdekek húzódtak meg. Széchenyitől eltérően az ellenzék, következetesebben harcolva a polgári átalakulásért, fordult szembe a magyar nemzeti érdekek hangoztatásával, és éppen haladóbb burzsoá céljai forrósították át optimista magyar nemzeti koncepcióját. Baloghy türelmessége is a nemesség uralmának fenntartásával, s az ebből fakadó jól megfontolt érdekekkel kapcsolódott össze.

Ami a liberális ellenzék toleráns nemzetiségi politikát valló tagjait illeti, ők is azok köréből kerültek ki, akik a polgári jogok követelésében Kossuthtól jobbra, az ellenzék jobbszárnyán álltak (mint például Deák Ferenc vagy Batthyány Lajos). A liberális nemesség e képviselői egyébként nemcsak a polgári átalakulás kérdésében maradtak el Kossuthtól, hanem ahhoz szorosan kapcsolódó magyar nemzeti programjuk sem ment el addig, ameddig Kossuthé vagy a radikálisoké.

Összegezésül tehát megállapíthatjuk: azok, akiknek – polgári követeléseikhez hasonlóan – mérsékeltebb magyar nemzeti céljaik voltak, türelmesebb nemzetiségi politikát követtek a nem magyar népek irányában. Ugyanez megfordítva is érvényes: akik a magyar függetlenségért következetesebb harcot folytattak – mint Kossuth vagy a radikálisok – , azoknak a nemzetiségi politikájuk is türelmetlenebb volt. Ez az ellentmondás a kor nacionalizmusának törvényszerű következménye volt. Tévednek tehát azok, akik a reformkorban a haladóbb Kossuthtól és a radikálisoktól progresszívabb nemzetiségi politikát várnak, mint a mérsékeltebb Széchenyitől, Deáktól, Batthyánytól, Baloghytól.

Vörös Károly

Előkészületek az országgyűlésre

A kormány adminisztrátorok és kormányhű főispánok teljes támogatását élvező és – láttuk – évek óta előkészített energikus és kíméletlen választási kampánya így végül is csak mérsékelt sikerrel járt. Igaz, nem egy helyütt sikerült kibuktatnia az ellenzék olyan jelentős vezetőit, mint Csongrádban Klauzált, Tolnában Bezerédjt, Biharban Beöthyt (bár a bihari utasítás ennek ellenére is ellenzéki szellemben fogalmazódott), a Zalában ezúttal simán megválasztott Deák pedig nem fogadta el a mandátumot.

Spira György

Belharcok április első napjaiban

Az országgyűlés ugyanis ekkor kezdte tárgyalni a megyék újjászervezésével foglalkozó törvényjavaslatot, amelyet Kossuth dolgozott ki s amelynek legfontosabb paragrafusa úgy szólt, hogy a megyei közgyűlések szerepét a törvény életbelépése után egy népképviseleti úton választandó testületnek kell átvennie. Ez a tervezet pedig heves ellenzést váltott ki a leendő kormánynak egy másik tagjából, a közmunka- és közlekedésügyi miniszterré jelölt Széchenyiből, aki attól tartott, hogy Kossuth elképzeléseinek megvalósulása esetén a megyék irányítása ki fog csúszni a nemesség kezéből s ezzel azokon a helyeken, ahol a lakosság többsége nem magyar, a nemességé viszont igen, egyben a magyarság kezéből is. S Kossuth hiába juttatta kifejezésre, hogy a megyéket ő sem kívánja nem nemesek vagy nem magyarok kezére játszani s maga sem volna a megyei igazgatás népképviseletre alapozása mellett, ha nem arra számítana, hogy ebből elsősorban éppen a nemességnek lenne haszna, hiszen máskülönben tovább fokozódnék az a gyűlölség, amellyel a nem nemesek tömegei a megyék nemesi vezetői iránt viseltetnek, a népképviselet bevezetése esetén viszont a szavazóközönség minden bizonnyal megint csak ezeket a vezetőket állítaná a megyék élére; hiába lett hát nyilvánvalóvá, hogy Széchenyi és Kossuth céljai között ez esetben sincs lényegi különbség: a céljaik irányába vivő út megválasztása tekintetében olyan nagy különbség mutatkozott kettejük között, hogy emiatt a kormány, jóllehet formálisan még hivatalba sem lépett, máris kormányválság kezdte környékezni. A leendő igazságügy-miniszternek, Deák Ferencnek végül is mindkét szemben álló féllel sikerült elfogadtatnia egy közvetítő megoldást, amely szerint a megyerendszert végérvényesen csak a következő országgyűlés szabályozza majd, addig pedig a megyei közgyűlések feladatait mindenütt egy ideiglenes bizottmány lássa el, s ennek tagjait a továbbra is fejenkint szavazó nemesek, valamint a nem nemesek községenkint korlátozott számban kijelölendő küldöttei válasszák meg.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

A kilenc miniszter közül három – Deák, Klauzál és Szemere – a jómódú középbirtokos nemesség soraiból került ki s a liberális nemesi mozgalomnak a megyékben legnagyobb súllyal bíró mérsékeltebb köreit képviselte. Eötvös személyében bekerült azután a kormányba a volt nemesi ellenzék kicsiny, de ugyancsak nagy tekintéllyel rendelkező centralista csoportjának legfőbb hangadója is, aki egyben – akár maga Batthyány – az eddigi főrendi ellenzéket is hivatva volt képviselni a kormányon belül. S hogy a liberális nemesi mozgalom balszárnyának feje, Kossuth – bármennyire vörös posztó is az udvar híveinek szemében – nemkülönben tagja legyen a kormánynak (ha nem is a kulcsfontosságú s őt elsősorban megillető belügyminiszteri, csupán a pénzügyminiszteri tárca birtokosaként), ahhoz Batthyány úgyszintén ragaszkodott – már csak azért is, hogy a folyamatban levő országgyűlés ellenzéki vezérszónokának képességeit s azt a népszerűséget, amelyre ő kivált a parasztság soraiban tett szert a jobbágyfelszabadításért folytatott szívós küzdelmével, a továbbiakban ne a kormány baloldali ellenzéke kamatoztassa a kormány rovására, hanem éppen a kormány aknázhassa majd ki az esetleges jobboldali törekvések ellenében.

Batthyány azonban nemcsak azon volt, hogy a liberális nemesség valamennyi színárnyalatának hívei, sőt minél nagyobb paraszti tömegek is a kormány mögött sorakozzanak fel, hanem igyekezett a kormány javára hangolni a nemesi ellenzéktől eddig jobbra elhelyezkedő köröket is. Meghívta tehát kormányába Széchenyit, aki a 30-as évek elején, igaz, a polgári átalakulás szükségességének első nagy szószólójaként lépett fel Magyarországon s március 15-e óta is igen sokat tett az átalakulás útjában álló akadályok elhárításáért, közben viszont hosszú esztendőkön át késhegyig menő harcot vívott az ellenzékkel, s még az elmúlt év őszén is az ellenzéki törekvések visszaszorításának célzatával választatta meg magát országgyűlési követte. Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd. Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

Hiába került hát a kilenc miniszter közé két olyan is, akinek a polgári átalakulás ügye iránti odaadása legalábbis kétes volt, a közvélemény ennek ellenére teljes joggal várhatta a kormánytól, hogy működése maradéktalanul meg fog felelni azoknak a liberális elgondolásoknak, amelyek tagjainak döntő többségét vezérlik. És a közvélemény várakozása nemcsak azért lehetett nagy, mert a miniszterek döntő többsége magát már jóval 1848 előtt is a polgári átalakulás ügyének fáradhatatlan előharcosaként tette ismertté, hanem azért is, mert ez a gárda olyan szellemi színvonalú együttest alkotott, amilyen a történelem során vajmi ritkán vette kezébe valamely ország kormányrúdját. Nem beszélve arról, hogy a szakminiszterek tekintélyes hányada a közvetlen hatáskörébe utalt ügyeknek – így például Klauzál és Kossuth a gazdaságpolitikai, Széchenyi a közlekedési eszközök fejlesztésével összefüggő, Deák pedig a jogkodifikációs kérdéseknek – nem mindennapi gyakorlattal bíró szakértője is volt.

A munkához látó kormány

Majd mikor nyilvánvalóvá lett, hogy a márciusi fordulatot a parasztság is csupán első lelkesedésében fogadta egyértelmű elégedettséggel s apránkint fogyni kezd azoknak a parasztoknak a száma, akik hajlandóak beérni az úrbéres szolgáltatások meg a papi tized eltörlésével, akkor Deák is hozzálátott egy a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó törvénytervezet kidolgozásához. Eötvös pedig ezzel egyidejűleg tető alá hozott egy az elemi oktatás rendszerének gyökeres megújítására szolgáló törvényjavaslatot.

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

És ha az udvar valóban újabb tárgyalásokba óhajtott volna kezdeni, akkor ezt az augusztus 31-i királyi leirat kibocsátása nélkül is megtehette volna. Hiszen a leirat kibocsátásakor a magyar kormány két tagja, Batthyány és Deák már harmadnapja éppen Bécsben tartózkodott és éppen tárgyalások végett tartózkodott Bécsben, anélkül azonban, hogy az uralkodó érdemleges eszmecserére méltatta volna őket.

Ami annál is beszédesebb tény, mivel Batthyányék ekkor a végveszély tudatában már minden korábbinál nagyobb engedmények tételére is elszánták magukat. Ha tehát a magyar kormányt az osztráknak alárendelni továbbra sem voltak is hajlandóak, Horvátország számára – a korábbi álláspontjával végre gyökeresen szakító kormány augusztus 27-i döntése értelmében – immár a lehető legkiterjedtebb autonómiát készültek felkínálni, sőt most, fölelevenítve egy Kossuth által már jó néhány éve megpendített, a forradalom kitörése óta azonban eddig egyelőre általa sem emlegetett gondolatot, szükség esetén akár Horvátország Magyarországtól való teljes különválását is készek voltak már megajánlani. Maga Batthyány meg azt tervezte, hogy ha ez sem lesz elegendő, akkor fel fogja áldozni a magyar had- és pénzügyigazgatás márciusban oly nehezen kiharcolt önállóságát is, s hozzá fog járulni közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium létesítéséhez.

Csakhogy az udvari köröket, amelyekben Lombardia visszafoglalása óta szilárd meggyőződéssé lett, hogy ezekután a magyar forradalom felszámolása is pusztán idő kérdése, többé ekkora engedmények kilátásba helyezésével sem lehetett tárgyalásos kiegyenlítésre bírni. S kivált nem lehetett kielégíteni őket a Batthyány-kormány részéről Horvátország javára előirányozott lépésekkel, hiszen az udvar mind ez ideig azt hangoztatta ugyan, hogy oltalmazni kívánja a horvát nemzeti érdekeket, a valóságban viszont egyáltalán nem arra törekedett, hogy a horvátoknak (vagy a birodalom bármely más népének) a korábbinál nagyobb mozgási szabadságot biztosítson, hanem éppen arra, hogy a birodalom március óta nagyobb mozgási szabadságot követelő vagy máris ilyen nagyobb mozgási szabadság birtokába jutott népeit újfent a birodalmi egység feltétlen tiszteletben tartásának az ösvényére terelje. De az udvari köröket természetesen nem lehetett kielégíteni a közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium megszervezésére vonatkozó ajánlattal sem, hiszen az udvar nem azért tűzte ki céljául a Magyarország számára márciusban kicsikart had- és pénzügyigazgatási önállóság felszámolását, hogy most ennek fejében a birodalom egészének had- és pénzügyigazgatásába engedjen beleszólást a magyar liberálisoknak, hanem hogy a birodalom kormányzatát teljes egészében a maga rendíthetetlen híveire ruházza ismét.

Ezért volt hát, hogy az uralkodó Batthyányékat előterjesztéseik meghallgatása után semmiféle érdemi válaszban nem részesítette, hanem ehelyett osztrák hadügyminiszteréhez, Latourhoz utasította őket, Latour pedig kertelés nélkül a szemükbe mondta, hogy a kialakult áldatlan helyzeten egyedül a magyar had- és pénzügyminisztériumnak a megfelelő osztrák szakminisztériumokba történő beleolvasztása segíthetne. Ami azután tárgyalófeleivel azonnal megértethette, hogy legjobb lesz, ha teljesen felhagynak azokkal a reményekkel, amelyek Pestről távoztukkor haloványan még pislákoltak bennük.

Batthyány és Deák bécsi kálváriajárásával egyidejűleg azonban igen fontos fejleményekre került sor Pesten is.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Az azonnali puccskísérlet lehetősége azonban egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek. Mert a Pesten tartózkodó öt miniszter csakugyan azt a következtetést vonta le az általa közöltekből, hogy többé nincs mód elhárítani a császári hadsereg Magyarország elleni támadását, s ez a felismerés mindnyájukat mélységesen megrázta, egyiküket, Széchenyit pedig (aki a kesztyű – egyébként szerinte is elkerülhetetlen – felvételét eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélte) a nemzethalál most rajta eluralkodó sejtelme egyenesen az őrület szélére sodorta, úgy hogy őt társai sietve mentesítették is miniszteri teendőitől; a kormány egészének lemondásáról azonban a minisztertanács pillanatnyilag mindezek ellenére sem hozott döntést, mivel az ülésen részt vevő miniszterek tartózkodni kívántak bárminemű elhatározó lépés megtételétől addig, amíg Batthyány és Deák haza nem tér Bécsből.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Batthyány pedig – miután a bizalomnyilvánításhoz most már a ház egésze csatlakozott – végül is engedett, s másnap már meg is nevezte miniszterjelöltjeit, akiknek az együttesében első kormányának tagjai közül mindössze Deák, Eötvös és Mészáros szerepelt továbbra is, új emberekként pedig legfeljebb olyan, a liberális nemesség jobbszárnyához tartozó politikusok kaptak helyet, amilyen például az eddig Deák mellett álladalmi altitkárként szolgáló Ghyczy Kálmán vagy az áprilisban jászkun főkapitánnyá kinevezett Szentkirályi Móric volt, s – a június óta Erdély királyi biztosának tisztét ellátó Vay Miklós báró koronaőr személyében – akadt egy konzervatív miniszterjelölt is.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A képviselőház szeptember 2-i zárt ülése például meghallgatta Kossuth tájékoztatóját a kormánynak a horvát kérdés rendezését célzó augusztus 27-i elhatározásairól s a horvát autonómia tárgyában Deák által kidolgozott és a minisztertanácson elfogadott törvényjavaslatról, amely a horvátoknak immár egy-egy álladalmi altitkári állást szánt a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumban, valamint a király személye körüli miniszter mellett, a többi tárca hatáskörébe vágó ügyek horvátországi vitelét pedig egy külön horvát miniszter feladatává tette volna, s a horvát miniszterre tartozó ügyek törvényes szabályozásának a jogát is a horvát száborra tervezte ruházni, a horvát határőröket meg (a fuvarozási, előfogatadási és közmunkakötelezettség eltörlésén kívül) maga is nagyjából ugyanolyan kedvezményekben részesítette volna, amilyeneket július elején a szábor szavazott meg számukra. A képviselőház azonban a Deák-féle javaslatot a jelek szerint ekkor már túlhaladottnak ítélte, s ezért két nap múlva egy választmányt messzebb menő javaslatok kidolgozásával bízott meg.

A főváros feladása

Márpedig január 1-én (miközben a békeküldöttség öt tagja – a volt miniszterek közül Batthyány és Deák, továbbá Majláth György országbíró, Mailáth Antal gróf, királyi főasztalnok és Lonovics József egri érsek – elkocsizott Windisch-Grätz bicskei főhadiszállására) az országgyűlés tagjainak mérvadó része az előző esti döntésnek megfelelően a honvédelmi bizottmánnyal együtt valóban útnak eredt Debrecen felé, s ezzel a társasággal tartott még a békepártiak zöme is (habár e békepártiakat persze továbbra sem valamiféle harci elszántság vezérelte, hanem részint a lehetséges megtorlástól való félelem, részint meg az a törekvés, hogy alkalomadtán ismét hallathassak majd szavukat, mihelyt ismeretesekké lesznek a Windisch-Grätzhez menesztett küldöttség tárgyalásainak eredményei).

Szabad György

Beolvasztás és polgárosítás

Az abszolutizmus kori szabályozás azonban nemcsak jóval korszerűtlenebb volt a Deák vezette reformellenzéki munkacsoport által készített, többek között a testi büntetés, sőt a halálbüntetés felszámolását is javasló polgári demokratikus tervezetnél, amit 1848 őszén Kossuth javaslatára országgyűlési határozat az esküdtszéki rendszer bevezetésével kiegészítve a megalkotandó magyar büntetőtörvénykönyv alapjának fogadott el, hanem több vonatkozásban ütközött az olmützi alkotmány kibocsátásakor meghirdetett szabadságjogokkal is.

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Az önkényuralmi rendszer teljes kiépítése után Kemény bizonyos mértékig hangot váltott, s noha alapkoncepciója keveset módosult, kerülte a magyar forradalom és az önvédelmi háború vezetőinek nyílt bírálatát. Cikkeiben, amelyek az évtized derekán a vezetése alá került Pesti Naplóban jelentek meg, az abszolutizmus kritikája mind nagyobb teret kapott, többnyire a külpolitikai szemle sorai közé rejtetten. Egyidejűleg erősödött írásaiban a polgári alkotmányos és a nemzeti hagyományőrző törekvések burkolt támogatása, minden bizonnyal összefüggésben azzal a szoros kapcsolattal, amely Deák Ferenc és közte kialakult.

Deák és a passzivitás politikája

A teljes cikk.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

A passzív ellenállók tömegében szép számmal akadtak olyanok is, akik nem érték be Deák kivárást sugalló példájával.

Magyarország betagolása a birodalom gazdasági közösségébe

1866-ban, a kiegyezési tárgyalások idején és bizonyos fokig azok befolyásolása céljából is, még Kautz Gyula akadémikus, a Deák-párt vezető közgazdasági szaktekintélye, Magyarország és a Lajtántúl gazdasági egybekapcsoltsága fenntartásának híve is – visszatekintve a megelőző másfél évtized gazdasági fejlődésére – szükségesnek tartotta leszögezni, hogy „azon kecsegtető kilátásoknak”, amelyekkel Bruck, Krauss és társaik a belső vámvonal felszámolását hivatalosan indokolták, „nagy része mindekkoráig meg nem valósult”.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

Az aggályok elhárítására a kormány 1848. szeptemberi, Deák igazságügyminiszter által előterjesztett javaslata a parasztkézen levő maradványföldeket hivatalosan is állami kármentesítéssel ítélte felszabadultnak. E javaslattal sokban egybehangzóan Kossuth 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendelete joghatályosan befejezett ténnyé tette azt, hogy a parasztkézen levő maradványföldeket úrbéresnek s így állami megváltással felszabadultnak kell tekinteni. Ezzel szöges ellentétben a császári pátens megváltásuk terhét a parasztságra hárította. Kimondta, hogy 1848 óta számítandó kamatokkal pénzben vagy annak megfelelő mennyiségű földben olyan kárpótlást kell adnia volt földesurának, amely hasonló területű úrbériség állami kárpótlásának felel meg. A parasztkézen levő mintegy 345 ezer kat. holdnyi irtásföld nagyobb hányadát minősítette a volt jobbágyoktól irtásbér megfizetése ellenében a földesúr által visszavonhatónak, mint akár Deák szabályozási tervezete 1848-ban, akár az 1849-es kormányzóelnöki rendelet. Amit pedig a parasztok által mégis megtarthatónak ítélt, annak megváltási terhét (Deák 1848-as elvi állásfoglalásával jórészt, a kormányzóelnöki rendelettel pedig szöges ellentétben) ugyancsak a volt jobbágyokra hárította.

Az iparszabadság kérdése

Az úrbéri nyílt parancsok külön kárpótlás nélkül szüntették meg a volt földesurak kizárólagos mészárszéktartási jogát és azt, hogy volt úrbéreseiktől boltnyitásért, pálinkafőzésért, tégla-, illetve mészégetésért, kőfejtésért és agyagásásért díjat szedhessenek. Ebben a vonatkozásban tehát túlléptek a Deák által 1848 őszén beterjesztett kormányjavaslaton is, hiszen az csak a volt földesúr kártalanítása ellenében kívánta lehetővé tenni a mészárszéktartás jogának községi kisajátítását.

A tudományos intézmények

A Tudományos Akadémia addigi történetével s a sorsára befolyást gyakorló társadalmi erők tudománypolitikai szemléletével függött össze, hogy elsősorban a „szellemi tudományok”, s kevésbé a természettudományok fellegvárának tekintették. Az Akadémia tudományos „fellegvár” volta egy évtizeden át elsősorban a megközelíthetetlenségben, kényszerű elzárkózottságban öltött testet. Nagygyűlést 1858-ig nem tarthattak. Konzervatív vezetéssel tanácskozhatott ugyan a megrostált tagság (soraiból törölték az elítélteket és a száműzötteket), de csak zártkörű kisgyűléseken vagy olyan osztályüléseken, ahol összesen 8 főnyi „hallgatóság” számára akadt hely. A kormányzat 1854-ben bekérte az Akadémia alapszabályait, de négy évig késlekedett megerősítésével. Végül is törölve az alapszabályokból az utalást a tudományok „magyar nyelven való” művelésére, noha alapítói ezt annak idején nagyon is céltudatosan tették megmásíthatatlan követelménnyé, teljhatalmú kormánybiztos ellenőrzése alá rendelte az Akadémiát. Magának a testületnek csak a jelölés lehetőségét biztosítva, az uralkodónak tartotta fenn az elnök, a polgári és katonai kormányzónak pedig az új tagok és a tisztségviselők kinevezésének a jogát. Hiába érvelt az Akadémia Deák Ferenc tollával e határozat ellen, a tiltakozásnak nem adtak helyet.

A Döblingbe zárkózott Széchenyi ünnepélyes óvással fordult az Akadémiához, alapítványa kamatai folyósításának megvonásával fenyegetett, ha a módosított alapszabályokat alkalmazzák. Levelét a Dessewffy Emil gróf által vezetett igazgatótanács még saját ülésén sem merte felolvasni, kéziratos másolatai azonban országszerte terjedtek. 1858 őszén az Akadémia igazgatótanácsa meghajolt az uralkodó akarata előtt, s kénytelen-kelletlen magáévá tette a módosított alapszabályokat. A hatalom pedig, amely ekkortájt már kereste bázisa szélesítésének a lehetőségeit, tartózkodott a leginkább kifogásolt rendelkezések érvényesítésétől, s beérte azzal, hogy az Akadémia irányítása az igazgatótanácsban többséget alkotó, Dessewffy vezette konzervatívok és a velük kompromisszumok révén együttműködni kész, az előtérbe mindinkább Deákot állító, hajdani centralista csoport kezében maradt.

Az oly hosszú szünet után, 1858 végén megtartott akadémiai közgyűlésen a két vezető csoport megegyezése nyomán, több érdemes mellőzésével és számos érdemtelen megválasztásával egyidejűleg, a magyar szellemi élet sok tényleges kiválósága is tagja lett az Akadémiának, élükön Arany Jánossal. A nagydíjak egyikét pedig Petőfi költői életművének ítélték, noha verseinek csak csonkított gyűjteménye láthatott napvilágot. Az Akadémia további működése szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy (az önkényuralmi rendszer válságba jutásának következményeként) 1861-ben megszabadult az önkényuralom kiszolgálását konzervatív elfogultsággal társító Toldy Ferenc titkárkodásától, ha befolyásától nem is. Utódának, a történész Szalay Lászlónak, majd az ő 1864-ben bekövetkezett halála után a titkárrá választott Arany Jánosnak az volt a célja, hogy fenntartva értékőrző funkcióit is, a korszerű polgári tudományosság előmozdítójává, a hazai valóság reális feltárásával az ismeretek egyetemes kincseinek gazdagítójává tegye az Akadémiát. Törekvéseik érvényesítését azonban sokban nehezítették a konzervatívok akadémiai pozíciói, annál is inkább, hiszen elhúnytáig, 1866-ig a konzervatív arisztokrácia politikai csoportosulásának szellemi vezére, Dessewffy Emil gróf töltötte be az elnöki tisztséget. Ő pedig, ha általánosságban elfogadta is a tudomány polgári értelemben vett szakszerűségének az elvét, azt kívánta az Akadémiától, hogy „folytonosan fegyverben és harcban” álljon „a mai kultúra korcsosító befolyásával,”[17] ami nagyon is ellenkezett a mindenoldalú tájékozódás igényével és a kutatómunka korszerű fejlesztésének a követelményével. Az 1860-as években az sem vált az Akadémia működésének a javára, hogy a hajdani centralistákból és a hozzájuk csatlakozókból formálódó kör mind több csoportérdeket, hovatovább pártszempontot vegyített a tudománypolitikába.

Az Akadémia legfontosabb szerepét kiadói tevékenységével töltötte be. Szakfolyóiratok egész sorának a megjelentetésében működött közre, és eredményesen szorgalmazta irodalmi emlékek, történeti források kiadását is. Hagyományápoló funkciót látott el emlékünnepségek szervezésével, pályázatok kiírása révén pedig némileg as alkotó munkát is serkentette. Gyűjtést kezdeményezett nemcsak saját palotájának felépítésére, hanem nemzeti értékek megmentésére is, emellett erkölcsileg támogatta kulturális egyletek és vállalkozások egész sorát.

A Kisfaludy Társaság, amelynek a taglétszáma száműzetés és elhalálozás folytán alig tucatnyira apadt, az 1858-ban megtartott első ülésén kizárólag alapszabályainak módosításával foglalkozhatott. Érdemleges munkáját Eötvös József elnökletével csak 1860 tavaszán kezdhette meg. Titkárává Arany Jánost választotta, akinek ez tette lehetővé, hogy Pestre költözzék. 1860-ban indította meg a Társaság Arany szerkesztésében igényes, de rövid életű kritikai szemléjét, a Szépirodalmi Figyelőt. Az 1860-as években mindinkább a hajdani centralistákból és a hozzájuk csatlakozókból formálódó „irodalmi Deák-párt” irányítása alá került a Kisfaludy Társaság is, ezért sem tudott eleget tenni egy minden irányzat számára kaput nyitó irodalmi egyesület feladatainak.

A társadalomtudományok

A volt centralista kör új erőkkel társulva nemcsak az irodalomtudomány, hanem az egész hazai szellemi élet legjelentékenyebb szervezett csoportosulása lett. Kezébe kerültek a vezető pozíciók az újjáalakult Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, közvetlenül és közvetve befolyásolták a tudományos egyesületek, a szerkesztőségek és kiadok égész sorát. (1867-ben erre hivatkozva vágta oda Kemény Zsigmondnak nyílt levelében az elkeseredett Vajda János, hogy az 1860-as években ”minden jövedelemforrásból kifogyva hazai közintézeteinknél kerestem alkalmazást, de mindenütt önök klikkjének egy-egy boldog sinecurába helyezett … alakja magasodott föl előttem kárörvendő, ádáz mosollyal”.[18]) Vezető szerepüket korántsem csupán kivételes felkészültségüknek és egyedülálló szervezettségüknek, még kevésbé megnyilatkozásaik vitathatatlanságának köszönhették. Élre kerülésükben nagy szerepe volt annak is, hogy ők voltak azok, akiket a közvélemény még el tudott fogadni a hatalom által az irányító posztokra engedettek közül. Az önkényuralmi viszonyok között számukra megnyílt pozíciószerzési lehetőségek biztosították annak a bázisnak a kialakítását, amelyen a belőlük formálódó, a kulturális élet, irányítását az 1860-as években magához ragadó „irodalmi Deák-párt” hegemóniája felmagasodott.

A szépirodalom

Arany, akit a kiegyezés útjára lépett „irodalmi Deák-párt” magához ölelt, a nemzeti önrendelkezés követelményeinek eszményítésével megőrizte szellemi függetlenségét.

A gyász, az elégikus panasz, a helytállásra való biztatás költője, Tompa Mihály őszinte versekben adott hangot patrióta érzelmeinek (A gólyához, 1850; Levél egy kibujdosott barátom után, 1851). A Régi történet és a Forr a világ (1861) az önkényuralom válságának dilemmáját jelzi: van-e ereje a nemzetnek sikerrel kecsegtető új küzdelem vállalására. Az Új Simeon (1862) az elmulasztott lehetőségek után is felújuló reménység verse, az Ikarus (1863) pedig a küzdelem minden áron való vállalására biztat. Felkiáltásának, „halandók, merjetek!” a visszhangját azonban már Tompa is szorongatóan bizonytalannak érezhette. A bujdosása idején halálra ítélt, majd börtönbe vetett, s az évtizedfordulón internált Sárosi Gyula költészetét nemcsak a borzongatót akasztófahumorral vegyítő, megrázó személyes élmények felidézése hatja át, hanem annak szilárd hite, hogy „egykoron” börtöne a „szabadság csarnokává válik”, bíráit a „legfensőbb törvényszék”, a „világtörténet” ítéli el, s a zsarnoksággal mindörökre leszámoló „nép” majd „ön fejére teszi a – koronát”. (Bujdosó; Hol vagy Isten? 1850; Az Újépületben, 1852; Éjjel, 1852–53). A múltra emlékeztető, helytállást hirdető közéleti lírikusok kórusából nem hiányoztak ugyan további, őszinte érzésektől áthatott, erőteljes hangok sem (Tóth Kálmán; Előre, 1859–60), de a „hazafias” verselők számolatlan serege a nagy költők emelkedettségét álpátosszal, szenvedélyességét üres színpadiassággal cserélte fel, s Petőfi népiességét, népieskedő „korhely lírává” züllesztette. A petőfieskedők dagályosságának riasztó mértékű közönségsikerét csak ellentmondásosabbá tette, hogy vezéralakjuk, Lisznyay Kálmán bizony nem átallotta 1857 tavaszán megírni Ferenc Józsefhez az Arany által megtagadott hódoló verset.

A fiatal lírikusok új nemzedéke félig tudatosan, félig ösztönösen küzdött az epigonizmus ellen saját hangja és mondanivalója megtalálásáért. A pályakezdő Vajda János líráját nagyon is jellemzi az a küzdelem, amelyet a népiességen való túlmutatásért, az új életérzések őszinte kifejezéséért folytatott. Politikai költészetét nemcsak magas fokú átélés jellemzi (Virrasztók, 1855), hanem kivételes szenvedélyesség is telíti (Visegrádon, 1855), ugyanaz, amely politikai röpirataiban a nemzeti önbírálat dobpergésére váltott át, majd kijózanodva a bécsi politika megújulása iránti illúzióiból, sodró erejű kiegyezésellenes támadását hevítette (Luzitán dal I–II, 1867–69).

A romantikus széppróza áradatából emelkedett ki Jókai Mór nemcsak tehetsége és közönségsikere révén, hanem azzal is, ahogyan a romantikát a realizmussal egybeszőve előre tudott lépni. A felszínesen megközelített történeti múltba (Erdély aranykora, 1851; Törökvilág Magyarországon, 1852–53), egzotikus körülmények közé (A janicsárok végnapjai, 1854) kalandozó regények után talált rá igazi témavilágára, a közelmúltra, amelyet saját tapasztalataiból, s a kortársak elbeszéléséből oly jól ismert (Egy magyar nábob, 1853–54; Kárpáthy Zoltán, 1854–55; Szegény gazdagok, 1860; Az új földesúr, 1862; Mire megvénülünk, 1865). Regényeiben a főhősök leegyszerűsítettsége vérbő mellékfiguráknak, színes életképeknek, a társadalmi és természeti környezetnek valósághű felidézésével párosult. Előadását nemcsak dúsan burjánzó mesevilága és a reformok útjára lépett nemesség iránti rajongása tette népszerűvé, hanem a realista megelevenítésnek ezek a tisztásai, és az a melengető bizonyosság is, hogy regényeiben a győzelem többnyire a jók osztályrésze, de az erkölcsi elégtétel mindenképpen kijut nekik. A reménytelenségtől iszonyodó Jókai a vereségért jóvátétellel, az igaz ügy végső diadalával, még a hódítók meghódításának lehetőségével is vigasztalta, biztatta olvasóit s önmagát, mégpedig az átélésnek azzal az erejével, amit az őszinteség kölcsönzött legjobb írásainak.

Kemény Zsigmond a Jókaiétól nagyon is különböző világba vezette olvasóit. A lelki válságoktól gyötrött jellemek, a szenvedélyek által teremtett s a végzettől beárnyékolt tragédiák világába. Kemény tételesen is kifejtett tragikum-koncepciójának megfelelően, a bukást felidéző „vétség” természetes emberi tulajdonság, vagy éppenséggel erény túlhajtásaként jelent meg regényeiben. Sokkal nagyobb író volt azonban annál, semhogy tételének puszta illusztrálásával megelégedett volna. Regényeiben a hiteles lélekrajz a pontos, még a polgári erkölcs követelményeitől viszolygó arisztokrata bírálatát sem mellőző társadalomrajzzal (Férj és nő, 1852), s a tragédiákat termő 16–17. századi viszonyokat hűen felidéző történetiséggel társult (Özvegy és leánya, 1855–57; A rajongók, 1859; Zord idő, 1862). Jókaival ellentétben kerülte a történetietlen visszavetítéseket, s a letűnt korok olyan tényleges problémáit kereste, hőseinek olyan, a történeti valóságból táplálkozó vívódásait idézte fel, amelyek nem olcsó párhuzamot, hanem az átélés kivételes lehetőségeit kínálták a konfliktusokkal nagyon is terhes világban alkotó író és olvasója számára. Kemény művei ugyanakkor agitatív jellegűek voltak. Tragikus vétséget elkövető figurái azokkal a tulajdonságokkal, szenvedélyességgel és könnyelműséggel bírtak, amelyekkel publicisztikájában nyíltan és még sokkal inkább célzások formájában annyi leegyszerűsítéssel Kossuthék tevékenységét jellemezte. Aggályos felelősségérzettől áthatott, számítóbb, erkölcsi következetesség tekintetében amazoktól olykor még el is maradó szereplőket állított szembe velük, akiket azonban „reálpolitikájuk” hasznosabbakká tesz. Mindez összhangban volt a Deákhoz csatlakozó centralisták önmegítélésével és azzal, ahogy saját politikájukat reálpolitikának minősítették.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Kossuth és hívei Magyarország önrendelkezésének kivívását, államberendezkedése polgári demokratikus újjáalakítását vallották céljuknak, és a negyvennyolcas alap helyreállításának követelését csak legális jelszónak tekintették, illúziónak minősítve, hogy Bécs hajlandó lesz szépszerével ennyibe is beleegyezni. Ellenben Deák köre a nemzeti igények summázatának tekintette, amelynek realizálására – önmérséklettel párosult kitartás esetén – előbb-utóbb mód nyílik. Ennek a körnek a magját a volt centralisták csoportja alkotta, amely nemcsak kitűnő felkészültséggel, hanem az intellektuális és politikai befolyásolás kivételes eszközeivel is rendelkezett. A tudományos és irodalmi életben megszerzett vezető pozíciók mellett többek között kezükben maradt a legfontosabb folyóirat, a Budapesti Szemle, s messzemenően érvényesült befolyásuk a hozzájuk, még inkább Deákhoz kötődő Kemény Zsigmond által szerkesztett Pesti Napló hasábjain. Továbbra is fenntartották azt a véleményüket, hogy a Habsburg-birodalom szilárd realitás, s ennek keretei közt kell a magyar nemzeti lét feltételeit újjáteremteni. Eltávolodtak azonban az 1850-es évekbeli röpirataikban előadottaktól, és Deák jogfolytonossági álláspontjához közeledtek. (Eötvös még a konzervatívok bécsi sikere előtt németül, majd 1861-ben magyar fordításban is kiadott újabb névtelen röpiratában – Magyarország különállása Németország egységének szempontjából – a Battthyány-kormány hajdani koncepciójának megfelelően immár azt fejtegette, hogy a magyar királyság és az osztrák császárság kapcsolatának perszonális unióra korlátozása a feltétele annak, hogy Habsburg vezetéssel valósulhasson meg a német egység.) Deák, a legnagyobb hazai politikai tekintély azt vallotta. hogy a nemzet és az uralkodóház viszonyában a szakítás előtti törvényes kapcsolat elevenítendő fel, azaz a 48-as alap állítandó helyre. A jogfolytonossághoz ragaszkodva utasította el Deák és köre mind az Októberi Diplomában testet öltött konzervatív kiegyezési kísérletet, mind a forradalmiaknak minősített elszakadási törekvéseket. Deák még nem mondta ki, de a centralista publicisztika hamarosan azt is fejtegetni kezdte, hogy az 1848-as törvények felelevenítése után alkotmányos úton módosításukra is sor kerülhet, nemcsak a jogkiterjesztés, mindenekelőtt a nemzetiségi jogegyenlőség biztosítása tekintetében, hanem az államjogi viszonyok terén is. A Deák körül tömörülő csoporthoz közeledtek, majd irányító politikusai közé emelkedtek a liberális nagybirtokos arisztokráciának olyan képviselői is, mint az emigrációból kegyelem biztosításával, s a magyarságra támaszkodó, alkotmányos Habsburg-monarchia nagyhatalmi hivatásának hitével hazatérő Andrássy Gyula gróf és Lónyay Menyhért, akit meggyőződésének megváltozásánál is inkább féktelen érvényesülési vágya lendített az ellenállási mozgalomból egyenesen a Deák-csoport jobbszárnyára. Mindenekelőtt ez tette őt a konzervatív befolyásolási kísérletek egyik legfőbb eszközévé is.

A konzervatívok a Diploma kibocsátása előtt azt remélték, hogy Deák csoportját a maguk uszályába vonhatják. Miután Deák elutasította a Diploma alapelveit, arra törekedtek, hogy legalább néhány kérdésben biztosítsák együttműködését. Ilyennek remélték a nemzetiségek feletti hegemónia visszaszerzésére irányuló törekvésüket és az emigráció „felforgató” tevékenységének ellensúlyozását. Deák a Diplomát elutasította ugyan, de a kialakult helyzetet olyannak ítélte, amelyből békés úton „jó fejlődhetik”. Támogatandónak ítélte a konzervatívok küzdelmét a főispáni kinevezések elfogadtatásáért „különösen… ott – amint szavai Lónyay feljegyezte –, ahol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve”,[19] és helyeselte a politikai passzivitás feladását. A kinevezett főispánok kétötöde így is lemondott. Ez csorbát ejtett az új rendszer tekintélyén, tanúsítva, hogy még a biztosan megnyerhetőnek ítéltek jelentős része sem akarja kompromittálni magát a Diploma támogatásával. A főispánoknak igen széles, a reformkori adminisztrátorokét meghaladó hatáskört biztosítottak azt remélve, hogy általuk tudják majd irányítani a megyei közéletet. De sok vonatkozásban csalódniuk kellett.

A közvélemény túlnyomó többsége 1860 végén vitathatatlanul a negyvennyolcas alap helyreállítását követelte. Minden egykorú megítélő, a Deák csoportjához tartozók is úgy látták, hogy a közös legális jelszó mögé sorakozók között ekkor még azok voltak túlsúlyban, akik az emigrációtól remélték a kibontakozást. Kétségtelen viszont, hogy a titkos szervezetnek az emigrációval az összeköttetést fenntartó, sőt monopolizáló vezetősége, amikor híveit e jelszó mögé állította, csak sejtette, de nem fogalmazta meg félreérthetetlenül a legális követelések szerepét a teljes nemzeti önrendelkezés megteremtésére irányuló küzdelem előkészítésében.

A legális fórumokon megnyilatkozók túlnyomó többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alap mellett, hogy a választójog újraszabályozására az uralkodó által egybehívott esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői is az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták. A közvélemény szemében a konzervatívok fanyalgó hozzájárulása ehhez csak gyöngeségükről tett tanúságot. Népszerűséget még az sem szerzett számukra, hogy utolsó lényegesebb engedményként kialkudták az uralkodótól a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium újraegyesítését az ország törzsterületével.

A tömegek politikai aktivitása – különösen a magyarlakta területeken – korábban nem ismert céltudatosságra vallott. Egyik legfőbb jellegzetessége az volt, hogy nemcsak az ország, hanem a helyi szervek élén is saját választottaikat kívánták látni. Számos helyen minden hatósági intézkedés nélkül hozzáláttak, hogy önkormányzati szerveket, községi elöljáróságot, városi tanácsot válasszanak, legtöbbször az 1848-ban tisztséget viseltekből. Az is előfordult, hogy következetes demokratizmussal, a cenzust is mellőzve tették ezt. Ugyanakkor a főispánoknak adott kancelláriai utasítás meghívás alapján tartandó „előkészítő értekezleteket” ruházott fel azzal a joggal, hogy kijelölje a megyebizottmányt alakító közgyűlések résztvevőit. A megyék újjászervezésének ez a szabályozása messzemenően ellentmondott a „népképviselet” elvének. (Most bosszulta meg magát igazán az a körülmény, hogy 1848-ban elsősorban Széchenyi ellenkezése meghiúsította Kossuthnak a megye népképviseleti alapra helyezésére irányuló kísérletét és így csak ideiglenes törvény született, amely a nemesi közgyűlés alkalmi kiegészítését mondta ki. Nem volt a megyebizottmány megalakításának olyan intézményesített „népképviseleti” rendszere, amit a kancelláriai utasítással szembeszegezhettek volna.) A közvélemény nyomására túlnyomórészt az 1848-as bizottmányok tagjait választották újra, az önkényuralmi rendszer tisztségviselőit pedig többnyire mellőzték. Az újjáalakított bizottmányok többsége általában még a volt kiváltságosok közül került ki, ha 1848-hoz képest a parasztok és polgárok térnyerése egyes megyékben jelentősnek bizonyult is. Számarányuktól elmaradó mértékben jutottak képviselethez a nemzetiségiek, noha volt bizottmány, amelyben így is sikerült többséget szerezniük. A tisztújítások során a nem nemesek és a nemzetiségiek háttérbe szorítása – hazai és emigráns intelmek ellenére – még erőteljesebben érvényesült. A városok zömében is a volt kiváltságosok és a legvagyonosabbak jutottak vezető szerephez, helyenként azonban, elsősorban a mezővárosokban, a kispolgári és paraszti elemek is határozottan előretörtek.

A törvényhatóságok zöme a követendő eljárásban Pest megyéhez igazodott, amely az emigráció legális taktikájával összhangban álló nyilatkozatot tett. Követelte a 48-as törvények azonnali érvényesítését, elhatározta a kormányszékek és az önkényuralom pénzügyi, igazságügyi szerveinek bojkottálását, eltiltotta saját közegeit a közreműködéstől az adószedésben és újoncozásban. A megyék egy része megtoldotta ezt az azonnali amnesztiának, az ország területi egysége teljes helyreállításának és az „örökös tartományok”, illetve „a testvérnemzetek” számára biztosítandó alkotmánynak a követelésével. Felelősségre vonással fenyegették a konzervatív kormányférfiakat, hozzáláttak a már fennálló önkényuralmi szervek felszámolásához, sőt néhány törvényhatóság saját fegyveres testületeinek újjászervezése mellett nemcsak elrendelte a nemzetőrség felállítását, hanem megkezdte a nemzetőrök összeírását és a fegyverkezést is. Deák óvása ellenére a megyék többsége a közigazgatás mellett hozzálátott a törvénykezés átvételéhez is.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A korlátlan önkényuralom összeomlása után az Országbírói Értekezlet tárgyalt először átfogó módon társadalmi kérdésekről. Ezt a gondosan válogatott testületet az uralkodó hívta össze annak eldöntésére, hogy a visszaállítandó magyar bírói szervezet milyen jogelvek alapján ítélkezzék a polgári átalakulás során felmerült kérdésekben. Az értekezleten a konzervatív erők retrográd törekvéseinek jó részét Deák köre (amely az ellenzéki irányzatok közül egyedül bírt tényleges képviselettel a tanácskozáson) kivédte. Deák azonban nem tudta elfogadtatni az értekezlettel azt az indítványát, hogy léptessék életbe az 1843-ban az ő vezetésével készült és 1848-ban Kossuh javaslatára a képviselőház által a megalkotandó büntetőtörvénykönyv alapmunkálatának nyilvánított büntetőjogi tervezetet. Az országbírói értekezlet szervilis, illetve konzervatív többsége nem járult hozzá olyan munkálat életbe léptetéséhez, amely a büntetőjog gyökeres reformját a politikai szabadságjogok gyakorlásának biztosítékrendszerével társította. Viszont maga Deák, majd azt követően, hogy a Februári Pátens kiadásának másnapján odahagyta az értekezletet, a felfogásához közel állók csoportja is belenyugodott a jobbágyfelszabadítás végrehajtását újraszabályozó úrbéri pátens változatlan fenntartásába, és közreműködött a bányaszabadság érvényesülésének korlátozásában.

A megyei bizottmányok társadalmi kérdésekben való állásfoglalását a volt kiváltságosokból és értelmiségiekből álló többségük határozta meg. Politikai meggondolások sora és az magyarázza, hogy a hajdani kiváltságosok jelentős része sem volt közvetlenül érdekelt a jobbágyfelszabadításhoz kapcsolódó birtokrendezési ügyekben, miért tért el annyira egymástól a megyék elvi állásfoglalása és gyakorlata az 1848-as törvények, még inkább az Országbírói Értekezlet által érvényben tartott úrbéri pátens alkalmazásában. Több megye, mindenekelőtt Bihar és Szabolcs bizottmánya hajdani földesurak (köztük Lónyay Menyhért) kérésére még katonaság igénybevételére is hajlandó volt az úrbéri pátens alapján foganatosított rendezés fenntartására. Másutt – és ebben Pest megye haladt az élen – a paraszti érdekek méltánylása sem hiányzott, noha a szórványosan jelentkező nyílt földosztó törekvésekkel mindenütt szembefordultak. A parasztság osztályküzdelmeinek homlokterében álló kérdések tekintetében legjelentősebb Bars megye arra irányuló kezdeményezése volt, hogy a hajdani jobbágyság telki állományának közel hetedét tevő maradványföldek ne csak önmegváltás útján válhassanak paraszti tulajdonná, amint a pátens rendelte, hanem állami kártalanítással. A javaslat Csanád, Sopron és Torontál támogató állásfoglalásával került az országgyűlés elé. A megyei bizottmányok állásfoglalásának ellentmondásosságában szerepe volt annak, hogy az emigráció – általánosságban tartott demokratikus céljain túl – csak tartózkodóan nyilatkozott a birtokrendezés függő kérdéseiről.

Megoszlott a törvényhatóságok álláspontja a polgári szabadságjogok érvényesítésének ügyében is. A megyék többsége utat engedett a parasztság önkormányzati törekvésének. Ennek nyomán szinte általánossá vált a bírák és elöljárók szabad választása. Pest megye ismételt közbelépéssel biztosította Óbudán a hajógyári munkások kétségbe vont választójogát, korlátlanná tette az egyesülési jog gyakorlását, szembeszállt az Országbírói Értekezletnek a botbüntetést érvényben tartó rendelkezésével. Ugyanakkor Pest városának tanácsa, amelynek többségét még mindig a volt kiváltságosok alkották, a kisebb-nagyobb sztrájkokkal is hangját hallató munkásság problémáit rendészeti ügynek minősítette, s szűkkeblű magatartást tanúsított egyletalakító törekvésükkel szemben is. Retrográd gazdaságpolitikai határozatával, az 1860-ban életbe léptetett iparszabadság felfüggesztésével pedig elsősorban a kiváltságos testületek és a céhek keretein kívül működő zsidó kereskedők és iparosok korlátozására törekedett.

Az önkényuralom válságának időszakára megnövekedett az ellentét az erősen differenciálódó, szemléletileg is mindinkább megoszló zsidóság gazdasági-társadalmi szerepe és jogi helyzete között. Az 1849-ben egyszer már kimondott jogegyenlősítésük érvényesítéséért folytatott küzdelemmel párhuzamosan belső harcra került sor a maradiak, a konzervatívokhoz hajlók és a magyar nemzeti mozgalom támogatására felsorakozók között. A küzdelemben a legfontosabb területeken, így Pesten is a „haladás pártiak” kerekedtek felül, zömben értelmiségiekkel váltva fel közösségi életüknek még irányt szabó vezetésében az addig azt monopolizáló, s a konzervatív arisztokratákhoz hajló nagykereskedő csoportot. A magyar nemzeti mozgalommal teljes azonosulást hirdető irányzat a sikeres előretörésben támaszt talált abban, hogy az ellenzéki mozgalom egésze, legkivált pedig az emigráció célul tűzte a zsidók rovására még fenntartott megkülönböztetések felszámolását.

A magyarsággal együtt élő nemzetiségek aggodalommal vegyes reménykedéssel figyelték a tizenkét év után a legális fórumokon először megjelenő politikusok megnyilatkozásait. Az önkényuralom sokukat közelítette az elnyomás közösségében velük osztozkodó magyarsághoz. A Bach-rendszer összeomlása örömet keltett, a maradványai elleni küzdelem együttműködést sugallt. Ugyanakkor az 1848-as alap helyreállításának programja olyan gyanút ébresztett, amelyet a császári hatalom elkötelezettjei élesztettek is: vajon a magyar mozgalom nem irányul-e nemzeti törekvéseik elnyomására s a hajdani politikai hegemónia restaurálására?

Fraternizáló magyar felszólalásokban és ezek kedvező visszhangjában nem volt hiány. Számos kortársának törekvéseit fejezte ki Medgyes Lajos Békeszózatának költői felhívása („Testvérkezet! testvérkezet! – Magyar, szláv és oláh elem!”), de a nemzetiségi ellentétek feloldását előmozdító konkrét javaslatok publikálására már sokkal kevesebben vállalkoztak. A megbékélés és összefogás alapkérdéseinek tisztázására törekvő magyar megnyilatkozások közül a legmesszebbre mutató, Kossuh alkotmányjavaslata nem volt teljesen ismeretlen idehaza. Féllegálís röpiratként, gyatra, a szerzőre csak közvetve utaló fordításban az országban is kiadták. Károlyi Ede gróf, a titkos ellenállási mozgalom vezetőségi tagja Foederált Hunnia vagy a nemzetek egyesülése címen két kiadásban is megjelentetett röpiratának igazi jelentőségét az adta, hogy legalább megközelítő hűséggel ismertette a szövegszerűen szinte hozzáférhetetlen 1849. évi szegedi nemzetiségi házhatározat rendelkezéseit, de csak mint a hajdani magyar kormány javaslatát. Egyébként a „foederalismus eszméjéről” szólva az „alkotmányjavaslat” egyes elemeit ötvözte saját, kevéssé kézzelfoghatóvá tett elgondolásaival. Mocsáry Lajos újabb röpiratban (Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában) a magyar nyelvű országgyűlésen kívül minden szinten szabad nyelvhasználat biztosítását kívánta, s azt fejtegette, hogy a „népképviselet” következetes érvényesítésével lehet és kell a nemzetiségiek általa már korábban is szorgalmazott „tettleges egyenjogúságát” előmozdítani, ugyanakkor elhárított minden föderalista elképzelést. A sajtóban és a szónoki emelvényeken egymást érték a nemzetiségiek megnyugtatását célzó, „jogos” követeléseik méltánylását ígérő megnyilatkozások. A magyarság mint „erősebb fél” engedményeit erkölcsi kötelezettségként is sürgette Vajda János. A Deák köréhez tartozók közül Eötvös József, Kemény Zsigmond és Lukács Móric pozitív, a korábbi magyarosító törvények revíziójának szükségességét elismerő megnyílnikozásai az utóbbi részéről annak nyílt megvallásával társultak. hogy az engedmémyekkel „egyfelül a reakció, másfelül a forradalom” ígéreteit kívánják ellensúlyozni.[20] Jókai Mór arra figyelmeztetett, hogy „Európa… várja tőlünk azt, hogy mint tudjuk Kelet-Európa érdekeit előrelátó ésszel, nemes előzékenységgel magunk körül consolidálni?” S szónoki kérdésére a helyes feleletet többek közt abban látta, hogy „amit saját nemzetiségemnek követelek, azt nem tagadom meg a másétól… Semmi nemzeti törekvés erőszakos elnyomására sem a hon határán belül, sem ezen kívül segédkezet nem nyújtok”.[21] A horvát Mirko Bogović, a szerb Mihajlo Polit-Desančić és Jakov Ignjatović, a szlovák Ján Palárik és Stefan Marko Daxner, a román George Bariț sok más nemzetiségi politikussal együtt jelét adta annak, hogy kész az abszolutizmusellenes Összefogás előmozdítására.

A törvényhatóságokban a nyelvkérdés jelentette az első próbatételt. A nemzetiségi többségű megyék közül Liptó, Turóc, majd jóval később Krassó is – túllépve a szabad nyelvhasználatot kimondó kancelláriai nyelvrendeleten – párhuzamos jegyzőkönyvvezetést rendszeresített. A többi elvileg deklarálta, illetve elismerte a tanácskozásban a vegyes nyelvhasználatot, de az nem mindenütt érvényesült ténylegesen a gyakorlatban. Noha a nyelvkérdés igen nagy fontosságúnak bizonyult, nyilvánvalóvá vált az is, hogy a román, a szerb és a szlovák politikai vezető rétegekben erősödőben voltak azok az irányzatok, amelyek – Magyarország állami egységét általában elismerve – területi autonómiára törekedtek. Egyesek közülük a hajdani – átmeneti vagy tartós – különállás történelmi tényeire, mások a nemzeti önrendelkezés korszerű érveire hivatkoztak. Velük szemben is erős hangsúlyt kapott egyes megyei megnyilatkozásokban a területi integritás, sőt a magyar vezető szerep általánosítottan megfogalmazott követelése. Noha magyar részről is hangzottak el fenntartások a Vajdaság és a Bánság, a Muraköz és a Partium visszakebelezésének önkényuralmi módja ellen, a konzervatívok a végrehajtásban támaszkodhattak a magyar politikai erők túlnyomó többségére. Súlyos konfliktusra került sor a partiumi Zaránd megyében, ahol a magyar birtokosok a bizottmányban kisebbségbe kerültek. A román tisztikar „törvénysértő” eljárását sérelmező panaszukra a kancellária felfüggesztette a megye autonómiáját, és mind a közigazgatást, mind az igazságszolgáltatást ismét az önkényuralmi hatóságok kezébe adta.

Erdély különállását a Februári Pátens is fenntartotta. A konzervatívok hatalmi eszközeik felhasználásával törekedtek a politikai hegemónia biztosítására, antidemokratikus elveikkel és gyakorlatukkal nagy kárt okozva az Önkényuralom-ellenes együttműködés magyar kezdeményezőinek. A konzervatívok politikájának nagy része volt abban, hogy nem jöhetett létre megegyezés az uralkodó által az erdélyi törvényhozás újjászervezésére 1861 februárjában egybehívott gyulafehérvári értekezleten. A konzervatívok által antidemokratikus módon megszervezett tanácskozás magyar többsége hiába foglalt állást az Unió mellett, javaslatát sem a szászok, sem a méltánytalanul kis számban meghívott románok nem fogadták el. Az erdélyi magyar politikai vezetésben érvényesülő konzervatív túlsúly hátrányos visszahatásától nem maradt mentes még George Bariț, az erdélyi román polgári értelmiség kiemelkedő politikusa, a brassói kereskedelmi és iparkamara titkára, a Gazeta Transilvaniei szerkesztője sem, aki pedig ismételten az abszolutizmus elleni közös küzdelemre hivatott „testvérnemzeteknek”[22] nyilvánította a magyart és a románt, s annak a reményében üdvözölte az 1861-es esztendőt, hogy meghozza a „függetlenségük kivívására szövetkezett elnyomott nemzetek felkelését”.[23] Bariț nem adta fel azt az alapelvét, amelyet a magyar politikusokkal, az emigráció támogatásával kialakított kapcsolatfelvétele kezdeteitől hangoztatott: „nem kell egyéni szabadság nemzeti szabadság nélkül”.[24] Miután azonban a választójog demokratizálásara és a románok minden fórumon való aranyos képviseltetésére irányuló törekvéseit a magyar konzervatívok érdemleges cáfolat nélkül „a magyarság” nevében háríthatták el, ő is szorosabbra fűzte kapcsolatait a Habsburg-hatalommal együttműködni mindig kész román konzervatív erőkkel.

A konzervatívoknak az emigráció egy része által keményen bírált antidemokratizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy az ortodox egyház, élén az udvartól báróságot is kiérdemlő Șaguna püspökkel, megerősítette vezető szerepét az erdélyi román politikában, az 1861. májusi új balázsfalvi gyűlésen pedig sovinizmustól sem mentes határozatok születtek. A helyzetet messzemenően bonyolította, hogy az erdélyi kérdésben követendő taktikát illetően ugyanakkor az emigrációban sem volt teljes az egyetértés. 1860 őszén megegyeztek abban, s ezt – Teleki közlése szerint – a hazai ellenállási mozgalom vezetősége is magáévá tette, hogy Magyarország és Erdély közös államiságát mindenképpen fenntartva, egy későbbi népszavazástól tegyék függővé az unió megújításának, illetve Erdély autonómiájának kérdését. 1861 elején azonban olyan hírek érkeztek Magyarországról, hogy Kossuthot ellenfelei Erdélynek a román fejedelemség kezére játszása szándékával igyekeznek befeketíteni, és az emigrációban külön utakra lépő Pulszky Ferenc a fogságba esett Telekit tényleg meg is vádolta ezzel. Ilyen körülmények között Kossuh attól tartott, hogy ha – Klapka sürgetéseinek megfelelően – szembefordul az unió azonnali megújításának otthoni szorgalmazóival, úgy éppen az országgyűlés küszöbén kitűnő agitációs eszközt ad a Habsburg-hatalommal kompromisszumot, keresők kezébe. Így az emigrációnak a konzervatívokat illető bírálata az erdélyi kérdésben nem ösztönzött kellőképpen a politikájuktól való nyílt és egyértelmű elhatárolódásra. Mindez kapóra jött Schmerling megosztó céljai számára. Amint a bécsi minisztertanács zárt körében megvallotta, nem is annyira a nyilvánosság előtt oly sokat hangoztatott nemzetiségi jogok biztosítása végett, hanem nyers hatalompolitikai, sőt katonai szempontokból kívánta útját állni az erdélyi unió esetleges megújításának.

A nemzetiségi kérdés kapcsán a magyar politika erőit jellemző ellentmondásos magatartásban két, tisztázó tendencia jelentkezett. Az egyik, amelynek legfőbb ideológusai a hajdani „békepárt” táborából kikerült Kovács Lajos és Kazinczy Gábor voltak, a nemzetiségi törekvésekből a magyarság és a Habsburg-hatalom egymásrautaltságára, a közjogi kompromisszum szükségességére következtettek. A másik tendenciát az emigráció képviselte. Nem elégedett meg az alkotmányjavaslat hivatalos nemzetiségi programmá emelésével, hanem annak politikai alkalmazására is törekedett, noha az erdélyi kérdés megoldásának mikéntjét (unió vagy autonómia) továbbra is függőben tartotta. Kiemelkedő politikai jelentősége volt többek között Irányi Dániel javaslatának, amely Kállay Ödön itthon közreadott indítványával összhangban nemzetiségpolitikai értekezlet egybehívását ajánlotta, hogy azon még az országgyűlés előtt kísérletet tegyenek a megegyezésre, az antiabszolutisztikus közös fellépés alapfeltételeinek megteremtésére. Az e tárgyban Deákhoz intézett nyílt levele azonban a hazai politikai erők túlnyomó többsége előtt ismeretlen maradt.

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

A kisebbség tábora (a nagybirtokosság többsége, a volt centralistákat követő értelmiségiek, továbbá a katolikus egyházi befolyást érvényesítő képviselők zöme és a középbirtokosok jelentős hányada) hamarosan a Felirati Párt elnevezést kapta. Vezetője, Deák (aki megkapta az önálló irányzat alakítására a képviselőházban kellő súllyal nem rendelkező konzervatív arisztokrata csoport támogatását is) azt indítványozta ugyanis, hogy feliratban kérjék az uralkodótól az 1848-as törvényes alap helyreállítását, s így teremtsék meg a Habsburg-hatalom és a „nemzet” közötti ellentétek felszámolásának feltételeit. Teleki ezzel szemben azt javasolta, hogy az országgyűlés követelje nyilatkozatban törvényes jogainak csorbítatlan érvényesítését, s felkészítve a nemzetet a helytállásra oszoljék fel. Pártjának vezérkara, amely zömében az ellenállási mozgalomnak éppen általa az élre segített irányítóiból került ki, tekintettel a tavaszra remélt háborús kezdeményezés késedelmére is, túl radikálisnak találta javaslatát. A párt vezetőségének a többsége Teleki unokaöccsének, Tisza Kálmánnak az indítványára úgy foglalt állást, hogy az országgyűlés határozatban tisztázza álláspontját, de maradjon együtt esetleges további lépések lehetőségének a biztosítására.

Teleki és a mögéje sorakozott Határozati Párt vezérkara közti konfliktust elmélyítette Kossuthék új tájékoztatója a nemzetközi helyzet alakulásáról. A Telekiékhez április végén ért titkos üzenet becsületesen közölte, hogy az olasz kormány belső okok és a nagyhatalmak akadályozó erőfeszítései miatt az évben előreláthatólag nem kezdeményez háborút. Az emigráció vezetői a kalandor külső kezdeményezést továbbra is határozottan elutasítva, az alku megakadályozását kívánták híveiktől mindaddig, amíg az elkerülhetetlennek ítélt új olasz–osztrák háborúra sor kerül. Ugyanakkor a nemzeti ellenállás otthoni vezetőire hárították a döntés felelősségét mind a Habsburg-hatalom válságának kiaknázatlanul hagyásáért, mind egy hazai felkelés esetleges kirobbantásáért, amelyről azt jelezték, hogy véleményük szerint az olaszok harcba szállását is maga után vonná. Ez a feltételezésük korántsem volt megalapozatlan. Cavour miniszterelnök – az olasz hadsereg legfőbb vezetőivel folytatott egykorú levelezésének tanúsága szerint – az általa még késleltetni kívánt magyar kezdeményezés esetében valóban elkerülhetetlennek látta Olaszország hadba lépését is. Erről azonban Kossuthék természetesen nem tudtak, s mivel nem kaptak egyértelmű biztosítékot az önálló magyar felkelés támogatására, tartózkodtak attól, hogy kintről kezdeményezőként lépjenek fel.

A kialakult új helyzetben a Határozati Párt vezetőségében – éles viták után – többséget kapott Károlyi Ede gróf indítványa: támogassák Deák javaslatát, de a külügyi önrendelkezésre és a belpolitikai teendőkre kiterjeszkedő tartalmi „módosítványokkal”, formailag pedig határozatként. Teleki azonban a május 8-án kezdődő képviselőházi vitára olyan indítványt készített, amely ennél nagyobb mértékben különbözött Deákétól.

Az államjogi vita és következményei

Deák 1861. május 13-án előterjesztett felirati javaslatában kimutatta, hogy az Októberi Diploma és a Februári Pátens, amelyeknek rendelkezései által „pénz- és hitelügy, hadügy, vám és kereskedelem, ezen leglényegesebb kérdései a nemzet politikai életének, egy közös birodalmi tanács alá rendeltetnek”[25], ellentétben állanak az államjogi előzményekkel, így az általa most alapszerződésnek minősített pragmatica sanctióval és a – szerinte – azzal teljes összhangban levő, Magyarország és a birodalom többi része között csak az uralkodó személyének közösségét, a perszonáluniós kapcsolatot újrafogalmazó 1848-as törvényekkel. Az 1848-as törvények hatályának visszaállítása esetén, ha azt a pragmatica sanctióból folyó „kötelezettségek” indokolnák, lehetségesnek tartotta alkotmányos revíziójukat is. Hajlandóságot mutatott az osztrák államadósságok részleges átvállalására és „esetenkénti érintkezésre” a lajtántúli parlamentáris szervekkel a birodalmi védelmének „kötelezettségével” kapcsolatos hadügyi és pénzügyi kérdésekben. Programról, teendőkről semmit sem szólt, csak arra utalt, hogy az országgyűlés együtt maradása a nemzetiségi kérdés rendezése miatt is fontos. Helytállásra, de nyugalomra intett, nehogy a „nemzet” idézze elő azt a törést, amit lehet, hogy a bécsi politika amúgy is kikényszerít.

A határozatiak ellenindítványát Tisza Kálmán terjesztette elő. Élre kerülésében a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy hívei az emigráció bizalmi emberének tekintették. Mindenki tudta róla, milyen szoros rokoni szálak fűzték az országszerte megsiratott Teleki Lászlóhoz, azt viszont jóval kevesebben, milyen mértékig fordult szembe nagybátyja politikai következetességével tragikus fordulattal zárult vitáikban. A párt nagybirtokos arisztokratái körében gazdagsága, főúri házassága, a többiek szemében fellépése a protestáns pátens ellen és sokat fitogtatott szabadelvűsége emelte tekintélyét. De még így is sok ravaszságra, a párton belüli ellentétek céltudatos kihasználására volt szükség, hogy Teleki helyére, ha nem is örökébe léphessen. Beszédében mellőzte a nemzeti önrendelkezés új biztosítékainak követelését, és Teleki programját egyebekben is megcsonkítva, elerőtlenítve kívánta Deák indítványának kiegészítését és határozattá formálását.

A vitában az önkényuralom éles bírálata és Ferenc József személyes felelősségének sokszor kíméletlenül őszinte taglalása párosult a pénzügyi és gazdasági kizsákmányolás tényeinek – olykor túlzásoktól sem mentes – felsorakoztatásával és a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékai megteremtésének az igényével. Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[26] A határozatiak közül egyesek (Károlyi Ede, Kállay Ödön) arra is figyelmeztettek, hogy a cári hatalmi törekvésekkel szemben nem a német túlsúly kialakítása az európai haladás biztosítéka, hanem a kelet- és középeurópai népek önrendelkezésének a lehetővé tétele. Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil). A társadalmi és a nemzetiségi kérdéskörben a jogegyenlőség követelményeinek hangoztatása csak kivételesen társult konkrétumokkal. A vita során – noha a forradalomra törekvés vádját a felszólalók többsége meggyőződésből, illetve az ellenállási mozgalom legális taktikájának megfelelően elhárította – számosan utaltak az „önvédelmi” harc vállalására (például Bánó József, Madách Imre, Ivánka Imre), sőt akadtak a hatalom megdöntésével alig burkoltan fenyegetőzők is (például Buday Lőrinc, Domahidy Ferenc, Patay József).

A negyvennyolcas közjogi alap helyreállításának követelését többen társították a hadügyi és külügyi önrendelkezés biztosításának az igényével. A feliratiak Deák érvelését szőtték tovább az alapszerződésnek minősített pragmatica sanctio és a 48-as törvények összhangjáról, az erre épülő államjogi kapcsolat perszonáluniós jellegéről. Míg a határozati szónokok zöme csak a mindezekből levezetett politikai következtetéseket vitatta, Révész Imre debreceni lelkész a pragmatica sanctio meghatározó szerepének a kritikáját is adta. Deák által elutasított, de soha meg nem cáfolt tétele szerint az 1723. évi törvények az 1790–91-es és az 1848-as törvényekkel azonos minőségű jogforrások, ez pedig – a polgári alkotmányos jogfejlődés elveinek megfelelően is – azt jelenti, hogy ellentmondás esetén kizárólag az utóbb keletkezett törvények rendelkezései érvényesek.

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[27] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[28] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandatumukról. Az öncsonkítás meggyorsította mintegy két tucat „szélsőbaloldali” képviselő különválását. A csoportjukhoz tartozó Várady Gábor az önleszavaztatás keltette visszatetszést kihasználva terjesztette elő és fogadtatta el – Deák minden tiltakozása ellenére – a képviselőház többségével nevezetes módosítványát. Ez a feliratot megfosztva annak kilátásba helyezésétől, hogy követelései elfogadása esetén az országgyűlés kész az uralkodó trónigényének elismerésére, alkalmas volt arra, hogy megakadályozza egy esetleges alku létrejöttét. A módosítás elérte közvetlen célját, Ferenc József a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A többség által alkotott 1861. évi 42. horvát törvénycikk a „Trojednice”, a horvát—szlavón—dalmát királyság egységének, önállóságának és a történeti múltban valaha is birtokolt területei iránti igényei jogosságának elismerése esetén is csak olyan a perszonális unióra alapozott államjogi kapcsolat létesítésére volt hajlandó Magyarországgal, amely a horvátok önkormányzati jogait eleve elismerné. Tekintettel arra, hogy a horvátok nemzeti önrendelkezési jogainak maradéktalan elismerését magyar részről csak Kossuthék javasolták, míg Deák immár többséget nyert felirata konkrétumok helyett megelégedett a horvátokat „nemzetnek” nyilvánító tárgyalási ajánlattal, az egymásra találás halvány reményével csak az kecsegtetett, hogy a zágrábi országgyűlés is megtagadta képviseltetését a birodalmi tanácsban.

A magyar országgyűlés június folyamán kibontakozó nemzetiségi vitájában, amely a nemzetfogalom és az egyenjogúság értelmezése körül folyt, elsősorban a határozatiak táborában akadtak támogatói a tényleges engedményeknek, anélkül azonban, hogy a feliratot egy általános jellegű megnyugtató mondatnál többel kiegészíthették volna. Annál kevésbé, hiszen saját pártjukban is erősödtek az ellentendenciák, párhuzamosan a felszabadító háború reményének elbizonytalanodásával. Mind erőteljesebben érvényesült annak az agitációnak a hatása is, amely Kecskeméthy Aurél szerint azzal érvelt, hogy „Ausztriával a uralkodó házávali kibékülésünk ára nem oly nagy, mint amelyet a nemzetiségek követelnek, s ügyetlen forradalmáraink megadni készek lennének”[29]. Feltehetően Tiszáék újabb felelősségelhárító manővere folytán, a képviselőházban továbbra is többséget alkotó határozatiak kisebbségbe kerültek az Eötvös József javaslatára alakított nemzetiségi bizottságban. A bizottság többsége az Eötvös által, Deák és Andrássy egyetértésével kidolgozott elvi nyilatkozatában leszögezte, hogy „Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csak is egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”.[30] Ez a felfogás, amely Magyarországon csak egy „politikai nemzetet” ismert el arra hivatkozva, hogy a nemzet olyan történeti úton formálódott politikai közösség, amely különböző nyelvű népeket egyesít, ellentétbe került az együtt élő népek nemzeti kongresszusai által hangsúlyozott azon alaptétellel, hogy „a közös hazát” több „nemzet” lakja.

Az országgyűlés feloszlatása

A feliratot radikalizáló országgyűlési többség jelentős részének eltökéltsége a mind kedvezőtlenebbnek ítélt kül- és belpolitikai fejlemények közepette ingatagnak bizonyult. Ezért is tudta elérni a TiszaPodmaniczky-csoport, elhallgatva Kossuth és visszaverve a „szélsőbaloldali” Böszörményi László tiltakozását, hogy a határozatiak zöme is hajlandó legyen a bécsi elutasítás nyomán a Várady-féle radikalizáló módosítvány elejtésére, a felirat Deák által fogalmazott szövegének helyreállítására. Ez a visszalépés – amit Kossuth méltán minősített a felirat eredeti megszavazásánál sokkal súlyosabb hibának – az olaszok szemében immár kétségessé tette, lehet-e adott esetben számítani közös Habsburg-ellenes fellépésükre. Ez tehát a Cavour halálát követő kritikus hetekben gyengítette az osztrákellenes olasz kezdeményezés híveinek táborát, és egyben kölcsönössé tette a potenciálisan szövetséges magyar és olasz erőknek a cserbenhagyatástól való félelmét.

Egyidejűleg megnövekedett Schmerlingék önbizalma. A magyar konzervativok, utalással kiegyezési kísérletük teljes kudarcára, megkapták felmentésüket, az országgyűlés pedig Deák feliratának határozott hangú elutasítását. Mindez közelebb hozta egymáshoz a képviselőház két pártjának többségét, szoros összefüggésben a határozatiak táborában bekövetkezett szakadással. A képviselőház túlnyomó része magáévá tette Deák 1861. augusztus 8-án előterjesztett második felirati javaslatát, amely az alkotmányjogi követeléseket az elsőnél határozottabb hangon fogalmazta meg, de kivívásukra csak a helytállás és kivárás eszközeit ajánlotta a nemzetnek: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseinktől öröklött… mert, a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”[31]

Konzervatív kiegyezési ajánlat

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[32] Alig három hónappal később, az országgyűlés utolsó heteiben Dessewffy Emil arról számolt be egy Apponyihoz intézett levelében, hogy Deák, akivel „négyszemközt” beszélgetett, nemcsak „belátja, hogy a katonai hatalomnak a császár kezében kell lennie”, elkerülhetetlennek ítélve bizonyos pénzügyi engedményeket is, hanem „annak a lehetőségét fontolgatja, küldjön ki Magyarország állandó megbízottakat, akik esetről-esetre gyakorolnák az érintkezést az állandó osztrák megbízottakkal”.[33] Azaz maga Deák már 1861-ben fontolgatta azt, hogy a FischhofUnger röpirat által ajánlotthoz nagyon hasonló „tekervényes útra” lépjen. Apponyi, aki a Deákkal fenntartott kapcsolatát az országgyűlés idején „a legbizalmasabb” jelzővel illette, egyenesen úgy ítélte, a feliratiak vezére arra törekszik, hogy „a forradalmi irányzat szarvát letörje, amiben azonban óvatosan kell eljárnia”.[34] A konzervatívok 1862 végén, ilyen előzmények után feltehetően abban reménykedve nyújtottak be tervezetüket Bécsben, hogy annak alapján legalább megindulhat a közvetett párbeszéd a császár és Deák között is. Apponyi megküldte az emlékirat másolatát a feliratiak vezérének, Deák tényleges próbatételére azonban sor sem került.

1863 kora tavaszán értesült Apponyi hivatalosan az emlékirat elutasításáról. Mire az erről szóló kancelláriai tájékoztatást kézhez kapta, már megkezdődött a magyar kérdést jórészt a császár elnökletével megvitató minisztertanácsok sorozata. Ezen nyilvánvalóvá vált, hogy maga Forgách kancellár is eredménytelenül kísérletezett, egy kibontakozási terv elfogadtatásával. Pedig javaslata, amelynek kidolgozásában minden jel szerint tevékeny szerepet játszott Kovács Lajos, hajdani „békepárti” ideológus, Apponyiék munkálatánál sokkal inkább törekedett arra, hogy érintkezési pontokat találjon Schmerlingnek a Februári Pátensre alapozott „alkotmányos” berendezkedésével. Az uralkodónak széles körű felségjogokat biztosítva, maguknak „a közös ügyeknek” a körét és kezelési módját a birodalmi tanács és a magyar országgyűlés „elődelegációi” révén kívánta legalábbis előkészíttetni s utána mindkét törvényhozó testülettel jóváhagyatni. A továbbiakra vonatkozóan azt ajánlotta, hogy „a közös ügyek” kezelését a két törvényhozás által választott, alsó- és felsőházra tagolódó, de közös delegáció lássa el (ami minőségileg kevéssé különbözött volna Schmerlingnek a „tágabb birodalmi tanács” létrehozására irányuló törekvésétől). A Februári Pátensre alapozott rendszerrel kompromisszumot kereső tervezet centralisztikus vonásait erősítette, hogy elhárította egy magyar kormány felállításának még a gondolatát is, reménytelennek ítélve, hogy Magyarországon az 1848-as kormánynál szűkebb hatáskörűvel valaha is beérjék.

A helyzet ura egyelőre Schmerling maradt. Ferenc József, noha rokonszenvéről biztosította Forgáchot, az adott viszonyok megszilárdítására törekedett. Tartott a nagy erővel kibontakozó lengyel felkelés következményeitől, az új porosz kancellár, Bismarck ambícióitól és attól, hogy újra kiéleződik az itáliai konfliktus. Ugyanakkor hatott rá államminiszterének önbizalma is. Schmerling azt remélte, hogy az erdélyi országgyűlés küldötteinek bevonásával a birodalmi tanácsba hamarosan sikerülni fog megtörnie „a magyarok” passzív ellenállását, és az ő behódolásukat követi majd a többieké is. Ilyen körülmények között nemcsak célját tévesztette a szervezett magyar konzervatív csoport kiegyezési javaslata, hanem sor került Apponyi György gróf országbírói tisztségéből való felmentésére is. Ez közvetlenül azt követően történt, hogy több konzervatív társával együtt részt vett egy Deák népszerűsítését célzó tisztelgő aktuson.

A Dunai Szövetség terve

Deák saját körének hallgatást tanácsolt, Eötvös azonban szükségesnek találta, hogy francia levelezőpartnerét, Montalembert-t is tájékoztassa elítélő véleményéről. A Határozati Párt irányító csoportjának és a vele szoros kapcsolatban álló titkos szervezetnek a vezetői nyíltan nem támadták, annál inkább a színfalak mögött. A Magyar Sajtó-ban pedig megjelentettek egy olyan közleményt, amely félreérthetetlenné tette elhatárolódásukat. Ennél is súlyosabban esett a latba, hogy elég széles körű illegális tájékoztató hálózatuk útján sem pótolták azt, amit a cenzúrázott sajtóban valóban nem tehettek. Nem tisztázták – Kossuth „felvilágosításai” ellenére sem – a Dunai Szövetség távlati tervének tényleges funkcióit és azt, hogy maga Kossuth a nemzetiségekkel kötendő konkrét egyezségen nyugvó megbékélés előmozdítását tekintette továbbra is az aktuális feladatnak. Eltűrték, hogy a nemzetiségek oldaláról elhangzott első rokonszenvező nyilatkozatra a kormánysajtó megrovása legyen „a magyar” felelet. Pedig a tervezet kedvezőtlen magyarországi fogadtatásának abban is szerepe volt, hogy az egykorúan érdekelt délkelet-európai népek vezető politikai köreiben sem talált elég méltánylásra.

A határozati tábor vezetői nem fordultak szembe azzal a propagandával sem, amely Kecskeméthy Aurél érvelését követve a szövetségi tervet a Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszummal vetette össze, és egyértelműen az utóbbi javára billentette a mérleget. Ez a távlatokat szem elől tévesztő, később is gyakran alkalmazott leegyszerűsítő egybevetés mellőzte a lényeget. Nem vette figyelembe, hogy a Dunai Szövetség terve egyenjogú felek demokratikusan kinyilvánított szabad akaratából alakítandó szövetségének létrehozását ajánlotta. Olyan szövetség megteremtését tűzte célul, amely az elnyomás alóli felszabadulásukért, illetve az elnyert szabadságuk biztosításáért küzdő, egymásra utalt erők között a kilépésre is feljogosító önrendelkezés minden feltételének biztosításával jönne létre. Mindez lényegileg tért el a Habsburg-hatalommal való kiegyezés addig felmerült és később realizált elképzeléseitől. Kossuth és Deák szemléletének különbségét jól jellemzi az is, hogy a konföderációs tervet védelmező emigráns politikussal ellentétben a kiegyezés útjára lépő államférfi egy olasz kormányküldöttnek még 1865-ben is pártfogólag nyilatkozott az olasz–osztrák ellentéteknek az európai diplomácia nem egy hatalmassága által korábban indítványozott olyan rendezéséről, melynek során a Habsburg-hatalomnak Velence átengedéséért a dunai fejedelemségekben juttatnának területi kárpótlást. A két felfogás nemcsak a politikai alapelvek tekintetében különbözött egymástól gyökeresen, hanem a történelmi fejlődés tényleges tendenciáinak felismerésében is.

A szervezett ellenállás felszámolása

1863 őszén a különvált csoport új vezetőre talált Nedeczky István volt honvédszázados, Deák Ferenc unokaöccse személyében, aki közvetlen kapcsolatot teremtett Kossuthtal.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Deák Ferenc hosszú időn át várakozást tanácsolt híveinek. Álláspontja nem talált osztatlan helyeslésre a volt felirati táborban sem. Eötvös József, aki ekkortájt felvázolta a birodalom trialista alapon való alkotmányos újjászervezésére irányuló tervét, már 1864 őszén el is szánta magát az önálló kezdeményezésre. Bécsben benyújtott emlékiratában azt javasolta, hogy az ínséggel kapcsolatos teendők megvitatásának szükségességét hozva fel indokul, hívják össze az új országgyűlést, amelyen azután kialakíthatókká válnak a kibontakozás feltételei. Kísérletének kudarca ellenére is helytelenítette Deák „tökéletes tehetetlenségre kárhozódását. ”[35] Deák valóban tartózkodott minden közvetlen bécsi kezdeményezéstől, de minden addiginál szorosabbra fűzte kapcsolatait a konzervatívokkal, akik a Forgách leváltását követő rövid megtorpanás után újrakezdték szívós küzdelmüket Schmerling pozícióinak megingatása és a Ferenc József bizalmának visszanyerése érdekében. Maga a kormányzat is élénk figyelemmel kísérte a konzervatívok és Deák között egyre szorosabbá váló kapcsolatot. Pálffy helytartó 1864 őszén szemmel látható egyetértéssel továbbította Zichy kancellárnak a pesti rendőrfőnök véleményes jelentését, amely közölve, hogy nem kerül sor az „Apponyi-párt” és a „Deák-párt” egybeolvadására, „a kormányzat szempontjából is kívánatosnak” ítélte,[36] hogy Deák megtartsa vezető szerepét az ellenzék élén, nehogy radikálisabb politikus kerüljön a helyébe. Valójában azonban már sokkal többről volt szó, mint Deáknak az ellenzék mérséklésére való felhasználásáról.

A vezető konzervatívok azt a tanulságot vonták le az Októberi Diploma hazai elutasító fogadtatásából és annak számukra oly súlyos következményeiből, hogy a siker érdekében meg kell elégedniök az előkészítő és a közvetítő szereppel. Az alkudozás formális vezetését, még inkább a kiegyezés tényleges megkötését át kell engedniök az 1848-es alapot 1861-ben megvédelmező Deáknak, aki – nem kevéssé akkori fegyvertényére támaszkodva – egyedül lehet képes többséget biztosítani az általuk már ismételten, de mindig eredménytelenül megkísérelt kompromisszum számára. Deák viszont, bármennyire közeledett is Apponyiék programjához, azt sohasem tette teljesen a magáévá. Még kevésbé volt hajlandó arra, hogy hazai befolyását kockáztatva nyíltan vállaljon közösséget az 1848-as átalakulás hajdani ellenfeleivel. Az együttműködést a konzervatívokkal ugyanakkor elengedhetetlennek ítélte, mindenekelőtt a Ferenc József bizalmának megnyerése szempontjából. Hiszen köztudott volt, mennyire viszolyog Ferenc József egy olyan alkotmányos lépéstől, amely a polgári parlamentarizmus érvényesülését mozdítja elő, kiváltképpen, ha az magyar önkormányzati törekvésekkel kapcsolódik egybe. Az adott viszonyok közt elképzelhetetlen volt, hogy bármilyen kompromisszumot célzó magyar kezdeményezés kedvező fogadtatásra találjon nála, ha nélkülözi a felségjogai tisztelőinek, ugyanakkor a forradalmi és elszakadási törekvések kipróbált ellenfeleinek ismert magyar konzervatívok támogatását. Deák azonban a konzervatívok együttműködési készségét biztosítva is várt mindaddig, amíg kétségtelenné nem vált, hogy az uralkodó kész véget vetni Schmerling centralizációs kísérletének.

Schmerling vállalkozása, hogy a Habsburg-birodalom központosítását az alkotmányosság és az abszolutizmus sajátos társításával vigye keresztül, sikertelennek bizonyult. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy módszerei legfeljebb Magyarország gyötrésére, de sem megtörésére, sem megnyerésére nem alkalmasak. Mind szélesebb körben vált általánossá ez a felismerés a lajtántúli német liberálisok között. S annál több aggodalmat keltett, minél inkább fontosnak tartották a birodalom németországi erőkifejtése szempontjából is a magyarországi ellenállás leszerelését. Ehhez járult a Schmerling törekvéseivel ütköző cseh és lengyel ellenállás megerősödése, sőt a lengyel felkelés nyomán az ostromállapot elrendelésének „kényszerűsége” Galíciában. A nagyhatalmú államminiszter kormányzata azonban nem csupán a birodalom struktúrájából eredő bajok orvoslására szükséges gyógyszereket nélkülözte. A politikai nehézségek mellett a dekonjunkturális jelenségek, a kapitalista fejlődés lendületét megtörő „nehéz évek” is lehetetlenné tették az államháztartás egyensúlyának helyreállítását, noha felemás takarékossági intézkedéseivel, hadsereg-, adó- és kölcsönpolitikájával saját parlamentjét és a gazdasági élet számottevő erőit is maga ellen fordította. Parlamenti elszigetelődését gyors ütemben fokozta, hogy a liberális reformok sürgetői számára nyilvánvalókká váltak alkotmányosságának szűkre vont korlátjai. Mindezt betetőzték a külpolitikai kudarcok. A Habsburg-hatalom németországi pozícióinak erősítésére irányuló politikai akciói eredménytelenek maradtak. A Dánia ellen 1864-ben a „fegyverbarátság” jegyében vívott háború következményei pedig egy közvetlen osztrák-porosz erőpróba lehetőségével is fenyegettek.

Négy esztendő kudarcsorozata lehetetlenné tette Schmerling számára, hogy sikerrel folytassa kötéltáncát a parlament és az udvar között a liberális polgárság és a konzervatív arisztokrácia kereszttüzében. Amikor 1865 tavaszán a birodalmi tanács képviselőházában jelentékeny német liberális erők is rohamra indultak ellene, Ferenc József már elhatározta az államminiszter leváltását. Az uralkodó immár bízott abban, hogy a konzervatív arisztokrácia újabb kibontakozási kísérlete elnyeri a Deák vezette magyar politikai erők támogatását is, és így végre megszilárdul birodalmának egysége.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

A teljes cikk.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Deák Ferenc Bécsben névtelenül megjelentetett „májusi programjának” harmadik részét, amelyben a delegációkkal és az alkotmányossághoz való visszatérés kívánatosnak ítélt menetével foglalkozott, a rendőrség tilalma következtében a hazai lapok nem közölhették. Az eltiltás hatályban maradt azután is, hogy a Pesti Napló két hét múltán felfedte: a Ludassy Mór által közreadott cikksorozatban kifejtettek „hűen” tükrözik Deák nézeteit, s a harmadik rész hazai közlését ”egyedül a sajtóviszonyokból származó akadály gátolta”.[37] Ezzel Kemény Zsigmond lapja nemcsak a sajtószabadság hiányát panaszolta, hanem az üldözött ellenzékiség pecsétjét ütötte rá Deák kiegyezési ajánlatára, a megítélésében bizonytalankodó hazai politikai közvéleményre semmiképpen nem hatástalanul. Szükség is volt rá. Az önkényuralmat kiszolgáló Kecskeméthy azt jegyezte naplójába, hogy „Deáknak a Debattéban közlött programja elég ó-conservatív. Ama szép fictióból indult ki, hogy minden rosszat a ministerek tesznek, minden jót a fejedelem”.[38] A kiegyezést nagyon is sürgető Eötvös Deákot következetlennek ítélte, „magáról a programról” pedig az volt a véleménye, hogy „practicus része rendkívül gyenge s nem practicus”.[39] Az 1861. évi országgyűlés nagy tekintélyű elnöke, Ghyczy Kálmán nem minden szemrehányás nélkül írta Deákhoz intézett magánlevelében, hogy „meredek lejtőn indult meg”. S noha az adott viszonyok között „az ország közvéleményét” nehezen megítélhetőnek mondta, figyelmeztette az utolsó országgyűlés jogvédő feliratainak a szerzőjét annak tekintetbevételére, hogy „az 1861-ik esztendei erős elhatározást” meggyengítő „politikai atmosphera az egész országban éppen Pesten a legegészségtelenebb”.[40] Deák fellépését azonban hamarosan követte a Schmerling nevével fémjelzett kísérlet látványos bukása, amit a valóságosnál is nagyobb mértékben az ő érdemének tekintett a kiegyezést szorgalmazó politikai erők egyoldalú befolyásának alávetett közvélemény, s ez jórészt elcsitította a kritikai hangokat.

A birodalmi tanács képviselőháza nemcsak a költségvetési vitában, hanem alkotmányjogi kérdésben is leszavazta Schmerlingéket, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy véget kíván vetni a parancsuralmi kormányzás lehetőségének, és a félalkotmányos szisztémát a birodalmi tanács polgári parlamentáris jogokkal való felruházása révén alkotmányos rendszerré kívánja fejleszteni. A parlamenti kudarcok sorozatát hamarosan személyi változások követték. Június végén sor került Zichy Hermann gróf magyar és Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentésére, illetve Rainer főherceg miniszterelnök távozására és a kulcspozíciót betöltő Schmerling államminiszter lemondására. Magyar kancellárrá 1865. június 26-án a császár Mailáth Györgyöt nevezte ki, akit a konzervatív csoport tagjai közül azért becsült különösképpen, mert az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban szót mert emelni az Októberi Diploma védelmében. Az erdélyi kancellária irányítására gróf Haller Ferenc tábornok kapott megbízást. Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor. Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. [[Richard Belcredi|Belcredi miniszterelnök]] az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyoss ellenállásra fognak találni”.[41]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését. Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

A Belcredi-kormány hivatalba lépésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fordulat keresztülvitelében taktikusan ugyan, de nagyon is messzemenően kívánja érvényesíteni az önkényuralom eszközeit. Míg a Lajtántúlon ez elsősorban a központi parlament feloszlatását jelentette, addig Magyarországon – ahol a korábbi államjogi fejlődés eredményeként minden kibontakozási terv mellőzhetetlen tényezőjévé vált az országgyűlés – mindenekelőtt a politikai megnyilatkozási és szervezkedési lehetőségek szigorú korlátozását.

A kormányzat nem bízott a kiegyezésre ténylegesen törekvő magyar politikai erők önfegyelmében, még kevésbé abban, hogy a politikai szabadságjogok érvényesülésének teljesebbé tétele nem vezetne-e az 1860–61-ben tapasztalt ellenlökés megújulásához. A legfőbb biztosítéknak azt tekintették, hogy a császári csendőralakulatokat nem vonták ki Magyarországról a kiegyezés megkötéséig, s Erdélyből még akkor sem, az itt állomásozó katonai erőkkel pedig a kizárólag és közvetlenül a császárnak alárendelt hadparancsnokságok rendelkeztek; Mailáth Györgynek még azt sem sikerült kivívnia, hogy a rendőrminisztérium ismerje el a magyarországi egyleti ügyekben az udvari kancellária illetékességét. A „sajtóvétségek” dolgában az a Zichy kancellárságának végnapjaiban született rendelkezés maradt hatályban, amelyik az 1852-ben kiadott szigorú önkényuralmi szabályzat érvényesítését írta elő. Az pedig lehetőséget adott minden, „az egységes osztrák birodalmi kapcsolat, az osztrák birodalmi, avagy az országos alkotmányok, az osztrák birodalmi, vagy az országos közigazgatás” elleni felszólalás kemény megtorlására.[42] A katonai bíróságok által sajtóvétség miatt hozott ítéletek következményeitől az elítélteket mentesítették ugyan, de a sajtó nem vált szabaddá. Nem az öncenzúra működött csupán, amelyet még a formálódó Deák-párt egységét a belső polémiától féltő Eötvös is gyakorolt, magánlevelében hangsúlyozva, hogy „lapom kevésbé oppositionalis, mint azt magam is kívánnám”[43] A hatalom is határt szabott az ellenzékiségnek: megakadályozta, hogy nem kívánatos érvek vagy követelések a sajtó útján elterjedve keresztezzék a kiegyezési törekvéseket. 1865 augusztusában a rendőrség azért foglalta le a Törvényszéki Csarnok című, a szélesebb olvasóközönséghez el sem jutó jogi szakfolyóiratot, mert cikket közölt a megyei autonómia helyreállítása érdekében.

A kormányrúdhoz jutott konzervatívok az 1860–61-ben tapasztaltak nyomán kiegyezési törekvéseik érvényesítése szempontjából a legfontosabbnak az önkormányzati testületek politikai működésének megakadályozását tekintették. Alaposan megrostálták, széles körű személycserével céljaik érdekében teljesen megbízhatóvá formálták az anyagi kedvezésekkel is hajlékonnyá tett főispáni kart. Mailáth kancellár 1865. augusztus 26-i utasítása a reformkori hírhedt adminisztrátorokénál is messzebbmenő jogokat biztosított a főispánoknak. A főispán nemcsak a megyei közigazgatás teljhatalmú irányítójává vált, aki a „rend” fenntartása érdekében az illetékes katonai hatóság közbejöttével a fegyveres erőt is igénybe vehette, hanem jogot nyert a megyei tisztviselők fizetésének a szabályozására, sőt állásukból való felfüggesztésükre és helyettesítésükre is, mégpedig teljesen saját belátása szerint. Csupán az első alispánságra javasolt személy megbízásához kellett előzetes kormányszéki jóváhagyás. Mailáth „az országgyűlési tárgyalások mielőbbi nyugalmas megkezdésének” érdekével indokolta[44] azt, hogy a provizórium idején kialakított megyei közigazgatási és igazságszolgáltatási szerkezetet tartották fenn az önkormányzati elemek teljes mellőzésével. Ezzel a céllal állt összhangban az is, hogy a városi törvényhatóságokban a főispánokét megközelítő hatáskörrel rendelkező királyi biztosoknak jogukban állt a külső tanácsok struktúrájának átalakítása, ugyanakkor kötelesek voltak megakadályozni, hogy működésük során bármilyen politikai kérdést akár csak érintsenek is.

A megyei önkormányzat helyreállításának mellőzése különösen nagy felzúdulást keltett, és nem kis zavart támasztott még Deák táborában is. A Pesti Napló csitító cikkei, köztük Lónyay Menyhértnek a kormányzat eljárását mentegető írása sem csillapította a kedélyeket. Csengery Antalnak saját fivére jelezte, hogy nem számíthat képviselővé választására, ha nem határolja el magát a megyei önkormányzaton esett sérelem palástolóitól. Csengery – közismerten Deák bizalmasa – válaszlevelében azzal igyekezett leszerelni az aggályoskodókat, hogy „se arról nincs szó, hogy a megyéktől megváljon a nemzet; se arról, hogy az egyezkedés előtt a törvényes állapot vissza ne állíttassék. Úgy tudom, hogy a kormány a teljes törvényes állapot visszaállítására vállalkozott. Csak e föltétel alatt bírja Deák és pártja támogatását”.[45] A vita amelybe már a főispáni teljhatalom miatti panaszok is belevegyültek, számos olyan elvi állásfoglalást is felszínre hozott, amelyben helyet kaptak az adott sérelmen túlmutató aggodalmak is. Mind Eötvös, mind Tisza hangsúlyozta annak az elengedhetetlen szükségességét, hogy a megújítandó államberendezkedésben a parlamentnek felelős kormány és a helyhatósági, mindenekelőtt a megyei önkormányzat egymást feltételező, sőt kiegyensúlyozó szerephez jusson. Félreérthetetlen volt azonban aggodalmaik különbözősége. Eötvös mindenekelőtt azt kívánta elhárítani, hogy olyan kompromisszum szülessék, amelyben a megyei önkormányzat hívei a konzervatívokkal a felelős parlamentáris kormányzati rendszer rovására alkusznak meg. Tisza viszont elsősorban annak a lehetőségét akarta kizárni, hogy a központi hatalmi szervek az uralkodói abszolutizmus érvényesítőjévé váljanak. Hivatkozás nélkül ugyan, de messzemenően támaszkodott Kossuth alkotmányjavaslatának érveire és konkrét indítványaira, mellőzte azonban annak az általános választójogot és a nemzetiségi egyenjogúság kiteljesítését a demokratikus önkormányzati rendszer alapkövetelményévé emelő állásfoglalását. Deák és köre megbékélt azzal, hogy a hatalom birtokosai az adott szakaszban ragaszkodnak a Lajtántúlon a központi parlament, Magyarországon a megyei önkormányzati testületek mellőzéséhez. Salamon Ferenc szerint „nyilvános titok volt, hogy felsőbb körökben, hol az egész új fordulat terve és programja elkészült, múlhatlan föltételül volt kikötve, hogy a megyék helyre ne állíttassanak” az országgyűlést megelőzően.[46] Deákék azonban mindenképpen kerülni akarták, hogy az oly nevezetes döntésre egybehívandó országgyűlés legalitását valaha is kétségbe lehessen vonni. Az alkalmazni kívánt 1848-as törvény úgy intézkedett, hogy a választások lebonyolítását irányító „középponti választmányokat” a megyei közgyűlések, illetve a városi tanácsok válasszák meg. A megyei közgyűlések egybehívása azért is elkerülhetetlenné vált, mert azt a tervet, hogy az 1861-ben választott „középponti választmányok” megbízatását élesszék fel, Deák határozottan ellenezte.

Az új országgyűlés

A teljes cikk.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Annál is inkább, hiszen a 15-ös albizottság többségi munkálatának Tisza és Ghyczy körül csoportosuló bírálói úgy gondolták, hogy itt az alkalom a Deák-párt feltételeinél kedvezőbbek elfogadtatására. Részben ennek ellensúlyozása érdekében ösztökélték a politikai vezető rétegnek a kiegyezés mielőbbi megkötését sürgető erői Deákot, hogy tegyen meg mindent a megállapodások előmozdítására.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Deák Königgrätz után sem változtatott egyezkedési tervének korábban kialakított feltételein. Arra hivatkozott, hogy kicsikart engedményekre nem lehet tartós megállapodást építeni. Az udvar a sietve megkötött béke után érdemleges kérdésekben nem is mutatott sok hajlandóságot a hátrálásra. A tárgyalások huzavonájának felújulása a Habsburg-hatalom politikai merevsége folytán növelte a politikai vezető réteg türelmetlenségét. Egyfelől a kiegyezésellenes hangulatnak, másfelől a kompromisszum sürgetésének felerősödése az 1866. november 19-ére újra egybehívott országgyűlésen a Deák-párt és a balközép közötti polémia élesedésére vezetett. Tisza hajlékonyan alkalmazkodva a hangulatváltozáshoz azt kívánta, hogy az alkotmányos viszonyok helyreállításáig (beleértve mindenekelőtt a törvényhatóságok önkormányzati tevékenységének lehetővé tételét és a felelős kormány kinevezését) az országgyűlés függessze fel a kiegyezés előmunkálatait. Az indítványt a képviselőház többsége elvetette, Deák politikáját „arany középútnak” tekintve nemcsak abszolutizmus és „forradalom”, hanem a bécsi kormány konoksága és Tisza „radikalizmusa” között is. A balközép viszont elérte, hogy a december 6-i pesti kiegyezésellenes, Kossuthot éltető utcai tömegtüntetésen, amelynek magját egyetemisták, az óbudai hajógyár és a Vidats-gyár munkásai alkották, mint a nemzeti érdekek védelmezője maga is tapsokat aratott. Tiszáék fontos kritikai elemeket szólamokkal elegyítő parlamenti harcmodora azonban sokban el is takarta a nép elől a „szélsőbal” kiegyezés elleni érdemleges érveit és Kossuthnak Magyarország önrendelkezéshez való ragaszkodását követelő politikáját.

Kossuth mindenekelőtt az 1566 novembere és 1857 áprilisa között Helfy Ignác segítségével olasz földön kiadott és Magyarországra bejuttatott Negyvenkilencz című lap hasábjain emelt szót „azon egyesek, azon családok és azon osztályok”[47] által képviselt politika ellen, amely Magyarország jövőjét a – szerinte – halálra ítélt Habsburg-hatalom sorsához köti. Az 1848-as törvények tervezett revíziójára épülő kiegyezésben nem pusztán „jogfeladást” látott, hanem olyan elkötelezést is a Habsburg-birodalom továbbéltetésére, ami lehetetlenné teszi a nemzeti önrendelkezés érvényesítését, s az alkalmazkodást a változó viszonyok politikai követelményeihez. A kiegyezést – fejtegette Kossuth – a Deák-párti többség nem a lajtántúli „nemzetekkel” köti meg, hanem az abszolutista eszközökkel e nemzetek akaratnyilvánítását elfojtó Habsburg-hatalommal. Figyelmeztetett, hogy a kiegyezés nem tartóztatja fel a birodalom felbomlását, legfeljebb létét hosszabbítja meg, de a magyarságot a világ szemében „az osztrák bűnrészeseivé” teszi a szomszéd népek elnyomásában s a szabadságtörekvésekkel elkerülhetetlenül szembeforduló külpolitikában. „A dualismus – szögezte le 1866 végén – … a magyar elem conservativ, reactionarius és színleg liberalis részének az osztrák németek szabadságot utáló részéveli szövetkezését jelenti a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására.”[48] Rámutatott arra, hogy az elháríthatatlan nagyhatalmi összecsapás Ausztria felszámolásához vezet, de a kiegyezés esetén a magyarság nem természetes szövetségesei, az elnyomott népek között fog harcolni Ausztria ellen, hanem a Monarchia oldalán a szomszéd népek ellen, velük bűnösen összeveszítve. (Egyik 1867-ben már a gazdasági kiegyezési tárgyalások idején írott, nyilvánosságra szánt levelében jellegzetes képes kifejezéseivel minősítette illúziónak azt a hitet, hogy a magyarságot a Habsburg-hatalom bármilyen megrázkódtatástól megvédhetné, hiszen a kiegyezés „nem villámhárító… sőt villámvonzó”,[49] amely a nemzet létproblémáit a Habsburg-hataloméival társítva lehetetlenné teszi megoldásukat.) A kiegyezés – figyelmeztetett az általa felismert veszélyektől ösztönzött szenvedélyességgel 1867 elején Kossuth – „isolál a világtól, elkülönít azoknak érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, s nem hagy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik”.[50]

Kossuth korántsem csupán a függetlenség követelményét szembesítette a kiegyezéssel, hanem a dualista állam parancsolt egységét a népek önrendelkezésén alapuló önkéntes szövetséggel is. Azt a meggyőződését fejezte ki, hogy „Horvátország a velünki szorosabb kapcsolatban, Roumania, Szerbia (s tán Cseh ország is) a velünki védszövetségben találhatják azon függetlenségnek támpontját, melyre Európa józanon felfogott súly egyenének szüksége van”.[51] Kossuth nemcsak ismerte, hanem osztotta is azokat az aggodalmakat, amelyek a hódító nagyhatalmak, mindenekelőtt a cári hatalom feltételezett, és a kiegyezés sürgetői által közvetlenül fenyegetőnek híresztelt terjeszkedési törekvéseihez kapcsolódtak. Annál is inkább, hiszen kortársaihoz hasonlóan ő sem tudta, hogy 1866-ban a cári hatalom úgy döntött, hogy a porosz sikereket – legalábbis egyelőre – nem további területek bekebelezésével, hanem a párizsi béke megalázó következményeinek a felszámolásával igyekszik ellensúlyozni. Az a katonai körökből származó, de a cár által elutasított javaslat pedig, amely valóban a Habsburg-birodalom felosztását tűzte ki céljául, s a poroszoknak akarta juttatni az osztrák császárság német tartományait, ugyanakkor a cár „protektorátusa” alá kívánta utalni a birodalom szláv területeit, ekkor még helyreállítani ajánlotta „az önálló magyar államot”.[52]

Kossuth az adott helyzetet és a fejlődés irányát is figyelembe véve úgy ítélt, hogy a magyarság együttélése a kisebb szláv népekkel olyan történelmi adottság, amit csak az változtathat súlyos következményű ellenségeskedéssé, ha bármelyikük külső hatalmi szövetségessel kívánna uralomra jutni a többi felett. Attól tartott – és ebben Palacký nyilatkozatai is megerősítették –, hogy éppen az osztrák-német és magyar összefogásnak minősülő kiegyezés teszi a „pánszláv” törekvések áldozatává és kiszolgálójává a birodalom szláv nemzeteit. Ezért is sürgette újra teljes határozottsággal a megegyezést az együtt élő népekkel. Ebben a megegyezésben látta ugyanakkor azt az egyetlen hathatós eszközt, ami rádöbbentheti Angliát; hogy a gyenge, és ezért a térség határán megjelenő legerősebb hódítóhoz mindig csatlakozó Habsburg-hatalomnál az európai egyensúlynak jobb biztosítéka lenne a függetlenségüket egymásra támaszkodva kivívó nemzetek szabad államszövetsége. Vitathatatlan utalással a Dunai Szövetség terve kapcsán kifejtettekre írta: „Hivatásunk elöl menni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélhetősének erőteljes alakzatát … Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisülésének siettetésével a népek szövetségét s e szövetségben a szabadságot megalapítani.”[53] Véleménye szerint, ha a magyarság nem válik a kiegyezés révén és az együtt élő népekkel a sorsközösség vállalását parancsoló létérdekei feláldozása árán a birodalom támaszává, úgy a Habsburg-hatalmat elkerülhetetlenül fenyegető újabb válság lehetővé teszi az ilyen irányú kibontakozást. Ennek a lehetőségnek a biztosítása érdekében írta még a kiegyezés megkötését megelőző tárgyalások időszakában a Negyvenkilencz hasábjain: „Nem arra szóllítjuk mi fel Deákot, hogy álljon a forradalom élire … arra szóllítjuk fel, segítse a Nemzetet nyitva tartani a jövendő ajtaját.”[54]

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A teljes cikk.

A kiegyezés tartalma

Deák, aki reális kompromisszumnak tekintette a kiegyezést, amely alkalmas keretet teremt a függő problémák megoldására, úgy ítélt, hogy ha a jövő tényleg megrázkódtatásoknak tenné is ki a Monarchiát, a kiegyezés legalábbis az „államilag rendezett állapot” előnyét[55] biztosítja a vele egybekapcsolt Magyarország számára.

A kiegyezés, amely Magyarország önkormányzatát jórészt biztosította, önrendelkezését azonban nem, valamelyest tovább éltette a Habsburg-birodalmat, mint azt Kossuth feltételezte, Deáknak ezeket a reményeit azonban nem válthatta valóra.

Kolossa Tibor

A nemzetiségi kérdés rendezése

A magyar politikai élet liberális vezetői, elsősorban Eötvös és Deák, nem akarták elnyomni a nemzetiségeket, sőt óva intették a magyarságot a többi nemzetiség elnyomásán alapuló, csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható uralom meghonosításától.

A nemzetiségi törvény

A képviselőházi vita első szónoka Deák Ferenc volt, aki egy módosított javaslatot nyújtott be. Deák a törvény bevezetésében két fontos alapelv beiktatását kívánta. „Az én meggyőződésem az, hogy Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes oszthatatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. A másik amit tartok és hiszek: hogy ezen egyenjogúságot csak az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, s erre nézve is csak annyiban lehet külön szabályok alá vonni, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége, czélszerűsége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszi.”

Ezenkívül Deák a magyar államnyelv első helyen való törvénybe iktatását kívánta. „A nemzet említett politikai egységénél fogva az, a mi az állam összes nevében történik, nem történhetik többféle nyelven: annak az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie.” Ennélfogva a törvényhozás és a kormány nyelve a magyar. A képviselőház elé került javaslat logikátlan felépítését joggal kifogásolva, Deák szerkezeti módosítást javasolt. Deák javaslata felülről lefelé, az állam központi szerveitől a törvényhatóságokon át a községekig és egyénekig tárgyalja a nyelvhasználat kérdését. Az egyes paragrafusokat egyébként lényegében változatlanul átvette a központi bizottság javaslatából. Deák szerkezeti módosítása ellentétben állt a korábbi tervezetek Eötvös felfogását tükröző ellentétes irányú felépítésével. Ez a különbség a liberális táboron belüli nézeteltérésekre is rávilágít.

Deák elsőrendű fontosságúnak tartotta az ország politikai egységének, a magyar államnyelvnek kihangsúlyozását, a fölzaklatott magyar politikai közvélemény megnyugtatása érdekében is, de az alsóbb fokokra nézve véleménye eltért a többségtől, sőt a javaslattól is. „Lefelé azonban – mondta – a megyéknél, törvényhatóságoknál, községeknél, egyháznál én nem idegenkedem semmit az egyenjogúságot nem korlátolni s annak tág tért adni; úgy az igazságszolgáltatásnál is az alsóbb bíróságokat illetően, de nem a föllebbvitelieket.”[56] Beszédében elítélte azt a nézetet, hogy a perlekedést csak magyar nyelven lehessen folytatni, és az esküdtszéki eljárás bevezetésével kapcsolatban az anyanyelv használatát pártolta.

A nemzetiségi képviselők hevesen támadták a központi bizottság és Deák javaslatát. Főképpen azt kifogásolták, hogy a törvényjavaslat nem a nemzetiségek egyenjogúságáról szól, hiszen a nemzetiségeket politikai tényezőkként el sem ismeri. Rámutattak a nemzeti eszme megállíthatatlan térhódítására, és emlékeztették a magyarságot saját nemzeti küzdelmeire. Az egyetlen magyar politikai nemzet elvét és az államnyelv használatának széles körű kiterjesztését a magyar szupremácia eszközeiként bélyegezték meg. Svetozar Miletić, szerb képviselő hangsúlyozta, hogy Magyarország államszervezetét nem lehet a nyelvileg egységes nyugateurópai nemzetállamok mintájára felépíteni. „A több nemzetiségű államnál kell, hogy az minden nemzetiségek jellegét magán viselje, hacsak nem akarja, hogy a nemzetiségek elemeit feloldó elemekké tegye. Ezen jelleg két módon nyerhet politikai kifejezést: az állami föderációban… vagy az állami szervezet azon rétegében, mely… az úgynevezett önkormányzat körébe esik.”[57] Magyarországon mindkét jellegnek érvényesülnie kell, ha a nemzetiségeket ki akarja elégíteni: a föderációnak a Horvátországhoz és Erdélyhez való területi autonómián alapuló közjogi viszonyban; a szűkebb Magyarország nemzetiségei tekintetében pedig a municipális szerkezet keretében megvalósuló önkormányzatnak. A nemzetiségi képviselők egyébként saját, már ismertetett törvényjavaslatuk mellett foglaltak állást, amely kisebbségi javaslatként szintén a Ház elé került. A. Vlad román képviselő azt indítványozta, hogy a benyújtott törvényjavaslatok elvetésével fogadják el az 1861. évi nemzetiségi bizottság által készített javaslatot, mégpedig A. Dobrzanszky módosításaival.

A magyar képviselők egyöntetűen élesen elutasították a nemzetiségi képviselők javaslatait. A vita egyre hevesebbé és feszültebbé vált. Tisza Kálmán azzal fenyegetőzött, hogy kíméletlenül végrehajtják a fennálló nyelvi törvényeket. A képviselőház végül is megszavazta Deák javaslatát, 24 ellenzéki nemzetiségi képviselő kivételével, akik tiltakozásul kivonultak az ülésteremből.

A nemzetiségi törvény nem teljesítette a nem magyar népek legfontosabb politikai kívánságát: nem ismerte el a nemzetiségek létét, nem engedélyezett számukra kollektív nemzetiségi jogokat és politikai intézményeket, s erősen. korlátozta a nemzeti nyelvek érvényesülését a törvényhatósági önkormányzat keretei között. A nemzetiségi képviselők tiltakozó nyilatkozata és távozása után Deák Ferenc kijelentette: „Magyarországban a nemzetiségeknek mint ilyeneknek képviselői nincsenek.”[58] Ez a merev magatartás a korábban sokat hangoztatott megbékélés helyett a nemzetiségekkel való szakításhoz, majd kíméletlen ellenségeskedéshez vezetett.

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

Kossuth szavának igen nagy súlya volt. Személye a magyar nép szemében szimbólummá vált, ő volt az 1848-as forradalom és szabadságharc megtestesítője. Ezt Deák Ferenc is elismerte éppen a kiegyezési törvény vitáján mondott beszédében.

Kossuth szavára a honvédegyletek mozgalma rövidesen politikai térre is kiterjedt: követelték a honvédség visszaállítását, az önálló magyar hadsereget. A kormány egy darabig tűrte a mozgalmat, sőt amíg a hadügy végleges rendezéséről folytak tárgyalások, fel is használta a katonai körökkel szemben. Amikor azonban a honvédegyletek október 6-ára országos gyűlést terveztek, ezt a kormány betiltotta, majd az egyletek politikai működésének leszerelésére, elaltatására törekedett. A honvédegyletek élére az emigrációból hazatért egykori honvédtábornokok és tisztek álltak, akik a kormánypárthoz (Klapka, Türr) vagy a balközéphez (Perczel) csatlakoztak, és mindent megtettek a volt honvédek forrongó hangulatának lecsendesítésére, Kossuth befolyásának ellensúlyozására. Végül a kormány nem engedélyezte a honvédegyletek politikai tevékenységét, csak segélyegyletekként működhettek tovább.

A kormány mindjárt működése kezdetén ellentétbe került számos megyével. A megyei középbirtokos nemesség a központosító törekvésektől féltette legfőbb hatalmi bázisát, e megyei autonómiát. Nyáry Pál, Pest megye ellenzéki alispánja azt hirdette, hogy a megyék nincsenek a kormánynak alárendelve, hanem mellérendelve. A baloldali többségű Heves megye tiltakozott a kiegyezés ellen és tisztviselőit arra utasította, hogy a kormányrendeleteket csak a megye engedélyével hajtsák végre. A kormány kénytelen volt erélyesen fellépni, s Heves megye határozatát megsemmisítette.

Rövidesen kitűnt, hogy a nemzeti közvélemény és a nép jelentős része továbbra is Kossuthot tekinti vezérének. Egyes megyék és községek bizalmi nyilatkozatot küldtek neki, több megüresedett választókerületben országgyűlési képviselőnek választották meg és hazahívták. Kossuth a hívást válaszleveleiben elhárította; ismételten kifejtette a kiegyezés kritikáját, s éreztette, hogy ő nem vállalja a Habsburg-királyra és a kiegyezést is magába foglaló országos törvényekre teendő hűségesküt. Kossuth élete végéig emigrációban maradt, és Magyarországnak a teljes állami függetlenségre való igényét képviselte. A váci választókhoz intézett levelében megismételte keserű jóslatát: „Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.” Nézete szerint az osztrák birodalom valamennyi nemzetének önkormányzatot kell adni az 1848-as magyar törvények mintájára. „Én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével s önállásával incompatibilisnek hiszem”[59] – jelentette ki. Felszólította a törvényhatóságokat, tiltakozzanak a kiegyezés ellen.

Kossuth levelei a szélsőbal lapjában, a Magyar Újság-ban jelentek meg, és erős visszhangot váltottak ki a közvéleményben. 1867 augusztus végén a kormány erélyes lépésre határozta el magát. A Magyar Újságnak a váci levelet tartalmazó példányát lefoglaltatta, majd sajtópert indított az újság szerkesztője, Böszörményi László ellen, aki a szélsőbal legradikálisabb, közmegbecsülést élvező képviselője volt. A képviselőház kormánypárti többsége felfüggesztette Böszörményi mentelmi jogát, az esküdtbíróság pedig törvényes alap nélkül egy évi fogházra ítélte. Böszörményi súlyos betegen került fogházba, és miután elutasította a felajánlott kegyelmet, 1869 márciusában ott halt meg.

A váci levél után Eger város képviselő-testülete tüntető bizalmi nyilatkozatot küldött Kossuthnak. A belügyminiszter rendeletet intézett Heves megyéhez, amelyben Kossuthot a „haza elleni hűtlenség bűnével” vádolta, és követelte a megye hatósága alá tartozó egri határozat megsemmisítését. Heves megye azonban közösséget vállalt az egri határozattal. Erre a kormány királyi biztost küldött ki, aki a megye közgyűlését feloszlatta és önkormányzatát felfüggesztette.

A hevesi ügy a képviselőházban a kormány és az ellenzék összecsapását váltotta ki. A szélsőbal a kormány vád alá helyezését indítványozta, az egész ellenzék a megyei autonómia érinthetetlenségének biztosítását kívánta. A kormánypárt viszont elengedhetetlennek tartotta a megyéknek a felelős parlamenti kormány alá rendelését. Deák Ferenc kifejtette nézetét a kiegyezés utáni teendőkről: „tagadhatatlan, hogy van alkotmányos életünk, melyben élünk és mozgunk. Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve, hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink.”[60]

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

Deák Ferenc 1861 óta Pest-Belváros képviselője volt.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

1866 végén Deák hívei hosszas unszolására beleegyezett, hogy külön Deák-kört alakítsanak a kiegyezés védelmére. Ugyanakkor külön körben tömörült a baloldal. Az utóbbi táboron belül már 1865 végén elkülönült egy kis csoport, a szélsőbal, de ez még hosszú ideig szoros kapcsolatban állt a balközéppel, és csak 1868-ban alakult külön párttá.

A három politikai párt társadalmi jellegét Magyarország társadalmi-politikai struktúrája határozta meg. Nem meglepő tehát, hogy mindhárom pártban vezető szerepet játszott a nemesi középosztály. A három párt eltért azonban egymástól a középnemesség egyes csoportjainak súlya, valamint a többi társadalmi réteg részvétele szempontjából.

A Deák-párt zömét a nemesi középosztály főleg nyugat-magyarországi jobb módú, polgárosodottabb elemei alkották. A kormánypártot támogatták a nemzetiségi területek magyar földbirtokosai, elsősorban az erdélyi képviselők. A párt vezető csoportját az úgynevezett centralisták (Eötvös, Csengery, Trefort, a kiegyezés idején Horvát Boldizsár is) alkották, akik Deák szűkebb munkatársi köréhez tartoztak. Ők voltak a Deák-párt és a kormány legaktívabb tagjai. Publicisztikai írásaik, melyekben liberális eszméiket, a modern polgári államszervezet megvalósítására irányuló törekvéseiket fejtették ki, irányadók voltak a korabeli politikai ideológiában. Az emigrációból hazatérő és a Deák-párthoz csatlakozó képviselőknek (Pulszky, Klapka, Türr) szintén jelentős szerepük volt a liberális polgári eszmék hirdetésében és a Deák-párt megszilárdításában. A Deák-pártba tartozott a liberális nagybirtokos arisztokrácia nagy része és az erdélyi arisztokraták. A liberális arisztokrácia kiemelkedő képviselői (Andrássy Gyula, Wenckheim Béla) jelentős szerepet játszottak a Deák-párt és kormány vezetésében.

Külön csoportot alkottak a konzervatívok, akik a kiegyezés után szintén a Deák-pártban húzták meg magukat. Az abszolutizmus alatt kompromittált konzervatív arisztokraták a kiegyezéskor visszavonultak az aktív politikai élettől, de kevésbé ismert politikusaik, képviselőik (főleg ügyvédjeik) helyett kaptak a Deák-pártban.

Végül a kormánypárt tagja volt a pesti nagypolgárság egy díszképviselője, Wahrmann Mór és a nagypolgársághoz közelálló publicista, Falk Miksa. A Deák-pártnak mintegy 250 képviselővel jelentős többsége volt az 1867. évi parlamentben. A mandátumok tekintélyes részét földesúri és közigazgatási nyomásnak köszönhette, de országszerte számíthatott a vagyonos, jómódú birtokosok, az értelmiség, a városi polgárság és a nagygazdák támogatására.

A balközép egységesebb jellegű volt, mint a Deák-párt. Vezetői középnemesi nagybirtokosok (Tisza Kálmán, Móricz Pál) és jómódú középbirtokosok (Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Perczel Mór) voltak, emellett a liberális arisztokrácia néhány képviselője is helyet foglalt benne (gróf Károlyi Ede, báró Podmaniczky Frigyes). A párt fő bázisa a tiszántúli protestáns középbirtokos nemesség volt. A baloldalhoz vonzódtak általában a magyar lakosság nem jómódú vidéki középrétegei, közülük is különösen a nemesi származásúak. A párt mintegy 100 képviselővel számottevő erőt jelentett a képviselőházban.

A pártok programja és működése

A Deák-párt magában foglalta mindazokat, akik elfogadták a kiegyezés adott formáját, annak fenntartását és védelmét tekintették legfőbb politikai feladatuknak. A párt sohasem adott ki hivatalos programot, céljait – a polgári államszervezet és jogrendszer liberális szellemű kialakítását – a trónbeszédekben, a válaszföliratokban, a kormány tagjainak programadó beszédeiben fogalmazta meg.

A balközép-párt elvileg helyeselte és elősegítette a kiegyezés megkötését. Politikai létalapja azonban az volt, hogy hangot adott a kiegyezés adott formájával szemben a nemesi középosztály jelentős részében megnyilvánuló elégedetlenségnek és főként a kiegyezés szilárdságával, a magyar önállóság tényleges biztosításával kapcsolatos bizalmatlanságnak. Az ország közvéleményének számottevő része ugyanis attól félt, hogy a gyakorlati végrehajtás során a közös ügyek örve alatt Magyarországot ismét osztrák járom alá hajtják. Ezt a bizalmatlanságot alátámasztotta a katonai körök több agresszív megnyilvánulása a kiegyezés ellen, valamint a birodalmi jelleg további hangsúlyozása és a dualisztikus szerkezet elismerésétől való vonakodás a közös intézményekben. Különösen népszerűtlen volt a delegáció intézménye, amelyben a magyarokat idővel háttérbe szorító birodalmi parlament rémét látták. Nem nézte jó szemmel a nemesi középosztály egy része az aulikus arisztokrácia hatalmának csorbítatlan fennmaradását sem, és veszélyesnek ítélte, hogy a Deák-párt befogadta képviselőiket. Végső soron a középnemesség jó része attól tartott, hogy a túlsúlyát megtartó dinasztia és a nagybirtokos arisztokrácia kisemmizi őt, megakadályozza abban, hogy gazdaságilag összeszedje magát és hivatalokhoz jusson.

Ezek az aggályok a Deák-párt középnemesi köreiben is erősen éltek, de ott úgy vélték, hogy e veszélyekkel szemben a leghatékonyabb ellenállást éppen a kormánypárton belül, a kiegyezés jogalapján lehet kifejteni. A balközép ezzel szemben arra vállalkozott, hogy az ellenzék oldaláról éberen ellenőrizze a kormány tevékenységét, minden kívülről jövő támadással és engedékenységgel szemben megvédje az ország belpolitikai önállóságát, alkotmányos rendjét, sőt igyekezzék azt a kiegyezésben elért mértéken túl terjeszteni. A párt 1867 júniusában kiadott programjában a kormány lojális ellenzékének nyilvánította magát. A kiegyezést adott formájában elfogadta, de a gyakorlati végrehajtástól tette függővé, hogy törekszik-e megváltoztatására. A program erősen hangsúlyozta a megyei önkormányzat védelmét, egyébként azonban a liberális reformokat helyezte előtérbe.

A delegációban való részvétel kérdése nézeteltérést okozott a pártban. Egy főleg nemesi értelmiségiekből álló kisebbségi csoport, Jókai vezetésével, elítélte a delegációban való részvételt. Külön lap körül csoportosulva határozottabb ellenzéki közjogi állásfoglalást és a szélsőballal való nagyobb együttműködést követelt.

Az 1867–68-as év erősödő ellenzéki hangulata és tömegmozgalmai változást idéztek elő a párt politikájában. Ekkor a balközép másik funkciója került előtérbe. A nép nem tett különbséget a balközép és a szélsőbal között, szemében csak kormánypárt és balpárti ellenzék állt szemben egymással, vagy ahogy a nép között elterjedt: „mokrák” (demokraták) és „tokrák” (arisztokraták). A balközép most arra a szerepre vállalkozott, hogy radikális közjogi jelszavakat hangoztatva az ellenzéki szelet a maga vitorlájába fogja és ezzel levezesse a néptömegek veszélyes forradalmi jellegű mozgalmát. Egyidejűleg azonban elhatárolta magát a szélsőbaltól, és 1868. április 1-én kiadta az úgynevezett bihari pontokat. Ezekben a delegáció és a közös minisztérium megszüntetését, magyar hadsereget, a pénz- és kereskedelmi ügyek függetlenségét követelte. Hangsúlyozta azonban, hogy ”higgadtan fogja megválasztani működésére az időt, az alkotmányos eszközöket, kerülve… oly izgalmak előidézését, melyek hazánkra nézve veszélyesekké válhatnak”.[61] A bihari pontokkal a balközép az álradikális közjogi ellenzékiség útjára tért, s a dualizmus egész korszakára megfogalmazta a közjogi demagógia jelszavait és határait. A bihari pontok ugyanakkor ismét időleges egységet teremtettek a balközép-pártban.

A szélsőbal vezérei 1867–68-ban a 48-as radikális demokraták hagyományait akarták feleleveníteni. A parasztságra, a kisnemességre és a kispolgárságra támaszkodva a demokrata körök révén tömegakciókat szerveztek a kiegyezés ellen, Kossuth nevével a zászlójukon, 49-es függetlenségi szellemben. Állandó kapcsolatot tartottak fenn Kossuthtal, aki mindenkor készségesen látta el őket politikai tanácsokkal. Kossuth mégsem volt hajlandó a szélsőbalt saját pártjának elismerni, részben a párt vezetőivel való politikai nézeteltérései miatt, de főképpen azért, mert nem fogadhatta el, hogy pártja csak egy kicsiny parlamenti csoport legyen. A választók alsó rétegei, még inkább a választójoggal nem rendelkező néptömegek körében végzett agitációt nem tartotta kielégítőnek. Kossuth a magyar politikai közélet döntő faktorában, a nemesi középosztályban akart eszméinek széles tábort szerezni, jól tudván, hogy politikai sikerre csak így számíthat.

A demokrata körök miatt a két nagy párt erős agitációt folytatott a szélsőbal ellen. Az alföldi parasztmozgalmak váratlan erejétől és forradalmi irányától maguk a szélsőbal vezetői is megrettentek, s a mérsékeltebbek kerekedtek felül. 1868. április 2-án (a bihari pontokkal egyidejűleg) hivatalosan is párttá alakultak, felvették a 48-as párt nevet és programjukban Magyarország függetlenségét: önálló hadügyet, külügyet és pénzügyet követeltek. Emellett a program „a nemzetiségi kérdésnek a szabadság és egyenlőség követelményei szerinti megoldását”,[62] valamint az 1848. évi törvények teljes visszaállítását és demokratikus továbbfejlesztését tűzte ki célul. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy elveiket alkotmányos, békés úton akarják kivívni.

Böszörményi László elítélése és halála súlyos csapást mért a pártra. 1868 őszén Simonyi Ernő és Irányi DánielKossuth támogatásával – hazatért az emigrációból, átvette a párt vezetését és lapjának szerkesztését. 1869-ben hazajött Helfy Ignác is, aki addig Olaszországban Kossuth sajtóügyeit intézte. A 48-as párt három új vezetője tovább mérsékelte a párt függetlenségi radikalizmusát. Irányi közjogi vonatkozásban elegendőnek tartotta a perszonálunió békés, parlamenti kivívását; a közjogi kérdés háttérbe szorításával inkább a kis- és középpolgárságra támaszkodó, demokratikus követelésekért küzdő párt kialakítására törekedett. Fontosnak tartotta a nemzetiségekkel való ellenzéki együttműködést, feltéve, hogy elismerik a magyar államegységet. Hosszú képviselősége folyamán évente megújította indítványát a polgári házasság és az általános, titkos választójog bevezetésére. Irányi a magyar parlamentben ritka kivételként igazi polgári demokrata volt. Simonyi és Helfy szintén a kis- és középpolgárságot igyekezett megnyerni, de inkább közjogi és gazdasági követelések útján. Jellegzetes alakja volt még a pártnak Schwarz Gyula, egyetemi tanár, aki a pártot ”tisztán kultúrai alapra” kívánta helyezni és az értelmiség támogatását óhajtotta megnyerni.

A 48-as párt működése kezdetén tehát abba az irányba haladt, hogy demokratikus kispolgári-értelmiségi jellegű párttá váljék. A párt egyes vezetőinek szűkebb, de határozottabb osztálybázis kialakítására való törekvése; még inkább mérsékelt, perszonáluniós közjogi álláspontja Kossuth teljes helytelenítésével találkozott. A pártnak nem volt erős vezető egyénisége, vezetői között napirenden voltak a torzsalkodások, s ennek következtében a 48-as párt több kis csoportra oszlott.

A parlamentnek mintegy 60 nem magyar tagja volt, a horvátok 29 képviselőjén kívül. Közülük kb. 25 a kormánypártot támogatta; ezek felerészben erdélyi szászok voltak, akik saját érdekeik védelme mellett egyébként mindig a Deák-párttal szavaztak.

A polgári jogrendszer alapjainak lerakása

Az ellenzék felismerte azt is, hagy a törvényjavaslat a megyék hatalmi pozíciójának csorbítását készíti elő. A vita nagy része a megyei autonómia kérdése körül forgott, az ellenzék azt követelte, hogy a törvényjavaslat tárgyalását halasszák el és tárgyalják együtt a közigazgatás reformjával. Tisza Kálmán egy vegyes jelölési és választási rendszert tartalmazó javaslatot, Irányi Dániel pedig minden fokon életfogytiglani választást követelő javaslatot nyújtott be. A parlamenti harc kiéleződése arra késztette Deák Ferencet, hogy közvetítő javaslatot tegyen: a bírák kinevezéséről szóló paragrafushoz fűzzék hozzá, hogy „a kinevezés előtt a bírói állásra pályázók vagy jelöltek fölött az állambíróság lesz hivatva az igazságügyminiszternek véleményt adni”. Deák elgondolása szerint az állambíróság tagjait felerészben az országgyűlés választja, felerészben az uralkodó nevezi ki. „Ezen bíróság hivatva lenne különösen a politikai bűntettek és vétségek fölött ítélni, de némely más tárgyak is ezen bíróság alá lennének sorozandók.”[63] Deák felszólította az igazságügyminisztert, adjon be e tárgyban törvényjavaslatot, és az a bírói hatalomról szóló törvénnyel együtt lépjen életbe. A kormány azonban, Deákkal szemben, egyáltalán nem óhajtott egy fölötte álló, rendelkezéseit felülbíráló alkotmánybíróságot létesíteni. Az ellenzék részéről Tisza Kálmán a javaslatban foglalt biztosítékot csekélynek tartotta és elutasította. Deák javaslatával az történt, hogy napirendre tűzésekor a Deák-párt többsége nem jelent meg az ülésteremben és az ellenzék leszavazta.

A bírói függetlenség további biztosítékául szolgált két modern, liberális törvény: a bírák felelősségéről (1871:VIII. tc.) és nyugdíjazásáról (1871:IX. tc.). A hiányos igazságszolgáltatási szervezet nagyszabású kiterjesztését valósította meg az első folyamodási bíróságok rendezéséről szóló törvény (1871:XXXI. tc.), mely 360 járásbíróság és 102 törvényszék felállítását rendelte el. Külön törvény hozta létre a közigazgatástól elválasztott és a bíróságokhoz kapcsolt, ugyancsak kinevezésem alapuló ügyészi szervezetet (1871:XXXIII. tc.). Az ügyészi törvénybe foglalt fontos jogi garancia volt, hogy az ügyész nem nyomozhat, nem rendelhet el vizsgálatot, előzetes letartóztatást, mindezt csak bíró teheti. Végül a régi hiteles helyeket felváltotta a modern, független közjegyzői szervezet (1874:XXXV. tc.). A Deák-párt liberális reformerei modern büntetőtörvénykönyv megalkotását és a büntetőperekben az esküdtszéki eljárás bevezetését is tervbe vették. Ezt azonban a kormány és a Deák-párt széles körű reformokat nem kedvelő körei megakadályozták.

A polgári államszervezet kiépítése

A kormánynak is nyomós érdeke volt a centralizmus erősítése, mert biztosítania kellett rendeleteinek feltétlen és gyors végrehajtását. Ugyanakkor azonban nagyon óvatosan kellet kezelnie a megyék hagyományos önkormányzati jogait és politikai szerepét, nehogy ellentétbe kerüljön a hatalmi bázisát féltékenyen őrző megyei középnemességgel, tehát magával a Deák-párt, zömével is. A nemesi középosztály számára a megye az évszázados függetlenségi „alkotmányvédő ” küzdelmek bevált bástyája volt s csakis a megyei közigazgatási apparátus szilárdan saját kezében tartása révén látta biztosítva osztályuralma, valamint a nemzetiségek feletti magyar szupremácia fennmaradását. A középnemesség a kiegyezés után változatlanul nagyon időszerűnek és fontosnak tekintette a megye említett kettős funkciójának megőrzését. A nemesi középosztály egy része visszarettent attól, hogy az 1848:XVI. tc.-ben előírt „a megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendezése” értelmében a viszonylag széles országgyűlési választójogot alkalmazzák a megyei választásokra is. Többen felvetették még 1867 előtt, hogy a megyékben az ausztriaihoz és poroszországihoz hasonló kuriális jellegű választási rendszert kellene bevezetni: a nagybirtokosok, a középbirtokosok és a parasztok külön-külön választását és a megyei bizottságnak az előbbi elemekből való „arányos” összeállítását. Ennek a reakciós javaslatnak azonban útját állta az 1848:XVI tc. egyértelmű előírása.

Az Andrássy-kormány röviddel hivatalba lépése után, a képviselőház 1867. március 8-i és 11-i felhatalmazása alapján elrendelte a törvényhatóságok újjászervezését. A kiegyezés elleni megnyilvánulásoktól tartva a kormány el akarta kerülni az országos jellegű választásokat. Ezért a megyékben nem tartottak új választásokat, az 1861. évben választott állandó bizottmányok életben levő tagjait kellett összehívni, és ők gyakorolták a közgyűlés hatáskörét. Ezután általános tisztújítást tartottak a főispán kijelölési joga mellett szabad választással. A városokban. és a szabad kerületekben azonban mind a képviselő-testületet, mind a tisztviselőket újraválasztották az 1848:XXIIIXXVI. tc. haladó intézkedései alapján.

A kormány mindjárt kezdetben elvonta a törvényhatóságoktól az adókivetés és az adókezelés hatáskörét, felhatalmazás, majd törvény útján fenntartva az abszolutizmus adórendszerét és szakszerű pénzügyigazgatási szervezetét. A bírói hatalomról szóló törvény (1869:IV. tc.) pedig az igazságszolgáltatást választotta el a közigazgatástól.

Ezek után a kormány egymás után három törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé a közigazgatás polgári átalakításáról. A javaslatok elsősorban a kormány akaratának feltétlen érvényesítését biztosították, de emellett messzemenően figyelembe vették a középnemesség és a jómódú városi polgárság érdekeit is. A törvényhatóságok önkormányzati és politikai jogait a fennálló társadalmi-politikai struktúra és a dualista államrendszer védelmének szolgálatába állították,

A „köztörvényhatóságok rendezéséről” szóló törvényt (1870:XLII. tc.) a kortársak „az állam és a megye kiegyezésének” tekintették, ami annyiban igaz, hogy a törvény a kiegyezéses államrendszer továbbfejlesztését és megerősítését szolgálta. A törvényhatóságok feladata, jogköre a törvény szerint:

  1. az önkormányzat gyakorlása;
  2. az állami közigazgatás közvetítése;
  3. országos ügyekkel való foglalkozás és ezekben határozathozatal joga, valamint ennek közlése a többi törvényhatósággal és a kormánnyal, illetve közvetlenül a képviselőházhoz kérvény benyújtása.

A harmadik pont tehát fenntartotta a törvényhatóságok fontos politikai jogkörét, ami a törvényhatósági közgyűlést az országgyűlésen kívül egyedüli államjogilag elismert politikai vitafórummá emelte, s ezzel elősegítette a megyénként szerveződő középnemesség számára országos politikai közvélemény kialakítását. Emellett az 1848:V. tc. intézkedései alapján az országgyűlési választókerületek beosztása, az országgyűlési Választások előkészítése és lebonyolítása is teljes mértékben a törvényhatósági apparátus kezében volt.

A törvény fenntartotta azt a közigazgatási rendszert, amely szerint a kormány a helyi végrehajtó hatalmat (az adóapparátus kivételével) nem saját közegei, hanem a törvényhatóságok és községek választott önkormányzati tisztviselői útján gyakorolja. A törvényhatóság köteles volt a törvényeket és a kormány rendeleteit végrehajtani. Megmaradt azonban a törvényhatóság felirati joga a törvényellenesnek vagy a helyi viszonyok között célszerűtlennek tartott kormányrendeletek végrehajtása ellen. Első ízben az önkormányzati apparátus élén álló alispán, illetve a városokban a polgármester, második alkalommal az önkormányzat legfelső szerve, a törvényhatósági bizottság tiltakozhatott a rendelet ellen, de a kormány újabb felszólítása esetén a rendeletet azonnal és feltétlenül végre kellett hajtani. Nem terjedt ki a felirati jog a tartalékos katonák behívását és „az állam érdekét veszélyeztető esetben halaszthatatlan rendőri intézkedést” tartalmazó kormányrendeletre, amellyel szemben a törvényhatóság csak a végrehajtás után tehetett panaszt a képviselőháznál.[64] Ez az intézkedés a dualizmus rendszerének feltétlen védelmét szolgálta.

A törvény kimondta, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adó behajtását és újoncok kiállítását a törvényhatóság nem köteles végrehajtani. Ez a pont fontos alkotmánygaranciát jelentett, amely abban az időben, amikor a kiegyezés szilárdsága és tartóssága még kétséges volt, komoly jelentőséggel bírt. A törvényhatósági önkormányzat körébe tartozott helyi szabályrendeletek alkotása, közigazgatási járási-városi választókerületek alakítása, az önkormányzati tisztviselők hatévenkénti választása, a háziadó (az önkormányzat által saját fenntartására kivetett adó) és az önkormányzat vagyoni és pénzügyei, a közlekedési és közmunkaügyek, az árva- és gyámhatóság. A törvényhatóságok saját karhatalommal rendelkeztek (a megyékben a pandúrok, a városokban a rendőrség). Végül, de nem utolsósorban, a megyék hatáskörébe tartozott a községek feletti felügyelet gyakorlása a járási szolgabírák útján.

A törvény haladó, liberális intézkedése volt a tisztviselők, sőt a törvényhatósági bizottsági tagok egyetemleges anyagi felelősségének kimondása a magánosokkal, illetve a községekkel vagy az állammal szemben; továbbá a tisztviselők fegyelmi ügyeiben a kizárólagos bírósági döntés bevezetése.

A törvényhatóságok nagyfokú önkormányzati és politikai önállóságával szemben a törvény több oldalról is gondoskodott a kormány befolyásának döntő érvényesítéséről, a kormánypolitika feltétlen végrehajtásáról. A törvényhatósági határozatok igen széles körét előzetesen belügyminiszteri jóváhagyáshoz kötötte. A minisztérium gyakorlatilag bármely törvényhatósági határozatot a felirati jog egyszeri gyakorlása után végleg megsemmisíthetett. A törvény biztosította az egyes állampolgárok és a községek jogát a sérelmes közigazgatási határozatok és intézkedések megfellebbezésére, de a fellebbezés végső fórumává minden közigazgatási ügyben a belügyminisztert tette. Emellett még a törvényhatósági bizottság ellenkezése esetén is jogot adott a belügyminiszternek fegyelmi eljárás megindítására bármely önkormányzati tisztviselő ellen.

A törvény igen nagy hatalmat adott a kormány által kinevezett és általa bármikor elmozdítható főispán kezébe. Ő volt a törvényhatósági bizottság elnöke, valamint tisztújításkor a jelölő választmány elnöke, s abban döntő szavazattal bírt. A rendes közgyűlés előtt számonkérő széket tartott, évenként legalább egyszer megvizsgálta a törvényhatóság hivatalos működését. Az általa vétkesnek tartott tisztviselőket felfüggeszthette (az alispánt és a polgármestert csak belügyminiszteri jóváhagyással), ellenük fegyelmi eljárást kezdeményezhetett, a törvényhatósági bizottság intézkedéséig másokkal helyettesíthette őket. Az alispán és a polgármester ilyen fegyelmi jogkörrel nem rendelkezett, csak a törvényhatósági bizottság. Ezek az intézkedések teljes ellenőrzést és lényeges befolyást biztosítottak a kormányt képviselő főispánnak az önkormányzat működése felett. A kormány kivételes hatalommal ruházhatta fel a főispánt abban az esetben, ha a törvényhatóság a rendeletek végrehajtását nem teljesítette, illetve a felirati jog gyakorlása után a minisztérium végső felszólításának nem engedelmeskedett. Ebben az esetben a főispán közvetlenül rendelkezett a törvényhatóság tisztviselőivel, a nem engedelmeskedő tisztviselőket felfüggeszthette, elmozdíthatta, másokkal helyettesíthette. A főispán kivételes hatalma a rendelet végrehajtásával véget ért, de a törvényhatóság önállósága a törvény intézkedése szerint továbbra is súlyos csorbát szenvedett, mert a főispán által kinevezett tisztviselők a következő tisztújításig a helyükön maradtak. A főispán kivételes hatalma a renitens vármegyék nyakára küldött királyi biztosok feudalizmus kori intézményének átörökítése volt, a közigazgatásban az abszolutizmus maradványának tekinthető.

A törvényhatósági törvény hosszú időre súlyos társadalmi-politikai kihatással bíró intézkedése volt az úgynevezett virilizmus bevezetése. A törvényhatósági bizottság tagjait csak felerészben választották az országgyűlési választójog alapján, másik felét a legtöbb állami egyenesadót fizető személyek, az úgynevezett virilisták alkották. A diplomás értelmiségiek adóját duplán számították a virilisták listájára való felvételnél. Lényegében változatlan vagyoni, jövedelmi helyzet esetén tehát a virilisták örökös törvényhatósági bizottsági tagok lettek, míg a választott tagok felét háromévenként hat évre újraválasztották. A törvényhatósági választásoknál a törvény egyöntetűen nyílt szavazást rendelt el, ezzel eltörölte az 1848:XXIII., XXIV. tc. által a városokban bevezetett titkos választást.

A legtöbb adót fizetők személyes képviseleti joga a magyar államszervezet sajátos intézménye volt Európában. Eredetileg a konzervatívok javasolták az 1840-es évek elején, s akkor Deák élesen elítélte ezt át módszert. Az 1870. évi törvénybe a helyhatósági választójog korlátozására, irányuló törekvések eredményeként, a kuriális rendszer liberális jellegű pótlékaként került bele. A virilizmus, amely el megyékben a nagybirtokosok és a jómódú középbirtokosok, a városokban a nagyburzsoázia döntő súlyát biztosította, sokkal kedvezőtlenebb volt a cenzusos választójognál, mert konzerválta a fennálló társadalmi—politikai struktúrát, gátat vetett annak az egyébként természetes folyamatnak, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan egyre szélesebb rétegek jutnak választójogosultsághoz. Káros hatását alig enyhítette, hogy a törvényhatósági bizottságok nagy létszáma következtében a virilisták köre viszonylag elég szeles volt: alsó határa Magyarországon átlagosan 200 Ft, Erdélyben 100 Ft egyenesadót jelentett. Némileg korlátozta a legvagyonosabb réteg hatalmát, hogy mindenki csak egy törvényhatósági bizottság tagja lehetett. A városban bérházzal, egy vagy több megyében földbirtokkal, ipari üzemmel vagy egyéb adóköteles jövedelemforrással bíró földbirtokos vagy tőkés maga választhatta meg, hogy mely törvényhatóságban kíván élni virilis jogával.

A törvény jelentős megkülönböztetéseket tett a megyei és városi törvényhatóságok között az utóbbiak javára. A tisztviselők választása a megyékben nyíltan, a városokban titkos szavazással történt. A megyei karhatalom vezetőit (csendbiztos, várnagy) a főispán nevezte ki, a városi rendőrkapitányt választották. Az alispán intézkedései ellen csak közvetlenül a belügyminiszterhez, a polgármester intézkedései ellen először a törvényhatósági bizottsághoz, majd onnan a belügyminiszterhez lehetett fellebbezni.

A nemesi középosztály nagy része ellenszenvvel fogadta a kormány hatalmát a megye rovására erősen növelő törvényt, amely méghozzá kirívó ellentétben állt az 1848. évi törvények szellemével és rendelkezéseivel. A képviselőházban hosszú, heves vita folyt le, melynek során ritka élességgel mutatkozott meg a képviselők elvi állásfoglalása. A kormánypártból többen, főleg az erdélyi képviselők, a liberális eszmék ellen, a szigorú központosítás és a magyar szupremácia biztosítása érdekében szóltak. Az ellenzék részéről számos fellengzős hordószónoklat hangzott el „ősi alkotmányunk védelme” címén. Az ellenzék legjobbjai azonban éles, tárgyszerű bírálatot mondtak a törvényjavaslatról, különösen az antidemokratikus, reakciós virilizmust támadták. Tisza Kálmán és a balközép a belügyminiszter és a főispán hatalmának növelése ellen irányította a fő tüzet. Tisza most felvetette állambíróság (közigazgatási bíróság) felállítását, amit egy évvel korábban Deák javaslataként leszavazott. A balközép fő aggálya az volt, hogy a kormány a főispáni hatalom segítségével letöri az ellenzéki megyéket, és az országgyűlési választásokat a saját érdekében tudja befolyásolni. Ez később éppen Tisza Kálmán kormányzata alatt be is következett.

A 48-as párt 21 képviselője határozati javaslatot nyújtott be, melyben a virilizmus, a főispáni jogkör, a belügyminiszteri végső döntés elítélése mellett a meglevő szavazatjogot az általános, titkos, községenkénti választójoggá fejlesztő új törvényjavaslat benyújtására szólította fel a kormányt. Irányi Dániel magas színvonalú beszédében megállapította, hogy 1867 óta ez a legfontosabb törvényjavaslat. Hangsúlyozta, hogy a virilizmus ellenkezik a jogegyenlőséggel, s célja a konzervatív elem túlsúlyának biztosítása, amelyre a kormány támaszkodni akar. Követelte az általános, titkos, községenkénti választás alapján álló képviseletet, a városi törvényhatóságok külön szabályozását, a községi autonómia nem túlságos korlátozását és független államtörvényszéket a rendeletek törvényességének felülbírálására, a közigazgatás elleni panaszok tárgyalására. A román A. Mocsonyi a nemzetiségi képviselők nevében nagy hatású beszédében rámutatott arra, hogy a törvény igazi indoka és célja: a magyar szupremácia biztosítása. Ennek azonban maga a magyarság látja legfőbb kárát. „Más alternatíva nincs, mint vagy lemondani a magyar nemzet mesterséges suprematiájáról és megbarátkozni a nem magyar nemzetiségek teljes egyenjogúságával és szabadságával, vagy lemondani magáról a szabadságról és minden szabad fejlődésről.”[65]

A belügyminiszter és államtitkára elutasította az államtörvényszék felállítását, az utóbbi olyan nevetséges indokolással, hogy a törvényszék nem ért a közigazgatási dolgokhoz, ítéleteiért senkinek sem felelős, s ez kizárná a kormány felelősségét.

Sokak ellenzését váltotta ki a virilizmus a Deák-pártban is; maga Deák is kifogásolta. Andrássy azonban miniszterelnöki állását kötötte a virilizmus elfogadásához és párthatározattá tette.

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

A katolikus autonómiát előkészítő értekezleteken aktívan részt vett több vezető katolikus liberális politikus – köztük Deák Ferenc – is. A kibontakozó vitában az alsópapság képviselőinek többsége által is támogatott liberálisok az autonómia ügyeiben a világi hívők túlsúlyának biztosításáért küzdöttek a főpapság ama törekvése ellen, hogy a hierarchia számára tartsa fenn a döntő szót, és a világiak befolyását a minimumra korlátozza Az 1870–71-ben tartott katolikus autonómia-kongresszus végül is kompromisszumos jellegű szervezeti szabályzatot fogadott el: e szerint a közvetett úton választandó önkormányzati képviseleti testületek kétharmadát világiak választanák (de természetesen választhatnak papokat is) s az önkormányzat hatásköre az alapok és az iskolák ügyeire korlátozódna. Az autonómia szervezetét felterjesztették az uralkodóhoz, az leküldte a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, akinek íróasztalából az irat azután többé nem is került elő; a katolikus autonómia nem valósult meg.

A liberálisok csalódtak abban a reményükben, hogy a világiak választási túlsúlya a katolikus egyház belső életének liberális szellemű átalakulásához vezethet. A papság befolyása a hívekre igen nagy volt, a kongresszusra többségben plébánosokat és kegyurakat választottak, akik mindenben a főpapság utasításait követték. Ilyen körülmények között a kormány nem akart lemondani a hatalmas egyházi vagyon, valamint az alsó fokú népoktatás és a középfokú oktatás nagy részét ellátó egyházi iskolák ügyeibe, az egyházi javadalmak betöltésébe való beleszólás jogáról. A felső klérus sem lelkesedett az autonómia megvalósításáért, mert sokallta a világiak szerepét, és félt ennek esetleges későbbi következményeitől. Így mindkét fél inkább veszni hagyta az autonómia ügyét.

Hasonlóképpen eredménytelen maradt a századfordulón megtartott második katolikus autonómia-kongresszus is. Az ország lakosságának 58%-át hívei közé számláló katolikus egyház tehát nem jutott a többi egyházéhoz hasonló, a világiaknak is beleszólási jogot biztosító önkormányzathoz, hanem továbbra is fennmaradt szoros egybekapcsoltsága az államhatalommal. Ennek megnyilvánulása volt, hogy a vallás— és közoktatásügyi miniszter a dualizmus egész időszakában csak katolikus vallású lehetett, s a minisztérium vallási ügyekkel foglalkozó I. ügyosztályának élén mindig katolikus papi személy állott, akit a hercegprímás megkérdezése után neveztek ki.

A kormány és a katolikus klérus viszonya 1870-ben, az I. vatikáni zsinat idején kiéleződött. A zsinaton a pápa dogmaként – vagyis minden hívőre kötelező érvényű hittételként – kívánta kimondatni a pápai tanítóhivatal „csalatkozhatatlanságát„ hit és erkölcs kérdéseiben. Ez a világ liberális közvéleményében viharos nemtetszést váltott ki. A magyar kormány is aggodalommal tekintett a zsinat elé, attól tartván, hogy határozatai a hívő állampolgárokat szembe fogják állítani az állam törvényeivel. Figyelmeztette tehát a zsinaton tartózkodó magyar püspököket, hogy közjogi helyzetükre és a hatalmas egyházi javakra való tekintettel nem tűrheti, hogy a pápa kívánságának engedjenek. A zsinaton a német és az osztrák püspökök zöme mellett a magyar püspökök is a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetése ellen foglaltak állást. A zsinat – elsősorban olasz és spanyol püspökökből álló – többsége azonban megszavazta a dogmát. A magyar püspökök nem akartak sem a kormánnyal, sem a pápával szembe kerülni, ezért – a zsinati ellenzék többi tagjával együtt – a végső nyilvános szavazás előtt elhagyták Rómát. A kormány megtiltotta a zsinati határozatok kihirdetését, s ennek megakadályozása érdekében felújította az úgynevezett királyi tetszvényjogot (ius placeti vagy placetum regium), amely a középkorban kialakult gyakorlat szerint azt jelentette, hogy a zsinati és a pápai határozatokat és rendeleteket csak az uralkodó jóváhagyása után lehetett kihirdetni. A püspökök azonban a kormány tilalma ellenére egymás után kihirdették a vatikáni zsinat határozatait. A kormány ezért két püspököt „dorgálásban” részesített, majd az egész ügy elaludt.

A többi bevett vallásfelekezet – mint mondottuk – már 1848 előtt is önkormányzattal rendelkezett: maga kezelte vagyonát, intézte iskolai ügyeit, s választotta egyházi vezetőit. A szerb és a román görögkeleti egyházak önkormányzatát a kiegyezés után külön törvényben is biztosították (1868:IX. tc.). Egyházi alapítványi és iskolai ügyeik rendezésére egyházi kongresszusokat tarthattak, azokon szabályrendeleteket alkothattak, képviseleti szerveket választhattak, amelyek kétharmad részben világi, egyharmad részben egyházi személyekből állottak. A protestánsok az önkényuralom idején megvédték egyházi önkormányzatukat a központosító kormány támadásával szemben, de az önkormányzat korszerű, országos szintű szervezetének kiépítésére csak a kiegyezés utáni évtizedekben került sor. Autonómiájuk addig ugyanis lényegében véve egyházkerületi szintű volt, nem volt országos érvényű egységes egyházi alkotmányuk, sem olyan megfelelő hatáskörrel rendelkező országos irányító és képviseleti szervük, amely a kormánnyal egyházpolitikai ügyekben tárgyalhatott volna. A kálvinisták az 1881. évi debreceni zsinaton alkották meg új, korszerű egyházi szervezetüket és alkotmányukat, s az addig használt „helvét hitvallású evangélikus egyház” helyett akkor vették fel az „evangélium szerint reformált egyház” hivatalos elnevezést. A lutheránusok országos zsinata csak 1891 végén ült össze, hogy kidolgozza az „ágostai hitvallású evangélikus egyház” új, országos szervezetét és alkotmányát.

Az Andrássy-kormány jelentős polgári reformokkal korszerűsítette a magyar állam- és jogrendszert. Reformjai azonban elmaradtak az azonos tárgyban intézkedő 1848–49-es törvényektől, még inkább azok haladó, demokratikus tendenciájától. A kiegyezés után polgári államszervezet jött létre, de oly módon, hogy a feudalizmus korából átmentett hatalmi viszonyok telítődtek új, polgári tartalommal.

A határozottabb liberális reformok elsőrendű akadálya az uralkodó és a főrendiházban képviselt konzervatív arisztokrácia volt. A reformpolitika felemás, abszolutista és feudális maradványokat fenntartó, a polgári szabadságjogokat szűkre szabó megvalósításának döntő oka az volt, hogy a kiegyezés fordulópontot jelentett a magyar nemesi liberalizmus történetében. A középnemesség ismét az államhatalom birtokába jutott, de nem forradalmi úton, mint 1848-ban, hanem az abszolutizmussal és a konzervatív arisztokráciával kötött kompromisszum árán. A középnemesség zömének liberális világnézete és politikai magatartása rövid idő alatt minőségileg megváltozott: a korábbi harcos, ellenzéki liberalizmust felváltotta a liberális eszméknek a hatalmi pozíciók megszilárdítása szempontjából való megítélése és korlátok közé szorítása. A nemesi középosztály előbbre valónak tartotta nemzeti és osztályuralma biztosítását, mint a polgári átalakulás következetes végrehajtását. Ennek során az uralmát biztosító kompromisszumban szövetségesként elfogadott antiliberális, konzervatív erőket is tekintetbe kellett vennie. Ezért az Andrássy-kormány nem valósította meg következetesen a Deák-párt liberális programját sem. A kiegyezés utáni évek parlamentjében csak a 48-as part egyes képviselői hangoztattak demokratikus eszméket.

Deák és köre a liberalizmus őszinte hívei voltak, de egyes esetekben kénytelenek voltak engedni a többség nyomásának; más esetekben le kellett mondaniuk régi meggyőződésükről a politikai viszonyok kényszerhelyzete folytán. A kiegyezés utáni években nagy tekintélyüket haladó irányban igyekeztek érvényesíteni, de lassanként kidőltek a sorból. Eötvös 1871-ben meghalt, Horvát Boldizsár a haladó reformjavaslatait érő egyre erősebb támadások miatt lemondott. Deák Ferenc betegeskedett, és a vezető rétegnek a polgári reform iránti közömbösségét, megalkuvását, anyagi haszonhajhászását látva elkedvetlenedett és visszavonult. 1876-ban bekövetkezett halála előtti utolsó képviselőházi beszédét 1873 nyarán tartotta. Ebben mintegy végrendeleteként a liberális reformok következetes megvalósítását szorgalmazta: az egyház és állam teljes szétválasztását, a kulturális célú alapok állami tulajdonba vételét, a főrendiház reformját a főpapok és a főispánok kizárásával és a polgári házasságot.

A Lónyay-kormány

A teljes cikk.

A pártfúzió

Tisza Kálmán azonban óvatos volt, arra várt, hogy a Deák-párt bomlása tovább fokozódjék, teljesen szétzilálva, vezér nélkül maradjon, és így az egyesüléskor saját magának biztosítsa a vezéri szerepet. 1878 őszén csak azt a homályos, de a hatalomra való törekvésre nyíltan célzó kijelentést tette, hogy „ha Jerikó falai semmi kiáltozásra nem omlanak le… megkerüljük”.[66]

A balközép 1873. novemberi értekezletén a párt háromfelé szakadt. A közjogi engedékenységgel és a Deák-párttal való kacérkodással elégedetlen balszárny egy része Mocsáry Lajos és Csávolszky Lajos vezetésével kilépett a pártból. Ugyanekkor Ghyczy Kálmán is bejelentette kilépését, hogy az ország nehéz helyzetében a Deák-párttal együttműködve munkálkodjék. 1873 decemberében Ghyczy vezetésével 17 volt balközépi képviselő megalakította a középpártot, amely fő céljának a fúzió előkészítését tűzte ki. Rövidesen 16 Deák-párti képviselő is csatlakozott hozzájuk. A középpárt létrejöttét mind a Deák-párt, mind a balközép részéről rokonszenv és helyeslés kísérte mint a fúziós törekvések hatékony tényezőjét.

A tehetetlen Szlávy-kormány 1874 elején lemondott. Már ekkor felmerült a balközéppel való koalíciós kormányalakítás lehetősége. Tisza Kálmán azonban visszautasította a koalíciót. Nem volt hajlandó vállalni a pénzügyi nehézségeket és kormánypolitikusként lejáratni magát. Pártja sem érett még meg arra, hogy a közjogi programról teljesen lemondva vállalja a kormánytámogató szerepet.

Tisza óvatosságát fokozta a szélsőbal határozottabb fellépése a közjogi elvek feladása ellen. A pártbomlás folyamata a 48-as pártban is kiélezte az ellentéteket a demokratikus-szociális, illetve a közjogi irányzat hívei között. Kossuth felhívására és támogatásával Simonyi Ernő és Helfy Ignác a balközépből kilépett baloldali csoportot a 48-as párttal való egyesülésnek, egy új erős közjogi ellenzéki párt megalakításának akartak megnyerni. Közös programnak, Kossuth tanácsára, a kiegyezési rendszer elleni küzdelmet ajánlották. Az egyesülés nehézségekkel járt; az 1871-es fordulat, az átmeneti politikai viszonyok bizonytalanná tették a baloldali politikusokat a követendő politikai elvek és taktika kérdésében. Végül 1874 márciusában meg megalakult 21 volt 48-as és 7 volt balközépi képviselő részvételével az új párt, mely májusban a Függetlenségi Párt nevet vette fel. Irányi Dániel és hét társa nem csatlakozott hozzá, hanem 48-as párt néven továbbra is külön pártot alkotott.

A Függetlenségi Párt programja az összes közjogi ellenzéki árnyalatok kielégítésére és összefogására törekedett. Elfogadta a Kossuth által ajánlott alapelvet: „Magyarország legyen önálló független magyar állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit; mely teljes önállósággal bírjon a polgári közigazgatáson kívül a hadügy, pénzügy, nemzetközi viszonyok és a közgazdaság minden ügyében ”[67] Ennek alapján követelni fogják a közös minisztérium és a delegációk eltörlését, az önálló magyar hadsereget, az osztrák államadósság, valamint a vám- és kereskedelmi szerződés revízióját, az önálló bankrendszert. A programnyilatkozat hangsúlyozta, hogy Magyarország önállóságának kivívásáig csak a közjogi alapon álló pártátalakulás jogosultságát ismerik el. Magyarország „állami önállóságának helyreállítása nélkülözhetetlen a nemzetiségi viszonyok szempontjából is, mert az állam nem bír a kellő tekintéllyel maguknak az ország lakosainak szemében sem…” A nyilatkozat kijelentette, hogy szabadelvű irányban kívánják megoldani a reformkérdéseket, de ezen kívül teljesen mellőzte a demokratikus, sőt a liberális reformok említését. Hangsúlyozta viszont nemzeti múltunk hagyományait, követelte „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását”.[68]

A Függetlenségi Párt létrejötte volt az első lépés azon az úton, amely a baloldali ellenzék vezetésében a középnemesi elem erősödéséhez, majd túlsúlyához vezetett, és a demokratikus, haladó követelések fokozatos feladásával, megtagadásával járt együtt. 1874-ben a Függetlenségi Párt vezetőinek többsége még számos kérdésben a programnál jóval haladóbb álláspontot foglalt el. A balközépről jövő képviselők közül Mocsáry Lajos a nemzetiségekkel való megbékélésért küzdött, és csak később szigetelődött el nézetei miatt a saját pártjában.

A Szlávy-kormány után kifejezetten a fúzió előkészítésének feladatával jött létre az utolsó Deák-párti kormány Bittó István vezetésével. A pénzügyminiszteri tárcát Ghyczy Kálmán vállalta. A kormány a fúzió feltételeit megteremtő népszerűtlen feladatokat kellett végrehajtania. Az államháztartás továbbvitelére felvették a 153 milliós államkölcsön második részét, s különböző megtakarításokkal igyekeztek a költségvetés deficitjét csökkenteni. A jövendő kormánypárt szilárdságának biztosítására a kormány ismét beterjesztette a választójogi törvényjavaslatot, amely a parlamenti ciklus meghosszabbításától eltekintve azonos volt az 1872. évi javaslattal. Ezúttal már csak a függetlenségi párt lépett fel ellene, Tisza Kálmán pártjával együtt támogatta és élesen elutasította az általános választójog követelését.

Az 1874. évi választójogi törvény (1874. XXIII. tc.) a dualizmus egész időszaka folyamán 1913-ig változatlanul érvényben maradt. Ugyanezen idő alatt Magyarországtól nyugatra minden országban (Ausztriában is) fokozatosan bővült a választójogosultak köre. A maga idején haladónak és széles körűnek tekinthető 1848-as választójogi törvény 1874-ben már kiterjesztést igényelt volna. Ehelyett lényegében megismételték a 48-as törvény intézkedéseit, helyenként modernizálva a változatlan magasságú cenzust. A választójogosultság feltétele 1/4 telek, vagy háromszobás városi háztulajdon, vagy 105 Ft évi adóköteles jövedelem volt; önálló iparosoknál legalább egy segéd alkalmazása, értelmiségieknél a diploma mellett kinevezéshez vagy választáshoz kötött állás. Erdélyben a cenzus magasabb, a választójog korlátozottabb volt. A törvény fenntartotta saját személyükre nézve a volt nemesek és városi patrícius polgárok választójogát; megvonta viszont a jogot az adóhátralékosoktól. A nyílt szavazás kötelezővé tétele mellett a szavazók hatalmi befolyásolásának újabb eszközét iktatta be azzal, hogy „az egy községből vagy városrészből való választók, aszerint, amint egyik vagy másik jelöltre szavaznak, külön bocsájtandók a szavazásra”.[69]

A törvény továbbra is a törvényhatóságok által választott központi választmányokra bízta a választások előkészítését és lebonyolítását. Fenntartotta az 1848-as törvénynek azt a kedvező intézkedését is, hogy számos törvényhatósági joggal nem rendelkező, de önálló választókerületet alkotó mezőváros a megyétől független, önálló központi választmányt állíthatott fel. Ezek a városok lettek a baloldali ellenzék mindenkori fő fészkei.

A választókerületek számát továbbra is az 1848-as törvény határozta meg, ami az időközben bekövetkezett népességeltolódások következtében fokozottan alkalmas lett a kormánytöbbség biztosítására. A nemzetiségi területeken gyakran néhány száz, az ellenzéki alföldi és dunántúli kerületekben sok ezer választóra jutott egy képviselő. Az 1874. évi választójogi törvény következtében a választók száma abszolúte és relatíve csökkent. 1870-ben a lakosság 6,7%-a, 1881-ben már csak 5,9%-a volt választó; Erdélyben a választójoggal rendelkezők aránya csak 3,2% volt.

Miután a BittóGhyczy-kormány teljesítette feladatát, 1875 elejére megérett a politikai helyzet a fúzió végrehajtására. Ekkor Andrássy is aktívan beleszólt a magyar belpolitika alakulásába. Kifejtette Tisza Kálmánnak, hogy a balkáni helyzet máról holnapra olyan fordulatot vehet, mely kívánatossá tehetné a Monarchiának azonnali nyomatékos közbelépését, de egy erős magyar minisztérium nélkül ez lehetetlen. Tisza Kálmán megértette Andrássy felszólítását, és 1875 február 3-án a költségvetési vitában kijelentette, hogy az ország nehéz helyzetében minden figyelmet a pénzügyi kérdés megoldására kell fordítani, és egyelőre félre kell tenni a közjogi kérdéseket. Ezzel feladta a balközép programját, s a bihari pontokat „szögre akasztotta”.

Tisza kijelentése új helyzetet teremtett. Azonnal megindultak a tárgyalások a fúzió létrehozására és ezen az alapon új kormány alakítására. A tárgyalások során Tisza újabb engedményeket tett, hogy kormányképességét bebizonyítsa. Beleegyezett 1876-ra az adóemelésbe és kijelentette, hogy „egy miniszternek semmi irányban sem szabad bárminő akciót megindítani a korona előzetes beleegyezése nélkül”.[70] A Tiszával szemben még bizalmatlan uralkodót Andrássy győzte meg arról, hogy Tisza kormányát „éppúgy kezeiben tartaná, mint a Deák-párt bármely tagjából lett miniszterelnököt”.[71]

A Deák-pártra való tekintettel átmeneti kormány alakult báró Wenckeim Béla vezetésével. Tisza Kálmán a belügyminiszteri tárcát kapta, ami biztosította számára az 1875. évi választások levezetését. 1875. március 1-én a Deák-párt és a balközép – Ghyczy visszatért középpártjával együtt – hivatalosan egyesült és felvette a Szabadelvű Párt nevet. A választások sima lebonyolítása után 1875 októberében Tisza Kálmán lett a miniszterelnök.

Szász Zoltán

A kormánypárt

Az 1875-ös fúzióval kialakított szabadelvű kormánypárt megmaradt jellegzetesen 19. századi, úgynevezett klubpárt típusú intézménynek, melynek nem volt központilag kiépített szervezete, állandó tagsága. Magvát a kormányt támogató képviselők alkották, akik a Deák-párttól örökölt Dorottya utcai Lloyd-palotában levő pártkörbe – a klubba – jártak gyűlésezni, többnyire azonban csak beszélgetni, kártyázni. Vidéken főként a főispán és elvbarátai körül alakult a párt megyei szervezete, vezetői a megyék főtisztviselői, előkelőségei voltak. Egy-egy úri kaszinó volt a helyi pártélet központja.

A Szabadelvű Párt nem volt egységes. Az arisztokrácia és a magas klérus nagyobbik része a pártot támogatta. Soraiban megtaláljuk a tömegbázist alkotó középbirtokosokat, de a nemesi értelmiség és a polgárság, a tőke képviselőit is. Ezt a részben ellentétes érdekű csoportosulást fogta össze kiváló taktikai képessége és hosszú ellenzéki múltja során felhalmozott tapasztalatai segítségével Tisza Kálmán.

A fúzióval Tisza szervezetileg is új pártot teremtett. Deák halála után gyakorlat lett, hogy a mindenkori miniszterelnök egyben a párt vezére is legyen. A visszavonultan élő, beteg Deák Ferenc 1876-ban bekövetkezett halála után a kormánypárt egyetlen valódi tekintélye Tisza maradt, bár a formák kedvéért választottak külön pártelnököt is, előbb Gorove Istvánt, majd lemondása után, 1879-ben Szontagh Pált és társelnökül Vizsolyi Gusztávot. Az elnöknél fontosabb szerepe volt a Tisza intimusának számító Móricz Pál körigazgatónak, s a párt vezető publicistájának, Csernátony Lajosnak. Tisza a volt Deák-pártiak háttérbe szorításával, a párt úgynevezett elbalközepesítésével útját állta annak, hogy az egykori kormánypárt korifeusai bármikor eredményesen fordulhassanak szembe vele. Az arisztokraták mozgását a párton belül korlátozta. A Deák-pártnak több arisztokrata csoportja és kisebb frakciója volt, még a több centrum tartós léte jellemezte. A fúzió után Tisza ezeket felszámolta, csupán egyetlen központot tűrt meg pártjában. Már az első általa irányított választáson bevezette a képviselők cserélgetését, így számos jelölt ismeretlen vidéken, új választókkal találta magát szembe, megválasztása fokozottan függött a hatóság, végső fokon Tisza támogatásától. Táborának magához láncolására felhasználta a polgári életforma, a gyors gazdagodás vágyának terjedését a politizáló középnemesség körében. Híveinek kötelességszerűen segített jövedelmező állások elnyerésében. Vagy ahogy az ellenzék mondotta: a kormánypártiak körülülték a „húsos fazekat”. Renitenskedő hívei és ellenfelei megérezték messzire nyúló kezét, akár az adókivetésnél, akár egy bankkölcsön elutasításánál. Gyakran elnézte viszont megbízható emberei korrupciós ügyeit és törvénysértéseit.

Mesteri taktikai érzéke volt pártja fegyelmezésében is. Miniszterei rendszeresen ismertették a kormány álláspontját az aktuális politikai kérdésekben, de vigyáztak arra, hogy csak a legszükségesebbeket mondják el a kulisszák mögötti megállapodásokról. Az 1877–78. évi válság idején – amikor sokan kiváltak a pártból, sokan pedig távol maradtak a kritikus napokban – Tisza eltűrte, hogy hívei korholják a kormány politikáját, vagy „aggodalmaiknak adjanak kifejezést”. A 80-as években, az újra hatalmasra duzzadó Szabadelvű Pártban a korábbinál is szilárdabb pártfegyelem uralkodott, amit azonban a klub kedélyes pipázó-kártyázó hangulata kellemessé varázsolt. Az önálló politikai arculatát elvesztő dzsentriből kialakított úgynevezett mameluk gárda hűségesen követte az egyébként rideg, nagy kék szemüvege mögött szinte megbújó, szűkszavú vezért, a „generálist”. Tetszett neki, hogy Tisza néma megadással tűri az ellenzék részéről „elvfeladása” miatt mindegyre rázúduló vádakat, és a parlamentben naponta „győzelemre” vezeti pártját. Tetszett neki, hogy befolyásos állását nem használja fel saját vagyona gyarapítására, nem gyűjti a kitüntetéseket – első érdemrendjét 1880-ban kapta a román királytól, az arisztokráciával szembeni tartózkodás kifejezéseként nem fogadott el grófi címet sem. Tisza nem volt túlságosan jó szónok, teljesen szakított a gondosan felépített, díszes hasonlatokkal tűzdelt reformkori szónoklatok hagyományaival. A polgári korszak lényegének inkább megfelelő színtelen racionalizmussal adta elő mondanivalóját. Párthívei és ellenfelei inkább félelmetes vitakészségét tisztelték. Szívesebben bizonygatta, hogy ellenfeleinek nincs igazuk, mint azt, hogy neki lenne igaza, hiszen ezzel lehetett a közvélemény szemében nem túlságosan népszerű álláspontokat is a legjobban védelmezni. Mint ahogy Tisza volt az ellenzéki támadások fő céltáblája, ugyanúgy ő volt az egész kormány fő védelmezője a parlamentben, rajta tört meg valamennyi támadás lendülete. Így aztán egészen naggyá nőtt hívei szemében, akiknek néha úgy rémlett, „mintha még a folyamok is az ő akarata szerint hömpölyögnének medreikben”.[72]

A konzervatívokat és a liberálisokat egybegyűjtő pártban Tisza pártvezéri tehetsége mindenekelőtt a különféle érdekek egyeztetésében, az alapjaiban liberális szellemű kompromisszumok közvetítésében mutatkozott meg. A nyugalmas korszak állagmegőrzésben és aprómunkában kiváló politikusa volt. „Quiota non movere” – ez volt a Tisza-korszak jelszava. Maga a fegyelmezett párt is részben a nyugalmi időszak terméke, részben annak alátámasztója és biztosítéka volt. A párt a reformkori deáki, sőt kossuthi liberalizmus folytatójának tartotta magát, s ezt a hitét táplálta az ország gyors gazdasági fellendülése, a reformnemzedék ipari és közlekedési terveinek éppen a Szabadelvű Párt hatalmi szavának érvényesítésével történő valóra váltása. Magát a kiegyezést is az egykori reformtörekvések legmegfelelőbb keretének tekintette.

Katus László

A nemzetiségek gazdasági, politikai és kulturális helyzete

Nem állított fel az állam egyetlen nemzetiségi nyelvű középiskolát sem, noha 1872-ben maga Deák javasolta egy szerb állami gimnázium létesítését. „Azon jogosultsága minden nemzetiségnek, ha nem politikai nemzetiség is, mindenesetre megvan, hogy mód nyújtassék neki gyermekei nevelésére, kiműveltetésére. Legyen bár az országban 300 gymnasium…, ha valamely vidéki gymnasium nem azon nyelven tanít, mely azon vidék népének nyelve; akkor kétségkívül bajos lesz a kiművelés elővitele… Ha őket arra kényszerítenők, hogy gyermekeik, kik a magyar nyelvben épen nem, vagy kevéssé jártasak,… mindenütt és mindenben magyarul oktattassanak; úgy azon gymnasiumokban lehetetlen volna az ifjak előrehaladása."[73]

A nemzetiségi mozgalmak visszavonulása a politikai passzivitásba

Sérelmezték, hogy az állam anyagilag nem támogatta a nemzetiségek kulturális intézményeit – jóllehet ezt egyes magyar politikusok, így Deák is, javasolták.

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

Deák Ferenc nem írt átfogó igényű, elvi megalapozású könyveket és cikkeket a nemzetiségi kérdésről, mint Eötvös és Mocsáry, de több megnyilatkozásából kiviláglik, hogy sok tekintetben hasonló elveket vallott. „Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük” – mondotta a képviselőházban, midőn egy szerb oktatasi nyelvű állami gimnázium felállítását javasolta.[74] Ismételten hangsúlyozta, hogy az államnak a nem magyar népek kulturális intézményeit is támogatnia és fejlesztenie kell. Midőn az országgyűlés és a kormány csak a magyar nemzeti színház részére akart állami segélyt adni, a szerb nemzeti színház részére pedig nem, Deák leszögezte, hogy „sehogysem tudom megegyeztetní az igazsággal azt, hogy az állam… egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem”.[75]

Ha a részleteket illetően voltak is eltérések közöttük, az 1860-as évek magyar liberális elitje egyetértett abban, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen lehetséges útja a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósítása, az önkormányzat elvén alapuló közigazgatási rendszer, valamint az egyének és népek minél szabadabb versenye a soknemzetiségű liberális állam keretei között. Az állam az ő szemükben nem nemzeti állam, amely a magyar nemzet kizárólagos céljait van hivatva szolgálni, hanem bizonyos mértékig nemzetek felett álló, semleges intézmény, amelynek feladata, hogy az országban élő valamennyi nép nemzeti fejlődését biztosítsa és előmozdítsa.

Ez a liberális koncepció a gyakorlatban alig érvényesülhetett a nemzetiségi politikában. A kérdés végleges megoldására már csak azért sem volt alkalmas, mert a nemzetiségek politikai vezetőit az egyéni szabadság és az állampolgári egyenjogúság ekkor már nem elégítette ki. A magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségét kereső „új szlovák iskola” lapja is azt írta, hogy „aki nekünk személyi egyenjogúságot ígér, mintha semmit sem ígérne”.[76] A területi önkormányzat elvét viszont a magyar liberálisok nem látták megvalósíthatónak. A nemzetiségi képviselők törvényjavaslatáról még Mocsáry is úgy vélekedett hogy az „nem más, mint Magyarország feldarabolása”.[77]

A következetesen liberális nemzetiségi politika hívei már a kiegyezés idején is kisebbségben voltak a magyar politikai vezető rétegen belül, az 1870-es években pedig szinte teljesen elnémultak a liberális hangok. Mocsáry teljesen elszigetelődve, egyedüli „fehér hollóként” emelt szót – a nacionalista közvélemény növekvő felháborodásától kísérve – azok mellett az elvek mellett, amelyeket a 60-as években még a magyar liberalizmus nemzetközi viszonylatban is kimagasló élgárdája – köztük Deák, Eötvös, Kemény, Szalay – hirdetett.

A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma

Deák Ferenc már a horvát kiegyezési tárgyalások alkalmával megjegyezte, hogy a horvát küldöttség unionista többsége „úgy látszik, nem képviseli híven a horvátok közvéleményét, nem ura otthon a helyzetnek”.[78] A kiegyezést követő horvátországi fejlemények igazolták Deák észrevételét.

Vörös Károly

A társadalomtudományok

Az irodalomtudományban szemléletileg korszakunkon végig a Deák-féle liberalizmus irodalmi vetületét nagy energiával, nem is szűk látókörrel és kivált korszakunkban még nem is alacsony színvonalon képviselő Gyulai Pál és az irányítása alatt álló Budapesti Szemle köré csoportosult irodalmárok játsszák az irányító szerepet.

Hanák Péter

A politikai rendszer

Nem váltak valóra viszont azok a remények sem, amelyeket a liberális reformnemzedék kiegyezést megélt tagjai, Deák Ferenc és Eötvös József köre, és egy fiatalabb reformgárda a függetlenség rovására tett engedményekkel elért alkotmányos konszolidációhoz fűzött.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A párt méltányolva ugyan Apponyiék új orientációját, kétségét fejezte ki, vajon lehet-e a hatvanhetes rendszer nyilvánvaló hibáit és torzulásait hatvanhetes alapon megjavítani. „A zátonyon megfeneklett hajót azok, kik a hajót teszik működésük támpontjává, a zátonyról soha el nem mozdíthatják.”[79] E kossuthi ihletésű szentenciát azzal a kétkedő kérdéssel is megtoldották, hogy sikerülhet-e gróf Apponyi Albertnek az, amire ugyanezen az állásponton állva Deák Ferenc sem volt képes.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Szilágyi december 2-án nyújtja be a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Az alapelv – érvel – az egységes állami házasságjog és mindenki számára egyenlő bíráskodás. A kormány a magyar liberalizmus nagy hagyományát, a deáki örökséget váltja valóra: a jogegyenlőséget és a nemzet politikai egységét erősíti.

A Bánffy-kormány nemzetiségi politikája

E koncepció nem volt új. Leplezetlenségében mint kormányprogram, mégis az EötvösDeák-féle nemzetiségi politikával való szakítást jelentette.

A nagyhatalmi nacionalizmus

Deák és hívei az 1860-as években a Monarchiától való elszakadást sem kivihetőnek, sem kívánatosnak nem tartván, a birodalom keretein belüli állami önállóság alkotmányos biztosítékainak megszerzésére törekedtek. Az a gondolat persze, hogy a Habsburgok monarchiájának Magyarország a természetes súlypontja, a dinasztiának a magyarság a legszilárdabb bázisa, már a reformkorban felmerült és potenciálisan benne rejlett a hatvanhetes koncepcióban is. Az óvatos és szkeptikus Deákkal szemben ez a gondolat több-kevesebb következetességgel, ki nem mondott kormányzati elvként érvényesült Andrássy Gyula és Tisza Kálmán politikájában. Bánffy szintén a monarchiai közösség hatvanhetes értelmezéséből indul ki. A „magyar nemzet” – írta – csak úgy maradhat fenn, ha a magyar állam egységes és egynemzetiségű lesz. A megvalósítás egyedül lehetséges politikai kerete: a kettős Monarchia. „A magara hagyatott Magyarország a szomszédok politikai játéklabdájává” válnék. A szorosan vett „magyar nemzeti érdek nagyhatalmi állást követel: S nagyhatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk”[80] A dinasztia is csak a „legsovinisztikusabb értelemben vett” magyar „nemzeti” államra építheti bizton jövőjét. A közép-európai állapotok kényszerítőleg parancsolják a Monarchia súlypontjának Budapestre való áthelyezését, egy „magyar–osztrák birodalom” létesítését. A magyar soviniszta célok valóra váltásának tehát, vallja Bánffy, a dualizmus nem béklyója, hanem talpköve.

A nagyhatalmi nacionalizmus érveit és céljait szélesebb látókörrel, színvonalasabban fogalmazta meg ifjabb Andrássy GyulaAz 1867-iki kiegyezésről” című pályadíjas munkájában. Andrássy nem a nemzetiségelnyomó nacionalizmus platformján akarja a vezető réteg politikai egységét összehozni, hiszen az ebbéli egység fölös bősége ellenére sem sikerült eddig a kiegyezés óta fennálló közjogi ellentéteket áthidalni. Ő a lefolyt három évtized eredményeire hivatkozva, észérvekkel kívánta a dualizmus változatlan fenntartásának szükségességéről meggyőzni a nemzeti ellenzéket. A mai rendszer „minden megbolygatása, megváltoztatásának minden kísérlete már önmagában is nagy veszélyekkel jár”. Ennek csak az teheti ki nemzetét, „akinek az a meggyőződése, hogy a mai rendszer a nemzet fejlődését végképp megakasztja”.[81] Ilyet viszont a tények józan reális mérlegelése alapján egyetlen hazafi sem állíthat. Meddő tagadás helyett arra kell törekednünk, hogy „a közös intézmények terén oly álláshoz jussunk hogy ott a mi befolyásunk legyen a döntő”. Az organikus fejlődés úgyis a magyarságot erősíti „A monarchia erőviszonyai természetessé és érdekei kívánatossá teszik, hogy benne politikai tekintetben mi vigyük a vezető szerepet. Mi nagy múltú, egységes államot alkotunk. Ausztria a nemzetiségeknek és tartományoknak mozaikja, belső egység nélkül… Ezen kívül a magyar faj a politikai, az államfönntartó képesség dolgában messze túlszárnyalja a velünk szövetkezett népeket.”[82] Nem lerombolni vagy bolygatni kell tehát, hanem erősíteni és meghódítani a közös intézményeket, és akkor idők rendjén a magyar lesz a Monarchia vezető nemzete.

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá. „Nekünk magyaroknak – mondotta 1899. január elsejei köszöntőjében – fizikai erőnk csekély azon nagy feladatokhoz, amelyeket az isteni gondviselés s a világtörténelem vaslogikája rótt a nemzetre.” „Ezt a hivatást a magyar nemzet máskép nem oldhatja meg, mint hogyha a paritás alapján döntő befolyással bíró tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát.” Vagyis: a Monarchiának. Éppen a közelmúlt ausztriai bonyodalmai, belzavarai miatt „általánossá vált a meggyőződés itt benn, és künn az ország határain kívül, hogy ennek a monarchiának biztos alapját, biztos gerincét a magyar nemzet képezheti”.[83] Következésképpen jól felfogott nemzeti érdek a közös hadsereg fejlesztése, egységének, harcképességének növelése.

A századvég kormánypárti politikusai számára tehát a dualizmus már nem az európai konstellációk kényszere miatt relatíve kedvező állami keret, mint az 1860-as évek liberális nemzedéke számára volt, hanem abszolút értelemben a legjobb államrendszer, éspedig nemcsak a hatalmi és a területi birtokállomány megőrzése, hanem nagyhatalmi nacionalista célok megvalósítása érdekében is. Az a felismerés, hogy a magyarság gyenge a teljes függetlenség és a belső hegemónia egyidejű kivívására és megtartására, Deáknak a célok korlátozását, a fizikai erővel arányos kompromisszumot tanácsolta.

A Széll-kormány kompromisszuma az ellenzékkel

Széll Kálmán tekintélyes középnemesi családból származott, amelyet távoli atyafiság szálai fűzték Deákhoz. E szálakat szorosbította Széll Kálmán, amikor 1867-ben Deák gyámleányát, Vörösmarty Ilonát vette nőül. Családi hagyományai és kapcsolatai tehát egyaránt a közélet terére rendelték. A politikai pályán gyorsan emelkedett, képviselő, majd pénzügyminiszter lett. Tárcájáról Bosznia-Hercegovina okkupációjakor a pénzügyi és politikai bonyodalmak miatt 1878-ban lemondott. Ez után mint a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank és a Magyar Jelzáloghitelbank elnöke, két évtizedig a hiteléletben tevékenykedett. Deák Ferenc veje, középbirtokos és bankelnök, az OMGE igazgatóválasztmányi tagja és financiális szaktekintélye, az arisztokráciával is, a finánctőkével is szoros kapcsolatban álló, az agrárius követelésekre is nagyon fogékonyan – bár óvatosan – reagáló, az ipar és kereskedelem érdekeit is melegen – bár a kellő mérséklettel – pártoló politikus: kellett-e több és jobb ajánlólevél ahhoz, hogy miniszterelnök legyen Magyarország e bonyodalmas időszakában?

Nagypolgárság – fináncburzsoázia

Rendkívüliségében is korjellemző az egyik nagytőkés vezéregyéniség, Chorin Ferenc útja. A rabbi családból származó ügyvédjelölt 27 éves korában ellenzéki képviselő, lapszerkesztő, Deák, majd Tisza Kálmán ellenfele. A tüneményesen felívelő pálya mégsem a miniszteri bársonyszékbe, hanem a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., majd a GYOSZ elnöki posztjára röpíti fel.

A belpolitikai válság kiújulása

Alighogy hozzákezd az ellenzék a „Lex Danielnek” elkeresztelt javaslat elleni obstrukcióhoz, Tisza döntő csapásra szánja el magát. November 18-án ügyes szereposztással, jól rendezett színjáték formájában, parlamenti puccsot hajt végre. Az obstrukciós szóáradatot félbeszakítva, hevesen az ellenzékre támad. A nemzet esküdt ellenségeinek bélyegzi, s egy szörnyű katasztrófa felidézésének vádjával illeti őket. Majd Kossuth és Deák szellemét idézi meg, akik – Tisza szerint – lángpallossal vernének szét a nemzeti érdekek eltékozlói között.

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Ezt a felismerést s a belőle adódó tennivalókat fogalmazta meg Jászi OszkárAz új Magyarország felé” című cikkében 1907 tavaszán. Jászi abból indult ki, hogy Magyarország társadalmi fejlődésének szükségszerű következő lépcsőfoka a polgári demokrácia lesz. Ennek a politikai feltétele, hogy radikális polgári párt jöjjön létre, amely – a tőkével szemben meg nem alkuvó küzdelmet folytató forradalmi munkáspártra támaszkodva – harcot indít ennek megteremtéséért. A polgári radikális párt feladatai között Jászi első helyen a demagóg, klerikális töltésű nacionalizmus elvetését s a függetlenségi gondolat és a demokratizmus egybekapcsolásának szükségességét jelölte meg. Ennek alátámasztását az önálló vámterület megteremtésében, a nagybirtok felosztásában és kisbirtokrendszeren alapuló szövetkezeti hálózat létrehozásában, helyi demokratikus önkormányzat kiépítésében, az egyházi birtokok szekularizációjára épülő széles körű közoktatási reformban, a progresszív adózás bevezetésében, az egészségügy és az igazságügy államosításában jelölte meg. A munkásosztály küzdelmének támogatására széles körű munkásbiztosítást; gondolat-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot; az „izgatás” és a sztrájk szabadságát tartotta elengedhetetlennek. A nemzetiségi politikában Eötvös és Deák útját, az 1868. évi LXVIII. tc. tényleges megvalósítását jelölte meg feladatként.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett. Ezen kívül 11 pártonkívüli függetlenségi – közéjük tartozott Károlyi Mihály is –, 21 Andrássy csoportjához tartozó, 13 néppárti, 8 nemzetiségi, 2 demokrata párti, 3 gazdapárti és 1 keresztényszocialista képviselő került be a képviselőházba. A választások tehát számszerűen is megerősítették a koalíció romjain előretörő Tisza-csoportot, a finánctőkével szoros kapcsolatban álló nagybirtokosok politikai pozícióit. A munkapárti képviselők egy része a bankok és iparvállalatok igazgatóságaiban is szerepelt; csupán a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál 24 újdonsült munkapárti képviselő érdekeltségét mutatták ki. Ferenc József elégedetten nyilatkozott a választásokról. „Régi óhajtásom, hogy a 67-es szabadelvű politika elégtételt kapjon. Örülök, hogy ez most a magyarországi választások során megtörtént. Bízom abban, hogy a magyar nemzet a jövőben is ragaszkodni fog Deák alkotásához.”[84]

Szabó Miklós

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Riedl körétől eltérően az irodalomtörténet-írás egy korábbi időszakból indult gárdája a nemesi liberalizmus irodalmi világának folyamatosságát képviselte. Munkásságukban szerves egységet alkotott az egykori népi-nemzeti korszak eszmevilága és az irodalomtörténet-írás preszcientikus stádiumának életrajz-központúsága. Ebbe a körbe tartozott az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Ferenczi Zoltán, Petőfi és Deák életrajzírója és Voinovich Géza, aki 1911-től a Budapesti Szemle szerkesztője, Madách monográfusa volt.

Galántai József

A magyar pártok nemzetiségi programja

1918 tavaszán, az oroszországi szocialista forradalom után, a breszt-litovszki béketárgyalások és a nyugati békekísérletek idején formálódott ki Jászi új terve: a Monarchia kibővítésével, de a dualizmus felszámolásával hozzák létre öt államegység – Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria (délszlávok) – föderációját, a Dunai Egyesült Államokat. Új föderációs elgondolást tartalmazó „A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok” című könyve csak 1918 októberében került kiadásra. A föderáció létrehozása – írta – a nyugati antantszövetség érdeke, mert ellensúlyozó szerepet töltene be mind Németország, mind Oroszország felé: „Nyugat-Európa érdeke, hogy a Duna és a Balkán hatalmas gazdasági és kulturális kincsek felett rendelkező népei ne lehessenek sem Oroszországnak, sem Németországnak vazallus államai. A dunai egyesült államok terve épp ezt a megoldást jelenti.”[85] Az antant felé tájékozódó föderációs terv nem állt összhangban az antantkormányok politikájával. A terv éppen azt a világpolitikai erőhátteret nélkülözte, amelyre szerzője építette, hozzászámítva azt is, hogy a dunai föderáció alakításánál tervbe vett nemzetek – csehek, lengyelek, horvátok, szerbek – már más úton haladtak. A terv tehát születésekor is irreális volt, még inkább a közönség elé kerülésekor. De mit mondott a magyarországi nemzetiségi kérdésben? Magyarország belső föderalizálását indokolatlannak tartotta. „Miért nem föderalizáljuk külön államokban a tulajdonképpeni Magyarországot? Nem föderalizáljuk azért, mert e rendszer reális előfeltételei: a földrajzi és gazdasági részekre tagoltság, ősi közjogi territoriális autonómiák folytatólagos továbbélése, több nemzet államalkotó öntudata Magyarországon nem forognak fenn.”[86] Ez a felfogás összhangban volt a polgári radikálisok 1918. márciusi új programjának nemzetiségi passzusával: „A nem magyar nyelvű polgártársaink jogos nyelvi és kulturális igényeinek kielégítése a Deák- és Eötvös-féle törvényhozás szellemében megalkotott nemzetiségi törvény értelmében.”[87]

Hajdu Tibor

A kormányzótanács lemondása

Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.[88] Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.

Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.[89]

A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.

Lábjegyzetek

  1. Deák Ferenc beszédei. Sajtó alá rendezte Kónyi Manó. I. 2. kiadás Budapest, 1903. 276.
  2. Horváth, Huszonöt év. I. Budapest, 1886. 376.
  3. Kossuth, Országgyűlési tudósítások. III. Budapest, 1949. 685.
  4. Ugyanott 688–689.
  5. Kossuth, Országgyűlési tudósítások. II. Budapest, 1949. 442.
  6. Deák Ferenc beszédei. I. 2. kiadás. Budapest, 1903. 162.
  7. Deák Ferenc emlékezete. II. Levelek. Sajtó alá rendezte Váczy János. Budapest, 1890. 17.
  8. Pesti Napló, 1885. 99. sz.
  9. Deák Ferenc emlékezete. II. Levelek. Budapest, 1890. 72.
  10. Ugyanott 68.
  11. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. V. (1836–1843) (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 14.) Budapest, 1937). 442.
  12. Kossuth Lajos. Hivatás. Pesti Hírlap, 1841. 14.
  13. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 357.
  14. Az … 1843-ik esztendei … magyarországi közgyűlésnek írásai. I–V. Pozsony, 1844 (továbbiakban: Írások 1843). 19/D sz., I. 222.
  15. Írások 1843. 36. sz., II. 14.
  16. A Nyilatkozat teljes szövegét közli: Horváth, Huszonöt év. III. Budapest, 1886. 231–239.
  17. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 330.
  18. Vajda János összes művei. IV. Sajtó alá rendezte: Barta János és Seres József. Budapest, 1972. 299.
  19. Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 508.
  20. Lukács Móricz munkái. II. Budapest, 1894. 386.
  21. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Összeállította Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 50–51.
  22. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 392
  23. Idézi: Miskolczy Ambrus, George Bariț a román–magyar szövetségért 1848-ban. Tiszatáj, 1974/6. 46.
  24. (Bariț, Geroge), Az erdélyi oláh nemzetről szólló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt. Brassó, 1861. 3.
  25. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 37.
  26. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.
  27. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  28. Delejtű, 1861. június 11.
  29. Kecskeméthy Aurél, Vázlatok egy év történetéből. Pest, 1862. 183.
  30. Az 1861-ik évi magyar országgyűlés. Kiadta Osterlamm Károly. III. Pest, 1861. 388.
  31. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 272.
  32. Pesti Napló, 1861. április 18.
  33. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 569.
  34. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903&nndash;1918. 318–319. (Fordítás a német eredetiből).
  35. Báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok 1864–1868. Kiadta Lukinics Imre. Budapest, 1941. 37.
  36. Országos Levéltár D 186. Kancellária, elnöki titkos iratok, 1864 – 3.
  37. Pesti Napló, 1865. május 23.
  38. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 187.
  39. báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok. 1864–1868. Kiadta Lukinich Imre. Budapest, 1941. 103.
  40. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 429–430.
  41. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).
  42. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: Országos Levéltár) D 191. Helytartótanács, elnöki, személyesen kezelt iratok. 1865–11–15–49204.
  43. Idézi: Antall József, Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés előkészítése 1865–1866. Századok, 1965. 1105.
  44. Idézi: Sashegyi Oszkár, Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 118.
  45. Csengery Antal összegyűjtött munkái. IV. Budapest, 1884. 267–268.
  46. Salamon Ferenc, Az országgyűlés története 1865-ben (In: Országgyűlési Emlékkönyv. Szerkesztette Farkas Albert) Pest, 1867. 71.
  47. Kossuth Lajos iratai. VII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 277.
  48. (Kossuth Lajos), A „közös ügyek” hálója. Negyvenkilencz, 1866. 1. szám 7.
  49. Kossuth Lajos iratai. VIII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 39.
  50. (Kossuth Lajos), Magyarország sírásói. Negyvenkilencz, 1867. 4–5. szám 31.
  51. Ugyanott 30.
  52. Idézi: Dietrich Beyrau, Russische Orientpolitik und die Entstehung des deutschen Kaiserreiches 1866–1870/71. Wiesbaden, 1974. 43.
  53. (Kossuth Lajos), A „közös ügyek” hálója. Negyvenkilencz, 1866. 1. szám 7.
  54. (Kossuth Lajos), Lapunk korszerűsége. Ugyanott 4.
  55. Deák Ferencz beszédei. IV. Budapest, 1903. 460.
  56. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) VI. 1868–1973. Budapest, 1898. 101–102.
  57. Kemény G. Gábor, Iratok. I. 147.
  58. Deák Ferencz beszédei. VI. 1868–1873. Budapest, 1898. 112.
  59. Kossuth Lajos iratai. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz (továbbiakban: Kossuth Lajos iratai) VIII. Budapest, 1900. 41–42.
  60. Deák Ferencz beszédei. V. 1867–1868. Budapest, 1898. 275–276.
  61. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 71.
  62. Ugyanott 188.
  63. Deák Ferencz beszédei. VI. 1868–1873. Budapest, 1898. 220.
  64. Magyar Törvénytár. 1869–1871. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 212.
  65. Az 1869-dik évi april 20-dikára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója IX. Pest, 1870. 109.
  66. Ellenőr, 1873. szeptember 3. szám. Idézi: M. Kondor Viktória, Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959. 114.
  67. Mérei Gyula, idézett mű, 198.
  68. Ugyanott 200., 201.
  69. Magyar Törvénytár. 1872–1874. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 326.
  70. Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzétette Csengery Lóránt. Budapest, 1928. 339.
  71. M. Kondor Viktória, idézett mű, 139.
  72. Mikszáth Kálmán, Az én kortársaim. II. Budapest, 1910. 69.
  73. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 292–293.
  74. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 293.
  75. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. VI. Budapest, 1898. 94.
  76. Slovenské Noviny, 1868. 27. sz. Idézi: Vigh Károly, A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete. Budapest, 1945. 43.
  77. Mocsáry Lajos, A nemzetiségi kérdés. A Hon, 1868. november 11. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  78. Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzétette: Csengery Lóránt. Budapest, 1928. 219.
  79. Ugyanott 234.
  80. Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika. Budapest, 1903. 2., 3., 11., 22., 76.
  81. Andrássy Gyula, Az 1867-iki kiegyezésről. Budapest, 1896. 97., 114,
  82. Ugyanott, 416–417
  83. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 561., 705.
  84. Az uralkodó nyilatkozatai. Magyarország, 1910. június 5.
  85. Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, 76–77
  86. Ugyanott, 52.
  87. Mérei Gyula, A magyar politikai pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 321.
  88. Párttörténeti Intézet Archívum 600/3. f.
  89. Ugyanott.

Művei

Irodalom

A klasszikus kapitalizmusnak a felvilágosodás racionalizmusában gyökerező liberális eszmerendszerében fogant, sőt az embereknek a természetből eredő egyenlőségéről vallott nézetekkel is gazdagodott Horváth Mihály alkotása, az első magyar történeti összefoglalás: Magyarország történelme. Új dolgozat. VI. II. Lipót trónraléptétől a bécsi congressusig. (Pest, 1863); 2. bőv. kiadás VIII. (Budapest, 1873); Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-től 1848-ig (1. kiadás Genf, 1863; 2. kiadás Pest, 1867; 3. kiadás Budapest, 1886. Kötetünkben a 3. kiadást használjuk. Továbbiakban: Horváth, Huszonöt év). Horváth Mihály a magyar liberális, reformpárti köznemesség szemszögéből tekint korszakunkra is. Munkái sok, akkor még kiadatlan eredeti forrásanyagra, országgyűlési irományra, reformpolitikusok közléseire épülnek, és adatgazdagságuk miatt máig hasznavehetők. A polgárosuló nemesség naoionalizmusának előremutató vonásaként szabadságon és egyenlőségen elsősorban a kormányzó hatalmat birtokló feudális-dinasztikus abszolutizmus felszámolását, a magyar nemzet politikai, majd gazdasági önrendelkezésének biztosítását érti, de változatlanul a Habsburg-ház uralma alatt. A reformkorszak kezdetét 1825-től számítja, mert annak vitái – megítélése szerint – megingatták a bécsi kormány Magyarországgal kapcsolatos addigi hatalmi-kormányzati politikáját. Ugyanakkor mind a szabadságon a rendi, feudális, alkotmányos jogokat értő felfogástól való elfordulás, mind a liberális értelemben Vett nemzeti, törvényes önállóságért és a polgári alkotmányos élet követelményeiért liberális reformok útján vívott harc kezdetét az 1832–1836. évi országgyűléstől keltezi. A szintézis az 1830. júliusi párizsi forradalomra utalva hangsúlyozza, hogy a polgári, alkotmányos politikai önrendelkezést a reformer nemesség liberális és nem demokratikus úton kívánta biztosítani, mert szerinte a demokrácia egyenlő a nép forradalmával. Ezt kell elkerülni, megelőzni liberális reformokkal úgy, hogy az antifeudális, belső magánjogi reformokért nem lehet és nem szabad cserébe adni a politikai önrendelkezés értelmében vett szabadság és nemzeti függetlenség nehezen megóvott maradványait.

A liberális összefoglalás – még említendő megszorítással – elvi alapállásából következően elfordul a rendi nacionalizmustól áthatott országgyűlésektől, a megyei igazgatástól, a megyei gyűlésektől. Deáknak az 1861. évi országgyűlésen elfogadott felirati javaslata szellemében már a feudális maradványoktól megtisztított korszerü polgári államhatalmat és államigazgatást igénylő szemlélete hatja át. Ennek a jegyében bírálta az 1848 előtti liberális nemesi ellenzéket amiatt, mert – a követutasítások kötelező volta miatt – túlbecsülte az államigazgatás feudális decentralizálódásának jegyében fogant megyerendszert és azt minden átalakulás kiindulópontjának tekintette. Ugyanakkor Horváth Mihály elismeri a megyék és az országgyűlés rendi nacionalizmustól áthatott szerepének, az előbbiek vis inertiaejének, ellenállásának fontosságát a magyar nemzet politikai önrendelkezésének érvényesülését gátló és emiatt idejétmúlt abszolutizmussal szemben. A rendi nacionalizmus vis inertiaejét azonban csak addig tartja elismerésre méltónak, amíg a liberális korszellemtől áthatott nemesi reform]politikusok át nem vessik a politika irányítását.


A forradalmi úttól elforduló, ám az udvarral kiegyezésre csak az 1848. évi alkotmány alapján hajló birtokos köznemesség és az ő nézeteit kifejező – Deák felirati javaslatának szellemében írt – összefoglalás természetes magatartása volt, hogy tisztelettel adózott Széchenyi Istvánnak, „új korunk Mózesének”, akit a nemzet reformtervei miatt emelt piedesztálra (Horváth, Huszonöt év. I. 44.). Ő a politikai önrendelkezés fontosságát és azoknak a magánjogi reformokkal legalábbis egyenlő jelentőségét Döblingben már fel- és elismerte A dinasztikus neoabszolutizmustól már semmit sem várt, és azzal nyíltan szembefordult.

Kossuth politikájából az került előtérbe, hogy Kossuth a legalitás, az országgyűlési törvényhozás alkotmányos útjáról nemcsak a párizsi és a március 13-i bécsi, hanem a március 15-i pesti forradalom után sem volt hajlandó letérni. Csak később (értsd: a szabadságharc idején, főként 1849. április 14-én – M. Gy.) ragadta el a szenvedélye, legfőbb jellemhibája és gyakorolt „nemzetünk sorsára végzetes befolyást” (ugyanott I. 306.). Mindebből szinte magától értetődően következik, hogy a szintézis politikus eszményképévé a higgadt, mértéktartó, egyezkedésre hajló Deák Ferenc lett.

A millennium alkalmából készült összefoglalás lényegében véve ugyanilyen szemszögből tekint e három történelmi személyiségre. Habsburg-pártisága és az ekkor már sovinizmusba áthajló nacionalizmus retrográd vonásaként Széchenyi programjában hangsúlyozottan a magyar faji szupremácia biztosítását látja. Az ekkorra már kialakult polgári, központosított államigazgatás nézőpontjából tekintve vissza a rendi önkormányzatra, szemére veti Kossuthnak, hogy elméletével hozzájárult ugyan az alkotmányos átalakuláshoz, ám ellentmondásosan, mert a feudális megyerendszer nem volt beszorítható a parlamenti keretekbe. Hibáját – úgymond – a centralisták igazították helyre.

Szemléletmódjából következően a történelmi személyiségek fontossági sorrendjének megállapításában az előzőktől gyökeresen eltér a Horthy-korszak olvasóközönségének tudatát formáló történelmi összefoglalás. Eszményképe Széchenyi István. Személyiségének és politikájának ábrázolásában a szellemtörténet-írásra jellemző irracionális vonások az uralkodók. Ebben a portréban Széchenyi a magyar talaj valóságából kinőtt elgondolásaival, keresztény-katolikus erkölcsi, öntökéletesítési normákra épülő nézeteivel, s a „Hitel” megjelentetésével 1830-ban a magyarság létét biztosító reformok megfogalmazójává, a reformmozgalom elindítójává lett. Széchenyi gondolatai a kiművelt emberfők, a szellemi elit minél nagyobb számáról és eszméinek összekapcsolása a magyarság úgynevezett történelmi jogának az ideológiájával jó alapul szolgáltak az összefoglalásnak arra, hogy a magyar kultúrfölényre való hivatkozással indokolja meg a magyarságnak (értsd: a magyar uralkodó osztályoknak és politikai vezető rétegüknek – M. Gy.) az ország Trianon által kimért területén élő más nemzetek fölötti politikai vezető szerepre jogosultságát is. A Széchenyi-képet ugyanaz az aktuális politikai háttér motiválta, mint a reformkorszak megítélését.

Egy tárgyi önellentmondás azonban a Széchenyi-ábrázolásban is figyelemre méltó. A szintézis az egykorú mezőgazdasági szakirodalmi és publicisztikai termékek alapján feltárja, hogy egyes szerzők már évekkel Széchenyi „Hitel”-ének a megírása előtt ráirányították a közvélemény figyelmét arra, hogy az ország korszerű mezőgazdasági fejlődésének útjából el kell takarítani elsősorban a feudális magánjogi kiváltságokat. Változtatni kell azon is, hogy a közterheket egyedül a jobbágyság viselje. Széchenyi tehát nem önzetlenül, a nemesi birtokos osztaly érdekeivel szembehelyezkedve és magányos hegycsúcsként a „Magyar Parlag” fölé magasodva – minden előzmény nélkül – alakította ki reformelgondolásait. Koncepciójának számos alapvető fontosságú eleme másoknál – nála származásban, rangban, hírnévben kisebbeknél – már korábban felvetődött.

Közvetve ezek a tények is amellett szólnak, hogy a reformkorszak kezdetét csak éppoly önkényesen lehet a „Hitel” megjelenésétől keltezni, mint 1825-től. A mezőgazdasági szakirodalom termékei, Széchenyinek és a nemesi reformmozgalom vezetőinek elképzelései azt is bizonyítják, hogy koncepcióik, ha nem is azonos módon, de a birtokos nemesség általuk felismert, helyesen felfogott gazdasági, osztályuralmi érdekeiből fakadtak, és a maguk idején általános társadalmi szükségletet fejteztek ki. Ezen a tényen mit sem változtat a nemesség önzetlenségéről, áldozatkészségéről, humanitárius, liberális gondolkodásmódjáról szóló, magukról formált véleményük.

Széchenyi gigászi méretűvé formált alakja mellett Deáknak kisebb tér jut, ámbár a szintézis – mérsékletet tanúsító, a reformok megvalósításában a középutat kereső voltára utalva – személyiségének történelemformáló jelentőségét az előző szintézisekkel egybecsengően emeli ki. A szellemtörténet-írás nézőpontjának megfelelően azonban Deák portréját azzal az irracionális vonással különbözteti meg az előző korok szintéziseinek Deák-képétől, hogy megteszi a „magyaros egykedvűség” megtestesítőjének (VII. 138.).


A Horthy-korszak történeti szintézise annyiban tovabb lép az előzőknél, hogy a magyar és nem magyar népek nemzeti mozgalmait immár tudatosan párhuzamos jelenségekként mutatja be. Megítélése szerint az egyes népek nemzeti mozgalmai az európai nacionalizmus eszméi terjedési folyamatának részeként önmaguktól, európai vonatkozásban általános szabályokat követve fordultak egymás ellen. A nemzeti mozgalmak mechanizmusa mindenhol azonos. Kiindulópontjuk az érzelmi közösség, amely hovatovabb önálló állam alkotására és az ott élő más nemzetbelieket elnyomó, hatalmi iranyba tart. A nemzeti érzésből megszülető nemzeti akarat minden nemzetnél a minél korlátlanabb érvényesülésre tör, akár más, vele egy területen élő nemzetek rovasara. Ebből származnak a magyarok és a nemzetiségek konfliktusai is. Az összefoglalás nem fogadja el a legtöbb magyar kortársnak és a megelőző szintéziseknek a nemzeti ellentétek forrásaként kizáróla a pánszlávizmust és a bécsi udvar politikáját feltüntető állításait. Az hangsúlyozza: a magyar reformerek nem, vagy alig ismerték fel, hogy a pánszláv veszély csupán távoli, és hogy a nem magyar népek érzelmei önmagukban, orosz kapcsolatok nélkül is végveszélyt hozhatnak a magyar nemzetre. Nem mulasztja el azonban annak kiemelését. hogy a reformpárti nemesség kimagasló képviselői között voltak olyan egyéniségek„ akik emberiességi indítékokból társadalmi úton (Széchenyi István, Kazinczy Gábor), némelyek országgyűlési felszólalásaikban (Bezerédj Miklós, Deák Ferenc) a nemzetiségek mint individualitások elismerését követelték és ebből következően méltányos bánásmódot számukra.


Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forráokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakbmn Szabó E.)- Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Úgynevezett reformkorszakról ír, amelynek kezdetét 1825-től számítja, amikor – és ez nyilvánvaló elírás lehetett – Széchenyi István, a liberális toryzmus sajátos eszmerendszerétől áthatott program megfogalmazója – Szabó Ervin szerint –, gazdaságpolitikai agitációjával felrázta a nemzetet politikai kábultságából, és azóta fáradhatatlan apostolként hirdeti nézeteit (Szabó E. 49.). A nemesség egészét pusztán feudális osztályként kezeli, amely megrekedt a feudalizmusban, nem képes és nem is hajlandó kiváltságainak felszámolását előmozdítani. A szerinte maroknyi reformer nemes iparkodását elismeri, de róluk az a véleménye, hogy anélkül akarták a feudalizmus eltörlését, hogy érzésben, érvelésben közeledtek volna a polgári világnézethez (ugyanott 50.). A reformer ellenzék liberális politikája – szerinte – voltaképpen a régi magyar ellenzék új divatú elemekkel feldíszített kovásza (ugyanott 53.). Ebből a koncepcióból folyóan a reformkorszak érdemes politikusairól alkotott véleménye is fenntartásokkal terhelt.

Széchenyi elindítója ugyan a reformkorszaknak, de reformjavaslataiban egy szót sem ejt a parasztságról (ugyanott). A reformeszmék legkiválóbb képviselői 1830 júliusának párizsi eseményei és az 1831. évi magyarországi parasztfelkelés hatására felismerték, hogy a nemzetgazdasági és a nemzeti problémák megoldását a parasztkérdéssel kell kezdeni, ám Deák Ferenc, a radikális tábor legokosabb, legnagyobb alakja, noha fogékony a nyugati eszmékre, „mégis tősgyökeres magyar, mondhatni, keletien kényelmes és szemlélődő természet, kinek lelkében a túlsúly azokon a hagyományos érzelmeken nyugszik, amelyek őt a szó legjobb értelmében vett régi magyar nemesség valódi képviselőjévé teszik” (ugyanott 60.). Kossuth mindig az árral úszó, ingadozó, heves mérsékletű, hiú ember, akinek tudatos reformpolitikája mérsékelt, Kossuth minden lényegesebb társadalmi és politikai átalakulás ellensége. Politikája, bár gyakorlati következményei valóban demokratikus reformokhoz vezetnek, elméletileg összeegyeztethetetlen a demokráciával, amelyről annak nyugat-európai értelmében általában kevés fogalma volt. A nyugat-európai demokráciához, amelyért a reformküzdelem folyt, a demokrácia, a tiers état uralmi formájának elméletéhez kevés köze volt (ugyanott). Egyedül a oentralisták fogalmazták meg a nyugati polgári általakulás demokratikus programját. Ők a polgári forradalom képviselői, amit tudatosan polgári formában, törvényes polgári eszközökkel kivántak megvalósítani. Ugyanakkor tudatos polgárokként mind jobbfelé, a feudalizmustól, a nemességtől, mind balfelé, a proletariátustól elhatárolták magukat. Erről vall cenzusos választójog-követelósük. Egyedül ők küzdöttek osztályérdekeiken túlmenő célokért, noha az az osztály, amelynek szószólói voltak, gazdasági és társadalmi valóságként alig létezett, politikailag pedig egyáltalán nem (ugyanott 61., 63–64., 69.). Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.

Marxistaként ismerte fel – láttuk – 1830-cal és 1831-gyel kapcsolatban az osztályharc történelmi mozgató szerepét. A gazdasági és társadalmi rendszer válságának a hatását a politikai eszmékre, mozgalmakra szintén jelezte. Művének korszakunkkal foglalkozó részében megállapítja, hogy a forradalmat hosszú lelki előkészítésnek kell megelőznie, ámde „másfelől magának a gazdasági és társadalmi rendszernek is már megingatottnak kell lennie, mielőtt a szellemek képesek és hajlandók a felforgató eszmék befogadására és tényleges keresztülvitelére” (ugyanott 47.).

Szabó Ervin tehát felismeri a valóság egy részét. Eszmerendszerének eklektikus volta, egyéniségének alkata azonban együttesen meggátolják, hogy érzelmi forradalmisága eszmeileg is következetes marxista elmélettel ötvöződhessék. (Ennek egyik tünete az örök nemzeti sajátosságok koncepciójának elfogadása Deák jellemzésében.)

Deák Ferencről is csak egy századfordulós életrajzzal rendelkezünk: Ferenczi Zoltán, Deák Ferenc élete. I–III. (Budapest, 1904). Értékes résztanulmányokat szolgáltat a reformkori Deák-portréhoz a Zalai gyűjtemény 5. kötete: Tanulmányok Deák Ferencről. Szerkesztette Degré Alajos (Zalaegerszeg, 1976).

Deákra: Ferenczi Zoltán, Deák élete]. I–III. (Budapest, 1904) és Deák Ferenc beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. I. /1825–1847/ (Budapest, 1882), valamint – a vonatkozó irodalom teljességéről – a Hernádi László Ferenc összeállította Deák Ferenc-bibliográfia a Zalai gyűjtemény 5. kötetében (Tanulmányok Deák Ferencről. Szerkesztette Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1976);

Deák minisztersége idején elhangzott beszédeit és néhány iratát tartalmazza Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó (Budapest, 1903). Pályafutásának egészét átfogja Ferenczi Zoltán, Deák élete. I–III. (Budapest, 1904) és Király K. Béla, Ferenc Deák (Boston, 1975), szorosabban vett miniszteri tevékenységét bemutatja Sarlós Béla, Deák és Vukovics. Két ígazságügyminiszter (Budapest, 1970), a véle foglalkozó egyéb művekről pedig tájékoztat Hernádi László, Deák Ferenc-bibliográfia (In: Tanulmányok Deák Ferencről Zalaegerszeg, 1977).

Az augusztus 29-én egyfelől Batthyány és Deák, másfelől Latour között lezajlott megbeszélésről annak a beszámolónak az alapján alkothatunk képet, amelyet három nap múlva maga Latour adott róla minisztertársainak; vesd össze Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv, Österreicihische Ministerrats-Protokoll 1848. szeptember 1/Vorträge (MRA) 1848: 2064.

Deák Horvátországra vonatkozó törvényjavaslatát, valamint az unióbizottmány által kidolgozott törvénytervezeteket közli BeérCsizmadia. Az utóbbiak létrejöttéről bővebben ír Márki Sándor, Az erdélyi unió-bizottság (Budapesti Szemle, 1898).

Deák Ferenc egykorú megnyilatkozásainak és a politikai tevékenységével kapcsolatos adatoknak legfontosabb gyűjteménye: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. I–VI. 2. kiadás (Budapest, 1903). Leveleit lásd még többek között Deák Ferenc emlékezete. II. Levelek 1822–1875. Kiadta Váczy János (Budapest, 1890). (Bevezetése hivatkozik arra, hogy halála előtt Deák megsemmisítette levelestárát, így a hozzá intézett levelek túlnyomó részét nem ismerjük.) Sokban elavult biográfiája: Ferenczi Zoltán, Deák élete. I–III. (Budapest, 1904). Lásd továbbá: Deák-album. Emlékkönyv (Budapest, 1876); Csengery Antal, Deák Ferencz emlékezete (Budapest, 1877); Eötvös Károly, Deák Ferenc és családja (Budapest, 1901); Halász Imre, Egy letűnt nemzedék (Budapest, 1911); Horánszky Nándor, Deák Ferenc lelki alkatának és betegségének befolyása pályájára (Orvostörténeti Közlemények, 1972); Szabad György, Deák Ferenc három politikai korszaka (Magyar Tudomány, 1976). A passzív ellenállás formáira lásd a korszakkal foglalkozó valamennyi idézett emlékiratot.

Deák Ferenc, Adalék a magyar közjoghoz (Pest, 1865) című műve válasz volt W. Lustkandl, Das ungarisch-österreichische Staatsrecht. Zur Lösung der Verfassungsfrage… (Wien, 1863) című államjogi munkájára. A „Húsvéti cikk” és a „Májusi program” szövegét közli Kónyi Manó idézett gyűjteménye III. kötetében. Augusz szerepére először utalt Frankenburg Adolf, Egy kis adat a kiegyezés stadiumaból. (In: Deák-album. Budapest, 1876). Wertheimer Ede forrásfeltárására és Redlich művére is támaszkodva a kérdéssel behatóan foglalkozott Hanák Péter, Deák húsvéti cikkének előzményei (Történelmi Szemle, 1974. 4.). Felfogásának alakulására: Hanák Péter, Deák és a kiegyezés közjogi megalapozása (In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalai gyűjtemény, 5. Zalaegerszeg, 1976). Deák sajátos önigazolását, Károlyi Sándor történelmi szerepének újraértékelését rögzítette 1866-ban egy angol látogatója: Memoirs and letters of… Sir Robert Morier from 1826 to 1876. Ed. Rosslyn Wemyss (London, 1911. II. 53–53. 1.). Eötvös fenntartásaira: Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok; Antall József, Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés előkészítése 1865–1866 (Századok, 1965. 6.). Deák politikai fordulatának megítélésére lásd még: Komjáthy Miklós, Az Osztrák–Magyar Monarchia közös minisztertanácsa (Budapest, 1966) és Szabad György, Deák Ferenc három politikai korszaka, (Magyar Tudomány, 1976).