Demográfiai feltételek

A Múltunk wikiből

Amit a kortársak nehezen tudtak elfogadni, és csak átmeneti állapotnak tartottak: a török jelenléte és az ország három részre szakadása súlyos realitássá vált, mely az egykorú élet mindennapjaiban is állandóan éreztette hatását. A sorozatos hadjáratok, de még az úgynevezett békeévek állandó kisebb-nagyobb csatározásai, katonai portyázásai következtében az ország különböző pontjain, kisebb vagy nagyobb területein semmisült meg a termés, váltak házak tucatjai vagy egész falvak a lángok martalékává, a jószág katonák táplálékává. Mindezt azonban néhány év alatt kiheverhette a község: az összeírásokban a sok elpusztult háztartás mellett a néhány évig adómentes új házak tömegei az újjáépítés serény munkájáról is folyamatosan tudósítanak bennünket. A megölt vagy rabságba hurcolt emberek százainak, ezreinek azonban már nem jelentett vigasztalást az egy-két éven belül újra zöldülő határ; a testileg vagy anyagilag teljesen megrokkantak is a falu lakosságának „nyomorult, koldus” megjelölésű kategóriájába csúsztak le végérvényesen. Akik még munkabírók voltak, és vagyonkájuk, elsősorban állatállományuk egy részét át tudták menteni a viszontagságos időkön, a tartósan veszélyeztetett területekről az ország biztonságosabb vidékeire húzódtak, ahol kedvezményeket élvező új telepesekként új otthont alapítottak. Mindenesetre az egykorúak tudatába mélyen belevésődött a bármikor fenyegetővé válható létbizonytalanság. Az is igaz, hogy az emberélet és a vagyon átmentésének módszereit is igyekeztek kifejleszteni: az adószedők és a fosztogató katonák elől, ahol tehették, erdőkbe, nádasokba rejtették el az állatokat, s maguk is ott húzódtak meg. Ez azonban csak ideig-óráig segített, mert az éhes katonák kínzással kényszerítették rá a jobbágyot, hogy elásott gabonát rejtő „vermet mutasson”, és egyéb élelmet adjon. Az adót beszolgáltatni vonakodó falvakat pedig mind a törökök, mind a magyar végváriak feldúlták, büntetésből, tűzzel-vassal adva értésére a lakosságnak, hogy a katonaság életét biztosító szolgáltatások teljesítésében nem ismernek kegyelmet. Néhány elrettentésül felégetett falu esete azután messze földön példaként szolgált, bizonyítva, hogy nincs más választásuk, mint a terhek viselése. Így a nemrég még egységes ország lakossága hamarosan rákényszerült, hogy három államapparátust és három hadsereget tartson el – noha ez az eltartás soha nem vált teljessé, mert a királyi Magyarország a Habsburg-államháztartásnak, a hódoltság pedig a török kincstárnak vált ráfizetésessé.

Azok az erős, család nélküli fiatal legények, akik nem akarták életüket e folytonosan fokozódó követelések kielégítésében leélni, inkább a bujdosás nyújtotta „szabad” életet választották, gyakran maguk is fosztogató, prédáló (szervezetileg sehová sem tartozó) hajdúkként kószálva az országban, vagy pedig beálltak végvári katonának, folyamatosan biztosítva az emberanyag utánpótlását.

Az állandó létbizonytalanság és a nagyarányú belső vándorlás súlyos következményekkel járt a magyarországi népesség számának alakulására. A 16. századi fejlődés alapvető meghatározói közé tartozott az Európaszerte lejátszódó nagyarányú népességnövekedés, melynek pontos arányairól és országonként eltérő mértékéről igen különbözőek a vélemények, a jelentős demográfiai növekedés tényét azonban senki nem vonja kétségbe.[1] A Mediterráneumban, bár mutatkoztak eltérések, helyenként kisebb visszaesések is, egyes területeken 1450-tõl, máshol legkésőbb 1500-tól kezdődően igen erőteljes, szinte lökésszerű népességszaporodás bontakozott ki, melynek ereje csak 1550 körül csökkent valamelyest. A szelídebb növekedést felmutató fázis is eltartott 1600-ig, néhol 1650-ig, amikor is erős megtorpanás következett be. Ez a felfelé ívelő mozgás gazdag és szegény vidékeken, hegyilakók és sík vidékek lakosai között, városban és falun, Spanyolország, Dél-Franciaország, Itália és a Balkán területén egyaránt általános volt. A Mediterráneum lakossága 1500 és 1600 között nagyjából megkétszereződött, és 30 vagy 35 millió főről 60 vagy 70 milliónyira emelkedett; ez a rendkívül erőteljes népszaporodás átlagosan csaknem 7%-os évi növekedést jelentett!

Európa északabbra fekvő területein valamivel később indult meg az erős népességnövekedés, hiszen a 15–16. század fordulóján érte el a csúcspontját a pusztásodás, ekkor volt a legmagasabb az elhagyott és elpusztult falvak aránya. A fő tendenciává azonban itt is a növekedés vált a 16. század folyamán: hozzávetőleges becslés szerint Anglia lakossága 1530 körül 3 millió fölött lehetett, és 1600-ra meghaladta a 4 millió főt. Óvatos becslések Európa egészét tekintve 1450–1600 között mintegy évi 4 % növekedést valószínűsítenek. 1600 körül az egy négyzetkilométerre eső népsűrűség Itáliában 44, Németalföldön 40, Franciaországban 34, Németországban 28, az Ibér-félszigeten 16, Lengyelországban és Poroszországban 14 fő lehetett.

De az általános demográfiai növekedésen belül messze elöl járt a városi lakosság gyarapodása: Amszterdam az 1530. évi 30 ezer helyett száz év múlva 115 ezer főt számlált, Londonban 1545-ben 80, 1563-ban 93, 1580-ban 123, 1593-1595-ben 152 ezer ember élt, s ez a szám 1632-ben 317 ezerre nőtt. Párizsnak 1590 körül mintegy 200 ezer főnyi lakossága 1637-re 412-515 ezerre emelkedett. A túlnépesedett itáliai városokban igen magas értékeket kapunk: Velence 1536-ban érte el a legmagasabb lélekszámot 165–169 ezer fővel, Firenze 1470. évi 40–54 ezres lakossága 1551-re 60 ezerre nőtt, Nápoly 1500-ban még csak 150 ezer lelket számlált, 1599-ben már 275 ezret, Rómának a 15. század közepén 35 ezer lakosa 45 ezerre gyarapodott 1545-re, és a század végén elérte a 100 ezer főt.

Magyarországon a török kor demográfiai viszonyainak megrajzolása igen nehéz feladat, a kérdés megnyugtató tisztázása még további kutatásokat fog igényelni.[2] Az 1494–1495. évi kincstári szám adások alapján mintegy 3,5–4 millió főre tehető, valamint az 1784–1787. évi II. József-féle összeírás szerint 8,5 millió főben megállapítható lakosságszám sokkal biztosabb támpontjaink, mint a közbülső három évszázad összeírásai. A népesség természetes szaporodását erősen, bár korántsem tisztázott mértékben csökkentették a sorozatos török hadjáratok vérveszteségei. Pestisjárványok Európa más országaiban is szinte minden évtizedben dúltak, tehát nem eredményeztek speciálisan magyar viszonyokat. A lepra megszűnt, újonnan tűnt fel a szifilisz (morbus gallicus), és elvadult, elmocsarasodott vidékeken a külföldi zsoldosokat nagyban pusztító „morbus hungaricus”, ami feltehetőleg a maláriával volt azonos. Az elmocsarasodáshoz a kultúrtáj helyenkénti elvadu1ásán kívül a török kor idején lejátszódó „kis jégkorszak” hűvösebb és csapadékosabb éghajlata is hozzájárult, gyakori áradásokkal és a Balaton magas vízállásával.

A népességszámra vonatkozó megbízható, jó összeírások létrejöttét elsősorban a három részre szakadt ország igazgatásának nehézségei akadályozták meg. A háborús események, a török terjeszkedés és a mindezekkel együtt járó létbizonytalanság is minduntalan kisebb-nagyobb népcsoportokat mozdított ki lakhelyéről és késztetett továbbvándorlásra; egy részük visszatért a veszély elmúltával, mások távolabbi vidékeken alapítottak új otthont. Mindez a népesség egy részének gyakori, különböző irányú mozgását eredményezte.

Legátfogóbb összeírásaink a korszakból az adóalapul szolgáló porták sorozatos összeírásai. A porták száma azonban nem csupán a török által elfoglalt vármegyék fokozatos kiesése miatt csökkent. Az állami adózás összegének leszorítása érdekében a nemesség a megmaradt királyi területeken is folyamatosan csökkentette a porták számát, így hanyatlásuk nem a lakosság tényleges pusztulását tükrözi. Nem kis mértékben ezek a félrevezető források okozták, hogy a korábbi történeti munkák olyan ijesztő képet rajzoltak a lakosság pusztulásának mértékéről. A teljesen devalválódott, utoljára 1596-ban megállapított portaszámok helyett 1598-ban a ház lett a dicális összeírások alapja. Ez az időpont azonban már a tizenöt éves háború súlyos pusztításai közepette vette számba az országot, tehát a korábbi évtizedekben mindenképpen jobb volt a helyzet. Az új rendszerre való áttérés után az összeírt házak száma még így is a sokszorosa, egyes vármegyékben a tízszerese lett a korábbi portaszámokénak. Más egykorú forrásokkal összevetve azonban kiderül, hogy még ez az 1598. évi összeírás is jelentős korrekcióra szorul. Teljes kritikai feldolgozása még nem készült el, a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint a 22 összeírt vármegye 6570 helységéről fennmaradt kimutatásokban összesen 165 069 házat vettek nyilvántartásba. Egy-egy településre tehát országosan, átlagban 25 ház esett. A szabad királyi városok adatai ebben természetesen nem foglaltatnak benne. A legtöbb település Vas (543), Nyitra (478) és Zemplén (455) vármegyékben volt, de Trencsén is 399, Sáros 370 és Zala 333 helységgel szerepelt. A legtöbb házat viszont Nyitra (17 905), Pozsony (13 412), Vas (10 687), Zemplén (10 465) és Szatmár (10 209) vármegyékben írták össze. A legnagyobb falvak, ahol a legtöbb ház jutott egy-egy településre, Moson, Pozsony és Bars vármegyékben voltak, ahol átlagosan 62, 51, illetve 37 házat írtak össze helységenként; ez a szám a hegyes-erdős Máramarosban (9) és Árvában (15) volt a legkisebb.

Nagy kérdés viszont, hogy miként használjuk fel az így nyert házszámokat a népesség nagyságának kiszámításához. A „házak” nem családokat, hanem háztartásokat takarnak. Nem áll rendelkezésünkre az ország egészére érvényes szorzószám arra vonatkozólag, hogy átlagban hány személy tartozott egy-egy háztartásba. Az állattenyésztő, szőlőművelő vagy gabonát nagy mennyiségben piacra termelő monokultúrák színhelyein a nagygazdák paraszti „famíliájába”, „bokrába” rokonok és cselédek széles köre is tartozott. Az ilyen parasztfamília helyenként elérte a 15–20 főt is, ugyanakkor a zömmel önellátó szántóművelő kisgazdaságokban a családi létszám 5 fő alatt maradt. Az összeírás megnyugtató értelmezése tehát csak az ország tájankénti művelési profiljának részletes felkutatása után lesz lehetséges.

Mindazonáltal kísérlet történt az ország 16. század végi lélekszámának megállapítására. Az 1598. évi konskripciókból kihagyott falvak és házak pótlására az összeírás adatait 20%-kal megemelve, s a házak így kiegészített számát 6–7 fővel megszorozva kapta meg az összeírás feldolgozója a 16. század végi népességszám, illetve népsűrűség értékeit. Teljes adatsorral csupán 22 vármegyében rendelkezik, ezekben az említett kiegészítés után 160 000 házat, valamint 960 000–1 200 000 főnyi népességet feltételez; az átlagos népsűrűség e területen 12,8-14,9 fő/km2 volna. További 9, hiányosan összeírt megyénél még nagyobb mértékű kiegészítést kellett alkalmaznia, és a szerző így nyert Bihar, Borsod, Esztergom, Komárom, Máramaros, Nógrád, Somogy, Sopron és Zala vármegyékben mintegy 60 ezer házat; ez e megyék 15. század végi mintegy 45 ezer portájához, illetve 90 ezer jobbágycsaládfőjéhez képest 33 %-os csökkenést jelentett volna.

Nem maradtak fenn királyi adóösszeírások az 1598-ban teljes egészében török uralom alatt élő 5 dunántúli vármegyéről (18 300 km2), az alföldi vármegyékről (47 ezer km2),[3] a Temesköz 5 (28 ezer km2) és a Drávántúl 4 vármegyéjéről (167 ezer km2), összesen tehát 25 vármegye mintegy 110 ezer km2-nyi területéről. E részeken még (a szerintünk csak minimumnak tekinthető) 5,5–6,4 főnyi népsűrűség esetén is 600–700 ezer embernek kellett élnie, s a csak részben hódolt vármegyék megfelelő részeinek a hozzáadásával 750–850 ezer embert feltételez a szerző.

Erdély népességére vonatkozóan nincsenek megbízható adatok, így jobb híján feltételezi, hogy Erdély lakossága, amelyet a 15. század végén a szabad királyi városok nélkül 625 ezer főre becsültek, egy évszázad múlva sem lehetett több 700 ezer főnél. A szabad királyi és bányavárosok lakosságát 120-140 ezer főre becsülve (a 15. század végén feltételezett 80 ezer helyett), megkísérelte rekonstruálni Magyarország lakóinak számát (1. táblázat).

1. táblázat

Magyarország lakóinak száma a 16. század végén
Megnevezés A háza száma(ezer) A lakosság száma, becsült érték (ezer)
Az 1598. évi összeírásban teljes adatsorral szereplő 22 vármegye 160 960–1200
Az 1598. évi összeírásban hiányos adatsorral szereplő 9 vármegye 60 360–420
Az összeírásban nem szereplő (hódoltsági) vármegye 100 600–700
A szabad királyi és bányavárosok[jegyzet 1] 20 120–140
Erdély 100 600–700
Magyarországon összesen 440 2640–3160

E számított értékekből – a magasabbat tartva reálisnak – az 1598. évi összeírás feldolgozója az ország 16. század végi népességét 3 millió főre becsüli. Ebben a számban azonban nem szerepelnek a nemesek, az allódiumokban, a váruradalmakban élők, a pásztorelemek, valamint a katonáskodók különféle rétegei, csoportjai; velük is meg kell emelni az 1598. évi házösszeírás alapján nyert lélekszámot.[4]

Még így is alig kapnánk meg a 15. század végére számított 3,5–4 millió főnek az alsó értékét. Mivel a 15. században éppen az ország déli vármegyéi voltak a legsűrűbben lakottak, és ezeket érte a legnagyobb pusztítás a török hadjáratok idején, nem tarthatjuk kizártnak, hogy a fentiekből nyert összehasonlítás globálisan helytálló. Egyéb meggondolások azonban az ellen szólnak, hogy a lakosság száma az ország más vidékein stagnált, illetve csökkent volna.

Az egy-egy időpontból rendelkezésünkre álló, jó-rossz forrásértékű adóösszeírásoknak nagy előnye, hogy az ország egészére vagy legalábbis jelentős részére vonatkoznak, viszont feloldásuk, hogy egy-egy összeírási egység hány családot, illetve személyt rejt, többféleképp értelmezhető, és elég szélsőséges becsléseket tesz lehetővé. Az adóösszeírások adatait ellenőrizni, statikusságát némileg feloldani csak a kisebb egységekre, az egyes uradalmakra vonatkozó, más típusú sorozatos összeírások, urbáriumok adatainak összehasonlításával lehet. Feldolgozott urbárium-sorozatok állnak rendelkezésünkre a Vas vármegyei rohoncszalónaki uradalmakból, ahol az 1515-ben összeírt jobbágy- és zsellércsaládfők száma megkétszereződött 1601-re. Ugyancsak dinamikus népességnövekedés tapasztalható a Vas vármegyei németújvári uradalom 1576., 1588. és 1599. évi urbáriumaiban, éspedig nem csupán azokban a falvakban, amelyekbe horvát telepesek költöztek be, hanem a német és magyar lakosságú falvakban is. Még ezeknél is nagyobb arányú népszaporulatot találunk a Sopron vármegyei fraknói és kismartoni domíniumokban, ahol szintén 1515-tõl fogva állanak rendelkezésünkre összehasonlítható adatok. Nőtt a népesség, sőt a falvak száma is a lékai uradalomban. Az itt felsorolt uradalmakban a 16. század végi urbáriumok jóval több háztartást vettek számba, mint ahány házat az 1598. évi adóösszeírás tartalmaz, és számos gyéren lakott, kis település teljesen hiányzik az adóösszeírásból. Vas vármegye e viszonylag védett helyen fekvő uradalmaiban 70–95 %-kal több háztartás mutatható ki az urbáriumok alapján, mint ahány házat az 1598. évi adójegyzék tartalmaz. Pedig tudjuk, hogy az urbáriumok sem a teljes népességet veszik számba. Ez az összehasonlítás mindenesetre óvatosságra int az 1598. évi adójegyzék teljességét és értelmezését illetően. A feltöltődés méreteire pedig rávilágít, hogy a nyugat-magyarországi uradalmakban a 16. századi egész telekről az 1570-es évekre fél telekre, a század végére pedig többfelé egyharmadra süllyedt a telekátlag, ugyanakkor pedig a pusztatelkek nagy részét művelésbe vették a jobbágyok. Ez a folyamat csak jelentős népességnövekedés mellett volt lehetséges.

Az ország más, kevésbé védett vidékein is tapasztalható a népesség növekedése. A Hont vármegyei csábrág-szitnyai uradalmakban a tizenöt éves háború pusztításai ellenére is mintegy 12%-os emelkedést mutat 1558 és 1602 között a családfők száma. Erős regenerálódás állapítható meg az egri uradalom 1558.és 1567. évi urbáriumai alapján is: a jobbágyok száma csaknem 50%-kal emelkedett, a pusztatelkeké és a zselléreké viszont erősen süllyedt. Az 1567 és 1588 között eltelt huszonegy év alatt Ung vármegyében is csaknem 15%-kal nőtt a családfők száma (964-ről 1115-re), ez egyben erős telekosztódással is járt.

A jelenleg rendelkezésünkre álló adatokból ugyan nem vonhatunk le országosan általánosítható következtetéseket, annyi azonban megállapítható, hogy azokon a területeken, ahol a háború kevésbé volt pusztító, regenerálódásra képes, alaptendenciájában dinamikusan növekedő népességet találunk. Ez a tendencia helyenként még a török hódoltság területén is kimutatható, amint erre a simontornyai szandzsák 1546., 1552., 1565., 1570. és 1580. évi tahrir defter összeírásaiból következtethetünk.

Közelebbi vizsgálódások azt mutatják, hogy a magyarországi pusztulások-pusztásodások jelentős része a középkor végi Európa nagy részére jellemző elnéptelenedés következménye volt, és javarészt még a török hadjáratokat megelőző időkben keletkezett. Ezt mutatják a Veszprém vármegyei adatok, ahol a defterekben feljegyzett praediumok 80%-a a török megszállás előtt keletkezett. A simontornyai szandzsákban gondosan összeírt puszta helyek 78%-a nem a török hódítás következménye volt. Az első hadjáratok után itt is megindult a regenerálódás folyamata, és az 1546–1590 között elpusztult és újranépesült települések száma hozzávetőleg azonos volt. A simontornyai járásban a török hódoltság első negyvenöt éve alatt kevesebb falu vált pusztává, mint a török hódítást megelőző fél évszázad alatt.[5]

A 16. század elejéről való fraknói (Sopron vármegye) és az 1566. évi mosonmagyaróvári urbárium egy sor régen, részben a 15. században elpusztult falut sorol fel, melyek soha többé nem épültek újjá.[6] A Vulka-medence községei is még az 1529. és 1532. évi török hadjáratok előtt váltak néptelenné.[7] Hasonló volt a helyzet a Pozsony vármegyei vöröskői uradalomban is: mielőtt az 1535-1583 között itt birtokló Fuggerek megkezdték a telepítést, az 1536. évi adatok szerint 8 helység teljesen puszta volt, és a meglevő többi falu is csak 45%-ban volt lakott. Csupán egyetlen falu elnéptelenedését tulajdonította az összeírás a törököknek.[8] Pilis vármegye településeinek 60%-a (51-ből 31) a török hódítás elején pusztult el véglegesen. A források nem teszik lehetővé a pusztulás pontos idejének megállapítását; a fenti analógiák alapján azonban nem zárható ki az a feltevés, hogy ez a pusztásodás is részben korábbi eredetű.[9]

A tizenöt éves háborút megelőzően a törökök által megszállt országrészen sem volt annyira katasztrofális a népesség számának alakulása, mint azt korábban feltételezték. Dernschwam 1555 nyarán riasztó képet fest ugyan a látottakról: „ez a szép termékeny táj Lajos király halála óta pusztává és elvadulttá vált, a bozótok és erdők rablók-martalócok búvóhelyéül szolgálnak, sok-sok elpusztult falu nyomai láthatók, a jó termőföldet alig művelik, s a táj nap mint nap pusztább lesz”[jegyzet 2] – e leírás azonban csak egy adott területre és adott pillanatban érvényes; a pusztítás időszakait viszonylag békés évtizedek követték, amikor visszaszállingózás vagy regenerálódás következett be.[10] Azt is figyelembe kell venni, hogy olyan korszakokban, amikor a lakosság fluktuációja hallatlanul nagy, s a nem földművelő, nem úrbéres telken élő népesség aránya a korábbi állapotokhoz képest hatalmasan felszökik, az említett összeírásokon kívüli rétegek arányát is sokkal magasabbra kell tenni.

A pusztulás mértékének túlbecsülése ellen szólnak egyes régészeti kutatások eredményei is.[11] Somogy vármegye fonyódi járásának területén 18, Veszprém vármegyében pedig 90 olyan kistelepülést tártak fel, amelyek egy-egy középkori falutól csak néhány száz méternyire, a török korban keletkeztek, mindenkor kedvezőtlenebb földrajzi helyen, mint ahol az eredeti település feküdt: közvetlenül folyók mellől, a vizenyős völgyek szélén futó utak közeléből húzódott fel a lakosság a csupán pár száz méterrel messzebb fekvő, védelmet nyújtó hátságokra, erdővel sűrűn benőtt platók peremére. A régi település elhagyottá vált, „elpusztult”, népessége vagy annak egy része azonban a közelben élt tovább, bár megváltozott életkörülmények között. Eleinte csak ideiglenesen menekültek el, utóbb, az ismételt rablások, zaklatások következtében véglegesen (a török idők elmúltáig) telepedtek meg a közeli, védettebb helyeken. Nem csoda, ha a főbb útvonalakon közlekedő külföldi utazó csupán elhagyott falvakat látott; amerre ő járt, arra vonultak a fosztogató katonák is.[12]

Más kutatások is rámutatnak, hogy például a török megszállta Délkelet-Dunántúlon éppen azokon az erdőkkel borított, hegyes-völgyes erdőségekkel, árterekkel tagolt vidékeken maradt meg a magyar lakosság, amelyek földművelésre kevésbé voltak alkalmasak, így a Duna mentén, a Sárközben, a Dráva síkján, az Ormánságban és Sziget vidékén a Mecsekháton, valamint a Kapos-Sió berkeiben. E tájakon a korábbi időszakban ártéri gazdálkodást alakítottak ki, a török korban viszont nem tudták, vagy talán nem is akarták megakadályozni e vidékek elmocsarasodását, járhatatlanná válását, viszont a biztonságos búvóhelyek sorát létesítették benne. Az alacsonyabb színvonalra süllyedt gazdálkodás miatt ugyanakkor csökkent a terület embert eltartó képessége, s így szükségszerűen a lakosság lélekszáma is. Mindazonáltal messzi környékek elpusztult falvaiból sokan húzódtak meg ezeken a menedékhelyeken.

Fejér vármegyében a katonák zaklatásai miatt a 16. század második felében megindult a kis falvak lakóinak átköltözése a népesebb helyekre. A népesség száma egészében mégsem hanyatlott: a budai szandzsákhoz tartozó Fejér vármegye 27 falváról készült defterek 1546-ban 274 kaput, 2770 lakost jegyeztek fel, 1562-ben pedig 718 kaput, 3190 lakost. Az 1580–1581. évi, töredékesen közölt defterek 8 összehasonlítható falva közül 1562 óta 5-ben tovább nőtt a lakosság száma, és csak 2-ben csökkent. A palotai várhoz tartozó 24 faluban sem következtethetünk népességcsökkenésre az 1585. évi urbárium adatai szerint.[13]

Az Alföldön az állattenyésztés, a bérbe vett, legeltetésre használt puszták világában is kimutatható, hogy például Kecskemét 10 pusztája, melyek a török összeírások szerint 1560 körül kerültek a kecskemétiek használatába, a korábbi nézetekkel ellentétben nemcsak 1546-ban, hanem már a török uralom kezdetén is lakatlanok voltak, már régebben elpusztultak. Ugyanakkor e puszták szomszédságában a Kecskemétet körülvevő falvak, melyeknek határát és maradék lakosságát a város állítólag magába szívta volna, nemhogy elnéptelenedtek, hanem több falunál határozott népességnövekedés mutatható ki: 17 falunál a családok száma negyvennégy év alatt 58%-kal emelkedett. Ugyancsak nem tapasztalható a lakosság csökkenése a török területen fekvő, találomra kiválasztott hat Káta nevű falunál sem (1546 és 1590 között);[14] különböző irányú hullámzások után a tizenöt éves háborúig a lakosság száma lényegében változatlan maradt. Újabb kutatások azt is kimutatták, hogy az Alföldön nemcsak elhagyott, nagyállattartásra használt, hanem időlegesen lakott, illetve folyamatosan művelt „puszták” is léteztek.[15]

Csanád, Csongrád, Békés és Szolnok vármegyékben is virágzó gabonatermelés képe tárul elénk az 1561–1563-ból fennmaradt tizedjegyzékek alapján. A Csanád vármegyei Kaszabereken például 54 tizedfizető jobbágyot, 8 kereszténypénzest és 10 egyéb módon adózó főt, összesen 72 háztartásfőt írtak össze, közülük 8-nak több mint 100 gelima (kepe) gabonája termett. A helységből később Berek néven praedium, puszta lett, de ennek a pusztásodásnak 1563-ban még semmi nyoma nincsen. Zaránd vármegye 52 falujában pedig ugyanakkor összesen 1886 adózó háztartásfőt vettek számba a tizedszedők, azaz falvanként átlag 36,2 háztartásfőt, a zsellérek száma ismeretlen. Mindez arra mutat, hogy a népességet az 1560-as években nem érte megrendítő csapás.

Mindazonáltal az erősen megritkult lakosságú vagy a még a török világot megelőző időkből pusztán maradt vidékekre mind a magyar, mind a török földesurak igyekeztek új lakosokat, új adózókat telepíteni.[16] Már az 1530–1540-es években megindult ez a tevékenység. Elsősorban dunántúli nagybirtokosok szervezték meg a törökök elől védelmet kereső katolikus horvátok áttelepítését birtokaikra. Így keletkezett a 16. század során Pozsony vármegyében 4, Mosonban 13, Sopronban 51, Vasban 55, Zalában 2, Győr vármegyében 1 és az Alsó-Ausztriai Kamarának elzálogosított uradalmakban 54 egészen vagy részben horvátok lakta település; egyes csoportok még az ország távoli vidékeire, így Sárospatakra is eljutottak. Megjegyzendő, hogy azok a falvak, amelyekbe e horvátokat betelepítették, döntő többségükben nem a török hadjáratok következtében váltak pusztává vagy olyan gyér népességűvé, hogy tömegesen tudtak befogadni új jövevényeket, hanem a 15. század végi nagy pusztásodás következtében még a török hadjáratok előtt ritkult meg nagyon a népesség, többek közt az ország nyugati sávjának egy sor községében. Ezek a horvátok néhány évi adómentesség után beilleszkedtek az itt talált társadalmi viszonyokba – már Horvátországban is jobbágysorban éltek –, és hamarosan a szomszédos magyar és német jobbágyokhoz hasonlóan adóztak. Más volt a helyzet a Dunántúlon szórványosan betelepülő vlachokkal, akik „oláh szabadság szerint” igen csekély földesúri adót adtak, és különleges helyzetüket egészen a következő évszázad végéig megtartották. Ugyancsak nem illeszkedtek be az adózó társadalomba a Szerémségbe, a Temes vidékére és az ország egyéb déli peremvidékeire tömegesen áttelepülő szerbek, akiket a köznyelv rácoknak nevezett. E pravoszláv vallású népcsoport a Balkán félszigeten már hosszabb ideje török fennhatóság alatt élt meghódított országában, éspedig a magyarországi hódoltságénál sokkal teljesebb alávetettségben, a hódoltsági magyar falvak és mezővárosok önkormányzata nélkül. Ez a feudalizmus társadalmi rendszeréből már kiszakadt népesség, amely különben is a magyar vármegyei hatóságoktól és végváraktól a legtávolabb fekvő, déli vidékeken telepedett meg, nem volt belekényszeríthető a magyarországi feudalizmus rendszerébe.

A balkáni délszlávok egy része spontán módon vándorolt át Magyarország török megszállta területére, más részüket a törökök telepítették át.[17] Ez annál is inkább érdekükben állott, mert a rácok egy része – különböző mértékben és formák között, de – részt vett a török hadjáratokban.[18]

Nagyon nehéz e töredékes adatokból az ország népességének egészére következtetni, a mérleget csak további kutatások után lehet elkészíteni. Vannak olyan új eredmények is, amelyek például Soltszék, illetve a kalocsai náhije helység- és népességszámának a jelentős csökkenését mutatják.[19] Ha figyelembe vesszük, hogy a legnagyobb pusztulásnak kitett déli vidékeken sem tűnt el a lakosság egésze, legalábbis egyes területeken biztosan nem, valamint számolunk a számottevő balkáni bevándorlással, továbbá azzal a ténnyel, hogy a 15. század végi 3,5–4 milliós lélekszám a török előtti korszak pusztásodásának a mélypontját tükrözi, melyet követően feltöltődött a népesség, akkor a tizenöt éves háború előestéjén az ország lakosságát 4–4,5 millió főre becsülhetjük, és így kismértékű, mintegy 12%-os növekedést feltételezhetünk. De ez a feltételezés is óriási negatívumra utal, ha összehasonlítjuk a 16. század folyamán lejátszódott erőteljes európai népességnövekedéssel, amely egyes országokban a lakosság megduplázódásához vezetett, vagy legalábbis nagyon jelentős mértékű volt. Úgy véljük, hogy Magyarország a népesség dinamikus növekedésének tendenciája tekintetében is hozzátartozott a 16. századi Európához, ezt a növekedési tendenciát azonban erősen fékezték, egyes területeken visszájukra fordították a katonai és politikai események. Az óriási törést csak a tizenöt éves háború váltotta ki. Viszont azt se felejtsük el, hogy az 1598. évi összeírásra, amelynek alapján körülbelül 3 millióra becsülik a népesség számát – véleményünk szerint még a háborús viszonyokhoz képest is túlságosan alábecsülve azt –, a tizenöt éves háború kellős közepén került sor. Ennek a háborúnak viszont már olyan súlyos következményei lettek, amelyeket a lakosság nem tudott teljesen kiheverni, s amelyek kihatottak a 17. századi fejlődésre is.

Lábjegyzetek

  1. Ezt a becslést túlzottnak tartjuk.
  2. J. Derschwam, Tagebuch emer Reise nach Konstantinopel und Kleinasien 1553–1555. Hrsg. F. Babinger. München, 1923. 266–269.

Irodalom

  1. A 16. századi európai népességnövekedésre: M. ReinhardA. ArmengaudJ. Duparquier, Histoire générale de la population mondiale (Paris, 1968).
  2. A hazai demográfiai fejlődés megnyugtató megrajzolása, mely korszakunkban forrásnehézségek miatt igen súlyos problémát jelent, még a jövő feladatai közé tartozik. Az első összefoglaló igényű munka: Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. Szerkesztette Kovacsics József (Budapest, 1963). — Ezen belül a török hódoltság korát Bakács István dolgozta fel. Az itt szereplő népességadatok mai ismereteink szerint irreálisan alacsonyaknak tűnnek. A kötet megjelenése után kibontakozott viták és újabb tanulmányok részletes bibliográfiája: Mészáros LászlóHausfatter Katalin, A hódoltsági mezővárosok népességszámának kérdéséhez, 1546–1562. (Demográfia, 1974).
  3. Az alföldi vármegyék tizedjegyzékei: Országos Levéltár E 159 Regesta decimarum, a vonatkozó megyéknél, azon belül az idézett éveknél.
  4. Az 1598. évi adatok: Dávid Zoltán Magyarország népessége a XVI. század végén. Előzetes eredmények az 1598. évi összeírás feldolgozásából című kéziratából származnak, melyet volt szíves rendelkezésünkre bocsátani. A szabad királyi és bányavárosok általa feltételezett lélekszámát azonban túl magasnak tartjuk. A Dávid Zoltán által számított népességszám további emelését viszont a következő munkákban szereplő urbáriumok sorozatának az összehasonlítása alapján tartjuk szükségesnek: Zimányi Vera, Der Bauernstand der Herrschaft Güssing im 16–17. Jahrhundert (Eisenstadt, 1962); ugyanő, A rohonc-szalónaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII. században (Budapest, 1968); Maksay Ferenc, Urbáriumok, XVI-XVII. század (Budapest, 1959).
  5. A simontornyai szandzsákra vonatkozóan: Dávid Géza, A simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982. 342.
  6. Szabó István megállapításai: A középkor végi parasztlázadások, 1437–1541. (Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1948).
  7. A Vulka-medence községeinek a török hadjáratokat megelőző pusztásodásáról, rámutatva egyben az egész Bécsi-medence hasonlóan nagyarányú pusztásodására, ahol a községek száma a korábbi 262-ről 187-re esett vissza: J. Breu, Die Kroatensiedlung im Burgenland und in den anschließenden Gebieten (Wien, 1970).
  8. A vöröskői uradalomra a Pálffy levéltár urbáriuma utal: Státny Slovensky Ústredny Archív Pozsony, Panstvo Červeny Kamen I (Inv. č. 66).
  9. Pilis vármegye településviszonyairól: Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Pest megye műemlékei. Budapest, 1958).
  10. Dernschwam útleírásának értékeléséről ír, és a pusztásodás mértékének túlbecsülésétől óv: Maksay Ferenc, A dunántúli településrendszer a XVI-XVII. század fordulójáig (Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője).
  11. A legújabb régészeti kutatások eredményeiről: Müller Róbert, Régészeti adatok a hódoltsági terület településhálózatának megváltozásához (Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője).
  12. A dunántúli hódoltság vizes-mocsaras területeinek népességmegtartó szerepéről: Andrásfalvi Bertalan, A délkelet-Dunántúl török időket átvészelt magyarsága sorsáról, XVII–XVIII. század. (Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője).
  13. A Fejér vármegyei népesedési viszonyokról Káldy-Nagy Gyula kutatásaira is hivatkozva: Jenei Károly, A délszláv betelepülés előzményei és folyamata Fejér megyében (Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője).
  14. A Káta nevű falvak népességszámára: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják. Török világ a XVI. századi Magyarországon (Budapest, 1970).
  15. A „művelt puszták”-ra: Sin Aranka, Településszerkezet Kecskemét és Nagykőrös környékén a török korban (Kézirat, 1978).
  16. A nemzetiségi változásokra újabb kutatások alig állnak rendelkezésünkre. Így még mindig alapvető: Szekfű Gyula, A nemzetiségi kérdés rövid története (Állam és nemzet. Budapest, 1942); Szabó István, A magyarság életrajza (Budapest, 1941); Erdély és népei. Szerkesztette Mályusz Elemér (Budapest, 1941); R. Kaindl, Geschichte der Deutschen in den Karpatenländern II (Gotha, 1907) — elfogult; Pukánszky Béla, Erdélyi szászok és magyarok (Budapest, 1942); Magyarok és románok I–II. Szerkesztette Deér József (Budapest, 1943); A magyarság és a szlávok. Szerkesztette Szekfű Gyula (Budapest, 1942). — Újabban: J. Breu, Die Kroatensiedlung im Burgenland und in den anschließenden Gebieten (Wien, 1970).
  17. A betelepülő délszláv lakosságra: Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén (Budapest, 1976).
  18. A siklósi szandszákba, a somogyi kerületbe, valamint a Duna menti mezővárosokba egyre nagyobb számban betelepülő rácokról és egyéb délszláv lakosokról: Mészáros László, Délszlávok és cigányok a dunántúli hódoltság területén (Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője).
  19. Ugyanakkor a Kalocsa környéki népesség csökkenésére mutat rá: Vass Előd, A kalocsai náhije 1548. évi török adóösszeírása (Cumania VI. Historia, Bács-Kiskun megyei múzeumok közleményei. Kecskemét, 1979).


Magyarország bekapcsolódása a kora újkori világgazdaságba
Tartalomjegyzék Magyarországi bányatermékek az európai piacon