Dragojlo Kušljan

A Múltunk wikiből

Kuschland; Dragutin, Karlo

Krapina, 12. I. 1817 — Zagreb, 11. III. 1867
odvjetnik, političar i publicist
Hrvatski Biografski Leksikon

Spira György

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A horvát liberálisok legfőbb szócsövének, a Dragojlo Kušljan báró által augusztus elején megindított Slavenski Jugnak a hasábjain ezért az olvasók tekintete szeptembertől kezdve egyre többször állapodhatott meg olyan mondatokon, amelyek Jellačić eljárásának burkolt bírálatát tartalmazták. December közepén pedig Kušljanék már bontakozóban levő ellenzéki nézetei nyílt feltárására is elszánták magukat. Amire közvetlen indítékok – meglehet – magától Ferenc Józseftől kaptak. Az új uralkodó ugyanis célirányosnak gondolta, ha a magyarországi nemzetiségek előtt – így a horvátok előtt is – mint kegyes pártfogójuk mutatkozik be, s ezért Kulmer bárót mindjárt trónra lépésének a napján kinevezte az osztrák kormány tárca nélküli miniszterévé, Jellačićot pedig – korábban elnyert tisztségeínek érintetlenül hagyásával – Dalmácia és a Magyar Tengermellék polgári és katonai kormányzójává is. A horvát liberálisokra azonban ezek a – látszólag a szábor júniusban előterjesztett követelésein alapuló – lépések a valóságban csupán a várttal homlokegyenest ellentétes hatást gyakorolhattak.

A szábor ugyanis júniusban nem azt kérte, hogy Kulmert az uralkodó az osztrák kormány tagjává nevezze ki, hanem hogy a Háromegy Királyság udvari képviselőjének ismerje el őt, s nem azt kérte, hogy Dalmácia kormányzatára Jellačić külön kapjon megbízatást, hanem hogy e tartomány kormányzatát az uralkodó nyilvánítsa a báni tisztség szerves alkotóelemévé s mint ilyet csatolja a mindenkori horvát bán feladatköréhez. Amikor tehát Ferenc József most látszólag eleget tett a szábor két kívánságának, akkor a horvát liberálisokat valójában éppen arról győzhette meg, hogy a szábor voltaképpeni követeléseinek nem hajlandó eleget tenni – mégpedig nyilvánvalóan azért nem, mivel e követelések teljesülése Horvátországot az udvari körök szerint túlságosan nagy önállósághoz juttatná –, s annál is inkább erről győzhette meg őket, mert arra viszont egyelőre célzást sem tett, hogy a szábor hónapok óta szentesítésre váró törvénytervezeteit valaha is kész lesz-e szentesíteni. Így pedig a horvát liberálisok a legújabban történtekből csupán egyféle következtetést vonhattak le. És egy a liberális irányzat vezetőinek közös véleményét tükröző hírlapi cikk (amelynek a kidolgozásában Kušljanon kívül többek között Kukuljević meg a neves költő, Mažuranić is részt vett, s amelyet szerzői a nagyobb nyomaték kedvéért nem is a Slavenski Jug-ban, hanem a félhivatalos színezetű Novine Dalmatinsko–Horvatsko&nash;Slavonské-ban hoztak nyilvánosságra) december 12-én már ki is mondotta, hogy a horvátoknak nem lett volna szabad fegyverrel támadniok a magyar forradalomra, s politikájukon már csak azért is változtatniuk kell, mert a magyar forradalom elfojtásában való közreműködésük jutalma „Bécs részéről csúf hálátlanság leszen”.[1]

A magyar–román megegyezés

Amikor például Andrássy Gyula gróf Zemplén megyei főispán, akit a Szemere-kormány május végén isztambuli követévé nevezett ki, állomáshelyére igyekezvén, Belgrádba érkezett és megtudta, hogy éppen ott tartózkodik Kušljan is, nyomban érintkezésbe lépett véle s nem is eredménytelenül; Kušljan ugyanis vállalta, hogy lapjában ezután a korábbinál is kiterjedtebb propagandát fog folytatni a Habsburgok ellen, az ellenforradalmat támogatni többé nem hajlandó horvátokból pedig magyarbarát klubot fog szervezni, s ennek fejében csupán azt kötötte ki, hogy a magyar kormány általánosságban ismerje el a nemzetiségek jogait és jelentse be a magyar országgyűlés egynyelvűségének felszámolását. (Amit azután Andrássy sietett is lelkükre kötni a kormány tagjainak – igaz, olyan toldalékészrevétellel, hogy a szóban forgó feltételek teljesítésével a magyar fél mit sem kockáztatna, hiszen a győztes utóbb még mindent megmásíthat, a legyőzött pedig amúgy is mindent elveszít…)

A kormány így sem kapott ezen a lehetőségen, annál inkább kapott viszont azon a június elején Pestre befutó híren, hogy Stratimirović (akit gyaníthatóan főleg Perczel májusi békeajánlatai ejtettek gondolkodóba) öt határőri zászlóaljjal együtt kész volna átállni a forradalom oldalára, ha a kormány őt honvédtábornokká nevezné ki s egyidejűleg hozzájárulna végre a szerb vajdaság létrehozásához. A június 14-i minisztertanács tehát elfogadta Stratimirović első feltételét, s a másodikat persze elutasította, újólag felkínálta viszont a szerbeknek azokat az engedményeket, amelyeket a honvédelmi bizottmány novemberben egyszer már megajánlott nékik. A meginduló tárgyalások megegyezésre végül nem vezettek – s nemcsak azért nem, mert a kormány ajánlatai Stratimirovićékat természetesen továbbra sem elégíthették ki, hanem azért sem, mert az alkudozások túlságosan elhúzódtak, s közben a forradalom ege az ellenséges haderők előrenyomulása folytán teljesen beborult. A szerbek egy részével való megbékélés eshetőségének felmerülése azonban valamelyes haszonnal ennek ellenére is járt, amennyiben a kormányt ez is – mint az Andrássy és Kušljan között lezajlott eszmecsere nemkülönben – arra ösztönözte, hogy a nemzetiségi kérdésre ettől kezdve immár mindvégig fontosságának megfelelő figyelmet fordítson.

A képviselőház nemzetiségi határozata

A teljes cikk.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.