Eötvös József

A Múltunk wikiből
Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.
jogász, író, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke
Wikipédia
Barabás Miklós: Eötvös József (1845)
1839.
Megjelenik Eötvös József A karthausi című regénye.
1841. augusztus 30.
Megjelenik Eötvös József Kelet népe és Pesti Hírlap című műve.
1845.
Megjelenik Eötvös József A falu jegyzője című regénye.
1846. november 10. körül
Pesten terjedni kezd Eötvös József Reform című munkája.
1848. február 10.
Eötvös József és Széchenyi István tárgyalásai eredményeként Trefort Ágoston Széchenyi mellett agitáló, Kossuth-ellenes cikksorozatot kezd a közlekedésügyről a Pesti Hírlapban.
1850.
Zsedényi Ede és Somssich Pál konzervatív röpiratai.
Eötvös József német nyelvű röpirata: A nemzetiségek jogegyenlősítéséről Ausztriában.
1851.
Arany János megírja a Nagyidai cigányokat.
Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után című röpirata.
Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (1851–54).
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
1864. október–november
Eötvösnek az országgyűlés összehívását sürgető emlékirata.
1866. március 18.—1871. február 2.
Eötvös József a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
1867. január 9.
Beust és Belcredi megkezdi a kiegyezési tárgyalásokat Andrássyval, Eötvössel és Lónyayval.
1871. február 2.
Eötvös József halála.

Tartalomjegyzék

R. Várkonyi Ágnes

Orvosság a török áfium ellen

Zrínyi tökéletesen tisztában volt vele, hogy a hadsereg rendszeres ellátása milyen hatalmas erőfeszítéseket követel minden országban. A török háború költségeiről pedig személyes tapasztalatai voltak. A Török Áfiumban a hadikiadások előteremtésének korszerű megoldását vázolja fel: fizessenek adót a nemesek, a főurak nyúljanak ládáikba, és áldozzanak jövedelmeikből, adjanak az egyházak is. Zrínyi az adóra mutatott – állapította meg már Eötvös József, történetírásunkban mégis mind ez ideig megoszlanak a vélemények a Török Áfium államelméleti alapjairól.

Vörös Károly

Az értelmiség

1841-ben Széchenyi A kelet népében arról írt, hogy „annyi sokat tanult és mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember”[1] él Magyarországon. Ezzel összefüggésben keveredett vitába Kossuthtal, Vörösmartyval, Eötvössel a népoktatás kiterjesztésének szükségességéről. Eltérő következtetéseik ellenére a tény kétségtelen: „minden hivatal, minden helyzet [állás –V. K.] évekig várakozó, ingyen szolgáló, didergő s koplaló, a munkás napszámos sorsát irigylő gyakornokok- és aspiránsokkal van tele, … egy tömeg iskolavégzett ember … nem találva munkát, nem tudva hová hajtsa fejét, hol fog találni holnap eledelt, kóborog szerte az utcákon” – panaszkodik 1843-ban a Pesti Hírlap cikkírója.[2]

Gergely András

Az országgyűlés küszöbén

Ekkor kapcsolódott be a politikába az Erdélyben már korábban aktív Teleki László gróf és Eötvös József báró.

Vörös Károly

Az új program és Széchenyi

Eötvös (akit Széchenyi különben is bizalmatlanul szemlélt), Vörösmarty, nevesebb és névtelen kisemberek, végül maga a nagy taktikai ügyességgel védekező Kossuth és – akitől Széchenyi talán legkevésbé várta – Deák, majd Wesselényi is: mind a Pesti Hírlap modorát védelmezték, sőt – s éppen Deák megfogalmazásában – azzal vádolták Széchenyit, hogy a modort kárhoztatva szinte igazolja a kormánynak a sajtó- és szólásszabadság megfojtására tett korábbi terrorisztikus lépéseit.

A büntetőjogi reform

Ezek közül az anyagi jogot megállapító albizottság munkáját Deák irányította (miután a bizottság ügyes szétbontásával sikerült ide összegyűjtenie a részt vevő összes jelentős ellenzéki szakembert: Bezerédjt, Eötvöst, Klauzált, Pulszkyt, a főrendek közül báró Wenckheim Bélát); a másik az eljárási joggal foglalkozott.

A centralisták

E csoport tagjai fiatalok, s többségükben jól szituált, de legalábbis anyagilag független értelmiségiek. Főnemes (báró Eötvös József), köznemesek (Szalay László, Csengery Antal, Lukács Móric), polgárok (Trefort Ágoston) egyaránt megtalálhatók közöttük. Az előttük járó reformnemzedéktől eltérően őket jóformán mi sem fűzi a vármegyéhez, a nemesi politika hagyományos kereteihez: városlakók és világlátott emberek. Többen közülük nagy utazásokat tettek Nyugat-Európában (Trefort Londontól Szentpétervárig ismeri Európát) és utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló hazai rend. tarthatatlanságát érzik meg, hanem azt is meglátják, hogy a kiút nemcsak a vármegye nemesi osztálytartalmának polgárira cserélésén át, hanem az intézmények teljesen új, polgári rendszerének megteremtésével is, sőt valójában csakis így lehetséges. Ezért az 1840-es évek elejétől e megoldás hirdetéséhez kezdenek: ki-ki saját érdeklődési körének megfelelően. Szalayt a jogi felépítmény s a közigazgatás polgárosítása érdekli. Láttuk rendkívül jelentős szerepét a büntetőtörvény tervezetének következetesen polgári igényű kialakításában; ugyanő az országgyűlésen Korpona város képviseletében a feudális városi belszerkezet valódi polgárivá történő átalakításáról, s a polgárság szerepéről tart nagy hatású beszédet, kifejtve a polgári átalakulás szinte teljes programját. Trefortot gazdasági és pénzügyi kérdések foglalkoztatják: ő nem olyan mély gondolkodó, mint Szalay, de ezt pótolja nagy nyelvismerete, széles körű olvasottsága, tájékozottsága s képessége az olvasottak jó referálására. Ö jellemzi először szakszerűen a tőkés gazdaságot a magyar olvasónak; 1841-ben a nemzeti gazdaság rendszeréről elmélkedve a merkantilizmus, a fiziokratizmus és a szabad kereskedelmi rendszer után már a kor szocializmusát is ismerteti. 1842-ben a bankügyről értekezik, a gazdasági válságokról, de állást foglal az örökváltság és az ősiség eltörlése mellett is. Lukács Móric a nyugat-európai társadalmi áramlatok, új eszmék, irányzatok jó érzékű ismertetője: így kerít sort 1842—ben a nyugat-európai utópista szocialista eszmék akadémiai bemutatására, Saint Simon, Fourier, Owen tanításait és kísérleteit ismertetve, s utalva ennek kapcsán a munkásosztály pauperizálódására; 1847-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy a termelők, a munkások milyen aránytalanul csekély mértékben részesednek a megtermelt javakból. Csengeryt, aki a legfiatalabb, maga a közigazgatás foglalkoztatja: a polgári típusú községi önkormányzatot ismerteti, melybe a nemességnek is belé kell olvadnia. Végül Eötvös – valamennyiük közül a legszélesebb látókörű és legnyitottabb elme – mindezt irodalmi formában is kifejezi: A karthausiban még reménykedve a polgári világ már kíméletlenül ábrázolt hibáinak megjavíthatásában, s már a polgár szemével nézve 1514-et, Dózsa parasztháborúját is, benne láttatva meg a kortársi társadalomban robbanásra váró feszültségeket.

Ez az így formálódó, az átalakulás legpolgáribb programját ösztönösen jó munkamegosztással és igen szakszerű megalapozással hirdető csoport (melyet éppen ezért minden oldalról erős gyanakvás és még erősebb értetlenség kísér) 1844 nyarán szinte váratlanul kezébe kapja az ország legolvasottabb hírlapját. Landerer ugyanis Kossuth távozása után Szalaynak ajánlja fel a lap szerkesztését, aki azt el is fogadja, s a lapot – természetszerűen – elsősorban saját és elvbarátai eszméinek fórumává teszi. A Pesti Hírlap hasábjai így csakhamar színvonalas és alapos, szakszerű, de absztrakt tudományos értekezésekkel kezdenek megtelni, máris teljesen elütő műfajként Kossuth és köre szenvedélyes és konkrét újságírásától. De az eltérés nem marad csak műfaji szinten.

Annak ugyanis, hogy a lap olvasottsága gyorsan és riasztó mértékben csökkenni kezdett, mégsem csak a műfaji változás volt a magyarázata. Szalayék – mint arra már utaltunk – a hazai állami intézményrendszer teljes és következetes polgárosodását tűzve ki céljukként, szükségképpen ütköztek bele a megyék meglevő széles önkormányzatába, s ennek legkiáltóbb tüneteként az államhatalom központi szerveire az utasításos követküldés vagy az adminisztratív ellenállás révén gyakorolható közvetlen befolyásába. Ha ennek jelentőségét konkrétan, a számukra az abszolutizmus eszközeként nem kevésbé ellenszenves adminisztrátori rendszerrel szembeni harcban nem vitatták is – sőt éppen Eötvös egy Pest megyei beszéde emelte ki elismerően érdemüket –, azt világosan láthatták, hogy ilyen széles, a kormányhatalmat paralizálni képes autonómia, fennmaradása esetén, a polgári államban is sok gondot fog okozni, kivált erősen feudális társadalmi töltése folytán, melyet önmagában a polgári átalakulás nem tudhat felszámolni. Szalayék tehát a polgári átalakulásban a megyék politikai szerepét erőteljesen korlátozni akarták az erős, de alkotmányos, közvetlen népképviseleten alapuló parlament által ellenőrzött központi kormányhatalom javára. Ez a tulajdonképpen nagyon is radikalis törekvés (melynek félig-meddig megrovó hangsúlyú „centralista” elnevezésüket is köszönhették) európai polgári mintáját a keményen centralizált francia államszervezetben találta meg (jellemzően mellőzve a konzervatívok által – igaz, rosszhiszeműen – oly sokszor emlegetett angol önkormányzati mintát), így természetesen éles visszautasításra talált a megyét (s éppen az ellenzéki orgánum jellegét továbbra is hangoztató Pesti Hírlapban) bíráló cikkek által. magát hátbatámadottnak érző reformellenzék körében. Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről. A centralizáció fenntartása, sőt erősítésének propagálása azonban programjukban alkalmas volt arra, hogy a széles és képzetlen nemesi tömegek előtt az egész reformpolitika őszinteségét megkérdőjelezze. Ehhez hozzájárult az is, hogy a centralisták programja nem érintette az országnak a birodalom egészéhez fűződő kapcsolatait; ők a polgári átalakulást a fennálló viszony keretein belül is elképzelhetőnek tartották, sőt Trefort a Védegylettel sem értett egyet, és a vámvonal eltörlésének volt a híve. Mindez együtt e csoporttal szemben az ellenzék részéről határozott fellépést követelt. Ezzel el is érték, hogy 1845 végével Szalayt Csengery váltotta fel a szerkesztői székben, a lap iránya visszaállt a Kossuth által megadottra, s a centralista csoport bejelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek hangoztatásától. Eötvös azonban, akit szinte rá kellett szorítani a megye elleni támadások abbahagyására, 1845-ben még megjelentette A falu jegyzőjét, a legkeserűbb vádiratot a megyei rendszer ellen. Azzal a Kossuthtól eltanult taktikával, melynek túlzásai nem is a rendszer teremtette tényleges helyzetet, hanem inkább a rendszer által adott lehetőségeket ábrázolják, így még lázítóbb hatást érve el.

A centralisták önálló politikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevékenységük bevitte a köztudatba (s ennek során tisztázta is) a polgári parlamentarizmus intézményeinek fogalmait: a felelős kormányt és a népképviseleti országgyűlést. Ezek nem voltak már korábban sem egészen ismeretlen fogalmak; a népképviselet követelése a szatmári pontok között is szerepelt (éppen Kossuth 1843-ban több cikkben is tárgyalta szükségességét), de tartalmuk, jelentésük, létesítésük és főleg működésük mikéntje nem volt világosan tisztázva. Ezt végezték el és tették ismertté a centralisták, nagyban elősegítve ezzel a polgári átalakulás majdani konkrét programjának kidolgozását: annak egy igen jelentős, talán a legsajátlagosabban politikai része vált így egyértelművé, világossá. Pest megye és nyomában más megyék erre támaszkodva bízhatták meg az országgyűlés előkészítését végző bizottságot a népképviselet bevezetésével kapcsolatos teendők kidolgozásával. Az udvar, melyet a centralisták megyeellenessége és a nemzeti önállóság kérdésében közömbösnek tűnő magatartása egy ideig abban a reményben ringatott, hogy általuk legalábbis megbonthatja az ellenzék egységét, ismét csalódni kényszerült. Átmeneti zavarok és félreértések után világossá vált: a centralistak érvelése is csak a változás elkerülhetetlenségét erősítette. „Hazánkban … minden javítás kivihetetlen, mely nem gyökeres” – írja Eötvös 1846-ban.[3] Olyan igény ez, mely választ már nem a kormánytól vár.

A reformellenzék egysége felé

Ilyen problémaként pedig legkézenfekvőbb módon ismét csak az adómentességnek, a nemesség e fundamentális előjogának megszüntetése és a közteherviselés bevezetése kínálkozott, melynek hatását a legszélesebb polgári, kispolgári és paraszti tömegek közvetlenül is értékelni tudják, emellett általa (a nagybirtokosok földjeinek megadóztatásával) az állam bevételei is növekednének, s mely végül is maga után vonná minden intézményes rendi különbség megszűnését, indokolatlanná téve azokat. Így az országgyűlés lezárultával az ellenzék több tagja, tüntetésképpen a közteherviselés minden formájának megbuktatása ellen, elvállalta az adó fizetését személye és birtokai után. Bezerédj kezdte Tolnában, majd Pest megyében Rosty Albert, Eötvös apósa; Zalában mintegy 200, Csongrádban 60 nemes követte példájukat; de találkozunk önként adózókkal Sárosban, Hontban, Szatmárban is. (Igaz, az adózás e gesztusát elősegítette a fizetendő, a megye összadójához viszonyítva, annak kulcsával kiszámított összeg többnyire alacsony volta: a jómódú Bezerédj összesen 300, Kossuthtinnyei kicsiny birtoka után – 20 forint adót kellett, [hogy vállaljon.)

A realizmus felé

A regényírás központjában Eötvös – immár a kritikai realizmus jegyében írott – nagy regényei, mindenekelőtt a szatírát a keserű indulat legmagasabb hőfokán, túlzásoktól sem visszariadva alkalmazó A falu jegyzője és a Dózsa korát idéző – a történelmi kulisszák között azonban már saját korának jobbágyviszonyait is bíráló – Magyarország 1514-ben állnak.

Spira György

Az udvar első támadó próbálkozása

Ezeket a kívánságokat tehát már a liberális vezetők is teljesíthetőeknek ítélték, úgy hogy a sietve Pestre utazó Eötvös József báró, akit Batthyány vallás- és közoktatásügyi miniszterré szemelt volt ki, 31-én este már nemcsak az udvar újólagos meghátrálásáról tájékoztathatta a főváros lakóit, hanem egyben arról is, hogy a leendő kormány tagjai többé nem látnak okot az elmúlt napok pesti mozgalmainak netaláni továbbfolytatására.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

Eötvös személyében bekerült azután a kormányba a volt nemesi ellenzék kicsiny, de ugyancsak nagy tekintéllyel rendelkező centralista csoportjának legfőbb hangadója is, aki egyben – akár maga Batthyány – az eddigi főrendi ellenzéket is hivatva volt képviselni a kormányon belül.

A munkához látó kormány

Majd mikor nyilvánvalóvá lett, hogy a márciusi fordulatot a parasztság is csupán első lelkesedésében fogadta egyértelmű elégedettséggel s apránkint fogyni kezd azoknak a parasztoknak a száma, akik hajlandóak beérni az úrbéres szolgáltatások meg a papi tized eltörlésével, akkor Deák is hozzálátott egy a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó törvénytervezet kidolgozásához. Eötvös pedig ezzel egyidejűleg tető alá hozott egy az elemi oktatás rendszerének gyökeres megújítására szolgáló törvényjavaslatot.

Augusztus havának fejleményei

A katonaállítási javaslat vitájának elhalasztása után a képviselőház Eötvösnek az elemi oktatás megreformálása érdekében kidolgozott törvénytervezetét tűzte napirendjére. A javaslatban az állott, hogy be kell vezetni az általános tankötelezettséget (fiúkra vonatkozólag 12, leányokra nézve 10 éves korig), s az elemi oktatást ingyenessé kell tenni, továbbá ki kell mondani hogy „a vallásos oktatást a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől [azaz az állami iskolák keretein kívül] veendik”.[4] És a képviselőház az előterjesztést (kisebb – a klérus megnyugtatásara szolgáló – módosításokkal) el is fogadta.

A törvényjavaslatból azonban mégsem lett törvény. A felsőház ugyanis, mivel a tervezet életbe léptetése – az eszközölt módosítások ellenére is – számottevően korlátozta volna az egyháznak a népoktatás menetébe való beleszólását, a javaslatot augusztus 25-én egyszerűen levette napirendjéről, s ebbe végül a kormány is szó nélkül beletörődött, nehogy ürügyet teremtsen a vallásos tömegeknek a forradalom ellen uszítására.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Batthyány pedig – miután a bizalomnyilvánításhoz most már a ház egésze csatlakozott – végül is engedett, s másnap már meg is nevezte miniszterjelöltjeit, akiknek az együttesében első kormányának tagjai közül mindössze Deák, Eötvös és Mészáros szerepelt továbbra is, új emberekként pedig legfeljebb olyan, a liberális nemesség jobbszárnyához tartozó politikusok kaptak helyet, amilyen például az eddig Deák mellett álladalmi altitkárként szolgáló Ghyczy Kálmán vagy az áprilisban jászkun főkapitánnyá kinevezett Szentkirályi Móric volt, s – a június óta Erdély királyi biztosának tisztét ellátó Vay Miklós báró koronaőr személyében – akadt egy konzervatív miniszterjelölt is.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

Akik tehát azon a nézeten voltak, hogy a békés kiegyenlítés lehetősége Lamberg halálával végképp füstbe ment, a fegyveres ellenállás viszont tökéletesen értelmetlen, az ellenforradalom oldalára átállani azonban ezután sem akartak, azok most siettek hátat fordítani a politikai életnek, s részint – mint például Klauzál – visszahúzódtak vidéki birtokaikra, részint meg – mint például Eötvös – egyenesen külföldre menekültek.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Így történt ez például augusztus elején is, amikor a képviselőház Eötvös oktatásügyi törvényjavaslatával foglalkozott. Ez a javaslat ugyanis azt irányozta elő, hogy ezentúl az elemi iskolák tanítási nyelve mindenütt a helybeli lakosság többségének az anyanyelve legyen, s elfogadása esetén eszerint eleget tett volna a magyarországi nemzetiségi mozgalmak egyik legfőbb egybehangzó követelésének. Csakhogy a képviselők többsége (bár a javaslat azt is előirányozta, hogy ahol a tanítási nyelv a törvény értelmében nem a magyar lesz, ott a magyar nyelvet is rendes tárgyként tanítsák majd) az előterjesztést a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen sérelmesnek találta, s ezért úgy határozott, hogy az anyanyelven való tanulás lehetőségét a javaslatban foglaltaktól eltérően csakis olyan nem magyarok számára kell biztosítani, „kik a magyar nyelvet nem értik”.[5] S ez a határozat törvényerőre nem emelkedett ugyan (mivel a felsőház a törvényjavaslatot végül – mint tudjuk – levette a napirendről), a történteket azonban jóvá már ez sem tette, hiszen a képviselőház többségi állásfoglalása önmagában is képes volt ékesen bizonyítani, hogy az ország nem magyar lakói az országgyűléstől még annyi méltányosságot sem várhatnak, amennyit a kormánytól, s így önmagában is képes volt súlyos csapást mérni a valóságos magyar nemzeti érdekek legfőbbjére (s egyben persze a Magyarországon élő nem magyarok nemzeti érdekeinek legfőbbikére is): a forradalom hadállásainak megerősítéséhez fűződő országos érdekre.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

1848-ban pedig Eötvös József és munkatársai csak az első lépéseket tehették meg az oktatásügy célul tűzött átfogó reformjához vezető úton.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

Dessewffy vezetésével új memorandumot szerkesztettek, amely az 1848 előtti intézmények mellőzését, az ország széttagolását, a németesítést panaszolta, óvatos célzással a súlyos adóterhekre. A szervezett konzervatív csoport tagjai mellett az egyházi és világi arisztokrácia kiemelkedő személyiségeinek soraiból került ki a 131 aláíró többsége, de megszerezték Eötvös József báró, 1848-as miniszter és Ghyczy Kálmán volt igazságügyi államtitkár aláírását is, a lajstrom vége felé pedig – mint a színlapok alján az inasokénak – helyet adtak néhány pesti nagypolgár nevének is.

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Eötvös József, a centralista csoport hajdani vezetője még svájci tartózkodása idején írott nagyszabású elméleti művében (A XIX.. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. I–II. BécsPest, 1851–1854) a nagy francia forradalom óta végbement európai fejlemények felismerni vélt tanulságait összegezte. Illúziónak minősítette a szabadság, egyenlőség és nemzetiség hármas jelszavában foglalt követelmények egyidejű kiteljesítésére irányuló törekvésesek, mert azok az adott társadalmi és államkereteket veszélyeztetve éppen realizálásuk feltételeit fenyegetik megsemmisüléssel. A konfliktus feloldását elméletileg a polgári alkotmányosság olyan, a különböző, sőt ellentétes törekvésű társadalmi és politikai erőket is egyensúlyban tartó rendszerében képzelte el, amely a polgári társadalom funkcionálásához szükséges liberális jogokat úgy és annyira biztosítja, hogy egyidejűleg képes legyen a demokratikus erők uralomrajutásának megakadályozására. A liberális államberendezkedés ellenmondásait teoretikusan sok vonatkozásban reálisan felismerő Eötvös, amikor a Habsburg-hatalmat akarta az általa követendőnek ítélt irányba fordítani, nem számolt a birodalombeli tényleges valósággal. Egyfelől a már hatalomra jutott nyugat-európai, pozícióit őrző polgárság problémáinak megoldási módjait kínálta fel annak a birodalombeli társadalomnak, amelyben a polgárság még vezető szerephez sem jutott. Másfelől alkotmányosságot javasolt az attól a birodalom egységét és saját uralmi helyzetét féltő Habsburg-hatalomnak. Elméleti tanulmányainak folytatásával egyidejűleg, 1850-ben Lipcsében német nyelvű politikai röpiratot tett közzé A nemzetiségek jogegyenlősítéséről Ausztriában címmel. Az akkor még nem hatálytalanított olmützi alkotmány javított kiadását ajánlotta a birodalom újjászervezésének alapjául. Olyan államberendezkedés kialakítását javasolta, amely egyensúlyt teremt a birodalmi centralizáció és a tartományok önkormányzata között. Szembefordult a jogeljátszás elméletével, de a nemzeti önrendelkezési törekvéseket – a magyart is beleértve – alárendelni kívánta a birodalmi egység érdekeinek. A névtelenül kiadott röpirat, amelynek szerzője nem maradt ismeretlen, közfeltűnést keltett. Fejtegetései azonban nem bizonyultak eléggé meggyőzőeknek, még kevésbé népszerűeknek. Állásfoglalása az alkotmányos birodalom egységének koncepciója mellett, amit – a tartományi önkormányzat biztosításának indokoltságát erőteljesebben hangoztatva – fenntartott az 1859-ben megjelent Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című, ugyancsak német nyelvű röpiratában is, egyik tényezője lett Eötvös hazai elszigetelődésének. (Felfogását többek között 1858-ban Mocsáry Lajos Nemzetiség és 1860-ban báró Kemény Gábor Néhány szó br. Eötvös Józsefhez című röpiratában nyíltan is bírálta.) Illúziónak bizonyult Eötvösnek az a reménye is, hogy érvei meggyőzik Bécset az alkotmányos államberendezkedés megújításának indokoltságáról, pedig ilyen irányú javaslataival – mint azt 1859-ben kiadott röpiratában a hatalmon levők legfőbb félelmét felidézve fogalmazta – „korunk minden államot fenyegető legnagyobb veszélye, egy demokratikus forradalom”[6] megelőzését kívánta szolgálni. Első röpirata megjelenésekor azonban a Habsburg-hatalom már az abszolutizmus kiépítésének útján haladta, a második kiadása idején pedig Ferenc József még görcsösen ragaszkodott a kormányzás önkényuralmi rendszeréhez.

Eötvös röpirataival ellentétben Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró politikai publicisztikája a magánlevelezésekben érzékelhető visszatetszés ellenére igen jelentős és messzesugárzó tudatformáló hatást ért el. Csengery szerkesztette és javarészt Kemény Zsigmonddal megosztva írta azokat a „politicai jellemrajzokat”, amelyek a Magyar szónokok és statusférfiak című gyűjteményben láttak napvilágot 1851-ben magyarul, majd a következő évben németül is. A portrésorozat, amelynek egyik-másik darabja a korai magyar esszéírás formailag legmagasabb szintjét élte el, a reformkor politikai küzdelmeinek átfogó értékelését adta. Korántsem tagadta az átalakulás szükségességét s korántsem élesztett a konzervatívok röpirataihoz hasonlóan restaurációs nosztalgiákat. A közelmúlt reális, illúziókkal leszámoló megítélését hirdetve szerzőik úgy tettek hitet a feudális világ polgárira változtatásának szükségessége mellett, hogy a vele járó megrázkódtatásokat fázósan elhárítva felelőtlenséggel vádolták az átalakulás akadályainak elhárítására vállalkozókat, a feudalizmus tényleges felszámolóit. A tanulmányok egy része „kijózanításra” törekedve úgy bírálta a polgári átalakulás megalapozóit, mint a tragikus kimenetelű fegyveres küzdelem könnyelmű felidézőit. Ugyanakkor a tények önkényes válogatása és kezelése révén történelmi illúziókat ébresztettek Kossuthék hajdani, a reformmozgalom megszervezésében és az antifeudális küzdelem irányításában kudarcot vallott vitapartnerei, sőt – akarva-akaratlan – az átalakulás tényleges ellenfelei iránt is.

A reformkorban a centralistákhoz közeledő, 1849-ben a „békepárti” szervezkedésben vezető szerepet játszó Kemény Zsigmond két, egymáshoz szervesen kapcsolódó röpirata, a Forradalom után (1850) és a Még egy szó a forradalom után (1851) tanúságot tesz arról, hogy szerzőjük, aki nemcsak átvészelte, hanem a maga módján meg is szenvedte a nagy megpróbáltatást, nem hiába bizonyult az egykorú magyar szépirodalomban a lelki folyamatok és dilemmák legnagyobb értőjének. Kemény Zsigmond tényként kívánta elfogadtatni a magyarság állítólagos ösztönös idegenkedését minden forradalmiságtól. Nemcsak a hatalom bosszúállását remélte ilyen módon enyhíteni, hanem szinte tömeglélektani ismeretekre támaszkodó fogásként magát a magyarságot kívánta felmenteni a „bűnrészességtől”, s felszámolni azokat az erkölcsi kötelékeket, amelyek a nemzetet az általa már-már démonizált Kossuthhoz fűzték. Ezért is tette a forradalmi átalakulás és az önvédelmi háború vezetőjét a nemzeti jellemképpel szerinte szöges ellentétbe álló tulajdonságokkal terhelt bűnbakká. A győztesek bosszúszomját írásai aligha enyhítették. Feltételezhető, hogy eredeti céljaival nagyon is ellentétben Kemény előadásában fogódzót találtak azok, akik ítélkezése lélektani hatásába kapaszkodva a vereség nyomán amúgy is jelentkező kiábrándulást a visszahúzó tendenciák iránti illúziók ébresztgetésére kívánták felhasználni. Kemény előadásának másik sarkpontjává azt a megállapítást tette, hogy csak az olyan magyar politika helyes, amely a nemzetközi viszonyok reális mérlegelésén alapszik. Ennek az 1849 tanulságai alapján is olyan indokolt hangsúlyozása nála azonban a fejlődés távlatainak egyoldalú megítélésével párosult. Illúziónak minősítette a független magyar államiság megteremtésének lehetőségét, a Habsburg-birodalom fennmaradását feltétlen realitásnak hirdette, sőt a közös államiság révén a forradalmi „vétkektől” megtisztult magyarság nagyhatalmi akcióképességének ábrándját is felvillantotta. 1851-ben így írt: „A german tartományok által Nyugotra támaszkodva; a kitisztított magyar államiság útján Keletre hatva; az imponáló egység szükséges kellékeivel kültekintélyét föltartva; ben[n] pedig az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn őrizve: – ez ama hivatás, mely mellett még eddig alig sejtett fény és nagyság fog a birodalomra áradni.”[7] Keménynek a Habsburg-birodalmat szinte időtlen politikai realitássá minősítő ítélete ellentétben állt a nemzetközi helyzet mindenkori alakulásának számbavételét hirdető saját álláspontjával is. Túlságosan merev és eleve elutasító volt abban a vonatkozásban, hogy a magyarság a viszonyok változásával kételkedni merjen a birodalom fennmaradásának a feltétlenségében, annak ellenére, hogy az adott körülmények között magatartásától is nagyon függött, meddig és mennyire maradnak változatlanok a birodalom jövőjét meghatározó feltételek. Kemény társadalmi vonatkozásban elhárította a retrográd törekvéseket, de – Eötvöshöz és a volt centralisták csoportjának többségéhez hasonlóan – mellőzte a hajdani reformtábor érdekegyesítő koncepciójának megújítását is, még inkább továbbfejlesztését.

Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

A Kemény Gáborhoz – különösen annak Eötvös Józseffel folytatott polémiája kapcsán – sokban közelítő Mocsáry Lajos 1858-ban kiadott röpiratában, a Nemzetiségben is túllépett az osztrák beolvasztó törekvések elleni puszta tiltakozáson, amikor általános érvénnyel így fogalmazott: „a szabadság elérhető mások leigázása és folyton fékentartása nélkül is, sőt egyes nép szabadságának legfőbb garantiája más népek szabadsága – az általános szabadság”. Felszólította a magyarságot: „mondjunk le örökre azon szándékról, hogy nemzetiségünket a többi, honunkban létező nemzetiségek rovására terjesszük”, annál is inkább, hiszen „egy hazának emelkedésén közösen munkálkodhatik több nemzet is”.[8] Viszont alapfeladatnak minősítette Magyarország integritásának helyreállítását, és élesen ellenezte föderalizálásának még a gondolatát is. Mocsáry, aki Kemény Gáborhoz hasonlóan vitába szállt Eötvösnek azzal a felfogásával. hogy a nemzeti érdekeket alá kell rendelni a birodalmi egység követelményeinek, éppen a magyar nemzeti törekvések érvényesítési lehetőségeinek biztosítékait vizsgálva olyan útra lépett, amely fokozatosan vezetett annak felismeréséhez, hogy a nemzetiségeket szövetségesül kell megnyerni.

Kossuth polgári demokratikus átalakulási programja

Ellentétben Eötvössel, aki mindinkább el kívánta határolni a liberalizmust a demokratizmustól, sőt a liberalizmus önkorlátozását hirdette a demokratikus áttörés megakadályozására, Kossuth úgy ítélt, hogy a demokrácia erői éppen azért feltartóztathatatlanok, mert a gazdasági fejlődés hajtja előre őket.

A tudományos intézmények

A Kisfaludy Társaság, amelynek a taglétszáma száműzetés és elhalálozás folytán alig tucatnyira apadt, az 1858-ban megtartott első ülésén kizárólag alapszabályainak módosításával foglalkozhatott. Érdemleges munkáját Eötvös József elnökletével csak 1860 tavaszán kezdhette meg.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki. Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Eötvös még a konzervatívok bécsi sikere előtt németül, majd 1861-ben magyar fordításban is kiadott újabb névtelen röpiratában – Magyarország különállása Németország egységének szempontjából – a Battthyány-kormány hajdani koncepciójának megfelelően immár azt fejtegette, hogy a magyar királyság és az osztrák császárság kapcsolatának perszonális unióra korlátozása a feltétele annak, hogy Habsburg vezetéssel valósulhasson meg a német egység.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A Deák köréhez tartozók közül Eötvös József, Kemény Zsigmond és Lukács Móric pozitív, a korábbi magyarosító törvények revíziójának szükségességét elismerő megnyilatkozásai az utóbbi részéről annak nyílt megvallásával társultak, hogy az engedményekkel „egyfelül a reakció, másfelül a forradalom” ígéreteit kívánják ellensúlyozni.[9]

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

Feltehetően Tiszáék újabb felelősségelhárító manővere folytán, a képviselőházban továbbra is többséget alkotó határozatiak kisebbségbe kerültek az Eötvös József javaslatára alakított nemzetiségi bizottságban. A bizottság többsége az Eötvös által, Deák és Andrássy egyetértésével kidolgozott elvi nyilatkozatában leszögezte, hogy „Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csak is egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”.[10] Ez a felfogás, amely Magyarországon csak egy „politikai nemzetet” ismert el arra hivatkozva, hogy a nemzet olyan történeti úton formálódott politikai közösség, amely különböző nyelvű népeket egyesít, ellentétbe került az együtt élő népek nemzeti kongresszusai által hangsúlyozott azon alaptétellel, hogy „a közös hazát” több „nemzet” lakja.

A nemzetiségi bizottság ugyanakkor leszögezte, hogy „az országban lakó minden népek… a magyar, szláv [értsd: szlovák], román, német, szerb, orosz stb. egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik&rdqup;.[11] Azzal, hogy a bizottság a magyart is mint az egyenjogú nemzetiségek egyikét említette, nyilván jelezni kívánta a hegemonizáló törekvések feladását, de még a nyelvkérdés konkrétumai tekintetében sem vitte át következetesen a gyakorlatba ezt az alapelvet. A bizottság tagjai közül A. Vlad és S. Popovici román képviselők különvéleményükben „a politikai nemzet” fogalmát azzal az értelmezéssel tették magukévá, hogy azon az „egyenjogú nemzetek” együttese értendő, a konkrétumok tekintetében pedig Kossuth alkotmányjavaslatának legfőbb indítványaihoz közeledtek.

A nemzetiségi bizottság legnagyobb politikai mulasztása az volt, hogy az alapelvek kialakítására korlátozódva elhárította az együtt élő nemzetek kívánságainak, még a hivatalosan elébe utalt turócszentmártoni emlékiratnak a megtárgyalását is.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

Apponyiék természetesen messzemenően támaszkodtak az Októberi Diploma konzervatív előmunkálataira, mindenekelőtt gróf Dessewffy Emil tervezeteire. Feltehetően merítettek Eötvös Józsefnek az önkényuralom válsága idején kiadott röpirataiból és Trefort Ágost 1862 nyarán készült munkálatából, amely azonban önálló magyar hadsereg és magyar hadügyminisztérium szervezésének szükségessége mellett érvelt, a „közösnek” tekintett külügy és kereskedelemügy terén intézkedő delegációk számára pedig törvényhozói jogkört kívánt biztosítani.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A magyar és a többi együtt élő nép viszonyának rendezését, sőt abszolutizmusellenes összefogását is a kibontakozás egyik alapkérdésének tekintő Kossuth kemény bírálattal illette a Határozati Pártnak az emigrációval titkos kapcsolatban álló vezetőit, mert beérték az Eötvös vezette nemzetiségi bizottság munkálatával.

A Dunai Szövetség terve

Deák saját körének hallgatást tanácsolt, Eötvös azonban szükségesnek találta, hogy francia levelezőpartnerét, Montalembert-t is tájékoztassa elítélő véleményéről.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Ugyanakkor széles körben újultak fel Eötvös Józsefnek azok a lajtántúli meghallgatásra is szánt érvei, amelyek szerint csak a birodalom alkotmányos átszervezése, s a magyar kérdés egyidejű rendezése teszi lehetővé a Habsburg-hatalom vezető szerepének a biztosítását a német egység megteremtésében. A reménykeltés, hogy Bécsben előbb-utóbb sor kerül ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére, szerephez jutott a kiegyezési törekvések realizálási lehetőségei iránti bizalom élesztésében.

A kiegyezési törekvések erősödtek, de a politikai élet fő erői még várakoztak. A határozatiak vezetői ha valamikor, akkor a titkos szervezetet felszámoló, 1864. tavaszi letartóztatási hullámot követően óvakodtak minden politikai kezdeményezéstől, hiszen tudták, hogy a hatalom a fogságba vetettek vallomásai alapján bármikor lecsaphat rájuk is. Tisza 1864 őszén azt fejtegette ugyan Jókaihoz intézett nyílt levelében, hogy elítéli a politikai tétlenséget, de iránymutatása általánosságokra korlátozódott. Legfőképpen arra ösztökélte a vezetésre hivatottnak ítélt magyar politikai erőket, mindenekelőtt a középbirtokosokat, hogy biztosítsák a „szellemi fensőséget, a vagyont – főleg a hazai földnek birtokát – és a társadalom különböző rétegeinek összesimulását” mint a megmaradás és továbbjutás „sarkföltételeit”.[12] Ha Tisza az alkotmányjogi problémákat kerülte is, sokatmondó volt, hogy a határozati derékhad szócsövének tekintett A Hon 1864 őszén már a legteljesebb természetességgel sorolta a következő országgyűlés legfőbb teendői közé a „a közös ügyek” számbavételét.

Deák Ferenc hosszú időn át várakozást tanácsolt híveinek. Álláspontja nem talált osztatlan helyeslésre a volt felirati táborban sem. Eötvös József, aki ekkortájt felvázolta a birodalom trialista alapon való alkotmányos újjászervezésére irányuló tervét, már 1864 őszén el is szánta magát az önálló kezdeményezésre. Bécsben benyújtott emlékiratában azt javasolta, hogy az ínséggel kapcsolatos teendők megvitatásának szükségességét hozva fel indokul, hívják össze az új országgyűlést, amelyen azután kialakíthatókká válnak a kibontakozás feltételei. Kísérletének kudarca ellenére is helytelenítette Deák „tökéletes tehetetlenségre kárhozódását. ”[13]

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

A kiegyezést nagyon is sürgető Eötvös Deákot következetlennek ítélte, „magáról a programról” pedig az volt a véleménye, hogy „practicus része rendkívül gyenge s nem practicus”.[14] Az 1861. évi országgyűlés nagy tekintélyű elnöke, Ghyczy Kálmán nem minden szemrehányás nélkül írta Deákhoz intézett magánlevelében, hogy „meredek lejtőn indult meg”. S noha az adott viszonyok között „az ország közvéleményét” nehezen megítélhetőnek mondta, figyelmeztette az utolsó országgyűlés jogvédő feliratainak a szerzőjét annak tekintetbevételére, hogy „az 1861-ik esztendei erős elhatározást” meggyengítő „politikai atmosphera az egész országban éppen Pesten a legegészségtelenebb”.[15] Deák fellépését azonban hamarosan követte a Schmerling nevével fémjelzett kísérlet látványos bukása, amit a valóságosnál is nagyobb mértékben az ő érdemének tekintett a kiegyezést szorgalmazó politikai erők egyoldalú befolyásának alávetett közvélemény, s ez jórészt elcsitította a kritikai hangokat.

A birodalmi tanács képviselőháza nemcsak a költségvetési vitában, hanem alkotmányjogi kérdésben is leszavazta Schmerlingéket, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy véget kíván vetni a parancsuralmi kormányzás lehetőségének, és a félalkotmányos szisztémát a birodalmi tanács polgári parlamentáris jogokkal való felruházása révén alkotmányos rendszerré kívánja fejleszteni. A parlamenti kudarcok sorozatát hamarosan személyi változások követték. Június végén sor került Zichy Hermann gróf magyar és Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentésére, illetve Rainer főherceg miniszterelnök távozására és a kulcspozíciót betöltő Schmerling államminiszter lemondására. Magyar kancellárrá 1865. június 26-án a császár Mailáth Györgyöt nevezte ki, akit a konzervatív csoport tagjai közül azért becsült különösképpen, mert az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban szót mert emelni az Októberi Diploma védelmében. Az erdélyi kancellária irányítására gróf Haller Ferenc tábornok kapott megbízást. Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor. Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. [[Richard Belcredi|Belcredi miniszterelnök]] az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyoss ellenállásra fognak találni”.[16]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését. Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

A Belcredi-kormány hivatalba lépésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fordulat keresztülvitelében taktikusan ugyan, de nagyon is messzemenően kívánja érvényesíteni az önkényuralom eszközeit. Míg a Lajtántúlon ez elsősorban a központi parlament feloszlatását jelentette, addig Magyarországon – ahol a korábbi államjogi fejlődés eredményeként minden kibontakozási terv mellőzhetetlen tényezőjévé vált az országgyűlés – mindenekelőtt a politikai megnyilatkozási és szervezkedési lehetőségek szigorú korlátozását.

A kormányzat nem bízott a kiegyezésre ténylegesen törekvő magyar politikai erők önfegyelmében, még kevésbé abban, hogy a politikai szabadságjogok érvényesülésének teljesebbé tétele nem vezetne-e az 1860–61-ben tapasztalt ellenlökés megújulásához. A legfőbb biztosítéknak azt tekintették, hogy a császári csendőralakulatokat nem vonták ki Magyarországról a kiegyezés megkötéséig, s Erdélyből még akkor sem, az itt állomásozó katonai erőkkel pedig a kizárólag és közvetlenül a császárnak alárendelt hadparancsnokságok rendelkeztek; Mailáth Györgynek még azt sem sikerült kivívnia, hogy a rendőrminisztérium ismerje el a magyarországi egyleti ügyekben az udvari kancellária illetékességét. A „sajtóvétségek” dolgában az a Zichy kancellárságának végnapjaiban született rendelkezés maradt hatályban, amelyik az 1852-ben kiadott szigorú önkényuralmi szabályzat érvényesítését írta elő. Az pedig lehetőséget adott minden, „az egységes osztrák birodalmi kapcsolat, az osztrák birodalmi, avagy az országos alkotmányok, az osztrák birodalmi, vagy az országos közigazgatás” elleni felszólalás kemény megtorlására.[17] A katonai bíróságok által sajtóvétség miatt hozott ítéletek következményeitől az elítélteket mentesítették ugyan, de a sajtó nem vált szabaddá. Nem az öncenzúra működött csupán, amelyet még a formálódó Deák-párt egységét a belső polémiától féltő Eötvös is gyakorolt, magánlevelében hangsúlyozva, hogy „lapom kevésbé oppositionalis, mint azt magam is kívánnám”[18] A hatalom is határt szabott az ellenzékiségnek: megakadályozta, hogy nem kívánatos érvek vagy követelések a sajtó útján elterjedve keresztezzék a kiegyezési törekvéseket. 1865 augusztusában a rendőrség azért foglalta le a Törvényszéki Csarnok című, a szélesebb olvasóközönséghez el sem jutó jogi szakfolyóiratot, mert cikket közölt a megyei autonómia helyreállítása érdekében.

A kormányrúdhoz jutott konzervatívok az 1860–61-ben tapasztaltak nyomán kiegyezési törekvéseik érvényesítése szempontjából a legfontosabbnak az önkormányzati testületek politikai működésének megakadályozását tekintették. Alaposan megrostálták, széles körű személycserével céljaik érdekében teljesen megbízhatóvá formálták az anyagi kedvezésekkel is hajlékonnyá tett főispáni kart. Mailáth kancellár 1865. augusztus 26-i utasítása a reformkori hírhedt adminisztrátorokénál is messzebbmenő jogokat biztosított a főispánoknak. A főispán nemcsak a megyei közigazgatás teljhatalmú irányítójává vált, aki a „rend” fenntartása érdekében az illetékes katonai hatóság közbejöttével a fegyveres erőt is igénybe vehette, hanem jogot nyert a megyei tisztviselők fizetésének a szabályozására, sőt állásukból való felfüggesztésükre és helyettesítésükre is, mégpedig teljesen saját belátása szerint. Csupán az első alispánságra javasolt személy megbízásához kellett előzetes kormányszéki jóváhagyás. Mailáth „az országgyűlési tárgyalások mielőbbi nyugalmas megkezdésének” érdekével indokolta[19] azt, hogy a provizórium idején kialakított megyei közigazgatási és igazságszolgáltatási szerkezetet tartották fenn az önkormányzati elemek teljes mellőzésével. Ezzel a céllal állt összhangban az is, hogy a városi törvényhatóságokban a főispánokét megközelítő hatáskörrel rendelkező királyi biztosoknak jogukban állt a külső tanácsok struktúrájának átalakítása, ugyanakkor kötelesek voltak megakadályozni, hogy működésük során bármilyen politikai kérdést akár csak érintsenek is.

A megyei önkormányzat helyreállításának mellőzése különösen nagy felzúdulást keltett, és nem kis zavart támasztott még Deák táborában is. A Pesti Napló csitító cikkei, köztük Lónyay Menyhértnek a kormányzat eljárását mentegető írása sem csillapította a kedélyeket. Csengery Antalnak saját fivére jelezte, hogy nem számíthat képviselővé választására, ha nem határolja el magát a megyei önkormányzaton esett sérelem palástolóitól. Csengery – közismerten Deák bizalmasa – válaszlevelében azzal igyekezett leszerelni az aggályoskodókat, hogy „se arról nincs szó, hogy a megyéktől megváljon a nemzet; se arról, hogy az egyezkedés előtt a törvényes állapot vissza ne állíttassék. Úgy tudom, hogy a kormány a teljes törvényes állapot visszaállítására vállalkozott. Csak e föltétel alatt bírja Deák és pártja támogatását”.[20] A vita amelybe már a főispáni teljhatalom miatti panaszok is belevegyültek, számos olyan elvi állásfoglalást is felszínre hozott, amelyben helyet kaptak az adott sérelmen túlmutató aggodalmak is. Mind Eötvös, mind Tisza hangsúlyozta annak az elengedhetetlen szükségességét, hogy a megújítandó államberendezkedésben a parlamentnek felelős kormány és a helyhatósági, mindenekelőtt a megyei önkormányzat egymást feltételező, sőt kiegyensúlyozó szerephez jusson. Félreérthetetlen volt azonban aggodalmaik különbözősége. Eötvös mindenekelőtt azt kívánta elhárítani, hogy olyan kompromisszum szülessék, amelyben a megyei önkormányzat hívei a konzervatívokkal a felelős parlamentáris kormányzati rendszer rovására alkusznak meg.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

Beustnak Deákkal, még inkább Andrássyval és a vele együtt a kiegyezést sürgető Eötvössel és Lónyayval folytatott tárgyalásain 1867 elején titkos megegyezésre került sor egyes, a tizenötös albizottság munkálatain Bécs által kívánt módosítások keresztülvitelével kapcsolatban. A módosítások többek között gyakorlatilag korlátlanná tették az uralkodó rendelkezését a hadsereggel, s a nemzetközi gazdasági szerződések ügyét is a közös külügyminiszter hatáskörébe utalták. Egyidejűséget állapítottak meg a két dualista partner „önkéntes” vám- és kereskedelmi szerződésének és a közös költségek megosztásának arányát megszabó kötelező kvótamegállapodásoknak a megkötése között. Az eredeti tervezeten a titkos megállapodásban eszközölt módosításokat a korábban jó részük ellen még berzenkedő Deák fogadtatta el a 67-es bizottság többségével az immár egyértelműbben a perszonális unió álláspontjára helyezkedő kisebbséggel szemben.

1867 februárjának elején – miután Belcredit, aki a polgári parlamentáris rendszerre való áttérést a Lajtántúlon ellenezte, Beust váltotta fel a bécsi kormány élén – újabb titkos tárgyalásokon Andrássyék ígéretet tettek arra, hogy a Ferenc József által az 1848-as törvényeken kívánt módosításokat is el fogják fogadtatni az országgyűléssel. Ezek közül a legfontosabb az uralkodó „hadúri” jogainak a miniszteri ellenjegyzéstől való mentesítése és az a kívánság volt, amely az országgyűlésnek az uralkodói feloszlatás elleni biztosítékai gyengítésére irányult. Mindez előfeltétele volt annak, hogy február 17-én sor került – a kormányelnökséget elhárító Deák javaslatának figyelembevételével, s a magyar államférfiak programjával formálisan egyező módon még az 1848-as törvények tényleges revíziója előtt – Andrássy Gyula gróf miniszterelnöki kinevezésére. Az újra magyar kormányt ünneplő közönség a kormányrúdhoz engedés előzetes feltételeit kevéssé ismerte. Azt pedig sohasem tudta meg, hogy a kormányalakítás előtt kicsikart ígéretek alapján Ferenc József az 1867. március 17-i minisztertanáccsal olyan, a dualista korszak egészén át következetesen érvényesített titkos szabályzatot fogadtatott el, amely – túl a kiegyezési törvényekben megállapított felségjogokon – biztosította az uralkodó számára, hogy a magyar kormány minden érdemleges intézkedése az ő előzetes engedélyétől függjön.

1867 tavaszán a korábbi elvi megállapodásoknak megfelelően szövegezett javaslatok megvitatásra az országgyűlés elé kerültek. Deák a „közös ügyi javaslat” általános vitájában összegezte a kiegyezés melletti érveket. Kijelentette, hogy „a nemzet jogainak” fegyverrel történő helyreállítását sem kívánatosnak, sem lehetségesnek nem ítélte. „Bizonytalan eseményektől” várni kedvező fordulatot „helytelen, sőt káros számítás lett volna”. Így „nem vala egyéb hátra”, mint „arra törekedni, hogy meggyőzzük a fejedelmet és az el nem fogult közvéleményt arról, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönnállásának biztosságával is összhangzásba hozható”.[21] A legtöbb gondot arra fordította, hogy bebizonyítsa, Magyarország és a lajtántúli országok között az uralkodó személyének a pragmatica sanctióban megállapított azonosságából a közös ügyek természetszerűleg következnek, s csak előnynek tekinthető, hogy korábbi szabályozatlanságukat pontos szabályozás váltja fel. Kijelentette, hogy a nagyhatalmak közé ékelt Magyarország még Ausztria felbomlása esetén sem állhatna meg önmagában, és a szövetségre lépés más államokkal ugyancsak feltételezne közös ügyeket. Deák nyilvánvaló célzása a Dunai Szövetség tervére vonatkozott, de nem jelentett érdemi választ azokra a fenntartásokra, amelyeket a kiegyezés megkötésének a tartalmára is visszaható módja még – elsősorban naplóinak tanúsága szerint – a kompromisszumot olyannyira szorgalmazó Eötvös Józsefben is keltett, s amelyeknek a képviselőházban a legegyértelműbben Szilády Áron akadémikus, kiskunhalasi református lelkész adott hangot kevéssel Deák nagy beszéde előtt.

Kolossa Tibor

A nemzetiségi kérdés rendezése

A magyar politikai élet liberális vezetői, elsősorban Eötvös és Deák, nem akarták elnyomni a nemzetiségeket, sőt óva intették a magyarságot a többi nemzetiség elnyomásán alapuló, csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható uralom meghonosításától. „A nemzetiségi kérdésnek megoldása… közös érdeke minden nemzetiségeknek, melynél nem egynek suprematiája vagy mesterséges elnyomása, hanem csak az lehet célunk, hogy minden e hazában lakó nemzetiségnek méltányos igényei a lehetőségig kielégíttessenek… Az egyedüli út, mely a nemzetiségi kérdés megoldásához hazánkban nyílik, csak az egyéni szabadság teljes biztosításában kereshető.”[22] Eötvös elgondolása szerint a nemzetiségek a helyhatósági (községi és megyei) autonómia keretei között érvényesíthetik nemzeti nyelvük, kultúrájuk fenntartását és továbbfejlesztését. A magyar politikai vezetőréteg számára azonban – beleértve a legjobbakat is – Magyarország állami egysége egyértelműen és kizárólagosan a magyarság gazdasági, kulturális és főleg politikai vezető szerepét jelentette. Ezért elutasítottak mindennemű föderalizálási törekvést, sőt bármilyen szűkebb körű területi önkormányzatot is. Nem ismerték el a nemzetiségek kollektív jogi személyiségét és ennek jogait. A nemzeti kérdést a liberalizmus szellemében, a polgári szabadságnak és a szabad nyelvhasználatnak nemzetiségi különbségekre való tekintet nélküli biztosítása alapján kívánták rendezni. Liberális szemléletük az ezen túlmenő, kollektív nemzetiségi követelésekben a rendi idők maradványát látta, aminek a Monarchiában volt is némi alapja (a szerbek és a szászok törekvései rendi privilégiumaik és önkormányzati intézményeik fenntartására; a cseh nagybirtokosok államjogi követelései). Nem voltak hajlandók felismerni és elismerni azt, hogy a nemzetté válás folyamata – a rendi keretekből való kiindulás ellenére – a polgári fejlődés szükségszerű velejárója.

A magyar kormány megalakulása után még jóindulatot és türelmet tanúsított a nemzetiségek iránt. Felhatalmazást kért és kapott az országgyűléstől, hogy felfüggessze az 1848:XVI. tc. azon rendelkezését, mely a megyék kizárólagos hivatalos nyelvévé a magyart tette, s megengedte a megyéknek a tanácskozások és a jegyzőkönyvek nemzetiségi nyelveken való vitelét. Az abszolutizmus idején a központi hatóságoknál és a bírói karban magas állásokba jutott nemzetiségi vezetők egy ideig a magyar kormány alatt is állásukban maradtak.

Az országgyűlés nemzetiségi albizottsága 1867 júniusában jelentette, hogy javaslata elkészült. A javaslat egészében véve megismételte az 1861. évi tervezetet, de számos ponton túl is ment rajta, figyelembe vette a nemzetiségek egyes kívánságait. Nem említette a „magyar politikai nemzet” tételét, a nemzetiségek kulturális céljaira államsegélyt ígért. A javaslat tulajdonképpeni szerzője Eötvös József volt, az ő eszméit tükrözte. Szerkezete alulról felfelé épült fel, a községektől a törvényhatóságokon át az országgyűlés nyelvhasználatáig. Az egyes egyén minden fórumon való szabad nyelvhasználatának biztosítása mellett minden igazgatási fokon a többségi elvet alkalmazta. A községek és törvényhatóságok ügykezelési és jegyzőkönyvi nyelvét egyaránt közgyűlésük szavazattöbbsége dönti el, de hatékonyan biztosította a javaslat a 20%-nyi kisebbség nyelvének használatát is. Ezzel lehetővé tette a nemzetiségek legfontosabb kívánságának kielégítését: politikai érvényesülésüket a megyei önkormányzat keretei között. Az országgyűlésen és a központi hatóságoknál, valamint a megyék és a kormányzat érintkezésében a magyar államnyelv kizárólagos használatát írta elő. A javaslat utolsó paragrafusa a nemzetiségek egyenjogúságát az „ország sarkalatos törvényének” nyilvánította.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A kormánypártot támogatták a nemzetiségi területek magyar földbirtokosai, elsősorban az erdélyi képviselők. A párt vezető csoportját az úgynevezett centralisták (Eötvös, Csengery, Trefort, a kiegyezés idején Horvát Boldizsár is) alkották, akik Deák szűkebb munkatársi köréhez tartoztak. Ők voltak a Deák-párt és a kormány legaktívabb tagjai. Publicisztikai írásaik, melyekben liberális eszméiket, a modern polgári államszervezet megvalósítására irányuló törekvéseiket fejtették ki, irányadók voltak a korabeli politikai ideológiában.

A népiskolai törvény. Egyház és állam viszonya.

Eötvös József kultuszminiszter 1868-ban benyújtotta népiskolai törvényjavaslatát, amely kimondotta a tankötelezettséget 6-tól 12, illetve az ismétlőiskolákban 15 éves korig. A törvényjavaslat az 1848. évihez képest szerény és óvatos, de reális volt. A népiskolai hálózatot a fennálló felekezeti iskolákra alapozta, de megnyilvánult benne a felekezet nélküli községi iskolák kiterjesztésére irányuló törekvés is. A katolikus klérus heves kampányt indított a javaslat egyes pontjai ellen, s ebben támogatták a protestánsok és a nemzetiségi egyházak is. Végül is a képviselőházban törölték Eötvös javaslatából a törvény előírásainak meg nem felelő felekezeti iskolák bezárásáról és az óvodákról szóló részt.

A népiskolai törvény (1868:XXXVIII. tc.) módosított formájában is jelentős kulturális vívmány volt. Állami felügyelet alá helyezte az iskolákat, létrehozta a tanfelügyelői szervezetet, a tanítói állást képesítéshez kötötte, elrendelte állami tanítóképzők felállítását, s előírta a kötelező tantárgyakat. Kimondotta, hogy „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást”, és mindenütt olyan tanítót alkalmazzanak, aki „a községben divatozó nyelveken tanítani képes”.[23] A felső népiskolákban, a polgári iskolákban és a tanítóképzőkben a törvény elrendelte a magyar nyelv tantárgyként való tanítását, az elemi népiskolák esetében azonban ezt nem írta elő – még az állami iskolákban sem. A törvény közös iskolák felállítását rendelte el ott, ahol nincs felekezeti iskola, vagy ahol 30 olyan tanköteles van, aki más felekezethez tartozik, mint amely az iskolát fenntartja.

Eötvös 1870-ben kiadott jelentése lesújtó képet festett a népiskolai oktatás állapotáról. A tanköteleseknek csak a fele járt iskolába, télen csak a harmada. Sok községben egyáltalán nem volt iskola; a meglevő tantermek csak a tankötelesek 60%-át tudták befogadni. A tanítók jelentős része nem felelt meg a követelményeknek. Ilyen állapotokból kiindulva a népiskolai törvény az iskolakötelezettség fokozatos érvényesítésével, az oktatás színvonalának emelésével, az iskolák, a tantermek és a szakképzett tanítók számának lassú, de folyamatos növelésével néhány évtized alatt jelentős haladást ért el az analfabétizmus csökkentése, a nép kulturális színvonalának emelése terén.

A polgári átalakulás, a liberális eszmék egyik fontos követelménye volt a feudalizmus idején összefonódott katolikus egyház és állam szétválasztása, a polgárok vallási szabadságának és egyenjogúságának biztosítása.

A kiegyezési tárgyalások idején a katolikus püspöki kart aggodalommal töltötte el az a tény, hogy a katolikus egyházi és iskolai ügyekben a végrehajtó hatalom a királytól, illetve a csak neki felelős központi kormányszervektől a liberális szellemű magyar kormány kezébe kerül, s az uralkodó a főkegyúri jogot – azaz a katolikus főpapok kinevezésével kapcsolatos jogait – ezentúl csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenőrzése mellett gyakorolhatja.

Az uralkodó 1867 januárjában, a magyar kormány hivatalba lépése előtt, annak megkérdezése nélkül, saját jelöltjét, Simor János győri püspököt nevezte ki hercegprímássá. Simor az 1850-es években a bécsi vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosa volt, s szerepet játszott az 1855. évi konkordátum létrejöttében is. Prímási székének elfoglalása után a katolikus egyház feudalizmusból örökölt gazdasági, kulturális és politikai hatalmának csorbítatlan fenntartásáért lépett síkra. Az uralkodóhoz intézett emlékiratában állást foglalt a kultuszminiszternek a katolikus egyházi és iskolaügyekbe való beleszólása ellen, és a konkordátum törvénybe iktatását kívánta. Az abszolutizmus idején, alkotmányellenes módon létrejött konkordátumot azonban a magyar kormány hivatalba lépésekor Magyarországra nézve érvénytelennek nyilvánította, s becikkelyezését, illetve végrehajtását sem maga az uralkodó, sem a püspökök többsége nem tartotta kivihetőnek. 1870-ben az osztrák kormány is felmondta a konkordátumot.

A magyar kormány nem akart ujjat húzni az udvar és az arisztokrácia által támogatott nagy hatalmú főpapsággal, annál kevésbé, mert a katolikus klérust a liberális egyházpolitikai reformokkal szembeni ellenállásban a többi vallásfelekezetek vezetői is támogatták. Ezért a kormány vallásügyi reformjai óvatosak, korlátozottak voltak. Törvénybe iktatták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát (1867:XVII. tc.), de a teljes vallási egyenjogúságot, a szabad áttérést és összeházasodást – az 1849. évi rendezéstől eltérően – csak az úgynevezett bevett keresztény vallásfelekezetek viszonylatában fogadták el (1868:LIII. tc.). A házasságkötést és bontást továbbra is az egyházi hatóságok kezében hagyták.

A katolikus egyház és az állam viszonyát Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a katolikus autonómia létrehozása, útján kívánta rendezni.

A protestáns és a görögkeleti egyházak – bár a feudális korban a katolikus egyházzal szemben hátrányos közjogi helyzetben voltak – az 1790–91. évi törvényekben is megerősített önkormányzattal rendelkeztek: vagyonukat és iskoláikat maguk kezelték, s maguk választották egyházi vezetőiket, valamint az önkormányzati képviseleti szervek tagjait – természetesen a király legfőbb felügyeleti joga mellett. A katolikus egyház viszont – éppen a feudális korban élvezett kiváltságos közjogi állása és az állammal való összefonódása következtében – nem rendelkezett ilyen önkormányzattal: a katolikus alapok, alapítványok kezelésébe, az iskolák ügyeibe és a főpapok kinevezésébe döntő beleszólása volt az uralkodónak, illetve a tőle függő központi kormányszékeknek, s ezek hatásköre 1867-ben a magyar kormányra, illetve a vallás- és közoktatásügyi miniszterre szállott át. A katolikus klérus már 1848-ban lépéseket tett a többi bevett vallásfelekezetekéhez hasonló autonómia engedélyezése érdekében, s 1849-ben Horváth Mihály kultuszminiszter tervbe is vette ennek megvalósítását, a gyakorlati kivitelt azonban az események alakulása megakadályozta. Eötvös József 1867 nyarán levelet intézett Simor hercegprímáshoz, ebben körvonalazta a katolikus autonómiával kapcsolatos elképzeléseit, s kérte, hogy a püspöki kar is tegye meg a szükséges lépéseket az autonómia létrehozása érdekében. Elgondolása szerint az egyház vagyoni és iskolai ügyeinek irányítását különböző szintű – egyházközségi, esperességi, egyházmegyei és országos ”. választott önkormányzati testületek vettek volna a kezükbe, s e testületek kétharmad részét világi hívők választották volna. Eötvös magáévá tette a korabeli francia liberális katolikus ideológusok eszméjét: szabad egyházat szabad államban. A 19. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra című nagy művében kifejtett liberális államelmélete fontos szerepet szánt a helyi és társadalmi önkormányzati testületeknek, köztük az egyházak önkormányzatának az államhatalom egyeduralmának ellensúlyozásában a polgárok egyéni szabadságának védelme érdekében.

A katolikus autonómiát előkészítő értekezleteken aktívan részt vett több vezető katolikus liberális politikus – köztük Deák Ferenc – is. A kibontakozó vitában az alsópapság képviselőinek többsége által is támogatott liberálisok az autonómia ügyeiben a világi hívők túlsúlyának biztosításáért küzdöttek a főpapság ama törekvése ellen, hogy a hierarchia számára tartsa fenn a döntő szót, és a világiak befolyását a minimumra korlátozza Az 1870–71-ben tartott katolikus autonómia-kongresszus végül is kompromisszumos jellegű szervezeti szabályzatot fogadott el: e szerint a közvetett úton választandó önkormányzati képviseleti testületek kétharmadát világiak választanák (de természetesen választhatnak papokat is) s az önkormányzat hatásköre az alapok és az iskolák ügyeire korlátozódna. Az autonómia szervezetét felterjesztették az uralkodóhoz, az leküldte a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, akinek íróasztalából az irat azután többé nem is került elő; a katolikus autonómia nem valósult meg.

A liberálisok csalódtak abban a reményükben, hogy a világiak választási túlsúlya a katolikus egyház belső életének liberális szellemű átalakulásához vezethet. A papság befolyása a hívekre igen nagy volt, a kongresszusra többségben plébánosokat és kegyurakat választottak, akik mindenben a főpapság utasításait követték. Ilyen körülmények között a kormány nem akart lemondani a hatalmas egyházi vagyon, valamint az alsó fokú népoktatás és a középfokú oktatás nagy részét ellátó egyházi iskolák ügyeibe, az egyházi javadalmak betöltésébe való beleszólás jogáról. A felső klérus sem lelkesedett az autonómia megvalósításáért, mert sokallta a világiak szerepét, és félt ennek esetleges későbbi következményeitől. Így mindkét fél inkább veszni hagyta az autonómia ügyét.

Hasonlóképpen eredménytelen maradt a századfordulón megtartott második katolikus autonómia-kongresszus is. Az ország lakosságának 58%-át hívei közé számláló katolikus egyház tehát nem jutott a többi egyházéhoz hasonló, a világiaknak is beleszólási jogot biztosító önkormányzathoz, hanem továbbra is fennmaradt szoros egybekapcsoltsága az államhatalommal. Ennek megnyilvánulása volt, hogy a vallás— és közoktatásügyi miniszter a dualizmus egész időszakában csak katolikus vallású lehetett, s a minisztérium vallási ügyekkel foglalkozó I. ügyosztályának élén mindig katolikus papi személy állott, akit a hercegprímás megkérdezése után neveztek ki.

A kormány és a katolikus klérus viszonya 1870-ben, az I. vatikáni zsinat idején kiéleződött. A zsinaton a pápa dogmaként – vagyis minden hívőre kötelező érvényű hittételként – kívánta kimondatni a pápai tanítóhivatal „csalatkozhatatlanságát„ hit és erkölcs kérdéseiben. Ez a világ liberális közvéleményében viharos nemtetszést váltott ki. A magyar kormány is aggodalommal tekintett a zsinat elé, attól tartván, hogy határozatai a hívő állampolgárokat szembe fogják állítani az állam törvényeivel. Figyelmeztette tehát a zsinaton tartózkodó magyar püspököket, hogy közjogi helyzetükre és a hatalmas egyházi javakra való tekintettel nem tűrheti, hogy a pápa kívánságának engedjenek. A zsinaton a német és az osztrák püspökök zöme mellett a magyar püspökök is a pápai tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetése ellen foglaltak állást. A zsinat – elsősorban olasz és spanyol püspökökből álló – többsége azonban megszavazta a dogmát. A magyar püspökök nem akartak sem a kormánnyal, sem a pápával szembe kerülni, ezért – a zsinati ellenzék többi tagjával együtt – a végső nyilvános szavazás előtt elhagyták Rómát. A kormány megtiltotta a zsinati határozatok kihirdetését, s ennek megakadályozása érdekében felújította az úgynevezett királyi tetszvényjogot (ius placeti vagy placetum regium), amely a középkorban kialakult gyakorlat szerint azt jelentette, hogy a zsinati és a pápai határozatokat és rendeleteket csak az uralkodó jóváhagyása után lehetett kihirdetni. A püspökök azonban a kormány tilalma ellenére egymás után kihirdették a vatikáni zsinat határozatait. A kormány ezért két püspököt „dorgálásban” részesített, majd az egész ügy elaludt.

A többi bevett vallásfelekezet – mint mondottuk – már 1848 előtt is önkormányzattal rendelkezett: maga kezelte vagyonát, intézte iskolai ügyeit, s választotta egyházi vezetőit. A szerb és a román görögkeleti egyházak önkormányzatát a kiegyezés után külön törvényben is biztosították (1868:IX. tc.). Egyházi alapítványi és iskolai ügyeik rendezésére egyházi kongresszusokat tarthattak, azokon szabályrendeleteket alkothattak, képviseleti szerveket választhattak, amelyek kétharmad részben világi, egyharmad részben egyházi személyekből állottak. A protestánsok az önkényuralom idején megvédték egyházi önkormányzatukat a központosító kormány támadásával szemben, de az önkormányzat korszerű, országos szintű szervezetének kiépítésére csak a kiegyezés utáni évtizedekben került sor. Autonómiájuk addig ugyanis lényegében véve egyházkerületi szintű volt, nem volt országos érvényű egységes egyházi alkotmányuk, sem olyan megfelelő hatáskörrel rendelkező országos irányító és képviseleti szervük, amely a kormánnyal egyházpolitikai ügyekben tárgyalhatott volna. A kálvinisták az 1881. évi debreceni zsinaton alkották meg új, korszerű egyházi szervezetüket és alkotmányukat, s az addig használt „helvét hitvallású evangélikus egyház” helyett akkor vették fel az „evangélium szerint reformált egyház” hivatalos elnevezést. A lutheránusok országos zsinata csak 1891 végén ült össze, hogy kidolgozza az „ágostai hitvallású evangélikus egyház” új, országos szervezetét és alkotmányát.

Az Andrássy-kormány jelentős polgári reformokkal korszerűsítette a magyar állam- és jogrendszert. Reformjai azonban elmaradtak az azonos tárgyban intézkedő 1848–49-es törvényektől, még inkább azok haladó, demokratikus tendenciájától. A kiegyezés után polgári államszervezet jött létre, de oly módon, hogy a feudalizmus korából átmentett hatalmi viszonyok telítődtek új, polgári tartalommal.

A határozottabb liberális reformok elsőrendű akadálya az uralkodó és a főrendiházban képviselt konzervatív arisztokrácia volt. A reformpolitika felemás, abszolutista és feudális maradványokat fenntartó, a polgári szabadságjogokat szűkre szabó megvalósításának döntő oka az volt, hogy a kiegyezés fordulópontot jelentett a magyar nemesi liberalizmus történetében. A középnemesség ismét az államhatalom birtokába jutott, de nem forradalmi úton, mint 1848-ban, hanem az abszolutizmussal és a konzervatív arisztokráciával kötött kompromisszum árán. A középnemesség zömének liberális világnézete és politikai magatartása rövid idő alatt minőségileg megváltozott: a korábbi harcos, ellenzéki liberalizmust felváltotta a liberális eszméknek a hatalmi pozíciók megszilárdítása szempontjából való megítélése és korlátok közé szorítása. A nemesi középosztály előbbre valónak tartotta nemzeti és osztályuralma biztosítását, mint a polgári átalakulás következetes végrehajtását. Ennek során az uralmát biztosító kompromisszumban szövetségesként elfogadott antiliberális, konzervatív erőket is tekintetbe kellett vennie. Ezért az Andrássy-kormány nem valósította meg következetesen a Deák-párt liberális programját sem. A kiegyezés utáni évek parlamentjében csak a 48-as part egyes képviselői hangoztattak demokratikus eszméket.

Deák és köre a liberalizmus őszinte hívei voltak, de egyes esetekben kénytelenek voltak engedni a többség nyomásának; más esetekben le kellett mondaniuk régi meggyőződésükről a politikai viszonyok kényszerhelyzete folytán. A kiegyezés utáni években nagy tekintélyüket haladó irányban igyekeztek érvényesíteni, de lassanként kidőltek a sorból. Eötvös 1871-ben meghalt, Horvát Boldizsár a haladó reformjavaslatait érő egyre erősebb támadások miatt lemondott.

Katus László

Gazdaságpolitika

1867-ben – Eötvös József elnökletével – újjáalakult a reformkorban létesült, majd 1850-ben feloszlatott Országos Iparegyesület, amely agilis titkára, majd igazgatója, Mudrony Soma irányításával élénk felvilágosító és mozgósító tevékenységet fejtett ki az iparosodás feltételeinek létrehozása és a hatékony iparpolitika érdekében.

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

A nemzetiségi kérdésben vallott magyar liberális álláspontot az 1860-as években egy sor röpirat és újságcikk igyekezett megfogalmazni, legrészletesebben és legklasszikusabb formában azonban Eötvös József és Mocsáry Lajos írásai fejtették ki.

Eötvös József – 1865-ben kiadott A nemzetiségi kérdés című könyvében, valamint 1866-ban készült részletes naplójegyzeteiben – hangsúlyozza, hogy a Kárpát-medencében élő kis népek csak úgy őrizhetik meg szabadságukat és nemzeti létüket, ha egy nagy és szilárd államban egyesülnek, ezért a közös haza fennállása és egysége mindnyájuk érdeke. Magyarország azonban nem lehet nemzeti állammá, mert a nem magyar népek már öntudatra ébredtek, s nem olvaszthatók össze egyetlen nemzetté. Eötvös elutasítja az új Magyarország állami életének olyan berendezését, „melynél kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit nem elégítjük ki”. Meggyőződése, hogy „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen esek úgy tekintethetik megoldottnak, ha annak megoldása… a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyiránt eleget tesz”. Éppen ezért &bdqzo;nemzetiségi viszályaink békés megoldása csak azon ellentét kiegyenlítésétől függ, mely az ország egységének feltételei s az egyes nemzetiségek követelései között létezik”.[24] A magyar nemzetnek tehát nem érdeke a nem magyar népek elnyomása, „sőt érdekünkben fekszik, hogy ezen nemzetiségek saját körükben a lehetőségig kifejlődve mennél inkább egyéniségeknek érzetéhez jussanak”, mert „az, ami ezen államot öszvetartja, nem egy nemzetiségnek uralma, hanem csak a közös szabadság lehet”.[25]

Ami a sok nemzet együttélésének tényleges megvalósítását illeti, Eötvös a föderációt elvileg ideális megoldásnak tartja ugyan, de Magyarországon nem véli gyakorlatilag megvalósíthatónak „miután hazánkban… hat nemzetiség annyira vegyesen fordul elő, hogy az egyes nemzetiségeknek határait kijelölni lehetetlen”.[26] Ha a területi önkormányzatot – gyakorlati nehézségek miatt – nem is tartja megvalósíthatónak, azt elismeri, hogy a nem magyar népek joggal kívánják, hogy „saját nemzetiségök mindenki által tiszteltessék, s nemzeti erkölcseik és szokásaik követésében senki által ne zavartassanak; hogy saját nyelvök mívelésére, nemzetiségök kifejtésére minden az ország biztosságával megférő eszközöket felhasználhassanak. Egy szóval az országban létező minden nemzetiségek követelnek egyenlő szabadságot, s az országnak oly szervezését, mely mellett e szabadsággal élhessenek”.[27] Az új magyar államot tehát úgy kell berendezni, hogy annak fennállásában a nemzetiségek is nemzeti létük garanciáját lássák. Ennek pedig egyetlen módja az, hogy az állam valamennyi polgára, magyarok és nem magyarok számára egyaránt „a jólétnek és szabadságnak nagyobb fokát biztosítsuk, mint melyet a szomszéd államokban élveznének”.[28] Ezért a központosítást, az állam központi intézményeinek hatáskörét az elengedhetetlenül szükséges minimumra kell korlátozni, s az új Magyarország államberendezésének az önkormányzat elvén kell alapulnia. ”Országunk… a porosz vagy franczia értelmben vett centralisált állammá nem alakulhat,… mert az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki.”[29]

A magyar liberálisok – Eötvös, Kemény, Mocsáry és társaik a teljes személyi egyenjogúság és a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósulása mellett elsősorban a megyei, városi és községi Önkormányzatok keretei között vélték kielégíthetőnek a nem magyar népek nemzeti igényeit. A törvényhatóságok hivatalos nyelvévé a lakosság többségének a nyelvét kívánták tenni, a kisebbségi nyelvek szabad használatának biztosításával. Ez az álláspont jutott kifejezésre – mint az I. fejezetben láttuk – a nemzetiségi törvényjavaslat első változatában. Eötvös még a nemzetiségi képviselők egyik fő kívánságát, a megyék nyelvhatárok szerinti kikerekítését is elfogadhatónak tartotta ott, ahol ez kivihető, mert – mint naplójában írta – „egyes megyéknek a nemzetiségek szerinti felosztása… józanul nem ellenezhető”.[30]

Eötvös tisztában volt vele, „hogy a magyar nemzetiségnek az államban igen kevés előnyöket adhatunk”,[31] s még a magyar államnyelvhez is csak akkor tanácsolja ragaszkodni, ha ez a többi nemzetiségeknél ellenzésre nem talál. Határozottan szembefordult a kiegyezésnek azzal a koncepciójával, amely az új rendszer legfőbb előnyét abban látta, hogy a németek és a magyarok egymással kezet fogva „a birodalom többi nemzetiségeinek igényei ellen együtt lépnek fel”, s ezáltal lehetőség nyílik oly törvények alkotására „melyek határaink között a magyar elem felsőbbségét biztosítják… Meg vagyok győződve arról, hogy saját nemzetiségünknek ily suprematiaja a legnagyobb csapás, mely azt érheti… A magyar nemzetiségnek, hogy megelégedjék, szabadságra van szüksége mindenek előtt, s ez lehetetlen, ha az ország különböző nemzetiségeinek igényeit elutasítva, oly állapotokat idézünk elő, melyek csak a kormánynak repressiv hatalma által tartathatnának fel”.[32] Le kell tehát mondani a csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható kizárólagos magyar politikai szupremáciáról: „A birodalmat, melyet alkotunk, a szabadságra alapítsuk, s ne más nemzetek feletti uralmon, hanem csak az után törekedjünk, hogy közczélokért több érdemet szerezve magunknak, az egyenlők között az elnök legyünk.”[33]

Lényegében hasonló álláspontot képviselt Mocsáry Lajos is – bár korábban vitatta Eötvös nemzetelméleti fejtegetéseit. „A magyar többé nem lehet egyedüli úr, a többi pedig meghódított másodrangú nép a magyar hazában… Kizárólagos uralkodásunk tarthatlanná vált… a hazánkbeli nemzetiségeknek teljes emancipatiója elkerülhetetlen” – írta már 1860-ban,[34] a kiegyezés után pedig így foglalta össze nemzetiségi politikájának alapelveit: „Reánk nézve életkérdés a nemzetiségi kérdés. S az általa előidézett nehéz helyzeten csak úgy uralkodhatunk, ha:

  • őszintén bevalljuk, hogy hazánk nyelvi és nemzetiségi tekintetben nem kompakt, hanem polyglott ország, melyben nem a faj és nyelvbeli közösség, hanem a közös hazához való természetes és történelmi előzményekből kifolyó ragaszkodás s a szabadság és jólét közössége képezi az összetartó ragaszt;
  • ha minden hátulsó gondolat és rejtett czélzatok nélkül becsületesen engedünk szabad fejlődést minden nyelvnek és nemzetiségnek;
  • ha képesek vagyunk szabadságot és jólétet biztosítani e hon minden polgárainak ”[35]

Deák Ferenc nem írt átfogó igényű, elvi megalapozású könyveket és cikkeket a nemzetiségi kérdésről, mint Eötvös és Mocsáry, de több megnyilatkozásából kiviláglik, hogy sok tekintetben hasonló elveket vallott. „Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük” – mondotta a képviselőházban, midőn egy szerb oktatasi nyelvű állami gimnázium felállítását javasolta.[36] Ismételten hangsúlyozta, hogy az államnak a nem magyar népek kulturális intézményeit is támogatnia és fejlesztenie kell. Midőn az országgyűlés és a kormány csak a magyar nemzeti színház részére akart állami segélyt adni, a szerb nemzeti színház részére pedig nem, Deák leszögezte, hogy „sehogysem tudom megegyeztetní az igazsággal azt, hogy az állam… egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem”.[37]

Ha a részleteket illetően voltak is eltérések közöttük, az 1860-as évek magyar liberális elitje egyetértett abban, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen lehetséges útja a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósítása, az önkormányzat elvén alapuló közigazgatási rendszer, valamint az egyének és népek minél szabadabb versenye a soknemzetiségű liberális állam keretei között. Az állam az ő szemükben nem nemzeti állam, amely a magyar nemzet kizárólagos céljait van hivatva szolgálni, hanem bizonyos mértékig nemzetek felett álló, semleges intézmény, amelynek feladata, hogy az országban élő valamennyi nép nemzeti fejlődését biztosítsa és előmozdítsa.

Ez a liberális koncepció a gyakorlatban alig érvényesülhetett a nemzetiségi politikában. A kérdés végleges megoldására már csak azért sem volt alkalmas, mert a nemzetiségek politikai vezetőit az egyéni szabadság és az állampolgári egyenjogúság ekkor már nem elégítette ki. A magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségét kereső „új szlovák iskola” lapja is azt írta, hogy „aki nekünk személyi egyenjogúságot ígér, mintha semmit sem ígérne”.[38] A területi önkormányzat elvét viszont a magyar liberálisok nem látták megvalósíthatónak. A nemzetiségi képviselők törvényjavaslatáról még Mocsáry is úgy vélekedett hogy az „nem más, mint Magyarország feldarabolása”.[39]

A következetesen liberális nemzetiségi politika hívei már a kiegyezés idején is kisebbségben voltak a magyar politikai vezető rétegen belül, az 1870-es években pedig szinte teljesen elnémultak a liberális hangok. Mocsáry teljesen elszigetelődve, egyedüli „fehér hollóként” emelt szót – a nacionalista közvélemény növekvő felháborodásától kísérve – azok mellett az elvek mellett, amelyeket a 60-as években még a magyar liberalizmus nemzetközi viszonylatban is kimagasló élgárdája – köztük Deák, Eötvös, Kemény, Szalay – hirdetett.

Eötvös ismertetett elvei végül még a nemzetiségi törvényben sem érvényesülhettek maradéktalanul. A magyar uralkodó osztályok többsége a „közös hazát” magyar nemzeti állammá kívánta átalakítani, s nem csak az államhatalmat, de a megyét is a magyar nemzeti célok, vagyis a saját nemzeti és osztályuralma fenntartásának szolgálatába akarta állítani. „Oly törvény, amely e nagy politikai testületeket magyar nemzeti jellegükből kivetkőztetné, egy oly polyglott államot teremtene, mely lehetne ugyan egy ideig szabad, talán virágzó is, de magyar semmiesetre sem – későbben pedig polyglott természeténél fogva szükségképpen felbomlanék” – írta Zemplén megye közgyűlése,[40] s a megyék többsége részéről érvényesülő nyomás hatására a nemzetiségi törvény végleges formája a magyart tette a megyék hivatalos nyelvévé. Mocsárynak viszont azért volt kifogása a nemzetiségi törvény ellen, „mert szűken méri az egyenjogúságot a közigazgatás és törvénykezés terén”, s túlságosan kiterjeszti az állam hivatalos nyelvének körét.33 „Én kész volnék »többet adnia«” – írta.[41] De még ez a magyar liberálisok eredeti elképzeléseinél kevesebbet adó – alapjában véve azonban liberális szellemű – törvény sem igen került gyakorlati végrehajtásra.

A magyar uralkodó osztályok többsége 1867-ben a kiegyezésnek Eötvös által elítélt koncepcióját tette magáévá, s a kezébe került hatalmat elsősorban arra igyekezett felhasználni, hogy osztályuralmát, gazdasági, társadalmi és politikai hegemóniáját az ország egész területe és valamennyi népe felett – a korábbinál korszerűbb formákban és módszerekkel – továbbra is fenntartsa. Ez pedig csak a liberalizmus feladásával, „a kormány repressiv hatalmával” volt megvalósítható.

A magyar liberális nacionalizmus belső ellentmondásai és korlátai éppen a nemzetiségi kérdés vonatkozásában már a reformkorban és 1848–49-ben is megmutatkoztak. A kiegyezés után – mikor a liberális nacionalizmust hordozó és képviselő osztályok és rétegek gazdasági és társadalmi hanyatlása meggyorsult – még inkább kiéleződtek a nacionalizmus és a liberalizmus, nemzet és haladás érdekeinek és követelményeinek ellentmondásai, s ebben a konfliktusban egyre több esetben – különösen a nemzetiségi kérdés vonatkozásában – az utóbbiak szenvedtek vereséget. Liberalizmus és nacionalizmus e konfliktusát a kortársak is egyre inkább érezték és tudatosították. „Magyarországban két politikai irány között volna észszerűleg választás. Vagy a magyar nemzet történeti suprematiája megőrzését tartani szem előtt: akkor mellőzni kell a szabad intézményekkel, s autonomiával, a liberalismussal és demokrát szóvirágokkal való tetszelgést és a nemzetnek magának lemondani bizonyos politikai jogkör élvezetéről, melyet a nemzetiségek ellene használnak: vagyis rendszerezett dictatura, erős összpontosítás, magyar nyelven. Vagy ellenkezőleg, azon meggyőződésből indulni ki, hogy a magyar nemzet nyelvi suprematiája tarthatlan, a nemzetiségek merő institutiók által féken nem tarthatók: és ekkor a polyglott állam eszméjét a szabad intézményekkel kapcsolatban a következményekig kivinni. A Deák-párt eszmezavarral, a kettő között hánykódik jobbra-balra. Az ellenzék sem okosabb”, mert „elvei ellentétben vannak benső hajlamaikkal. Szabadságot, nemzetiségi s községi autonómiát vall, de a magyar suprematiát föntartani törekednék”.[42]

A két alternatíva közül Eötvös, Mocsáry és a liberális elit többi tagja a másodikat választotta; a Deák-párt többsége, majd a balközép, s végül a függetlenségi ellenzék is az első mellett döntött, s benső hajlamait követve a nemzetiségi kérdésben szegre akasztotta liberális elveit.

A szlovákok

Ez az irányzat – amelyet „új szlovák iskolának” neveztek – a kiegyezés után a pesti szlovák demokrata egylet körül csoportosult, Ján Bobula fiatal építész vezetésével, aki lapjukat, a Slovenské Novinyt is szerkesztette. Eleinte a magyar szélsőballal működtek együtt, később önálló nemzeti ellenzéket alkottak, bár országgyűlési képviselőjük nem volt. A nemzetiségi törvényt ők is „szűkkeblűnek” tartották, s követelték revízióját, de legalábbis az iskolákra, az anyanyelv használatára és a szlovákok állami hivatalokban való alkalmazására vonatkozó pontjainak gyakorlati végrehajtását. Több mint 60 ezer aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be Eötvös kultuszminiszterhez szlovák közép- és felsőiskolák felállítása érdekében, majd Lónyayval is tárgyaltak a szlovák nemzeti kivánságok teljesítéséről. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak, a magyar uralkodó osztályokkal való együttműködés kísérlete semmit sem hozott a szlovákok számára.

Vörös Károly

A kultúrpolitika és a művelődés keretei

Eötvös kultúrpolitikája – a liberális polgári állam 1848 előtt csak teoretikusan ismert eszményének megfelelően – elsősorban magyarországi és össztársadalmi érdekek kielégítésére törekedett; utódai (döntően a reformkor nagy nemzedékéből a 80-as éveket már szinte egyedül megérő Trefort Ágoston) már kénytelenek voltak egyre erőteljesebb engedményeket tenni az uralkodó osztály által a művelődés terén is egyre inkább érvényesíteni kívánt politikai és társadalmi érdekeknek.

A felsőoktatás

A legnagyobb változás a bölcsészkaron játszódott le, amely az egyetemi általános előkészítő tanfolyamból ténylegesen most válik önálló, meghatározott tudományágban valóban egyetemi fokon felkészítő egyetemi karrá. A tudományágaknak igen széles sávja ez: erősen képviselve van benne – az Eötvös József és kiváltképpen az utódja, Trefort Ágoston által az oktatásban erőteljesen érvényesíteni kívánt gyakorlati, elsősorban természettudományos igényeknek megfelelően – a természettudományok egész sora.

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A második típusnak, a népiskolai tanítóegyleteknek megalakításáról (az abszolutizmus alatti sikertelen kezdeményezések után, ám továbbra is csak határozatlan formában) a népiskolai törvény intézkedett. Eötvös személyesen is szorgalmazta létesítésüket: ezeknek mint a fenntartóktól független (vagy legalábbis ilyeneknek remélt) szakmai és érdekképviseleti fórumoknak a révén vélte némileg ellensúlyozni a népoktatásnak felekezeti kézen való meghagyását, s ráadásul több (részben kifejezetten a nemzetiségeket képviselő) felekezet közötti szétforgácsolódását. Az egyesületek megalakítása azonban lassan ment, 1890-ig mindössze kb. 300 jött tartósan létre, s ezeknek is csak mintegy harmada volt általános, területi alapon szervezett. A többi általában a fenntartó egyházi hatóságok nyomására felekezeti (csaknem egészében római katolikus és protestáns) alapon jött létre, s így nemigen volt alkalmas a kívánt cél elérésére.

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani. Sokban rokon volt ezzel, de konkrétabb s tudományosabb céljai révén nála hatékonyabbnak bizonyult a negyedik típus, amely kifejezetten helyi történelmi és régészeti profilú egyesületeket fogott össze, annak, a Magyar Történelmi Társulat által már 1868-ban meghirdetett igénynek jegyében, mely az ország minél több részében múzeumok és múzeumegyletek létesítését sürgette. Korunkban – követve a már korábban hasonló igénnyel, de szélesebb területi hatókörrel megalakult és magas színvonalon igen eredményesen működő Erdélyi Múzeum Egyletet – ezen az alapon mintegy 19 egyesület alakult meg és működött többnyire megyei vagy városi szinten. Közülük nem egy értékes régészeti ásatásokat végzett, tárgyi és írásos történeti emlékeket gyűjtött, nagy értékű muzeális gyűjteményeket hordott össze, és számukra több helyen múzeumépületet is emelt, vagy ilyennek (a millenniumra többnyire meg is valósult) építkezését kezdeményezte. (A hiányos kultúrstatisztikák mintegy 25, e korszakban szervezett vidéki múzeumról tudnak.) Közülük majd mindegyik létrehozott értékes helytörténeti adatokat közlő évkönyv- vagy folyóiratszerű kiadványt; volt ahol már tervbe vették, másutt meg is íratták a megye vagy város monográfiáját. Sokoldalú funkcióik és eredményeik folytán a helyi közművelődés szempontjából az ebben a típusban végzett egyesületi munkát tekinthetjük a leghasznosabbnak és legmaradandóbb értékűnek, mint ahogy az összes helyi művelődési egylet közül ez a típus kapcsolódott legszervesebben és legszorosabban a megfelelő központi intézményekhez: vezetősége és tagsága legjobb részében tagja az országos tudományos társulatoknak, folyóiratcikkek és monográfiák szerzője, nem egy közülük tagja az Akadémiának. Ez az eleven és reális kapcsolat eredményeikben legalább olyan nagy szerepet játszott, mint az őket fenntartó helyi igény realitása. Nem voltak kevésbé igényesek azok a célok sem, melyeket Eötvös 1867-ben a helyi „önkéntes népnevelési egyletek” felállításával akart elérni: a helyi értelmiség mozgósítását a népoktatási rendszer hézagait kitöltendő egy általános, szélesebb laikus közműveltség közvetítésére a tömegek felé.

A természettudományok és a műszaki tudományok

A polgári magyar állam nemcsak hogy ennek tapasztalataira és embereire támaszkodva szervezi meg a maga intézményesen igen korszerű és színvonalas közegészségügyi igazgatását, hanem elsősorban Eötvösnek és az egyetemi orvosi oktatásért felelős szakértőjének, Markusovszky Lajosnak kezdeményezésére a kolozsvári orvoskar létesítésével és a budapesti orvoskar modern felszerelésével és elhelyezésével igyekszik megteremteni eredményeik tudományos továbbfejlesztésének és elterjesztésének feltételeit is. Nem is eredménytelenül: a kor hazai orvostudományának nevei és eredményei ennek a tanúbizonyságai. Balogh Kálmán hazánkban elsőnek indít kórszövettani kutatásokat; az élettani folyamatokat – ha olykor mechanisztikusan is – fizikai-vegyi folyamatokra visszavezető Jendrassik Jenő a magyar fiziológiai iskolának lesz alapítója: elsőként mutatja be a bordák légzés közbeni mozgásának törvényszerűségeit, az ingerelt izom Összehúzódásának hullámszerűségét és időbeli lefutását. Lenhossék József világviszonylatban is az elsők egyike, aki 1885-ben a központi idegrendszer finomabb felépítését modern eszközökkel teszi vizsgálat tárgyává, és 1876-ban elsőnek mutatja ki helyesen a Malpighi-féle testecskéket. Tanítványa és utóda, Mihalkovics Géza elsőnek ad pontos leírást a hipofízis keletkezéséről. Hőgyes Endre 1879–80-ban adja ki munkáját a szemmozgás idegmechanizmusáról (olyan eredményekkel, melyekből később, az eredményeit csak magyarul publikáló Hőgyes említése nélkül, a Nobel-díjas Bárány is át fog venni munkásságába), később egyszerűsíti a Pasteur-oltást, és módszere az egész világon elterjed. Fodor József, a magyar közegészségügy megszervezője kiváló bakteriológus is: 1886-ban a szervezeteknek a baktériumokra való reagálását vizsgálva felfedezi és kísérletileg is kimutatja a vér baktériumölő képességét: ezzel a későbbi vér- és vérsavó-terápia felé törve utat. Ugyanő módszert dolgoz ki a légkör szénoxid tartalmának meghatározására is. Thanhoffer Lajos az elsők egyike, aki összehasonlító biológiakönyvet ír; Stiller Bertalan, a konstitucionális pathológia megalapítója, 1886-ban elsőnek látja egységben egyes kóros jelenségek egész sorát a gyomor-neurózis által, és írja le az aszténiás alkatot (aminek felismerése révén lett például értelmezhetővé a vándorvese). Felfedezése jelentőségét a kor mechanikus, a lelki-idegrendszeri tényezők jelentőségét meg nem értő gondolkodásának ismeretében kell különösen nagyra értékelni. A bámulatosan sokoldalú Korányi Frigyes fejleszti klinikai orvostudománnyá a korábban empirikus belgyógyászatot. Tauffer Vilmos a vese- és hólyagsebészet úttörője: 1885-ben a világon elsőnek végez olyan műtétet, melyben az izmok közötti daganat eltávolítása végett átmetszett urétert közvetlenül összevarrják; 1889-ben már plasztikailag pótol hiányzó urétert. Bókay János a hazai gyermekgyógyászati iskola megalapítója. A bőrgyógyász Poór Imre, a hematogén patogenezis úttörője, a bőrbetegségeket az egész belső szervezet és az epidermis összefüggésében nézi. A fogorvoslásban Árkövy József a fogorvosi diagnosztika tudományos alapvetésének megteremtője 1885-ben megjelent könyvében, mely az egész fogorvosi tudományosságnak alapjául szolgál. A kor magyar orvostudományának színvonalát nem érinti az a groteszk körülmény, hogy az orvosi karnak és emellett személy szerint Eötvösnek is elkeseredett tiltakozása és ellenállása ellenére, politikai okokból országgyűlési határozat rendeli el két homeopátiai tanszék felállítását az orvoskaron – igaz, hogy ezek a szakmai részvétlenség teljes hiánya miatt sohasem tudnak kifejlődni és végül elsorvadnak.

Az irodalom és a művészet változásai

Ahogy ugyanis a tőkés fejlődés kibontakozása a birtokos nemesség tömegeinek elszegényítésével végleg átalakítja azt a gazdasági alapot, melyből e gondolkodás annak idején kinőtt (s átalakítja az állam elé állított feladatokat is), úgy válik az 1848 eszményeiből táplálkozó képviselőinél is a liberális ideológia a valósággal szemben egyre tartózkodóbbá (jellemző példája ennek Arany Lászlónál A délibábok hőse) vagy (mint legvilágosabban Asbóth Jánosnál) konzervatívvá, végül – mint sokban már Eötvösnél is – megkeseredetté, kiábrándulttá.

Hasonló a helyzet az irodalomban is, ahol a reformkor utolsó évtizedére oly dinamikusan kibontakozott népi-nemzeti irányzatról derül ki alkalmatlansága a kifejlődő új valóság fő folyamatainak művészi kifejezésére és ezáltal értelmezésére. A folyamat itt – kivált a költészetben – talán még világosabb, mint a politikai gondolkodás esetén volt. Az, hogy Petőfi útja Petőfi halála után az ő szintjén nem folytatható, már az abszolutizmus korára nyilvánvalóvá vált: a polgári forradalommal megnyílt új társadalmi-gazdasági viszonyok, ha még csak igen tökéletlenül is, de szélesen és gyorsan megindították a 48 előtti egész hazai világ átalakulását, s ezzel együtt az annak kifejezésére szolgáló költői látás és formanyelv befulladását is. Nem is Véletlen, hogy Petőfi egyetlen lehetséges méltó folytatója, Arany is évtizedekre eposzok és balladák különben ugyancsak korszerűtlen és folytathatatlan (s e művek minden látszólag népszerű formájának, és nyelvi-kifejezésben tökélyének ellenére is egyre ezoterikusabb) zsákutcájába fog beléveszni. Öregkori lírája azután már kilép a nép-nemzeti keretekből, valójában ekkor már inkább a későbbi Reviczkynek, illette a legtisztábban annak költészetében kifejeződő újfajta világlátásnak – Reviczkynél persze a költői erőben sokkalta nagyobb és mélyebbre látó – előfutáraként, mintsem Petőfi folytatójaként.

De ugyanezt a törést tapasztalhatjuk a prózaírásban is: (az egy Jókait kivéve) a még 48 előtt indult nagy prózaíró nemzedék: Jósika, Eötvös és Kemény a kiegyezés éveire elnémul, oeuvre-jük lezárul anélkül, hogy a kor megváltozott valóságát a prózában hosszú időre bárki, akár történeti mezben is, képes lenne az ő színvonalukon ábrázolni.

Hanák Péter

A politikai rendszer

Nem váltak valóra viszont azok a remények sem, amelyeket a liberális reformnemzedék kiegyezést megélt tagjai, Deák Ferenc és Eötvös József köre, és egy fiatalabb reformgárda a függetlenség rovására tett engedményekkel elért alkotmányos konszolidációhoz fűzött.

Egyházpolitikai előzmények

Egyházpolitikai problémák nyomban a kiegyezés után felmerültek, de Eötvös József és Trefort Ágoston haladó közoktatási és kulturális intézkedései ellenére, nem nyertek pozitív megoldást.

A Bánffy-kormány nemzetiségi politikája

E koncepció nem volt új. Leplezetlenségében mint kormányprogram, mégis az EötvösDeák-féle nemzetiségi politikával való szakítást jelentette.

Egészségügy és közművelődés

A magyar kormányok Eötvöstől és Treforttól kezdve jól látták a kultúra és az oktatás nemzetnevelő és magyarosító jelentőségét, de kezdetben – a nagy pénzügyi zavarok idején – keveset áldoztak művelési célokra; 1570-ben mintegy 2 millió koronát.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[43]

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Ezt a felismerést s a belőle adódó tennivalókat fogalmazta meg Jászi OszkárAz új Magyarország felé” című cikkében 1907 tavaszán. Jászi abból indult ki, hogy Magyarország társadalmi fejlődésének szükségszerű következő lépcsőfoka a polgári demokrácia lesz. Ennek a politikai feltétele, hogy radikális polgári párt jöjjön létre, amely – a tőkével szemben meg nem alkuvó küzdelmet folytató forradalmi munkáspártra támaszkodva – harcot indít ennek megteremtéséért. A polgári radikális párt feladatai között Jászi első helyen a demagóg, klerikális töltésű nacionalizmus elvetését s a függetlenségi gondolat és a demokratizmus egybekapcsolásának szükségességét jelölte meg. Ennek alátámasztását az önálló vámterület megteremtésében, a nagybirtok felosztásában és kisbirtokrendszeren alapuló szövetkezeti hálózat létrehozásában, helyi demokratikus önkormányzat kiépítésében, az egyházi birtokok szekularizációjára épülő széles körű közoktatási reformban, a progresszív adózás bevezetésében, az egészségügy és az igazságügy államosításában jelölte meg. A munkásosztály küzdelmének támogatására széles körű munkásbiztosítást; gondolat-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot; az „izgatás” és a sztrájk szabadságát tartotta elengedhetetlennek. A nemzetiségi politikában Eötvös és Deák útját, az 1868. évi LXVIII. tc. tényleges megvalósítását jelölte meg feladatként.

Szabó Miklós

A jogtudomány

ConchaA XIX. század uralkodó eszméinek” íróját, Eötvöst, igyekezett normatív rangra emelt eszmetörténeti mítoszfigurává tenni, elsősorban „Báró Eötvös József állambölcselete és a külföldi kritika” (1908) című művében.

Az irodalomtörténet és az irodalomkritika

Mind az állagőrző liberalizmus ideológiai kimunkálásában, mind az irodalomtörténet szaktudománnyá fejlesztésében annak az irodalomtörténész gárdának volt számottevő szerepe, amely átvette az egykori nemesi liberális korszak vezető kulturális folyóirata, a Budapesti Szemle szerkesztését és – mintegy a megőrizve meghaladás szellemében – folytatta Gyulai Pálnak, a nemesi liberalizmus irodalomtörténeti és irodalomismereti tevékenysége központi alakjának művét. Ez a gárda, együtt haladva Concha törekvéseivel, a nemesi liberalizmus korának irodalmi áramlatát igyekezett normatívvá stilizálni. Amint Concha Eötvöst, úgy az irodalomtörténész gárda Aranyt avatta mítosszá.

Galántai József

A magyar pártok nemzetiségi programja

1918 tavaszán, az oroszországi szocialista forradalom után, a breszt-litovszki béketárgyalások és a nyugati békekísérletek idején formálódott ki Jászi új terve: a Monarchia kibővítésével, de a dualizmus felszámolásával hozzák létre öt államegység – Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria (délszlávok) – föderációját, a Dunai Egyesült Államokat. Új föderációs elgondolást tartalmazó „A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok” című könyve csak 1918 októberében került kiadásra. A föderáció létrehozása – írta – a nyugati antantszövetség érdeke, mert ellensúlyozó szerepet töltene be mind Németország, mind Oroszország felé: „Nyugat-Európa érdeke, hogy a Duna és a Balkán hatalmas gazdasági és kulturális kincsek felett rendelkező népei ne lehessenek sem Oroszországnak, sem Németországnak vazallus államai. A dunai egyesült államok terve épp ezt a megoldást jelenti.”[44] Az antant felé tájékozódó föderációs terv nem állt összhangban az antantkormányok politikájával. A terv éppen azt a világpolitikai erőhátteret nélkülözte, amelyre szerzője építette, hozzászámítva azt is, hogy a dunai föderáció alakításánál tervbe vett nemzetek – csehek, lengyelek, horvátok, szerbek – már más úton haladtak. A terv tehát születésekor is irreális volt, még inkább a közönség elé kerülésekor. De mit mondott a magyarországi nemzetiségi kérdésben? Magyarország belső föderalizálását indokolatlannak tartotta. „Miért nem föderalizáljuk külön államokban a tulajdonképpeni Magyarországot? Nem föderalizáljuk azért, mert e rendszer reális előfeltételei: a földrajzi és gazdasági részekre tagoltság, ősi közjogi territoriális autonómiák folytatólagos továbbélése, több nemzet államalkotó öntudata Magyarországon nem forognak fenn.”[45] Ez a felfogás összhangban volt a polgári radikálisok 1918. márciusi új programjának nemzetiségi passzusával: „A nem magyar nyelvű polgártársaink jogos nyelvi és kulturális igényeinek kielégítése a Deák- és Eötvös-féle törvényhozás szellemében megalkotott nemzetiségi törvény értelmében.”[46]

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Ha általánosságban elmondhatjuk, hogy 1918–1919 két forradalmának sok közös történelmi feladata, párhuzamos vonása volt, úgy ez a legnagyobb mértékben a kultúra és tudomány területére érvényes. Hiszen a polgárosulás 1867-es programjából itt valósult meg a legkevesebb, a közoktatást nem az Eötvösök, hanem az Apponyiak szelleme hatotta át, a Párizs és Heidelberg mértékét megütő szűk szellemi elit elől elzárkózott a hivatalos tudománypolitika.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 368.
  2. Publicola, A középosztályiak. Pesti Hírlap, 1843. október 23.
  3. Eötvös József, Reform. Lipcse, 1846. 16.
  4. Törvényjavaslat az elemi oktatásról. Közölve: ugyanott 613–615.
  5. Lásd: a törvényjavaslatnak a képviselőház által módosított formában elfogadott szövegét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevező tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 619.
  6. (Eötvös József), Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs. Leipzig, 1859. 215.
  7. Kemény Zsigmond, Még egy szó a forradalom után (1851) (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Kiadta Gyulai Pál. XII.) Budapest, 1908. 328.
  8. Mocsáry Lajos, Nemzetiség. Pest, 1858. 62., 87–88., 204.
  9. Lukács Móricz munkái. II. Budapest, 1894. 386.
  10. Az 1861-ik évi magyar országgyűlés. Kiadta Osterlamm Károly. III. Pest, 1861. 388.
  11. Ugyanott III. 389.
  12. Idézi: Takáts Sándor, Jókai politikai pályafutása (In: Jókai Mór politikai beszédei. I.) Budapest, 1925. LXXXVII.
  13. Báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok 1864–1868. Kiadta Lukinics Imre. Budapest, 1941. 37.
  14. báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok. 1864–1868. Kiadta Lukinich Imre. Budapest, 1941. 103.
  15. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 429–430.
  16. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).
  17. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: Országos Levéltár) D 191. Helytartótanács, elnöki, személyesen kezelt iratok. 1865–11–15–49204.
  18. Idézi: Antall József, Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés előkészítése 1865–1866. Századok, 1965. 1105.
  19. Idézi: Sashegyi Oszkár, Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 118.
  20. Csengery Antal összegyűjtött munkái. IV. Budapest, 1884. 267–268.
  21. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. IV. (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 445.
  22. báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés (In: Báró Eötvös József összes munkái. XVI.) Budapest, 1903. 40., 100.
  23. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 458.
  24. Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés (In: Báró Eötvös József összes munkái. XVI.) Budapest, 1903. 29., 25., 45.
  25. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. Szerkesztette Bényei Miklós (In: Eötvös József művei) Budapest, 1977. 669., 706.
  26. Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 68.
  27. Ugyanott, 57.
  28. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 670.
  29. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 51.
  30. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 672.
  31. Ugyanott, 671.
  32. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 30–31.
  33. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 707.
  34. Mocsáry Lajos, Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában. Pest, 1860. 106., 109.
  35. Mocsáry Lajos, A vármegye ostroma. III. Ellenőr, 1869. június 10. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. A bevezető tanulmányt írta, válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 371–372.
  36. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 293.
  37. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. VI. Budapest, 1898. 94.
  38. Slovenské Noviny, 1868. 27. sz. Idézi: Vigh Károly, A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete. Budapest, 1945. 43.
  39. Mocsáry Lajos, A nemzetiségi kérdés. A Hon, 1868. november 11. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  40. Zemplén megye 1867. szeptember 5-i felirata. Országos Levéltár Miniszterelnökség Levéltára, 1867–Ib–156/1830.
  41. Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  42. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 262–263., 214.
  43. Ugyanott, 75–76.
  44. Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, 76–77
  45. Ugyanott, 52.
  46. Mérei Gyula, A magyar politikai pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 321.

Művei

Irodalom

A Habsburg-állam és Magyarország összefüggésében már a régi magyar történetírás foglalkozott az abszolutista állammal – főleg Szalay László, Eötvös József és Szekfű Gyula.

Kossuth, Széchenyi és Eötvös vitája a népoktatásról A Kelet Népe idézett Fontes-kiadásában.

Az Eötvösnek és miniszteri ténykedésének szentelt feldolgozások közül legfontosabbak: Hajdú János, Eötvös József báró első minisztersége (Budapest, 1933); Sőtér István, Eötvös József (Budapest, 1967); Csizmadia Andor, Eötvös József kultuszkormányzati és jogalkotó tevékenysége (A Magyar Tudományos Akadémia Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának Közleményei. V. Budapest, 1971)] és Paul Bödy, Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary, 1840–1870). A Study of Ideas of Individuality and Social Pluralism in Modern Politics (Philadelphia, 1972).

A határőrvidéket az osztrák hadügyminiszternek alárendelő június 3-i legfelső elhatározás szövegét, Eötvösnek a karlócai határozatok érvénytelenítése tárgyában Rajačićhoz intézett ugyanaznapi leiratát, valamint a Rajačić felfüggesztéséről intézkedő augusztus 2-i nádori rendeletet közli Thim II.

Eötvös 1862-ben elhatárolta magát a tervtől, lásd: J. Balogh, Eötvös und Montalambert (Budapest, 1939), 25–26., de 1865-ben naplójának megvallotta, hogy maga is elkerülhetetlennek ítéli távlatilag egy dunai föderatív köztársaság megteremtését. Lásd: Báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok 1864–1868. Kiadta Lukinich Imre (Budapest, 1941), 116–117.

Eötvös egykorú nemzetiségpolitikai koncepciójára, illetve tervére a birodalom struktúrájának átalakítására lásd a már idézett műveken kívül: J. Weber, Eötvös und die ungarische Nationalitätenfrage (München, 1966) és P. Bödy, Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary 1840–1870… (Philadelphia, 1972).

Eötvös fenntartásaira: Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok; Antall József, Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés előkészítése 1865–1866 (Századok, 1965. 6.).