Dositej Obradović

A Múltunk wikiből
Csákova, 1739. február 17. – Belgrád, 1811. április 7.
szerb miniszter
Wikipédia
DositejObradović.jpg

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

A szerbnek irodalmi nyelvvé emelését a bánsági születésű Dositej Obradović kezdte meg, aki az egyházi pályától elfordulva fő élményeit Bécsben, a felvilágosult abszolutizmus műhelyében szerezte, míg közben Halléban, Lipcsében is megfordult. Műveiben, amelyek az önéletrajztól a fabulákon, filozófiai és erkölcsi reflexiókon. a „józan ész tanácsain” át a költeményekig széles kört fogtak át, a jozefin reformok, személy szerint II. József, valamint a felvilágosult német irodalom hívének mutatkozott.

Arató Endre

A szerb nemzeti ideológia másik arculata

A nemzeti ideológiának a 18. században megfogalmazódó, s már felvázolt különböző gondolatai Dositej Obradović koncepciójában váltak igazán modern polgári ideológiává, a további fejlődés megalapozójává, amelyet azután Vuk Stefanović Karadžić vitt tovább. Obradović, a sokoldalú tudós, pedagógus és költő úgyszólván egész Európát beutazta, megismerkedett kora haladó eszméivel, s ezek hatására felhagyott papi tevékenységével. Útja során a francia, olasz és német felvilágosodás eszméinek befolyása alá került, s leginkább az utóbbit tette magáévá. A szerbség szükségleteitOrfelinhez hasonlóan, de nála magasabb szinten összeegyeztette ezekkel az európai eszmékkel, ami a társadalmi gondolat és a nemzeti ideológia összhangját eredményezte.

A görögkeleti szerb egyház kritikája felvilágosult ideológiájának alapvető összetevője volt. Tudjuk, hogy a privilégiumok és a nemzeti lét miképpen kapcsolódott a pravoszláviához, Obradovićnak azonban volt bátorsága ezt az elavult szervezetet is bírálat tárgyává tenni, s az a nemzeti eszme, amelyet ő fogalmazott meg, alapvetően tért el a teokratikus kiváltságoktól, ha persze azok jelentőségét sem vonta kétségbe.

A „tiszta evangéliumi és apostoli egyház” nevében indított harcot a romlott kereszténység, a vallási fanatizmus és formalizmus ellen. Éles bírálat tárgyává tette a parazita szerzetesi életmódot, az elavult egyházi intézmények védelmét; a felvilágosodás szellemében harcolt a vallási türelemért, valamint azért, hogy az egyház elfogadja az egészséges ráció eszméjét. Obradović felfogása tükrözte a szerb társadalomban kibontakozó ellentétet, a szerb polgári elemek harcát az egyházi hierarchia önkényével szemben, amely már a 18. század első évtizedeiben megindult.

Az egyházat ért bírálata és vallási türelmessége nem választható el attól, hogy ő volt az első, aki a szerb, illetve délszláv integráció etnikai ismérveken alapuló koncepcióját megfogalmazta. Ilyent – bár már láttuk, hogy több horvát és szerb értelmiségi túllépte a merev, elválasztó egyházi határokat – előtte még senki, a legmesszebbre jutó horvát Pavao Ritter-Vitezović vagy a szerb Rajić és Orfelin sem fogalmazott meg. Obradović A józan ész tanácsai (Saveti zdravoga razuma, 1784) című munkája előfizetési felhívásában a következőket írta: „Ki nem tudja, hogy Montenegró, Dalmácia, Hercegovina, Bosznia, Szerbia, Horvátország, Szlavónia, a Szerémség, Bácska és Bánát lakói (a kaj-horvátok és a románok kivételével) ugyanazon nyelvet beszélik? Amikor e népekről beszélek, akik ezekben az országokban vagy tartományokban laknak, egyformán értem rajtuk a görög és latin egyház követőit, nem zárva ki magukat a boszniai és hercegovinai törököket (mohamedánokat) sem, minthogy a vallást és hitet meg lehet változtatni, a fajtát és nyelvet sohasem. A boszniai és hercegovinai törököt a vallása szerint nevezik töröknek, de nemzetisége és nyelve szerint, amik ősapáik voltak, azok lesznek utolsó unokáik is: bosnyákok és hercegovácok, amíg isten fenntartja ezt a világot. Ők törököknek nevezik magukat, amíg a törökök uralkodnak azon az országon, de mihelyt a törökök visszatérnek hazájukba, ahonnan jöttek, a bosnyákok: megmaradnak bosnyákoknak, és azok lesznek, amik őseik is voltak. Én tehát az egész szerb nemzet számára fogom lefordítani a kiváló és igen bölcs emberek gondolatait és tanácsait, azt óhajtván, hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Az én könyvem tehat mindenkihez fog szólni, aki érti a mi nyelvünket és aki tiszta és igaz szívvel óhajtja értelmét megvilágosítani, és erkölcseit megjavítani. Legkevésbé sem fogom nézni, hogy ki milyen valláson és hiten van, ezt nem is nézik a mai felvilágosodott korban.”[1]

Ez már polgári nemzetfogalom, amely megelőzte a nemzeti egység megvalósításának alapvető gazdasági és politikai előfeltételeit. Ez a nemzetkoncepció, melybe betagolódott a felvilágosodás eszmevilága, magába foglalta annak a későbbi felfogásnak az alapjait is, amely az illírizmustól eltérően a délszláv egységet szerb vezetés alatt kívánta megteremteni.

Ezek a modern nemzeti gondolatok – tehát hogy a döntő ismérv a nyelv s a származás, amely az egyházi hovatartozás elé kerül – Obradović több munkájában előfordulnak, jeléül annak, hogy tudatosan kialakított eszmerendszerről beszélhetünk.

Nemzetkoncepciójának, klérussal szembeni kritikájának és a felvilágosodáson alapuló eszmevilágának egyaránt része volt a népnyelvről vallott felfogása. S bár elődje eljutott a nép dialektusának használatáig, az ő megalapozott és kidolgozott nézetei polgári előrehaladásról tanúskodtak.

Nála a népnyelv használatát praktikus, racionális indokok magyarázták: a nyelv csupán eszköz, és a cél az, hogy a nép számára érthető nyelven szerezze meg a műveltséget. A holt szlaveno-szerb nyelven ugyanis – vallotta – a nemzetnek csak egy elenyésző kis része ért.

Abban a 'vonulatban, amelynek csúcsát Obradović jelentette, senki sem foglalt nyíltan állást a pravoszláv teokratikus privilégiumokkal szemben. Mégis, az a. nemzeti ideológia, amit főként Orfelin és Obradović képviselt, szélesebb nemzeti integráció megteremtését tette volna lehetővé. Az egyházi kiváltságok alapján ugyanis, bár azok nemzeti mozzanatokkal is egybekapcsolódtak, mégsem lehetett integrálni a különböző tartományokban élő szerbeket, nem is beszélve a. délszláv egységről. A vallási azonosság alapján viszont – láttuk – két különböző etnikum, a szerb és a román közeledésére került sor. Itt van tehát a döntő különbség a kétféle szerb ideológia között.

Az Egyetemi Nyomda a magyarországi nem magyar népek kulturális fejlődéséért

A hatalmas szerb könyvkiadásból csak az írók neveit soroljuk fel, azokét, akiknek több műve az Egyetemi Nyomda kiadásában látott napvilágot: Zaharije Orfelin, Dositej Obradović, Jovan Rajić, Joahim Vujić, Lukijan Mušicki, Vitkovics Mihály, Jovan Sterija-Popović.

A nemzeti integráció

A modern szerb nemzeti ideológia és egységgondolat három nagy alakja Obradović, Karadžić és Garašanin volt; az ő koncepciójuk szoros egységet alkotott, egymásra épült.

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Számottevő fejlődés tapasztalható a szerbek körében is, ahol előtérben Orfelin és Obradović, valamint követőik kezdeményezése: a népnyelv irodalmi normává fejlesztése állott. Ez a jelentős törekvés a szlovákokhoz hasonlóan kemény belső harcok kíséretében folyt. Az ő tevékenységük idején e küzdelem a szlaveno-szerb és a népnyelv között még nem indult meg, hisz Orfelin és Obradović maga sem szakított az egyházi nyelvvel, noha az ortodox egyház már határozottan elítélte kezdeti népnyelvi céljaikat. Nem polarizálódhatott e harc azért sem, mert a szerb népnyelv egyengetését támogató polgári elemek gyengék voltak, sokkal erősebb pozíciókkal rendelkezett a feudális klérus, amely csökönyösen ragaszkodott a szlaveno-szerb nyelvhez. E nyelv fenntartása ugyanis nem kis mértékben járult hozzá – éppen a népnyelvvel szemben – a klérus vezető szerepének fenntartásához.

A szlaveno-szerb nyelv a magyarországi szerblakta területeken az osztrák kormányzat uniós térítő törekvéseivel szembeni védekezésképpen használatos orosz tankönyvek, valamint az itt működő orosz tanítók hatására alakult ki. A korábban kizárólag használt egyházi szerb variáns ily módon orosz szavakkal és nyelvtani formákkal egészült ki. A szlaveno-szerb hatása részben pozitív volt annyiban, amennyiben egy idegen nyelv helyett, mint a szerb nyelvhez közel álló testvéri szláv népnek a nyelve, hozzájárult a szerb irodalmi nyelv és a nemzeti öntudat kialakításához. Ugyanekkor azonban – és ez a századfordulón még nem volt olyan gátló erő, mint később – a szlaveno-szerb, mivel jelentősen különbözött a nép nyelvétől, akadályozta is a szerb irodalmi nyelv kialakulását. Különösképpen veszélyes volt, hogy ezt a kevert nyelvet nemcsak papok, hanem polgári elemek is kezdték már az életben is használni.

Vuk Stefanović Karadžić vitte győzelemre a szerb népnyelv jogainak érvényesítéséért és a szerb nép nyelvének irodalmi fokra emeléséért folytatott harcot. Bécsi tartózkodása idején szoros kapcsolatba került a kiváló szlovén szlavistával, Jernej (Batolomej) Kopitarral, aki nagy hatással volt rá, és támogatta nyelvi tevékenységét. Egyik nagy munkája a szerb hősi népdalok összegyűjtése és kiadása volt. E gyűjtemény első kötete 1814-ben jelent meg, és szinte egész Európában ismertté vált. Különösen nagy hatást váltott ki a nemzeti elnyomatásban élő szlávok körében. Ezek az epikus népdalok a szerb népnek a török uralom ellen folytatott bátor küzdelmét mutatták be, és ezzel nagymértékben hozzájárultak a nemzeti öntudat erősítéséhez, a szerb egység, a szerb nemzeti történeti tudat kialakításához. Nem volt kisebb horderejű e munka más irányú hatása sem. Karadžić műve Obradović s követői után valamennyiüknél lényegesen fejlettebb formában mutatta be a szerb nép nyelvét, azt a nyelvet, amelyet még a legegyszerűbb szerb is megértett.

Lábjegyzet

  1. Arató Endre, Kelet-Európa története a 19. század első felében (továbbiakban: Arató, Kelet-Európa…). Budapest, 1971. 156.

Irodalom

Obradović munkásságára: Mita Kostić, Dositej Obradović u istoriskoj perspektivi XVIII i XIX veka (Beograd, 1952).