Diplomácia és hadsereg

A Múltunk wikiből

Az új magyar külpolitika két tengelyre épült. Rákóczi mindenekelőtt igyekezett szövetséget kötni az érdekeiket a Habsburg Birodalom terjeszkedésétől féltő hatalmakkal és a szomszédos országokkal. Ugyanakkor nemzetközi szintre akarta emelni a Habsburg-magyar tárgyalásokat és az esetleges megállapodást, mégpedig külső országok közvetítése és jótállása segítségével. Mindkét módon azt akarta elérni, hogy Magyarországot és Erdélyt foglalják majd bele az európai békébe.[1]

A magyar diplomáciát Rákóczinak úgyszólván alapjaiból kellett felépítenie. A diplomáciai testületet köznemesekből szervezte meg.[2]

A kezdetben francia és lengyel szövetség tervére épített magyar politika 1704 legelején módosult. Anélkül, hogy a francia kötelékeket meglazította volna, Rákóczi az új magyar állam külkapcsolatainak súlypontját Közép-Európa keleti térségében igyekezett megteremteni. A svéd–magyar–porosz,[3] majd lengyel szövetség terve, a havasalföldi és moldvai ligák előkészítése az európai hatalmi egyensúly koncepciójába illeszkedett. Török szövetség nélkül azonban a román vajdaságok nem mozdulhattak, Svédországot saját nagyhatalmi tervei kötötték le, Poroszország tagja volt a a Hágai Szövetségnek, 1704-ben a távoli béke és a hatalmi egyensúly még kevésbé, inkább a protestáns szolidaritás gondolata foglalkoztatta.[4]

A magyar külpolitikát Európa-szerte nagymértékben megnehezítette, hogy a koronás királya ellen háborút viselő ország nem rendelkezett megfelelő alkotmányos formával. A korabeli Európa a magyarországi háborút nehezen tudta elhelyezni a kor fogalmai szerint szabályszerű vallási, polgári vagy nemzeti mozgalmak között. Rákóczi Erdély fejedelmévé történt megválasztása új helyzetet teremtett.

A Habsburg-udvar az erdélyi helyzetváltozásra fegyverszüneti ajánlattal felelt. Rákóczi azonnal megragadta az ország önálló államiságának rendezésére kínálkozó tárgyalási lehetőséget, és a tapogatódzásnak számító második gyöngyösi értekezlet után elküldte megbízottait a Selmecbányán 1704. október 7-én meginduló béketárgyalásokra.[5] Egész Európában nagy visszhangot keltett, hogy Lord Stepney, Anglia, és Hamel-Bruyninx, Németalföld bécsi követei mint mediátorok közvetítettek a két fél között. A mediáció – mint az államhatalmi szintű tárgyalásokhoz vezető úton az első lépés – nemcsak a magyar konföderáció vagy az ellentéteket tárgyalásokkal megoldhatónak vélő angol és holland politika sikerét dicsérte. Azt bizonyította, hogy a Habsburg-kormányzaton belül megerősödött a fegyver erejével szemben a tárgyalásokat előnyben részesítő párt, amely számíthatott a magyar udvari arisztokrácia némely jelentős személyiségére is. A tárgyalások azonban, Stepney szerint Bécs hibájából, zátonyra futottak. Közben ugyanis a Habsburg-udvar Konstantinápolyban már az új fejedelem elleni török támadás érdekében tapogatódzott, megállapodást kötött II. Ágost lengyel királlyal a Szászországban állomásozó hadak magyarországi bevetéséről, és az előzetes fegyvernyugvás ellenére Heister támadásokat hajtott végre.

A gyorsan változó nemzetközi erőviszonyok között Rákóczi nem alakított ki külön erdélyi diplomáciát. XI. Kelemen pápától diplomáciai segítséget kért. Törökországba követséget küldött, hogy bejelentse fejedelemmé választását, de leszögezte, hogy nem kíván mást, mint semlegességet és lehetőséget, hogy az Oszmán Birodalom területéről egészíthesse ki toborzással hadseregét.

1704. augusztus 9-én, hat nappal azután, hogy az angolok elfoglalták Gibraltárt, XIV. Lajos értesült Rákóczi fejedelemmé választásáról, és felemelte a francia segély összegét. 1705 tavaszán megérkezett Rákóczi egri udvarába a király megbízottja, Des Alleurs márki. A francia király ígéretét hozta: közbenjár, hogy Erdély fejedelmének követei részt vehessenek az európai béketárgyalásokon. Mivel azonban május 5-én meghalt Lipót császár, s a Habsburg kormányváltozás a diplomáciai feltételeket is befolyásolja, XIV. Lajos a nyílt szövetségkötésről csak úgy tárgyalhat, ha rendezik az ország alkotmányát.[6]

1705 tavaszán Rákóczi számolt az északi háború növekvő jelentőségével, felismerte, hogy romlik a Habsburg–angol–holland viszony, s tovább lazulnak a Hágai Szövetség országait összetartó szálak. A svéd–magyar–lengyel szövetséget Rákóczi az Erdélyi Fejedelemség régi svéd kapcsolatait felelevenítve vélte megvalósíthatónak, és összekapcsolta azzal az elgondolással, hogy Angliát és Hollandiát megnyeri XII. Károly számára. Elgondolásait azonban ellentmondások terhelték. Nem számolt Péter cár növekvő esélyeivel, és figyelmen kívül hagyta az angol–francia ellentét tényét. Már nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország a csatatereken hátrányos helyzetbe szorult. Mégis, Rákóczi leginkább XIV. Lajosra számíthatott annak a céljának a megvalósításában, hogy az európai békekötések elkövetkeztével az Erdélyi Fejedelemséget és a Magyar Királyság ügyét foglalják bele a nemzetközi békeművek szövegébe. Az eredetileg egymást kizáró svéd–magyar–lengyel és francia–magyar szövetség terveinek közelítésére a Habsburg uralkodóváltozás révén látott Rákóczi lehetőséget. Amint tudomására jutott, hogy I. József császár örökösödés jogcímén foglalta el a magyar királyi trónt, visszahívta Ráday Pált, aki már útban volt a lengyel és a svéd udvarokba, s utasítását kiegészítette: a szövetséget azon az alapon kössék meg, hogy Magyarország hamarosan elszakad a Habsburg-háztól, és új királyt választ.

1705 tavaszán a francia király számára adott tájékoztatás szerint a magyar konföderációnak 32 lovas- és 13 gyalogezrede van; ezekhez a fizetett ezredekhez 15 ezer főnyi mezei had, 4 ezer főnyi megyei katonaság és mintegy 20 ezer főnyi erdélyi hadsereg járul.[7] Rákóczi és Forgách emlékiratainak 70 ezres hadseregről adott tájékoztatása tehát reálisnak tekinthető.[8] Számításba véve a hazai népsűrűséget és egyéb viszonyokat, az első konföderáció hadserege már csak létszámát tekintve is messze meghaladta a királyság és Erdély lélekszámából következő reális lehetőségeket. Rákóczi és köre többször megállapította, hogy ez a hadsereglétszám túlontúl sok, és mégsem elég. Nincs ugyanis körülhatárolható frontvonal, az egész ország hadszíntér, várak sorát kell hónapokon, sőt éveken át ostromzár alatt tartani.

A Magyarországon harcoló császári fősereg a szabadságharc első felében 5–15 ezer fő között mozgott. Emellett azonban Erdélyben 8–10 ezer főnyi haderő állomásozott, a rác határőrvidékről mintegy 20 ezer fegyveres volt bevethető, a mindvégig császári kézben lévő várak: Buda, Győr, Komárom, Lipótvár, Nagyvárad helyőrségei együttesen ugyancsak több ezer főt tettek ki. Számításba véve a horvát rendek felajánlotta 15 ezer katonát,[9] valamint azt, hogy a Haditanács mindvégig élt a vármegyei insurrectióval a császári kézen levő területeken, megállapítható, hogy a Habsburg-államhatalom összességében 50–80 ezer főnyi[10] jól felszerelt fegyveres erőt tudott mozgósítani.[11]

Az új magyar állam tehát mindvégig számottevő erőfölényben levő nagyhatalommal kényszerült háborúba.[12] Belső rendje ugyancsak nagy erőt kívánt,[13] bizonyos feladatokra a parasztvármegyék csapatait is igénybe kellett venni.[14] Rákóczi személyes biztonságát és állama belső védelmét a palotás és karabélyos ezredek szolgálták. Néha a nemesi felkelést is elrendelték, főleg a várak ostromzárához, bár többször leszögezték, hogy korszerűtlen és kevéssé használható.[15]

A hadsereget nem tudták maradéktalanul és egyenletesen korszerű fegyverekkel ellátni. Fegyelem és testületi egység tekintetében pedig páratlan nehézségekkel kellett megküzdeni. A közkatonák, tisztek és főtisztek nagy többsége magyarul beszélt, magyarnak vallotta magát, de a legénység és az alsó tisztikar soraiban szolgáltak kárpátukránok, szlovák románok és németek. Német ezredek, mintegy 1500 francia, némi rác katonaság, majd később lengyel, svéd, tatár csapatok is harcoltak Rákóczi zászlaja alatt.

A közkatonák és az alsó tisztikar döntő többsége a társadalom kiváltságokkal nem rendelkező rétegeiből került ki, és kevés kivétellel református és evangélikus vallásban nevelkedett.[16] A főtiszti kart protestáns köznemesek és katolikus főurak alkották. A hadsereg kiszolgáló személyzete, az íródeákok, fizetőmesterek, borbélyok és más foglalkozásúak serege nagyrészt a városokból származott.

A főtisztek már korábbról rendelkeztek több-kevesebb katonai tapasztalattal. Bercsényi, Esterházy Antal, Esterházy Dániel, Orosz Pál, Andrássy Pál, Csáky András ezredesként harcoltak a török ellen a császári seregben. Bottyán, aki végvári vitézből emelkedett fel ezredesi rangba, a török háborúk után megjárta a nyugati hadszínteret is. Forgách Simon ugyancsak mint császári ezredes, majd tábornok sajátította el a török, majd a nyugati hadszíntéren a háború tudományát. Előzőleg a császári seregben szolgált többek között Czelder Orbán és Ocskay László is. Thököly hadseregéből egész sereg kitűnő ezereskapitány került ki: Bóné András, Gödény Pál, Deák Ferenc, Gyürky Pál, Sréter János, Komlóssy Sándor. Az alsó tisztikar ugyancsak jól elkülöníthető tömbjét az első felkelők maguk választotta paraszthadnagyai és kapitányai alkották, közülük emelkedett ki a hadszervezőnek is kiváló Esze Tamás.

A fegyvernemek között számban és hatóképességben a lovasság fölénye érvényesült. A korszerű hadviselés viszont erős gyalogságot és jó tüzérséget kívánt volna. 1704 folyamán a gyalogság létszámát kevés sikerrel tudták csak növelni. A nagyon szegényes hazai hagyományokkal rendelkező tüzérséget és a műszaki alakulatokat francia tisztek és hadmérnökök segítségével szervezték meg. A tüzérség főinspektora Sréter János lett, és remekül megállta a helyét.[17]

Több mint fél évszázad óta a magyar politikának egyik sarkalatos pontja volt, hogy az országnak – az európai országok mintájára[18] – állandó hadserege legyen. A gyakorlati megvalósítás útján azonban hatalmas akadályok tornyosultak, de Rákóczinak és kormányzókörének ezt a körülmények kényszerére is vállalniok kellett. A szervezéssel járó politikai és társadalmi feladatok elől sem térhettek ki. Tudták, hogy csakis a rendektől független, kizárólag az uralkodó irányítása alatt álló, testületileg egységes, a földesúri kötöttségektől mentes, rendszeresen fizetett és szociálisan is ellátott hadsereggel építhetnek új államot. A korabeli felfogás szerint az önálló államiságnak sarkalatos feltétele az állandó hadsereg.[19]

Rákóczi már egészen korán kinevezett tisztekkel váltotta fel az önhatalmúlag választottakat, meghatározta a hadkiegészítés, a toborzás módját és a hadsereg belső rendjét. Legnehezebb feladatnak az otthonlakos jobbágyoktól és nemesektől elkülönülő, egységes katonai testület kialakítása bizonyult. Több olyan döntés és részletintézkedés szolgálta ezt a célt, mint a jobbágykatonák kiemelése a földesúri hatalom és a vármegyei bíráskodás kötelékeiből, a fegyvert fogott jobbágyok és nemesek 1704. évi országos összeírása, a belső szolgálati rend megteremtése, a hatalmaskodás szigorú büntetése. A szervezés minden mozzanata nagy nehézségek közt ment végbe, de a szándék következetes maradt.

A hadsereg önállóságát és állandóságát megteremtő alapelveket Rákóczi 1704 nyarán vetette papírra. Az első konkrét javaslatokat Forgách Simon készítette el. 1704. folyamán már több ezred, mezei had és várbeli őrség kapott rendszeresen fizetést.[20] Az Udvari Tanács számítása szerint az egész hadsereg fizetése, felszerelése és élelmezése pénzre átszámítva összesen 7 662 616 rhénes forintot tett volna ki.

Az állandó hadsereg átfogó tervét 1705 elejére dolgozták ki.[21] A huszonegy pontból álló előterjesztés arra az alapelvre épült, hogy a korszerű hadsereg feltétele a központosított államgazdaság. Ezért gazdasági tanácsot (consilium oeconomicum) kell felállítani, s ez központi hivatal gazdálkodjék az ország minden jövedelmével a fejedelem parancsai szerint. A meglevő és felállítandó hadak felszerelését, ellátását, fizetését az ország jövedelmeiből és – szükség szerint –- az ország minden lakosára különbség nélkül kivetett adóból kell fedezni. Az ország hadseregének létszámát 50 ezer főben szabnák meg, ebből 40 ezer a csapatszolgálatot teljesítők, 10 ezer a várőrségek száma. Számítanak úgynevezett „szabad had”-ra, a hajdúvárosok és a Jászkun kerület katonaságára, rendkívüli veszély esetén a nemesi felkelésre is. Alapvető követelményként szögezte le az előterjesztés, hogy a hadsereg szigorú rendtartás szerint éljen. A hadkiegészítést úgy vélte megoldhatónak, hogy az ország egész lakossága portaszámok szerinti arányban állítson ki gyalogost és lovast.

1705. január 3-án a lévai gyűlésen hozták meg az első gyakorlati intézkedéseket.[22] Csáky István grófot kinevezték országos főhadbiztossá, megállapították a hadellátási szervezet tisztviselőinek fizetését és munkakörét. Meghatározták az ezredek állandó létszámát, elrendelték, hogy a hadműveletekről vezessenek mustrajegyzékeket és hadi diáriumokat. Felállították az első hadikórházakat. Növelték a fejedelmi testőrség létszámát. Országosan bevezették az új, folyamatos hadkiegészítési és hadellátási rendet: portánként a nemesség 2–2 lovas, a parasztság 4–4 gyalogos kiállítására köteles.[23] Később a nemességnek nem a portaszám, hanem vagyona arányában kellett katonát állítania.[24] Egy lovaskatona kiállítása 70–100 forintba került, egy lovasezred havi fizetése 206–458 forintra rúgott.[25]

A vármegyék tiltakozása ellenére 1705 tavaszán öt új ezredet állítottak fel.[26] Az ugyanekkor kiadott Hadi Edictum, a kuruc hadsereg első nyomtatásban megjelent szabályzata, rendkívül kemény törvényekkel szolgálta a katonaság és az ország belső rendjét. A katonaság kiképzési helyéül is szolgáló várak és a táborok rendjét külön instrukciók szabályozták.[27]

Ezek a rendelkezések azonban csupán kezdeti lépések voltak egy olyan vállalkozásban, amelyet szabad és független államok is csak roppant anyagi erőfeszítésekkel, hosszú évek során tudtak felében-harmadában megoldani.

Irodalom

  1. Rákóczi diplomáciai iratait, a régi forráskiadványok anyagát is kritikailag megrostálva közli: Ráday Pál Iratai. I. 1703–1706. Budapest, 1955 (= Ráday Pál iratai. 1703–1706, 1707–1708. Összeállította: Benda Kálmán, Esze Tamás, Maksay Ferenc, Pap László. Budapest, 1955–1961.).
  2. A diplomáciai kar személyi összetételéről Benda Kálmán, A kuruc diplomácia szervezete és működése (Ráday Pál Iratai. II. Budapest, 1961 = Ráday Pál iratai. 1703–1706, 1707–1708. Összeállította: Benda Kálmán, Esze Tamás, Maksay Ferenc, Pap László. Budapest, 1955–1961. 19–62).
  3. A magyar—svéd—porosz szövetség tervét feltárta K. Benda, Le projet d'alliance hungaro-suédo-prussienne de 1704 (Etudes Historiques. I–II. (Budapest, 1970)).
  4. Köpeczi Béla, Rákóczi külpolitikája és a szabadságharc nemzetközi jelentősége (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980)]; P. Cernovodeanu, A havasalföldi és moldvai vezető körök magatartása a kuruc felkeléssel szemben (Rákóczi-tanulmányok, 1980).
  5. A selmeci béketárgyalásokat a kiadott anyag (Ráday Pál Iratai. I. 179–191) és Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 160–166) alapján ismertettük.
  6. A francia diplomáciai kapcsolatok monografikus feldolgozása Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966) és B. Köpeczi, La France et la Hongrie au début du XVIIIe siecle (Budapest, 1971).
  7. Rákóczi hadseregére átfogó és máig nélkülözhetetlen összefoglalás – Rákóczi Emlékiratai alapján kiemelve a hadsereg tisztikarának kiépítésében érvényesülő társadalmi szempontot – Markó Árpád, II Rákóczi Ferenc, a hadvezér (Budapest, 1934. 77. skk.).
  8. A létszámokra vonatkozó részletkutatások: Thaly Kálmán, Tényleges létszámok és hadi fölszerelés Rákóczi hadseregének ezredeiben (Hadtörténelmi Közlemények 1891); eredményeit összefoglalta és a fegyvernemek megoszlását, a regularizálásnak egyszerű szervezeti kérdéseken túlmutató feladatait fölvázolta Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Budapest, 1953. 56–58) és Magyarország hadtörténete. I. (Budapest, 1984. 364).
  9. A horvát rendek felajánlása: Szalay László, Magyarország története. VI. (Pest, 1860. 143. sk.).
  10. Nyolcvanezer főnyi haderőt mond Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910). I. 412.
  11. A császári és a magyar haderő létszámarányait Szekfű Gyula, Magyar történet. IV. (Budapest, 19352. 296–297) vetette először koncepcionális igénnyel össze, de úgy, hogy csak a császári fősereggel számolt.
  12. A becslésekben építek a hazai levéltárak anyagán kívül a bécsi Kriegsarchivban és a Niederösterreichisches Landesarchivban végzett kutatásaimra is.
  13. Rákóczi rendeletei Bereg, Bars, Ung, Máramaros, Zemplén, Gömör, Bihar és Szatmár vármegyéknek. Eger, 1705. április 8. (Magyar Országos Levéltár G 19 II. 3).
  14. A parasztvármegyére Rákóczi rendelete, 1704. március 17. és Szakály Ferenc, A parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 49. Budapest, 1969).
  15. A nemesi insurrectio kérdése nincs feldolgozva.
  16. A tisztikar előéletének vizsgálatát globálisan Esze Tamás, Kuruc vitézek folyamodványai (Budapest, 1955) című forráskiadvány jegyzetanyaga kezdte meg. Sok adatot közölnek a fontosabb életrajzok és a helyi mozgalmak összefoglalásai: Tóth Gyula, Balogh Ádám… (Budapest, 1958); Virágh Ferenc, II. Rákóczi Ferenc szabadságharca a Körös–Maros közben (Békéscsaba, 1962); Gottreich László, Egy példamutató kuruc ezredes, Winkler Vilmos (Hadtörténelmi Közlemények 1956); Esze Tamás, Tarpa és Esze Tamás (Nyíregyháza, 1966); Móricz Béla, Móricz István, II. Rákóczi Ferenc ezredese (Hadtörténelmi Közlemények 1973).
  17. A tüzérségre: Thaly Kálmán, Adalékok II. Rákóczi Ferencz tüzérsége történetéhez (Hadtörténelmi Közlemények 1888); Gottreich László, A tüzérség fejlődése a XVII. század végéig és a kuruc hadsereg tüzérsége (Hadtörténelmi Közlemények 1960).
  18. Az európai hadsereglétszámokra H. Kamen, The War of Succession in Spain, 1700–1715 (London, 1969); H. Methivier, Le siecle de Louis XIV (Paris, 1962); R. E. Scouller, The Armies of Queen Anne (Oxford, 1966); R. Bean, War and the Birth of the Nation-State (Journal of Economic History, 1973); Sweden's Age of Greatness, 1632–1718. Ed. M. Robert (London, 1972).
  19. A Rákóczi-hadseregnek nincs monografikus feldolgozása.
  20. A regularizálás kezdeteiről Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 1955. 148, 157–158) és R. Várkonyi Ágnes, Rendhagyó országgyűlés Szécsényben, 1705 (Tanulmányok Szécsény múltjából. 1. Szécsény, 1978).
  21. Az állandó hadsereg hazai terveiről és a kezdeményezésekről nincs összefoglaló mű, legtöbbet a Zrínyi-irodalom foglalkozott a kérdéssel. Az állandó hadsereg szervezése és a Consilium Oeconomicum felállítása közötti összefüggésre Rákóczi rendeletei Klobusiczkynak, Kistapolcsány, 1705. január 24. (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Hung. 978. pag. 208).
  22. A lévai gyűlésről először: Szalay László, Magyarország története. VI. (Pest, 1860. 230).
  23. A portális katonaság és a vármegyék problematikáját először Esze Tamás, Kuruc vitézek folyamodványai (Budapest, 1955) bevezető tanulmánya vázolta.
  24. Bercsényi körlevele a vármegyékhez 1705. április 20-án (Magyar Országos Levéltár Károlyi lt. Fasc. l. A. 8).
  25. A hadseregellátás korszerű problémáinak elvi kérdéseire Perjés Géza, Mezőgazdasági termelés, népesség, hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében, 1650–1715 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 29. Budapest, 1963).
  26. A hadseregellátásról és 1705-ben új ezredek felállításáról válogatott forrásanyagot adott ki Bánkúti Imre, Rákóczi hadserege (Budapest, 1976. 157–168, 235–238); Bánkúti Imre, Hadellátás és hadtápszervezet Rákóczi hadseregében (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  27. A regularizálás összetett problematikája a hadirendtartás és a szociális gondozás kérdésköreiben jól fel van tárva: Markó ÁrpádTóth Gyula, A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb katonai szabályzatai (Hadtörténelmi Közlemények 1954.) és Takáts László, Az egészségügy szervezése a Rákóczi-szabadságharc idején (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).


Szabadságharc az állami önállóságértR. Várkonyi Ágnes
Erdély Tartalomjegyzék