Debrecen

A Múltunk wikiből

latinul Debretinum, németül Debrezin, szlovákul Debrecín, románul Debrețin, lengyelül: Debreczyn

Magyarország második legnagyobb és legnépesebb városa, Hajdú-Bihar megye és a debreceni járás székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1542
december 30. A török elfoglalja Szegedet. A cívisek egy része Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba menekül.
1549
A tolnai városi iskola lutheránus szellemben kezd működni. Debrecenben Radán Balázs prédikátor és Dézsi András rektor hasonló szellemben tevékenykedik.
1551
május eleje I. Ferdinánd Erdély védelmére indított hadai egyesülnek Debrecennél.
Debrecenben megkezdi működését a reformáció helvét irányzatát követő Kálmáncsehi Sánta Márton.
1561
november 30. Az eretneknek bélyegzett Arany Tamást Melius Juhász Péter debreceni református püspök hitvitára és abban vereségre kényszeríti.
Debrecenben megkezdi működését Huszár Gál prédikátor nyomdája.
1562
Megjelenik Debrecenben Melius Juhász Péter fogalmazásában az első református magyar hitvallás Confessio catholica címmel.
1563
Megjelenik Debrecenben Károlyi Gáspár Két könyv… című műve.
1567
február 24. Debrecenben összeül a tiszántúli protestáns prédikátorok zsinata. (Helvét irányzatú hittételeket fogalmaz meg.)
Írásba foglalják a debreceni református kollégium törvényeit.
1569
A Tiszántúlon törökellenes népi felkelés indul Karácsony György vezetésével. (A felkelést a következő év tavaszán Debrecen mellett szétverik.)
1571
1571 és 1573 között Debrecenben megjelenik Görcsöni Ambrus Szép jeles históriás éneke Mátyás királyról, ugyanott Ilosvai Selymes Péter Ptolomaeus király históriája s több széphistória.
1574
Debrecenben megjelenik Ilosvai Selymes Péter Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről … című széphistóriája.
1577
Debrecenben megjelenik az első magyar nyelvű számtankönyv, az Arithmetica.
1590
Vizsolyban megjelenik a teljes Biblia magyarul, Károlyi Gáspár és két, egyelőre ismeretlen prédikátor fordítása; Debrecenben Szikszai Fabricius Balázs latin–magyar szójegyzéke, a Nomenclatura.
1616
Oppenheimben, valamint Debrecenben megjelenik a Helvét Hitvallás Szenci Csene Péter fordításában; Velencében Verancsics Faustus építészeti és technikai találmányaival foglalkozó könyve, a Machinae novae.
1619
szeptember 12. Bethlen Gábor hadai élén Debrecenbe érkezik.
1626
szeptember 13. Bethlen derékhadával Debrecenbe érkezik.
1632
Bártfán vagy Lőcsén megjelenik Balassi Bálint Istenes énekek című verseskötete; Debrecenben a puritánus kegyességi irodalom első magyarországi munkája, Medgyesi Pál angolból fordított műve, a Scala Coeli.
1636
Debrecenben megjelenik Medgyesi Pál angolból fordított műve: Praxis pietatis,' Gyulafehérvárott Keserűi Dajka János és Geleji Katona István szerkesztésében, a legszigorúbb kálvinista dogmatikai elvek alapján összeállított énekeskönyv: Öreg Graduál.
1641
Debrecenben Laskai János fordításában megjelenik Justus Lipsius Az állhatatosságról című könyve, Gyulafehérvárott Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony bibliai idézetgyűjteménye – Mózes és próféták címmel – a kálvinista vallás védelmére; erre egy név és hely nélkül nyomtatott gúnyirat válaszol: Nova Transsilvanica.
1657
Írásba foglalják a debreceni református főiskola törvényeit.
1660
május eleje Szejdi Ahmed budai pasa feldúlja a Rákóczihoz húzó hajdúvárosokat, és megsarcolja Debrecent.
A váradi főiskola diákjaival Debrecenbe menekült Martonfalvi György pedagógiai reformokat indít az ottani főiskolán.
1675
december 6. Carlo Strassoldo kassai főkapitány elfoglalja Debrecent.
1676
február második fele Strassoldo generális Debrecen városán 80 ezer forint sarcot vesz.
1693. április 11.
A király Debrecent szabad királyi városi rangra emeli.
1706. december vége
Rabutin tábornagy erdélyi serege Debrecenből megindul Budára.
1711. január 10.
Pálffy Debrecenbe helyezi át főhadiszállását, és tűzszünetet rendel el a Károlyival való tárgyalások idejére!
1711. január 21.
Károlyi Tégláson találkozik Pálffyval.
1711. január 31.
Rákóczi Vaján találkozik Pálffyval.
I. József teljhatalommal ruházza fel Pálffyt a Rákóczival való tárgyalásokra.
1711. február 12.
A senatus ülése Salánkon.
1711. február 14.
A minisztertanács Bécsben kimondja, hogy a felkelés vezetőivel csak mint magánszemélyekkel lehet tárgyalni.
1711. február 21.
Rákóczi ismét Lengyelországba megy.
1711. március 14.
Pálffy és Károlyi Debrecenben megegyeznek a békekötés általános feltételeiről. Károlyi titokban hűségesküt tesz I. József királyra.
1711. március 26.
Károlyi a lengyelországi Stryjben tájékoztatja Rákóczit I. József békefeltételeiről.
1711. április 4.
Károlyi Szatmáron tájékoztatja a konföderáció képviselőit az udvar békefeltételeiről.
1711. április 15.
Ráday Pál Rákóczi megbízásából Debrecenben tárgyal Pálffyval a békefeltételek kérdéses pontjairól.
1743. július 7.
A debreceni református egyházi főhatóság megtiltja, hogy a diákok az istentiszteleten több szólamban énekeljenek.
1743
Lotharingiai Ferenc Holicson (Nyitra vm.) fajanszmanufaktúrát alapít.
Megjelenik Debrecenben Maróthi György Arithmetica, vagy számvetésnek mestersége című könyve.
1747. december 12.
A Helytartótanács a jezsuita cenzor véleménye alapján elkoboztatja a Debrecenben nyomtatott Heidelbergi Kátét, mert sérti a katolikus vallást.
1749. január 17.
Hatvani Istvánt, a Baselban végzett teológiai és orvosdoktort megválasztják a debreceni református főiskola tanárává. (Itt fejti ki több évtizedes természettudományos működését.)
1752
A Helytartótanács elkobozza Molnár Gergely Elementa grammaticae Latinae című, Debrecenben kiadott latin nyelvtankönyvét, mert az egyik példamondata a Rákóczi nevet említi.
1766
Megjelenik Debrecenben Weszprémi István Bábamesterségre tanító könyv] című műve, az első magyar nyelvű szülészeti tankönyv.
1805
Megkezdődik a debreceni Nagytemplom építése.
1844.
Povolny Ferenc tervei alapján felépül a debreceni városháza.
1848. december 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy a honvédelmi bizottmánnyal együtt Debrecenbe költözik, Windisch-Grätzhez pedig békeküldöttséget meneszt.
1849. január 8.
A képviselőház első ülése Debrecenben.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.
1849. január 15.
Az Egyenlőségi Társulat a békepárt elleni általános támadást határoz el.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 19.
A császáriak megszervezik az „ideíglenes polgári közigazgatást”.
1849. január 21.
Bem sikertelen kísérlete Nagyszeben elfoglalására.
1849. január 22.
Perczel visszafoglalja Szolnokot.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
A Selmec környéki bányászok béremelésben részesülnek.
1849. január 26–27.
Tüntetések Pesten a megszállók ellen.
1849. január 28.
Windisch-Grätz megbízottja Rózsahegyen fegyverletételre szólítja fel Görgeit.
Perczel visszavonul a Tisza bal partjára.
1849. január 29.
A honvédelmi bizottmány Dembińskit a honvédsereg főerőinek parancsnokává nevezi ki.
Ukrán értelmiségiek petíciója a császárhoz.
1849. január 30.
A debreceni tanács betiltja a Munkások Ujságát.
1849. január 31.
Forradalom Firenzében.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
A Nagyváradra települt fegyvergyár munkásai béremelésben részesülnek.
1849. február 5.
Guyon hadosztálya megtisztítja a Branyiszkói-hágót a császáriaktól.
1849. február 8.
A toscanai köztársaság kikiáltása.
1849. február 8–13.
A képviselőház megvitatja a vésztörvényszékek felállítására vonatkozó törvényjavaslatot.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. február 10.
Görgei és Klapka csapatai találkoznak Kassán.
1849. február 12.
Bécsben magyar főurak ellenforradalmi bizottmányt alakítanak.
1849. február 25.
Șaguna a császárhoz intézett petíciójában külön román koronatartomány szervezését kéri.
1849. február 26–27.
Dembiński kápolnai veresége.
1849. február 27–28.
A képviselőház elhatározza a távolmaradt képviselők igazolási eljárás alá vonását.
1849. március 2–3.
A medgyesi ütközet. Bem visszavonul Segesvárra.
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.
1849. március 10.
A Marczius Tizenötödike újabb cikke a föderáció mellett.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 16.
Szemere megkezdi a „felső-magyarországi védsereg” szervezését.
1849. március 17–19.
Vetter cibakházi expedíciója.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
A szlovák vezetők különálló szlovák koronatartomány szervezését kérik a császártól.
1849. március 21.
Piemont ismét hadat indít Lombardia felszabadítására.
1849. március 22.
Perczel támadó hadjáratot indít a Bácskában.
1849. március 23.
A piemonti csapatok veresége Novaránál.
1849. március 23–26.
A képviselőház igazolási vitái.
1849. március 24.
A baloldal vezetői forradalmi diktatúra megszervezését javasolják Kossuthnak.
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
A szerb főodbor a vajdaság megszervezését és a szerb határőrvidéknek a vajdasághoz csatolását kéri az osztrák kormánytól.
1849. április 26.
A komárom-szőnyi ütközet.
1849. április 27-30.
A képviselőház zárt üléseken a kormányzó-elnöki hatáskör korlátozásáról tárgyal.
1849. április 28.
Noszlopy Gáspár megkezdi a dél-dunántúli népfelkelés szervezését.
1849. május 1.
Megalakul a Szemere-kormány.
Ferenc József katonai segélyt kér I. Miklós orosz cártól.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
Ferenc József és I. Miklós Varsóban megállapodik az orosz beavatkozás módozatairól.
Perczel autonóm vajdaságot ajánl fel a szerbeknek.
1849. május 28.
Bălcescu Debrecenben megkezdi tárgyalásait Kossuthtal.
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1857. november 23.
A SzolnokDebrecen vasútvonal megnyitása.
1859. május 24.
A DebrecenMiskolc vasútvonal megnyitása.
1868.
Országos Közegészségügyi Tanács létesítése.
Budapesten megjelenik a Borsszem Jankó című élclap, valamint a Slovenské Noviny című szlovák és a Federaţiunea című román újság.
Resicán megindul a Bessemer-acélgyártás.
Debrecenben megkezdi működését a mezőgazdasági középiskola.
1872. november 3.
Megnyitják a Magyar Északkeleti Vasút DebrecenSzatmárnémetiMáramarossziget vonalát.
1904. május 1.
Debreceni általános sztrájk.
1906. január 2.
Debreceni főispánverés.
1906. június 25.
Karánsebes, Lugos, Debrecen általános sztrájkja.
1912.
A debreceni és pozsonyi egyetem alapítása.

Tartalomjegyzék

Sinkovics István

Erdély helytartója

A Tiszántúl ragaszkodott Ferdinándhoz, a szultáni döntés viszont Erdély mellé rendelte. A török terület és Erdély közé zárva érthetően az utóbbihoz közeledett: a tiszántúli vármegyék 1543. évi debreceni gyűlésén erdélyi követek jelentek meg, az ő követeik pedig az 1544. augusztus 1-én megnyílt tordai országgyűlésen vettek részt, és ezzel elismerték János Zsigmond fennhatóságát.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította. A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult.

Karácsony György felkelése

1566-ban a Tiszántúl lakosságának egy részét felszakította helyéről a háború, nyomában tömegével maradtak nincstelenek, kóborlók – olyanok, akiktől a békét kötő felek egyaránt szabadulni akartak. Ekkor tűnt fel egy nagybányai vagy szilágysági származású román paraszt, akiről azt beszélték, hogy földöntúli erők segítségével kettétöri a lópatkót, nyílvesszővel keresztülszúrja, karddal kettévágja az ekevasat. A neve bizonytalan, Fekete embernek vagy Karácsony Györgynek nevezték. Rajongó volt. Azt hirdette, hogy Isten segítségével megvívja a török várakat, fegyver nélkül megtöri az ellenség hatalmát. Azok, akiknek más reményük nem maradt, misztikus erőktől várták a szabadulást, és hittek neki. Táborához főleg a szegény nép csatlakozott, de nemesek és katonák is; Eger őrsége is hozzá készült, és hatása alá került Debrecen parasztpolgársága is. A parasztvezér vallásos fegyelemben tartotta katonáit, nem engedett rablást, dorbézolást, megvetette a gazdagságot, tilalmazta a törvényeket és az esküt.

A reformáció magyarországi irányzatairól a későbbiekben lesz szó. Most csupán utalunk arra, hogy Karácsony György eszméiben az anabaptisták tanításaira emlékeztető elemek találhatók. Bár közvetlen kapcsolat nem mutatható ki, a mozgalom 1570-re időzítése talán a Szentháromság-tagadók legnagyobb alakjának hatását jelzi: Dávid Ferenc ugyanis erre az évre jósolta az „ezeréves birodalom” elérkezését.

1570 tavaszán az egybegyűltek száma állítólag elérte a 10 ezret. Karácsony György áprilisban 600 emberét a legközelebbi török vár, Balaszentmiklós ellen küldte abban a hitben, hogy a vár falai leomlanak, őrsége elmenekül. A nagyrészt fegyvertelen parasztokat a vár katonái ágyú- és puskatűzzel fogadták, majd a szolnoki török lovasok nagy részüket megölték.

A mozgalom és vezére további sorsáról ellentmondó tudósítások maradtak reánk. A hitét vesztett tábor bomladozni kezdett. Az egyik híradás szerint Karácsony György maga is eltűnt, egy másik szerint megritkított seregével Szolnok megvívására készült, s a közben ellene fordult Debrecenbe ment élelmet szerezni, ahol is megölték.

Zimányi Vera

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá. Ugyanez évben jutott török kézre Szeged is. 1543-ban, mint fentebb láttuk, Székesfehérvár, Esztergom és Pécs, 1544-ben Visegrád osztozott e sorsban, Tata, Komárom, Győr, Pápa és Veszprém pedig hamarosan végvárakká lettek. A török megszállta területekről észak felé menekültek a vagyonos polgárok, ha tehették, tőkéjükkel együtt. Szeged gazdag, jómódú kereskedői Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatra költöztek.

A városi ipar és iparosság

  • 1598-ban Debrecenben 16 ötvösmester élt egyidejűleg, de 1551-től kezdve Kecskeméten is megtelepedtek, és állandó megélhetést találtak a Szegedről odamenekült ötvösök.
  • A szakma képviselőinek városok közötti összefogására utal a kolozsvári és debreceni ötvösök 1575. évi egyezsége, melynek értelmében az egyik városból a másikba költöző mestereknek kölcsönös kedvezményeket nyújtanak. Később a váradi ötvöscéh is csatlakozott egyezségükhöz, s a három céh sok ügyben kikérte egymás tanácsát.
  • A jelentős külkereskedelem hatására a város helyi vagy szűkebb körzet számára dolgozó kézműipara is fellendült; ehhez járult még a bortermelés kedvező hatása. Ez a fellendülés állapítható meg a Nagyszombatból fennmaradt 1579., 1584., 1616. évi, igen részletes, a foglalkozások megállapítására is alkalmas adójegyzékek alapján is. A város az 1570-1580-as években a távolsági kereskedelem és a hazai piac egyik jelentős központja volt. 1579-ben 210, 1584-ben 171 személy fizetett kézműipar után adót, a két évben összesen 40 iparágban. A kereskedők száma is jelentős volt: 1579-ben 154, 1584-ben 101 személyt adóztattak ilyen címen. Ipar és kereskedelem után adózott a két vizsgált évben az adófizetők 47, illetve 30%-a. Magyarországi viszonylatban ez igen magas arány, csak Debrecené és Ráckevéé hasonlítható hozzá.

Bányavárosok–kereskedőpolgárok

A kiemelkedően gazdag debreceni Tar István 1582-ben például a Magyar Kamaránál fennálló 11 ezer forintos követelését a Nagyszombatban lakó, ugyancsak marhakereskedésből meggazdagodott és egy évtizeddel korábban nemességet nyert Thököly Sebestyénre ruházta át. Tar István a következő évben már Joannes Rottenburger nürnbergi polgárt elégíti ki a Magyar Kamaránál borszállításért fennálló követelésével. 1588-ban Tar 36 ezer forintnyi, részben a kállói őrségnek szállított marhahús fejében fennálló követelése kielégítését kéri a Magyar Kamarától, arra hivatkozva, hogy az előző évben nagy kár érte; elsüllyedt egy 10 ezer forintnyi értékű áruval megrakott hajója. De 1594-ből is vannak adataink Tar István, Thököly Sebestyén és Joannes Regacz bécsi kereskedő üzleti kapcsolataira. E két kiemelkedően gazdag magyar kereskedő mellett azonban az 1590-es években egyre inkább külföldi nagykereskedők pénzügyleteiről értesülünk.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Valamennyi oppidum közül az „aranylábú” Debrecen volt a leggazdagabb. Határa a 15. századi állapotokhoz képest megkétszereződött, volt idő, amikor meghaladta a 120–130 ezer hektárt is. A város saját területén és bérbe vett pusztákon minden köz- és földesúri hatalomtól mentes, korlátlan jogot gyakorolt. A szántóföldeket az adófizetés arányában háromévenként újraosztották, a kaszálókon és legelőkön a szabadfoglalás rendje élt. A zálogos pusztákon legeltető gazdák némi fűbért fizettek a városnak, szántás-vetés után pedig tizedet adtak; a városok ebből fizették a zálogok kamatait. De a lakosságnak csak mintegy a negyedrésze folytatott gabonatermelést, a fő foglalkozás természetesen az állattenyésztés volt. A város vezető rétegét a lakosság 10–12%-át kitevő kereskedők alkották. Az 1580-as években az egyik legtekintélyesebb kereskedő az említett Tar István volt. A leggazdagabb kalmárok kompániákba állva elég tőkeerővel rendelkeztek ahhoz, hogy ne külföldi felvásárlóknak adják el állataikat, hanem saját vállalkozás keretében hajtsák a marhákat Bécsig, Nürnbergig. Kereskedelmi összeköttetéseik Konstantinápolytól Gdanskig, Brassótól Augsburgig fél Európára kiterjedtek. Gazdagok kompániáját alkotta az az öt kalmár is, akiknek boltjait 1564-ben Schwendi Lázár felső-magyarországi főkapitány egyik kapitánya kirabolta, és akiktől 250 ezer forint értékű különféle árut vitt el. Ehhez fogható vagyonnal egyetlen egykorú szabad királyi város kereskedői sem rendelkeztek. Természetesen nem ez volt az általános, sokan felvásárlóknak adták el állataikat.

Ezt a nagy gazdagságot azonban erősen megterhelte a háromfelé adózás: Debrecen a töröknek 1564-tól évi 2 ezer forintot, az erdélyi fejedelemnek, aki alá már János király óta közvetlenül tartozott a város, ezer forint adót, 2 ezer forint földesúri földbért és 200 forint tizedváltságot, valamint változó összegű rovásadópénzt, a királyi kincstárnak pedig évi ezer forintot fizetett. S ezen összegeken felül a tanács minduntalan óriási ajándékokkal igyekezett megelőzni a város kirablását, amit még így sem sikerült mindig elhárítani. Ez a virágzó mezőgazdasági árutermelés és kereskedelem a kézművesipar fellendülését is elősegítette. A város lakosságának mintegy 45 %-a folytatott ipari tevékenységet már a 16. század közepén, tehát jóval többen, mint a szabad királyi városok bármelyikében. Noha ezek az iparosok csupán 14 céhben tömörültek, és mintegy 20 iparágat képviseltek, az itt kibontakozott virágzó konfekcióipar a helyi szükségleteket messze túlhaladva, az Alföld távoli vidékeit is ellátta egyszerű, nem luxuscélokat szolgáló ruházati cikkekkel, csizmákkal. Az 1570-es évekből még egy bizonyos Sándor Mihály nevű textilvállalkozót is ismerünk, aki szövőszékeket osztott szét a város szegény mesterei között, és dolgoztatott velük. A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig. Debrecen a maga 10–12 ezer lakosával, gazdag mezőgazdasági árutermelő, kereskedő- és iparoslakosságával a mezővárosi fejlődés csúcsát képviselte. A családfők száma – a bevándorlás következtében – a Debrecennél jóval kisebb Kecskeméten is megemelkedett: közel 300-ról (1546) 1086-ra (1580); s még 1590-ben is megmaradt 535 családfő.

Sinkovics István

Ipar és kereskedelem

Szabó Máté debreceni kereskedő hosszú időn keresztül üzleti kapcsolatot tartott fenn török kereskedőkkel. Nagy tételekben vett át szarvasmarhát, de tartozását évek múlva sem egyenlítette ki, hanem Kassára távozott. A török kereskedők többszöri eredménytelen kísérlet után a szultáni udvarhoz fordultak, és a követelésből diplomáciai ügy lett. A szultán kívánságára Szabó Mátét Budára szállították, és miután nem tudta kifizetni tartozását, fogságba vetették. Kiderült azonban, hogy azért nem rendezte adósságát, mert a fizetetlen királyi zsoldosok debreceni házait kifosztották, és 60 ezer forintot elvittek. A király kártalanítást ígért, de a budai pasa még évek múlva is sürgette Bécsben, hogy az ügyet végre rendezzék.

Péter Katalin

A reformáció befogadása

Az 1530-as években következnek sorra az első magyar városok és mezővárosok: Pápa, Debrecen, Gyöngyös, majd a többi.

A szerveződés időszaka

A mezővárosok pedig a Dunántúlon és Észak-Magyarországon, a városok környezetében ugyancsak megtartják kezdeti lutheranizmusukat, de a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon a század közepe után a helvét irányzathoz csatlakoznak. Először, 1552-től, Debrecen válik kálvinistává.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

Erdélyben a legfeltűnőbb jelenség először is az, hogy az uralkodók felveszik a protestáns egyházak világi elöljáróinak szerepét. Ez a tény annál is inkább figyelemre méltó, mivel – mintegy kilenc évet leszámítva – a 16. században valamennyien katolikusok. A kilenc év János Zsigmond uralkodása alatt jelenti az 1562 és a halála között eltelt időt. Ő, akit nagyon tudatosan katolikusnak neveltek, 1562-ben elhagyta a régi egyházat, és a helvét hitvallásúakhoz csatlakozott. Melius Juhász Péter debreceni prédikátor, a szerveződési időszak legnagyobb hatású protestáns egyházi személyisége a maga befolyásának tulajdonítja az áttérést.

A hazai protestantizmus sajátos képe

Az oksági összefüggés tétele 1559-ben, a marosvásárhelyi zsinaton jelenik meg, Valószínűleg Melius Juhász Péter debreceni prédikátor és későbbi püspök fogalmazta a szöveget, amely szerint a „hívek jótéteményei” Krisztus testéből „származnak ránk”[1] Majd 1562-ben fogalmazza meg világosabban: a jó cselekedetek az „elválasztás” „jelei és reményei”.[2]


Majdnem két évtizeddel később, 1562-ben kerül aztán nagyon hasonló szöveg a másik protestáns felekezet egyik iratába: Nem kell engedelmeskedni a hatóságnak, ha valamit a természeti törvény, avagy az Isten dicsősége és törvénye ellen parancsol. „Mert inkább kell félni Istentől, mint az emberektől.”[3]

Az irat Debrecenben készült, helvét irányzatú hittételek összefoglalása Melius fogalmazásában, zsinati határozat tartalmazza. A helyzet érdekessége pedig nemcsak az, hogy a helvét irányzat megismétli a lutheránus állásfoglalást. Nem kevésbé érdemes figyelemre, hogy az egymással összecsengő szövegek szerepe is hasonló. Honterus szövege a gyulafehérvári püspökhöz beadott iratból való, Meliusnak az ellenállási tant is megfogalmazó munkáját pedig az egri püspökhöz nyújtották be. Az egervölgyi „hadsereg, nemesek és lakosok” kérik el Debrecenből, és használják fel. Ők éppen úgy az engedetlenség vádja alá kerültek, mint Honterus. A különbség csak annyi, hogy a reformátornak Izabella királynő alatt kellett mentenie magát, az egervölgyiek ügye Ferdinánd király uralma alatt támadt.


1567-et követően pedig még a lelkiismereti szabadságra szűkített ellenállási jog is eltűnik az egyházak irataiból, mégpedig feltűnően vész nyoma. Akkor, amikor a Debrecenben összegyűlt prédikátorok, 1567-ben, új hitvallást állítanak össze.

Ez az 1567. évi debreceni hitvallás ugyanis egy sor ügyben az 1562. évi zsinati határozatot ismétli meg. A hatalmasságról szóló tételt azonban átalakítva veszi át. Hosszan közli a „fejedelmek” és az „alattvalók” kötelességeit egyaránt. Aztán külön cikkely szögezi le: „A fejedelmek bűneit meg kell feddeni.” Szó sincs azonban arról, hogy az irántuk való engedelmességet bármilyen okból fel lehetne mondani. A büntetés pontos meghatározásánál pedig a legelsők a legutolsókkal együtt szerepelnek: „a bálványozó, nyilvános bűnös, részeges, paráználkodó és istenkáromló fejedelmeket, nemeseket, katonákat, tisztes rendűeket, jobbágyokat, szabadosokat és a többieket eltiltjuk az Isten igéje hallgatásától és a sakramentumokkal való éléstől”.[4]

Az ellenállási jog tehát eltűnt, és ez a tény éppen úgy politikai összefüggésben érthető, mint a megfogalmazásé. Debrecen, a Partiummal együtt, 1565-ben erdélyi fennhatóság alá került, János Zsigmond pedig már előzőleg elhagyta a katolikus egyházat. A debrecenieknek nincs többé okuk a lelkiismereti szabadság hangoztatására.

Iskolák

Így az iskolázás Magyarországon körülbelül az 1550-es, 1560-as évektől tulajdonképpen protestáns kézen van. A később is nagy hírű tanintézetek jelentős része már most működik. A minta Bártfa, ahol Stöckel 1540-ben bevezette az első iskolai rendtartást. A szászoknál már ekkor Szeben áll az élen; ide külföldről is járnak tanulók. Már most a hazai értelmiség kiválóságainak útra bocsátója a magyar nyelvű nagy triász: Pápa, Debrecen és Sárospatak.

A városok

A 16. századi nyomtatványok 91%-át állandóan megtelepedett vagy vándorló polgári vállalkozók adják ki. A fölény természetesen az állandóan működő városi nyomdáké: Szebenben, Brassóban, Kolozsvárott, Gyulafehérvárott és Bártfán jelenik meg a nyomtatványok 60%-a. A Debrecen mezővárosban megtelepedett műhely részesedése 18%. Eltörpül mellettük a katolikus egyházi nyomda Nagyszombatban a maga 7%-ával, és töredék csupán a földesúri alapítású nyomdák 12 kiadványa (1,46%). A többi műhely fenntartója meghatározhatatlan. A tudományok terjesztésében a városok részvétele valamivel még nagyobb arányú, mivel az összes tudományos könyv 93 %-a az állandóan működő városi nyomdákban jelenik meg.

Az anyanyelvű munkáknál ugyancsak a városokban állandóan működő kiadók részesedése a legnagyobb, 42% szemben Debrecen 24%-ával és az 1,2%-nyi földesúri töredékkel.

A mezővárosok

Debrecen páratlanul nagy hatású körülményeihez közel sem kerül más mezőváros. Művelődésszervező funkciója éppen olyan sajátos, mint gazdasági viszonyai. Semmi esetre nem tekinthető tipikusnak. Mivel kulturális befolyását elsősorban a könyvkiadás révén gyakorolja, a debreceni nyomda adatai jól tükrözik súlyát is, művelődési szerepének a városokétól eltérő mibenlétét is.

Az egész országot átfogó mezővárosi hálózat kulturális hatására jellemző: ez az egyetlen tagja képes állandó nyomdát fenntartani. Debrecen élénk szellemi kisugárzását mutatja viszont, hogy a nyomda teljesítményével több városi műhelyt is maga mögé utasít. Az előtte járókat pedig majdnem megközelíti. Bártfa és Kolozsvár termelésének évi átlaga valamivel 4–4 nyomtatvány felett van. Debrecené 3 fölé emelkedik, s jóllehet a különböző társadalmi környezetű műhelyek között egyedül képviselte a mezővárosi állandó könyvkiadást, részesedése általában nem volt elhanyagolható. Pontosan Debrecen teljesítményének ez a különlegessége mutatja azonban, hogy a mezővárosok kulturális hatása a 16. században még messze elmarad a városokétól.

Debrecen befolyásának tartalmára pedig a kiadott állomány összetétele utal. Minden más állandó műhelynél magasabb arányban jelentet meg anyanyelvű munkákat (71%). Minden más állandó nyomdánál alacsonyabb arányban ad ki tudományos műveket (8%). Ez utóbbiak a század végére sűrűsödnek. Mégpedig igen furcsa tartalommal: Szeben és Brassó már rég túl van a tudományosság klasszikus szövegekkel jellemezhető fázisán, amikor Debrecenben a szövegkiadás megindul. A továbbiakban pedig nagyon jellemző, hogy Debrecen két városi vetélytársa, az ugyancsak viszonylag későn alapított kolozsvári és bártfai nyomda ebben nem követi a mezővárost. Az erős anyanyelvűség és a humanista tudományok kezdetét jelentő szövegkiadás igen késői feltűnése debreceni sajátosság. A kettős tünet két problémát is felvet. Az egyik: vajon fog-e a tudományosság itt is modern szakok irányában differenciálódni? A másik: vajon milyen széles körben általánosítható, nem ugyan a könyvkiadásban, de az itteni könyveket használók műveltségében a debreceni jelenség? Mert úgy látszik, a tudományokkal szűken ellátott anyanyelvű kultúra a parasztság legfelső rétegét, a parasztpolgárokat jellemzi.

Jobbágyi kultúra

A jobbágyok életmódjáról, a világról való elképzelésükről Szikszai Fabricius Balázs tanító és prédikátor Sárospatakon összeállított, először 1590-ben Debrecenben, majd utóbb többször is kiadott szótára tájékoztat. Azért látszik ez különösen alkalmasnak, mert a már meglevő szótárakon kívül elsősorban a népnyelvből merít; a tanítás során állította össze a szókészletét. Igen közel kell tehát állnia a tanulók mindennapjaihoz.

A legfeltűnőbb, hogy a szavak tárgy szerinti csoportosításában legterjedelmesebb a betegségekre vonatkozó egység. A különböző váladékos, gennyes, kiütésekkel járó megbetegedések vezetnek. A szemmel nem láthatók közül pedig az erős emésztési zavarok a leggyakoribbak. A betegek helyzete azonban távolról sem reménytelen: a szótár húszféle gyógyító eljárást ismer. Nyilvánvalóan tisztában van az ok és okozati összefüggésekkel, mert legtöbbször a megelőzést, a mértékletességet tanácsolja. A táplálkozást illetően nem annyira az ételek sokasága, mint inkább sokféleségük meglepő. A szokványos táplálékok mellett aludttejet, tejfölt, akácmézet, sajtot, parmezán sajtot sorol fel; aztán az „ehető gyökerek” sok fajtáját, répát, retket, sárgarépát, tormát. A gyümölcsök igen nagy körét ismeri; tizennyolcféle alma, ötféle cseresznye, összesen 76 gyümölcsfajta szerepel a szótárban. A kenyérfajták száma összesen húsz. A lakáskörnyezetről nem sokat árul el, de a gyerekek – úgy látszik legalábbis – ismerik a magasabb igényeket. Szikszai Fabricius Balázs ilyen fogalmakat közöl velük: belluates tapes. Ez „oly szőnyeg, kin sok vadakat szőttenek”. A „könyvtárhoz tartozó” fogalmak pedig külön csoportot alkotnak a szókészletben.[5]

A tágabb világot főleg Európa és némileg Ázsia, valamint Afrika jelenti. A velünk szomszédos országokon kívül Európából hat államról – Franciaország, Németország, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Oroszország – kellett hallaniuk a diákoknak. Ázsiából „Zsidó ország”, „Carman ország” és a „Szarmaták tartománya” tartozik az anyaghoz. Afrikát „Szerecsen ország" képviseli. A külföldi városok közül Velence, Bécs, Graz, Drinápoly, Konstantinápoly szerepel. Amerikáról Szikszai – úgy látszik – nem beszélt tanítványaival.

Egyes fogalmak hiánya a szótárban mégsem jelentheti feltétlenül a hiányukat a mezővárosi tanulók tudatában. A meglevő fogalmak felsorolásánál egyelőre egyszerűen meg kell állni. A Szikszai Fabriciustól nyerhető kép finomítása a jövőbeni kutatások feladatai közé sorolható.

E mezővárosi kultúra mibenlétéről könyvtárakba gyűjtött, listákon számon tartott anyag nem maradt. A mezővárosok írásbelisége még nem fejlődött ki annyira, hogy a könyvjegyzékek felvételre kerülnének. Mégis, a debreceni nyomdában vagy másutt megjelent népszerű nyomtatványok feltehetően ehhez a műveltségtípushoz kapcsolhatók. Az állomány fő jellegzetességeit az itteni nyomdatermékek áttekintése már jelezte: tudományos munkák nincsenek, és feltűnően sok az anyanyelvű szépirodalom.

A boszorkányok új megítélése

A boszorkányhit Magyarországon az első perek szórványos előfordulásai után körülbelül a 16. század közepétől jelenlevő és sokakat igen élénken foglalkoztató probléma. Erre utal az a feltűnő tény, hogy az 1562. évi debreceni hitvallásban külön tétel szól előbb „Az éji kísértetekről, boszorkányokról, kóborgó lelkekről vagy megnyomókról”, aztán pedig magáról „A boszorkányról”.[6] Az atyák állásfoglalása pedig rendkívül ellentmondásos.

Bizonyos, a boszorkánysághoz kapcsolt tüneteket ezekben és más tételekben is egyszerűen betegségnek minősítenek. A „boszorkány nyomás” például attól van, hogy „az összenyomódott agy képeket költ a rá nehezülő teherről”. Fertőzés is okozhatja a bajt: „A kisdedeket a dajkáknak, gonosztevő boszorkányoknak mérge, ártalmas illetése, kellemetlen, büdös lehellete megragályozhatja, sőt a nagyobbakat is. De hogy a kísérteteket és másokat tekintettel, ránézéssel, érzéssel, dicsérettel meg lehet rontani, betegíteni, száraztani: az gonosz beszéd"[7] „Boszorkányok, éji kísértetek, kóborlelkek” azonban vannak a debreceni hitvallás szerint. „A házakba, boltokba és más erődökbe bemenni képesek, nem a testeken vagy nyílásokon való áthatolással, hanem az ördög készít az övéinek saját módja szerint útat.” Működésüket tehát az egyház szerint ördög irányítja. Mert „midőn isten átadja a gonoszokat a sátánnak kezébe, sokat tehet a sátán azokban az Úrtól vett hatalommal, mindazonáltal az isten intésére”. Még a „szemfényvesztés, varázsolás, holtak szemléléséből való jövendölés, kézjóslás” sem lehetetlen. Ezek is a „sátán szerzéséből származnak.[8]

A debreceni hitvallás jelenleg az első ismert fejtegetés Magyarországon a 16. századi boszorkányhitről. Jóllehet korábbi véleményeket nem ismerünk, mégis úgy tűnik, nem kezdetet, hanem fordulatot jelöl. Nem a boszorkányhit kezdete van itt, hanem a krisztianizálás pillanata állt be. Azzal ugyanis, hogy az ördög hatáskörébe utalta, a hitvallás a boszorkányságot befogadja. Elhelyezi a 16. század kettős, Isten és a sátán között feszülő keresztény értékrendjében. Mert az irat, saját problémaállítása szerint, nem a szóban forgó irracionális elemek létezéséről nyilatkozik, hanem megítélésükről. Azt tisztázza, hogy „az Úr engedelmével” ugyan, de a sátántól vannak.

A hitvallás boszorkányságról szóló forrásait sajnos még nem vizsgálták. Ezért azt sem tudjuk, honnan származik a befogadva kirekesztés nézete, holott nyilvánvalóan ez húzódik a dolog mögött. Évszázadok óta elfogadott értékrend szerint gonosznak deklarálnak eddig társadalmi beavatkozás nélkül létező gondolatokat és tetteket. Ezzel teremtik meg az ellenük való fellépés alapját is.

A magánelmélkedésen alapuló vallásosság

Mások, Melius Juhász Péter Debrecenben, Károlyi Gáspár Göncön vagy Dávid Ferenc Kolozsvárott, teológiai érvek alapján lépnek fel azokkal szemben, akik „tagadják, hogy Isten volna az, ki valami gondot viselne az emberi nemzetre”.[9]

Makkai László

Szövetség a hajdúkkal

A lőcsei incidens halomra döntötte Belgiojoso érvelését. Hiába vétette jegyzőkönyvbe és olvastatta fel a hajdúk előtt október 11-én az adorjáni táborban Bocskai szentjobbi elárulóinak vallomását, bízva sokszor bebizonyított törökgyűlöletükben. Hiába fizetett ki nekik két nappal később a debreceni és váradi magyar polgároktól kisarcolt kényszerkölcsönből az öthavi zsoldhátralékból kettőt abban a nem minden korábbi tapasztalati alapot nélkülöző meggyőződésben, hogy „csak a hajdúknak adjunk zsoldot, mind atyjokat, anyjokat levágathatjuk velök, kivált ha a zsold mellett még szabad nyereséget is adunk nekik”.[10] Hiába ígérte nekik – magyar kortársak nem egészen megbízható értesülése szerint – Debrecent, Váradot és Kerekit szabad prédára.

A hajdúk reményei

Veresmarti Mihály, a később katolizált kálvinista prédikátor visszaemlékezéseiben azt írja magáról, hogy a tizenöt éves háború elején, mint a debreceni kollégium éppen végzett diákját, diáktársai a török elleni háborúba hívták, de ő kijelentette, hogy nem megy, annál inkább hajlandó viszont a „pápisták” ellen fegyvert fogni.

Az álmosdi csata

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét.

Hajdúk és prédikátorok királya

Az álmosdi csata után Debrecenbe bevonuló Bocskait Szappanos János már ilyen szabadítónak, „keresztyén Gedeonnak” üdvözölte versében, s a nem önszántukból, hanem isteni elhívásból lett bibliai szabadítókhoz hasonlította:

Így szokott ez lenni,
Így szokta mívelni
Az egeknek szent ura,
Az kisded szíveket,
Vezérelvén őket,
Viszi derék dolgokra,
Moizes és Áron,
Józsue, Gedeon,
Példája ezt mutatja.

A vers azonban ennél is többet mond, királyságot ígér Bocskainak:

Hálaadók leszünk,
Nagyobbra emelünk
Koronánkat meghozván ...

Örvendező orcánk
Sokáig szép hazánk
Nézhessen királyára.

Politikai program rejlik ezekben a verssorokban – egy olyan monarchiáé, melynek vezető rétegébe beletartozik az eltávolítandó katolikus klérus és az idegen zsoldosok helyébe lépő kálvinista prédikátorok és hajdúvitézek rendje:

Az Úr teáltalad ...
Az szent zsolozsmákat,
Pilises papokat,
Küldje haza Rómában.

... Lám táborban vadnak,
Lám egy szívvel laknak,
Az jó hajdú katonák.

Óh szegény katonák,
Szeret már az ország,
Semmit ne bánkódjatok.

Urakról, nemesekről szó sem esik, sőt Bocskai is úgy jelenik meg, mint aki kivált az úri rendből, hogy felkarolja a kicsinyek ügyét:

Úri dicsőségből,
Mint Krisztus mennyekből
Alászállott gyámolunk.

A második hajdúfelkelés

A királyi kapitányok alá került Tokaj és Kálló őrségei valóságos háborút vívtak a falvaikat birtokba venni akaró hajdúkkal. Mindenütt ölték, kergették őket „úgyannyira, hogy még az prédikációra is fegyverrel kellet mennünk”[11] – panaszolták. Az elfogottakat ló farkára kötve hurcolták végig Debrecen utcáin.


1607 októberében Nagy András Debrecenben kitűzte a második hajdúfelkelés lobogóját. Ez az úri mendemonda szerint „juhok pásztorából lett farkasok pásztora”,[12] más változatban kurtanemesi származású hajdúkapitány tanult Lippai példájából, aki alatt már Osgyánnál ott harcolt. Nem adta magát feltétel nélkül úri vezetés alá, hanem önálló hajdúpolitikát folytatott, amiben Foktői Máté kálvinista prédikátor volt a tanácsadója. Tárgyalásokat kezdeményezett Homonnai Bálinttal és Báthori Gáborral, akiket Bocskai örököseinek vélt, s nem indokolatlanul, mert maga Bocskai is bennük szerette volna művének folytatóit látni: Homonnait jelölte erdélyi fejedelemnek, s szívére kötötte, hogy a magyar urak közül Báthorira hallgasson, akit talán a maga helyére Magyarország fejedelmének szánt. A vén ravasz Rákóczi Zsigmond azonban mindkettőjüket kijátszotta, és erdélyi kormányzóságából adódó előnyét felhasználva, még februárban rávette az erdélyieket, hogy őt válasszák fejedelemmé. A Portáról hozott athnáméból a megvesztegetett csausszal kivakartatta Homonnai nevét, és a magáét íratta helyébe. A két kárvallott egyelőre nem mozgolódott nyilvánosan, és Nagy Andrással folyó tárgyalásaikat is tagadták. A hajdúvezér így elszigeteltségéből csak egy kiutat látott, ezt is Bocskai példája mutatta: a törökhöz fordult.

Ali budai pasa, arra hivatkozva, hogy a császár a zsitvatoroki békében kikötött ajándékot nem küldte meg a Portára, s a Bocskai adományait szentesítő bécsi békét is megszegte a hajdútelepítés akadályozásával, nyíltan védelmébe vette a hajdúkat. Ezek november elején Szikszóra indultak királyválasztó gyűlésre.

A hajdúk szövetkezése Báthori Gáborral

Ezalatt Mátyás főherceg, most már nem törődve Rudolf császár ellenkezésével, 1608. január 10-re Pozsonyba országgyűlést hirdetett, meghíva a hajdúk követeit.

A hajdúk azonban nem küldtek követeket, hanem ehelyett február 6-án Debrecenben Báthori Gáborral kötöttek szövetséget. Megígérték, hogy beviszik őt az erdélyi fejedelemségre, ehhez kieszközlik a török beleegyezését is annak ellenében, ha Báthori a kálvinizmust uralomra juttatja, az unitárius és katolikus vallást kiírtja Erdélyből, s Nagy Andrást főgenerálisává és első tanácsosává teszi.

Homonnai György támadásai

A sorozatos kihívások után Bethlen ellentámadásra szánta el magát; Kornis Zsigmondot néhány, összeesküvéssel gyanúsított katolikus úrral együtt elfogatta, birtokaikat elkobozta, s decemberben 12 ezer főnyi, komoly hadjáratra alkalmas sereg élén Debrecenbe vonult. Onnan szólította fel Felső-Magyarország rendjeit a csatlakozásra. Ezek azonban, bár Forgách hadba hívó parancsának sem engedelmeskedtek, ekkor még nem álltak melléje, semlegességükkel viszont fegyverszünet kérésére kényszerítették Forgáchot.

A szövetségesek Bécs alatt

Sajnos Bethlen nemcsak a csehek szavában, de erejében sem bízhatott. Amikor 1619. szeptember 12-én 10 ezer főnyi erdélyi hadseregével, vezérkarában a kegyelmébe visszafogadott Kornis Zsigmonddal Debrecenbe érkezett, a cseh–morva felkelő csapatok már Prága védelmére szorultak vissza a nagy túlerőben levő császári hadsereg elől.

A hét vármegye megtartásának gondjai

Bethlen maga is gondoskodott arról, hogy elevenen tartsa a felső-magyarországiak aggodalmait. Már 1629. elején igyekezett a törököt arra bírni, hogy akadályozza meg a hajdúvárosok esetleges visszacsatolását, augusztus 24-re pedig Debrecenbe gyűlésre hívta össze a hajdúkat, ahol unokaöccse, ifjabb Bethlen István váradi kapitány és a református prédikátorok arra biztatták őket, hogy fegyverrel is álljanak ellen Erdélytől való elszakításuknak.

A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete

Bár igen takarékos, kortársai szerint egyenesen fösvény volt, sokat költött iskoláztatásra. Sárospatakra, Váradra és Debrecenbe ő állíttatta a harmadik professzort, az előbbi helyre nyomdát is tervezett, s a váradit 1640-ben meg is valósította.

Zimányi Vera

A külföldi iparcikkek beáramlása

  • A legszegényebbek azonban abát viseltek – ezt már szinte nem is lehet posztónak nevezni, olyan durva szőr volt –, melyet hatalmas tömegben hoztak be a török megszállta balkáni területekről, azonkívül Debrecenben is gyártották.
  • Tatán, Kőszegen, Veszprémben találkozunk csapókkal, Debrecenben gubacsapó céh is működött.

A majorsági, a mezővárosi és a falusi iparosok konkurrenciája, a nemesek támadása

E mezővárosi céhek azonban a szakszerűség és az ipari fegyelem szempontjából a városi céheknél lényegesen alacsonyabb színvonalon álltak. Erre mutat például a debreceni szűcsök 1598-ban kelt céhszabályzata, mely eltiltja, hogy a mesterlegények nyáron aratni menjenek – kivéve, ha a szegénység vagy a mester maga kényszeríti a legényt, hogy vele menjen aratásra.

Makkai László

Nem nemesi kiváltságok

Az általános visszaesés közepette az egyedüli kivétel Debrecen volt, mely 1618-ban, a Török család kihaltával az erdélyi fejedelem birtoka lett, 1624-től pedig az erdélyi országgyűlésen is képviseltette magát. Debrecen 1602-ben 1200 polgárjogú lakost számlált. A 17. század közepén 10–12 ezer főnyi lakosságával az ország legnagyobb népességtömörülése volt, s 100 ezer forintos évi költségvetésével a királyi Magyarország kamarai bevételeivel kelt versenyre. A sorozatos új céhalakulásokkal 40–50 iparágban tevékenykedő kézművesei a lakosság felét tették, többet, mint bármelyik szabad királyi városban. Jobbágyok tömegét fogadta be, s ebbéli jogát az erdélyi fejedelmekkel sorra megerősíttette. Igaz, hogy a jövevények részben nem szabad polgárok, hanem a város mint földesúr örökös jobbágyai lettek, a prédikátorok és az ispotály eltartására. Debrecennek, akárcsak a szabad királyi városoknak, jobbágy-falvai is voltak. A nemesedés százada tehát a nagy cívisvárost sem hagyta érintetlenül. Patríciusi rétege feltöltődött bevándorolt vagy helyben nemeslevelet szerzett nemesekkel, akik azután a városi főtisztségeket maguknak monopolizálták, de nemesi kiváltságaikkal és tekintélyükkel szolgálni is igyekezték a várost, mint ama Vígkedvű Mihály főbíró, aki 1661-ben inkább vállalta a halált, semmint beleegyezzen a török adó felemelésébe.

Hegyi Klára

A meghódítottak

Az ítéletvégrehajtók, helybeliek és alkalmanként a királyságból meghívottak, nemcsak a Duna—Tisza közén, hanem a többi nagyobb városban: Gyöngyösön, Jászberényben, a határszéli Miskolcon és Debrecenben is szorgalmasan dolgoztak. Vesszőzték, égették, akasztották a paráznákat, boszorkányokat, tolvajokat, útonállókat és gyilkosokat. E főbenjáró esetek fölötti ítélkezés joga egyben azt is jelentette, hogy velük együtt a kisebb ügyek is a magyar elöljáróság hatáskörébe kerültek. A század második felének megszaporodó forrásai egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar bírák és tanácsok teljes jogú urak lettek a bűnüldözésben és az ítélkezésben – de nem a pénzszedésben. Az aprótól a nagy ügyig mindent ők derítettek fel és vizsgáltak ki, majd ítéletet hoztak, azután a rengeteg kín, vétség után a város számára beszedték a néhány forintos, de inkább csak dénáros bírságokat, a nagyobb vétkek után megállapított zsírosabb büntetéspénzeket pedig félretették a törököknek.

A hódítók ítéletvégrehajtó és rendfenntartó emberei, a szubasik és a vojvodák évente néhány alkalommal megjelentek a városokban, s újra „ítélkeztek” a főbenjáró bűnösök felett. Csakis pénzbüntetést szabtak ki, s azt sem a bűn, hanem a bűnös anyagi helyzetéhez mérten. Jó talléron kívül nemigen fogadtak el más pénzt, s ha az elítélt nem tudott fizetni, a város lakosai közül kötelező kezeseket állítottak, és azokon hajtották be a pénzt. Általuk kiszabott testi büntetésről nem maradt adat, s arról is csak egy-két esetben, hogy a vétkest magukkal vitték. Az a néhány bűnös, aki tettéért megjárta a budai börtönt, a rokonoktól összekapart vagy a várostól kölcsönzött pénzen – ha egyebe nem volt, egy zsák búzán – előbb-utóbb kiszabadult.

A törökök ezzel a módszerrel, az egy-egy városra jutó évi tíz-húsz komolyabb vétek meg a halálbüntetések engedélyezése útján a többszörösét szedték be annak, amit a város magyar elöljárósága a sok-sok mezei kártevés, tilos bormérés, szitkozódás, kisebb verekedés, káromkodás és más kisebb ügyek után kivetett. A szubasiknak és a vojvodáknak ezt a szereplését jóindulattal sem lehet jogszolgáltatásnak nevezni. Szó sem volt itt mohamedán vallásjogról, szultáni törvényről vagy a helyi szokásjog gondosan mérlegelt alkalmazásáról. Adóztatás volt ez, a vétkek megadóztatása.

A belső rendfenntartást és bűnüldözést a törökök nemcsak átengedték, de egyenesen feladatává tették a magyar városvezetésnek. Büntettek, ha hírét vették, hogy egy cégéres vétkes elmenekült a bírák kezéből. A rendfenntartást nemcsak a tisztán magyar lakosságú helységek bíráitól várták el, hanem az általuk megszállt városok magyar negyedeinek elöljáróitól is.

Benczédi László

Thököly politikájának török orientációja

XIV. Lajos támogatása ugyanis csupán 1678 végéig állt Thököly rendelkezésére: a nymwegeni béke küszöbén a Napkirály megkezdte a szempontjából érdektelenné vált Magyarországról anyagi és élőerői kivonását. A külföldi segélyhadak, Bohammal az élen, faképnél hagyták Thökölyt Debrecennél, s apránként visszaszivárogtak a lengyel határon.

A felkelés bukása

Az 1683. őszi visszavonulás nyomán, amikor Sobieski kelet felé előretörő csapatai elől Thököly a Tiszán átkelve Debrecenig hátrált, s mindenki azt találgatta, hogy a fejedelem merrefelé hagyja el az országot, előbb Thököly és Zrínyi Ilona családi hatalmának központjában, Munkácson lepleztek le veszedelmes összeesküvést, amely a császáriak kezére akarta átjátszani a várat, majd ennek felszámolása után a Sobieskivel kapcsolatban álló Homonnaiak ungvári várában alakult ki veszélyes ellenállási góc, amelyet Thököly csak hosszas ostrom után, 1684 júniusában tudott felszámolni.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

Az egykori egész ország területét tekintve, sokáig a legdinamikusabban gyarapodó lélekszámú helység Debrecen; 1601-ben 1305 adózó, 11 ezer fő, 1683-ban 2972 adózó, 15 ezer fő él itt, a három országrész találkozási pontján.

A túlélés esélyei

Csáktornya, Eperjes, Debrecen, Kecskemét és Kolozsvár tájairól ugyanazokat a képeket rögzítik az országról szólva: „utolsó halállal való küszködését” éli, „fakult kép”, „elaluvó gyertya”, „dűlőfélben levő ház”, „halálos ágyban levő, ki minden órában várja kimúlását”. S ez annál megrázóbb élményük, mert közben úgy vélik, csak a társadalom megszervezésén, az államhatalmon múlik, hogy a „jó konjunktúra” haszon nélkül száll el, vagy ellenkezőleg, az ország javára fordítható.

Adó- és kereskedelempolitika

Báthori Zsófia jezsuita alapítványai fejében nyer engedélyt sóbányanyitásra 1669-ben, 1685-ben pedig debreceni kereskedők kapnak részleges szabadalomlevelet marhakereskedésre.

Szabadalmas mezőváros – királyi város

A teljes cikk.

Városok, nyitott kapukkal

A század derekán három új város nyerte el a szabad királyi városi státust: Nagybánya, Trencsén, Zengg. Majd Ruszttal s az Alsó-Ausztriától visszacsatolt Kőszeggel, Kismartonnal és a század végén Debrecennel együtt ebben a fél évszázadban héttel emelkedett az országgyűléseken szavazati joggal rendelkező városok száma.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

Az örmény kereskedők betelepülése pedig sok kereskedő főúrnak, polgárnak okoz gondot, Debrecen vállalkozói éles harcot vívnak a betelepülő görögök ellen.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Bár Debrecen szilárdan tartotta kapcsolatait Erdéllyel, cívispolgárai a távoli és elszigetelődő fejedelemségben még kevésbé lehettek tényezők, mint a királyság életében.

Makkai László

A török kor emberföldrajzi mérlege

Kétségtelen tény, hogy a török kor végeredményben az ország jelentős részében a táj elvadulásával és a magyar népesség pusztulásával jellemezhető, de a két folyamat nem kezdettől fogva, nem állandóan és nem is mindenütt kapcsolódott össze úgy, hogy közéjük mintegy egyenlőségjelet tehetnénk. Márpedig régebbi történetírásunk ezt az egyenlőségjelet alkalmazta azon feltételezés tényként való bemutatásával, hogy az országnak GyőrBudapestDebrecen vonalától délre eső részén a magyar lakosság már a 16. század közepére kipusztult, s a megműveletlen táj elvadult, a korábbi betelepülés során kiirtott erdők helyét most szántók és szőlők helyett gyep, homok és szik foglalta el, mert erdő híján a páratartalom csökkenése pusztaságot s vele extenzív állattartó gazdálkodást hozott létre.

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

Debrecen, Sárospatak és Erdély küldtek papot és könyvet a török megszállta területre, úgyhogy az átutazó Ottendorff 1663-ban latin iskolát talált a mohácsi kálvinistáknál.

A magyarság önvédelme

  • A 7 szabolcsi és 25 bihari hajdúváros a 17. század derekán 18 ezer katonát állított ki, ami ugyanennyi családnak, azaz hozzávetőleg 90 ezer léleknek felel meg. A kéttucatnyi nagy mezőváros lakossága, a 10 ezer főnél is többet számláló Debrecennel az élen sem tehető ennél kevesebbre.
  • Debrecen városa például 1642-ben Apafája nevű erdejét tiltja a disznópásztoroktól, hogy „sem ott, se más erdőn nem hogy nyers fát, de még aszut is vágni fejszével ne legyen szabad … a vágásokra a disznókat ne bocsássák, hogy az vágásokon indult facsemetéket … ki ne hányják.”[13]

A jezsuiták és a protestáns ortodoxia

A korai reformáció antiarisztoteliánus állásfoglalásának utóvédharcát folytató Pierre de la Ramée (Ramus) francia filozófus és teológus, a Szent Bertalan-éj egyik mártírja Magyarországon a 17. század elején egyetlen radikális követőre talált Újfalvi Anderko Imre debreceni tanár, majd esperes személyében. Újfalvi jelentős tankönyv- és énekeskönyv-szerkesztői tevékenysége mellett Ramus egyházigazgatási demokratizmusát képviselte a püspöki kormányzattal szemben, de az erdélyi fejedelmek által támogatott püspöki hatalom ellen lázadva, buknia kellett; előbb börtönbe került, majd 1614-ben száműzetésbe kényszerült.

A magyar puritánok

Az ortodoxiát kevesellve és a tétlen misztikát elvetve mondja az egyik legszorgalmasabb magyar puritán szerző, Mikolai Hegedűs János, hogy „mintegy kapun az értelemnek tudása, ismerése s eszébe vevése által megyen ugyan a szívbe a hit, de minden esetre nem ott, hanem az akaratban, mint egy boltban, műhelyben lakik, munkálkodik. Szegény kalmár az, aki csak a város kapujában vonja meg magát és bejjebb nem megyen, Debrecenbe a piacra.”[14]

Nyomdák és könyvtárak

  • A 16. század 20 nyomdájából a századfordulót csak 6 élte túl: a katolikusok nagyszombati, a reformátusok debreceni, az unitáriusok kolozsvári, az evangélikusok nagyszebeni, bártfai és németkeresztúri műhelye, mely utóbbi vándornyomda volt, s később Csepregre költözve, 1643-ban meg is szűnt.
  • A reformátusok előretörését a debreceni nyomda mellett a Németújváron, majd Pápán 1610–1632 közt működő vándorműhelyen kívül három új, közvetlenül az erdélyi fejedelmek által támogatott nyomda alapítása jelzi: a gyulafehérvári (1623–1658), a váradi (1640–1660) és a sárospataki (1651–1671). Az Erdélyt sújtó katasztrófát viszont a váradi nyomdának 1660-ban, Kolozsvárra, onnan egy időre Nagyszebenbe, majd vissza Kolozsvárra, a gyulafehérvárinak 1673-ban ugyancsak Kolozsvárra, a sárospatakinak pedig 1671-ben Debrecenbe való menekítése követte. A kolozsvári nyomda betűanyagának egy részével rövid ideig működő keresdi nyomda mellett a reformátusoknak 1671 után csak Debrecenben és Kolozsvárt maradt saját nyomtatóműhelye, ezért számos kiadványuk az üzleti szempontokat a felekezetiek elé helyező bártfai, lőcsei és (elkoboztatásáig) kassai nyomdában jelent meg.
  • A nagy iskolák, Nagyszombat, Debrecen, Sárospatak könyvtárai a század végére 4–5 ezer kötetet tartalmaznak, olyan nagyuraknak, mint Thurzó György, Zrínyi, Nádasdy 500-tól 1000 kötetig terjedt a könyvgyűjteménye, de papok is birtokoltak 100–500 művet.

Protestáns kollégiumok

A Tiszántúlnak sokáig nem Debrecenben, hanem Váradon volt a legjelentősebb református főiskolája.


Az ötvenes évek végén itt tanított Mártonfalvi Tóth György, utrechti teológiai doktor, már diákkorában Ramus kritikai kiadója és lelkes követője, Apáczai filozófiai örökségének folytatója. A Comeniusnak Sárospatakról, Apáczainak Gyulafehérvárról való távozása utáni években kétségkívül Várad volt a magyarországi református iskolázás legszilárdabb, s következetes puritán és karteziánus szellemével egyben leghaladóbb központja. 1660-ban azonban a török a várat és a várost elfoglalta, s az iskola megszűnt. Diákjainak nagy része Mártonfalvi vezetésével Debrecenbe költözött.

A váradi iskolával egyesülve Debrecen a 17. század második felében hovatovább a legfőbb református főiskola lett, mert az erdélyiek nehezen beverték ki a háborús pusztításokat, a sárospataki pedig – mint láttuk – bujdosásra kényszerült. A korábban is jó nevű, de egy tanárral működő debreceni iskola 1626-ban Bethlen Gábortól egy második, Apafi Mihálytól pedig egy harmadik olyan tanszék felállítására kapott anyagi segítséget, amely filozófiai és teológiai oktatást szolgált. A puritán szellem korán jelentkezett Debrecenben, de az első valóban nagy tudású puritán professzor, aki külföldi doktorátussal is dicsekedhetett, a sokoldalú, héber, magyar és angol nyelvtant szerkesztő, Bibliát fordító, csillagászati és orvosi értekezéseket, prédikációk és hitviták hosszú sorát író Komáromi Csipkés György volt, aki 1653 és 1659 között tanított itt. Mikor a város első prédikátora lett, az ő helyébe lépett a Váradról jövő Mártonfalvi, aki 1671-ben méltó kollégát kapott a kitűnő karteziánus fizikus, Szilágyi Tönkő Márton személyében, s együttesüket 1679-ben Lisznyai Kovács Pál egészítette ki. Az utóbbi elsősorban egyházi, de részben világi érdekű történelmet és földrajzot is tanított. A 17 . században ez az egyik legkorábbi eset hazánkban a történelem és a földrajz iskolai tanítására, s ugyancsak Debrecenben kezdődött a latin mellett egy élő idegen nyelv, az angol rendszeres tanítása is.

Debrecen kollégiumának országos jelentőséget az adott, hogy a 17. század második felében az egész királyi Magyarország és a török terület számára innen kértek a mezővárosok nemcsak papot, hanem latin iskoláikhoz rektorokat is. A Debrecenből tanárokkal ellátott úgynevezett partikulák révén nemcsak a puritán vallásosság, hanem a hozzátapadó korszerű természetfilozófia elemei is országszerte elterjedtek. Hasonló, de szerényebb szerepet játszott fennállásáig a sárospataki, később pedig a kolozsvári iskola, az utóbbi a török terület tanárellátásában is. AA nagy kollégiumok mellett így számos, legalább kéttucatnyi református gimnáziumban taníthattak a gimnáziumi tananyagon túlmenő filozófiai és teológiai tárgyakat, mint például Kassán, Tarcalon, Szepsiben, Nagybányán, Pápán, Komáromban és máshol.

Filozófiai modernizmus

Apáczai művelődéstörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy elsőként képviselte nálunk a „modern” ember világnézetét. Eszméi elszigeteltek maradhattak volna, ha nem építi be azokat az iskolai oktatásba, amelyen keresztül szélesen terjedhettek, hathattak. A karteziánus világképet propagáló Magyar Encyclopaedia (1653) lett a 17. század második felében a református főiskolák fizikatanításának vezérfonala, sőt már Apáczai gyulafehérvári és kolozsvári tanársága idején, azaz 1660 előtt tőle többé-kevésbé függetlenül máshol is tanítottak karteziánus természetfilozófiát, például Enyedi Sámuel Váradon, Komáromi Csipkés György Debrecenben. A török által elfoglalt Váradról Mártonfalvi Debrecenbe, Enyedi Sámuel az ugyancsak elpusztult gyulafehérvári akadémia helyett alapított nagyenyedi kollégiumba ment, mindketten a karteziánus fizikát vitték magukkal. Apáczai művei után az első fennmaradt karteziánus szellemű fizikai főiskolai jegyzet a szintén Regius-tanítvány Enyedi (1665), az első, nyomtatásban is megjelent hazai karteziánus fizikai tankönyv pedig a debreceni Szilágyi Tönkő Márton Philosophiája (1678) volt, ez utóbbiban azonban már (magyar szerzőtől először) Galilei mechanikájáról és az elektromosságról is szó esik, tehát Descartes meghaladása már előreveti árnyékát.

A nép nemzete és hazája

  • Az országgal való azonosulás azonban korántsem jelent azonosulást a nemesség osztályönzésével. A protestáns prédikátorok, mint láttuk, a 17. század első felében is felemelték szavukat a jobbágyság elnyomatása ellen, a puritanizmus pedig ezt a parasztvédelmet hovatovább antifeudális irányba élezte ki: Mártonfalvi Tóth György, a Váradról debreceni professzorságra került székely ivadék először ítéli el nyomtatásban Magyarországon nemcsak a jobbágyok elnyomatását, hanem magát a jobbágyrendszert is: „Bűnt követnek el a földesurak, a hatalmasok, akik háborún kívül is a szegényeket, a velük egy népből valókat vagy jövevényeket, akik az ő falvaikban, helyeiken laknak vagy tartózkodnak, vérszopók módjára elfogják s foglyokká, rabszolgákká, jobbágyokká teszik.”[15] Ez 1675-ben latinul volt olvasható, de hamarosan Mártonfalvi tanártársának, az ugyancsak székely Lisznyai Kovács Pálnak Magyarok chronicaja című könyvében már magyarul, és még szenvedélyesebb hangon: „Bizony Isten ellen, Szentírás ellen és e világon minden tudós és keresztyén respublikának törvénye ellen való az, amit a magyarok a szomszéd lengyelektül tanulának, hogy tudniillik valamely nemzet azon nemzetbül álló valamely embert így megnyomorítson, hogy a magyar magyar embert, magával egy Krisztus vallásán levő Krisztus tagját megnyomorítson. Bizony elég ok ez a te cselekedeted, hogy Isten téged is más nemzetnek jobbágyává tégyen. A pogány sem cselekszi ezt.”[16] Míg a korai magyar puritanizmusban Medgyesi a keresztény testvériséggel indokolja a paraszt jogát, hogy együtt üljön földesurával a presbitériumban, addig a század második felében a puritán ideológusok szerint az azonos etnikumhoz tartozás már önmagában is megköveteli a jobbágyi függés eltörlését. A reformátorok prófétai hangja csendül fel újra a jobbágynyúzásért járó nemzeti szabadságvesztéssel való fenyegetésben, csak most már nem a török, hanem a német az isteni büntetés eszköze.
  • A felfegyverzett nép, a vitézlő rend, a „sereg” nemcsak a nemzet képviselőjének tudta magát, hanem azonosította is magát vele. 1679-ben „a grófi, úri, nemesi, Istennek dicsőségéért és a haza szabadságáért fegyvert viselő lovas és gyalog rendből álló magyar nemzet közönségesen” ír Teleki Mihálynak Debrecenből.[17]

Irodalmi stílusok és műfajok

  • A 17. század derekán a verses elbeszélések rendkívül népszerűvé váltak. A főúri költők közül a gyilkossággal és szodómiával vádolt, végül is hamispénz-verésért lefejezett Liszty László írt Magyar Márs (1653) címen a mohácsi vészről egy eposznak szánt és Zrínyi hatására barokk elemekkel díszített verses elbeszélést, amely azonban éppen úgy nem egyéb, mint barokkosított históriás ének, akárcsak az egy évtizeddel később, mint már említettük, alighanem Báthori Zsófia udvarában keletkezett, úgynevezett Rákóczi-eposz. Ez utóbbi már egykorú eseményt örökít meg, akárcsak az eredetileg kimondottan publicisztikai célt szolgáló históriás ének. Ilyenek minden barokk stílusdíszítmény nélkül is sűrűn keletkeztek, főleg az ország protestáns vidékein, s a 17. század második felében is (II. Rákóczi György moldvai hadjáratáról, Erdély pusztulásáról, Rákóczi László szerencsétlen végű váradi kalandjáról, Czeglédi István kassai prédikátor haláláról, Debrecen császári megsarcoltatásáról stb.).
  • Szöllősi Mihály kuruc tábori prédikátornak korábban idézett, a Himnuszt előlegező imádságában az isteni segítség kilátásba helyezése a harcra buzdítás eszköze, éppen úgy, ahogy Barta Boldizsár debreceni polgár-történetírónál a hazai feudális elnyomás és a külső hódítás szorításában az isteni oltalomra hagyatkozás egyben az önerőre hagyatkozást is jelenti: ha a magyarok összefognak, Isten megszabadítja őket. Zrínyinek a kuruc korban is tovább élő eszmei öröksége ez.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

  • A reformátusok a középkorból örökölt gótikus templomaikat vagy stílushűen restaurálták (mint I. Rákóczi György, aki a kolozsvári Farkas utcai templomot újraboltoztatta), vagy a beomlott gótikus boltozatokat reneszánsz kazettás mennyezettel helyettesítették (mint Bethlen Gábor a debreceni Nagytemplomban).
  • Az udvar felé nyitott, oszlopos tornác jelent meg a még félig paraszti, egysorszobás debreceni cívisházak egynémelyikén is, s talán már ekkor kezdtek felcserélődni a módosabb falusi gazdák fatornácai az ereszt tartó oszlopsorral.

Életmód és életstílus

  • Egy viszonylag nem is túl magas társadalmi színvonalon olyan magától értetődő volt férfiaknál és nőknél a nemesfém tárgyak használata, hogy például a vagyon után adózó debreceni cíviseknél egy ezüstpohár és egy garnitúra ezüst ruhadísz, mint életszükséglet, adómentesnek számított.
  • Név szerint is, mesterségükről is jól ismerjük viszont az ötvösöket, bár műveik szintén nem nagy számban, leginkább csak az egyházaknak ajándékozott darabokban maradtak ránk. A mostanában megújult kutatás már iskolákat is ki tud mutatni, így elsősorban a kolozsvárit, amelynek kisugárzása révén a 17. században fellendült és sajátos arculatot öltött a késő reneszánsz díszítést éppen takarékosságával ízlésesen alkalmazó debreceni ötvösség. Legismertebb mestere Szegedi Márton, különleges vonása pedig, hogy a 17. század elején többféle, jellegzetesen manierista motívumot is alkalmaz, így a csavart oszlopot, a verítékcsöppet és a rombuszt, melyek mindegyikének rejtett, jelképes értelme van (templom, Jézus véres verítéke, templomablak). Ezek a manierista részletek azonban a hagyományos reneszánsz dekorációba illeszkednek. A debreceni ötvösségnek a török megszállás alatti területen, Kecskeméten és Nagykőrösön is akadtak a közös motívumkincset helyileg továbbvariáló követői.
  • A szabómesterség még általánosabb volt. A nagyuraknak többnyire udvari szabója volt, a városokban pedig kettéváltak a polgárságnak dolgozó „német” és a nemességet kiszolgáló „magyar” szabók céhei. Ez utóbbiak készítették a cívisruházatot is, mely különösen a debreceni, vásározó készruhaszabók révén országszerte elterjedt a parasztság módosabb köreiben is. Ez a készruha az úri viselet alapformáit ismételte. A szűk lovasnadrágot, a tehetősebbeknél a sarut végképp kiszorító csizmát, a derékba szabott rövid kabátot és a hosszú mentét (a későbbi cifraszűr ősét – a kiváltságolt hajdúk szabadságával együtt – mintaképül tekintették a parasztság feltörekvő rétegei, és ezzel kialakították a magyar népviselet tartós és alapvető vonásait. A női viselet is az úriasszonyok ruházatához igazodott: csipkével szegett vagy hímzett ingváll, ujjatlan, derékba szabott és paszománnyal összefogott mellényke (a pruszlik elődje), nehéz anyagból készülő, bő, ráncos szoknya, kis selyemkötény, felül hosszú mente és piros csizma – ez a 17. században a debreceni cívisasszonyok viselete. Ennek gazdagabb, díszesebb változatait a mágnásasszonyok portréiról és fennmaradt ruháiról jól ismerjük, szerényebb változatait pedig a falvakban is feltételezhetjük. Minden keletiessége ellenére ez a viselet, a férfiaké is, még közelebb áll a toszkán reneszánsz szabásformáihoz és színgazdagságához, mint a színekben szegény spanyol és német barokk új divatjához, amely a 17. század végéig teljesen idegen maradt a magyarországi nemesi és paraszti ízléstől, s csak a hazai német városokban talált befogadásra.

R. Várkonyi Ágnes

A háború költségei

Eperjes 80 ezer forintot, Debrecen összesen 960 ezer forintot adott csupán úgynevezett hadisarc címén, vagyis többet fizetett, mint amit a Német Birodalom három legnépesebb, leggazdagabb területe, a vesztfáliai, burgundi és az alsószász kerület adott töröksegélyként.

Hadszíntér és hátország

Debrecen 1683–1685 között a váradi pasának, Apafinak és Thököly katonáinak felváltva vagy egyszerre szolgáltatott kenyeret, vágómarhát, szekeret, bort, abrakot, tölgyfa gerendákat és vasat. 1685 őszén például a Thököly elleni hadjárat vezetője, Schultz császári generális parancsára 40 ezer kenyeret, 300 vágót, 30 hordó bort és 30 ezer forint kvártélypénzt kellett Ónodba szállítaniok.


A kiszolgáltatott Debrecen súlyos megpróbáltatását szemtanúk vallomásaiból ismerjük. 1686. február 15-én Caraffa generális a város egész elöljáróságát fogva tartotta a városházán, az utcákra ágyúkat vontatott, a házak kapuit fegyveres őrök szállták meg. Majd minden utcába zászlósan, dob- és trombitaszóval egy-egy század katonaság vonult, a lakosságot házakba, udvarokba hajtották össze, „mint a mészárszékre szánt juhokat”, és megkezdődött a módszeres kínzás. Nem nézték, hogy férfi vagy nő, szegény vagy gazdag, csak valljon: hol, kinek, milyen értéke van, mert a magas adót a város nem tudta megfizetni. Némelyeknek kezeit, lábait összeláncolván, fejüket is kötéllel megtekervén, bottal, „bikacsökkel verettetett, kínoztatott”. Másokat lábaiknál fogva gerendába felakasztották, s úgy kínozták őket, vagy kezeiket kifeszítvén, mellüket égő gyertyával sütögették, vagy kezüket, lábukat, ”ujjaiknak közeit vasvesszővel hegedülték”, „fafűrésszel fűrészelték”.[18]

Ebben az évszázadban egész Európa visszhangzik a nélkülöző közkatonák és a harácsoló tisztek bestiális kegyetlenségétől, s a társadalom mindenütt többet szenved a háború miatt, mint az előző évszázadokban. Magyarország lakossága számára azonban a török háború különös tragédiája az, hogy az ország nem államhatalmi szinten, fegyveres és anyagi erejének szuverén birtokában vesz részt a háborúban. Az államhatalom saját katonaságával szemben mindenütt igyekszik megszervezni a lakosság védelmét, rendeletek, hatóságok, belső fegyveres alakulatok őrzik már a háború alapjaiul szolgáló termelőmunka feltételeit. Thököly még 1685 szeptemberében is kiad a katonái hatalmaskodását tiltó, a szegénységet védő rendeletet. Másfelől egymást érik a császári főhadbiztossági parancsok a katonai hatalmaskodások büntetéséről. A mezővárosok, falvak, városok, adósságba verve magukat, sűrűn vásárolnak a generálisoktól védelmi leveleket. Ezeknek azonban nincs semmi foganatjuk. Debrecen, amikor Caraffa kivetette rá az adót, Lipót császárig elment, s Dietrichstein főudvarmester maga utasította Caraffát az adóösszeg mérséklésére. A dolog lényegére azonban jól rávilágít a generális elutasító válasza: „Őfelsége azokból az ezredekből, amelyeket fenn kell tartanom, helyezzen át egy párat az örökös tartományokba és azonnal könnyíteni lehet a városon.”[19]


A Debrecenben összerablott ingóságokat a tisztek maguknak tartották meg.

Wellmann Imre

Költözők és költöztetettek

Károlyi Sándor báró még Debrecen lakosait is kihajtotta erőszakkal, kik soha sem tatár, sem török, sem német, sem más ellenség elől el nem futottak.

A pestis pusztítása

Udvarhelyszéken 18, Debrecenben és Kecskeméten 3–3, Esztergomban 2 ezer főre becsülték az áldozatok Számát.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

Tatár segédcsapatok elfoglalták Lugost, Karánsebest, Lippát, és egészen Szolnokig, Debrecenig végigpusztították a Tiszántúl nagy részét.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

Népes puskaporgyártó céhek működtek Besztercebányán és a szomszédos Radványban, valamint Kassán és Debrecenben.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

  • A berendezkedés első éveiben egyedül Debrecen nyerte el a szabad királyi városi státust, a visszafoglalt területek egykori szabad királyi városai – Pest, Buda, Székesfehérvár – csak szívós harcokkal tudták kivívni régi jogaikat.
  • Lélekszámát tekintve legdinamikusabban Debrecen és Győr fejlődött.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek.

A népi kurucság mozgalmai (1702–1703)

Esze Tamás, a vállalkozó mezővárosi jobbágy széles látókörű, kiváló politikai tehetséggel rendelkező típusát testesítette meg. A hegyaljai felkelés után, kiszabadulván a tömlöcből, sókereskedésből élt. Tiszaújlakról Debrecenbe szállított sót az ottani kereskedőtársaságnak, a „debreceni sósok”-nak, majd amikor a tiszaújlaki sótisztek tiltott sókereskedés miatt minden marháját elhajtották, kiállt a hegyekbe a bujdosók közé.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

Eközben KárolyiNigrelli felhatalmazásával – fegyverbe szólította a környező vármegyéket, és kidolgozta a felkelők bekerítésének tervét. Számított a hajdúvárosok, a nyugati hadszíntérre tartó s már Debrecenben állomásozó Montecuccoli-ezred és a várőrségek segítségére.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Tiszántúl síkságaira kitörő Rákóczi hadjáratát a felkelő jobbágycsapatok vállalkozó szelleme és az előre megszervezett helyi felkelések vitték sikerre. Megnyitotta kapuit Ecsed, majd rövid ostrom után Kálló, s meghódolt Debrecen.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében 1706 folyamán több intézkedést hoztak. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mentesült a hadélelmezés, Debrecen a hadállítás kötelezettsége alól. Szabadalmakat kaptak a debreceni, nagyszombati, komáromi, pozsonyi, esztergomi stb. kereskedők.

Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben

1707. április 8-án, a fejedelmi beiktatás után a református vártemplomban megnyíló marosvásárhelyi országgyűlésen a rendek követelték a fegyvert fogott jobbágyok hazabocsátását,a katonaság megfegyelmezését, a károk megtérítését, valamint szabad és biztonságos kereskedelmet, jó pénzt, egységes mértékrendszert. A Ráday Pál által megfogalmazott fejedelmi előterjesztés azonban reformokat ajánlott: szükséges a szabad kereskedelem, az országos jövedelmek megnövelése, az állandó hadsereg megszervezése.

Az udvari hadakkal övezett Rákóczinak és híveinek nagyrészt sikerült keresztülvinnie akaratát, bár a hadsereg nagy része Szeben ostromával volt elfoglalva. Az országgyűlés kimondta, hogy Erdély elszakad a Habsburg-háztól, és uralkodójának II. Rákóczi Ferenc fejedelmet tekinti. Rákóczi teljhatalmat kapott az ország külügyeinek intézésében, egyedül ő rendelkezik az ország hadseregével, javaival és jövedelmeivel. Az országgyűlés törvénybe iktatta a konföderációt a magyar rendekkel. Vay Ádám az Erdélyi Tanács tagja, Ráday a fejedelemség kancellárja lett. A fejedelem felülvizsgáltatta a számadásokat, a kereskedelmi forgalmat ösztönző határozatokat hozott, és elrendelte a kolozsvári pénzverő ház újjászervezését.

Megerősítette az ekkor Erdélyhez tartozó Debrecen szabad királyi városi kiváltságát, s adómentességet adott több városnak.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

A munkácsi tanácskozáson Károlyi bemutatta a fejedelemnek Pálffy levelét, s ezért úgy döntöttek, hogy Komáromi Csipkés György Bihar vármegyei alispán és debreceni főbíró megy Pálffyhoz. Utasítása szerint Rákóczi koncepcióját segítő közreműködésre kell megnyernie Pálffyt: „Ne kívánja hát senki …, hogy ezen mostani hadakozás … fegyverrel avagy a hadakozók elméjek csábításával végződjék, … inkább arra fordítaná elméjét, hogy vagy az universalis békesség, vagy a mostani császár haláláig halasztódnék ezen hadakozás … ezen ügynek boldogulása … annak idejében idegen pártfogók által” következzék.[20] Rákóczi béketárgyalásra való hajlandóságának közlésén kívül Komáromi feladata volt, hogy Pálffynak átadja Károlyi december 9-én kelt, a hódolást elutasító levelét és bizalmas szóbeli üzenetét, mely szerint biztosíték fejében hajlandó mégis tárgyalni. A főparancsnok, miközben Bécsben jelentette a fejleményeket, december 17-én Pestről kelt, Károlyinak címzett levél kíséretében közölte, hogy milyen feltételekkel kezdhetik el a béketárgyalásokat. „A méltóságos herceg az erdélyi fejedelemségről emlékezetet se tegyen, és tractára se diaetát, se amnystitiumot ne kívánjon … Ne bízzon a külső hatalmasságoknak segítségekben és hitegetésekben …, ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel az ő felsége hadai megindulnak, és ha az kevés, lészen ő felségének 40 regementje is.”[21] Károlyi egy mindmáig csak töredékesen ismert emlékiratában javallotta Rákóczinak, hogy fogadja el a feltételeket. Álláspontját erősen befolyásolhatták a katonai fejlemények. A császári csapatok – annak ellenére, hogy súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdöttek, s lázongtak az elmaradt zsold és a pestis miatt – könnyűszerrel elfoglalták Krasznahorkát, Egert, Bártfát, és december 10-én bevonultak Eperjesre. Rákóczi azonban értesülvén róla, hogy már útban van Bécsbe az angol kormány különmegbízottja, Peterborough herceg, akit a savoyai határmegállapítás és a magyarországi különbéke megkötésének lebonyolítására küldtek az udvarba, kitartott eredeti álláspontja mellett, amelyet Károlyi december 26-án írt levele közvetített Pálffynak: azon igyekezzék, „hogy örökösön a békesség öszve lévén köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék”.[22] Kállón a fejedelem hadiszemlét tartott, és őszinte békeszándékának bizonyságául, a békekötések technikájának rendjét betartva, levelet írt Keresztély Ágost hercegprímásnak.

Bécsben azonban Rákóczi főparancsnokának külön tárgyalási hajlandóságában a háború gyors befejezésének lehetőségét látták, oly módon, hogy az angol kívánságoknak is elébevághatnak, a minisztertanács előterjesztésére I. József császár 1710. december 22-én kiállított királyi levélben Károlyit bűnbocsánatáról és javainak, méltóságának visszaadásáról biztosította, ha hűségét bizonyítja. Pálffy teljhatalmat kapott a tárgyalásokra Károlyival. Az időközben Pestről Debrecenbe tartó Pálffy számára az udvar álláspontjának megfelelően Károlyi csak eszköz volt Rákóczi megnyerése érdekében; a cél a magyar konföderációnak és az Erdélyi Fejedelemségnek mint államhatalmi testületnek a megsemmisítése volt.

A szatmári megegyezés

Pálffy után az erdélyi császári haderő egy része is elérte ugyan Debrecent, de a súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdő császári csapatokat a tavasz közeledtével a pestis, a folyók áradása és az elszigetelődés fenyegette. Angliát és Hollandiát megnyugtatni csakis úgy lehetett volna, ha Magyarországon minél előbb befejezik a háborút, mégpedig Rákóczival lépve megegyezésre. Ez a megegyezés azonban Savoyai felfogása szerint csak uralkodó és alattvaló, a dinasztia és a főúr megegyezése lehet, mert ha elismerik a magyar konföderációt, az államhatalmi szintű megállapodás következményei kivédhetetlenek. Savoyai számolt vele, hogy Rákóczi csak a konföderáció nevében hajlandó tárgyaalni, s noha helyzete súlyos, nem reménytelen: hozzávetőleg 20 ezer fegyverese van még, övé Magyarország eddig mindig is bevehetetlennek bizonyult északkeleti sarka, és a magyar konföderáció ügyével Európa három legtekintélyesebb hatalma foglalkozik. Az idő sürgetett, és nagy áldozatot követelt. A konföderáció híveinek 1709–1710 folyamán szinte kivétel nélkül konfiskált birtokait I. József császár részben az udvari arisztokráciának és a magyar főuraknak adományozta, részben – Savoyai kívánságára – kincstári kezelésben tartotta. Az udvarban a személyükben érdekeltekből, Pálffy álláspontjával is támogatva, erős párt, úgynevezett konfiskációs párt alakult, akik hevesen ellenezték, hogy a megtérők visszakapják birtokaikat. Most Savoyai mégis úgy döntött, hogy a császárhű főuraknak adományozott birtokokról le kell mondani a megtérők javára. A magyar rendi főméltóságok közül azokat, akik teljes birtokelkobzást követeltek, a bécsi tárgyalásokon mellőzték. Az 1711. február 14-én I. József császár jelenlétében tartott nagy minisztertanácson leszögezték, hogy a megegyezésre irányuló tárgyalásokat minél gyorsabban le kell bonyolítani, de mivel a nemzetközi jog értelmében Rákóczi és hívei nem tekinthetők ellenségnek, külső hatalmak bevonására nincs semmi szükség. Rákóczi levelét úgy értelmezték, hogy nem kíván mást, mint kegyelmet és a birtokok visszaadását, ezt pedig meg kell adni. Az eddigi császári adományozások semmisnek tekintendők vagy legalábbis felfüggesztendők. A tárgyalások vezetését kivették Pálffy kezéből, és a Haditanácsból melléje rendelt Locher kezébe helyezték. Pálffy hatáskörében annyi maradt, hogy amnesztiát adhatott a kegyelemért folyamodóknak.

A megegyezés alapjául szolgáló császári elhatározást (finalis resolutio) Locher hozta meg Debrecenbe. A császár kijelentette, hogy nem folytat bosszúpolitikát, a birtokokat visszaadja, de csakis a kegyelmet kérő főuraknak, s ügyüket egyénenként bírálja el. Az udvar álláspontjának a fegyveres meghódoltatáshoz képest döntő változása – amelyről a császári elhatározás tájékoztatott –, hogy Rákóczi magánföldesúri érdekeit a legmesszebbmenően kielégítette, de a konföderációról, az államról tudni sem akart. Savoyai számolt Rákóczi ellenállásával: Locher utasítása úgy szólt, hogy ha Rákóczival nem sikerül megegyeznie, Károlyit és párthíveit megnyerve, szakadást kell előidéznie a felkelők táborában.

Amint Locher megérkezett Debrecenbe, átlátta, hogy Rákóczi főhadiszállásának áthelyezése Lengyelországba lelassítja a tárgyalásokat. Pálffy és Locher tehát Debrecenbe hívatta és felelősségre vonta Károlyit, hogy Rákóczi miért nem várta meg a császár válaszát, miért ment ki Lengyelországba, s miért nem adott neki felhatalmazást. Így csak azzal a feltétellel közlik vele a finalis resolutiót, ha hitet tesz, hogy a katonaságot is megnyeri a megegyezés ügyének. Károlyi csak nehezen vállalta ezt a súlyos lépést, de nem volt már sok választási lehetősége, a Tokajt és Sárospatakot is elfoglaló császáriak harapófogójába került. A katonai fölényt a meggyőzés érdekében szívesen hangoztató Pálffy, semmibe véve Rákóczi kérését, február 6-án Budán kivégeztette Béri Balogh Ádámot. Károlyi lényegében már Tégláson elkötelezte magát és kényszerpályára szorult. Mégis döntően új irányt adott a megegyezés ügyének, hogy Károlyi március 14-én hűségesküt tett. Vállalta, hogy megszervezi a katonaságot, és erről is tájékoztatva a fejedelmet, elfogadtatja vele a megegyezési feltételeket. A resolutio mellé Károlyi közreműködésével egy declaratiót fogalmaztak, a resolutio lényegén ez nem változtatott, csak a személyes kegyelem körét bővítette ki. Végül Pálffy, élve teljhatalmával, a fejedelem katonai főparancsnokának összes javait, jószágait és a Szatmár vármegyei főispánságot is biztosította. Károlyi írásban azonnal tájékoztatta Rákóczit, de csak a tárgyalásról, majd végigjárta a csapatokat és a várakat, a tiszteket megnyerte, tárgyalt – nem tudni, milyen eredménnyel – Sennyei kancellárral Munkácson, s ezek után ment ki Lengyelországba.

1711. március 26–27-én Stryjben a fejdelem vezetésével tartott csonka senatusi tanácskozáson a már Peterborough tárgyalásairól is tudó Károlyi nem szólt a debreceni paktumról. A declaratiót Rákóczi és köre komolyan kifogásolta, s a tárgyalások államtestületi szinten való folytatásával Rádayt és Gerhard György szenátort bízta meg. Károlyi a stryji senatusi döntést is hűségesküvel pecsételte meg, de a további tárgyalásra nem kapott felhatalmazást. Nem ő, hanem Ráday vitte be Magyarországra a senatus ülésén kialakított választ, a császári ajánlatok pontjaira írt kifogásokat tartalmazó Dilucidatiót. Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[23] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[24] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról. Mégis tárgyaltak Rádayval, s Rákóczi feltételeit – mivel legfőbb feladatuk szerint őt kellett megnyerniök – részben elfogadták azzal, hogy az április 27-re összehívott huszti gyűlés előtt személyesen szeretnének vele tárgyalni.

A fejedelem úton volt, hogy az Ilyvóhoz közeledő Péter cárt fogadja, amikor értesült a szatmári gyűlés határozatairól. Erre a kukizovói senatusi ülés úgy döntött, hogy nem tekinti törvényesnek a szatmári gyűlést – Károlyit megfosztotta főparancsnoki tisztségétől, és helyébe Vay Ádámot nevezte ki. Álláspontját Rákóczi az 1711. április 18-án kelt kukizovói kiáltványban fejtette ki. Leszögezte, hogy Pálffy és Károlyi megállapodása „nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulatio”. Mindenki megnyugvására szolgáló békét csakis államhatalmi szinten mint a konföderáció közössége köthetnek, s erre annál is inkább reményük van, mert a császári udvar a konföderációt már korábban elismerte. A manifesztum hosszan foglalkozik a jobbágyi nyomorúságból felszabadult közvitézek érdekeivel, a közönséges hadi rend „midőn ennyi esztendőktül fogva való sok szenvedésével az jobbágyi nyomorúságot elhagyván, most már megszokott fegyverének letételével… azoknak pálcája alá, kiket bosszantott és annak s olyannak sanyargatása, nem csak jószágát, de vérét is kisajtoló executiós kínoztatása alá megyen, a kivel vitézi fegyverével szembe szállani szokott vala”.[25] A manifesztumból több példányt hoztak magukkal a szatmári gyűlés Rákóczinál járt követei, Csajághy János brigadéros, Bulyovszky Dániel és Cserey János, melyet Ráday azzal az utasítással kapott meg, hogy követelje: Pálffy ismertesse Peterborough és Savoyai tárgyalásait, de a manifesztumot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Károlyi és a katonaság nem akarna ráállni a tárgyalásoknak Rákóczi és a senatus által elhatározott módon való folytatására. A szatmári gyűlés követei közül Bulyovszky és Csajághy Károlyi főhadiszállására, Károlyba ment, Cserey a várakat járta végig. Huszt, Ungvár és Munkács őrsége Sennyeyvel az élen elvetette a „szatmári konföderáció”-t.

Míg Károlyit az ellene készülő szervezkedés, Pálffyt és Lochert sokkal nagyobb horderejű változás sarkallta gyors cselekvésre: 1711. április 17-én meghalt I. József császár. Az uralkodás a Spanyolországban harcoló Habsburg Károlyra szállt, távollétében Eleonóra özvegy császárnélett a régens. Az udvari pártviszonyok nagy változásának egyik első következménye volt, hogy Pálffy Jánost azonnal leváltották magyarországi főparancsnoki tisztségéről; utódává régi ellenfelét, Cusani lovassági tábornokot nevezték ki.

Pálffy és Locher április 22-én értesült a császár haláláról. Pálffy a régens intézkedése ellenére úgy döntött, hogy a cél előtt nem engedi ki kezéből a dolgok irányítását. Segíthette elhatározását a minisztertanács utasítása is: a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében a császár halálát titokban kell tartani.

Károlyi az eredetileg Rákóczi nevében, április 27-re Husztra összehívott gyűlést április 25_re, Szatmárra tette át. Egyidejűleg Pálffy és Locher főhadiszállásukat Debrecenből Károlyba helyezték, s aggodalommal látták, hogy a magyar konföderáció tagjai közül kevesen gyűltek össze, csak erdélyiek vettek részt nagyobb számban.

Polgárság és értelmiség

A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A falusi kisiskolák rendszeresebb kiépítése a 17. század első felében indult meg katolikus és protestáns vallási keretek között. Kolozsvárott és Debrecenben nőtanítók is működtek. A katolikus főnemesek és nemesek lányait apácaiskolák nevelték: a Nádasdy és Pálffy lányok Klagenfurtban, Bercsényi és Károlyi lányai a kassai apácazárda iskolájában tanultak írást, olvasást, zenét és vallást. De a lányiskolák közvetítette tudás a középfokú iskolákba sem adott belépőlevelet.

Az elemi oktatás gyakorlatilag mérföldekkel elmaradt az elvektől. A falusi iskolák hálózata esetleges, s a tanítók tudásszintje is rendkívül különböző. Talán csak a Tiszántúl és Erdély falusi iskoláiban egységesebb a kép; a tanítók nemegyszer főiskolát végzett, esetleg külföldi egyetemeket járt tudós emberek. Sok helyen a lakosság keresztezte az elemi oktatás kifejlesztését. Az állattartó területeken kevésbé nélkülözhették a gyermek munkaerőt, mint a gabonatermő vagy a hegyes vidékeken, ahol a földrajzi adottságok ipari munkára szorították a lakosságot. Felismerték azon-ban, hogy az elemi iskolák megszervezése a falvakban és a városokban egyaránt elengedhetetlen feladat. A mezővárosi és városi iskolákért éles harcok dúltak a katolikusok és a protestánsok között, s e küzdelmeknek sok jól kiépült és évszázados hagyományokkal rendelkező iskola esett áldozatul. A győri jezsuiták kollégiumukban 1676-ban nyitottak elemi osztályokat, s a tanulók száma ugrásszerűen megnőtt. A piaristák pedig az ingyenes oktatással hódították magukhoz a nyitra városi iskola tanulóit.

A középfokú iskolák országszerte széleskörűen kiépültek. A protestánsok kollégiumhálózatát megbontotta ugyan az ellenreformáció, de változatlanul nagy a sárospataki, a debreceni, eperjesi, kolozsvári, nagyenyedi kollégiumok kisugárzó ereje. Tanáraik a protestáns államok egyetemein szereztek képzettséget. Tanulóik az ország minden társadalmi rétegéből jöttek. Intézményrendszerük a diákok önkormányzatán alapult. A diákok, tanárok és alapítók közössége „társaságot” alkotott, a társaság törvényeinek a kollégiumok minden tagja alávetette magát. Jellemző például a marosvásárhelyi kollégium törvényeire, hogy a tanulmányait elhanyagoló diákot – tekintet nékül arra, hogy nemesi vagy jobbágyszármazású-e – pénzbírságnak vetették alá. Az iskola tagjai felvételük idején esküt tettek. Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok. Figyelemre méltóak a mezővárosok iskolái. A protestáns gimnáziumok és főiskolák oktatási rendje és tananyaga megfelelő alapvetésül szolgált az egyetemi tanulmányokhoz. A protestánsoknak azonban nem volt egyetemük. Néhány kivételtől eltekintve a protestáns köznemesi, polgári és jobbágyszármazású fiatalok külföldön fejezték be tanulmányaikat. A század közepétől kezdve a német egyetemek közül Wittenberg, Halle, Lipcse látott egyre több magyar diákot, de emelkedett a száma az angliai, svájci egyetemeket és főleg az Egyesült Németalföld Köztársaság híres akadémiáit látogató magyar diákoknak is.

Magyarország egyetlen egyeteme, a nagyszombati, a jezsuiták kezében még nem épült ki teljesen, a filozófiai és teológiai fakultás mellett később, 1667-ben nyitott jogi fakultás még alig működött, első nyilvános vitáját csak 1691-ben tartja majd meg. A katolikusok és főleg a jezsuiták az 1670–1680-as években nem az egyetem kiépítését, hanem a középfokú oktatás kifejlesztését szorgalmazták elsősorban A jezsuiták széles körű kollégiumi hálózatukat a nemesi ifjak nevelésére igyekeztek kiépíteni.

A katolikusok ugyancsak a haza határain kívül részesülhettek egyetemi színvonalú természettudományos vagy orvosi képzésben. A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

Életmód, testkultúra, egészségügy

Huszti István Debrecen orvosa, az ugyancsak holland egyetemeken végzett Schwab Krisztián Joachim Szepes vármegye és Lőcse város „fizikusa” volt.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Mégis, a Comenius hagyományait folytató sárospataki főiskola, a kartezianizmus fellegvárának számító debreceni kollégium, majd több felső- és alsó-magyarországi város, Eperjes, Bártfa, Selmecbánya, Losonc, Pozsony, nehézségekkel dacolva, széles hatósugarú, új szellemi központtá lett.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Vallások és világnézetek

A Poiret köréhez tartozó debreceni teológus, Apáti Miklós (Vita triumphans, Amsterdam, 1688) nemcsak az ember megismerőképességét tekinti korlátlannak, hanem átveszi Descartes terminológiáját, módszertanát és eszmerendszerét: akaratunk szabadsága öntudatunk pillére, a világ megismerésének legfőbb eszköze a matematika. Hazatérve több filozófiai művet nem ír, elfoglalja orvosi és papi hivatása.

Az 1690-es években Pápai Páriz Ferenc tanítványai kezébe adta a karteziánus filozófia tankönyvét. A Tyrocinium philosophiae verae (Az igazi filozófia kezdete) című, kéziratban ránk maradt művében a filozófia fogalmát korszerűen határozta meg: a természetes ésszel felfogható és az emberi gyakorlatban felhasználható igazságok ismerete. Alapvető elvként Descartes első princípiumát húzta alá: „Amíg gondolkodom, létezem.”[26] A kolozsvári kollégiumban kézikönyvként használták Szatmári Papp János Philosophia prima seu metaphysica (A legfőbb filozófia, vagyis a metafizika) című, 1682-ben Franekerben kiadott művét. Ugyancsak Descartes tanításait ismertette a test és a lélek viszonyáról Szatmárnémeti Sámuel Metaphysica contracta (Rövid metafizika) című műve. A karteziánus nagyszebeni városi orvos és királybíró, Andreas Teutsch önálló módszertani bevezetéssel adta ki Poiret legismertebb filozófiai munkáját. Atomista filozófiát tanított a nagyszebeni akadémián az Eperjesről 1686-ban távozni kényszerült Czabán Izsák. A kolozsvári Régeni Pál Mihály nemcsak a kartezianizmus egész gondolatrendszerét fogadta magába, hanem nemzetközi figyelmet keltve szólt bele a Descartes filozófiája körül folyó nemzetközi világnézeti vitába. Még két karteziánus tankönyvet adott ki, 1689-ben és 1700-ban, terveit azonban Kolozsvárra hazatérve nem tudta megvalósítani.

Descartes-tal vitázó művek protestáns teológusok tolla alól is kikerülnek, ateistának mondják, de módszerét átveszik, miként a lélektanát cáfoló Francisci Pál, vagy a tiszamelléki egyházkerület püpöke, Szilágyi Tönkő Márton.

Szentiványi Márton háromkötetes, a tudományokat összefoglaló munkája a skolasztika jegyében készült, s a nagyszombati nyomdában látott napvilágot (1689–1702). Szerzője enciklopédiának nevezte, s bár a kopernikuszi világképet elvetette, sok korszerű ismeretanyagot közölt.

Az újskolasztikusok is egyre többet kénytelenek elfogadni a természettudományok eredményeiből, sőt a karteziánus filozófia módszerére is kénytelenk figyelni. Óhatatlanul hódít a vizsgálódás szabad szelleme: maga a világ, a tökéletes mechanizmusra járó óragépezet bizonyítja a „nagy Órásmester” létét, s mert a gép tökéletes, alkotója a természet terrénumait most már átengedi vizsgálódásra az embereknek.

Az emberi természet önálló cselekvő erejébe vetett hitével, az értelemben bízó tanításaival a sztoicizmus sokakat vonzott. Az emberi méltóság felette áll a hatalomnak, a forgandó szerencsének, és csak az emberen múlik, hogy meg ne töressék. Seneca (1694), Epiktétosz (1707) kiadásai, Petrarca 1706-ban és 1707-ben megjelent sztoikus szellemű dialógusai, a fordítások, átdolgozások, átköltések növekvő érdeklődést jeleznek. A kor erkölcstanai ugyancsak gyakran nyúlnak a sztoikus szerzők műveihez. A 17–18. század fordulóján a sztoicizmus rejtett lázadás az ember egyéniségét uniformizáló, figyelmét a túlvilágra irányító újskolasztika ellen.

Minden vallásra jellemző, hogy előtérbe kerül az egyéniség kiteljesedésének igénye. Szinte minden felekezet újrafordítja vagy jobb kiadásban helyezi hívei kezébe a Bibliát. Komáromi Csipkés György nagyszabású, Károlyi Gáspárét felülmúló fordítása csak halála után, 1718-ban jelenik majd meg Debrecen költségén Leydenben. Az erdélyi reformátusok még az 1660-as évek végén tervbe vették a Biblia új kiadását, s miután az egyház csak 1681-ben hozott döntést, Tótfalusi Kis Miklós nyomtatta ki, a saját keresményéből fedezve a 10–12 ezer forintos költséget. Jelentősebb teológiai művet a pietista ifj. Ács Mihály adott ki (Magyar theológia. Bártfa, 1709). A pietizmus klasszikus vallástanából csak részletfordítások jelentek meg. Történeti érvek kezdik lassan felváltani a teológiai hitvitákat. Feltűnnek a vallást változtatók lelki megrázkódtatásait ecsetelő leírások. A személyiség élménye nagyszerű, misztikus elemekkel átszőtt és gyötrelmes, izgatott, felfokozott érzelmekkel áthatott hangon szólnak róla. Leghíresebb e műfajban a gályarabságot szenvedett, református lelkészből katolikusnak áttért Otrokocsi Fóris Ferenc nagyszombati jogtanár könyve. A misztikus élmény most kezdi átszínezni a protestáns vallásokat. Korszakunkban az egyetlen, magyar szerző tollából származó teológiai mű, amely nemzetközi vitát váltott ki, az Examen reformationis Lutheri et sociorum ejus (Nagyszombat, 1696; Woodroffe, Oxford, 1700).

Huszti István, a Hollandiában tanult orvos, a debreceni kollégium filozófiaprofesszora egymás után lefordította a pietista Arndt és a katolikus aszketizmus híres megtestesítője, Bona kardinális műveit.

Tudományok

Köleséri Sámuel ásványtana és a skorbutról írott disszertációja mellett kiemelkedő jelentőségű Király Istvánnak, a debreceni főiskolán a bölcseleti tanszék orvostanárának Dissertatio philosophica de studii mathematici utilitate … (1695) című műve.

Művészetek

Kissolymosi Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek egyik mintagyűjteménye szerint a kolozsvári, debreceni, kassai ötvösök között szoros kapcsolat volt.

Ember Győző

A magyarországi Főhadparancsnokság

1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

A kerületi táblák

A szűkebb Magyarország négy kerületének megfelelően 1724-ben négy kerületi tábla kezdte meg működését. A dunáninneni kerületi tábla székhelye Nagyszombat lett, a dunántúlié Kőszeg, a tiszáninnenié Eperjes, a tiszántúlié Nagyvárad, ahonnan azonban már 1725-ben Debrecenbe helyezték át.

Wellmann Imre

Erdőhasználat

Debrecen környékén a 17. század végére erősen megfogyatkozott az erdő, főképp a pásztorok gondatlansága miatt; ezt utóbb még tetézték a katonaság követelőzései. Ezzel szemben a Dél-Dunántúl dombvidékén s az országot délnyugat-északkeleti irányban átszelő Középhegység mentén nemegyszer még kiszemelt lakóhelyüknek az elhatalmasodott erdőtől való szabaddá tétele is gondot okozott az újonnan megtelepedőknek, annál inkább a megélhetésükhöz nélkülözhetetlen termőföld kialakítása.

Az Alföld kivételével tehát legnagyobbrészt bőségesen borította erdő a falvak közösre maradt határát, ám területe fokozatosan szűkebbre szorult a termelőerők fejlődése során. Ahol a korábbi állapothoz képest elterpeszkedett az erdő, számottevő mértékig akadályt láttak benne a mezőgazdasági kultúra terjedésében. De általában ott is, ahol – helyenként szinte áttekinthetetlen, más falvakéval egybeolvadó – bőségéről alkotott kép élt a helybeliek tudatában, vajmi keveset gondoltak megfogyatkozásával, nagyobb értéket a fának nem tulajdonítván. Esetenként együttesen is nekilátott a falu népe, hogy erdőirtás útján szántóföldet és rétet alakítson ki magának, ám gyakrabban került sor egyéni vállalkozásra. Alapjában véve a szükség kényszerítette a parasztot, hogy így jusson egyáltalán termőföldhöz, vagy hogy a már meglevőt kibővítse. De ösztönözte a kemény erőfeszítésre a remény is, hogy ennek révén társadalmi helyzetében is gyümölcsöző szilárdabb birtoklásra és szabadabb gazdálkodásra tesz szert. Ilyen egyéni irtásra megokolt esetben a létrejövő vagy kezdettől fogva fennálló faluközösség adott engedélyt, ez rendelkezvén az osztatlan „szabad élő föld” s benne az erdő fölött a töröktől visszahódított részeken, de helyenként a hajdani királyi Magyarországon és Erdélyben is, ahol az elhatalmasodó földesuraság nem gyűrte maga alá a parasztság helyi önkormányzati szervezetét. A hozzájárulás elsőbben, nemritkán helyszíni szemle alapján, meghatározott erdőrész egyéni foglalására, tovább a rendszerint kerengetéssel megkezdett aszalásra vonatkozott, mely tisztogatásban végződve tette teljessé az irtásföld létrehozását.

Minthogy a faállományról való gondoskodás általában véve nem terjedt tovább az erdő egy részében faizás tilalmassá tételénél, magának a fának eladása által is jelentősen megfogyatkozott volna az erdőterület. Csakhogy mivel az erdőségek, kivált a hegyvidéken, sokszor alig megközelíhető messzeségbe nyúltak, s a fa szekéren egyébként is csak nagy üggyel-bajjal volt távolabbra szállítható, bármekkora mennyiségben maradt is felhasználatlanul, rajta másutt, mint bányák, kohók, fűrész- és papírmalmok s valamennyire nagyobb városok szomszédságában alig lehetett túladni, kivéve ha faúsztatásra alkalmas, még inkább legalább tutajjal járható vízfolyás volt a közelben. Éppen ezért jutott már régtől fogva külön jelentőség a makkoltatásnak, mely bérbeadása révén helyben és tüstént készpénzjövedelmet biztosított, méghozzá gyakran más falubeliektől is, a földesúrnak. Ehhez a legtöbb erdőnek – a bírságokon kívül – egyedüli bevételi forrásához nagy erdőségekkel rendelkező uradalmakban egy második is járult a század folyamán: a hamuzsírfőzés, mely távoli, alig megközelíthető helyen fejlődő faállomány pénzzé tételére is módot adott. Kaptak is tömeges előállításának lehetőségén nagyobb birtokosok, midőn az üveggyártásban, fehérítésre, festékkészítésre és szappanfőzéshez használt hamuzsír iránt külföldön is kereslet mutatkozott. Azzal már nem sokat törődtek, hogy a csekély (5–8,3‰-nyi) eredményhez képest rendkívül sok fát fogyasztó hamuzsírégetés következtében hatalmas erdőségek lettek semmivé főképp a Dunántúl és a Felvidék egy részén.

Hogy az említett kivétellel alig nyílt mód a sok kitermelhető fa pénzzé tételére, nagymértékben hozzájárult a faállomány megbecsülésének csekély voltához. Amikor sikerült egy részt eladhatóvá tenni belőle, még akkor is megmutatkozott ez a fa hamuzsírégetéshez társuló eltékozlásában. Különösen vonatkozott e mostoha elbánás az erdőben bővelkedő területekre; jellemző, hogy Werbőczy előírása szerint az erdőt csak három ekealja (379,89 ha) kiterjedéséig, azon fölül már nem értékelték. Ami fát az erdő nyújtott, lényegében csak a paraszti és a földesúri háztartás és gazdaság önellátásában értékesülhetett, s a pazarlás ellenére is nagyrészt felhasználatlan maradt. S egészben véve még alább szállt a fa értékelése azáltal, hogy az egykorú felfogás az erdőt alkotó fafajok nagy többségét, köztük a kőrist, csak tűzrevalónak, egyébként haszontalannak minősítette. Tükröződött ez már abban, ahogy Werbőczy Hármaskönyve az erdők becsértékét megállapította. Szerinte a sertések révén hasznot nem hajtó szabad erdőnél 16,67-szor, annál a közerdőnél pedig, mely minden munkára alkalmas faanyaggal szolgál, ötször többre kell értékelni az ugyanolyan kiterjedésű bárdos (fejszés, azaz épületfát adó) és makktermő erdőt; egyúttal külön kitért arra, hogy ha az utóbbinak évi jövedelme kivált a makktermés alapján kiszámítható, akkor ez összeg tízszerese alkotja az erdő becsűjét.

Ebből is kitűnik, hogy az erdő értékelése nem csupán fahasznán nyugodott; legalább ugyanolyan súllyal esett latba, amit a legelő jószágnak nyújtott. Külön hely illette meg e vonatkozásban a makkoltatást, nemcsak említett, földesurak szemében igen vonzó pénzbeli jövedelme, a makkbér miatt, hanem mert nagy fontosságot tulajdonítottak neki a sertések átteleltetésében és hizlalásában. A tölgy- és a bükkfát nem is annyira épületfának való alkalmasságuk, mint makktermésük tette kimagaslóan értékessé, bár ez korántsem bizonyult elégnek minden esztendőben. Jellemző erre, hogy a tölgyesek és a bükkösök kiterjedését nem mértékegységben, hanem abban szokták kifejezni, hogy közepes makktermés idején hány sertést és meddig tudnak eltartani. De ugyancsak nagy jelentősége volt erdős vidéken a szorosan vett erdei legeltetésnek, annál is inkább, mert rossz termés, mint a makk esetében, nem hatott ki rá, s míg a bükkösökre alig, az erdőnek kevésre becsült faállományú részére is kiterjedt. Amint Prileszky Pál, az említett kimagasló jogtudós, egyszersmind nagy uradalmak jogügyigazgatója leszögezte: Míg más országokba tilos a jobbágyoknak a földesúr által vadszaporításra fenntartott erdőrészen legeltetni, Magyarországon ez emberemlékezetnél régibb időkre visszanyúló szokás szerint megilleti őket, mert elkerülhetetlenül szükség van rá – annyira, hogy nélküle sokan tönkrejutnának közülük, s egész falvak pusztává válnának; a földesúr legföljebb a legelő egy részének megóvását kívánhatja a maga szükségére, de azt is úgy, hogy jobbágyai ezáltal ne szenvedjenek szükséget, s romlásra ne jussanak.

Ám akár a parasztok, akár a földesurak nyájait hajtották legelni az erdőre, nem maradt el a faállomány megkárosítása. Már a makkoltatás ártott az erdőnek: a sertés túrás közben a fák gyökereit sem kímélte. Még több kárt tett a tulajdonképpeni legeltetés, így akkor, ha a marhát olyan részébe hajtották, ahol elérte a fiatalabb fák hajtásait és ághegyeit, vagy ráeresztették a frissen sarjadó erdőre. De főképp a juh volt ellensége, a kecske pedig valóságos veszedelme az erdőnek, kivált fejlődő csemetékben tettek jóvátehetetlen pusztításokat. S mindezt gyakran még fokozta, hogy a legtöbb pásztor ügyet sem vetett a fák megóvására. Nemcsak lombjuktól fosztotta meg, baltájával le is gallyazta őket, sőt fiatal fákat is kidöntött, hogy a nyáj elérjen rajtuk minden lerághatót. S hogy annál tágabb tere nyíljék erdős részeken a legeltetésnek, nem riadt vissza az avar fölégetésétől s attól sem, hogy törzsek tövében rakjon tüzet; nemritkán egész erdőségek elhamvadása lett a következmény. A legeltetés tehát, ugyanakkor, midőn a makkoltatással együtt kimagaslóan fontos „mellék”-haszonvételét alkotta az erdőnek, megfogyatkozásához is nagymértékben hozzájárult.

Magának a fának, amint említettük, döntően saját szükségletre való felhasználása, bár ugyancsak rendetlenül folyt, s már csak ezért is pazarlással járt, kivált erdőben bővelkedő vidéken, nem annyira mennyiségben, mint minőségi tekintetben okozott gondokat. Elsősorban ugyanis, noha makktermésükért részben óvták őket, a tölgy- és a bükkfát fogyasztotta, valamint az erdő fennmaradásának s megújulásának szempontjából fontos fiatal fákat, ágakat, vesszőket. Bár fűtés, sütés, főzés céljára más faféleség is alkalmas volt, főképp úri házakban azt kedvelték, ha a kandallóban, kályhában, tűzhelyen bükkfa hasábok pattogtak-lobogtak. (Csak a faszűkében szenvedő alföldi parasztnak volt kénytelenségből szárított trága, tőzeg, nád, szalma a tűzrevalója.) Épületre való gerenda, borona, deszka többnyire tölgyfából készült, hordódonga hasonlóképp, ugyancsak nem valami gazdaságosan bánva vele. Gyakran szőlőkarónak is tölgyfából valót részesítettek előnyben, s ez szintén számottevő fogyasztást jelentett, mert a szőlőt évről évre újra karózták, nem sokat törődve azzal, hogy a meglevő karókat minél tovább használják. A bőrök cserzésének céljára csertölgy kérgét bántották le, ezzel magát a fát pusztítva, s ugyancsak evégből szedték a gubacsot, mely leginkább tölgyfa levelén képződött. Nagy erdőkkel rendelkező uradalmak főképp bükkifából égettették a hamuzsírt, amint utaltunk rá, az erdő nagy pusztulása árán. Hasonlóképp a földesuraság számláját terhelte a fának sörfőzésre való igénybevétele, míg a szintén sok fát fogyasztó pálinka-, mész- és szénégetésből nem maradt ki a parasztság sem; igaz, az elsőre többnyire az uradalmak adtak rossz példát előállított pálinkájuknak a falvakban szorgalmazott kimérésével. A faluközösség esetenként annak fejében járult hozzá, hogy a helybeli kovács az erdőben szenet égessen, ha ezért vállalja a közösségbeliek ekevasának, csoroszlyájának, kapájának, ásójának, sarlójának, kaszájának, fejszéjének köszörülését és nádolását (kikalapálását). Keményfából állították elő az úri bútorokat s a jobbára paraszti munkával készített főbb mezőgazdasági fölszerelést (eke, szekér). Viszont fiatal fák, ágak, vesszők szenvedték meg a szerszámnyelek, a kertelések folytonos megújítását; a porgolátot többnyire erős karókat összefűző vesszőfonatból csinálták, s rét- és tarlószabaduláskor ledöntve, ősztől fogva legnagyobbrészt eltüzelték, úgyhogy esztendőről esztendőre meg kellett újítani. Vesszőfonatot építkezéshez, így paticsfal készítéséhez is használtak; vas szűkében, ami a nép körében általános volt, jobbára mogyoróvesszőből kerültek abroncsok a hordókra; vesszőt kévekötésre, egyéb kötözőnek, gúzsnak, kosár- és kaskötésre is alkalmaztak. S még növelhető a célok sora, melyekre a falu határán túl is jelentős mennyiségű fát vettek igénybe, főképp a legértékesebbjéből, többek közt deszkametszésre a fűrészmalmok, s mezőgazdasági eszközök készítésére hegyvidékek kézműves társulásai.

A fának e sokféle fölhasználása különösen akkor ment az erdő rovására, midőn – főképp ahol bővében voltak a faállománynak – többnyire semmi rendszert nem tartottak a fa kitermelésében. Ahol és ameddig a faluközösség rendelkezett az erdő fölött, láttuk, általában megelégedett vele, hogy annak különösen megóvni kívánt részében, mely makktermést és jó épületfát nyújtott, a faizást tilalmassá tegye; a többin, a minden vonatkozásban „szabad élő erdőn” pedig tagjai kívánságuk szerint juthattak tűzrevalóhoz és szerszámfához, sőt megokolt szükség esetén építkezésre alkalmas törzseket is kiválaszthatták maguknak. Az osztatlanul közös faizásnak azonban, kivált ahol érezhetővé kezdett válni a felhasználásra alkalmas faállomány fogyása, lassanként kedvezőtlen következményei kezdtek mutatkozni. Egyfelől az együttes érdekek kölcsönös tekintetbevétele helyett, ami pedig a közösség lényegéhez tartozott, mások rovására menő birtokbavétel és hasznosítás ütötte föl fejét, csak több község közös erdejében az egyes falvak között, amint Aranyosszék példája mutatta, hanem ugyanazon a falnközösségen belül annak tagjai közt is ellentéteket fakasztva. Nem biztatott sok jóval másfelől az osztatlan szabad használat során elharapózó rendszertelenség sem. Sokan nem iparkodtak azon, hogy télidőn gondoskodjanak egész faszükségletük fedezéséről, hanem amikor fogytán volt készletük, mentek az erdőre, s vágták ott maguknak, ami a kezük ügyébe került, nemegyszer nyers fából egy-egy szekérrel. Mégpedig, könnyebb végén fogva meg a dolgot, fiatalabb fák döntéséhez fogtak fejszéjükkel, nem bajlódva tönkjeik gyökerestül való eltávolításával. Így az erősebb törzsek, melyekkel nehezebben bírhattak volna, megmaradtak, körülvéve a levágottak gyökeres tuskóitól. E kevéssé vigasztaló állapot előbb-utóbb beavatkozásra indította a faluközösséget. Először rendszerint arra került sor, hogy közös erővel vágták ki a szabad erdő egy szakaszát, s a nyert fát osztották föl egymás közt nyíl szerint, esetleg teleknagyság arányában vagy „hely számra”, arra is gondolva, hogy tűzkárt szenvedetteknek s újonnan berendezkedőknek építkezésre alkalmas fa is jusson. Vagy pedig megszabták, hogy ki hány szekérrel hozhat a „szabad élő erdő” kijelölt részéből Mindenesetre jobban ösztönzött a fa rendszeresebb és alaposabb kitermelésére, midőn arra tértek át, hogy az erdő egy részéből nyilas osztással juttassanak egy-egy darabot a faluközösség tagjainak. Arra azonban fában bővelkedő tájon alig került sor, hogy a közerdő egy szakaszán tarvágást vigyenek véghez, s aztán kellő oltalmat biztosítsanak a helyén estleg magfák hagyása segítségével sarjadó „eresztvény” erdőnek vagy éppen facsemeték ültetésével hozzák helyre a faállományban támadt hiányokat.

Kétségtelen, helyenként végrehajtott súlyos fapusztításaival szemben az erdő megóvására irányuló beavatkozásban sem volt hiány a földesuraság részéről, elsősorban a maga anyagi érdekének és eredményes vadászásának szolgálatában, leginkább ott és akkor, ahol és amidőn a faluközösség által élvezett szabad erdőélés rovására saját felsőségének szerzett érvényt a közösre maradt faluhatár erdőborította részén. A töröktől visszafoglalt erdős területen évtizedeken át nem állta útját irtványok létesítésének, hiszen az irtás erőfeszítéséért járó mentességi idő leteltével maga is hasznot látott belőlük. De aztán engedélyéhez kötötte az erdőt fogyasztó írtás,; mind szigorúbb s neki nagyobb jövedelmet biztosító föltételekkel. Néhol ugyan a község meg tudta őrizni az erdő egy részét magának, s ott tovább is a faluközösség döntött arról, hegy mi legyen belőle tilalmas, mi szabad, és miként a faizás számára. Ám általában, kiváltképp nagyobb uradalmak, az egész erdőre nézve mindinkább magukhoz ragadták a rendelkezést arról, hogy a faállomány javából melyik részt ”fogják avasba”, azaz tegyék tilalmassá mint makkot ígérőt. Fölléptek azzal az igénnyel is, hogy a szabadnak hagyott erdőrészen a rendszertelen faizást korlátok közé szorítsák, s a paraszt építkezésére csak kiszáradt, kidűlt vagy általuk kijelölt törzseket használjon fel; ahol már a fa bőségéről alig lehetett szó, odáig is elmentek, hogy a jobbágy szükségletének megokolt voltát s a megfelelő ráfordítást ellenőrizzék. Tilalmaiknak felfogadott kerülőik és vadászaik voltak hivatva érvényt szerezni, s ők nem is fukarkodtak azok megsértőitől fejszéjüket, láncukat, szekerüket elvenni s rajtuk ezek kiváltásakor busás bírságot behajtani a földesúr javára. Erdőrészek felújításáról való urasági gondoskodásnak azonban alig maradt nyoma, újjátelepítésnek még kevésbé.

Az erdők sorsának alakulására eszerint általában kellő törődésnek a csekély megbecsüléssel összefüggő hiánya s ennek következtében – főképp irtásnak, legeltetésnek s a faanyag rendszertelen és pazarló felhasználásának tulajdoníthatóan – bőségből kiindulva mind érezhetőbb mennyiségi és minőségbeli megfogyatkozás nyomta rá bélyegét. Valójában csak a szükség szorított olyan törekvésekre, melyek ezzel szemben az erdő pusztulásának megfékezésére, sőt részben annak megújítására irányultak, ott tudniillik, ahol mindinkább gondot okozott a kellő faanyag megszerzése, illetőleg – mint az Alföldön – már kezdettől fogva a fa szűkével küszködtek. Debrecen tanácsának, miután a vágás korlátozását célzó intézkedés nem segített a bajokon, 1740-ben ahhoz kellett folyamodnia, hogy szedett makk elvetésével kísérelje meg helyrehozni a Nagyerdő kicsivé zsugorodását.

Talajművelés

Csupán az ország nyugati s részben északi részén, mely utóbbin az olcsó lengyel ekével is dolgoztak, hasított mélyebb barázdát az eke, de a túl a Tiszán és Észak-Erdélyben használatos széles talpú, nehéz debreceni eke, s hasonlóképp több más fajta, nem járt lejjebb három-négy ujjnyinál.

Mezőgazdasági ipar

A század elején, valószínűleg holland példa nyomán, a szélmalom is felbukkant Debrecenben, de tartós sikert nem mondhatott a magáénak, s aztán sokáig nem is próbálkoztak vele újra.

A paraszti üzem

Belföldön tulajdonképp a városoknak kellett volna a vidék terményfölöslegeit fölszívniuk. Ám, ami épp a szállítás nehézségei miatt ment ilyen szereplésük rovására, nagyon egyenetlenül helyezkedtek el az országban (túl a Tiszán például Debrecentől le Szegedig, vagy a Dunántúl délnyugati negyedében egy sem terült el közülük). Egyébként is megvolt mindegyiknek a maga – az agrárcikkek szállíthatóságának megfelelően tágabb vagy szűkebb – vonzáskörzete, melynek körülhatároltsága az ott uralkodó sajátos mértékekben és forgalomban levő pénznemekben is kifejezésre jutott, távolabbról jövő eladóknak megnehezítve az ottani árusításba kapcsolódást. De a legtöbb szabad királyi város még e vonzási területére sem sugárzott ki mezőgazdasági termelvények iránt jelentékeny keresletet, minthogy híjával volt az igazi városi jellegnek. Nemcsak szőlőheggyel rendelkeztek határukban s kertekkel a házak szomszédságán kívül is, hanem réttel s gyakran legelővel, mert lakóik közül sokan tartottak tehenet, egyesek lovat, sőt „városmajor” s vele szántóföld is előfordult, vagy pedig neki szolgáló jobbágyfalvakkal bírt a város. Polgárainak jövedelmei között fontos hely illette a szőlőjük termésének eladásából befolyó összegeket, vagyonukat pedig előszeretettel fektették földbe. A környező falvak borterméséből így úgyszólván semmi sem talált náluk vevőre, egyéb termelvényeikből sem sok, kivált hogy gyakorta korlátozták azok felhozatalát. Pesten például a kertészek céhbe tömörültek, s csak miután végeztek a maguk termésének árusításával, engedték meg azt kevés eladnivalójukat kisebb-nagyobb távolságról hozó parasztoknak.

Szerte az országban katonai éléstárakat is állítottak fel, főképp a helyőrségek ellátására, ezeket azonban döntően uradalmak töltötték fel élelemmel. Az országhatáron belül elsősorban itt mutatkozott meg a nagyobb kínálattal jelentkező földesuraságnak a paraszti árutermelést visszaszorító hatása. Mária Teréziának külön el kellett rendelnie, hogy a katonai magazinok a jelentkező jobbágyoknak felkínált fölöslegeit se utasítsák vissza.

Kisebb-nagyobb távolságról a vevőre áhítozó parasztok legtöbbször a számos mezővárosban és városban rendezett országos vásárokat keresték fel. Ott gyakran külön vásárbíróság őrködött a mérték- és pénzhasználat, az alkudozás s az áldomással megpecsételt üzletkötés rendjén. A többnapos sokadalom állatvásárral kezdődött, melyhez a vásáros hely legelőt biztosított; a sokadalmaikról híres helységek, mint Debrecen, Kecskemét, Pest, Vác, vásáraikat időben egymáséhoz igazították.

Vörös Károly

Konfliktusok az életmód jegyében

Nem indokolatlan a jó tanács a világlátásra, mikor tudjuk, hogy Gyulai Ferenc gróf édesanyja Erdélyből kiindulva éppúgy nem jutott túl Debrecenen, mint az alispánságot is viselt jómódú birtokos nemes Rettegi György sem volt nyugatabbra Szatmárnál, Debrecennél, Váradnál, sőt, Erdélyben sem igen lépett túl szűkebb dobokai pátriájának határán.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A piaristák első társházai, még a lengyel rendtartomány tagjaiként, 1642-től kezdve tűntek fel az ország északi részein. 1711-től kezdve számos új keletkezett, Veszprém (1711), Vác (1714), Kecskemét (1715), Pest (1717), Debrecen (1719) és Szeged (1720) után még másutt is sokfelé.

A protestáns egyházak

A bibliafordítások kéziratban maradtak, vagy külföldön láttak napvilágot, mint Komáromi Csipkés György 17. századi szövege is, amelyet Debrecen város nyomtattatott ki Hollandiában, de a beérkező példányokból csak néhányat kapott meg, a többit a hatóságok az egri püspök hathatós közreműködésével elkobozták (1718). Szőnyi Benjámin (1714&ndsh;1794), holland és német egyetemen tanult hódmezővásárhelyi református lelkész, aki ismerte a pietista, janzenista törekvéseket, és aki utóbb a népet belenyugvásra, csendes munkára biztató, de egyben tudatlanságából felemelni óhajtó, vallásos népfelvilágosító irodalom egyik fő művelője lett, versbe szedett fohászokkal szolgált úrnak, parasztnak, minden alkalomra. A legelterjedtebb egyházi műfajt azonban a feudális nagyúri családok tagjainak esküvője, temetése alkalmával elmondott ünnepi prédikációk képviselték. Ezek adták a legtöbb alkalmat a református lelkészeknek, tanároknak arra, hogy nevüket nyomtatásban megörökítsék. E szónoklatok rendszerint magukon viselték a késő barokk egyházi retorika azon fő vonásait, amelyek katolikus oldalon is megtalálhatók: az allegóriákkal, metaforákkal zsúfolt, bonyolult stílust, a hajbókolást nagyurak és címek előtt. A legelismertebb ily református egyházi szónokok közül idézzük itt Verestói György (1698–l765) kolozsvári tanár, utóbb erdélyi szuperintendens példáját, akinek számos jellemző prédikációja jelent meg nyomtatásban. Az új, egyszerűbb érdeklődést svájci szerzők műveinek tolmácsolása s egyben az erkölcstani kérdések előtérbe állítása jelentette. A pietizmushoz közelálló Ostervald egyik könyvét Debrecen pedagógiai újítója, Maróthi György fordította le (1735), egy másikat, a patrícius nemesi rétegek új érdeklődését jelezve, Domokos Márton debreceni főbíró (1745).

Alsófokú iskolák

Debrecen város tanácsa csak 1739-ben rendelte el, hogy „utcánként magyar fiúiskolák erigáltassanak”,[27] midőn a kollégium legalsó tagozata már végképp szűknek bizonyult. Pár év múlva Maróthi György a kollégiumon belül is sürgette az elemi oktatás világos különválasztását, de még nem sok eredménnyel.

A protestáns iskolák

A református oktatásügy szervezetét úgy tudjuk jól megérteni, ha fentről indulunk ki, a nagy centrumokból, a nagy kollégiumokból. Ilyen volt a két legfontosabb: Debrecen és Sárospatak, valamint három valamivel szerényebb méretű Erdélyben: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyenyed. A nagy kollégiumok teljes gimnáziummal és azon túlmenően filozófiát és teológiát tanító felső tagozattal is rendelkeztek. Az ilyen főbb, akadémiai szintű központok körül helyezkedtek el a hatókörükbe tartozó első- és másodrendű partikulák, vagyis olyan hatosztályos gimnáziumok, amelyek az utolsó évben már a logika vagy éppen a teológia bizonyos elemeit is tanították. E két kategória együtt vagy 12 iskolát képviselt. Alattuk találjuk azután a különböző szerényebb, nem teljes gimnáziumokat. E partikulák mind valamelyik nagy központi kollégiumot tekintették mintaképnek, útmutatónak. Tanáraik maguk is e központokban tanultak, onnan kerültek – esetleg külföldi tanulmányút után – későbbi állomáshelyükre. Kitörülhetetlen ifjúkori emlékként ezek hagyományait és testületi szellemét hordozták magukban. Az egész egyházi iskolahálózat oktató-nevelő személyzetének utánpótlásáról éppúgy e kollégiumok gondoskodtak, mint a lelkészekéről is.

A debreceni kollégium minden nehézség ellenére a 18. században nőtt erőssé. Az alapítványi szőlőktől az angol, holland, svájci segélyig különböző forrásból származó jövedelmei oly tőkévé halmozódtak, amelynek kölcsönként való kihelyezése révén a kollégium a Tiszántúl fő hitelintézménye lett. A diákok létszáma is emelkedett. Időszakunk végén a szokott felépítésű, hatosztályos teljes gimnáziumban, amely elé legelsőnek egy elemit pótló „abecedárius” osztály került, összesen több mint 1400 tanulót találunk. A felsőoktatás szintjén egy előkészítő év után három év filozófia, majd újabb három év teológia következett. E további hét évfolyamot összesen mintegy 360 hallgató látogatta. Vagyis a kollégium teljes tizennégy évfolyamában együtt ekkor több mint 1760 diák tanult. Ezzel szemben a kollégiumnak mindössze négy professzora, tanára volt. Ezek közül egy a filozófia, három pedig a teológia, a héber nyelv, illetve a görög nyelv és az egyetemes – főleg ókori – történelem köréből tartott előadásokat. Mindez úgy volt megvalósítható, hogy maguk a tanárok csak a filozófia és teológia hallgatóival foglalkoztak, és az ifjúság zömét, a másfél ezer gimnazistát a nagyobb diákok közül kiválasztott praeceptorokra bízták. Hasonló jelenséggel találkozunk a többi kollégiumban is. A nagy iskolai apparátus üzemben tartását tehát alsóbb szinteken – felső irányítás alatt – maga az ifjúság végezte mindegyik kollégiumban, tanulmányi, fegyelmi, ellátási szinten egyaránt. E kollégiumi diáktársadalmak, bár a felső egyházi és világi vezetésnek alárendelten, mindenütt valami külön „saját világot” alkottak. A köznemesi, mezővárosi, falusi kisértelmiségi vagy olykor paraszti származású diákok életében a nemesi tájékozódású késő barokk művelődés vulgáris, népszerű elemei sajátos hagyománnyá fonódtak.

Maga a latinközpontú oktatás itt sem különbözött lényegesen a katolikus iskolákétól. Bessenyei, aki Sárospatakon végezte gimnáziumi éveit, utóbb a jó fegyelmet elismerően emlegette, egyébként azonban éppúgy a lélektelen szajkózás miatt panaszkodott, mint azok, akik a jezsuitáknál tettek szert hasonló tapasztalatra. A tanmenetnek csak általános, bizonytalan körvonalai voltak megadva. Annál jelentősebb volt a svájci és hollandiai tanulmányok után Debrecenbe hazatérő fiatal Maróthi György (1715–1744) kezdeményezése a tanterv és az oktatási módszerek korszerűsítésére, Bél Mátyás és a pietista pedagógia mintája nyomán, Leibniz, Wolff és az új kísérleti fizika szellemében, bár az ortodoxia nagy ellenállása közben. Az ő tanítványa és bizonyos szempontból munkájának folytatója volt Hatvani István (1718–1786), aki Svájcban, Hollandiában teológiát, orvostudományt, fizikát tanult, majd hazatérve 1749-től kezdve több mint három és fél évtizeden át oktatta Debrecenben filozófiára s annak keretén belül természettudományokra a fiatal nemzedéket. Világnézetileg megmaradt a vallás és az egyház oldalán, utóbb a nemesi felvilágosodással szemben is, de karteziánus felfogása már Newton, Wolff és a holland fizikusok korszerű eredményeivel bővült.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

A hazai katolikus főpapság kérelmére 1718 őszén rendeletterv készült arról, hogy a cenzori jogokat, mint egykor a 17. század végén, ismét a nagyszombati jezsuita egyetem kancellárja kapja meg. Ezután, 1719-ben történt a Debrecen város által Leydenben nyomtatott Komáromi Csipkés-féle Biblia elkobzása, amelyben gróf Erdődy Gábor egri püspök vitte a főszerepet. A fent említett királyi rendelet némi módosítással 1721_ben látott napvilágot. A következő szakasz 1726-tól számítható, midőn a cenzúra intézését a pozsonyi Helytartótanács vette át. Így lassan megindult a politikai cenzúra különválása az egyházitól. A mereven katolikus szellemű pozsonyi cenzúra azonban sok protestáns panaszra adott okot. Sajátos módon ezért inkább némi könnyítést jelentett, midőn 1754-től kezdve Pozsonynak is a bécsi cenzúra előírásait kellett követnie, amelyekre van Swieten és munkatársai gyakoroltak befolyást. Időszakunk végén Bécsben már világi, állami cenzúra ellenőrizte a világi műveket. Magyarországon Barkóczy érsek élete végéig (1765) a cenzúra korábbi, egyházi-állami jellegét igyekeztek fenntartani. Halála után azonban az irodalmi termés ellenőrzését, a szorosan vett vallásos könyvektől eltekintve, a felvilágosult abszolutista állam vette át.

A nyomdák is nagyrészt még egyházi kézen voltak időszakunkban. Az egyházak és iskoláik igényeinek kellett főként eleget tenniök. Az ország legnagyobb és legkorszerűbb nyomdája Nagyszombatban, az egyetem székhelyén a katolikus egyház számára, jezsuita vezetés alatt végezte ezt a funkciót. A jezsuiták két másik főiskolájuk székhelyén is szereztek nyomdát maguknak: a kassait 1715-ben vették át, a kolozsvárit pedig 1727-ben rendezték be. A protestáns nyomdászat két fő központja, a reformátusok kezén, Debrecen és Kolozsvár volt. Az evangélikus nyomdák az ország exponált északnyugati peremvidékén sorvadóban voltak. Bizonyos kárpótlást jelentett egyrészt az, hogy a hazai pietisták külföldön, Halléban, Jenában, Lipcsében is nyomtathattak könyveket, másrészt pedig az, hogy időszakunkban itthon is létrejött már néhány olyan polgári vállalkozásszerű nyomda, amely nemcsak a katolikus, hanem a protestáns megrendelőknek is rendelkezésére állt. Ilyen volt a Royer-nyomda Pozsonyban, a Streibig-féle Sopronban majd Győrben, vagy a Landerer-féle Budán (1724).

E nyomdákban Magyarországon időszakunkban kereken 3700 mű látott napvilágot. Ebből az 1711–1720 közti évtizedre csak 321 esett, de aztán egyre több minden továbbira. A művek többsége már a közép- és a felsőoktatás profilja miatt is hagyományosan latin nyelvű volt. A latin nyelvű kiadványok száma az 1730-as években tetőzött (68,7%), majd lassan csökkenni kezdett. A magyar nyelvű kiadványoké ugyanakkor 19,4%-ról 28 %-ra emelkedett. Jelentősebb példányszámot értek el az ájtatossági munkák és az iskolai tankönyvek. A század legkeresettebb kiadványa azonban a kalendárium volt.

Az első valóban rendszeres és időszakos hazai hetilap Nova Posoniensia] címen, latin nyelven, 1721 tavaszától 1722 őszéig jelent meg Pozsonyban, Bél Mátyás és az evangélikus líceum tanárai kezdeményezéséből, az oktatás segédeszközeként. Valamivel utóbb indult meg az első budai és egyben az első hazai német újság, amely Wochentlich zweymal neuankommender Mercurius] címen a hivatalos Wiennerisches Diarium függvényeként 1730-tól kezdve látott napvilágot, 1739-ig biztosan, de úgy látszik több-kevesebb megszakítással a továbbiakban is. A Pressburger Zeitung megindulása 1764-ben már új szakaszt nyitott.

Nagyobb, nyilvános könyvtárat, amelyben a kiadványok együtt várnák az olvasót, ekkor még nem találunk. Figyelmet érdemlő könyvtárral rendelkeztek azonban először is, belső használatra, a különböző felekezetek főbb oktatási központjai. Így a nagyszombati egyetem, amely régi anyagát főleg jezsuita kiadványokkal növelte, vagy a debreceni kollégium, a század eleji dúlásból újjáéledő gyűjteményével. (A cenzúra persze sokban akadályozta, hogy a protestáns intézmények a külföldi irodalommal lépést tartsanak.)

Természettudományok

A korszak legjobb matematika-tankönyvét azonban, amely ugyan az elemi aritmetikák anyagát adta elő, de azt a legjobb európai színvonalon és ma is érthető magyar nyelven, Maróthi György adta ki Debrecenben (1743). Hozzátehetjük, hogy Hatvani István pedig valamivel utóbb (1757), alighanem elsőnek ismertette hazai közönség előtt a valószínűségszámítás elemeit, a halálozás és átlagos életkor terén.

Ének, zene

A református kollégiumok nagy diákkollektíváinak sajátos énekkultúrája is ekkoriban kezdett kibontakozni. Eredetileg úgy, hogy a kivonuló diákok temetésen halottas éneket, egyházi ünnepeken dicséreteket, zsoltárokat énekeltek – eleinte csak egy szólamban, hallás után. A reformot e téren is a debreceni Maróthi György kezdeményezte, aki közzétette a Szenci Molnár-féle zsoltárkönyvet (1740), az első magyar zeneelméleti tanulmány kíséretében, valamint a négyszólamú francia zsoltárkönyv egy 16. századi változatát, újjászervezte az énekkart, és bevezette a kotta szerint való pontos, többszólamú „harmóniás” éneklést. Már e változtatás is a helyi ortodoxia nagy megbotránkozását váltotta ki. A további fejlődés fő akadálya azonban az volt, hogy a református egyház hagyományosan a botrányos könnyelműség jelének tekintette, szigorúan tilalmazta a hangszereket, és ezzel kikapcsolta önmagát a hangszeres zene hazai fejlődéséből. A kollégiumi dalkincs – a valamivel későbbi melodiáriumok tanúsága szerint – nemcsak egyházi énekeket, hanem világiakat, főleg diákos műdalokat is tartalmazott. Népdal jellegű anyagot azonban alig. Alapvetően ugyanis a második szint, az egyszerűbb nemesség és a kapcsolódó egyházi értelmiség sajátja volt.

Képzőművészet

Eleinte a szerzetesrendek és mindenekelőtt a jezsuiták vitték a fő szerepet a templomok építésében és belső terének új, dekoratív kiképzésében. Fényűző anyagok alkalmazásával, márvánnyal, aranyozással, gazdag stukkódíszekkel, oltárokkal, szobrokkal, képekkel olyan Összhatást értek el, amely valóban képes volt lenyűgözni az embereket. Eger 1717–1734, Kolozsvár 1718–1724 közt kapott új jezsuita templomot. Az egri az évtizedeken át, haláláig ott élt Giovanni Battista Carlone műve volt, akár a debreceni Szent Anna- (1721) vagy a miskolci minorita templom (1729).

H. Balázs Éva

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Debrecen szabad királyi város népességét polgárként tüntették fel, holott túlnyomó többsége paraszt volt. Az a város, melyben 5–10%-ban van jelen a nemesség, s amelyben nagyszámú zsellér él, a klasszikus városfejlődés nyomán elképzelt városmodelltől igen messzire esik. Mégis a felülről, a nemesi szférából lefelé irányuló mozgás, a földnélküli, bérmunkát vállaló zsellérek városba törekedése vitathatatlanná teszi a szabad királyi, a püspöki és a mezővárosok fontosságát. Látnunk kell azt is, hogy az udvar politikája a városfejlődést –, már csak a rendi erők ellenében is –, elő kívánta mozdítani. Itt sokszor hivatkozunk a „magyar szakértő” Borié államtanácsos javaslataira, arra, hogy a klérussal, a világi nemességgel szemben a városi polgárságot is –, a jobbágy mellett –, az állam támaszának tekintette. A városok számát szaporítani, súlyukat az országgyűlésen –, amíg egyáltalán volt – növelni kívánta. Bécs célja a városok tőkeerejének javítása volt. Pénztőkéjüket a városok fordíthatták volna ipari célokra –, nem ezt tették. Ahogy a nemesi családoknál az adós és a hitelező személye gyakran azonos volt, ezt tapasztaljuk a városoknál is. A kamatra kihelyezett és korántsem a polgári fejlődés javát szolgáló tőkéket a városok vezetősége elvonta a vállalkozóktól: csak állami protekcionizmust igényelt, ő maga nem nyújtott támogatást.

A szabad királyi városok gazdálkodásának negatív eredményű vizsgálata után időszerű lenne azon települések vizsgálata, melyek városba illő üzemeket, nagy manufaktúrákut, fabrikákat tartottak fenn. A főrangú vállalkozások, több száz, több ezer munkást foglalkoztató üzemek nemegyszer az uralkodó család vagyonát gyarapították, és úgy tűnik, nem illeszkedtek funkcionálisan a korabeli magyar társadalomba.

Mária Terézia uralkodása idején a városfejlődést nem a polgári vállalkozó, nem a tőkeerős kereskedő személyével, üzemével, boltjával illusztrálhatjuk. Öt évvel a teréziánus korszak után Pozsonyban 236 egyházi személy, 528 nemes, 117 honorácior, 1425 polgár mellett 5877 zsellér élt. Sapienti sat! A város mint állami bevételi forrás is rendkívül gyenge. Egyetérthetünk Marczali pesszimista álláspontjával: „Fogyasztási adó nincs, tehát csak az egyenes hadiadó mutathatja a kulcsot… A szabad királyi városok portái 1780-ban az összes portáknak alig képezik 11-ed részét…, ebből az következik, hogy az iparos és kereskedő szabad királyi városoknak népessége lélekszám szerint átlag csak annyi adót fizetett, mint a vidéki nyomorult adózó jobbágyság.” „Akár szegénységét, akár önzését bizonyítja ez a városoknak, …egyedülálló eset ez.”[28]

Tanulságul annyit levonhatunk, hogy ha Magyarország korszerű fejlődését a nemesség rendi szemlélete akadályozta, nyilvánvalóan a városok sem mentesíthetők a felelősség alól. Európában példa nélkül áll az is, hogy az éppen a hetvenes években fellendülő Pest és Buda kivételével évtizedekig stagnál a városok lakosságszáma. E pangásból, a gazdasági-vállalkozási lelemény csekély voltából következik, hogy a hatvanas évek még kedvező álláspontját Bécsben is kedvetlenség és bizalmatlanság váltotta fel. A városok annyit kaptak, amennyit érdemeltek: a zömmel németajkú városok sem a hazai fejlődésnek, sem a monarchia fejlődésének nem váltak támaszaivá. Pedig sok kedvező momentum támogathatott volna lendületesebb fejlődést. A kortárs utazók egyöntetűen emlegetik, hogy bár az utak nagyon rosszak, sehol ilyen zavartalanul nem lehet utazgatni. A zavartalanság úgy értendő, hogy belső vámok, hídpénzek, zaklató hatóságok alig állanak a forgalom útjában. Míg a környező országokban az egyes territóriumok között határvám akadályozza a gyors átkelést, itt a megyék, az országrészek között nincs semmiféle korlátozás (a szűkebben vett Magyarországon belül). Évente 1600 belföldi vásárt emlegetnek. A vásárt immár nem tarthatták vasárnap, de Debrecenben, Pesten ezer számban állnak a „standok”, ezer számmal érkeznek az áruval, zömmel mezőgazdasági áruval a szekerek.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A királynő azonban nem állt el szándékától, mindössze annyiban engedett módosítást, hogy 1770-ben kiadott erdőrendtartásában a vármegyéket csak erdőfelügyelő alkalmazására hívta fel, a kamarai birtokoknak s a szabad királyi városoknak viszont meghagyta, hogy kecskéknek onnan való kitiltásán túl méressék fel erdeiket, osszák vágási szakaszokra, ennek megfelelően rögzítsék a forda idejét, s a kivágott részeken gondoskodjanak a felújításról, ami természetes és mesterséges úton is történhet, magfák hagyásával, illetőleg magvetéssel vagy csemeték ültetésével. A fában szűkölködő Debrecen valóban jó példát adott ezek megvalósítására, a vágást csak télen engedte meg ölszámra való felosztás alapján, s az újonnan sarjadó részekre tiltotta legelő jószág hajtását hat esztendeig, amíg az ott komoly kárt okozhatott.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Kosáry Domokos

A türelmi rendelet

A türelmi rendelet következményeihez tartozott, hogy a cseh és morva protestánsok, egyházi életük újjászervezése során, II. József hozzájárulásával Magyarországról kértek és kaptak lelkészeket, részint szlovákokat, de jó néhány magyart is. Csehországban 1784-ben 33 olyan magyar református lelkész működött, aki a sárospataki kollégiumban nevelkedett. Ugyanakkor cseh és morva ifjak pedig Magyarországon, főként Debrecenben kapták teológiai képzésüket.

Középiskolák

Valamennyi református kollégium közül továbbra is Debrecen a legjelentősebb és legnagyobb. Az 1790-es évek küszöbén már mintegy 2300 diákja volt, akik közé azonban még mindig beszámították az elemistákat, de a 378 tógátust is. A diákélet folyt a hagyományos keretek között. A kollégium anyagi bázisa is megmaradt. sőt növekedett. Az a kérdés, hogy a kasszát mint a hitel és vele a hatalom forrását ki, hogyan tartsa kezében, mind nagyobb szerepet vitt a világiak, nemesek és az egyháziak élesedő ellentétében. Ha a négy tanár közül a konzervatív Sinai Miklóst nézzük, aki nagy filológiai felkészültsége ellenére merev egyházi dogmatizmust képviselt, a Biblia történeti elbeszélésanyagát a tudományos kutatással egyenértékűnek tekintette, és Schlözer göttingai lapja szerint „az úgynevezett egyetemes történet”[29] előadásában tizennyolc év alatt csak a középkorig jutott, akkor hajlamosak leszünk ezt az ellentétet úgy értelmezni, mintha itt egyértelműen a reakciós egyházi ortodoxia és a haladó nemesi felvilágosodás került volna szembe egymással. Kissé más lesz azonban a kép, ha a valóban legjelentősebb egykorú tanár, a kitűnő természettudós Hatvani István működését vesszük szemügyre. Hatvani – mint vagyontalan értelmiségi – kezdettől, egész életén át az egyházban látta azt az otthont és védő keretet, amely munkáját lehetővé teszi, és amelynek ő viszont lojalitással tartozik. Nem meglepő, hogy Hatvani öregkorában is az egyháziak oldalán állt a világi urakkal szemben, akiknek nemcsak felvilágosult vagy éppen deista hajlamait nem szerette, mert azokat sem szerette, hanem nagyon is határozott rendi, nemesi nemesi hatalmi igényeiket sem, amelyeket jól megérzett minden kurucos vagy korszerű szólam mögött. A fausti szerepéről szóló legendákról és mendemondákról kutatóink kimutatták, hogy utólag, később ráruházott, babonás történetek. Maga az „ördöngösség” vádja azonban már régebben, akkor szárnyra kelt, pontosabban: mögötte, túl azon, ami a tudós kísérletezőnek az akkori világban elkerülhetetlenül kijárt, a csúfolódás („kilátszik a lóláb”), ezúttal nem annyira vásott diákok, mint inkább politikai ellenfelei,a világi nemesurak részéről, akik oly hagyományos biztonsággal tudták forgatni a gúny fegyverét. A természettudományos műveltség és vallásosság összefonódása, amely a felvilágosodás kezdő szakaszában sokak jellemzője volt, nem csökkenti Hatvani érdemét abban, hogy nemzedékeket nevelt a természettudományok ismeretére. Azon, hogy a református kollégiumi oktatásnak a maga korában legpozitívabb alakja volt, még az sem változtat, ha tudjuk, hogy a kormányzat tanügyi reformtörekvéseivel szembeni ellenállásnak az a fajtája, amelyben neki is része volt, bármely érthetőnek tekintjük, alapjában véve mégis hátráltatta Debrecenben min a filozófia, mind pedig azon reális tudományok térhódítását, amelyek hazai meghonosítása, fejekbe ültetése egyébként Hatvani fő életcélja volt.

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

A protestáns nyomdászat fő központja időszakunkban is a debreceni városi nyomda maradt, amely főleg egyházi és iskolai kiadványokat állított elő, a teréziánus időszak végén is még sok nehézség között. Majdnem bezárták, mert 1774–1777 közt állítólag 23 könyvet nyomott ki engedély nélkül.

Könyvtárak

A protestáns egyházi-iskolai könyvtárak, mint a debreceni kollégiumé, ekkoriban mintegy 20 ezer kötettel, vagy a késmárki, pozsonyi evangélikus líceumé, ugyancsak fejlődést mutattak, de részben a hivatalos korlátozások miatt, részben pedig anyagi erőforrásaik fogyatékosabb volta következtében nehezen tudtak a külföldi anyaggal megfelelően lépést tartani.

Társadalomtudományok

Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787).

Természettudományok

A felvilágosult orvostudomány főbb hazai képviselői közül kiemelhetjük Weszprémi Istvánt, aki a bécsi J. N. H. Crantz munkája nyomán kiadta az első magyar bábakönyvet (1766). Az ugyancsak debreceni Csapó Józsefet, a gyermekgyógyászati irodalom hazai úttörőjét (1771). Borsod megyéből a második bábakönyv (1772) szerzőjét, Domby Sámuelt, valamint az orvos-meteorológus Benkő Sámuelt. Erdélyből Mátyus Istvánt, egy diaetetikai munka szerzőjét. Az egyetem új orvoskarának bécsi nevelésű tagjai közül Plenck József Jakabot, aki sebészeti munkákat írt, majd Rácz Sámuelt, több magyar népszerűsítő szakkönyv szerzőjét. Az új hazai orvoskar első 180 végzett növendéke közül, aki időszakunkban elhagyta az egyetem falait, ugyancsak több jeles szakember akadt. Így Huszty Zakariás Teofil pozsonyi orvos, az osztrák gyógyszerészeti előírások bírálója és egy nagy orvosrendészeti munka (1786) szerzője.

A hazai gyógyszertárakat illetően három főbb változást kell megemlítenünk. Az első a mennyiségi növekedés volt. 1747-ben 48, a 18. század már mintegy 193 patika működött Magyarországon. A második a szakmai színvonal emelkedése. Korábban a gyógyszerészek csak kivételesen rendelkeztek egyetemi diplomával. Többségük céhbeli, vagy mint ma mondanánk, ipari tanulói, képzést kapott. Most az új orvoskar vette át a gyógyszerészek képzését. Igényesebbek lettek az előírások és az ellenőrzési módszerek is, A harmadik változás végül az volt, hogy míg korábban a legtöbb patika szerzetesrendek, főleg a jezsuiták kezén volt, időszakunk folyamán a világi, polgári gyógyszertáraké lett a túlsúly.

A kórházak még mindig főként munkaképtelenek, nincstelenek menedékei voltak a városi orvos irányítása alatt. De lassan feltünedeztek már újabb igények is. Mindenekelőtt az, hogy az orvosképzést is szolgálni tudják. Ez volt az eleinte szerény keretek közt induló egyetemi klinika feladata, amely először Pesten, a volt jezsuita rendházban kapott korszerűbb elhelyezést (1784). A Régi Polgári Kórház számára, amely Pestnek eddig egyetlen kórháza volt, 1781-ben kezdtek új székházat építeni a mai Rókus Kórház helyén.

A biológia, méhében olyan ágakkal, mint a növénytan és az állattan, egyrészt még az orvostudományon belül növekedett. Ezt képviselte egyebek közt a debreceni Csapó József, egy magyar gyógynövényszakkkönyv (1775) szerzője, az egyetemi füvészkertet berendező Winterl József Jakab orvostanár, vagy az utóbbi kollégája, Plenck József Jakab, aki 1788-ban kezdte közzétenni latin munkáját a gyógynövényekről. Ez az orvosbotanikai vonal az egyetemen találkozott azzal a másikkal, amely eleinte a bölcsészeti karon alakult ki az „általános természetrajz” (állattan, növénytan, ásványtan) tanára, Piller Mátyás körül. Piller immár Linné rendszerét követő tankönyve (Elementa historiae naturalis. 1775) kivonatos fordításban volt az első magyar nyelvű természetrajz (1783) Molnár János tollából. A biológia harmadik ága szintén az egyetemen futott össze az előző kettővel. Ezt az agrártudományokon belül Mitterpacher Lajos növénytani munkássága képviselte. Az első magyar nyelvű élettant Rácz Sámuel orvostanár írta (A physiologiának rövid summája. 1789). Ezzel egy időben jelent meg az akkor Lembergben tanító Martinovics Ignác német élettana, amelyen a régebbi és újabb francia materialisták, La Mettrie és Holbach hatása is felfedezhető.

Időszakunkban a kémia is még más, nagyobb gyűjtő burkokon belül fejlődött. A hazai kutatásnak mégis igyekeznie kellett arra, hogy lépést tartson azzal a nagy előreugrással, amely az európai kémiát a 18. század második felében, főleg Lavoisier új eredményei és a flogiszton-iskola bukása nyomán jellemezte. Az első ily hagyományos keret a régi filozófia, közelebbről a fizika oktatása volt. Hatvani István is e címen végzett kémiai kísérleteket Debrecenben.

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

De ide sorolhatók, sajátos színeikkel együtt, a debreceni költők is. Földi János (1755–1801), aki 1784 után mint pesti orvostanhallgató Kazinczy híve lett, és főleg műfordítással, verstani tanulmányokkal foglalkozott. Fazekas Mihály (1766–1828), aki hadi szolgálata közben, a török háború idején írta első verseit, figyelő szeretettel a közkatonák iránt, határozottan antifeudális magyar jozefinista volt és maradt. S végül a legtüneményesebb ifjú költői tehetség: Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) is, akit Földi hozott kapcsolatba Kazinczyval. Csokonai mindössze 17 éves volt a jozefin rendszer bukásakor. De máris gyors lendülettel kezdte maga mögött hagyni az iskolás klasszicizmust és alaprétegét: a debreceni kollégium vaskosan komikus diákköltészetét. S ha a tartalmi korszerűség és a stílus tudatossága terén még el is maradt a nála idősebb Kazinczy és Batsányi mögött, sokszínű, tiszta lírai vénájával már ekkor is legalább egy szinten állt velük.

Benda Kálmán

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

A szervezkedés

Alig néhány hét múlva már Nagyváradon, Debrecenben és Egerben fogták el a „forradalmi versek” másolatait.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Magyarországra a zarándi úton kívül még két út vezetett. Az egyik végig kiépített, kövezett, Kolozsvárt Debrecennel kötötte össze Somlyón át. A másik, a SomlyóNagykároly útvonal már csak részben volt kövezett.

A nagybirtokosok is törődtek azzal, hogy árugabonájukat és gyapjújukat és más, eladásra szánt termékeiket az árugyűjtő-elosztó központokig, majd a piaci gócokig vagy a folyami révekig épített úton tudják eljuttatni. Ezeket jobbágyi roboterővel építtették és tartatták karban.

A tengelyen szállítást nem kizárólag a magas fuvardíj drágította, hanem az is, hogy a Ludovika úton az építtető tőkés Vállalkozás útvámot szedett. A nagybirtokos földesúr pedig a birtokán átmenő utak, patakokat és folyókat átívelő hidak, birtokain levő révek használatáért, Erdélyben még a folyókon, patakokon áthajtott állatok után is, feudális tulajdonjogából folyóan az országban mindenütt vámot szedett az áthaladó fuvarostól. Megannyi, az áruszállítást, a bel- és külkereskedelem fejlődését hátráltató feudális gát, amelyek sorából nem maradhat ki a jobbágyerővel végeztetett, a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel kicsikart, és már csupán emiatt is rossz minőségű, hozzáértés nélkül végzett útkarbantartás említése sem.

A fuvarozás önálló foglalkozássá lett. A földművelő jobbágyok közül is sokan vállaltak – kiegészítő keresetként – bérfuvarozást, különösen a főbb piaci gócokat (Pest, Debrecen) összekötő utak közelében fekvő községekből, az ország nyugati határmenti községeiben és a bortermő vidékeken. Nem csekély szerepet játszott azonban az uradalmak áru-, főként árugabona szállításában a jobbágy hosszúfuvarja, és 1848 felé haladva egyre növekvő mértékben a nagybirtokos által konvenciós kocsisként felfogadott jobbágy teljesítette fuvarozás is.

A fuvarozásnál sokkal olcsóbban és jelentősen nagyobb tömegű gabonát, de más terméket is lehetett szállítani a lóvontatású hajón. Elsőként Komárom vált a gabonakereskedelem és a vontatóhajón történő szállítás gócává. Vezető szerepét ebben az üzletágban egészen a gőzhajózás kezdetéig megőrizte. Szorosan Komárom nyomában járt Győr. Pest szerepe a gabonaszállításban ekkor még kisebb jelentőségű volt emezekénél. Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé. 1802-ben megnyílt a Ferenc-csatorna. Ettől kezdve a Tisza mellett fekvő Törökbecse a délvidéki uradalmak gabonagyűjtő, forgalmazó és a Duna felé szállító központjává lett. Most már nem csupán a Dunántúlnak a Dunával határos vagy közel fekvő megyéi (Bács, Baranya, Tolna, Pest, Komárom, Gryőr, Pozsony és Nyitra), hanem a Duna–Tisza közén, a Délvidéken, főleg a Torontál és Temes megyében levő uradalmak is részesedhettek a gabonának a Dunán fölfelé és délre, a Török Birodalomba történő szállításában. A Tisza szabályozását követően, a Maros, a Béga-csatorna, a Tisza–Maros szögének megyéi (Arad, Csanád, Csongrád), a Dráva, a Száva és a Kulpa szabályozása révén pedig Krassó, Pozsega, Szerém, Verőce megyék uradalmai is bekapcsolódtak az árugabona vízi szállításába. Fiumére a kormány sokat költött, hogy virágzóvá tegye. II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban. Fiume amiatt is fontos volt, mert a másik három adriai kikötő, Zengg, Porto Ré és Buccari közül az utóbbi kettő nehezen megközelíthetősége miatt nem jöhetett számításba, Zengg pedig csak az 1830—as évek vége felé tett szert jelentőségre.

A gabona Zimonyból a Száván jutott el Károlyvárosig, majd onnan az ismert módon Fiuméig, ám a tengerparti kikötőnek szánt gabonát egy évnél rövidebb idő alatt nem lehetett odaszállítani. Nem csupán a vásárlási és fuvarozási szerződésekhez szükséges időmennyiség miatt, hanem elsősorban azért, mert a Száván és a Kulpán nagyobb hajók csak tavasszal és ősszel járhattak. Csupán a Bánságban már kora tavasszal feladott búza jutott el még ugyanabban az évben a tengerpartra, a később feladottaknak Károlyvárosban kellett megvárniuk a tavaszt.

Végül, de nem utolsósorban a határőrvidék parti taxái is drágították a gabonaszállítási költségeket. Időnként pedig a tengerpart felé tartó gabonás hajók feltartóztatása – különösen háborús időkben, vagy éppen amikor ínséges év járta a határőrvidéket – nehezítette a tenger felé irányuló gabonaforgalmat. Fiume 1804 után kezdett veszíteni jelentőségéből. Ekkor jelent meg ugyanis az európai piacon a versenytárs, az olcsó, úgynevezett odesszai gabona.

A közlekedésben a minőségi változás kezdetét az 1817., illetve az 1823. évi kezdetek után az 1830. szeptember 17-e óta – az Első Dunai Gőzhajózási Társaság (Erste Donau Dampfschiffahrtsgesellschaft = DDSG) 1829. március 13-i megalakulását követően – rendszeressé váló gőzhajón szállítás jelentette. Nagyobb mennyiséget sokkal rövidebb idő alatt lehetett eljuttatni rendeltetési helyére, mint a lóvontatású hajóval, nem is szólva a szekérfuvarozásról. Míg a lóvontatású hajó útja az Al—Dunától bécsig 3 hónapot igényelt, gőzhajóval 8 napig tartott. A Pest és Bécs közötti út megtételéhez a lóvontatású hajónak 4–5 hétre volt szüksége, a. gőzhajó 2–3 nap alatt célhoz ért. A tömegméretű gabonaszállítás azonban teljes lendülettel csak az 1840-es évek elején bontakozott ki, amikor gőzhajók vontatta, nagy befogadóképességű uszályokat használtak erre a célra is. Más jellegű hajókat építettek élőállat-szállításra. Az uszályok alkalmazása révén a szállítási költségek a gabonánál és az élő állatnál az előző évtizedekbelieknek a felére csökkentek. Az állatszállítás ideje a felhajtáséhoz képest egynegyedére zsugorodott össze.

A gőzhajón lebonyolított áruforgalom gyarapodásáról ad ízelítőt a DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalmi adatait tartalmazó táblázat:

A DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalma (1835–1847)
Év Hajó (db) Uszály (db) Utas (fő) Az áru súlya (bécsi mázsa)
1835 5 17 727 38 529
1837 10 47 436 97 991
1840 19 125 293 368 683
1844 29 19 555 864 1 083 354
1847 41 101 825 517 3 184 778

Az 1840-es évek végén Pesten északi és déli irányban évente 1000 gőzhajó haladt át. Jelentős részük ki is kötött. Az ország áruforgalmának egyre nagyobb része ekkor már Pesten bonyolódott le. A gabonakereskedelemnek azonban a gőzhajózás megindulásától a vasúti szállítás elterjedéséig, ami majd csak a kiegyezés idejére következik be, Győr marad a központja. Gabonaforgalma olykor négyszerese volt a pestinek. 1846-ban a győri Duna-ágon összesen 4 millió 987 ezer pozsonyi mérő (p. m.)[30] gabonaféle érkezett a városba. Ennek kétharmadát tovább szállították a mosoni Duna-ág felé, a többit győri raktárakban helyezték el. Az 1830-as években láttak neki a város Duna felőli bástyafalainak fokozatos lebontásához és helyükre 2–3 alacsony emeletsoros, apró ablakos gabonaraktárak építéséhez. 1848 előtt már 147 raktárépület sorakozott egymás mellett a győri Duna-parton. Egy-egy gőzhajórakománnyal átlagosan 8–10 ezer p. m. gabona érkezett a városba, de akadt 10 ezer p. m.-őt meghaladó szállítmány is.

A gőzhajózás élénkülést hozott a Dunán dél felé tartó áru- és személyforgalomban is, bár ez csupán egynegyedét tette ki az észak felé tartónak. Dél felé Galacon át főleg bort és hamuzsírt szállítottak.

A Szávai Gőzhajózási Társaság megalakulását követően Zimony és Sziszek között a Száván is megindult a gőzhajóforgalom. Sziszekig nagy hajók, onnan 30–40 mázsa teher szállítására alkalmas dereglyék szállították tovább az árut Károlyvárosig. A Kulpán ekkor már szintén volt hajóforgalom, de csupán kis befogadóképességű hajókon.

A gőzhajózással meggyorsult és olcsóbbá vált áruszállítás növelte a kereskedelmi tőke forgási sebességét, hozzájárult a kereskedelmi tőke nagyobb mértékű felhalmozásához, előnyére vált a kikötővárosok fejlődésének és jelentős ösztönzője lett annak, hogy Magyarország fő kiviteli termékeiből és nyersanyagaiból az eddiginél nagyobb tömegű legyen a termelés.

A közlekedés forradalmasításának általánossá válását világszerte a vasút jelentette; amely a hajózható folyóval nem rendelkező területekre is eljutott. És egymástól addig elszigetelt regionális piackörzeteket kapcsolt be az országos, illetve a nemzetközi áruforgalomba. Jelentősen hozzájárult mind az egyes országok egységes belső piacának létrejöttéhez, mind a nyugat- és kelet-európai országok közötti munkamegosztás lehetőségeinek az előző évszázadokhoz viszonyítva lényegesen jobb kihasználásához, mind pedig a vasúti áruszállítás elterjedésének nyomában a tőkés ipari fejlődés előbbre jutásához. A gőzmozdony vontatta vasút előnyei az ipari forradalom kibontakozását is segítették.

A gazdasági fejlődésnek addig a szakaszáig, amikor a vasutak már döntő szerepet játszanak az egyes országok gazdasági életében, Nyugat—Európa fejlett tőkés országai – Angliát kivéve – a 19. század második felében jutottak el, Kelet- és Közép-Európa államai a vasúthálózat építése terén náluk hátrább voltak. 1845-ben Angliának már 4087 km, Németországnak 2143 km, a Habsburg-birodalomnak 1846-ban mindössze 1512,8 km hosszúságú, gőzvontatásra alkalmas vasútvonala volt.

Vasútsűrűség Európában 1850-ben
Ország 100 000 lakosra 100 km2-re
jutó vasútvonalak hossza (km)
Anglia 39,3 3,4O
Németország 16,6 1,10
Franciaország 8,5 0,60
Habsburg örökös tartományok 7,8 O,50
Magyarország 1,7 0,10
Oroszország 1,0 0,01.
Forrás: Berend T IvánRánki György, Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században. Budapest, 1969. 94.

Az első gőzvontatásra épített vonalon a Habsburg-uralom alatt levő területeken az 1840-es évek elején indult meg a forgalom Bécs és Wagram között. A vonalat nemsokára továbbépítették Brünnig. Gőzvontatásra állították át a BécsBécsújhely vonalat, 1842-re Gloggnitzig továbbépítették és megnyitották a Bécstől a Lajta melletti Bruckig haladó vonalat is. A BécsBrünn közötti vonalhoz hasonló fontosságú volt Rothschild báró vasútépítési vállalkozása, a Kaiser Ferdinand. Nordbahn, amelyet Bécs és Krakkó összekötésére terveztek. 1829 óta Rothschild érdekeltségéhez tartozott a witkowitzi vasmű, ennek termékei szállítására kért és kapott vasútépítési kiváltságot. Ezen a vasútvonalon 1841 óta teherszállítás is folyt, és emiatt kezdte veszélyeztetni mind Brünn, mind pedig Magyarország érdekeit. Ezen a vasúton juthatott el Morvaországba – Brünn kikapcsolásával – az addig szekéren fuvarozott galíciai gabona. A Nordbahn eme szakaszának forgalomba kapcsolása után a magyar gabona is veszített a gőzhajón szállítás révén korábban szerzett időbeli előnyéből. A magas vasúti szállítási költségek miatt azonban a negyvenes években még nem veszített teret a bécsi piacon.

Eleinte az osztrák-német és cseh–morva örökös tartományokban is viszonylag kevéssé és lassan haladt a vasutak építése, részben amiatt, mert a tőke ekkor még félt a vasútépítési vállalkozástól, és az érdekeltek csak 4%-os állami kamatbiztosítás esetén voltak hajlandók befektetni pénzüket. Nem kis mértékben állta útját a vasútépítésnek a Habsburg-monarchiában általános tőkeszegénység. 1841 karácsonyán azonban a bécsi kormány állami üggyé nyilvánította a vasútépítést, amelyet ezután kamatbiztosítással is támogatott. A magánvasút-építés megélénkült, és maga az állam is vállalta vasútvonalak építését. Kübeck 1842-ben rendelte el a brünnprágai vasútvonal, ezen belül elsőként a brünnolmützi szakasz építését. A vízi szállításnál gyorsabb gőzvontatású vasút közlekedést forradalmasító szerepét az építés költségessége és a vízi szállítás olcsóbb volta miatt csak lassan, fokozatosan tölthette be. A magyarországi vasútépítés szükségességét, elsősorban a mezőgazdasági termények minél nagyobb tömegű és minél előnyösebb feltételek között történő értékesítése végett már az 1832–1836. évi országgyűlés haladó politikusai felismerték. Az 1836 : XXV. tc. meghatározta a magyar vasúthálózat építésének fő irányait, Pest központtal. A törvény is buzdította Sina György bárót arra, hogy 1836-ban előmunkálatokra engedélyt kérjen a Bécsből SopronbaGyőrbe, onnan Budára vezető vasút építése végett. Egy év múltával elnyerte az engedélyt. Ugyanebben az évben engedélyezték Ullmann Móricnak a Duna bal partján Bécsből Pozsonyba, majd onnan Pesten át Debrecenig haladó vasútvonal építését.

A legelső magyarországi vasút PozsonyNagyszombatSzered között még lóvontatással indult el az 1840-es évek elején. 1846-ban gőzvontatásra építve átadták a forgalomnak a PestPozsonyBécs vonal első, Pest és Vác közötti szakaszát, 1847-ben a PestDebrecen között tervezettnek a Pest és Szolnok közötti részét.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A belföldi állattenyésztők (főként az Alföld és a Duna–Tisza köze „szabadalmas" mezővárosaiban és Debrecen körzetében) és kereskedők által az örökös tartományokba hajtott nagy mennyiségű szarvasmarhán kívül a kormány támogatását élvező bécsi Fleischlieferungsgesellschaft is sok állatot vásárolt és szállított ki az országból.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben [[Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és [[Nagyszeben]]; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő [[Gyöngyös]], Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők. Paksot és Tolnát dunai réve és árutovábbító funkciója tette fontossá. Tolna azonban a helybeli kincstári dohányraktárakat bérlő, a kincstár számára felvásárló – egyébként a debreceni raktárt is bérlővel azonos – kereskedő által Tolna és Baranya megyében beszerzett dohány gyűjtőhelyeként, valamint a megye széles vonzáskörzetéből vásáraira felhajtott szarvasmarhák forgalmazása révén nevezetes piaci gócpont volt.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Ruzsás Lajos

Az állattenyésztés

A rideg tartásnál a szarvasmarhát télen-nyáron a szabadban tartották a nagy legelőterületeken (Jászság, Nagykunság, Debrecen, Szeged határa, Arad, Csanád megye, folyók árterei). A szabadban tartott állatok szaporulata révén jutottak a jobbágyok – betanítással – kezesállatokhoz, amelyek gazdálkodásukhoz az igaerőt szolgáltatták. A rideg tartás fő célja azonban a vágóállatnyerés volt.

A földesúri major és a paraszti tanya

A Tiszántúl és a Duna–Tisza közének déli részén (Békés, Csongrád, Bács megyében) gabonatermelés, a Duna–Tisza köze középső részén (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Kalocsa) gabonatermeléssel vegyes szántóföldi kertes gazdálkodás, a jászkun pusztákon és Debrecen határában állattartás volt a tanyák elsődleges funkciója. A földművelés kisebb szerephez jutott.

Az 1840-es években már jelentős volt az állandóan tanyán élők száma. Összetételük a tanyás gazdálkodás jellegétől függött.

A túlnyomóan földművelő gazdálkodást folytató területeken a majorosok, a kertészek, a gazdák nőtlen fiai laktak a tanyán. Ezekben a régiókban gyorsan nőtt a tanyák száma. Ahol gyümölcs- és szőlőgazdálkodás volt a termelés fő ágazata, ott a gazda is a tanyára költözött. Ezeken a helyeken a legélesebb a városi lakóhely (ház) és az üzemhely (tanya) elkülönülése, de az elválás véglegessé 1848 előtt még Szegeden sem lett, ahol pedig a lakosság jelentős része lakott állandóan a tanyán.

A lakóház és tanya szétválásának legtöbb esetben a belső (városi) és a külső (határbeli) telekjárandóság jogi egysége állta útját. A mezővárosi, falusi közösségek is tiltották az adófizető gazda tanyára költözését, többek között a communitás adóbevételeinek csökkenésétől is félve.

A tanyás gazdálkodásban 1848 előtt az állattartó szállástól a gabonatermelő, monokultúrás földművelésen át a munkaigényes kertgazdálkodásig minden mezőgazdasági ágazat megtalálható. Ugyanakkor funkcionális szempontból az 1848 előtti évtizedekben jól megkülönböztethető egymástól a földesúri major és a tanya. A kettő közötti különbség elmosódása majd 1848 után következik be.

A paraszti tanyás gazdálkodás létrejöttének feltétele aránylag nagy kiterjedésű határ, amely lehetővé teszi a szántóföld, a legelő és a rét területének elkülönítését (Debrecen, Szarvas, Gyula, Szeged, jászkun városok). Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb. birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást. Földesúri falvak és mezővárosok esetében pedig ezenkívül a jobbágyi és földesúri földek területi elkülönítése is (Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely); s ehhez csatlakozóan a határ egészén vagy annak egy részén a szántóföld egy tagban és kellő nagyságban való kiosztása, a tanyai földek mentesítése a legeltetési szolgálattól.

Mindezek a feltételek az Alföldön sem voltak meg együtt, és főleg nem mindenütt. A tanyás gazdálkodás sok helyen nem terjedt ki a gazdasági egységek egészére.

Néhány esetben az 1836:VI. és XII. tc. 13. és 14. §-ai alapján végrehajtott tagosítások és legelőelkülönítések gyorsították a tanyásodás folyamatát, és új irányú fejlődést jeleztek. Az 1840-es évek végén a tanyás gazdálkodás területe hét megyében (Bács-Bodrog, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Pest-Pilis-Solt, Szabolcs) és a két szabad kerületben hozzávetőlegesen két és fél millió kat. holdra becsülhető (mintegy 14 375 km2). E megyék egész területe 23 650 km2 lévén, a tanyás gazdaságok itt a. terület hozzávetőlegesen 60%-át foglalták el.

A művelés extenzív vagy munkaigényes módja – láttuk – tájegységenként és a művelt mezőgazdasági ágazat jellegétől, a lakosság jogi helyzetétől, sűrűségétől, a természeti adottságoktól függően többé-kevésbé egymástól eltérően alakult. A táji típusok kialakulásában fontos szerepet játszottak: a piaci helyzet, a közlekedési és a szállítási viszonyok. Ez is magyarázza, hogy a gabona, gyümölcs, szőlő termelésére; leginkább a Duna–Tisza közének, Kalocsa környékének paraszti üzemei rendezkedtek be. A legelőgazdálkodás ugyan ezeken a területeken is fennmaradt, de a más irányba mutató fejlődés tendenciái már 1848 előtt világosan felismerhetők. A Tisza szabályozása előtt szállítási szempontból hátrányosabb helyzetű Jászság, Kunság, Hajdú kerület a legextenzívebb állattenyésztés központjai, amelyek – Debrecent és környékét kivéve – csak a közvetlen szükségletek céljaira termeltek gabonát. Debrecen környékén az 1840-es évekre már nagyobb arányú kukoricatermelés folyt, amely megvetette a paraszti árusertés-hizlalás alapjait.

Benda Kálmán

A népesség száma

1793 közepes termést hozott, 1794-ben azonban minden korábbit felülmúló országos aszály következett. Már májusban „minden környékről jött levelekben azt a panaszt olvasom – írja a Magyar Hírmondó szerkesztője –, hogy februáriustól fogva vagy teljességgel semmi, vagy igen kevés eső volt, hogy a nagy szárazság miatt az őszi vetések ki nem hányhatták jól a kalászokat, hogy máris megsárgultak, hogy a szénát termő réteken a füvek töveikről mind kiégtek, … hogy a terméshez legkevesebb reménység sem lehet”.[31] Júliusban „már a szőlő is mind megfonnyad”.[32] A Hajdúságban „mind a kaszálók, mind a vetések elégtek a nagy melegség miatt … Sokan egy szemet se láttak belőle. Még a szalmája is odavan az életnek.”[33] Amire nincs példa, a nagy szárazságban kiszárad az Ecsedi-láp. Békésben, Erdélyben már a marha is döglik, s Debrecenben a borjas tehenet a szokásos 40–50 forint helyett 5–6 forintért adják. Kiskunhalason már augusztusban kenyeret osztanak a népnek, s a búza köblének ára 3 máriásról 20 forintra emelkedik. Az Alföldön „sok helyeken füvet ettek az emberek, másutt kukoricacsutkát törtek lisztté, s abból csináltak pogácsát”.[34] Miskolcon leszedik a házakról a zsúptetőt, azzal etetik a jószágot. A szárazság és az ínség talán legnagyobb a Dél-Alföldön : kiszáradtak a kutak, járványok léptek fel. Versecen ötszáz embert, főleg gyermeket vitt el a himlő.

A kormány és a nagybirtokosok gabonát osztanak, de a szükséglethez képest csak nagyon kicsik a készletek, s a vetésre is gondolni kell. A száraz nyárra köszöntő szokatlanul hideg tél aztán egész sorokat vág az éhező, legyengült népességben. Szarvason, Tessedik Sámuel följegyzése szerint, „olly nagy rakásokban hevertek az állatok hullái s csontvázai, hogy még több mint kétezer kutya sem tudta a bűzlő dögöket elfogyasztani”.[35] Tavaszra kelve pedig feltámadtak a járványok, a dunántúli Babócsától az erdélyi Alvincig. Debrecenben emberek vonják a szárazmalmot, mert a lovak a gyengeségtől felállni sem tudnak. Az utazás leáll, mert nincs ló a váltásra a forspont helyeken.

Népsűrűség, települések, városok

Az ország legnagyobb városának, Debrecennek kereken 30 ezer lakosa van, a legkisebbnek, a Sopron megyei Rusztnak csupán ezer, ami kevesebb az átlagos alföldi falvak lélekszámánál. 20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van : Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

A zsidók számát az 1787-es összeírás is feltüntette, tehát itt a növekedést is lemérhetjük. Tizenhét év alatt számuk kereken 46 ezerrel emelkedett, ami 57 %-os növekedésnek felel meg, szemben az átlagos 12 %-os szaporulattal. A nagy növekedés az akkor meginduló bevándorlásokból adódott, amit jól mutat a zsidóság térbeli elhelyezkedése is. Elsősorban az északkeleti megyékben találjuk őket nagyobb tömegben, számuk 1787 és 1804 között majdnem megduplázódik, 25 ezerről 45 ezerre emelkedik. (Zemplénben és Ungban számuk 1804-re eléri az 5%-ot.) Másik központjuk az ország északnyugati része, Pozsony és Nyitra megye (itt él a korábban, főleg Morvaország felől bevándorolt zsidóság). Az Alföldön számuk a fél százalékot sem éri el. Erdélyben 1787-ben számuk nem haladja meg a 2500 főt, Horvátországban pedig még ennél is kevesebb. Zömük falvakban lakik, a városokban letelepültek száma 1787-ben 2500, 1804-ben 4700. Egyes városokban számuk erősen növekedett (így Pesten a 17 év alatt 94-ről 1464-re), egy sor város azonban még nem engedi be őket falai közé, így: Debrecen, Győr, Szatmárnémeti vagy az oppidumok közül Kecskemét.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz.

Vörös Károly

A városi funkciók átrendeződése

Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged. Az országnak e legnagyobb öt városa mögött, 24 ezerről 35 ezerre növekedett népességszámával, Buda a hatodik helyre szorult. A szabad királyi városi népesség lélekszám-növekedésének arányait tájegységenként vizsgálva továbbra is feltűnő az, hogy az Alföld (és kivált a déli Alföld) szabad királyi városai, amelyek a dunai szállítás révén bekerültek a gabonakereskedelem hatósugarába, nagyszabású, 75%-os, számszerűleg is több mint 100 ezer főnyi népességszám-növekedést vallhattak magukénak. Ezzel szemben a szabad királyi városi népesség összlétszáma, az ilyen városokkal különben is szegényesen ellátott Dunántúlon, 60 év alatt alig 10 ezer, az egész Felső-Magyarországon pedig (az ottani nagyszámú, bár egyenként túlnyomórészt kis népességű szabad királyi város ellenére is) alig 20 ezer fővel, 1786-hoz képest is csupán 15%-kal nőtt. A kép tehát még a szabad királyi városok csoportján belül is egyértelműen a gazdasági fejlődés új elemeihez, a gabona és általában a mezőgazdasági nyerstermények termeléséhez és forgalmazásához kapcsolódó, az abból kinövő új központi funkciók alapján fejlődő városok rohamos növekedését mutatja. A hagyományos központi funkciókat ellátó, elsősorban céhes iparos vagy bányavárosok népességének kisebb arányú fejlődése jól tükrözte itt – s ezen át országosan is – a még a feudalizmus viszonyaiban kialakult funkciókra épült város és az ennek megfelelő termeléshez igazodó polgári réteg egyre mélyebb válságát. Erdélyben a központi kormányszervek odaköltözésén túl nyilvánvalóan ugyanilyen, a belső kereskedelem fellendüléséből táplálkozó tényezők játszottak közre Kolozsvár erőteljes növekedésében. A nagy szász városok hozzá képest ekkor már elmaradó növekedése talán elsősorban azt jelzi, hogy e városoknak a román fejedelemségek felé irányuló iparcikkexportja hanyatlásnak indult. Erről (a fejedelemségekben erősödő külföldi versenyről panaszkodva) már a kortárs statisztikus, Kőváry is megemlékezett.

A városi népességszám-fejlődés területi tendenciáinak e képe – folytatva és erősítve a már a századfordulón bontakozó fejlődést – korszakunkon végig tehát egyértelműen a hagyományos, nagy múltú szabad királyi városok rendjének erős polarizálódását mutatja. Ennek során a fejlődés megkövetelte központi funkciók ellátására már csak egyre kisebb hányaduk látszik alkalmasnak. Olyan tanulság ez, mely végül is sejteti azt, hogy a hagyományos városi polgárságnak a korszerű polgárosodásba már csak egy része lesz képes bekapcsolódni, és az is elsősorban az újabban felemelkedő városokban. A hagyományos polgárság másik része (elsősorban a kereskedelem fő áramából kiesett, csupán a céhes ipar, illetve a szigorú feudális rendszer keretei közé szorított bányaművelés bázisán álló városokban) már gyenge lesz ahhoz, hogy kilépjen a polgári létnek a feudalizmustól örökölt kereteiből.

A gazdasági fejlődés erejének és lendületének a nemességet és a parasztságot átformálni kezdő hatása ugyanakkor érthetővé teszi, hogy az új igények számára csupán a bármennyire is fejlődő néhány szabad királyi város által ellátható központi funkciók már nem lesznek elégségesek. A feudalizmus válságának: gazdaság és társadalom átalakulásának igen jellemző jegyeként azonban e bővülő funkciókat már nem újabb szabad királyi városok, hanem mezővárosok, pontosabban: a mezőváros általános fogalmán belül a mezőváros bizonyos, lakosaik lehetséges tevékenységi körét illetőleg meghatározott jogosítványokkal rendelkező típusai, kategóriái fogják átvenni. Olyan városok, melyeket a mezőváros a parasztságról szólva ismertetett, még falusias jellegű és sokban agrárfunkciójú típusaitól megkülönböztetendő, már a kortársak is inkább polgárvárosnak, szabadalmas mezővárosnak neveztek. Ezek helyzetét, jogállását az inkább a jobbágysághoz kapcsolódó mezővárosoktól eltérően immár az egész helység függetlenségének valamely, az időleges kedvezményeknél már stabilabb, csupán egyszerű földesúri kezdeményezéssel már meg nem változtatható, olykor éppen királyi vagy királyilag megerősített privilégiumon alapuló volta jellemezte. Közelebbről megvizsgálva azonban az is kiderül, hogy e stabilitás, illetve az azt biztosító, helyenként már szinte a közjog szférájába felnyúló privilégiumok mögött kezdetben is bizonyos meglevő, és a privilégiumot, illetve az ez által biztosított nagyobb mozgási szabadságot (mindenekelőtt önkormányzatot és szabadabb vagyonbirtoklást) szinte kikövetelő központi funkció, vagy (földesúri kezdeményezések esetén) ilyenek teremtésének határozott igénye állott. Olyan központi funkciók voltak tehát ezek, melyek már többé-kevésbé sajátosan fejlett, nem falusias infrastruktúrára, s a falusitól elütő társadalomra támaszkodtak, illetve ilyet alakítottak ki. Ezáltal természetes bázisaiul szolgálhattak a századelőtől gyorsulva bontakozó mezőgazdasági árutermelés nyomán most kifejlődő új gazdasági, ekkor döntően kereskedelemszervezési igényeknek, melyek e helységeknek – mint a gazdaságtörténetről szólva láthattuk is – a piacközpontok, illetve az ekkor elsősorban ezek vonzóerejével összefüggésben alakuló új városi funkciók által most meghatározott városhálózatban is jelentős szerepet biztosítottak. Jelentőségüket jól érzékelteti, hogy a Magyar Királyság 1828-ban legjelentősebb 138 piacközpontja között 34 szabad királyi város mellett 62 polgárváros található (köztük mind a 8 püspöki polgárváros, 3 szepesi város, a 36 kamarai polgárvárosból 15 és a 8 szabad polgárváros közül 4). A 138 piacközpontból kiemelhető 57 különleges városi funkciójú helység között pedig 21 a szabad királyi és 33 a polgárváros. De ezek mellett ott is kialakulnak már nem falusias funkciójú központok, ahol különben a város gazdasági-társadalmi profilját továbbra is a hagyományos módon folytatott mezőgazdasági termelés határozta meg. Mert ilyen központi funkciónak kell tekinteni azt a, bár a hagyományos paraszti technikával dolgozó, s parasztbirtokosok földjein folyó, összességében azonban már nagyszabású mezőgazdasági árutermelést is, mely egy-egy nagy, még sokáig falusias külsejű s lakosai életmódjában továbbra is parasztos alföldi mezőváros emelkedésének szolgált alapjául, s amely a nagy, de egyetlen városközpont körül szervezett területen termelt és ott forgalmazott mezőgazdasági termék jelentős mennyisége révén a helység funkciójának minőségi, a városias felé mutató változását is megindította. Mindenesetre elégséges erővel ahhoz, hogy a feudalizmus bomlásának e végső stádiumában ezek a korábban – mint láttuk – népességszámuk gyors és nagy növekedésével kiemelkedő városok már legalábbis egyes valódi és újszerű városias funkciókat legyenek képesek hordozni. S így lesznek versenytársai az ilyen új funkciók hordozására elégtelennek vagy éppen alkalmatlannak bizonyuló régi szabad királyi városoknak, olykor éppenséggel már háttérbe is szorítva azokat nemcsak mint a város (még sokszor jogállásában is) új típusai, hanem funkcióikban is új központokként.

A negyvenes évek kortársa a mezővárosoknak ebbe a többnyire falusias városképe ellenére is nem falusias jellegű, immár polgárvárosnak nevezett kategóriájába a Magyar Királyságban 8 szabad polgárvárost, 36 kamarai polgárvárost, 8 püspöki polgárvárost és 82 úgynevezett földesúri jobbágyos polgárvárost sorol: összesen 134 települést, 900 ezer lakossal. Ide számíthatjuk továbbá a 6 hajdúvárost, a 16 szepesi várost és a Jászkun kerület 18 mezővárosát: további 40 települést, 237 ezer lakossal. A különbségek persze e különböző várostípusok jogállása között sem jelentéktelenek. A hajdúvárosok és a jászkun mezővárosok együttesei 1790-ben országrendiséget nyert nem nemes társadalmi réteg települési területének és életének központjai, melyeket döntően lakóik változatlanul paraszti jellegű termelése és ennek megfelelő életmód jellemzett. A szabad polgárvárosok magukat minden földesúri szolgáltatás és teher alól megváltották; ha bizonyos, már inkább csak jelképes örökletes földesúri jogok nem is annyira az úri hatóságot, mint inkább nem nemes voltukat még jelzik is felettük: így például bíráskodási szabadságuk sem egyértelmű. A püspöki, a kamarai és a földesúri polgárvárosok és lakosaik jogilag jobbágyi helyzetben, de olyan városi privilégium birtokában vannak, amely viszonyaikat örökös és állandósított feltételek közé rögzíti, és őket egyszer s mindenkorra meghatározott járadék fejében egyrészt a jobbágyság személy szerinti szolgáltatási terheitől már szabaddá teszi, másrészt – a továbbfejlődés nem kis tényezőjeként – biztosítja, hogy a polgár vagyonával, házával, földjével, szőlőjével többé-kevésbé szabadon rendelkezhessék, annak adásvételét és szabad örökítését is beleértve. Különbségeik ellenére is közös vonása helyzetüknek tehát az, hogy a feudalizmus közvetlen nyomása alól immár nemcsak időlegesen, hanem véglegesen is felszabadultak, a még meglevő feudális függést is egyre jobban eldologiasították, polgáraiktól eltávolították. Ezzel együtt az új vállalkozások számára kedvező feltételeket biztosítva lakóiknak, egyre több központi funkciót vonnak magukhoz. Ennek nem egyedüli tüneteként a negyvenes évekre jó részüknek városi tanácsai – mint úgynevezett rendezett tanácsok – bizonyos polgári ügyek elsőfokú megítélésére és a váltótörvényszéki ítéletek végrehajtására is jogosultként már a közhatalomnak is részeivé váltak. A fejlődés persze fordítva is értelmezhető. A regionális gazdasági fejlődés igényei ugyanis legalább annyira közrejátszottak abban, hogy e városok funkciói – és nyomukban infrastruktúrájuk és (a funkciók zavartalan ellátását csak szabadon tevékenykedve lévén képes biztosítani) társadalmuk – így átalakulhattak.

Gazdaság és társadalom, valamint az intézményrendszer, a jogi felépítmény szerkezetének dialektikus, kölcsönhatásos változása és ebben a szélesebb keret részeiként a helyi és a regionális erők szintén dialektikus érvényesülése a típusok és a funkciók eltérései ellenére is feltétlenül reális és immár legalábbis bizonyos vonásaiban valóban városias fejlődést eredményez. Ezt és ennek méreteit e városok népességszámának az 1780-as évektől az 1840-es évek elejéig végbement jellegzetes növekedése is bizonyítja. A növekedés a már a rendi társadalomba beépült Jászkun és Hajdú kerületek legteljesebben agrárjellegű, paraszti-falusiasnak megmaradt városaiban is igen nagy: összes népességük 100 ezerről 200 ezer fölé nőtt. A forrásanyag megmaradása folytán egyáltalán összehasonlítható többi város közül a négy legnagyobb szabad, tehát magát korszakunk folyamán gyakorlatilag teljesen megváltani képes polgárváros (Kecskemét, Nagykőrös]], Nyíregyháza, Szentes) esetén a növekedés még a 100%-ot is meghaladta. A földesúri polgárvárosok átlagában a növekedés csak 30%-os, de ez területileg már igen egyenetlenül oszlott el. A népességszám növekedése a Dunántúlon 88, a délkeleti Alföldön meg éppenséggel 100 %-os, a Dunántúlon 72 ezerről 136 ezerre, az Alföldön 57 ezerről 118 ezerre emelkedve. Ezzel szemben Felső-Magyarországnak akar a nyugati részein is a növekedés a csek körülbelül 50%-os arányok mellett mennyiségileg már sokkal szerényebb; a népességnek mindössze 56 ezerről 86 ezerre menő növekedését takarja, ezt is jórészt a kisvárosok között szétszórtan. Utóbbi tendenciával ellentétben a Dunántúlon és kivált a délkeleti Alföldön e növekedés nagy földesúri központokat hozott létre: Tatát, Pápát, Keszthelyt (csak e 3 hely népességszámának összes növekedése 20 ezer fő); illetve tovább erősítette például Gyula, Makó, Hódmezővásárhely, Nagyszentmiklós szerepét, ahol a gyarapodás 45 ezer főt jelentett. A kamarai polgárvárosok közül, melyek végül is a kamara személytelen, bürokratikus földesurasága alatt álltak, szintén a dél-alföldiek fejlődtek a legerőteljesebben. A tiszai kamarai kerületnek abban a négy városában, melyeknél időbeli összehasonlítási alappal egyáltalán rendelkezünk, a népesség 12 700 főről 33 ezerre emelkedett: csaknem 160%-kal. És így nőtt nagyra az ugyancsak kamarai polgárváros Miskolc, mely a negyvenes évek elején 29 ezer lakosával már felülmúlta Kassát, vagy a püspöki Nagyvárad, mely ugyanekkor 20 ezer lakosával Aradnál és Temesvárnál lett népesebb várossá.

Erdélyben sajátos módon – nyilván a mezőgazdasági árutermelés szűkebb lehetőségei és a településszerkezet kontinuitása folytán is – hasonló típusú városiasodási tendenciákkal nem találkozunk. Igaz, ennek észlelését a jóval szegényebb statisztikai adatbázis is korlátozza. A hagyományos városi központok: a szabad királyi városok, a 13 taksás privilegizált helység, a 3 nemes város és a 65 mezőváros mellett azonban – s ennyi még a kutatás jelenlegi állapotában is megkockáztatható – már nem jönnek létre újabb központok. Sőt: a meglevők népességszámában sem észlelhető rendkívüli, az átlagosnál erősebb gyarapodás. A kortárs erdélyi honismertető szerint azonban még a taksás helyek és a mezővárosok nagy része is csak nagyocska falu, melyeket csupán vásárjoguk emel ki. Voltaképpen a mezővárosi elnevezést is csak a nemes városok csoportja érdemelte meg. A negyvenes évekre Erdély népességének még csupán 8,7%-a (188 ezer fő) élt városban (ide számítva a taksás és nemes helységeket is).

Egészében azonban – ha csak a szabad királyi városokat, a különböző típusú polgárvárosokat és az erdélyi taksás és nemes városokat számítjuk is – kétségtelen, hogy a negyvenes évekre immár Magyarország teljes területén a több-kevesebb joggal városlakónak tekinthető, tehát vállamely központi funkciót ellátó településen lakó, s többnyire ténylegesen is e funkciók valamelyikéhez kapcsolódó népesség létszáma elérte a kétmilliót, az össznépesség körülbelül 13–14%-át. Ebből körülbelül 800 ezer fő szabad királyi varosokban, az ennek másfélszeresét, körülbelül egymillió 200 ezer főt kitevő népesség pedig legalábbis a közvetlen földesúri joghatóság alól már gyakorlatilag többé-kevésbé ugyancsak (sőt a hajdúk és a jászkunok esetén teljességgel) kiszabadult városi közösségekben élt.

A feudalizmus társadalmi szerkezetéből ilyenformán már kilépőfélben levő polgárvárosok erős fejlődése természetszerűen megváltoztatja egész nagy régiók központi funkcióinak elhelyezkedését, és ezzel együtt társadalmi arányait is. A régi szabad királyi városok e funkcióinak éppen a gazdasági fejlődés új, legdinamikusabb elemeiben támadnak veszélyes versenytársai. Ennek a veszélyét még csak növelte az, hogy a polgárvárosok jelentős hányada – kivált a Dunántúlon és az Alföldön – egyszersmind nagy uradalmi központ is. Ez egyrészt a környező táj uradalmi parasztságának adminisztratív központjává teszi a várost, melynek ugyancsak elsősorban uradalmon belüli forgalmat csak fokozzák a földesúr által a városi illetékbevételek fokozása érdekében is megszerzett vasártartási jogok. Általában ezek a tényezők azok, melyek e városokat központjaivá teszik azoknak a céheknek is, melyek ugyane fejlődés nyomán a társadalmi munkamegosztásnak a falun is meggyorsuló szélesedésére mintegy válaszolva, ám (a viszonyok általános fejletlenségére oly jellemzően) az új alapú igényt kielégíteni csak a még nagyon is feudális céhes szervezetekben képesen, most megalakulnak: részint helyben összegyűjtve az egy-egy széles régió számára elsősorban paraszti tömegcikkeket gyártó iparágak művelőit, részint idevonzva egyes olyan, egyedül vagy kevesedmagukkal is központi funkciókat ellátó iparosokat, mint például a kőművesek, lakatosok, részint pedig adminisztratív, illetve vásári központként szolgálva az egy széles régióban szétszórt kézműiparosság számára is. E városok fejlődése (éppen uradalmi központ voltuk folytán) élvezi a hatalmas nagybirtoknak az itt bontakozó központi funkciók fejlődését a főúr hatalmas előjogaival is támogató pártfogását. Ahol nem szabad királyi városban, ott általában polgárvárosokban vannak a megyeszékhelyek; a püspöki polgárvárosok jó része a püspökség székhelye is: olyan intézmények ezek, melyek körül előszeretettel szerveződnek művelődési központok, iskolák. A polgárvárosok jelentős része tehát legalább megyei – ha nem regionális – adminisztráció és többnyire regionális vonzáskörű iskolák központja; mindezen funkciókban már teljesen azonos szinten sok szabad királyi várossal, nem egyet felül is múlva. Ráadásul – és kivált az Alföldön – ennek a várostípusnak éppen effajta központi funkcióiban még alacsonyabb szinten, a még csak falusias jogállással rendelkező mezővárosok között is vannak folytatói: az olyan nagy népességű, bár még csak szerény privilégiumokkal rendelkező úrbéres helységek, mint például Szarvas, Békés, Békéscsaba.

A városi funkciók bázisainak ilyen átrendeződésére legjellemzőbb példa a Dunántúl, ahol a szabad királyi városi népesség 1787 és 1843 között mindössze 11 500 fővel nőtt, míg 23 földesúri polgárváros lélekszáma 60 ezer fővel növekedve már a 140 ezret közelítette meg. Míg a szabad királyi városok közül csak 5-nek népessége haladta meg a 10 ezer főt (összesen is csak 84 ezer főt téve ki), addig az 5 ugyancsak egyenként 10 ezer főnél népesebb polgárváros össznépességének száma már elérte a 60 ezret. És e városok valamennyien egy-egy nagy uradalomnak is központjai: Tata és Pápa az Eszterházyak, Szekszárd és Dunaföldvár a vallásalap, illetve az egyetem, Mohács a pécsi püspök uradalmáé; s mögöttük ott állnak más, ugyancsak ezek piacaira szállító olyan nagy uradalmak is, mint az Eszterházyak, az Apponyiak vagy éppen az uralkodóház domíniumai. A Dunántúlon még a kisebb polgárvárosok fejlődése mögött is nemegyszer hatalmas földesúri érdekek álltak: Siklós, Nagykanizsa, Rohonc a Batthyányak, Keszthely a Festeticsek, Várpalota a Zichyek birtokainak központjaiként emelkedett ki. A jelentőségben és nagyságban már Kőszeg elé lépő Szombathely fejlődéséhez is a földesúr szombathelyi püspökén túlmenő nagybirtokosi érdekek fűződnek.

Még inkább megfigyelhető ez a tendencia – érdekes módon – a középső Alföldön, ahol a Dél-Alföld mégoly hatalmas szabad királyi városai, de a növekvő számú és rohamosan népesedő polgárvárosok sem bizonyultak elégségesnek a fejlődés városközpontú igényeinek kielégítésére. A fejlődés lehetőségei itt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a terület északi részén fekvő két nagy városát megváltassák, őket az összes földesúri szolgáltatástól gyakorlatilag már korán teljesen szabaddá téve. Nagykőrös, mely már 1758-ban elkezdte megváltását, 1820-ra lett teljesen szabaddá. Kecskemét városa 1834-ig lépcsőnként váltotta meg magát: 1809-ben a Csákyakkal, 1818-ban az Aspremontokkal szerződött, a Koháryakkal és a többi kisebb-nagyobb helyi földesúrral 1834-ben lépett egyezségre. Teljes megváltási summáját határidő előtt, 1847-ig ki is fizette. Sőt: 1847 februárjában már készen volt szabad királyi városi rangot adó – tehát a feudalizmus még fennálló viszonyai között a maximális szabadságot, így mindenekelőtt hatalmas ingatlanbirtokának korlátlan, a megyétől független igazgatását is biztosítani képes – privilégiuma is. Ha az igényt nem is, de a privilégiumot a forradalom elsöpörte. Nagykőrössel körülbelül egy időben fejezte be megváltását az Alföld északkeleti peremén Nyíregyháza, funkcióit Debrecen és Szatmárnémeti vonzáskörében is megtalálva.

A polgárság átalakulása

A kereskedelemben – mind a forgalmazott érték nagysága, mind az ebből adódó felhalmozás nagy jelentősége következtében – egyre inkább a szabad királyi városi polgárok által (a borkereskedelmet kivéve) eddig kevéssé, vagy csak néhány sajátos agrárváros (Szeged, Debrecen, Szabadka stb.) polgáraitól folytatott termény- és állatkereskedelem vette át a vezetést.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300-at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 1[5 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van. Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető. Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban. A polgárjog sorompóinak lezárulására jellemző, hogy az 1802 és 1831 között eltelt 29 év alatt Pesten már csupán mintegy 2700, Székesfehérvárott – kétségtelenül liberálisabban – alig 1200 új polgárt vettek fel; Pesten 1831-től 1848-ig is csak 2050 új polgár felvételére került sor. Ugyanakkor korunkon végig növekedni látszik a nemességet nyerő polgárok és polgári értelmiségiek száma. Hogy emögött a polgár erősödő s valóságos igénye áll-e a nemesi rang elnyerésére, vagy (és új nagybirtokosságnál) a nemesi rang csupán következménye annak, hogy a háborús hadiszállításokból maradt adósságait a készpénzzel fizetni nem képes udvar egyes korábbi kamarai uradalmak adományozásával egyenlítette ki (ami megkövetelte a tulajdonos megnemesítését is), egyelőre nem világos. Kétségtelen azonban, hogy a nemesi rang a puszta címkórság kielégítésén túl ekkor még társadalmilag és gazdaságilag egyaránt nagyon is reális előnyöket jelentett.

Ám ekkorra már a polgárjog utolsó reális funkciója: a részvétel biztosítása a városi közügyek intézésében is, jórészt illuzórikussá vált. Ez a lehetőség ugyanis ekkorra már a legtöbb városban az élethossziglan választott külső tanácsnak: a választott polgárok igen csekély létszámú testületének jogkörébe ment át. Ám a magát minden ellenőrzéstől hovatovább függetlenítő, bürokratikus elitté váló belső tanács, a magisztrátus még ezeknek a polgárjoggal ugyan rendelkező, de többségükben inkább csak még a feudalizmus keretén belüli kispolgároknak a véleményét is egyre ritkábban kérte ki. Nemcsak a város országgyűlési követét delegálta a magisztrátus (természetesen saját kebeléből), hanem a külső tanács által intézett tisztújítás is csak a magisztrátus jelölése alapján történt. Amikor pedig az 1827. évi törvények által kiküldött országos bizottság legalább a tisztújítás jogának az egész lakosságra való kiterjesztését javasolta, a városi követek élénken – és sikerrel – tiltakoztak. Ennek következménye lett az, hogy a negyvenes évekre a városok teljes jogú országgyűlési szavazati jogának előfeltételeként minden oldalról elismert igénnyé vált a városok belszerkezetének demokratizálása, biztosítékaként annak, hogy a szavazati jog nem a városok, többségében a kormánytól függő és nem is túl magas színvonalú, konzervatív bürokratikus vezető rétegét fogja erősebben és még nagyobb súllyal szóhoz juttatni.

A demokratizálási igény nyomásával szemben a szabad királyi városok, illetve az őket irányító és politikailag képviselő csoportok ugyanis egyre erőteljesebben az udvar felé fordultak, és azzal egyetértésben – bár részben különböző indokokból – hajlamosak voltak immár az egész fennálló rendszer megkövesítésére. A demokratizálás igénye ugyanis összetett igény, mely mögött, a városvezetőségek által jól megérezve, többféle erő sorakozik. Egyrészt kétségtelenül szerepe van benne egyfajta nemesi igénynek a már a századforduló körül is nagyszámú városlakó nemes lehető kivonására a város joghatósága alól. Olyan évszázados törekvés ez, amely ez idő alatt számos kísérletben jelentkezett, de miután többé-kevésbé kudarcot is vallott, az 1828. évi bizottsági munkálatokban újból különös hangsúlyt kapott. Ez az agresszív és reakciós törekvés a reformkorra kétségtelenül elősegítette a szélesebb polgári rétegek politikai magatartásának megmerevedését a nemesi politikával szemben. A demokratizálás igénye másrészt együtt járt a városok gazdálkodási ügyekben eddig közvetlen kamarai alárendeltségének megszüntetését, és a város minden szempontból a helytartótanács alá rendelését kívánó igénnyel. Ez a városoknak a kamarán át az udvarhoz fűződő közvetlen kapcsolatát gyengítve, a rendi befolyást erősítette volna felettük. Ilyen körülmények között pedig konzervatív szempontból különösen veszélyessé válhatott volna, ha a magisztrátusokat szélesebb rétegek bevonásával választják. Egyrészt veszélyeztette volna a várost vezető zárt (főleg a hanyatlani kezdő városokban már patríciátussá merevedett) csoport egyeduralmát, másrészt, lehetőséget adva a még feudális polgári jogokkal rendelkező kispolgári rétegek igényeinek szélesebb körű érvényesülésére, esetleg már a városok országgyűlési állásfoglalását is befolyásolhatta volna. Ez utóbbi veszélyre már az 1828. évi bizottsági munkálatok értékelésénél is aggályosan és idegesen figyelt fel Reviczky gróf, magyar kancellár. Már csak azért is, mert a rendi befolyás erősödése ezekre az évekre egyre inkább az abszolutizmussal szemben álló ellenzékiség befolyásának növekedésével vált azonossá.

A városi belszerkezet demokratizálásának ilyen, végül is a legmagasabb országos politikáig elnyúló veszélyeitől fenyegetve, udvar és magisztrátusok annál is inkább egymásra találtak, minél világosabbá lett számukra, hogy a fent említett közvetlen veszélyeken túl egyrészt a demokratizálás révén, ha nem is azonnal, de végső fokon a városi népességnek azok a rétegei jutnának irányító szerephez, akiknek érdekei a városok új központi funkcióihoz kapcsolódva természetszerűleg ellentétesek az abszolutizmus és általában a feudális rend érdekeivel. Másrészt félő lett, hogy a polgári átalakulás legelső várható következményeként életbe lépő, immár polgári szempontú választójog a szabad királyi városok polgárvárosokkal és mezővárosokkal szemben hátrányosabb politikai képviseleti arányát eredményezné. (Az 1848:V. tc. alapján lebonyolított választások utólag kétségtelenül az aggodalmaskodókat igazolták: a központi funkciókhoz fűződő különleges érdekek megfogalmazását és képviseletét ekkorra ugyanis egyre inkább az új típusú városok vették át.) A konzervatív városi magisztrátusok és az udvar gyanakvását még csak erősítette az a felismerés, hogy a városi polgárság bevándorlás útján történő utánpótlása lassan megállt, és a demokratizálódási folyamat nyilvánvalóan egyre több magyar – illetve nemzetiségi vidéken nemzetiségi –, de mindenképpen már csak kisebb számú német elemet hoz a városok jó részének eddig hagyományosan német vezetésébe. E tényező erejére különösen jellemző, hogy az 1828. évi bizottsági munkálatok tárgyalása során éppen a nevét frissen megmagyarosított és már a nemesítés küszöbén álló soproni követ még mindig azt fejtegette, hogy a városoknak a kormányra és az udvarra van szükségük támaszként. Ez ellen a debreceni és budai követek tiltakoztak a legélesebben. Előbbiek már csak városuk hagyományaiból is könnyen megérthető közfelfogásuk miatt; utóbbiak álláspontját a budai városvezetés magyar vagy magyarosodó értelmiségiekkel ekkor már erősen telített volta teszi érthetővé.

A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás

A központi funkciót betöltő, a városkép súlypontjait jelentő épületek elsősorban Pesten, de vidéken is – mint Debrecen most megújuló városközpontja: a nagytemplom, a kollégium és távolabb a városháza épületével – klasszicista stílusban épültek.

Az igazságügyi és a közjogi bizottság munkálatai

A nemességgel szemben álló, főleg német polgárok álláspontját a – később ugyancsak megnemesített és nevét is megmagyarosító – soproni követ fejtette ki. A király és a kormány védelme kell a polgárnak – úgymond. Jellemző azonban, hogy ezzel éppen a budai és a debreceni követek nem értettek egyet.

A reformellenzék formálódása

1833-ban a Magyar Királyságban 24, Erdélyben 5 kaszinót tartott számon a kormányzat. Megfelelőjük a kisebb városokban az olvasókör, tanintézetek mellett az önképzőkör és a diáktársaság, ahol olyan tanárok szolgálták a haladás ügyét, mint a fordulatot hozó 1830–1831. év eseményeiről röpiratban beszámoló nagyenyedi Szász Károly, a kortársi filozófiában ugyancsak otthonos pápai Tarczy Lajos, az Amerikát ismertető debreceni Péczeli József, a természetet búvárló eperjesi Greguss Pál.

Arató Endre

A személyes érintkezés

A szerb diákok – tudjuk – Ausztria és Németország főiskoláin kívül nem utolsósorban a pesti egyetemen és a szegedi, pozsonyi akadémiákon tanultak – sőt a debreceni református kollégiumban is, ahol pravoszlávok lévén, jobban érezték magukat, mint a katolikus intézményekben. Nem véletlen tehát, hogy a Tökölyanum megalapítása előtt két és fél évtizeddel Tököly Száva meglátogatta a debreceni kollégiumot. Hogy az ott tapasztaltak ösztönözték-e őt alapítványa megtételére, arról nincs tudomásunk, de hogy a látogatás mély nyomokat hagyott benne, az vitathatatlan.

Vörös Károly

A társadalmi reform elemei

A törvényjavaslat rendkívül népes képviselőtestületeket alakít: Pest képviselőtestülete 1200, Debrecené 1000, Budáé 700, s még a kicsiny Ruszté is 60 tagból állna; ez a szám tízévenként a lakosság lélekszámának növekedése szerint bővíthető. A szavazás cédulával, titkosan történik: a szavazó valamennyi javasolt személy nevét ráírja a papírra és ezt borítékban magával hozva, bizottság előtt dobja be az urnába.

.A város közigazgatását a képviselő-testületi közgyűlés és az általa választott vezetőség irányítja; az igazságszolgáltatás megmarad a város hatáskörében, de ezt a főbíró elnökletével, a közigazgatástól teljesen elválasztva, 6–12 közbíró látja el, akiket szintén hatévenként választanak újra. Jellemző, hogy zsidót közbírói hivatalra sem engednek megválasztani. A város közrendjét a polgárőrség tartja fenn, melynek 40 éves koráig minden polgár tagja kell legyen: a polgárőrség maga választja tisztjeit, és ha a törvény erre kötelezi, a határokon belül katonai kötelezettsége is van. A városi önkormányzat fölött a főfelügyeletet kizárólag a helytartótanács gyakorolja, melynek bizonyos ügyekben jóváhagyási joga van az e célból fel is terjesztendő városi határozatok fölött, de ha hat hét alatt nem ad rájuk választ, a határozat jóváhagyottnak tekintendő. Ugyanez az eljárás a számadások vizsgálatánál is, csak itt egy év a megjegyzések megtételének határideje.

A törvényjavaslat az ilyen módon demokratizált szervezetű városoknak az országgyűlésen (a megyei szavazatok számának egyidejű megkettőzésével) 32 szavazatot adna, melyből Pest, Debrecen, Szabadka, Szeged, Buda és Pozsony 2–2 szavazattal rendelkeznék, további tíz város egy-egy követet küld, a többi 32 város pedig kerületekbe osztva választ tízet. Zsidó, bányamunkás és bányatiszt követnek sem választható.

A gazdasági reformjavaslatok

A bizottság munkálatainak második felében meghatározta a gazdasági élet legfontosabb teendőit, részben már válaszul a királyi előterjesztésekre is. Két törvényjavaslatot mellékeltek, melyek közül az egyik az országos útvonalak meghatározását, a másik pedig ezen utak felépítését rendelte el. Csatolták továbbá a helytartótanács részéről a Duna északi partján futó DebrecenPestBécs vasútvonalra (az úgynevezett központi vaspályára) az Ullmann-csoporttal kötött szerződést, valamint egy társaság ajánlatát a vukovár-fiumei vasút megépítésére.

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

Az irodalom – ha beszűkítve is – fő vonalában tovább őrizte a felvilágosodás nagy hagyatékát, a racionalizmust és a feudalizmusellenes tendenciákat, melyek valódi polgárság hiánya, vagy legalábbis gyengesége folytán részint bizonyos városi-mezővárosi kispolgári, részint köznemesi közegben találnak visszhangra: így további útjukban sem témaválasztásban, sem formában természetszerűen nem is függetlenülhetve annak reagálásától sem. Az így alakuló irodalom csúcspontját Csokonai Vitéz Mihály munkássága jelenti, mely magyarul addig el nem ért művészi színvonalon fejezi ki világát: a debreceni erősödő kispolgárság és a belőle kinövő, a református kollégiumokban nevelődő paraszti származású elemekkel erősen kevert értelmiség világlátását, társadalmi pszichikumát és ízlésének eszményeit. Csokonai látóhatára azonban később, több éves dunántúli tartózkodása alatt e táj – vígeposza, a Dorottya tanúsága szerint derűs rokonszenvvel, de nem kritika nélkül ábrázolt – köznemesi világának színeivel is kibővült. Életművét azonban nemcsak e magyar világ mélyen átérzett valóságának visszatükröződése jellemzi (benne erős, de akár debreceni, akár dunántúli környezetének ismeretében nem meglepő, nemzeties-demokratikus világnézettel), hanem az európai felvilágosodás és (szerelmi költészetének tanúsága szerint) a vele induló érzelmi forradalom mély megértése, az ennek befogadására, kifejezésére és saját költészetében alkotó alkalmazására való képesség is. Mindez pedig a kor nyugat-európai költői formáira és kifejezésmódjaira felelő, részben ösztönös, ám részben nagyon is tudatos, de mindenképpen friss és alkotó reagálással fejeződik ki, helyenként a rokokó és a bécsi népszínmű sajátos egyesítéséből előállt abszurd és groteszk vonások bevonásával is, végig anélkül, hogy Csokonai megtagadná az őt elküldő társadalom saját költészetéből vett formákat. A korszerű európaiság és a hazai valóság így ötvöződik össze magas művészi színvonalon költészetében, mely egyszersmind első és ilyen színvonalon még sokáig egyetlen művészi kifejezője egy feltörekvő társadalmi réteg hangjának és eszményeinek. Nem meglepő tehát, ha ő maga is szimpatizált a jakobinus mozgalommal (bár 1794-ben a letartóztatást sikerült elkerülnie). Talán éppen ezért is élete végéig éppolyan hiába keresett elismerést a kor nemesi vezető rétegénél, mint anyagi alapot egy bár szerény, de biztos megélhetéshez: az ortodox protestantizmussal is szembekerülve, élete anyagi gondok között őrlődött fel, mígnem 1805-ben, 32 éves korában meghalt.

Ugyanez a társadalmi réteg, s annak művészien kifejezett hangja: népies költői nyelv és határozott antifeudális állásfoglalás egysége jelentkezik a debreceni Fazekas Mihály verseiben, mindenekelőtt a Lúdas Matyi, egy eredeti magyar rege című népi eposzában. Ennek hőse, a fiatal jobbágylegény háromszor torolja meg földesurán a kapott botütést. Tetteivel nemcsak mosolyra fakasztja az olvasót, hanem felhívja a figyelmet a jobbágy helyzetének tarthatatlanságára. Fazekas ezt az eposzt 1804-ben írta, de az nyomtatásban csak 1815-ben jelent meg. Ettől kezdve azután számos kiadása ismert, s a vásári ponyvaárusok révén a parasztságnak is kedvelt olvasmányává vált.

A polgári irányba mutató törekvések mellett persze tovább élt az iro(' dalomban a nemesi szemlélet is. Korszakunk legelején valóságos könyvsiker volt Dugonics András két regénye: az Etelka és az Etelka Karjelben: mindkettő a felbuzdult nemesi közvélemény tolmácsolója. Dugonics a honfoglalás előtti korba vezeti olvasóit, s a régi dicső múlt bemutatásával táplálja a nemzeti büszkeséget és öntudatot, már a nacionalista érzések jegyében. Ez a nemesi nacionalizmus a következőkben formailag részben szintén a népiességgel párosul. Fő képviselője Gvadányi József, akinek verses politikai-társadalmi szatírája, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása az idillivé festett régi világ szemszögéből bírálja az 1790-es évek nemzetietlennek festett polgári törekvéseit. Ugyanez az érzés táplálja báró Orczy Lőrinc költészetét is, amikor a földesúr és a paraszt közti patriarkális viszonyt dicséri, vagy a nemesi ősök vitézségét magasztalja. A századelőre azonban az irodalom már e nemesi szemlélet bomlását mutatja: a társadalmi és az egyéni értékrendek kezdődő eltérését. A fennálló társadalmi rendnek és benne a nemesi kiváltságoknak oly következetes hívei, sőt öntudatos dicsérői, mint Kisfaludy Sándor vagy Berzsenyi Dániel, költészetükben már szintén (ha öntudatlanul is) polgárias eszményeknek adnak helyet. Kisfaludynak – elsősorban korai szerelmi lírájában – a szentimentalizmust a kezdődő romantikával vegyítő nyelvén már a polgár intim érzelmei és igényei szólalnak meg (ha az öregedő költő egyre sablonosabb regéiben formailag egyre közeledve a romantikához, visszahátrál a nemesi hagyományőrzés tematikájához és szemléletéhez). Az őt erőben és szenvedélyben messze felülmúló Berzsenyinél azonban már nem találkozunk e visszalépéssel; az ő, már a nagyromantikát előrevetítő hatalmas erejű képei és nyelvezete mögött éppenséggel (és a legtisztábban is) az a „hellenika”: a neoklasszicizmus görögös ideálja fog kifejeződni, melyet Kazinczy mint a polgárosult művészi ízlés normáját állít oda kortársai elé.

Mint már e jelek is utaltak rá, az a küzselem, mely a korszakban kibontakozó mindezen polgárias művelődési (mögöttük azonban már a politika és a társadalom szféráiba is benyúló) igények adekvát tükrözéséért, ezáltal pedig azok tudatosításáért is folyt, elsősorban az irodalomban vált érzékelhetővé. E harc a század első harmadában a felületen még mindvégig a nyelvújítás kérdései körül, valójában azonban már a stílus, ízlés, magatartás hármassága megújításának érdekében folyt, központjában a börtönéből 1801-ben elbocsátott Kazinczyval, aki továbbra is következetesen a nyugati polgári fejlődésből kinőtt ízlés stílusnormáinak átvételét és követését ajánlja a magyar irodalomnak. A felvilágosodott neoklasszicizmus – melynek Kazinczy számára akkorra már konkrét modelljét a neoklasszicizmus német, erősen görögös ideálja jelentette – a 18. század végén, Kazinczy ifjúságában kétségtelenül a legkorszerűbb ízlés és stílus volt Európában. Mögötte már vitathatatlanul polgári viszonyokat feltételező, erősen intellektuális, szigorúan fegyelmezett, alapjában hideg magatartás állt. Ezt azonban Kazinczy esetében – éppúgy, mint a számára mintaképként elsősorban szolgáló német irodalomban is – a szentimentalizmus nagyon is erős érzelmei szőtték át és enyhítették. A neoklasszicizmus – kivált német változatában – a 18. század második fele archeológiai felfedezéseinek eredményeképpen súlyos régiségtani kölöncöket is hurcolt magával, s képtelen lévén ezeknek a kornak megfelelő, valójában egyre reménytelenebb intellektuális feldolgozására, végül is a klasszicista érzést egyre szorosabban az antik minták utánzásához kötötte. A magyar irodalomban ezt a nagyon merev elméleti és módszertani álláspontot a kifinomult, immár polgárias ízlésű nyugati szerzők műveinek fordítását pártoló és személyében is buzgón végző, a műfordítást az irodalomban a fejlődés kívánatos fő irányaként mindvégig védelmező Kazinczy azonban nem tudta érvényesíteni. Ám már maga ez a kétségtelenül elvont, vértelen, s a hazai valósággal viszonylag kevéssé érintkező neoklasszicizmus, illetve a hozzá mért igény hangoztatása is elég volt ahhoz, hogy Kazinczy, álláspontjának védelmében, kezdettől fogva heves konfliktusokba keveredjék. Részint a debreceniekkel, akik nyelvileg a debreceni grammatika avult elemeit alkalmazva, alapjában továbbra is egy, a hazai feudalizmussal együttélve kialakult cívis-paraszti polgárosodás irodalmának stiláris és ízlésbeli eszményeit képviselték, ennek kereteibe kísérelve meg beleszorítani Csokonait is; részint még a 18. századból kinőtt, a századvég irodalmában, mint láttuk, formát is kapott nemesi patriotizmus – Kisfaludy Sándornál már a korai romantikát is integrálni képes – hagyományőrző stílus- és magatartáseszményét tükröző dunántúli állásfoglalásokkal is. Pedig a neoklasszicizmus színvonal-igényével, az érzelmek magasabbrendűségének, emelkedettségének, a kifejezés választékosságának, legfőként pedig az emberi egyetemesség eszméjének hirdetésével, az antikvitásban rejlő humanitásgondolat propagálásával nagyon is pozitív, megújító ellenerőt jelentett a 19. század első két évtizedében uralkodó, a nemesi világ hagyományos és ilyeténképp már avuló eszményeit képviselő rendi nacionalizmus ízlésével és kultúrakoncepciójával szemben. A hazai polgárosodás és az ezt áttételesen tükröző stíluseszmények e hagyományos, de mindenesetre reális társadalmi és gazdasági bázisokhoz kapcsolódó különböző aktív típusainak képviselői közül a (nagyszámú hívei ellenére) magánosan álló Kazinczy mellett végül legszilárdabban – jellemző módon – az akkorra már irodalmi központtá is alakulni kezdő, a feudalizmus befolyásától és hagyományaitól már akkor is a legkevésbé korlátozott nagyváros, Pest irodalmárai fognak kiállni, bár láthatóan ők is inkább a misztikus-feudális alapokhoz kötött debrecenies eszmények ellenében, mint Kazinczy tőlük is távol álló neoklasszicizmusának védelmében.

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel). Ezek s a kiterjedt, sajátlagosan irodalmi harc egyéb polemikus cikkei és tanulmányai végül is közelítették egymáshoz a szemben álló vagy egymást csak fanyalogva néző feleket. 1820–1821-re a harc lezárul, legalábbis a támadások megszűnnek, és a szemben álló felek többé-kevésbé látványos módon békejobbot nyújtanak egymásnak.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A második szín időben részben párhuzamos az elsővel, de korántsem tragikus végű. Kolozsvárott játszódik, melynek Pest-Budához képest provinciálisabb, de higgadtabb légkörében 1792-ben főúri pártfogás alatt magyar színtársulat szerveződik. Ezt két év múlva az erdélyi országgyűlés veszi pártfogása alá, tőle pedig 1797-ben az idősebb Wesselényi: az ő kemény keze, erélye és tekintélye azután nem engedi szétesni a társulatot, mely a századfordulón már nemcsak Erdély nagyobb városaiba, hanem a királyság közeli városaiba is átjár vendégszereplésekre, egy része pedig, a báró engedélyével, 1807-ben Debrecenben, Szegeden, majd az év végén Pesten próbál szerencsét.

A harmadik szín helye így újból Pest-Buda lesz, s ezúttal az eredmény is tartósabb: az Erdélyből jött színészek – elődeiktől eltérően fegyelmezett-rendezett társulat – ezúttal már rendszeres támogatásra találnak Pest megye rendjeinél. A színház fenntartására szövetkezett megyei nemesség, majd Kultsár István, a lapszerkesztő támogatja a társulatot, mely ezúttal immár 8 évre tud megkapaszkodni a városban, ha persze még mindig messze a város német színészete által élvezett kedvező munkafeltételektől és művelt légkörtől. Technikai körülmény: a – mint már 1792–1796-ban is – színházukként szolgáló pesti Rondella lebontása vet véget működésüknek, és talán nem is egészen véletlen, hogy a magyar színészet éppen ebben az évben, 1814-ben, a rendeleti kormányzás bevezetésének kezdetén veszti el helyét hazája fővárosában. A kis társulat előbb megoszlik, de végül is egészében távozni kényszerül, hogy ettől kezdve egészen 1833-ig, közel két évtizeden át magyar szó összesen is csak mintegy 10 alkalommal és akkor is csupán vidéki társulatok hosszabb-rövidebb vendégszereplésein hangozzék el a magyar főváros valamelyik színpadán.

A második felvonás ezt a 20 évet fogja át: a kor a magyar színészet vidékre szorulásának, ám ugyanakkor társulatai megszaporodásának és megerősödésének kora. A történet cselekménye most egyelőre két, időben egymással nagyjából párhuzamos, de összefüggő színen játszódik. Az első színen, a magyar vidéken regionális színházi gócpontok kezdenek kialakulni. Legjelentősebbként Székesfehérvárott, Fejér megye védőszárnyai alatt a Dunántúli Színjátszó Társaság, – az Alföld északi peremén pedig Heves, Abaúj, Zemplén, Gömör, Sáros, később Torna, sőt Bihar megye és természetesen Borsod támogatásával, Miskolcon, a Pestről 1814-ben távozni kényszerült társulat, mely utóbb Kassára is ellátogat, sőt híre Erdélybe is eljut. Erdélyben ugyanis a kolozsvári társulat, miközben 1808 és 1810 között még Marosvásárhelyen, majd Debrecenben is megfordult, 1814-re végül is megszűnt; pártfogói megcsappantak, vagy színészei haltak el. A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek. Közben azonban Erdélyben a színház bérlő kezére jutott, mire 1828 elején az „Erdélyi énekes jádzó társaság” Miskolcra, majd Kassára ment, és ott lett bázisává a város felvirágzó magyar színészeti életének. Innen fog majd visszalátogatni Erdélybe is.

Kolozsvár után két évvel, 1823-ra Miskolcon a színház eltartására szövetkezett megyék ugyancsak felépítették saját szerény, de immár állandó színházukat (mely azonban 1843-ban a várost elpusztító tűzvésznek esett áldozatául). A színészek mint „Borsod megyei színjátszó társaság” innen kiindulva az északkeleti Alföldet is ellátták vendégjátékaikkal. További nyolc év múlva, 1831-re készült el Vas, Sopron, Győr, Zala és Zemplén megyék összefogásával és személy szerint Kisfaludy Sándor buzgólkodására a balatonfüredi kis kőszínház, ahol a nyári időszak alatt folytak az előadások. Az épület felirata: „Hazafiság a nemzetiségnek” világosan fejezte ki a kor magyar színjátszásának a polgári nemzetté válást segítő, a nemzeti integrálódást előmozdító, ugyanakkor az idegen abszolutizmus ellenes programját, illetve a vele szemben támasztott igényeket.

De e viszonylag nagy és vendégjátékaik révén szélesebb tájak színházi igényeit is kielégítő társulatok mellett (melyek közül főleg a fehérváriak Pest-Budán is többször megfordulnak), a felvonás második színeként egyre több, állandó székhely nélküli vándortársulat is létrejött és tevékenykedett. Az 1820-as évek végére a Magyar Királyság területén számuk már eléri a tizenötöt. 1834-re a miskolci és a kolozsvári színház körül létrejött, valamint a kassai, a dunántúli, a debreceni és a szabadkai nagy társulatok mellett hét társulat járja Magyarországot.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1827-ben a Nemzeti Játszó Társaság Pest, Miskolc, Kassa, ismét Miskolc, Eperjes, Sárospatak, Debrecen, Nagyvárad, ismét Debrecen közönségének játszik.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Aradon például 1830-ban alakul konzervatórium, de megkövetelik és tanítják a kottaismeretet Debrecen kollégiumában éppúgy, mint az evangélikusok több középiskolájában, és a részben műkedvelőkre támaszkodó katolikus egyházi ének- és zenekarokban is.

A klasszicista építészet

A korszak az építészet számára ilyen kedvezőre fordult viszonyai között így, e klasszicista stílus jegyében fognak országszerte felépülni az új középületek, élükön a nemzet múzeumával; megyeházák és városházák egész sora Soprontól Makóig és Lőcsétől Kaposvárig éppúgy, mint nem egy tollasodó mezőváros középületei, templomai; az új nagy főúri kastélyok és középnemesi kúriák a nádor alcsúti otthonától kezdve Fehérvárcsurgó, Csákvár, Dég, Fót, Bajna, Lovasberény, Tajna, Hegyfalu (hogy csak a legjelesebbeket említsük) kastélyaiig és a mezőgazdasági árutermelésbe a pesti piacon át kivált előnyösen bekapcsolódni képes Pest megyei köznemesek kúriáiig, de még a távoli és szegényebb Erdélyben is. És ez a stílus jelenik meg az arisztokrácia és a gazdag városi polgárság pesti palotáin és bérházain, s az egyházi építészet olyan hatalmas méretű alkotásain is, mint az egri székesegyház, az esztergomi bazilika, a pannonhalmi főapátság vagy a reformátusok debreceni, az evangélikusok pesti nagytemploma; aminthogy ezek az elemek csakhamar megjeennek a jobb módú parasztok, a mezővárosi polgárok házain, falusi templomokon is.

A sajtó mint a kultúra szervezője

Magyar nyelvű időszaki színvonalas sajtót átmenetileg Pozsonyban és Kassán találunk, Debrecenben és Miskolcon még csupán hirdetési lapok jelennek meg.

Az oktatásügy intézményei

Vizsgálat indult a debreceni és sárospataki kollégium ellen is azzal, hogy a diákok meg nem engedett könyveket olvasnak; a készmárki gimnázium igazgatóját pedig állítólagos katolikus egyházellenes kijelentéseiért állították fegyelmi bizottság elé. 1802-vel visszaállították a legmagasabb fokú római katolikus teológiai képzés céljára a 4 éves tanulmányi idejű hittudományi kart, és számára 8 tanszéket szerveztek. Követve a birodalom más teológiai fakultásain megindult konzervatív reakciót, csakhamar itt is energikusan hozzáláttak a konzervatív teológiai irányzatok visszaállításához. A jogi karon, ahol a tananyagot már az első Ratio Educationis államtudományi ismeretekkel bővítette, nemcsak a tanmenet maradt 1848-ig szigorúan kötött, hanem a tanárok is csak a kormányhatóságilag jóváhagyott, jogfilozófiai megalapozásában a 18. század már elavult természetjogára, a jog gyakorlatában pedig természetszerűen továbbra is a magyar feudális jog elveire épülő tankönyvek alapján voltak kötelesek előadni.

Míg az elsősorban ideológiai vonatkozású tudományokban ilyen módon az egyetem mereven konzervatív álláspontot képviselt, addig a vele szemben támasztott gyakorlati igényekre persze már rugalmasabban volt kénytelen válaszolni. Ez elsősorban az orvoskar vonatkozásában érvényesült, ahol már a II. József által bevezetett tanulmányi rend a 4 éves képzési időben közelebb hozta egymáshoz az orvosdoktori és a sebészmesteri, illetve az ezekre ráépülő szülész- és szemészmesteri képzést, s emellett külön kétéves tanfolyamot hoztak létre falusi felcserek, seborvosok számára is. Ez utóbbi tagolás megmaradt a második Ratio Educationisban 5 évre felemelt orvosdoktori és sebészdoktori képzés mellett is. 1813-ban pedig az új szigorlati rend a külön orvos- és külön sebészdoktori és az alacsonyabb fokú sebészmesteri képzés mellett, az utóbbival azonos szinten hozta létre a fogász-, a szemész- és a szülészmesteri, később a gyógyszerészmesteri képzést is.

A bölcsészkar az első Ratio Educationis értelmében még csupán a többi három kar számára előképzést adó, kötelező 2 éves tanfolyam volt, nemcsak sajátos filozófiai tárgyakkal, hanem a magyar és birodalmi történet, valamint az elméleti matematika, az elsősorban iparra és mezőgazdaságra alkalmazott gyakorlati mennyiségtan, a természetrajz és a kísérleti fizika tanításával együtt. Rendkívüli tárgyakként már kezdettől ide szorult azonban mindazon ismeretek oktatása is, melyek önálló tudományos színvonalú művelését az élet – persze ismét csak az abszolutizmus igényein átszűrt, ezekkel egyeztetett vagy éppen általuk kialakított – követelményei már szükségessé tették, és melyeknek a 2 éves kurzus kötelező tárgyai keretében kibontakozó specializált, tudományos színvonalú oktatása továbbfejlesztésüket jelentette. Így kapott idők folyamán külön tanszéket a történeti segédtudományok művelése, az egyetemes történet, az építészet, a földismeret, a hidrotechnika, a kísérleti fizika, a mechanika, a mezőgazdaságban stb. Ezen a renden a második Ratio Educationis is csak kevéssé változtatott; jellemző módon legfeljebb bizonyos reáliák oktatását csökkentette, de ugyanakkor már heti 1 órában elrendelve (a latin tannyelv változatlan fenntartása mellett) a magyar nyelv tanítását is, és kezdeményezve, illetve továbbfejlesztve a hidromechanika, a hidrotechnika, a térképrajzolás, bizonyos haditechnikai ismeretek, de a szépművészeti és irodalmi ismereteket adó esztétika oktatását is. Egyúttal bármely kar hallgatójának lehetővé tette azt, hogy e tárgyak bármelyikét is hallgassa. E fejlesztés természetesen ugyancsak nem állt ellentétben az abszolutizmus érdekeivel, már csak azért sem, mert itt is kötelező volt az államilag előírt tanmenetek és tankönyvek alkalmazása, jóllehet a nemegyszer igen silányan honorált tanári állások jó része nem is volt mindig betöltve.

Ugyanakkor azonban a második Ratio Edacationis megszüntette az elsősorban az egyetemi és az akadémiai, valamint gimnáziumi tanárok postgraduális utánpótlására szolgáló, az első Ratio Educationis által bevezetett, sőt II. József által a piaristákra kötelezővé is tett úgynevezett repetensi rendszert. Ettől kezdve a királyi gimnáziumok tanári utánpótlása gyakorlatban a római katolikus papi képzettségű személyek monopóliumává lett (bár ellene, mint láttuk, már az 1828–1830. évi munkálatok is tiltakoztak). E szervezetben a bölcsészkarhoz csatolva, de már nem ennek részeként, hanem külön intézményként működött ezenkívül az 1782-ben létesített Institutum Geometricum, a mérnöki intézet, mely elsősorban földmérőket, vízügyi szakembereket képzett, ennek kapcsán mechanikai ismereteket és térképrajzolást is oktatva. Az intézet azonban, melynek 3 éves képzési idejét a második Ratio Educationis 2 évre szállította le, fennállásának 70 évén át végig változatlan tanrendjével és tananyagával a kor növekvő követelményeinek már csak tökéletlenül, egyre kevésbé tudott megfelelni. Az orvoskarhoz csatolva – de ugyancsak nem részeként – hozták létre a II. József által 1782-ben alapított állatorvosi tanszék továbbfejlesztéseként 1799-től a pesti állatgyógyintézetet, korunkon át azonban mindvégig csak elemi előképzettségű személyek, főleg kovácsok 8, majd később 12 hónapos állatgyógyítási kiképzésére.

Az egyetem vonatkozásában az 1812-ig így kialakult újabb szervezet és tanterv a legmagasabb fokú oktatás viszonyait immár a polgári forradalomig megmerevítette. De nem téveszthető szem elől, hogy a felsőfokú képzettség igényét támasztó állásokra – az orvosdoktori pályát kivéve – korszakunkban – de már a 18. század óta is – nem csak az egyetem képesített. A teológia vonatkozásában a felsőfokú oktatás, a lelkészképzés, minden felekezet számára elsősorban saját papnevelő intézményeiben folyt. A lelkészek túlnyomó részét itt képezték. A protestánsoknál az egyetemi rangú teológiai fakultás hiányát külföldi, főleg német protestáns egyetemek látogatása pótolta, bár az abszolutizmus kormányzata ennek maximális szűkítésére törekedett, még arra is készen, hogy Bécsben protestáns teológiát állítson fel (ami még evangélikus vonatkozásban is nehezen ment, reformátusban meg éppenséggel meg is hiúsult). A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár). A protestánsoknak a Magyar Királyságban a debreceni, a sárospataki és a pápai, majd 1831-től a kecskeméti és 1837-től a máramarosszigeti református, illetve a pozsonyi és 1815-től az eperjesi evangélikus kollégiumok adtak akadémiai szintű jogi szakképzést.

A tudományok

Kerekes Ferenc debreceni professzor 1819-ben németül megjelent könyvében a kémiai elemek elméletéről szándékozik írni, kísérleti alapon. Sokban nem is helytelen gondolatainak eredetisége sem változtathat azonban a tényen, hogy kísérleteit csak elképzelni volt módja, mivel Debrecenben nem állt rendelkezésére laboratórium. Irinyi János (a későbbi márciusi ifjú testvére, maga is a forradalmi harc tevékeny résztvevője), a foszforos gyufa feltalálója, a hazai kémiai tudományosság egyik legmozgékonyabb elméje, 1838-ban Berlinben németül adja ki könyvét a savak elméletéről. Itthoni cikkei viszont (talán a szakmai visszhang szükségképpen csekély volta folytán is) látható igényességük ellenére is egyre bonyolultabbak és érthetetlenebbek lesznek: így 1847. évi kémiai tankönyve is, melyben pedig már a Berzelius-féle vegyjeleket alkalmazza és sztöchiometrikus számításokat mutat be.

Jellemző azonban, hogy – mint a matematikánál is – a kémiának is az az ága fejlődött ki legjobban, amit a társadalom a legközvetlenebbül tudott felhasználni. A kémiai analitika ez, s ez is elsősorban a hazai ásványvízvagyonnak a 18. század végére kibontakozott felderítése során folytatott vízelemzések következménye. Ekkor születik meg az első magyar nyelvű komoly kémiai szakkönyv, Nyulas Ferenc erdélyi főorvos 3 kötetes munkája Erdély gyógyvizeiről (Kolozsvár, 1800). A Magyar Királyság kianalizált gyógyvizeinek katasztere azonban (melyet a század elején a botanikai gyűjtésről szólva még említendő Kitaibel Pál állított össze 180 vízről), Kitaibel korai halála folytán csak később – s nem is teljes egészében – került kiadásra, amikor a vízbontás iránt már minden érdeklődés elmúlt. Kitaibel különben már 1795-ben kidolgozta a vákumszűrés egy jó hatásfokú eljárását, és klórmeszet is előállított. A textilfehérítés és fertőtlenítés e máig nélkülözhetetlen anyaga azonban a kor Magyarországán nem talált felhasználásra (ahogy végül is visszhang nélkül maradtak az e téren is eredetivel próbálkozó, az analitikus eljárást alapos mennyiségi elemzésekkel végző Winterl kezdeményei is): a bontakozó manufaktúra-, majd a gépi gyáripar kémiai módszereket igénylő eljárásait a gyáros már a technológiával együtt fogja importálni. A korszak végén megjelennek viszont a társadalomban az elsősorban kémiai szakismeretekkel rendelkező, sokoldalúan kísérletező gyógyszerészek, készen arra, hogy vállalkozásuk tőkéjét, illetve felhalmozását és szakismereteiket részint lakóhelyük esetleges természeti (főleg ásványi) kincseinek feltárására fordítsák, részint hogy megkezdjék a modernizálódó ipari termelés számára szükséges bizonyos kémiai segédanyagok előállítását. Ezek a kísérletek már a gazdasági fejlődés síkján fognak realizálódni.

A magyar kémiai tudományosság harmadik nagy munkaterülete a szaknyelv megmagyarosítása volt. Éveken át jobb sorsra méltó, rengeteg energiát lekötő, végül is eredménytelenül maradt kísérlet lett ez. Az elemeket és a folyamatokat ugyanis ma is idegen nevükön nevezzük, a magyarosítási kísérletre legfeljebb néhány régi regény vagy szakkönyv furcsa műszavai emlékeztetnek. Ez a műnyelvteremtés – mely szinte egyedül teszi értékessé Kováts Mihálynak a német Gren munkáját átdolgozó Chémia vagy természet titka című négykötetes munkáját (1807–1808), az első rendszeres magyar nyelvű kémiakönyvet – különben szélesebb nyelvészeti szempontból sem érdektelen kísérlet: ennek során próbálkoznak meg először egy teljesen formális logikai alapon felépített magyar szórendszer megalkotásával

A 18. század a kémiához hasonlóan a biológiai-természetrajzi tudományosságban is nagy változást hoz magával: összeomlik a régi skolasztikus tudományrendszer, a régi biológiát a rendszertani alapon álló természetrajz és a mechanikus racionális fiziológia szorítja háttérbe. Ezeket viszont már a 19. század elejére a vitalista felfogás uralma váltja fel, a vitalizmus keretében pedig a gradáció elmélet által, bár még idealista alapon, a kreacionizmus helyére az evolucionizmus lép be. Ez készíti elő majd később, az 1840-es évekre az egyelőre mechanikus, de már a Lamarck-féle gradációhoz hasonlító materialista felfogás benyomulását a biológiába.

Korszakunk indulásakor, hasonlóan a kémiában tapasztaltakhoz, a hazai tudományosság elmaradottsága folytán az első biológiai kutatásokban (melyek számára az orvoskar 3 tanszéke, az akadémiák, valamint az önálló bölcsészeti szakok, majd a Nemzeti Múzeum természetrajzi tára fognak bázisul szolgálni) együtt jelentkezik, és sokáig együtt is hat a régi, még mechanikus fiziológia és a vitalizmus. Az első nagy természetrajzi összefoglalók jórészt kompilációk: Gáti István Természethistoriája (1795–1798) Linné és Buffon nyomán rendszerez; Mitterpacher Compendium Historiae Naturalisa több mechanikus rendszer összehangolásával kísérletezik. Földi János Természeti históriája (1801) ugyan már mereven Linné rendszerét alkalmazza, de abban csak az állatvilág leírásáig jut el: nagy érdeme az állatok magyar elnevezése. 1818-ban azonban Tóth Pál Bonnet immár több mint fél évszázados munkájának lefordításával a magyar tudományosságba is behozza a gradáció elméletét; az érzelmes költő, ám radikális gondolkodó és pedagógus; Vajda Péter pedig, aki 1836-ban népszerűsítő növénytant ír, 1841-ben már Cuvier nyomán írja meg Állattanát. Reisinger János orvosprofesszor 1846. évi Állattana is Cuvier katasztrófaelméletével, egy év múlva Nagy Péter hasonló című munkája pedig már a Cuvier nyomába lépő Milne-Edwards elméletével ismerteti meg az érdeklődő hazai olvasót.

A tudományszak ilyen terjedelmes kézikönyv formájú – ám rendszeres – ismertetései mellett a természetrajzi tudományosság másik nagy területét – mintegy megfelelőjeként a kémia a gyógyvizek kataszterét elkészítő fáradozásainak – az ország teljes flórájának és faunájának leírását célzó törekvések alkották. A korszak elején Grossinger János 5 kötetes Universa Historia Physica Regni Hungariaeja (1793–1797) még a régi fajta, meglehetősen rendszertelen leírás; a század elején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Füvészkönyvének is elsősorban magyarnyelvűsége az érdeme. A hazai flóra csaknem teljes tudományos színvonalú felmérését a kémiából már ismert Kitaibel Pál végzi el a század elején, hatalmas gyűjtőmunkájának eredménye azonban (eltekintve a kutatásait finanszírozó gróf Waldsteinnel 1799–1812-ben kiadott Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae című munkájától) csak jóval halála után és csak hiányosan fog megjelenni. Ekkor indul meg a hazai fauna felmérése is: Petényi Salamonnak, a hazai madártan (kutatásaival Brehm érdeklődését is felkeltő) megalapítójának a magyarországi fauna gerinces állatait bemutató kézikönyve azonban ugyancsak sokáig kéziratban marad. Már közvetlenül a polgári forradalom előtt jelennek meg Kubinyi Ferenc kutatásainak eredményeképpen a hazai paleontológia első publikációi. Ezekhez kapcsolhatók azok a modern gyáripari fejlődés megalapozása szempontjából is nagy jelentőségű kutatások, melyek az 1830-as évektől Magyarország ásványi, főleg szénvagyonának első felmérését eredményezték (Kacskovics, Frivaldszky, Nendtwich stb. munkái).

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterer még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit). De őket követve már megjelennek sajátlag növény- és állatnemesítési elméleti tanulmányok, majd az agrártudományi fajkutatás elsősorban kertészeti vonatkozású első termékei. 1825-re megjelenik – még külföldi mintákat követve – Lánghy István magyar nyelvű gazdasági biológiai összefoglalása (Az összehasonlító élőtermészettudomány alapvonalai) is, de – jellemzően a gyakorlati igények e diszciplínák határait kitágító erejére – a rendkívül mozgékony szellemű, bár néha fantazmagóriákra is hajló Pethe már 1815-ben megjelentette az angol Davy munkájának fordítását a földművelés kémiai gyökereiről. Nendtwich Károly 1845-ben A vegytan földművelési tekintetben címen publikál, Morocz István pedig 1844 és 1847 között már általában az alkalmazott vegytanról értekezik. Ugyanakkor Korizmics László a mezőgazdasági gépek alkalmazásának és a rétöntözésnek a kérdéseivel foglalkozik. A kor hazai mezőgazdasági problematikájának igen bonyolult volta azonban mindezek ellenére sem tette még lehetővé egy önálló, sajátlag agrártechnológiai tudományosság kibontakozását. E kérdések mindvégig a mezőgazdaság egészének keretében kerültek tárgyalásra, elszakíthatatlanul annak közgazdasági, sőt részben társadalompolitikai vonatkozásaitól. E szempontból az 1840-es években Balázsházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a [[Bécs|bécsitől]] függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet. Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Đhttp://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozepkori_magyar_okmanytarak_codexdiplomaticus/ Codex diplomaticusának] 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása.

Spira György

A főváros feladása

Kossuth azonban, ha emiatt most kénytelen lett is leszámolni a főváros feladásának gondolatával, a harc feladására ekkor sem gondolt, ellenkezőleg: szilveszter estéjén elébb közös zárt, majd ugyancsak közös nyílt ülést tartatott az országgyűlés két házával, s ezeken a megbeszéléseken azt indítványozta, hogy a hadihelyzet kedvezőtlen alakulására való tekintettel a honvédelmi bizottmány most az országgyűléssel egyetemben haladéktalanul költözzék Debrecenbe, de éppen azért, hogy ott tovább szervezhesse az ellenállást s előkészíthesse a mielőbbi stratégiai ellentámadást.

Hanem a fogadtatás, amelyben Kossuth javaslatai ez alkalommal részesültek, megközelítőleg sem volt olyan lelkes, mint amilyenre az ő előterjesztései az előző hónapok folyamán szoktak volt találni. A békepártiak ugyanis úgy érezték, hogy ha a békés megegyezés lehetősége nem semmisült meg már eddig is teljesen, a harc továbbfolytatása esetén minden bizonnyal végképp füstbe menne, s ezért ellenindítványt tettek: azt javasolták, hogy Debrecenbe egyelőre csak a honvédelmi bizottmány települjön át, az országgyűlés viszont egyidejűleg indítson békeküldöttséget Windisch-Grätzhez s, amíg ez a küldöttség vissza nem tér, addig a törvényhozás maradjon Pesten. S ennek az indítványnak az elfogadása a valóságban – mint a radikális részről felszólaló Madarász László figyelmeztetett is rá – nem a béketárgyalások felvétele, csupán a fegyvernek a forradalom kezéből való kicsavarása előtt nyitotta volna meg az utat; hiszen Windisch-Grätznek módja volt arra, hogy már jóval a békeküldöttség visszaérkezése előtt bevonuljon Pestre, arra pedig semmi oka nem volt, hogy bevonulása után még tárgyalásokra érdemesítse a magát néki közben védtelenül kiszolgáltató országgyűlést (amelynek szerinte az október 4-i királyi rendelet értelmében már amúgy is rég el kellett volna oszlania). Az országgyűlés sorsa tehát Windisch-Grätz bevonulása után csak az azonnali szétkergettetés lehetett. A honvédelmi bizottmány pedig, ha az országgyűlés felszámolásával megfosztják létének egyedüli jogi alapjától, Debrecenben még annyi eséllyel sem szervezhette volna tovább az ellenállást, mint különben. A békepártiak javaslatai azonban most mindezek ellenére sokakat gondolkodóba ejtettek azok közül a liberálisok közül is, akik eddig a radikálisokhoz hasonlóan szintén az önvédelmi háború ernyedetlen végigharcolásának az álláspontjára a helyezkedtek, mert mostanra – Windisch-Grätz akadálytalan előrenyomulásának láttán – már ezeknek a liberálisoknak tekintélyes hányada is elveszítette a harc sikerre viteléhez fűzött korábbi reményeit.

Így azután Kossuthnak azt a javaslatát, hogy a honvédelmi bizottmánnyal együtt az országgyűlés is késedelem nélkül költözzék Debrecenbe, a radikálisok és a vélük továbbra is egyetértő liberálisok csupán azért tudták mégis elfogadtatni, mert ennek fejében ők is elfogadták a Windisch-Grätzhez menesztendő békeküldöttség egyidejű kiküldésére vonatkozó békepárti indítványt. Ennek az engedménynek a megtétele után viszont az országgyűlés már egyhangúlag kimondotta székhelyének Debrecenbe történő áthelyezését. S ez ellen többé a békepártiak sem tiltakoztak, tapasztalván, hogy a Redout épületét a nyilvános ülés kezdete óta ezen az estén is tízezrek zárják gyűrűbe s az egybegyűltek halált követelnek az árulók fejére.

Az országgyűlés szilveszter éji ülése tehát végül mégiscsak üdvös eredményekkel zárult. S ezeket a békeküldöttség kirendelése sem veszélyeztette. Hiszen bizonyosra lehet venni, hogy a békekísérletnek – mint Kossuth megjövendölte – „sikere nem lesz, nem lehet, de ép ezért ártalom sem lesz belőle”;[36] hiába fog ugyanis Windisch-Grätz várhatóan teljes behódolást követelni, a harc feltétel nélküli feladására az országgyűlés csupán Pesten lenne rászorítható. Márpedig január 1-én (miközben a békeküldöttség öt tagja – a volt miniszterek közül Batthyány és Deák, továbbá Majláth György országbíró, Mailáth Antal gróf, királyi főasztalnok és Lonovics József egri érsek – elkocsizott Windisch-Grätz bicskei főhadiszállására) az országgyűlés tagjainak mérvadó része az előző esti döntésnek megfelelően a honvédelmi bizottmánnyal együtt valóban útnak eredt Debrecen felé, s ezzel a társasággal tartott még a békepártiak zöme is (habár e békepártiakat persze továbbra sem valamiféle harci elszántság vezérelte, hanem részint a lehetséges megtorlástól való félelem, részint meg az a törekvés, hogy alkalomadtán ismét hallathassak majd szavukat, mihelyt ismeretesekké lesznek a Windisch-Grätzhez menesztett küldöttség tárgyalásainak eredményei).

Igaz viszont, hogy az országgyűlés elköltöztetésével a pillanatnyi nehézségek közül egyelőre csupán az első küszöbölődött ki, s hátra volt még azoknak a készleteknek és felszereléseknek az elszállítása is, amelyek Pestről történő elmenekítéséhez a forradalomnak ugyancsak életbevágó érdekei fűződtek. És ez ugyancsak óriási gondokat okozott – egyrészt a rendelkezésre álló idő rövidsége, másrészt a felhasználható szállítóeszközök számának elégtelensége miatt. Hiszen egyedül a Nagyváradra irányított fegyvergyár gépeinek elfuvarozásához vagy 400 szekérre volt szükség, a gyár 800 munkásának pedig a huszonöt fokos hideg ellenére már éppúgy az apostolok lovára kellett hagyatkoznia, akárcsak annak a sokszáz pesti céhlegénynek, aki most minden felszólítás nélkül lépett a honvédelmi bizottmány nyomdokaiba, hogy munkáját továbbra is a forradalom ügyének a szolgálatába állíthassa.

A gondokat pedig az ellenforradalom hazai híveinek a tevékenysége is szaporította. Duschek például egyszerűen megfeledkezett arról, hogy most az előző évi államkölcsönjegyzés során összeadott közel 1 700 000 forintnyi aranyat és ezüstöt is el kellene vitetni a Kereskedelmi Bank pincéiből… Holott a költözés kényszerűsége efféle aknamunka nélkül is súlyos helyzetet teremtett volna. Hiszen például papírpénzzel az államkincstár a költözés időpontjában alig 800 ezer forintnyival rendelkezett, s előrelátható volt, hogy Debrecenben még hosszú hetekig fog tartani, amíg a bankjegynyomdát megint üzembe lehet majd helyezni.

Az ellenség magyar segítőtársai

Mert a magyar püspökök közül ” jóllehet tisztségüknél fogva mind a felsőház tagjai voltak – 1849 januárjában mindössze ketten érezték kötelességüknek, hogy az országgyűlést Debrecenbe is elkísérjék, a többiek ellenben bevárták az ellenséget, s azután mindent meg is tettek, amit a császáriak csak kívánhattak tőlük; így a nékik alárendelt lelkészeket többek között arra kötelezték, hogy a császári kiáltványokat a szószékről olvassak fel híveiknek, magukat a híveket pedig pásztorleveleikben arra intették, hogy „ne késsenek I. Ferenc József törvényes királyunk s urunk őfelsége iránt szóval és tettel hűséget s engedelmességet tanúsítani”, minthogy „Üdvözítőnk nyíltan parancsolja megadni a császárnak, mi a császáré; az apostolok fejedelme pedig II. levelében arra inti a keresztényeket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek, akár magának a fejedelemnek, mint legfellebb valónak, akár a helytartóknak, kik tőle küldetnek”, s eszerint a császáriaknak szolgálni magának „az Istennek akaratja”.[37]

A Tisza-völgy védelme

Windisch-Grätz számára tehát január második felében is adva volt az a lehetőség, hogy megsemmisítő csapást mérjen Perczelre s ezt követően még Görgei és Klapka egyesülése előtt háborítatlanul bevonuljon Debrecenbe. Ha pedig Debrecen is elesik, akkor a magyar forradalom tovább már semmiképpen sem tarthatta volna magát.

Csakhogy – Teleki Sándor grófnak, az ekkor Erdélyben harcoló honvédcsapatok intendánsának bölcs megállapítása szerint – „aki zseninek születik, abból nem lesz osztrák tábornagy”.[38] Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével. Ezzel pedig nemcsak hogy eljátszott egy nagy lehetőséget, hanem éppenséggel Perczelnek játszott a kezére. Mert Perczelnek ilyen körülmények között módja nyílott arra, hogy január második felében egyszerre ellentámadásba menjen át s, Ottingert kiverve legfőbb támaszpontjáról, Szolnokról, egészen Irsáig nyomuljon előre.

Így azután január végén a császáriak, akik ekkor” alkalmasint már Debrecen elfoglalását is javában ünnepelhették volna, ehelyett soraik újjárendezésével kényszerültek foglalatoskodni. Perczel viszont, akiben erős hajlam élt sikereinek túlértékelésére, eközben egyenesen azt kezdhette latolgatni, ne tegyen-e kísérletet most már magának Pest városának a visszaszerzésére is. Erre azonban tényleges lehetőség az adott pillanatban persze még nem kínálkozott. De ezzel szerencsére Vetterék is tisztában voltak, s ezért a hadügyminisztérium a Perczel-hadtestet öt nappal a támadó hadműveletek megkezdése után már vissza is rendelte a Tisza bal partjára, egy részét pedig egyenesen Polgárra vezényelte, hogy ott ismét átkelve e jobb partra, Borsod és Heves határszélen egyesüljön a honvédsereg egyéb, ugyancsak ide irányított hadtesteivel. Ami mellesleg a debreceni kormánykörök távolabbi katonapolitikai elgondolásainak is tökéletesen megfelelt.

A forradalom vezérkara ugyanis a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a honvédsereg a főhadszíntéren előbb-utóbb ellentámadásba ne menjen át, de azon a véleményen volt, hogy a seregnek Windisch-Grätzcel szemben előzőleg számottevő erőfölényt kell biztosítania a maga számára s ennek érdekében a főhadszíntéren Perczel hadtestével először egyesíteni kell Klapkáét és Görgeiét, sőt a délvidéki csapatok zömét most szintén a főhadszíntérre kell vezényelni, még ha ennek az lesz is a következménye, hogy a Délvidék nagy része átmenetileg ellenséges megszállás alá kerül. Ezeket az elképzeléseket pedig osztotta a magyar forradalom iránti segítőkészségből éppen ekkortájt Magyarországra érkezett Henryk Dembinski gróf, az 1830–31-i lengyel felkelősereg egykori főparancsnoka is, akit a honvédelmi bizottmány január végén a honvédsereg altábornagyává és a főhadszíntéren bevetésre szánt magyar csapatok összességének a parancsnokává nevezett ki s a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítésével és irányításával bízott meg. A most már Dembinski helyeslésével is találkozó erőösszpontosítás viszont megfontoltságot és időt igényelt – s nem csupán a máshonnan a főhadszíntérre vezényelt csapatok által leküzdendő távolságok nagysága miatt. Hiszen például Görgeit január utolsó napjaiban még rózsahegyi tárgyalásai foglalták el. A nehézségeket pedig egyidejűleg Perczel is szaporította, amennyiben – képtelen lévén belenyugodni hadtestének kétfelé tagolásába – most egyszerűen lemondott hadtestparancsnoki tisztségéről. És a Délvidéken sem csak a kiürítendő területek lakosságának lehető biztonságba helyezése okozott fejtörést és időveszteséget, hanem többek között az is, hogy a bácskai sereg december közepén kinevezett új parancsnoka, Esterházy Sándor gróf tábornok, aki a szerb felkelők ellen hajlandó volt harcolni, Windisch-Grätz reguláris csapatai ellen viszont nem, először kereken megtagadta, hogy a főhadszíntérre vonuljon, majd, tapasztalván, hogy a debreceni kormánykörök mégis ragaszkodnak feljöveteléhez, fogta magát és az ellenség táborába szökött.

A székelyföldi ellenállás

Annál is inkább, mert közben elhárult az ellenállás debreceni központját Erdély felől fenyegető veszély is, amely pedig Windisch-Grätz betörésekor még igen nagynak látszott. Hiszen november vége óta, Erdélynek csaknem teljes területe az ellenség kezén volt, s számítani lehetett arra, hogy Puchner hamarosan kísérletet tesz Nagyvárad, majd Debrecen elfoglalására is.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

Az erdélyi hadjárat legfőbb célját, Debrecen vidékének a biztosítását pedig Bem így is tökéletesen elérte.

Erőgyűjtés a hátországban

Debrecen azonban ekkor már nemcsak az erdélyi hadjárat sikeres befejezését és Erdély felszabadulását ünnepelhette, hanem a tervezett stratégiai ellentámadás előkészítése érdekében végzett szervező munka eredményes lezárultát is. Mert a honvédelmi bizottmány Debrecenben is ernyedetlenül folytatta tovább az ősszel megkezdett nagyszabású szervezőmunkát. S a fáradozásnak lett is látszatja, bár a nehézségek a főváros feladását követő hónapokban csak szaporodtak.

A honvédsereg létszámának gyarapítása például ekkor már jóval vontatottabban ment, mint ősszel, s nem csupán azért, mert közben hatalmas kiterjedésű országrészek kerültek az ellenség kezére, hanem a parasztság egy részének elkedvetlenedése miatt is. A besorozott újoncok számaránya tehát mindinkább megnagyobbodott a seregbe önként jelentkezők számarányához képest, s mindinkább elharapózott az a szokás is, hogy a jobb módúak besorozott fiaik helyett pénzen felfogadott szegényeket küldtek a zászlók alá. A nehézségek azonban, ha lassították is, feltartóztatni most sem tudták a sereg terebélyesedését, úgy hogy például a honvédzászlóaljak száma a december közepi 64-ről február végéig 88-ra nőtt, s eszerint a honvédgyalogság a volt sorezredi zászlóaljakkal együtt február végén már nem kevesebb mint 110 zászlóaljat számlált.

Közben viszont fokozódtak azok a gondok is. amelyeket e sereg hadianyagszükségletének kielégítése okozott, hiszen a hadiüzemek közül decemberben igen sok az ellenség hatalmába került, a legfontosabb, Pestről az utolsó pillanatban Nagyváradra költöztetett fegyvergyár újólagos üzembe helyezése pedig – mint várható is volt – hosszú heteket emésztett fel. S a honvédelmi bizottmány most egy sor új hadiipari üzemet is létesített, ezek termelésbe állítása azonban szintén nem ment egyik napról a másikra. Így azután újra meg újra hiány mutatkozott gyalogsági lőfegyverekben és szuronyokban, kiváltképpen pedig puskagolyóban és lőporban, úgy hogy a március 3-i medgyesi eset egyáltalán nem volt kivételes: a nagyobb ütközetek vége felé máskor is mindig lőszerhiány lépett fel. De nem jutott elegendő lőporhoz a tüzérség sem, ha ennek a fegyvernemnek egyébként kevesebb panasza lehetett is. Mert az ágyúgyártást – Gábor Áron tevékenységét nem számítva – csak májusban sikerült ugyan újra megindítani, a honvédtüzérség azonban – mint láttuk – már 1848 végén is bőséges ágyúparkkal rendelkezett, kellő mennyiségű ágyúgolyóról pedig az ország keleti felében fekvő vasipari üzemek is gondoskodni tudtak. Amint a kézműipar mozgósításával a honvédek folyamatos felruházását szintén sikerült megoldania a márciusi fiatalok egyikének, Lukács Sándornak, akit a honvédelmi bizottmány január elején a honvédsereg felszerelési biztosává nevezett ki.

Mindazonáltal a nehézségeken sem Lukács, sem (a februárban tábornokká előléptetett) Lahner, sem maga a honvédelmi bizottmány nem lehetett úrrá teljesen, s ez nemcsak a hazai ipar fejletlenségéből meg az ország nyersanyagszegénységéből fakadó eredendő bajokon múlott, hanem az ellenforradalom magyarországi híveinek a tevékenységén is. Hiszen a puskacsőkészítésre berendezett ózdi vasgyár vezetői például négy ízben is megrongálták az üzem gépeit; amikor pedig a honvédelmi bizottmánynak ajánlatot tettek 30 ezer török területen elraktározott angol gyártmányú gyalogsági lőfegyver szállítására, azzal a feltétellel azonban, hogy a fegyverek vételára ércpénzben lesz fizetendő, Duschek egyszerűen eltitkolta, hogy az államkincstár még mindig rendelkezik 600 ezer forintnyi ércpénzzel és nemesfémmel, s így szépen meghiúsította ennek a forradalomra nézve életbevágóan fontos ügyletnek a nyélbeütését.

Igaz viszont, hogy a szabotázs ilyen eseteinél sokkal nagyobb számban mutatkoztak példái az odaadásnak és a fáradhatatlanságnak – kivált az üzemek munkásai körében. Mert a hadiiparban foglalkoztatott munkások általában éjt nappallá téve dolgoztak, s azok a kevesek, akik közülök szakmunkások voltak, munkájuk mellett mindent megtettek szakképzetlen társaik minél gyorsabb betanítása érdekében is. Közben pedig más szakmák munkásai szintén tömegével jelentkeztek a hadiiparba, s még külföldről is érkeztek haza vándorúton levő magyarországi céhlegények, hogy munkájukat a forradalom szolgálatába állítsák. És a munkásság jobbjai a legnagyobb veszély óráiban is kitartottak, mégpedig nemzeti hovatartozásukra való tekintet nélkül. A kicsiny prakkfalvi fegyvergyár német munkásai például az általuk készített fegyvereket titkos utakon Schlik bevonulása után is eljuttatták a honvédcsapatokhoz, mecenzéfi társaik meg a felszabadító sereg visszatértéig elrejtették a raktáron maradt szuronyokat, miközben Resica részint német, részint román nemzetiségű bányászokból alakult közel 400 főnyi nemzetőrsége a reguláris katonasággal vállvetve verte vissza a várost megtámadó román határőröket, a Garam menti bányavárosok szlovák és német dolgozói pedig ezrével léptek be a honvédzászlóaljakba és a környékükön alakult szabadcsapatokba.

A honvédelmi bizottmány is hamar felismerte hát, hogy a munkások közreműködésére lehet építeni, s ez azután kifejezésre jutott abban a figyelemben is, amellyel a bizottmány a munkások anyagi gondjai iránt viseltetett. Az állami alkalmazásban levő munkások közül így egymás után részesültek béremelésben elébb a Nagybánya környéki bányászok, majd a váradi fegyvergyár munkásai, végül pedig a felvidéki bányászok egyes csoportjai. De hasonló figyelmet fordított az egyenruházati cikkek készítésével foglalkozó céhlegények érdekeire Lukács Sándor is; megszabta például – a legényekre nézve igen kedvezően – azt az összeget, amelyet a honvédsereg számára szállítandó cikkek munkadíjából mestereik kötelesek lesznek bér fejében átengedni nékik, sőt – a céhek tiltakozása ellenére – azt is megtette, hogy közvetlenül rendelt egyenruházati cikkeket maguktól a legényektől, ha az illetők, mestereiknek hátat fordítva s egymással szövetkezve, nagyobb közös műhelyeket rendeztek be valahol.

És a munkások anyagi körülményeinek javítását célzó lépésektől a forradalom vezetőit a pénzügyi nehézségek sem tántoríthatták el. Holott a pénzügyi nehézségek változatlanul óriásiak voltak. Mert a háborús költségek az első hónapok elteltével némileg csökkentek ugyan, de még ekkor is havi 6–8 millió forintot emésztettek fel. A bankjegynyomda pedig napi 140 ezer forintnyinál több papírpénzt továbbra sem tudott előállítani. De még ez a teljesítmény is csak azáltal volt elérhető, hogy főleg nagyobb címletű pénzjegyeket (százforintosokat stb.) gyártottak, ami azután pénzváltási nehézségeket idézett elő s a kis pénzösszegeket forgató embereknek nem csekély fejtörést okozott.

A honvédelmi bizottmány tehát ebben az időszakban is a legszigorúbb takarékoskodásra kényszerült. De hogy könnyítsen a munkások helyzetén azt – takarékosság ide, takarékosság oda – éppúgy elengedhetetlennek ítélte, akárcsak azt, hogy a honvédsereget Európa legjobban fizetett hadseregévé tegye, vagy hogy a sereg számára élelmiszerszállítást vállaló parasztokat illő fuvardíjban részesítse s járandóságukat mindig késedelem nélkül folyósíttassa is nékik. Az a körülmény pedig, hogy az államkincstárat így a véle pénzügyi kapcsolatba kerülő százezrek jól fizető és megbízható partnernek ismerték meg, a takarékossági intézkedésekkel karöltve, meglehetős kelendőséget tudott biztosítani az egyébként fedezet nélküli Kossuth-bankóknak. Hanem a pénz elértéktelenedése – részben az áruhiány, részben a spekuláció miatt –, ha rohamossá egyelőre nem lett is, mégiscsak megindult 1849 elején, úgy hogy például a mezőgazdasági termékek piaci ára március végén már 20–30%-kal meghaladta a honvédelmi bizottmány által meghatározott hivatalos felvásárlási árakat. A szervező munka eredményes folytatását azonban ez sem akaszthatta meg, ha – kivált az élelmiszerbeszerzés terén – újabb nehézségeket támasztott is.

Kevesebb siker kísérte viszont azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a forradalom vezetői az ellenforradalom magyarországi híveinek megfékezése érdekében fejtettek ki. Holott a belső ellenség leküzdését nemcsak a forradalom radikálisai sürgették, de elengedhetetlennek minősítette Kossuth is, s ennek megfelelően ő maga több fontos intézkedést foganatosított e téren. Így a hadügyminisztériummal még január folyamán rögtönítélő haditörvényszéket állíttatott fel Debrecenben a kémek ellen, az ellenség szolgálatába szegődött magyar honpolgárokat pedig „törvénykívülieknek” nyilvánította, közölve a hatóságokkal, „mikép az illyeneket úton útfélen elfogni s a büntető igazságnak átszolgáltatni – s, ha az elfogás veszéllyel járna, megsemmisíteni – nem csak joguk, sőt múlaszthatatlan hazafiúi kötelességük is.”[39]

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

A teljes cikk.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Február közepe táján ugyanis Debrecenben már nemcsak radikális, de liberális körökben is az a nézet uralkodott, hogy ha Dembiński – várhatóan napokon belül – megkezdi támadó hadműveleteit, akkor ezek rövidesen az ellenséges főerők megsemmisítésére fognak vezetni. És Dembiński február utolsó hetében csakugyan támadásba is lendült, megsemmisítő csapást azonban nem az ellenségre, hanem a liberálisok zömének reményeire mért.

Holott Dembiński önmagában véve igen ésszerű tervet dolgozott ki az ellenség felmorzsolására, számításait (intézkedéseiből kikövetkeztethetően) arra a feltevésre alapozva, hogy az ellenséges főerőket csak abban az esetben lesz képes megsemmisíteni, ha Windisch-Grätz január óta Pesten veszteglő csapatai Jellačić hadtestéhez hasonlóan maguk is kimozdulnak a főváros területéről, ez pedig csupán akkor fog megtörténni, ha Schlik Kassáról elvonult hadteste zavartalanul nyomulhat tovább délnyugat felé. Ha ugyanis Windisch-Grätz szeme előtt ennek jóvoltából megcsillan majd a Schlikkel történő egyesülés reménye, akkor ez őt arra fogja ösztönözni, hogy az egyesülés mielőbbi lebonyolítása érdekében e célra igénybe vehető csapataival elébe siessen Schliknek; ha viszont a honvédcsapatok, kihasználva Schlikkel szemben mutatkozó pillanatnyi helyi erőfölényüket, rá már Windisch-Grätz felkerekedése előtt megsemmisítő csapást mérnek, akkor ez az ellenséges fővezért – éppen megfordítva – arra fogja indítani, hogy még inkább bezárkózzék a főváros – számára viszonylagos biztonságot nyújtó – falai közé.

Dembiński tehát Schliket Windisch-Grätzcel való találkozásáig kímélni akarta, s rá is, Windisch-Grätzre is csupán kettejük egyesülése után – valahol Heves megye területén – szándékozott lesújtani. Ahhoz azonban, hogy akkor valóban egyszerre végezhessen majd mindkettejükkel, Dembińskinek az adott helyen az ő egyesült erőikkel szemben is erőfölényt kellett biztosítania a maga számára Éhhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste Viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni.

A liberálisok zömének jobbrafordulása

Görgei és a békepárti politikusok között ekkor még nem volt közvetlen kapcsolat, de a hadsereg vezetésének Görgei kezébe kerülése magától értetődően szintén hozzájárult a békepárt debreceni hadállásainak megszilárdulásához – habár a döntő szerepet ebben továbbra is az a békepárttól eddig balra elhelyezkedő liberálisok körében megindult nagyfokú jobbratolódás játszotta, amelyet elsődlegesen a hadihelyzet márciusban végbement módosulásai idéztek elő.

Február közepe óta ugyanis a magyar liberálisok legtöbbjét – emlékezhetünk – határozott győzelmi remények töltötték el. Nyáry Pál például még Vetter cibakházi támadása előtt is azt hangoztatta, hogy „a győzelem kivívása… többé nem pium desiderium”,[40] s várakozásait a forradalom táborán belül a békepártiak kivételével szinte mindenki osztotta.

A trónfosztás és közvetlen következményei

S ezzel persze a még folyvást a táborban tartózkodó Kossuth is tisztában volt. Ahhoz azonban ő ennek ellenére már az eddigi hadisikerek révén elért eredményeket is elég nagyoknak ítélte, hogy beléjük kapaszkodva, végre méltó választ adathasson az országgyűléssel az oktrojált alkotmányra s egyszersmind azokat a belpolitikai nehézségeket is leküzdhesse, amelyekről március 24-én az Egyenlőségi Társulat képviselőivel tárgyalt. Mert ha a baloldalnak a forradalmi diktatúra bevezetésére irányuló tervét kivihetetlennek tartotta is, abban egyetértett a radikálisokkal, hogy a békepárt előretörése egyre veszedelmesebb helyzetet teremt s hogy ezért határt kell szabni a jobboldal további térnyerésének. Ö is korlátozni kívánta tehát a békepártiak mozgási szabadságát, de ehhez a célhoz ő a parlamentáris keretek lerombolása nélkül szándékozott eljutni, s szentül hitte, hogy most már így is célt lehet majd érni. Feltételezte ugyanis, hogy azok a liberálisok, akik az előző hetek folyamán a bizonytalan hadihelyzet hatására mind közelebb sodródtak a békeparthoz, az utolsó napok győzelmeiből ismét elszántságot fognak meríteni s ezért a továbbiakban már megint egyöntetű lelkesedéssel fogjak felkarolni az ő kezdeményezéseit. S ebben a feltevésben, mire 12-én visszaérkezett Debrecenbe, már az elvégzendő munka részletes tervét is felvázolta magában.

Ennek a tervnek az első pontja pedig azt tartalmazta, hogy az országgyűléssel mindenekelőtt ki kell mondatni Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuth ugyanis arra számított, hogy egy ilyen lépés, miközben megnyitná a független Magyarország nemzetközi elismertetése felé vezető utat, azonközben felégetné „a gyáva árulás hídját&edquo;,[41] hiszen a békepártiakat végképp elütné attól a lehetőségtől, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak az ellenforradalom képviselőivel. A trónfosztást azonban Kossuth csupán az első teendőnek tekintette, s úgy tervezte, hogy ennek megtörténte után – azon a címen, hogy a független Magyarország kormányzását már nem végezheti egy országgyűlési bizottság – keresztülviszi egy új miniszteriális kormány megalakítását is, majd e kormány élén – ezúttal alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásának a szükségére hivatkozva – feloszlatja a jelenlegi országgyűlést és új választásokat írat ki. Mert az országgyűlés nélküli kormányzás bevezetését ő továbbra sem helyeselte volna, de a jelenlegi országgyűlésnek kedvezőbb összetételű országgyűléssel való felcserélését maga is kívánatosnak ítélte, s bizonyosra vette, hogy az alkotmányozó gyűlési választásokon a kishitűség békepárti apostolai a legújabb győzelmek jóvoltából mind meg fognak bukni.

Azok a számítások azonban, amelyekre Kossuth ezeket a terveket alapozta, hibásak voltak. A liberális politikusok zöme ugyanis a főhadszíntéren legújabban történtekből – az ő várakozásaival ellentétben – nem azt a következtetést szűrte le, hogy békealkudozásokra gondolni sem szabad többé, hanem éppen azt, hogy most jött el csak igazán a béketárgyalások megkezdésének az ideje, hiszen a honvédsereg főerői most végre olyan győzelmeket arattak, amelyek immár békülékenységre bírhatják a Habsburgokat, olyan győzelmeket azonban most sem arattak, amelyek az ellenforradalom táborát magamegadásra kényszeríthetnék. Amikor tehát Kossuth 12-én este a honvédelmi bizottmány, másnap pedig az országgyűlés két házának közös zárt ülése elé terjesztette a trónfosztásra vonatkozó indítványát, a jelenlevők tekintélyes hányada mindkét helyütt a legteljesebb elutasítás hangján nyilatkozott róla. S 14-ére azután megváltozott ugyan a helyzet, de csak azért, mert a képviselőház ekkorra kitűzött nyilvános ülését Kossuth – a bevett gyakorlattól eltérően – nem a református kollégium szűk oratóriumában, hanem a debreceni nagytemplom érdeklődők sokaságával megtelt hatalmas épületében tartatta meg, s a trónfosztás ellenzői az ujjongó néptömeg láttán véleményüket ez alkalommal bölcsebbnek gondolták magukba fojtani.

A képviselőház népgyűléssé bővült április 14-i ülése tehát végül mégiscsak kimondotta – éspedig egyhangúlag –, hogy Magyarország „szabad, önálló és független európai statusnak”, a Habsburg-Lotharingiai ház pedig „trónvesztettnek… nyilváníttatik”, s hogy az országot ezután – amíg az államforma végleges szabályozása meg nem történik – „egy kormányzó-elnök fogja a maga mellé veendő ministerekkel” kormányozni, Kossuthot pedig mindjárt meg is választotta kormányzó-elnökké s felhatalmazta az új kormány megalakítására, majd kiküldött egy – ugyancsak Kossuth elnökletével működő – bizottságot is A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatá-nak megszövegezésére.[42] Ezeknek az eredményeknek az elérését azonban a parlamentáris formákhoz váltig ragaszkodó Kossuth csak egy az országgyűlésen kívül álló tényező, a radikálisok által hirtelenében mozgósított debreceni sokaság fellépésének köszönhette. És így végeredményben az ő április 14-én aratott pillanatnyi sikere sem az általa választott út helyességét igazolta, hanem – ellenkezőleg – éppen azt, hogy ez az út semmivel sem járhatóbb, mint amelyre a radikálisok szándékoztak rálépni március végén, s hogy eszerint abból a kátyúból, amelybe a magyar forradalmat a liberális nemesség zömének jobbratolódása juttatta, kiutat sehogyan – sem a Kossuth, sem a radikálisok kitűzte irányban, sem az országgyűlésre támaszkodva, sem az országgyűléssel szembefordulva – nem lehet találni többé.

De ugyanezt bizonyította a radikálisok április eleji fáradozásainak a kimenetele is. Mert a radikálisok, miután március utolsó hetében nyilvánvalóvá lett előttük, hogy a békés kiegyenlítés gondolatának rabjai elleni harcukat az országgyűlés porondjáról egyelőre – bármint szeretnék is – képtelenek átvinni rájuk nézve kedvezőbb terepre, arra a következtetésre jutottak, hogy ha helyüket ezen a porondon ezután az eddigieknél kedvezőbb esélyekkel akarják megállni, akkor most elengedhetetlenül szükséges az eddiginél szorosabb együttműködésre lépniök a liberális képviselőcsoportnak azzal a balszárnyával, amelynek tagjai – hozzájuk hasonlóan – továbbra is ragaszkodtak az önvédelmi háború töretlen folytatásához. A baloldal nevében ezért Újházi László Sáros megyei főispán, a felsőház egyetlen radikális tagja és Irányi Dániel április elején tárgyalásokat kezdett e baloldali liberálisok egyik legkiválóbbikával, Szacsvay Imre nagyváradi képviselővel, s rövidesen meg is állapodott véle abban, hogy ő és elvbarátai közös pártban fognak egyesülni a radikálisokkal. Április 5-én pedig Újházi elnökletével már meg is alakult ez a magát Radical Pártnak elkeresztelő s keretei között a Debrecenben tartózkodó országgyűlési képviselőknek mintegy harmadát tömörítő új politikai csoportosulás. És ez látszólag szintén igen szép siker volt. Csakhogy ezért a sikerért a radikálisoknak rendkívül nagy árat kellett fizetniök.

A Radical Pártba belépő liberálisok között ugyanis vajmi kevesen akadtak, akik a radikálisokkal egyetértettek volna az országgyűlés nélküli kormányzás bevezetésének kívánatos voltában, s olyanok sem sokan voltak, akik – mint például maga Szacsvay – a radikálisokhoz hasonlóan helyeselték volna a jobbágyfelszabadítás kereteinek kitágítását. Következésképpen a radikálisoknak, ha azt akarták, hogy a Radical Párt egyáltalán létrejöhessen, bele kellett nyugodniuk abba, hogy az új párt programja mindössze Magyarország független köztársasággá alakításának a követelését fogja tartalmazni, s nem fog teret adni a forradalmi diktatúra bevezetését vagy a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését célzó követeléseknek. A radikálisok tehát, hogy kitörhessenek elszigeteltségükből, most megint olyasféle áldozatokat kényszerültek hozni, amilyeneket szeptemberben hoztak volt, ezen az áron azonban most már nem a liberálisok többségének, csupán kisebbségüknek a fegyverbarátságát nyerhették el.

Így viszont arra, hogy az ellentábort az országgyűlés porondján maguk alá fogják gyűrni, csak nem számíthattak továbbra sem. Olyan reményt pedig, hogy az ellentábornak az országgyűlés falain belüli erőfölényét a továbbiakban netalán az országgyűlés falain kívüli tömegek felvonultatásával fogják kiegyenlíteni, most már szintén nem táplálhattak magukban. Mert hogy az április 14-i kivételes alkalommal felvonultathassák a debreceni tömegeket, ahhoz a Habsburgok Magyarországra tört csapatai ellen immár több mint fél éve folyó önvédelmi háború légkörében a függetlenség jelszavát is elegendő volt zászlajukra írniok. De hogy az országgyűlést tartósan külső tömegnyomás alá helyezzék, ahhoz már az kellett volna, hogy továbbra is rendületlenül kitartsanak március 25-én nyilvánosság elé tárt parasztpolitikai tárgyú követeléseik mellett.

Egyszóval az önvédelmi harc ernyedetlen végigharcolását kívánók számára igazi fogódzót a Radical Párt megszervezése sem nyújtott. És ezt természetesen a békepártiak is világosan látták. Miért is az, ami április 14-én történt, a valóságban megint nem meghátrálásra, hanem csak erőfeszítéseik fokozására ösztönözte őket. Hogy tehát az udvar szemében továbbra is tárgyalóképesek maradjanak, titkon sietve útjára indítottak egy Ferenc Józsefnek címzett s tizennyolcuk aláírásával ellátott hűségnyilatkozatot; közben pedig haladéktalanul megkezdték harcukat azért is, hogy a továbbiakban egymás után vakvágányra futtassák azokat a lépéseket, amelyeket Kossuth most a törvényhozó és a végrehajtó hatalom újjászervezése érdekében próbál majd megtenni. És Kossuth rövidesen kénytelen lett is belátni, hogy a – részben radikálisokból álló – honvédelmi bizottmány helyett most kedvére alakíthat ugyan új kormányt, csak éppen olyan kedve szerinti új kormányt nem alakíthat, amelyben ismét helyet kapjanak radikálisok is, alkotmányozó nemzetgyűlésre pedig eleve nem is gondolhat immár, sőt többé arra sem gondolhat, hogy a jövőben bármikor is szembehelyezkedjék a jelenlegi országgyűlés többségének az akaratával.

Mert a békepártiak, akik a trónfosztás ellen április 14-én egyetlen szóval sem mertek tiltakozni, azt az egyet már a képviselőház április 14-i ülésén is szükségesnek tartották leszögezni, hogy az országgyűlés feloszlatásának a joga a továbbiakban semmi esetre sem a most hivatalba lépő kormányzó-elnököt, hanem egyedül az országgyűlést fogja illetni. S ehhez az állásponthoz lelkesen csatlakozott a képviselők óriási többsége is. Majd, miután április 19—én lezajlott az országgyűlés két házának a függetlenségi nyilatkozat szövegét jóváhagyó elegyes ülése, a békepártiak a képviselőházban már másnap napirendre tűzették a Madarász László ügyével foglalkozó vizsgálóbizottság jelentését. S igaz, a bizottság kellő bizonyítékok híján pusztán gondatlanság gyanújával illethette Madarászt. A képviselőházi többség azonban ennek dacára is habozás nélkül megbélyegezte őt, Kossuthnak ezáltal értésére adandó s véle azonnal meg is értetve, hogy korábbi terveit, amelyek szerint a külügyi tárcát az új kormányban Telekinek, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyit pedig Perczelnek kellett volna átvennie, legjobb lesz sürgősen elejtenie.

S arra persze Kossuth sem volt kapható, hogy ha már radikálisokat nem hívhat meg az új kormányba, most helyettük netalán a békepártiak közül ruházzon fel miniszteri tárcával akár csak egyet is. De az adott körülmények között, mikor a békepárt politikáját már az eddig tőle balra elhelyezkedő képviselők zöme is messzemenően osztotta, a békepártiaknak nem is volt szükségük egyetlen miniszteri tárcára sem, hiszen céljaik érvényesítéséhez tökéletesen elegendő volt, ha az új kormány feje – mondjuk – Szemere lesz. Az a Szemere Bertalan aki a szeptemberi fordulat idején a kossuthival meglehetősen rokon álláspontra helyezkedett ugyan, s az önvédelmi harc szervezése érdekében december közepe óta a Felvidék teljhatalmú országos biztosaként is igen sokat tett, akiről azonban köztudott volt, hogy önmagát – nézetrokonság ide, nézetrokonság oda – sokkal többre tartja Kossuthnál, minek folytán a végsőkig is kész volna elmenni, csak hogy Kossuth vezető szerepét magára testálhassa, s akiről köztudott volt az is, hogy mélységes ellenszenvet érez a radikálisok iránt.

A békepártiak tehát most nemcsak kifogást nem emeltek Szemere miniszterelnöksége ellen, hanem a nyilvánosság előtt az Esti Lapok hasábjain elsőként éppen ők kezdték hangoztatni, hogy a miniszterelnöki tisztség betöltésére egyedül Szemere hivatott. És joggal, hiszen Szemere, miután a Felvidékről visszaérkezett Debrecenbe, maga is mindennél fontosabbnak találta, hogy rendszeres tanácskozásokat folytasson vélük annak kimódolására, miként vigyék majd keresztül „Kossuth jogainak szorításá”-t.[43]

Győzelmek a mellékhadszíntereken

A titeli fennsík meghódításáról azonban Perczel már kénytelen volt lemondani, mert Debrecenből közben olyan utasítást kapott, hogy vonuljon a Temesközbe, s a szintén oda tartó Bemmel együtt ezt az országrészt is tisztítsa meg az ellenségtől.

A támadó hadmozdulatok felfüggesztése

Görgei tehát az ostrom lezárulta után is egy álló hétig Budán vesztegelt még, s amikor végre mégis felkerekedett, akkor sem a főhadszíntérre, hanem Debrecenbe utazott.

Amire jogcímet éppenséggel szolgáltatott néki az, hogy át kellett vennie a hadügyminisztérium vezetését. Kossuth ugyanis, aki a véle való nyílt leszámolást – tudjuk – kivihetetlennek tartotta, de más módon maga is szívesen kiragadta volna a fősereg vezérletét az ő kezéből, a trónfosztást követően az új kormány hadügyminiszteri székét néki ajánlotta fel – azzal a hátsó gondolattal, hogy ha ő vállalja a miniszterséget, akkor azután a fővezérletet Damjanichra fogja ruházni. És így a habozás nélkül igent mondó Görgeinek most a hadügyminiszteri állást is sikerült megkaparintania – anélkül azonban, hogy emiatt csakugyan meg kellett volna válnia a fővezérlettől. Damjanich ugyanis Komáromban egy véletlen baleset során a lehető legrosszabbkor lábát törte, s ennek következtében harctéri szolgálatra alkalmatlanná lett, más hivatott főparancsnok-jelölttel pedig Kossuth pillanatnyilag nem rendelkezett…

De pusztán azért, hogy átvegye a hadügyminisztérium vezetését, Görgeinek a valóságban még nem kellett volna olyannyira sietnie a Debrecenbe utazással. A szorosan vett hadügyminiszteri teendők ellátását ugyanis ezután is nyugodtan rábízhatta volna a minisztérium élén őt akkor már hetek óta helyettesítő Klapkára, hiszen Klapka eddig is teljes megelégedésére működött Debrecenben. (Így például május 20-án már el is fogadtatta a kormánnyal a forradalom fegyveres erőinek új hadműveleti tervét, amely az ország mindenirányú védelmének a címén azt írta elő, hogy a honvédsereg egyes hadtesteit most egymástól nagyjából egyenlő távolságra és összefüggő körvonalban az országhatárok mentén kell felsorakoztatni. Ami azután kétszeresen is a császáriak malmára hajtotta a vizet: egyrészt, mert a jövőre nézve immár eleve lehetetlenné tette, hogy a honvédsereg bárhol is összpontosított csapást mérjen rájuk, másrészt, mert ugyanakkor lehetővé tette, hogy ők viszont a honvédsereg most rendkívül megnyúló s ezért mindenütt rendkívül elvékonyodó arcvonalát összpontosított erőkkel ott és akkor törjék majd át, ahol és amikor csak akarják.)

Ténylegesen azonban Görgei nem is új hivatalának mielőbbi átvétele végett utazott ekkor Debrecenbe, hanem éppen azért, mert az udvari körök még május végén sem adtak magukról életjelt. Ennek magyarázatát keresve ugyanis apránkint oda lyukadt ki, hogy a Habsburgok persze nem is léphetnek ki hallgatásukból addig, amíg az országgyűlés vissza nem vonja a trónfosztó határozatot és félre nem állítja Kossuthot, s ezért őrá most az a feladat hárul, hogy gondoskodjék a béketárgyalások ebbeli – immár egyedül hiányzó – feltételeinek a megteremtéséről, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy mostantól fogva már a békepárti politikusokkal szorosan együttműködve járjon el. S ennek megfelelően debreceni kirándulásának első napján, május 31-én már össze is ült a békepárt vezetőivel.

Mikor azonban bevezetőül azt javasolta, hogy tárgyalófelei mindenekelőtt magával az országgyűléssel érvényteleníttessék a trónfosztást, amazok legnagyobb meglepetésére azt felelték, hogy ez kivihetetlen – egyszerűen azért, mert az országgyűlés éppen aznap kimondotta székhelyének a felszabadított Pestre való visszatételét, s emiatt egy hónapra felfüggesztette üléseit. Amikor pedig erre ő vagylagos módozatként felvetette saját katonai hatalomátvételének a gondolatát, szavait vendéglátói teljesen egyöntetű elutasítással fogadták. Mert a katonai hatalomátvételt a békepártiak önmagában véve „hazafi érdemnek és nem bűnnek” tartották volna maguk is,[44] abban azonban, hogy egy ilyen kísérlet csakugyan sikerre vihető volna a még mindig elsősorban Kossuth nevétől hangos Magyarországon, már kételkedtek (alighanem joggal is).

És Görgei a békepártiak húzódozását eleinte csupán indokolatlan kishitűségből eredeztette, rövidesen azonban ő is rádöbbenhetett terveinek értelmetlenségére, sőt – alig négynapos debreceni időzés után – a táborba való haladéktalan visszatérésre is kénytelen lett elszánni magát. A Debrecenbe épp ekkortájt özönleni kezdő hírek ugyanis egyszerre kétségtelenné tették immár az ő szemében is, hogy a békülékenység szellemét a Habsburgokban ténylegesen az áprilisi hadieseményeknek sem sikerült elültetniök, s hogy ezért Magyarország most a valóságban éppen nem az általa remélt béketárgyalásoknak, hanem az ellenforradalom újabb s minden korábbinál fenyegetőbb rohamának a küszöbén áll.

A Vág-vidéki harcok június derekán

Damjanichot ugyanis – mint tudjuk – baleset érte, Klapka Debrecenből való visszatérte után a komáromi várőrség – a VIII. hadtest – parancsnokságát vette át, a hadban megőszült Aulich betegség miatt volt kénytelen visszavonulni a harctéri szolgálattól, Gáspár pedig a trónfosztásra válaszul tüntetően szabadságoltatta magát; s helyettük az I. hadtest élére Nagy Sándor József tábornok, a II-éra Asbóth Lajos ezredes, a III-éra Knezić Károly tábornok, a VII-ére pedig Poeltenberg Ernő tábornok került.

A magyar–román megegyezés

Ezek a felismerések indították tehát Bălcescut arra, hogy 1849 tavaszán maga is újabb kísérletet tegyen az erdélyi románoknak a magyarokkal való megbékítésére, sőt a magyarok oldalán történő felsorakoztatásukra is. S tudván, hogy ehhez elengedhetetlen az erdélyi románok nemzeti követeléseinek legalább részleges kielégítése, első lépésként a magyar forradalom vezetőit szándékozott a korábbiaknál nagyobb engedmények tételére bírni. Mivel azonban a magyar vezetőket elriasztani semmiképpen sem akarta, arra eleve nem is gondolt, hogy az erdélyi románok összes követelésének azonnali kielégítésére szólítsa fel őket. Hiába vallotta tehát egyébként maga is Magyarország föderatív köztársasággá alakításának a szükségét: mikor május végén Debrecenbe érkezett s megkezdte tárgyalásait Kossuthtal és Batthyány Kázmérral, a föderáció gondolatát eleve fel sem vetette, s még csak azzal a követeléssel sem hozakodott elő, hogy a magyarok mondjanak le a magyar országgyűlés tanácskozásainak egynyelvűségéről. Annál inkább igyekezett viszont megértetni tárgyalófeleivel, mennyi hasznuk származnék a magyar–román megegyezésből a magyaroknak is s mennyi káruk a megegyezés elmaradásából. Erősen hangsúlyozta ezért, hogy Magyarország csupán kétféle jövő között választhat: „Vagy arisztokratikus-monarchikus lesz, Ausztriával összekötve, vagy demokratikus, egyesülve a románokkal”[45]; s nyomatékosan kiemelte, hogy a nemzetiségeket magyar részről „minden áldozat árán ki kell békíteni …, mert különben azzá lesznek Magyarország számára, ami Lengyelország és Írország Oroszország és Anglia számára”.[46] Amikor pedig Kossuth megjegyezte, hogy ha az erdélyi románok „függetlenségük és Havaselvével való egyesülésük” kiharcolásáért fogtak volna fegyvert, azt még csak megértené (bár helyeselni persze azt sem tudná), azt azonban, hogy céljuk látnivalóan csupán a birodalmi egység megszilárdítása, már megérteni sem képes: Bălcescu nemcsak megerősítette, hogy az erdélyi románok valóban nem törekednek Havaselvével való egyesülésre, de azt is leszögezte, hogy Erdélyt a magafajta havaselveiek sem szándékoznak elszakítani Magyarországtól, ellenkezőleg: „inkább egyesíteni” akarják véle, „sőt még ennél is többet”, egy Magyarországra és a dunai fejedelemségekre kiterjedő konföderációt is szívesen nyélbeütnének.[47]

Hanem Bălcescu így is kereken négy hétig volt kénytelen várni, hogy egyáltalán érdemi választ kapjon előterjesztéseire. A kormány pedig még ekkor is mindössze azt ajánlotta fel, hogy biztosítja a románok számára egyházi és iskolai ügyeik tetszésük szerinti intézésének a jogát s engedélyezi a románlakta községek közigazgatásának román nyelvűvé tételét. Mígnem azután július elején egyik napról a másikra mégiscsak fordulat következett be a kormány politikájában. Amiben a legfőbb okon, a hadihelyzet hirtelen és rohamos megromlásán kívül közrejátszott Iancu újabb kéznyújtása is. Mert Iancu – nem tudván szabadulni attól az aggodalomtól, hogy az udvari körök minden melléjük szegődött nemzetiségi politikust „csak eszköznek akarnak felhasználni”[48] – június végén az Abrudbányán történtek ellenére két levelet is eljuttatott a magyar forradalom táborába, s mindkettőben határozottan kinyilvánította, hogy ha a magyarok végre jobb belátásra térnének, akkor még mindig kész lenne felhagyni az ellenük vívott harccal, mivel ő is azt vallja, hogy amint „a két testvérhazában a magyar nem beszélhet létről és jövőről a román nélkül”, úgy „a román sem a magyar nélkül”.[49] Ezek a megnyilatkozások pedig a kormánykörökben egyszerre elültették azt a reményt, hogy ha magyar részről némi további engedményekre is ráállanának, akkor a forradalom most már csakugyan meg tudna szabadulni az erdélyi román felkelés tehertételétől.

S ezzel azután egy csapásra elhárultak a magyar kormányférfiak és Bălcescu között folytatott tárgyalások sikeres befejezésének az akadályai is, úgy hogy július 14-ére már meg is született az alkudozások eredményeit rögzítő két okmány.

Arad felé

Görgei, akinek – a Paszkevics figyelmét róla átmenetileg elterelő turai ütközet jóvoltából – idő közben csakugyan sikerült megkerülnie az orosz fősereget, ekkor már napok óta a Hernád torkolatvidékén táborozott, s egyelőre semmi jelét nem mutatta a továbbvonulás szándékának. 29-én azonban – megtudván, hogy az orosz fősereg Tiszafürednél két nappal korábban a Tisza bal partjára lépett – Tokajnál végre mégis átkelt a bal partra ő is, s most már valóban megindult Arad felé. De mert az orosz sereg hovatovább már Debrecenhez közeledett, most sem a legrövidebb úton, hanem kelet felé, Nagyvárad irányába kitérve, folytatta hadmenetét. És így Szunyoghnak csupán Nagykállóban sikerült találkoznia véle július 31-én.

Görgeinek eszerint kereken két hónapig kellett várnia, amíg a békepárttól végre igenlő választ kaphatott május 31-én Debrecenben felvetett javaslataira.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Még a debreceni református kollégium sem számított teljes jogúnak, diákjai éveken át arra kényszerültek, hogy az érettségi vizsgát idegenben, a nagyváradi premontrei gimnáziumban tegyék le.

A nemzetiségek csalódása

Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték.

Az önkényuralom kiszolgálói

1849 őszén Haynau a helybeli váltótörvényszék elnökét, Uray Bálintot nevezte ki debreceni kerületi főbiztossá. Urayt reformkori szereplése érdemesítette a táborszernagy bizalmára, hiszen Szatmár megye alispánjaként 1834-ben ő vádolta meg felségsértéssel Wesselényit, az 1840-es években a reformellenzék letörésére indított koncentrált támadás idején pedig Máramarosban vállalt adminisztrátori megbízást. Uray kíméletlen alapossággal végzett „tisztogató” munkája után főbiztosi tisztjét a kerületi főtörvényszék elnökségével cserélte fel, hogy az ország egyötödének attól kezdve az ő mértéke szerint osszanak igazságot.

Az iparszabadság kérdése

1850 tavaszán került sor birodalomszerte a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására. Magyarországon öt kamarát szerveztek. Négy közülük kerületi székhelyre került, az ötödik – gazdaságpolitikai meg” gondolásokból – Nagyvárad helyett Debrecenbe.

A közteherviselés és az abszolutizmus pénzügyi politikája

Áruba bocsátott államjavakért 1850–67 között több mint 200 millió forint folyt be az államkincstárba. Amellett, hogy az államvagyon legértékesebb elemeit, így Magyarországon többek között a krassó-szörényi uradalmat bányáival és kohóműveivel együtt, továbbá az országot Pozsonytól Pesten, Szolnokon, Temesváron át Báziásig átszelő, részben még 1849 előtt megépült vasúti fővonalat, a SzolnokDebrecenPüspökladányNagyvárad vonalat és a soproni szárnyvonalat eladta, az önkényuralmi kormányzat a viszonylag legjobb karban levő 20 magyarországi kincstári uradalmat (az 1863–64-ben „kimutatott” 1,6 milliónyi tiszta jövedelemmel) adósságai fedezetéül, „zálogképpen s eladási szabadsággal” a magántőke tulajdonában álló bécsi nemzeti bank kezére juttatta.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Szegedet 1854-ben, Temesvárt és Debrecent 1857-ben, Nagyváradot és Aradot 1858-ban, Miskolcot 1859-ben kapcsolták az európai vasúthálózathoz. A dunántúli vasutaknak a triesztivel létesített összeköttetése 1860-tól nagyarányú tengeri szállítást tett lehetővé. A jórészt francia, kisebb részben birodalombeli, angol, olasz, belga és délnémet tőkével alakított vasúttársaságok nemcsak az építési koncessziókat szerezték meg, hanem a már megépült hálózat fővonalait, köztük a reformkorban építetteket is. A vasúttársaságok egyidejűleg tettek eleget a birodalmi hadvezetés szempontjainak, a Magyarország gazdasági és politikai beolvasztására irányuló törekvéseknek és saját üzleti érdekeiknek. Egyik elsődleges céljuk az volt, hogy az általuk megszerzett magyarországi feketeszéntelepek bányakincsének közvetlen vasúti szállítását biztosítsák. Ez is magyarázza azt a sietséget, amellyel az Alföldet átszelő, a krassó-szörényi bányavidéknek tartó fővonalat kiépítették. Azzal pedig, hogy a magyar hálózatot az ugyancsak őket uraló birodalmi vasútrendszer függvényévé tették, kettős céljuk volt. Egyfelől a szállításból eredő közvetlen haszon biztosítása, másfelől a lajtántúli nagypolgárság azon törekvésének szolgálata, hogy a vasúthálózat is a birodalmi piac egységesítését mozdítsa elő a magyarországi agrártermékek és nyersanyagok, valamint a lajtántúli iparcikkek cseréjének fokozása révén. Ezért is kapcsolták például a Horvátországon átvezető fiumei vasút hazai tervének elvetésével a tengernek tartó magyarországi vonalakat a triesztihez. Ezért nem jutott pénzügyi támogatás azoknak a Pest-vidéki ipar fejlesztése szempontjából jelentős vasúti terveknek, amelyek a hazai tulajdonban álló salgótarjáni bányavidéket kívánták összekapcsolni az ország központjával. Noha 1848-ban a magyar országgyűlés „szentesített” törvénnyel utasította a kormányt, „hogy Budapesttől mint a haza szívétől a határszélekig irányzandó 6 új vaspályavonalakat… tervezzen”,[50] s a fiumei vonal építését tüstént kezdesse meg, majd sürgető feladatként iktatta újabb (az uralkodó által már nem szentesített) törvénybe, hogy Pestről Kolozsváron és a Székelyföldön át az Ojtozi-szorosig vasút építendő, az önkényuralom közel két évtizede kevésnek bizonyult Magyarország és Erdély vasúti összeköttetésének a megteremtésére. Miután közvetlen érdekeiket biztosították, a nagy vasúttársaságok magyarországi építési aktivitása erősen lecsökkent. 1860-tól a kiegyezés megkötéséig évi átlagban jóval kevesebb vasutat építettek, mint az 1850-es években. „A vasutakat az idő hozta és nem Ön, drága Kegyelmes Úr”[51] felelte Széchenyi a Bach által a rendszer dicséretére íratott Rückblicknek a vasútépítkezésekre is hivatkozó önünneplésére. Ehhez nemcsak azt indokolt hozzáfűzni, hogy ”az idő” követelményei az érdekek révén érvényesültek, hanem azt is, hogy a magyarországi vasútépítés üteme korántsem volt egyedülálló. Nemcsak Nyugat-Európában, hanem az 1860-as években már a cári Oroszországban is gyorsabb ütemben folyt a vasutak építése. A Habsburg-birodalomban egyébként az önkényuralom korában a vasutak építésére és felszerelésére fordított állami kiadások összegéből alig 21% jutott a „magyar tartományokra”, ami nemcsak a terület és a lakosság szerinti arányoktól maradt nagyon el, hanem a birodalom közterheiben való kényszerű részvétel mértékétől is.

A vasutak óriási jelentőséghez jutottak az áruforgalom lebonyolításában. Az 1860-as évek derekán a magyarországi vasúthálózat forgalma – közel 2 millió személy szállítása mellett – elérte az évi 27 millió mázsát. (Nyugat-Európához mérten e számottevő eredmények is eltörpültek. Azonos lakosságszámhoz viszonyítottan a vasutak személyszállítása Angliában közel harminchatszorosa, Franciaországban mintegy tízszerese, áruforgalma amott több mint harmincszorosa, emitt több mint nyolcszorosa volt az egykorú magyarországinak, de a hazai fejlődés üteme erősen elmaradt a lajtántúli mögött is.)

Viszonylag gyors ütemben folyt tovább és igen jelentős eredményekhez vezetett a reformkorban megkezdett folyamszabályozás. Míg a nagyarányú, a földmunkások ezreit mozgósító Tisza-vidéki munkálatok elsősorban az ármentesítés célját szolgálták, a Duna mentén főként a gőzhajózás követelményeire voltak tekintettel. Az 1830-ban alakult és a Rothschild-bankház érdekeltségi köréhez tartozó Dunagőzhajózási Társaság (DGT) az 1880-ig terjedő fél évszázadra szerzett kiváltságot a nagy vízi út gőzhajóforgalmának lebonyolítására. Az 1856. évi párizsi kongresszus szabad víziúttá nyilvánította ugyan a Dunát, de a DGT, amellett, hogy monopóliumának formális megvonásáért nagy közkárpótlásban részesült, a korszak egészén át így is meg tudta őrizni hegemóniáját, sőt képes volt keresztezni néhány magyar tőkés és birtokos azon kísérletét, hogy egy, a szerb fejedelemségben koncessziókhoz jutó angol hajózási társaság működését a magyar szakaszra is kiterjeszthesse. A DGT-nek, amely részese és az állam által szavatolt jövedelem révén is legfőbb haszonélvezője volt a közlekedés forradalmasodásának, 1851-ben 5561 lóerejű 51 gőzhajója, 200 uszállyal járta a Dunát, 1864-ben már 12 588 lóerejű 134 gőzöse szállította az utasokat és vontatta 544 uszályát.

Míg a vasútépítés és a gőzhajózás az áruforgalom technikai feltételeinek szintemelkedést jelentő változását hozta, a közutak állapota alig javult. Nagyon kevés új utat építettek, noha a magyar úthálózat a legritkább volt az egész birodalomban. A közmunkaerővel nemcsak a feudális megye, hanem az önkényuralmi közigazgatás is rosszul gazdálkodott. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az új vasút- és gőzhajóállomások forgalomelszívó hatásának természetes következményein túl is az árucsere számos korábbi csomópontja süppedt a jelentéktelenségbe.

A közműveltség színvonalának lassú emelkedésével, még inkább a gazdasági élet fokozódó kapcsolatteremtési igényével függött össze a postahálózat kiépülése. Az 1860-as évek elején a szűkebb Magyarországon minden lélekre 1,65 db levélküldemény esett, ami az európai átlag harmadát sem érte el, de 1863-ban Pesten már 41 500 magántáviratot adtak föl, s ezt a számot a birodalomban csak Bécs (igaz, négyszeresen) és Trieszt (másfélszeresen) múlta felül.

A vásárok az 1850-es években az ország túlnyomó részén megőrizték korábbi fontos szerepüket, sőt az áruforgalom nagymérvű növekedésével párhuzamosan sokfelé még fokozták is. Ezt jól mutatja a vásárterek rendszeres bővítésének a szükségessége. Jellemző tény, hogy az óbudai Goldberger textilgyár számláira még odanyomatta, hogy felkeresi a gyulai és a debreceni vásárokat, s még inkább az, hogy még 1857-ből is fennmaradt olyan váltója, amely az 1840. évi váltótörvény által tovább éltetett régi szokás szerint keltezésül és a lejárat határidejéül is a gyulai országos vásárokat jelölte meg.

A társadalomtudományok

Révész Imre debreceni lelkész az eszmetörténeti fejlemények társadalmi meghatározottságának egyes elemeire is felfigyelt.

A művészetek

A debreceni kollégium kórusa előadóestjét évről évre Verdi Nabuccójának panaszénekével zárta.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki. Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat. Somssich Pálnak Pesten „mindenki azon reményét fejezte ki …, hogy nem lép be a birodalmi tanácsba, s midőn erre azt kérdé: »Hátha az 1848-i törvényeket hoznám onnan vissza?« némelyeknek ez volt a válasza: »Túl vagyunk már ezen; ‘Debrecen és április 14.’ a jelszó.«”[52]

Az Októberi Diploma és fogadtatása

Eperjesen a tömeg a Rákóczi-induló hangjai mellett szállt szembe a csendőrökkel, Debrecenben a katonasággal ütközött meg a dohánybeváltó hivatalt ostromló sokaság.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuthék hazajöveteléért, a debreceni, nagyváradi, aradi „diákságról, kereskedő- és iparos osztálybeli ifjúságról” pedig rendőri jelentés írta ismételten: „semmi kétség sem lehet az iránt, hogy… invázió esetén tömegesen siet majd a forradalmi emigráció, vagy Ausztria bármely más ellenségének a zászlaja alá.”[53]

Az államjogi vita és következményei

A feliratiak Deák érvelését szőtték tovább az alapszerződésnek minősített pragmatica sanctio és a 48-as törvények összhangjáról, az erre épülő államjogi kapcsolat perszonáluniós jellegéről. Míg a határozati szónokok zöme csak a mindezekből levezetett politikai következtetéseket vitatta, Révész Imre debreceni lelkész a pragmatica sanctio meghatározó szerepének a kritikáját is adta. Deák által elutasított, de soha meg nem cáfolt tétele szerint az 1723. évi törvények az 1790–91-es és az 1848-as törvényekkel azonos minőségű jogforrások, ez pedig – a polgári alkotmányos jogfejlődés elveinek megfelelően is – azt jelenti, hogy ellentmondás esetén kizárólag az utóbb keletkezett törvények rendelkezései érvényesek.

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[54] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[55] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandátumukról. Az öncsonkítás meggyorsította mintegy két tucat „szélsőbaloldali” képviselő különválását. A csoportjukhoz tartozó Várady Gábor az önleszavaztatás keltette visszatetszést kihasználva terjesztette elő és fogadtatta el – Deák minden tiltakozása ellenére – a képviselőház többségével nevezetes módosítványát. Ez a feliratot megfosztva annak kilátásba helyezésétől, hogy követelései elfogadása esetén az országgyűlés kész az uralkodó trónigényének elismerésére, alkalmas volt arra, hogy megakadályozza egy esetleges alku létrejöttét. A módosítás elérte közvetlen célját, Ferenc József a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta. Az országgyűlés többségének újratámadt radikalizmusa azonban korántsem maradt töretlen. Nemzetközi szinten és a belpolitikában is olyan fejlemények bontakoztak ki, amelyek fokozták az eredetileg sem kételyek nélküli, Teleki halála és az öncsonkító manőver által pedig nagyon is megzavart határozati többség ingadozását.

Anglia miniszterelnöke, Palmerston és külügyminisztere, Russell immár nyíltan leszögezték, hogy az önrendelkezés elvét, amelyre hivatkozva az olasz egységmozgalmat támogatták, nem vonatkoztatják a magyar törekvésekre. A francia kormány fenntartotta ugyan kapcsolatát az emigrációval, de ha lehet, még az addiginál is ellentmondásosabbá tette. Egyfelől a római kérdés függőben tartásával is fékezte az olasz egységmozgalmat, másfelől a dunai fejedelemségeket immár korántsem egyértelműen hangolta magyarbarátságra. A cári Oroszországot ugyan belső válsága és a jobbágyreform végrehajtása erősen lekötötte, legfőbb külpolitikai célja pedig a párizsi béke megalázó rendelkezéseinek a felszámolása volt, diplomáciai tevékenysége és a lengyel mozgalmak elfojtásában tanúsított kíméletlensége mégis kételyeket ébresztett, vajon tartózkodóan nézné-e a konzervatív Habsburg-hatalom megingatását. Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[56] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[57]. A Tiszántúlról maga Vay kancellár írta június elején, hogy ott „meg vannak veszve az emberek… megint várják Kossuthot”.[58] Mészáros Károly debreceni lapja még júliusban is Kossuthék hazajöveteléről és arról verselt, hogy „a magyar… vagy mint honvéd hal meg, vagy győzelmet arat”.[59]

Konzervatív kiegyezési ajánlat

Megingott Forgách kancellár pozíciója is. Sajtórendészeti eljárás indult sugalmazója, az elvieskedő antidemokratizmust sovinizmussal társító Kovács Lajos ellen. A debreceni „Békepárt” hajdani ideológusa előbb a kancellár által pénzelt, csábító című lapja, a Független hasábjain ismertetett egy, a Forgách által a minisztertanácsban előterjesztett memorandumot továbbfejlesztő „kibontakozási” tervet, majd azt Kísérlet a rendezési kérdések részletezett megoldására címmel patrónusának ajánlott röpiratként meg is jelentette.

Kolossa Tibor

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

A kálvinisták az 1881. évi debreceni zsinaton alkották meg új, korszerű egyházi szervezetüket és alkotmányukat, s az addig használt „helvét hitvallású evangélikus egyház” helyett akkor vették fel az „evangélium szerint reformált egyház” hivatalos elnevezést.

Katus László

A munkaerőhelyzet és a foglalkoztatottság

Középfokú mezőgazdasági szakismereteket a keszthelyi, a debreceni, a kolozsvári és a kassai gazdasági tanintézet nyújtott, 1890-ben összesen 341 tanulónak.

Belkereskedelem

A híres debreceni gubások közül egy-egy mester még a 20. század elején is átlagosan 15 vásáron vett részt évente.

Orosz István

Földművelési rendszerek

A hagyományos állattartást fejlett szőlő-, gyümölcs- vagy zöldségkultúrával összekapcsoló tanyás körzetek (Kecskemét, Nagykőrös, Szeged stb.) gazdálkodása a jövő kibontakozásának útját is felvillantotta, míg a növénytermesztés és állattartás egyensúlyát fenntartó tanyák (Debrecen, Hajdúság, Nagykunság) inkább a hagyományos tanyatípust jelentették.

Katus László

A településhálózat fejlődése

Hat alföldi város (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kiskunfélegyháza, Kunszentmárton és Túrkeve) lakosságának 1850-ben még csak 12%-a élt tanyákon, 1870-ben már 30,3%-a.

Az urbanizáció meggyorsulása

Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Tisza Kálmán – mint az előző fejezetekben is láttuk – a régi vármegye politikai hagyományain felnőtt birtokos nemesség markáns egyénisége volt. Az apa, Tisza Lajos, bihari adminisztrátor korában a reformkori megyegyűléseken hol nyílt erőszakkal, hol a konzervatív bocskoros nemesek megmozgatásával harcolt a liberális ellenzék ellen. A fiú azonban 1848-ban hivatalt vállal, s a Honvédelmi Bizottmányt Debrecenbe is követi. Világos után emigrál, beutazza Belgiumot és Angliát, a kor legfejlettebb országait.

Bosznia megszállása

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban.

Vörös Károly

A középiskolák

A mezőgazdaságban a középfokú oktatás igényeit az úgynevezett gazdasági középiskolák szolgálták: Keszthelyen (a Georgikon utódjaként), Debrecenben, Kassán, Kolozsmonostoron. Legalább 16 éves, s legalább 6 középiskolát végzett fiúkat vettek fel ide, akik két elméleti és egy gyakorlati év elvégzése után végbizonyítványt kaptak, mely ugyancsak megadta a jogot az egyéves önkéntességhez, és a végzettek értelmiségi voltának hivatalos elismeréseként a községi választójognál adójuk kétszeresen számíthatását, ezáltal megkönnyítve számukra a községi virilisták közé, s így a képviselőtestületekbe való bejutást.

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak. Ez gyakorlatban – kivált az új, a doktorátust egyre több ponton megkövetelő képesítési törvények óta – a joghallgatók végső minősítését, azt egyetemi szintű igényekhez szabva, mégis csak az egyetemeken összpontosította. A jogakadémiák száma 1874-ben még 13, közülük azonban egyesek csakhamar elnéptelenednek s megszűnnek, mint 1884-ben a pápai, 1887-ben a nagyszebeni, s 1892-re a győri is. Különben az egész főiskolatípus hanyatlóban van: a jogakadémiák hallgatóinak összlétszáma, mely 1871–72-ben még 1925, 1890–91-re már csak 745 fő; ekkorra az akadémiák közül már csak a debreceni és a nagyváradi hallgatóinak száma van 100 körül, a többieké 47–80 között ingadozik, Győré mindössze 21.

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani.

Katus László

A munkaerő

Az öt gazdasági akadémia (Magyaróvár, Keszthely, Debrecen, Kassa, Kolozsvár) a mezőgazdasági nagyüzemek részére képzett szakembereket, akárcsak a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnöki szakosztálya, és ebbe a kategóriába sorolhatjuk a budapesti Állatorvosi Főiskolát is.

Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

A lóvasutat fokozatosan a villamosvasút váltotta fel, előbb Budapesten, majd Pozsonyban, Temesvárott, Miskolcon, Szabadkán, Szombathelyen, Sopronban, Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, Pécsett.

Hanák Péter

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

A vasutassztrájkot egy sor jelentős megmozdulás követte: a debreceni munkások általános szolidaritás-sztrájkja és a budapesti fuvarosok bérmozgalma április végén, az építőmunkások bérharcának erőszakos letörése miatt kitört aradi általános sztrájk június elején.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál.

Hanák Péter

A koalíció behódolása

A legsúlyosabb incidensre az év végén Debrecenben került sor. Az új főispánt a pályaudvaron hatalmas tömeg, parasztok, kisiparosok, munkások fogadták, félholtra verték, majd egy halottaskocsin – ütlegek, szitkok és gúnyolódások közepette – végigvitték a városon, mígnem az úri közönség ki nem mentette a felbőszült tömeg kezéből. Ezután Rudnay, a pesti rendőrfőkapitány királyi biztosi minőségben erős katonai fedezettel megszállta és „pacifikálta” a várost.

Erényi Tibor

A munkásság harcai a koalíció hatalomra kerülésekor

Debrecenben a malommunkások, a famunkások, a pékek és a csizmadiák munkabeszüntetésükkel 20%-os béremelést értek el.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

Június 21-én Szatmárnémetiben éppen azért tört ki az általános sztrájk, mert a gőzfűrészgyár sztrájkoló munkásainak ügyében eljáró helybeli párttitkárt a város főkapitánya letartóztatta. A munkásság együttes fellépésének hatására azonban a szociáldemokrata vezetőt szabadon bocsátották, és azok a munkások, akik az általános sztrájk megszűnte után – most már a bér- és munkaviszonyok megjavításáért – sztrájkban maradtak, jelentős eredményeket értek el. Lényegében hasonló okokból került sor június 25-én általános sztrájkra Karánsebesen, Lugoson, valamint Debrecenben. Debrecenben a pártvezetőség erélytelenségét rendszeresen bíráló Vágó Béla párttitkár letartóztatása váltotta ki a munkásság tiltakozó akcióját.

A szociáldemokrata párt az agitatív erejű, a politikai életben feltűnést keltő és a termelésben is bizonyos zavarokat okozó politikai sztrájkokkal nyomást akart gyakorolni a kormányra. A Népszava a lugosi, a karánsebesi és a debreceni általános sztrájkról írva megállapította, hogy a hatóságok önkénye, a letartóztatások, a gyűlésbetiltások ellen nincs más védekezési eszköz, csak az általános sztrájk. „Biztosítsák a munkások osztályjogát törvénnyel és nem kell érte harcolniuk többé… Juttassák szóhoz a proletariátust a parlamentben, és nem kell többé a parlamenten kívül megértetni magát úgy, ahogy lehet, bármi áron is.”[60] Mint a későbbi események mutatják, a kormány az általános politikai sztrájkok hatására sem tett le a munkásság egyesülési és gyülekezési lehetőségeit korlátozó terveiről.

1906 nyarán és őszén a munkásság gazdasági mozgalmai is lendületesen folytatódtak. Június–július folyamán 4000 salgótarjáni bányász sztrájkolt a napi 8 órás munkaidőért, a vasárnagi munkaszünetért, a bánásmód megjavitásáért. A több hetes sztrájk szinte teljesen eredménytelenül végződött, csak a bányásztelepeken árusított élelmiszerek árának leszállítását sikerült elérni. Még ennyi sikert sem mutathatott fel az augusztus végén kitört és közel két hétig tartó petrozsényi bányászsztrájk, amelyben csaknem ötezren vettek részt. Követeléseik lényegében megegyeztek a salgótarjáni bányászokéval. A bányatársasag valamennyi követelést visszautasította. Az emiatt elégedetlenkedő román és magyar bányászok gyűlését csendőrség verte szét, és a nagyobb nyomaték kedvéért megkezdték a társulati lakásokból történő kilakoltatásukat is. Végül a sztrájkolók arra kényszerültek, hogy a régi feltételekkel munkába álljanak. Ez után a társaság nem kevesebb, mint 166 bányászt sztrájkra történt felbujtás miatt elbocsátott, 46 ellen pedig „magánosok elleni erőszak” címén birói eljárást indíttatott. Jóllehet az objektív körülmények nem kedveztek a bányászsztrájkoknak, a két nagy, közel 10 ezer munkást érintő bányászmegmozdulás kudarca azt bizonyította, hogy a pártnak és a szakszervezeteknek nincs meg az ereje ilyen nagy mozgalmak rendszeres és jó megszervezésére. De hogy ilyen nagy tömegeket érintő bányászmegmozdulásokra sor került – a sikertelenség ellenére is – a szociáldemokrata agitáció fejlődését bizonyította.

Az 1906 nyarán és őszén lezajlott fővárosi bérharook közül kiemelkedő jelentősége volt a légszeszgyárban lezajlott sztrájknak (július 2–5.). A mozgalmat, amelyben mintegy ötszázan vettek részt, az üzemben megindult keresztényszocialista szervezkedés elleni tiltakozás váltotta ki. A sztrájkot befejező tárgyalások kapcsán az igazgatóság – és ez jelentős siker volt – a vasmunkásszövetséget a munkások érdekeit képviselő szervnek ismerte el, a munkások viszont kötelezettséget vállaltak arra, hogy csak a szövetség beleegyezésével indítanak bérmozgalmat.

1906 őszén – főleg a fővárosi gyárakban – egész sor sikeres sztrájk zajlott le. Más volt a helyzet a villamosvasutak dolgozóinak október–novemberi sztrájkjánál. A közlekedési dolgozókkal szemben ezúttal is erőszakos hatósági intézkedések érvényesültek. A rendőrség a sztrájktanyát feloszlatta, a dolgozókat pedig arra kötelezte, hogy mind a szakszervezetektől, mind a szociáldemokrata párttól tartsák távol magukat.

Az 1906. évi sztrájkmozgalmak mérlege végeredményben pozitív. A sztrájkok száma (652) jelentősen túlhaladta az előző évit (346), igaz, koncentráltságuk elmaradt az előző éviek mögött: a résztvevők száma (67 ezer) ezért nem sokkal több mint 1905-ben (58 ezer). Az elért eredmények sem nmgveterdők. Mintegy 65 ezer munkásnak sikerült munkaidejét átlagosan egy órával megrövidítenie. Csaknem 80 ezer munkás ért el átlagosan évi 83 korona béremelést. A kivívott béremelés bizonyos fokig és időlegesen ellensúlyozta azt a drágulási folyamatot, amely az első világháború előtti évtizedben zajlott le. Figyelemre méltó, hogy 1906 folyamán új szakszervezetek kezdték meg működésüket (a vasutasok, a vegyészeti munkások, a textilesek és a magántisztviselők szakszervezete). Tehát új, nagyfontosságú munkáskategóriák kerültek a szervezkedés áramába; megkezdődött az értelmiségi szakszervezetek létrehozása is. Mindazonáltal ezeket az eredményeket a párt defenzív jellegű harcokban, a megerősödő hatalom sorozatos támadásaitól zaklatva érte el.

A kormány és a helyi hatóságok támadása 1906 végén—1907 elején bontakozott ki. Ezekben a hónapokban számos szakszervezeti csoportot feloszlattak, illetve felfüggesztettek, többek között a földmunkásszövetség mintegy 400 helyi csoportját. 1907 első felében összesen több mint száz szakszervezeti csoport működését tiltották be, illetőleg tették lehetetlenné. A kormány 1906. évi munkásellenes politikájának sikerei közé tartozott, hogy az aratósztrájkok erőszakos bénításával biztosította az aratás nagyobb zökkenő nélküli lefolyását; jogilag is előrelépett a szocialista szervezkedés elleni küzdelemben, szétverte a földmunkásszövetség és a szakszervezetek számos csoportját és szervezetét, megfosztotta Áchimot a képviselői mandátumtól, erőszakot alkalmazva letompította a nagy ipari sztrájkok politikai élét; a személyes meghurcolásokkal pedig lazítani tudta a mozgalmak sorait. A Bánffy-féle és a koalíciós kormányzat megtorlásait sok szál fűzte egybe. A Wekerle-kormány a Bánffy-korszak törvényei és rendeletei alapján járt el, Darányi pedig a személyes folytonosságot képviselte. A korabeli munkásmozgalom az azonosságot vette észre és emelte ki a szabadelvű párti és a szabadelvű párt-ellenes két kormányzat eljárásából. A Bánffy-féle és a koalíciós elnyomás erőszak-ikersége árnyalatokban jelentősen különbözött egymástól. Bánffynál az erőszak sokkal nyíltabban reakciós jelszavakat hirdető politikába volt beágyazva. A koalíciónak – a mozgalmak nagyobb nyomása alatt – szociális és demokratikus jelszavakkal vagy részben ilyen elemeket tartalmazó intézkedésekkel már álcáznia is kellett eljárását.

Az 1906. esztendő nagyszabású munkás- és agrármozgalmai nagy hatást gyakoroltak a kormányzatra. 1906 végleg szertefoszlatta azt a karhatalmi önhittséget, amely a szocializmust viszonylag könnyen elnyomható jelenségnek tartotta. A tanulságot, amelyet akkor a legkülönbözőbb helyeken levontak, a debreceni főkapitány egyik jelentése összegezte a legkifejezőbben: ”A szakegyleteket – melyek ma már pénzben és emberben milliókkal rendelkeznek –, nemhogy egy alföldi város rendőrsége, de az ország bármely rendőrsége sem volna képes megrendszabályozni.”[61]

Szabó Miklós

Egyetemek, főiskolák

A század elején Magyarországon két tudományegyetem volt: a budapesti és a kolozsvári. Ezekhez társult a nemzetközi szokásoktól eltérően egyetemi rangra emelt – a doktori fokozat adományozásához való joggal felruházott – Műegyetem és az 1912-ben alapított debreceni és pozsonyi tudományegyetem. Az egyetemek mellett a felsőoktatás legfőbb feladatát jelentő államhivatalnok-képzés szolgálatában működött még egy állami és 9 felekezeti jogakadémia. A speciális szakértelmiségi képzést szolgálta egy sor főiskola: a zeneművészeti (1875-től), az iparművészeti (1880-tól, illetve 1896-tól), a képzőművészeti (1908-tól), illetve a színművészeti akadémia (1893-tól). A mezőgazdasági szakemberképzést szolgálta az Állatorvosi Főiskola (1899-től), a magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia (1906-ban 3 éves képzésre tért át) s a vele együtt akadémiai szintre emelt keszthelyi, debreceni, kassai és kolozsvári mezőgazdasági tanintézetek is. A különböző hitfelekezetek lelkészképzését összesen 44 hittudományi főiskola szolgálta. Az ország egyetlen magyar nyelvű katonatisztképző intézménye a Ludovika Akadémia volt (1872-től).

A felsoroltak mellett a felsőoktatási intézményekhez tartoztak a polgári iskolai tanárképzők, az 1899-ben alapított Keleti Kereskedelmi Akadémia, az 1900-ban, majd az 1902-ben létrehozott budapesti, illetve kolozsvári Kereskedelmi Akadémia s az 1912-ben létesített fiumei Kiviteli Akadémia a gyorsan növekvő gazdasági-kereskedelmi élet speciális káderszükségleteit volt hivatva kielégíteni.

A felsőoktatási intézmények számbeli növekedése együtt járt nagyszabású épületcsoportok kialakításával, új egyetemi és főiskolai épületek megépítésével. A századfordulón épült fel – Wlassics Gyula kultuszminisztersége idején – a budapesti egyetemi klinikák tömbje. 1909–1910-re készült el a Műegyetem lágymányosi épületcsoportja; a korábbi műegyetemi épületeket a Múzeum körúton és az Esterházy utcában a tudományegyetem kapta meg. A fejlesztés azonban mindig elmaradt a rohamosan növekvő szükségletektől; az egyetemi-főiskolai oktatásnak szinte állandó problémája volt a helyhiány, a túlzsúfoltság. A növekedés gyors ütemére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a századforduló után mind határozottabban vetődött fel második, sőt harmadik műegyetem felállításának terve (Temesvárott, illetve Kassán), továbbá közgazdasági egyetem és főiskolai szintű mezőgazdasági szakemberképző intézet létrehozása is. A tervek megvalósítását azonban az első világháború meggátolta.

A fejlődés növekvő ütemét jól mutatja az egyetemi és főiskolai hallgatói létszám gyors emelkedése.

A hallgatólétszám alakulása a főbb tanintézetekben
Tanév Budapesti Kolozsvári Műegyetem Jogakadémiák Hittudományi főiskolák Selmecbányai Állatorvosi Gazdasági akadémiák Összesen
tudományegyetem főiskola
1891–1892 3464 621 718 815 1604 230 278 473 8203
1913–1914 8185 2302 2676 1625 1847 579 216 347 17 777

Az 1890-es évek elején a hallgatóknak mintegy a fele, a világháborút megelőző években pedig már több mint 60%-a folytatta tanulmányait a főváros valamely felsőoktatási intézményében. Az egyetemi fakultások között hagyományosan a jogi kar dominált; jelentősebb volt még a hallgatók száma az orvosi karon, a Műegyetemen, továbbá a bölcsészkaron.

A hallgatólétszám alakulása képzési ágak szerint
Tanév Teológus Jogász Orvos Gyógyszerész Bölcsész Mérnök Agrármérnök Összesen
1891–1892 1690 2956 1139 285 434 791 908 8203
1913–1914 1951 6465 3695 381 1467 2892 926 17 777

A jogi karok súlyát elsősorban politikai jelentőségük adta. Itt képezték az államigazgatás, az igazságügy szakembereit; a hivatali pályákra aspiráló dzsentri-utánpótlás itt volt a legszámottevőbb. Országosan amint a fenti táblázat mutatja – a jogászok a felsőoktatási intézmények hallgatóinak több mint harmadát tették ki. A jogászok mintegy harmada tanult az országban szeszélyesen szétszórt 10 jogakadémián. Ezek az intézetek egy korábbi oktatási rendszer csökevényeiként maradtak fenn; számuk és jelentőségük rohamosan csökkent. A jogakadémiák csupán a jogi alapvizsga letételére voltak feljogosítva. Nem szigorlatoztathattak és nem adhattak jogi doktori fokozatot.

A szakemberképzés szempontjából utánuk legnagyobb jelentőséggel az orvosi karok szerepeltek a két tudományegyetemen. A budapesti egyetemen a második legnépesebb hallgatói csoport a medikusoké volt. A századelőn kezdődtek meg az orvosképzés szigorlati rendjének reformmunkálatai, 1901-től, illetve 1906-tól kezdve lényegesen megszigorítva nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati képzés követelményeit is. A dualizmus időszakának végére a magyarországi orvosképzés zömmel Magyarországon folyt, visszahódítva a hallgatókat a bécsi egyetem híres orvosi fakultásától.

Jelentősen fejlődött a mérnökképzés is. A budapesti Műegyetem, miután már egyetemi ranggal büszkélkedhetett, 1901-ben megkapta a doktori cím adományozásának jogát is. 1916-os szabályzata értelmében a Műegyetem rendelkezett a műszaki főiskolák szokásos 6 fakultásával, ezek: építészeti, mérnöki, gépészeti, vegyészeti, közgazdasági és egyetemes kar. Falai között 1896-ban 138 mérnök kapott oklevelet, 1913-ban 251. A Műegyetem erőssége a mélyreható matematikai-természettudományos alapképzés volt, amely széles elméleti bázist nyújtott a szaktárgyi képzés részére, bár az utóbbi gyakran elszakadt, nem épült rá kellőképpen erre a bázisra. A képzés másik gyenge pontja – kortársi vélemények szerint – az volt, hogy a gyakorlati képzésben a megismert technika alkalmazásának gazdasági vonatkozásai, egyáltalán: közgazdasági megalapozása elmaradt a gyakorlati élet követelményei mögött.

Fontos szerep hárult az egyetemek bölcsészkaraira a középiskolai tanárképzés ellátásával. Ennek azonban csak részben s igen gyenge hatásfokkal tudtak eleget tenni. A hiányosságok fő oka a tanszabadság anarchisztikus gyakorlatában rejlett; ennek következtében valójában nem folyt tervszerű, rendszeres szaktárgyi képzés az egyes tanszakokon. A pedagógiai ismereteket nyújtó tanárképző intézet foglalkozásainak látogatása ráadásul nem volt kötelező. Így előfordulhatott, hogy a hallgató teljes sikerrel befejezte egyetemi tanulmányait anélkül, hogy középiskolai szaktárgyi oktatásra akár a legcsekélyebb mértékben is előkészítették volna.

A magyar felsőoktatás nem rendelkezett elit egyetemekkel és elit fakultásokkal. Az uralkodó osztályok azon fiai, akik magasabb színvonalat igényeltek, néhány szemeszter erejéig a nagy külföldi egyetemeket látogatták. Egyedül a középiskolai tanárképzés színvonalának emelésére létesült egy magas színvonalú kollégium, az 1895-ben alapított Eötvös Kollégium, amely évtizedekre a társadalomtudományok elitképző központja lett. Alapításakor mintául éppen nem a nyugati világ arisztokratikus oktatási intézményeit vették, hanem a nagy múltú francia tanárképző főiskolát, az École Normale Superieure-t, amely fél évszázadon át volt a francia baloldali értelmiség kohója.

A viszonylag későn létesült tudományegyetemek szervezeti felépítése és tananyaga aránylag korszerű volt. A kolozsvári egyetemen nem működött hittudományi kar, a matematikai és természettudományi oktatás a bölcsészeti kartól elkülönített önálló fakultáson folyt. Az 1912:XXXVI. tc. által létesített két új egyetemen is különálló természettudományi kart terveztek. A pozsonyi egyetemnek nem volt teológiai fakultása, a debreceni egyetemen – a város hagyományainak megfelelően – református teológiai fakultás létesült. Az önálló természettudományi karokkal a magyar tudományegyetemek világviszonylatban élen jártak.

Galántai József

A forradalmi mozgalmak erősödése

Bár a belügyminiszter tüntetést nem engedélyezett, több vidéki városban: Miskolcon, Debrecenben, Salgótarjánban, Győrött tízezres tömeg vonult fel a tüntetéseken.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar.

Siklós András

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Kommunista szervezetek alakultak Budapesten kerületek szerint is, továbbá egyes vidéki városokban: Salgótarján, Tata, Győr, Miskolc, Diósgyőr, Szeged, Debrecen, Sátoraljaújhely, Sopron, Kaposvár, Nagyvárad.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

Hajdu Tibor

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

Smuts április 4–5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-felénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellenjavaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

A tanácsválasztások

A szavazásra jogosultaknak mintegy fele – vagy annál valamivel kevesebb – adta le szavazatát, de ez az arány nagy eltéréseket takar. Budapesten a lakosság fele, a felnőtt népesség kétharmada, vagyis a szavazásra jogosultak túlnyomó többsége élt választójogával; így volt ez a vidéki városok nagy részében is: Szegeden az összlakosság 35%-a, Debrecenben 40%-a, Nagyváradon 42%-a.

Toborzás a Vörös Hadseregbe. Felkészülés a katonai intervenció elhárítására.

Szép számmal jelentkeztek Budapest, Debrecen, Nagyvárad munkásai, diákok, fiatalok, a Viharsarok agrárproletárjai.

Az intervenció megindulása

17-én a 6. hadosztály olyan súlyos csapásokat szenvedett, hogy egészen VilágosNagyzerénd vonaláig húzódott hátra. A székely hadosztály is folytatta visszavonulását Debrecen irányába, míg a román lovasság az odavezető főútvonal elvágására törekedett. Északon az ellenség elfoglalta Técsőt és Szinérváralját.

Ilyenképpen a 39. dandárt a körülzárás veszélye fenyegette, ezért elhagyta a Királyhágót, és Nagyvárad felé vonult vissza. A reménytelennek tűnő helyzetben a csapatok pánikszerűen, rendetlenül özönlöttek nyugat felé.

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes – miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján – már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznak cselekvési szabadságát. Kratochvil végül kénytelen volt belenyugodni a puszta fegyverletételbe, csupán az elvonulásra kötött ki feltételeket, amelyeket viszont az ellenfél nem tartott be. Míg a visszavonulás és a titkos tárgyalások folytak, Kratochvil és tisztjei, akik addig is valóságos katonai diktatúrát gyakoroltak az általuk ellenőrzött területen, nyíltan üldözték a direktóriumokat és komisszárokat, kíméletlenül viselkedtek a „kémgyanús” román lakossággal szemben, s így elérték, hogy a nagyrészt románlakta falvakban a nemzeti kérdés háttérbe szorította a szociális konfliktust, a román parasztság felszabadítóként üdvözölte a királyi hadsereget. A városi direktóriumok hiába kísérleteztek ellenállás szervezésével; erejükből végül csak arra futotta, hogy a mozgatható közvagyont és a beszolgáltatott értékeket átmentsék a Tiszán.

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással. Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra. A kerületi és üzemi tanácsok, az öntudatos munkások lelkesen fogadták a határozatot. A tanácsok katonaviselt tagjai jelentkeztek a kaszárnyákban, a többiek a következő napokban főleg a még mindig magánkézben levő világháborús fegyverek összegyűjtésével foglalkoztak, részben a várható ellenforradalmi veszély miatt, részben a hadsereg felszerelése érdekében. Április végén, amikor a Vörös Hadsereg létszáma 70 ezer fő volt, már a hadsereg jó egyharmada állt Budapest és a környék munkásaiból, tehát a legénység összetétele alapvetően megváltozott.

A munkásság hősies talpraállása azonban nem állította csatasorba a nép százezreit. A legforradalmibb paraszti vidék, a Viharsarok három megyéjében április folyamán mintegy 11 és félezer férfi jelentkezett a Vörös Hadseregbe (Csongrádból – Szeged nélkül – 2000, Csanádból 1000, Békésből mintegy 8000), ezeknek azonban már csak egy részét tudták felszerelni. Az április végén megmaradt paraszti vidékeken ennél jóval csekélyebb volt a jelentkezés aránya. Még kisebb volt a jelentkezés az értelmiség, a kispolgárság soraiból; nem mintha többségük elfordult volna a Tanácsköztársaságtól, de a márciusi békés győzelem után most a véres harc napja kelt fel.

A vagyonos osztály és a vele együttérző tisztviselők, tisztek a kiürített területeken mindenütt felléptek az 1918 előtti közigazgatás visszaállításának követelésével, sőt Debrecenben a rendőrlegénységet felbújtva ellenforradalmi lázadást kíséreltek meg; a katonai szolgálatot megtagadó rendőröket a helyi munkásság és az osztrák önkéntesek segítségével verték le. Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel – egyelőre – elég könnyen szétverte.

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak. Hamarosan kitűnt a túszszedés értelmetlensége: a kormányzótanács egyszer sem szánta el magát retorzióképpen túszok kivégzésére, tehát az ellenforradalmi kísérletek szervezőit sorsuk nem aggasztotta, viszont a módszer félelmet és ellenérzést keltett az értelmiség és a középrétegek között. Május végén, mikor a katonai helyzet valamennyire egyensúlyba került, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.

A román támadás után gyorsan – s felemás módon – megpróbálták rendezni a forradalom és az egyházak viszonyát. Április 20-án, húsvét vasárnapján hirdették ki a templomokban a Belügyi Népbiztosság rendeletét a vallás szabad gyakorlásáról, a templomok és felszerelésük sérthetetlenségéről, az önként jelentkezők hitoktatásának jogáról. A direktóriumoknak megtiltották, hogy a papokat leváltsák vagy tevékenységükben zavarják, hacsak nem követnek el bűncselekményt, amiért forradalmi törvényszék elé kell őket állítani. Egyben felszólították a papokat, hogy lépjenek ki az egyházi szolgálatból, és akkor polgári állást kapnak. A visszamaradókat (ez volt a többség) elvben nem részesítették állami támogatásban, de ideiglenesen továbbra is kapták járandóságukat. Ugyanakkor adták ki az egyházi birtokok államosításáról szóló rendeletet; ez különösen a katolikus egyházat érintette érzékenyen, de nem lehetett tovább halogatni, hiszen a latifundiumok jelentős részéről volt szó. A papok kilépésre buzdításával viszont az egyházi vezetésnek tettek szolgálatot, mivel megosztották a mindaddig igen erős egyházi reformmozgalmakat. Az ellenforradalom táborát növelte a hívők soraiban a szekularizáció is, amelyre – mivel a helyi tanácsok sokszor immel-ámmal hajtották végre – központi bizottságokat küldtek ki. Bármilyen óvatosan, szabályosan végezték ugyanis e bizottságok a leltározást, a legkisebb visszaélés, sértő szó is propagandaanyagot szolgáltatott ellenük s a Tanácsköztársaság ellen, éppúgy, mint például Csernoch hercegprímás kilakoltatása a prímási palotából.

A mozgósítás eredményei a hadseregben csak május elseje után mutatkoztak meg, hiszen a szervezéshez idő kellett. A sebtében összeállított zászlóaljakat az egyre romló helyzet miatt egyenként dobták a frontra, és így azok nagyrészt felmorzsolódtak, anélkül, hogy a helyzetet megfordíthatták volna. Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentráltak. Minden nélkülözhető egységet DebrecenNyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvét hétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a HusztSzatmárnémetiNagykárolyÉrmihályfalvaNagyváradNagyszalontaKisjenőArad vonalat. A könnyű sikereken felbuzdulva és figyelembe véve a székely hadosztály ajánlatát, a román főhadiszállás új parancsot adott ki: „A megkezdett hadműveleteket maximális energiával kell folytatni, egészen a Tiszától keletre harcoló ellenséges erők teljes megsemmisítéséig.”[62]

Április 22-én befejeződött a román hadsereg átcsoportosítása, és megindult az új támadás. Már 23-án elesett Debrecen is, miután a románok Vámospércsnél áttörték a frontot. Néhány alakulat, elsősorban a bécsi önkénteseké, felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben; a hősi halottak között volt parancsnokuk, Leo Rothziegel nyomdász, az osztrák kommunista mozgalom egyik alapítója is.

A tiszai offenzíva elhatározása

Bíztak a romániai forradalmi mozgalmakban is: nemrég ért véget a júniusi romániai vasutassztrájk, és napirenden voltak a parancsmegtagadások a román hadseregben is (a tiszai átkelést megelőzően lázadt fel többek között a máramarosszigeti, debreceni, gyulafehérvári román helyőrség).

Mindezek figyelembevételével is a tiszai átkelés elhatározása olyan elkeseredett lépés volt, amit csak az tett érthetővé, hogy a Tanácsköztársaságnak már nem volt sok vesztenivalója. Nagyon valószínű, hogy ha a forradalom elkerüli a tiszai átkelés kalandját, a végeredmény – egy-két héttel később – ugyanaz lesz.

A Vörös Hadsereg frontlétszáma a támadás kezdetén csupán kétharmada volt az ellenségének, amely jelentős tartalékokkal is rendelkezett. A csapatok nagy része nem volt felhasználható állapotban. A blokád megszigorítása után nőtt a munícióhiány; az ágyuk egyik fajtájához alig volt lőszer. A tapasztalt tisztek jelentős része elhagyta helyét. Julier mégis javasolta a támadás végrehajtását, nagyjából olyan meggondolás alapján, hogy siker esetén tovább nő a vezérkar súlya, s befolyásolhatja a politika sorsát, a vereség pedig a Tanácsköztársaság általa és társai által remélt gyors bukását vonja maga után.

Július 11-én Kun még egyszer jegyzéket intézett Clemenceau-hoz és felszólította: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Ha még lettek volna illúziói Clemenceau iránt, a kurta válasz azokat is szétfoszlatta: „Válaszul a rádiótelegramra, amelyet július 11-i keltezéssel önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést.”[63]

A fegyverszüneti szerződésre való, egyébként vitatható hivatkozás a Vörös Hadsereg leszerelésére vonatkozott. A lényeg nem ez volt; Clemenceau maga közölte szövetségeseivel, hogy „Kun Bélának a maga részéről igaza van”;[64] Lloyd George egy bizalmas levélben kifejtette, hogy ha a magyarok beleegyeznek a Vörös Hadsereg lefegyverzésébe, a románokat semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy átkeljenek a Tiszán. Az antanthatalmak szándékait mindez a legkevésbé sem befolyásolta.

Freeman-Williams – aki a pártkongresszus után jobbnak látta sürgősen távozni Budapestről, mert a vele kapcsolatban levő jobboldali vezetők letartóztatásától félt – jelentéseiben a leghatározottabban kérte Budapest megszállását, miután más reményt nem látott a Tanácsköztársaság megdöntésére. Cuninghame ezredes, csatlakozva a francia hadvezetés véleményéhez, 9 hadosztályból álló szövetséges erőt kért Magyarország pacifikálására. Wilson távozása után az amerikai delegáció nevében Hoover állást foglalt az intervenció mellett; az addig más húrokat pengető angol külügyminisztérium csatlakozott e véleményhez, úgy látva, hogy a német béke aláírása után kialakult helyzetben az intervenció nem jár különösebb kockázattal. Balfour angol külügyminiszter a kormányhoz és a királyhoz intézett július 9-i jelentésében az intervenció további halogatását „a Szövetségesek impotenciája nyilvános beismerésének”[65] nevezte, és a Vörös Hadsereg azonnali lefegyverzését javasolta a román, csehszlovák és francia hadseregek bevonásával; most már a jugoszláv kormány is ígért egy hadosztályt. Lloyd George még egyszer kifejezte aggályát azzal kapcsolatban, hogy ha a román hadsereg bevonul Budapestre, vajon mikor vonul ki. A békekonferencia tanácsa azonban július 11-én Franchet d'Esperey kezébe tette le a magyar kérdés megoldását.

Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni. A demokrácia érdekében csak annyit tehetett, hogy kormányába bevett egy zsidót, és kihagyta Horthyt. A nagyhatalmak Ábrahámmal sem álltak szóba, Horthynak viszont megengedték, hogy mint főparancsnok teljesen kezébe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését, az ellenforradalom fegyveres erejének előkészítését. A nagyhatalmak számára Ábrahám kormánya csak spanyolfal volt, irányadónak a bécsi Antibolsevista Comité politikáját tekintették. Horthyék megnyerték a Vörös Hadsereg több vezető beosztású tisztjének támogatását, akik nemcsak a híreket szállították Bécsbe és Szegedre, hanem arra is készültek, hogy ha mód nyílik rá, a megnyerhető csapatokkal Horthy oldalára álljanak.

Július 13-án a vezérkar kiadta a 20-ára virradóra szóló átkelési parancsot. Miután kitűnt, hogy – részben a kimerültség, az erők megosztottsága, részben egyes parancsnokok szabotázsa következtében – a papíron 280 ezres létszámú Vörös Hadseregből mindössze 56 ezer ember áll a tiszai fronton, módosítani kellett az eredeti haditervet. Az általános védkötelezettség alapján tartott pótsorozáson Budapesten 87 ezer férfi jelent meg, de közülük 58 ezret alkalmatlannak minősítettek, a többinek is csak egy része vonult be. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, kivéve egy-két várost, mint például Salgótarján, ahonnan a munkás tartalék ezred ment a tiszai frontra. Az eredményeket azonban ellensúlyozta az említett szabotázs, amely intakt, harckész egységeket is a Dunántúlon tartott, harci feladat nélkül.

Míg az első haditerv széles fronton tervezte a támadást, a második terv csak a fő csapást Szolnoknál végrehajtó I. hadtestnek biztosított elegendő erőt. Az új terv a 80. nemzetközi dandárt feltehetőleg szándékosan tette ki a pusztulásnak, mikor annak azt az erejét nyilvánvalóan meghaladó parancsot adta, hogy Poroszlónál átkelve foglalja el Debrecent.

L. Nagy Zsuzsa

Az ellenforradalom kormányra kerülése

A román katonai hatóságok az általuk megszállt területeken brutálisan üldözték, bántalmazták, tömegesen végezték ki a direktóriumi tagokat, kommunistákat, vöröskatonákat; az ország több pontján internáló táborokat állítottak fel. Debrecent és a Tiszántúlt román katonai kormányzó hatáskörébe utalták, a magyar közigazgatási apparátust román ellenőrző bizottság alá helyezték.

Lábjegyzetek

  1. Vásárhelyi zsinat, 1559. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 58.
  2. Debreceni hitvallás, 1562. Ugyanott 104.
  3. Debreceni hitvallás, 1562. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 176.
  4. Debreceni zsinat, 1567. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 609–610.
  5. Szikszai Fabricius Balázs latin szójegyzéke 1590-ből. Kiadta Melich János. Budapest, 1906. 35.
  6. Debreceni hitvallás, 1562. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 228, 284.
  7. Ugyanott 284, 230.
  8. Ugyanott 228.
  9. Dávid Ferenc, Első része a Szentírásnak. Régi Magyar Nyomtatványok 269. Előszó 3. (számozatlan)
  10. Ugyanott, 59.
  11. Rácz István, A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969. 62.
  12. Ugyanott, 66.
  13. Takács Lajos, Irtásgazdálkodásunk emlékei. Budapest, 1980. 328.
  14. Mikolai Hegedű János, Az mennyei igazságnak tüzes oszlopa. Utrecht, 1648, 55.
  15. Révész Imre, Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritánizmusban. Theologiai Szemle 1948. 16.
  16. Lisznayi Kovács Pál, Magyarok chronicaja. Debrecen, 1962. 207–208.
  17. TML VII. 387.
  18. Zsilinszky Mihály, Caraffa Debrecenben. Századok, 1876. 584–586.
  19. TH[ALLOÓCZ]Y LAJOS, Caraffa levelezése Dietrichstein herceggel. TT 1895. 598–599.
  20. Ugyanott 215–216
  21. Ugyanott 218.
  22. Ugyanott 227.
  23. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324–325.
  24. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  25. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 376, 383–384.
  26. Pápai Páriz könyvtárából idézi: Nagy Géza, Pápai Páriz Ferenc, 1649–1716. Békességet magamnak és másoknak. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Nagy Géza. Bukarest, 1977. 60.
  27. Idézi: Zoltai Lajos, Debrecen város utcai elemi iskoláinak keletkezése. Debrecen, 1936.
  28. Marczali Henrik, Magyarország II. József korában. Budapest, 1881–1888. I. 193.
  29. A. L. [Schlözer (hreg.), Staats-Anzeigen. IV. 1784. 177.
  30. 1 pozsonyi mérő = 62,5 l.
  31. Magyar Hírmondó, 1792. május 23.
  32. Ugyanott 1792. augusztus 19.
  33. Ugyanott 1792. augusztus 12.
  34. Réthly, Időjárási események… Budapest, 1970. 419.
  35. Tessedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek… Budapest, 1970. 433.
  36. Kossuth Csányhoz, Szolnok, 1849. január 2. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1953. 18.
  37. Így a püspöki kar Pesten, 1849. január 20-án kibocsátott pásztorlevele. Közölve: ugyanott II. 376–378.
  38. Teleki Sándor, Hogyan nem lettem én excellenciás úr? Teleki Sándor emlékezései. Szerkesztette Görög Lívia. Budapest, 1958. 27.
  39. Kossuth a honvédelmi bizottmányhoz, Tiszafüred, 1849. március 28. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 746–747.
  40. Nyáry Csányhoz, Debrecen 1849. március 17. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 670.
  41. Kossuth nyílt levele, Bodony, 1849. szeptember 12. Közli: Kacziány Géza, Kossuth widdin levele. Magyarország, 1915. augusztus 26. 237. szám
  42. Lásd: a képviselőház 1849. április 14-i ülésének jegyzőkönyvét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 400–401.
  43. Erről: Kemény Zsigmond, Emlékirat 1849-ből (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Szerkesztette Gyulai Pál. IX.) Budapest, 1907. 127–128.
  44. Kovács Lajos, A békepárt a magyar forradalomban. Budapest, 1883. 90.
  45. Erről: Bălcescu Ghicához. Pest, 1849. június 25. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 191.
  46. Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 187.
  47. Erről: Bălcescu Ghicához, Debrecen, 1849. május 29. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 181.
  48. Szavait idézi: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 760.
  49. Iancu Simonffy József alezredeshez, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közli: Documente la istori'a revolutiunei ungur. din an. 1848/ 9. Corespondentie relative la luptele romaniloru din Transilvani'a cu ungurii. Red. Alesandru Romanu, Transilvani'a, 1877. 54–56; illetve Iancu Ioan Gozman Bihar megyei képviselőhöz, Topánfalva, 1849. június 15/27. Közölve: ugyanott 64–65. (Az idézet az előbbiből).
  50. 1848. XXX. tc. 3. §. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső. 1836–1868. évi tölvényczikkek. Budapest, 1896. 253.
  51. Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 479. (Fordítás a német eredetiből).
  52. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 34.
  53. Közli: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 298. (Fordítás a német eredetiből).
  54. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  55. Delejtű, 1861. június 11.
  56. Delejtű, 1861. május 14.
  57. Trombita, 1861. május 12.
  58. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903–1918. 1333.
  59. Dongó, 1861. július 15.
  60. Általános sztrájkok. Népszava, 1906. június 26.
  61. Párttörténeti Intézet Archívuma. Debreceni polgármesteri iratok. Bizalmas. 1906. 3249.
  62. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 137.
  63. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 444.
  64. A. D. Low, Soviet Hungary and the Paris Peace Conference. Philadelphia 1963. 79.
  65. Public Record Office FO 371. Vol. 3515.

Irodalom

A tiszántúli parasztfelkeléssel viszonylag nagy irodalom foglalkozott: S. Szabó József, Karácsony György tömegmozgalmának rugói (Debreceni Szemle, 1929); Révész Imre, Debrecen lelki válsága, 1561–1571. (Századok 1936); Kathona Géza, Karácsony György „szent hada”, 1569–1570. (Egyháztörténet 1958); Heckenast Gusztáv, A Karácsony György-féle parasztfelkelés, 1569–1570. (Történelmi Szemle 1963). — Mivel Karácsony György állítólagos felfogását csak különféle elbeszélő forrásokból, közvetve lehet hiányosan megközelíteni, ideológiája és a felkelés több részlete is homályban marad. Az sem igazolható, hogy Dávid Ferenc tanítása hatással volt reá, viszont az időbeli találkozás az 1570-ik évben és az a tény, hogy Dávid Ferenc előzetesen beszédet mondott Debrecenben, inkább emellett szól.

Debrecenre: Balogh István, A cívisek világa (Budapest, 1972), valamint ugyanő, A cívisek társadalma] (Debrecen, 1946). Sándor Mihály debreceni textilvállalkozóra: Balogh István, Debrecen város jegyzőkönyvei, 1549–1551. (Debrecen, 1980, 1981).

Török hivatalok végzései Debrecenben, Miskolcon, Gyöngyösön, Jászberényben, Gyöngyöspatán, Rimaszombaton, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Szegeden maradtak nagyobb számban.

A nagyobb települések „önadóztatásáról” a városi számadáskönyvekből és jegyzőkönyvekből (Debrecen, Miskolc, Rimaszombat, Gyöngyös, Kecskemét, Nagykőrös) alkothatunk képet.

A halálos ítéletek meghozatalára, a végrehajtás jogának megvásárlására, a bíráskodásra sok adat maradt a városok török iratanyagában, a nagykőrösi és kecskeméti jegyző- és számadáskönyvekben (Bács-Kiskun megyei Levéltár), Miskolc legkorábbi, 1569–1724 között vezetett jegyzőkönyvében (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár), Gyöngyös közigazgatási és törvénykezési jegyzőkönyveiben (Heves megyei Levéltár) és Debrecen tanácsülési jegyzőkönyveiben (Hajdú-Bihar megyei Levéltár).

A perek lefolyására, a résztvevőkre s külföldi kapcsolataikra számos új kutatási részeredményt, művelődéstörténeti adalékot tartalmaznak azok az előadások is, amelyek a gályarab lelkészek kiszabadításának 300. évfordulója alkalmából, 1976 februárjában rendezett debreceni tudományos ülésen hangzottak el. Ezek megjelentek a Theologiai Szemle 1976. évfolyamában, valamint a konferencia anyagát tartalmazó kötetben: Rebellion oder Religion. Szerkesztette P. F. BartonMakkai László (Budapest, 1977).

A protestáns iskolákról két kéziratban maradt mű tájékoztat a legbővebben: Kocsi Csergő Bálint, Brevis delincatio ecclesiarum Hungaricarum et Transylvanicarum protestantium, 1647–1676. (a Zürichi Városi Levéltárban, fotókópiája a debreceni ref. kollégiumi Nagykönyvtárban).

Debrecen iparosainak teljesítményeiről, a város terheiről Balogh István, A Rákóczi-szabadságharc alatt (Debrecen története. II. 1693–1849. Szerkesztette Rácz István. Debrecen, 1981); Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. (Kecskemét, 1866); Irházi Ambrus, Nagykőrös története a Rákóczi-féle szabadságharc alatt (Nagykőrös, 1935).

A debreceni pártharcokról a baloldali és a békepárti politikusok korábban már felsorolt emlékiratain kívül képet adnak azok a forrásszöveg-szemelvények, amelyeket Bényei Miklós tett közzé, Debrecen – 1848–1849 (Debrecen, 1974); a feldolgozások közül pedig Borossy Andrásé, Az országgyűlés (In: A szabadságharc fővárosa—Debrecen), amely azonban kicsinyítő tükörben mutatja be a békepárti törekvések támasztotta nehézségeket, és Andicsé, Kossuth harca, amely viszont a békepártot már nem is a forradalmi tábor jobbszárnyaként, hanem egyenesen ellenforradalmi irányzatként tárgyalja. Kemény Zsigmond pályafutását bemutatja Papp Ferenc, Báró Kemény Zsigmond. I–II. (Budapest, 1922–1923), Kazinczy Gáborét pedig Gál János, Kazinczy Gábor írói és politikai működése (Budapest, 1918). Az Esti Lapok létrehozásának indítékait feltárja Jókai Mór, Az én életem regénye (Budapest, 1901). A debreceni tanács által a Munkások Ujságának betiltására hozott január 30-i végzést lásd: Közlöny, 1849. március 4.

Görgei debreceni utazásáról és a békepárti vezetőkkel folytatott ottani megbeszéléséről részletesen beszámol maga Görgey Arthur II.

Kiadványok

1770

1838

1849

1861

  • 1847 vagy 1848? Tájékoztatásul. Kiadta Több képviselő. Debrecen, 1861.

1870

1874

1905

  • A református kollégiumok partikuláiról: Barcsa János, A debreceni kollégium és partikulái (Debrecen, 1905);

1906

1914

1918

1925

1928

1929

1931

1933

1936

1937

1938

1939

1940

1941

1942

1946

1948

1955

1956

1958

1959

1960

1961

1962

1963

1967

1969

1970

1971

1973

1974

1975

1976

1977

1979

1980

1981

év nélkül

  • Zoványi Jenő, A coccejanismus hatása a magyar reformátusokra (Kéziratos életrajza a debreceni kollégiumi könyvtárban).