Dessewffy Emil

A Múltunk wikiből
Eperjes, 1814. február 24. – Pozsony, 1866. január 28.
az MTA elnöke
Wikipédia
gróf Dessewffy Emil(Barabás Miklós, 1866)
1842. február 24. körül
Megjelenik Dessewffy Emil Alföldi levelek (1839–1840) című műve.
1844. július 1.
A Világ Budapesti Hiradó néven, Dessewffy Emil szellemi irányítása alatt jelenik meg.
1855. április 17.—1866. január 10.
Dessewffy Emil gróf a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.

Gergely András

Az országgyűlés küszöbén

Kapóra jött az ifjúkonzervatívok jelentkezése, akiknek elképzelései részben eltértek ugyan a Metternich által hírdettettektől (nézeteiket a cikksorozat nyomán támadt vitában Dessewffy Emil fejtette ki), de velük frissítették fel a perek során kompromittálódott kormányzati gárdát.

Vörös Károly

Új program

Kétségtelen azonban, hogy a polgárosodás sikerének kulcskérdése még a fentiek megoldása esetén is, az érdekegyesítés ugyancsak még az előző évtizedtől örökölt feladatának tényleges megoldása volt: ennek talán legfontosabb előfeltételét a reformellenzék a közteherviselés megteremtésében látta. A helyzetnek e ponton valamilyen lépésre már nagyon is érett voltát jól mutatja, hogy a gondolat – a megyei beligazgatás költségeit fedező háziadót egészében a nemesség vállalja magára – Széchenyi programjában is megvan, konzervatív részről is elfogadtatott, igaz, hogy inkább a szeleknek a vitorlákból való kifogására (mint gróf Dessewffy Emilnél) vagy azért, hogy nagyobb összeg fizetése alapján a nagybirtokos intézményesen is nagyobb beleszólást követelhessen magának a megye közéletébe (mint gróf Sztáray Albertnél).

Spira György

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Az ország legnagyobb latifundiumának a birtokosa, Esterházy Pál herceg pedig (aki március 16-án maga is az országgyűlés követeléseinek elfogadása mellett kardoskodott Bécsben, mert István főherceghez hasonlóan maga is attól tartott, hogy a Habsburgok különben teljesen elveszíthetik Magyarországot, s akit ezért Batthyány konzervatív létére is alakítandó kormányának tagjává szemelt ki a Konzervatív Párt más vezetőivel, Szécsen Antal gróf pozsegai adminisztrátorral, az osztrák titkosrendőrség első számú magyarországi munkatársával és Dessewffy Emil gróffal, a legfőbb konzervatív szócső, a Budapesti Híradó „lapvezérével” egyetértésben arra készült, hogy Sopron megyével, amelynek örökös főispánja volt, pótutasítást fog küldetni Pozsonyba, s ebben olyan utólagos törvénymódosítás kieszközlésére fogja köteleztetni a megye országgyűlési követeit, amely szerint „az úrbéri tartozásokat megszüntető törvény a megváltási mód és idő meghatározásátúl feltételeztessen”.[1]

az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[2]

Ám a konzervatív vezérférfiak korántsem csupán tanácsokkal igyekeztek lendíteni az ellenforradalom szekerem, hanem szorgos mindennapi munkával is: amint Szőgyény László, Mailáth György és Almásy Móric Windisch-Grätz oldalán serénykedett, úgy vállalta például Pozsony megye császári biztosságát a helytartótanács egykori elnökhelyettese, Zichy Ferenc gróf, Pest megyéét meg az utolsó rendi országgyűlés konzervatív követi csoportjának egyik vezérszónoka, Babarczy Antal s a többi megyéét is csupa ismert konzervatív politikus. Amikor pedig a Schwarzenberg-kormány február elején elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarország beolvasztására irányuló terveihez kikérje a magyar konzervatívok hozzászólását, a konzervatívok véleményének kidolgozására hivatott bizottmányba szóló meghívást a bizottmány elnökéül kiszemelt volt magyarországi kancellár, Apponyi György gróf és egykori erdélyi hivataltársa, Jósika Samu báró éppúgy készségesen elfogadta, akár Dessewffy Emil vagy Schwarzenbergék többi választottja.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok, a hajdani Konzervatív Párt eszmei irányítói, Apponyi György gróf, a volt kancellár és társaik annak elfogadtatására törekedtek, hogy Magyarország nemcsak hadügyi és külügyi, hanem gazdasági tekintetben is olvadjon ugyan teljesen egybe a birodalommal, de belkormányzatát illetően rendelkezzék önállósággal: természetesen nem az 1848-as törvények, hanem egy, a rendi intézményeket részlegesen felelevenítő új szabályozás alapján. A konzervatívok részvételével működő új közigazgatási szervezet és a jóval hatékonyabban tevékenykedő „királyi biztosok” azonban csak rövid ideig tölthették be szerepüket, ami gyakorlatilag jórészt a megszálló hadak kiszolgálására korlátozódott. A honvédsereg tavaszi győzelmei működési területüktől fosztották meg őket, a centralista irányzat előretörése és Windisch-Grätz leváltása pedig irányítóik légvárait oszlatta semmivé. Míg Welden táborszernagy rövid főparancsnokoskodása idején a magyar konzervatívok még megkísérelték szerepük továbbéltetését, az őt hamarosan követő Haynau oldalán a császári bürokrácia képviselői váltották fel őket.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni. 1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.

A konzervatív csoport értett a szóból, s hosszú időn át tartózkodott attól, hogy akár a hatalom nyíltan ellenzéki állásfoglaláson érje, akár a közvélemény (amelynek abszolutizmusellenes beállítottságát jól ismerte) a rövid életűnek remélt rendszer cimborájának lássa. Tagjai elhúzódtak a politikai tevékenység színtereiről, de – különösen az 1850-es évek második felétől – mind aktívabb szerepet játszottak a gazdasági egyesületekben és a kulturális fórumokon. Politikai visszahúzódásuk sem jelentett teljes passzivitást. Nem érték be azzal, hogy újabb és újabb tervezeteket dolgozzanak ki a birodalom átszervezésére, hanem a fejlemények befolyásolására is eszközöket kerestek. Elsősorban a birodalmi tanács magyar tagjai, Zichy Ferenc gróf, Szőgyény László, majd Almásy Móric gróf révén nyertek bepillantást a kulisszák mögé, és találtak módot az intrikálásra mindenekelőtt a kormányzat Bach vezette nagypolgári szárnya ellen. Tüntető duzzogásuk korántsem volt feltétlen, nagyonis keresték az alkalmat, hogy az uralkodót hűségükre és arra emlékeztessek, készen állnak a kormányrúd átvételére. Ezért vonultak oly nagy számmal a konzervatív politikusok és a zömükben őket követő nagybirtokos arisztokraták 1858-ban a császár elleni merénylet sikertelenségének örömére hódoló küldöttségben Bécsbe. Többen megjelentek közülük az 1849-ben elásott korona megtalálása alkalmával 1853 őszén rendezett ünnepségeken és Ferenc József 1854 tavaszán Erzsébet bajor hercegnővel tartott fényes esküvőjén. Mindez nem maradt sem észrevétlen, sem teljesen viszonzatlan. A császár ismételten jelét adta annak, hogy nem feledkezett meg róluk. 1854-ben például Apponyi György gróf a legmagasabb kitüntetések egyikét, a Lipót-rend nagykeresztjét kapta szolgálatai elismeréséül. 1856-ban a császár felkínálta neki a rendi szellemű vezetőképzés legfontosabb őrhelyét, a bécsi Terezianum főgondnoki tisztjét, amit Apponyi „átlátszó kifogásokkal” hárított el. Ezzel mintegy érzékeltetni akarta, hogy csak fontosabb megbízatásért adja fel közéleti visszavonultságát.

A konzervatívok mintegy fél évtizeden át tartózkodtak a nyílt politikai akcióktól.1857 tavaszán azonban elérkezettnek látták az időt az új megnyilatkozásra. Míg 1852-ben a császár első körútja alkalmával többségük távol maradt a hatóságok által keserves kínnal szervezett „lelkes” ünnepségekről, 1857-ben Ferenc József második körútját már maguk igyekeztek sikeressé tenni, hogy az uralkodót a kedvező fogadtatás által is maguk felé hajlítsák. A birodalom külpolitikai helyzetének romlása, fokozódó pénzügyi nehézségei, a gazdasági válság és a nyomában járó, különösen Magyarországon érezhetően növekvő politikai feszültség, majd ezekkel szoros összefüggésben a bebörtönzöttek túlnyomó részének és a hűségesküt tevő emigránsoknak amnesztiában való részesítése az önkényuralom elernyedésének közeledtét sejtette velük. Dessewffy vezetésével új memorandumot szerkesztettek, amely az 1848 előtti intézmények mellőzését, az ország széttagolását, a németesítést panaszolta, óvatos célzással a súlyos adóterhekre. A szervezett konzervatív csoport tagjai mellett az egyházi és világi arisztokrácia kiemelkedő személyiségeinek soraiból került ki a 131 aláíró többsége, de megszerezték Eötvös József báró, 1848-as miniszter és Ghyczy Kálmán volt igazságügyi államtitkár aláírását is, a lajstrom vége felé pedig – mint a színlapok alján az inasokénak – helyet adtak néhány pesti nagypolgár nevének is. Ferenc József azonban átvenni sem volt hajlandó a „hódoló feliratot” az ismételten ”? kísérletező Scitovszky hercegprímás kezéből, körútját pedig olyan megnyilatkozással zárta, amelyben nem kevés öndicsérettel azt állapította meg, hogy az 1851-ben kibocsátott „kormányzati alapelvek” érvényesítése „az ország elvitázhatlan fellendülését” eredményezte.[3] A konzervatív csoport helyzetfelmérése pontatlannak, gondosan előkészített akciója gyengének bizonyult nemcsak egy rendszerváltozás közvetlen előidézésére, hanem még arra is, hogy siettesse a hatalmon levők ellentéteinek felszínre törését.

Deák és a passzivitás politikája

Deák, akitől a konzervatív Szőgyény László már 1851-ben biztatást kért és kapott a birodalmi tanácsosság elfogadására, majd 1854-ben pozíciója megtartására, rendszeres érintkezésbe került a tudományos testületek és a gazdasági egyesületek vezetését kezükben tartó konzervatívokkal, mindenekelőtt szellemi vezérükkel, gróf Dessewffy Emillel, az Akadémia elnökével. Dessewffy az 1857. évi konzervatív memorandum aláírásának elhárítása ellenére abban reménykedett, hogy Deák Ferencet felhasználhatja majd nagyszabású politikai tervei keresztülvitelében.

A pozícióőrző nagybirtokos arisztokrácia

A plebejus indulatú erdélyi tudós, Brassai Sámuel azon berzenkedve, hogy a Tudományos Akadémia élén még az 1850-es években gróf Dessewffy Emil váltotta fel gróf Teleki Józsefet, 1862-ben gúnyosan tette szóvá egy röpiratában, hogy „nálunk Magyarországon minden elnöknek nagyúrnak kell lennie. Én ezt a szokást nem ócsárolom, sőt inkább hálát adok a magyarok istenének, hogy nemzetünk annál elébb van az angolnál, franciánál, olasznál stb., kiknél nem lelnek minden szakban avatott, mégpedig polgártársaiknál mélyebben avatott nagyurat”.[4]

A tudományos intézmények

A Döblingbe zárkózott Széchenyi ünnepélyes óvással fordult az Akadémiához, alapítványa kamatai folyósításának megvonásával fenyegetett, ha a módosított alapszabályokat alkalmazzák. Levelét a Dessewffy Emil gróf által vezetett igazgatótanács még saját ülésén sem merte felolvasni, kéziratos másolatai azonban országszerte terjedtek. 1858 őszén az Akadémia igazgatótanácsa meghajolt az uralkodó akarata előtt, s kénytelen-kelletlen magáévá tette a módosított alapszabályokat. A hatalom pedig, amely ekkortájt már kereste bázisa szélesítésének a lehetőségeit, tartózkodott a leginkább kifogásolt rendelkezések érvényesítésétől, s beérte azzal, hogy az Akadémia irányítása az igazgatótanácsban többséget alkotó, Dessewffy vezette konzervatívok és a velük kompromisszumok révén együttműködni kész, az előtérbe mindinkább Deákot állító, hajdani centralista csoport kezében maradt.

Az oly hosszú szünet után, 1858 végén megtartott akadémiai közgyűlésen a két vezető csoport megegyezése nyomán, több érdemes mellőzésével és számos érdemtelen megválasztásával egyidejűleg, a magyar szellemi élet sok tényleges kiválósága is tagja lett az Akadémiának, élükön Arany Jánossal. A nagydíjak egyikét pedig Petőfi költői életművének ítélték, noha verseinek csak csonkított gyűjteménye láthatott napvilágot. Az Akadémia további működése szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy (az önkényuralmi rendszer válságba jutásának következményeként) 1861-ben megszabadult az önkényuralom kiszolgálását konzervatív elfogultsággal társító Toldy Ferenc titkárkodásától, ha befolyásától nem is. Utódának, a történész Szalay Lászlónak, majd az ő 1864-ben bekövetkezett halála után a titkárrá választott Arany Jánosnak az volt a célja, hogy fenntartva értékőrző funkcióit is, a korszerű polgári tudományosság előmozdítójává, a hazai valóság reális feltárásával az ismeretek egyetemes kincseinek gazdagítójává tegye az Akadémiát. Törekvéseik érvényesítését azonban sokban nehezítették a konzervatívok akadémiai pozíciói, annál is inkább, hiszen elhúnytáig, 1866-ig a konzervatív arisztokrácia politikai csoportosulásának szellemi vezére, Dessewffy Emil gróf töltötte be az elnöki tisztséget. Ő pedig, ha általánosságban elfogadta is a tudomány polgári értelemben vett szakszerűségének az elvét, azt kívánta az Akadémiától, hogy „folytonosan fegyverben és harcban” álljon „a mai kultúra korcsosító befolyásával,”[5] ami nagyon is ellenkezett a mindenoldalú tájékozódás igényével és a kutatómunka korszerű fejlesztésének a követelményével.

Az önkényuralom válságának kezdetei

Palmerston angol miniszterelnöktől Dessewffy Emilig, az Akadémia elnöki tisztjét betöltő konzervatív politikusig, a külföldi lapok birodalombeli tudósítóitól az emigrációt tájékoztató hazai levelezőkig különböző megfogalmazásban, de az elnyomó hatalom hivatalos szerveinek bizalmas jelentéseivel egybehangzóan, minden megfigyelő úgy ítélt, hogy Magyarországon az osztrák vereségek nyomán pattanásig fokozódott a feszültség, s ha a küzdelem a határokhoz ér, a Habsburg-ellenes általános felkelés elháríthatatlanul bekövetkezik. Ferenc József a rendkívül súlyosnak tekintett „áldozatok” árán megkötött villafrancai fegyverszünet mellett belpolitikai engedményekkel is törekedett megszilárdítani hatalmi helyzetét. A fegyverszünet hírével versenyt száguldó császár hazatérve azt tekintette legsürgősebb teendőjének, hogy sebtében kibocsátott kiáltványban „korszerű javításokat” ígérjen „népeinek”. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezzel is, meg a rendszer szimbólumának, Bachnak és a rettegett rendőrminiszternek, Kempennek a menesztésével is, csak megszépíthetőnek remélt önkényuralma átmentésére törekedett.

Bach bukása megváltoztatta az erőviszonyokat a központosító abszolutizmus hatalmon levő, eddig nagyjából egyensúlyt tartó nagypolgári és arisztokrata csoportjai között. Az utóbbiak kerültek túlsúlyba. Ezt Johann Mad Rechberg gróf miniszterelnöki és Agenor Goluchowski gróf belügyminiszteri kinevezése jelezte. Egyelőre illúziónak bizonyult azonban a magyar konzervatív csoport reménye, hogy az önkényuralmi centralizáció lajtántúli ellenfeleivel szövetkezve sikerrel kísérelheti meg a maga rendi alkotmányos és föderalista elemekkel átszőtt koncepciójának elfogadtatását az uralkodóval. Elutasításra talált Dessewffy részletesen kidolgozott tervezete, amely a konzervatívok szerint az egyedül alkalmas eszköz lett volna Magyarország forradalmasodásának megakadályozására.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A széles körben szervezkedő és birodalombeli kapcsolatait módszeresen erősítő magyar konzervatív arisztokrata csoport Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal grófok vezetésével 1859 őszétől mindent elkövetett, hogy a passzivitásból előlépő hajdani és a formálódó új politikai erőket uszályába vonja.

Az októberi diploma és fogadtatása

Dessewffy Emil tervezetére támaszkodva, Rechberg miniszterelnökkel egyeztetve a részleteket, Szécsen Antal gróf öntötte végső formába a Habsburg-hatalom és a konzervatívok megegyezésének eredményeit rögzítő császári kéziratok szövegét.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Izzította a közhangulatot a könnyelműen a Béccsel szövetséges Szászországba látogató Teleki László elfogatása és kiszolgáltatása Ausztriának. Színpadias szabadon bocsátására Dessewffy Emil gróf javaslatának megfelelően került sor, aki ezzel „lélektani” hatást akart gyakorolni a közvéleményre és a zaklatott idegzetű politikusokra egyaránt.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

Apponyiék természetesen messzemenően támaszkodtak az Októberi Diploma konzervatív előmunkálataira, mindenekelőtt gróf Dessewffy Emil tervezeteire. Feltehetően merítettek Eötvös Józsefnek az önkényuralom válsága idején kiadott röpirataiból és Trefort Ágost 1862 nyarán készült munkálatából, amely azonban önálló magyar hadsereg és magyar hadügyminisztérium szervezésének szükségessége mellett érvelt, a „közösnek” tekintett külügy és kereskedelemügy terén intézkedő delegációk számára pedig törvényhozói jogkört kívánt biztosítani.

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[6] Alig három hónappal később, az országgyűlés utolsó heteiben Dessewffy Emil arról számolt be egy Apponyihoz intézett levelében, hogy Deák, akivel „négyszemközt” beszélgetett, nemcsak „belátja, hogy a katonai hatalomnak a császár kezében kell lennie”, elkerülhetetlennek ítélve bizonyos pénzügyi engedményeket is, hanem „annak a lehetőségét fontolgatja, küldjön ki Magyarország állandó megbízottakat, akik esetről-esetre gyakorolnák az érintkezést az állandó osztrák megbízottakkal”.[7]

A kiegyezési törekvések megerősödése

Mind többen remélték Bécstől a hitelkérdés megoldását, s amint azt leginkább a kölcsönpolitika eszközeivel is céltudatosan elkötelezni kívánt nagybirtokosság és jómódú középbirtokosság egy része tapasztalhatta, időszakonként nem is reménytelenül. Az ő hiteligényeik kielégítésében jutott szerephez a kiszámított politikai hatású uralkodói kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet, amelynek irányításában a kiegyezést szorgalmazó különböző politikai erők reprezentánsai fogtak össze Dessewffy Emil gróf, Lónyay Menyhért és Csengery Antal vezetésével. Mindehhez járult éppen az 1860-as évek derekán jelentkező részleges és átmeneti dekonjunktúra idején az a korántsem célzatosság nélküli bécsi hírverés, hogy politikai stabilizáció esetén folytatódik, sőt minden korábbit meghaladó mértékűvé válik a fellendülés.

Lábjegyzetek

  1. Lásd: Esterházynak Sopron vármegye következő közgyűlésére készített beszédfogalmazványát. Országos Levéltár, Családi levéltárak, az Esterházy hercegi család levéltára G-III-c-2.
  2. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 100.
  4. Idézi: Mikó Imre, Az utolsó erdélyi polihisztor. Bukarest, 1971. 234–235.
  5. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 330.
  6. Pesti Napló, 1861. április 18.
  7. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 569.

Műve

Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.