Duschek Ferenc

A Múltunk wikiből
Radovesnice, 1797. augusztus 28. – Csornkovec, 1873. október 27.
az 1848–49-es forradalom és szabadságharc pénzügyminisztere
Wikipédia
Duschek Ferenc Pollák.jpg

Spira György

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Az augusztus 31-i királyi leiratnak, meg az osztrák kormány hozzá mellékelt 27-i emlékiratának a kézhezvétele István főherceget szintén lázas tevékenységre ösztönözte. Ezekből az irományokból ugyanis ő is azt olvasta ki, hogy az udvar immár elszánta magát a magyar forradalommal való azonnali kenyértörésre. S mert bizonyosra vette, hogy a két irat megismerése Batthyányék előtt is egyszeriben világossá fogja tenni a békés kiegyenlítés lehetőségének feltételezésén alapuló eddigi politikájuk elhibázott voltát, arra következtetett, hogy a Batthyány-kormány most már napokon belül le fog mondani, s azután olyasféle parlamenti kormányzás fog kezdődni Magyarországon, amilyet a francia konvent folytatott 1793–94-ben – hacsak a hatalmat néki magának nem sikerül megragadnia egy gyors ellenforradalmi puccs segítségével már Jellačić csapatainak Pestre érkezése előtt.

Most tehát, miután augusztus utolsó hetében már lépéseket tett annak érdekében, hogy Komáromból, Pozsonyból és Bécsből megbízható csapatokat vezényeljenek Budára az itteni helyőrség megerősítése végett, első feladatául azt tűzte ki, hogy a magyar liberálisokat is megnyerje az erőösszpontosítás ügyének, s ezért sietve hangoztatni kezdte, hogy egy várható baloldali puccskísérlet esetén a budai helyőrség még saját személyes biztonságának a megóvására is elégtelen volna. De tervet dolgozott ki – az egykori magyar kamara utolsó másodalelnökének, a tavaszi hónapok óta Kossuth minisztériumában álladalmi altitkárként szolgáló Duschek Ferencnek a közreműködésével – a pesti Károly-laktanya falai között működő bankjegynyomda kellő pillanatban történendő lefoglalására, s gondolt arra is, hogy bizalmas embereivel idejekorán megszövegeztessen egy, az államcsíny alkalmával nevében az ország népéhez intézendő kiáltványt, amely az ő hatalomátvételét lett volna hivatva megindokolni olyatén magyarázattal, hogy a hatalmat máskülönben a radikálisok ragadnak magukhoz.

Az önvédelmi háború megszervezése

Akkora pénzhiány pedig, amekkora már lehetetlenné tette volna az önvédelmi háború vitelét, ennek ellenére sem támadt. Holott a pénzügyminisztérium munkájának legfelső irányítása szeptemberben Kossuth pénzügyminiszterségének megszűntével Duschek kezébe ment át, ő pedig ezután is minden tőle telhetőt megtett a forradalom pénzügyeinek aláaknázására. Csakhogy teljesen szabadon Duschek továbbra sem gazdálkodhatott, mert a pénzkifizetések utalványozásának a jogát Kossuth a honvédelmi bizottmány elnökeként is magának tartotta fenn, s ezzel a joggal minden esetben végtelenül körültekintően élt.

A hadviselés érdekei azonban hadseregszervezési és gazdaságpolitikai erőfeszítéseken kívül az államélet néminemű átalakítását is megkövetelték. Hiszen nemcsak az államgépezet csúcsain működtek tovább a Batthyány-kormány lemondása után is az áprilisban létesült minisztériumok akkor kinevezett – s részben a korábbi központi kormányszékektől örökölt – hivatalnoki karukkal, hanem általában helyükön maradtak a törvényhatóságok vezető tisztviselői is, s – akárhány régi tiszt lépett ki most a honvédseregből – a hadügyi irányítás nagyrészt szintén a császári hadseregben felnőtt tisztek kezében összpontosult továbbra is. Ezen a helyzeten pedig gyökeresen a honvédelmi bizottmány sem változtathatott. Mert Kossuth és a bizottmány más tagjai, a pénzügyminisztériumhoz hasonlóan, a többi minisztériumon is rajta tarthatták ugyan a szemüket, a minisztériumok hivatalnoki gárdáját azonban számottevően már csak megfelelő szakemberek híján sem frissíthették fel. S amint például Perczelt a Zrínyi-szabadcsapat létrehozása után ezredessé, az ozorai diadal után pedig már tábornokká nevezték ki, úgy biztosíthattak gyors előmenetelt a honvédsereg más, önként fegyvert fogó s magukat kitüntető harcosainak is, teljesen azonban csak nem hagyatkozhattak ilyen újonnan kiemelkedett tisztekre, már csak a sereg rohamos növekedése miatt sem. A megyék tisztikarát pedig még kevésbé bolygathatták meg, hacsak nem akarták kockáztatni azt, hogy némely megyék nemessége tömegesen hátat fordítson a forradalom táborának.

A honvédelmi bizottmány tehát az államgépezet működésének hatékonyságát valamilyen áthidaló megoldás révén kellett hogy biztosítsa. Ez az áthidaló megoldás pedig a kormánybiztosi intézmény sietős kiépítése volt: a bizottmány a már a nyár folyamán kirendelt királyi biztosok mintájára most egy sor további kormánybiztost nevezett ki – úgyhogy a biztosok száma 1848 végéig mintegy 80-ra nőtt –, s ezeket a férfiakat az államgépezet legérzékenyebb pontjaira állította. Így biztosok kerültek az ősz folyamán a honvédsereg valamennyi hadteste mellé azzal a feladattal, hogy politikai ellenőrzést gyakoroljanak az illető hadtest parancsnoksága fölött és könyörtelenül törjenek le minden esetleges ellenszegülést. Hasonló felhatalmazású biztosokat rendelt ki azután a bizottmány – részben már láttuk – a magánkézben levő fontosabb iparvállalatok ellenőrzésére és más sajátos tennivalók intézésére is. S végül kormánybiztosokat állított a megyék tekintélyes hányadának az élére is olyan kiterjedt jogkörrel, amely lehetővé tette számukra, hogy a helyi igazgatást a megyei autonómiára való tekintet nélkül teljes egészében a maguk felügyelete alá vonják.

E kormánybiztosok között akadt egy-két radikális – mint például Irányi Dániel, aki október közepétől fogva a konzervativizmus legerősebb magyarországi fellegvárát, Sáros megyét tartotta szemmel –, a biztosok óriási többsége azonban a liberális nemesség balszárnyán elhelyezkedő politikusokból regrutálódott. S bár az utóbbiak között lehetett találni olyanokat is, akik nem feleltek meg a bizalomnak, a biztosok legtöbbje határtalan odaadással és ügybuzgalommal igyekezett helytállni. Igaz, bármennyit fáradoztak is, akkora eredményeket, amekkorákat a nagy francia forradalom konventbiztosai, közülök még a legtevékenyebbek sem értek el – s nem is érhettek el, mivel lehetőségeik is jóval korlátozottabbak Voltak. A konventbiztosok mögött ugyanis működési területükön rendszerint helyi forradalmi klubok és forradalmi tömegek állottak, a honvédelmi bizottmány kormánybiztosai viszont a hadseregben vagy a megyékben általában nemcsak szervezett támaszra nem leltek, de szervezetlenre sem igen; az egyszerű honvédek, illetve a falusiak körében azért nem, mert ezek többnyire csupán saját közvetlen feljebbvalóikkal egyívású nemesurakat láttak bennük, a tisztek, illetve a megyei nemesurak körében pedig azért nem, mert ezeknek a zöme az ő tevékenységüket a kelleténél forradalmibbnak ítélte. De ha emiatt teljes sikert nem arathattak is, feladataik java részét mégiscsak megoldották, s így a kormánybiztosi intézmény kiépítésének jóvoltából a honvédelmi bizottmány kezdeményezéseinek legalább a nagyja a nehézségek ellenére is végül megvalósult.

Holott a honvédelmi bizottmánynak és a kormánybiztosi gárdának nemcsak olyan emberekkel kellett napról napra megbirkóznia, akik a polgári átalakulás ügyével rokonszenveztek ugyan, a forradalom vívmányainak védelmében végsőkig vívandó harctól azonban visszariadtak, s akik ezért hivatali kötelezettségeiknek csupán fél szívvel tettek eleget, hanem az ellenforradalom megrögzött híveivel is, akik szintén megtalálhatóak voltak az államgépezetben, kivált a hadsereg tisztikarában. Mert például a sorezredekben szolgáló fekete-sárga szellemű tisztek közül sokan, mikor a magyar alkotmányra való fölesküvésüket követelték, ehelyett inkább kiléptek a seregből, sokan mások ellenben a tiszti becsülettel tökéletesen összeegyeztethetőnek találták, hogy állásuk megőrzésének kedvéért letegyék az esküt, s azután esküjük szellemével szögesen ellenkező módon járjanak el: hogy a gondjaikra bízott csapattesteket megkíséreljék átszöktetni az ellenség táborába vagy hogy az osztrák örökös tartományokból származó katonáikat hazatérésre biztassák, s még útlevelekkel is ellássák vagy hogy visszatartsák alárendeltjeik zsoldjának egy részét, s ezáltal elégedetlenséget keltsenek bennük és így tovább. Akik pedig nem csapatszolgálatot teljesítettek, hanem például a budai főhadparancsnokságon dolgoztak, azok – ha többet nem tehettek – legalább annyit tettek, hogy a honvédelmi bizottmány utasításait időnként elmulasztották továbbítani rendeltetési helyükre, miközben némely ellenséges katonai testületekkel még novemberben sem mulasztották el rendszeres levelezést folytatni.

És az önvédelmi harc sikerre vitelét nehezítették – többek között – az udvarhű főpapok is, hiszen ezeknek egy része a szeptemberi fordulat után is csak igyekezett meggyőzni híveit arról, hogy a forradalom az Antikrisztus műve, egyikük, Zichy Domokos gróf, veszprémi püspök pedig ennek nagyobb bizonyságául még nyáját is elhagyta és kiszökött az országból.

A honvédelmi bizottmány azonban az ilyen elemek részéről fenyegető veszélyeket is törekedett elhárítani: a honvédsereg kebelében tevékenykedő ellenforradalmárokat, ha fény derült próbálkozásaikra, haladéktalanul eltávolította a seregből; a budai főhadparancsnokságot decemberben egyszerűen feloszlatta, illetve beleolvasztotta a hadügyminisztériumba; a hűtlen egyházfejedelmeket pedig állásvesztéssel és birtokaik zár alá vételével sújtotta, majd 1848 karácsonyán – az ekkor egyébként már békepárti nézeteket valló Bezerédj személyében – külön kormánybiztost is rendelt a katolikus püspöki kar mellé. Hanem teljes sikert a bizottmány az ellenforradalom belső erői ellen vívott harcban sem arathatott – már csak azért sem, mert a Duschek módjára alattomban munkálkodó ellenforradalmárok közül igen soknak a tevékenysége mindvégig rejtve maradt.

A főváros feladása

Duschek például egyszerűen megfeledkezett arról, hogy most az előző évi államkölcsönjegyzés során összeadott közel 1 700 000 forintnyi aranyat és ezüstöt is el kellene vitetni a Kereskedelmi Bank pincéiből…

Erőgyűjtés a hátországban

Hiszen a puskacsőkészítésre berendezett ózdi vasgyár vezetői például négy ízben is megrongálták az üzem gépeit; amikor pedig a honvédelmi bizottmánynak ajánlatot tettek 30 ezer török területen elraktározott angol gyártmányú gyalogsági lőfegyver szállítására, azzal a feltétellel azonban, hogy a fegyverek vételára ércpénzben lesz fizetendő, Duschek egyszerűen eltitkolta, hogy az államkincstár még mindig rendelkezik 600 ezer forintnyi ércpénzzel és nemesfémmel, s így szépen meghiúsította ennek a forradalomra nézve életbevágóan fontos ügyletnek a nyélbeütését.

A Szemere-kormány bemutatkozása

Az a körülmény pedig; hogy a honvédsereg az ellenség java erőit megsemmisíteni ekkortájt sem tudta, az április-május folyamán egymást követő ütközetekben viszont vereséget vereség után mért rájuk s mindenfelé egészen a határszélekig szorította vissza őket, a magyar liberálisok legtöbbjében természetszerűleg csak erősítette azt a hiedelmet, hogy az ellenforradalom teljes szétzúzására nincs lehetőség, megfelelő békefeltételek kicsikarására ellenben van, sőt ezt hovatovább azzal a hiedelemmel is kezdte tetézni, hogy a harcnak már végét is lehet vetni, hiszen az esetleges újabb ellenforradalmi próbálkozások veszélyét már a honvédsereg eddigi győzelmei is tökéletesen elhárították. S hamarosan magának a hivatalos kormánypolitikának is ez a hiedelem lett alapjává – annak ellenére, hogy (a miniszterelnöki tiszt mellett most a belügyminiszteri tárcát is átvevő) Szemere május 1-én megalakult kormányában a pénzügyminiszterré előléptetett Duschek kivételével csupa olyan liberális kapott helyet, aki eddig mind az önvédelmi harc odaadó katonájaként tűnt ki.

Irodalom

Duschek feledékenységéről Steier, Görgey és Kossuth,

A kibocsátott Kossuth-bankók együttes mennyiségéről számot adott Duschek a képviselőház 1849. július 28-i ülésén (az ülés naplóját lásd: Közlöny, 1849. július 29.), s az ő közléseit megerősíti Vörös Antalnak, a bankjegynyomda kormánybiztosának 1849. augusztus 11-én kelt kimutatása is, Kossuth Lajos Összes Munkái XII. 799.

Kemény vallomását azonban megerősítik olyan más békepártiak közlései is, akiknek a visszaemlékezései – mint Hunfalvyéi – csupán évtizedekkel később vagy – mint Pálffy Jánoséi – éppenséggel csak haláluk után láttak napvilágot, s megerősítik olyan személyek is, akik egyáltalán nem szorultak a császáriak előtti mentegetőzésre, mint például a forradalom bukása után emigrált és hazájába soha többé vissza nem tért Mészáros Lázár, továbbá az országgyűlés tagjai közé nem tartozott Duschek, akinek a kéziratos visszaemlékezéseit részletesen ismerteti Steier, Az 1849-iki trónfosztás, s végül az októberi bécsi felkelésben harcolt, majd pedig a magyar honvédseregbe beállt Adolf Tunes százados, akinek a vallomását egy 1849. július 16-án kelt auditor-jelentés örökítette ránk, Österreichische Staatsarchiv Kriegsarchiv ZStH Kriegsministerium PrA 1849:5613.