Eötvös Károly

A Múltunk wikiből
Mezőszentgyörgy, 1842. március 11. – Budapest, 1916. április 13.
politikus, ügyvéd, író, publicista, országgyűlési képviselő, „a Vajda”
Wikipédia
Az 1880-as évek elején
1893. május 20.
Eötvös Károly és 17 társa kilép a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártból.
1893. szeptember 27.
A Függetlenségi és 48-as Párt megalakítása a Justh-, Ugron- és Eötvös-féle függetlenségi csoport tagjaiból.
1895. február 28.
Eötvös Károly belép a Függetlenségi és 48-as Pártba.
1906. március 6.
Eötvös Károly kilép a koalícióból.

Szabad György

A szervezett ellenállás felszámolása

Eötvös Károly, a későbbi függetlenségi politikus ifjú jogászként került a szervezkedők és letartóztatottak közé.

Szász Zoltán

Az antiszemita mozgalom

Eötvös Károly visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy első lépésként szervezkedés indult egy nagy kormányellenes koalíció kialakítása érdekében. Úgy számították, hogy a Függetlenségi Párt nyolcvan, a mérsékelt ellenzék húsz és a kormánypárt harminchárom tagja azonnal csatlakozna hozzá. „A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyűlölséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: le a korrupcióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával. Ma ezt mindenki megérti, s egyetlen hatalmas fellépéssel győzhetünk” – összegezi Eötvös a koalíció szervezőinek tervét.[1] Az új ellenzék számíthatott a vármegyéknek a kormány központosító politikájával szemben megnyilvánuló ellenszenvére is. A megyékben ekkor már ugyancsak megerősödött az antiszemitizmus, bár ez intézkedéseikben nem érvényesülhetett, mert a kormány nyomása mérséklően hatott rájuk, mint ahogy az antiszemita kérvényezési mozgalmat is elsősorban a főispánok fellépése fékezte – ami természetesen újabb rést ütött a vármegye zsugorodó tekintélyén.

A kis cselédlány eltűnése ürügyén kavart antiszemita vihar egyaránt válaszút elé sodorta az egyházat, a nagybirtokot és a vármegyét, a Szabadelvű Pártot és az ellenzéki pártokat. A legnagyobb válságot a Függetlenségi Párt soraiban okozta. Döntenie kellett: vagy felkarolja az antiszemitizmust, hogy megkísérelje a gyűlölt Tisza uralmának megdöntését, vagy pedig megőrzi liberális hagyományait, de akkor ki nem mondott szövetségre lép a kormányzattal és kockáztatja, hogy követőinek egy része elvándorol az antiszemiták táborába. Hosszas ingadozás után a Függetlenségi Párt vezetői felismerték, hogy az antiszemitizmus gyorsan elhomályosítaná a függetlenségi gondolatot és a párt irányítását hamarosan kiragadná kezükből, sőt az újkonzervatív irányzat elhatalmasodása távlataiban az egész magyar pártrendszert felborulással, a közjogi kérdés háttérbe szorításával fenyegeti. A döntés nem lehetett kétséges. A liberális hagyományt és a párt érdekeit szem előtt tartva a függetlenségiek nem bocsátkoztak kalandor kormánybuktatási kísérletbe, inkább vállalták a hallgatólagos együttműködést Tiszával. Vezetői szembeszálltak a gyűlöletet hirdető agitációval, és megpróbálták féken tartani a soraikban meghúzódó antiszemitákat is. Magatartásuk jelképének tekinthetjük, hogy a gyilkosság vádjával perbe fogott tiszaeszlári zsidók védelmét a párt vezető egyénisége, Eötvös Károly vállalta, tettével nem kis tanújelét adva az erkölcsi bátorságnak. A kormánybuktató nagy antiszemita koalíció a Függetlenségi Párt magatartása miatt nem jöhetett létre, s ezzel külön is magukra vonták Istóczyék haragját. A függetlenségiek ugyanakkor megőrizték ellenzéki álláspontjukat, rendszeresen bírálták a kormány magatartását, mert ez antiszemitizmust korlátozó kisebb hatósági intézkedésekben az ellenzék elleni fellépésre, a szervezkedési és gyülekezési jog korlátozására alkalmas precedenst láttak.

Az arisztokrácia sokáig nem fordult szembe az antiszemita mozgalommal, egy része pedig kifejezetten támogatta, amit a főrendiházban szervezett antiliberális fellépésük a közvélemény számára is világossá tett. A katolikus egyház is elnéző magatartást tanúsított a mozgalomban helyenként fontos szerepet játszó alsópapsággal szemben, attól azonban tartózkodott, hogy az állam és egyház hallgatólagosan rossz viszonyát az antiszemitizmus nyílt támogatásával tovább élezze.

Sokkal tisztábban álltak a teendők a kormány előtt. Mint az adott rend fő őrének, minden ellenzéki szervezkedés ellen föl kellett lépnie. Taktikázgatásra legfeljebb az kényszerítette, hogy az államapparátus soraiban nem kevés olyan tisztviselő volt, aki az antiszemita szervezkedéssel szimpatizált. Ha kezdetben Tisza Kálmán tartózkodott is az erélyesebb rendszabályoktól, mégsem engedélyezte az antiszemita egyesületek alapítását, betiltotta gyűléseiket és „irodalmuk” terjesztését; amikor pedig a mozgalom a felekezeti izgatás teréről átcsapott a vagyonos osztályok elleni kihágásokba, s a mindig kötelezően tiszteletben tartott „urak dolgából” kezdett az állam békéjét megbontó nagyobb megmozdulásokkal fenyegetni, haladéktalanul fellépett a szervezkedés ellen. 1882 őszén a kormány statáriumot hirdetett a pozsonyi antiszemita zavargások lecsillapítására, és nyomatékosan utasította a megyéket a rendzavarások megakadályozására. E rendeleteket nem egy megyében most már antiszemita alispánok kényszerültek végrehajtani. A helyi kezdeményezők és főkolomposok ellen mindig megindították a bűnvádi eljárást, s ezt nem kerülték el a mozgalom parlamenti vezérei sem. Az Istóczy ellen indított perben azonban az esküdtek az antiszemiták oldalára álltak, így az a vádlott felmentésével végződött.

Magyarország és egész Európa újságolvasó értelmisége feszült figyelemmel várta a liberálisok és antiszemiták nagy nyilvános politikai összecsapásának szánt tiszaeszlári ügy bírósági tárgyalását. Tisza, aki kezdettől fogva meg volt győződve a perbefogottak ártatlanságáról, a kormányfői pártatlanság kötelező látszatával is alig törődve, saját igazságügyminisztere ellenében, az ügyészi szervezet segítségével nyújtott támogatást az Eötvös Károly által vezetett védelemnek. Erre késztették a külpolitikai megfontolások is. Az európai liberális közvélemény szemében Magyarország tekintélye forgott kockán. Az 1883 nyarán Nyíregyházán megrendezett, 46 napig tartó konstrukciós perben – tekintve, hogy előkerült a Tiszába veszett kislány sértetlen holtteste – Eötvös cáfolta meg a vád állításait, egyben leleplezte a nyomozás során elkövetett erőszakosságot, törvénysértéseket. Erről a vérvádperről írta később A nagy per című könyvét. A tárgyalás felszínre hozta az igazságügyi szervezet fejletlenségéből adódó összes problémát éppúgy, mint a kormány és a vármegye még mindig meglevő ellentéteit. A vádlottak önmaguknak homlokegyenest ellentmondó vallomásai is aszerint alakultak, hogy ki hallgatta ki őket. Ha a vérvádat bizonyítani akaró vármegye, s a vele összejátszó törvényszék megbízottai vették őket kezelésbe, akkor többnyire „beismerő” vallomást tettek, ha a kormányt képviselő ügyészség kérdezősködött, akkor védekeztek. A kormány nyomásának és a védelem szívós küzdelmének eredményeként a törvényszék meghátrált és fölmentette a vádlottakat.

A véderővita

Az ellenzéki sajtó támadásait Eötvös Károly, az egyetemi ifjúság megmozdulásait a Függetlenségi Párt parlamenti vitarendezője, Polónyi Géza irányította.

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A vélemények megoszlottak az anyapártban is, amelynek elnöke Irányi halála után Eötvös Károly lett. Kossuth útmutatása alapján Eötvös pártkérdéssé akarta tenni a reformok elfogadását, de kisebbségben maradt, mire 17 társával együtt kilépett a pártból.

Pártrendszer a század végén

A függetlenségi pártkör elnöke 1892-ben, Irányi halála után Justh Gyula, azután Eötvös Károly, majd 1895-ben, a frakciók egyesítése után Kossuth Ferenc lett.

A polgári életmód

A századvég Budapestjén közel 700 kávéház és kávémérés működött, minden középosztálybeli tudta, melyik illik hozzá és melyikhez ő. Így lett a Centrál, utóbb a New York az írók, költők, újdondászok, az Abbázia Eötvös Károly politikus-író körének törzskávéháza, a Brazil és a Japán a festőké, művészeké, a Múzeum („Sódli”) a történészeké, tanároké, múzeumi tisztviselőké.

A koalíció behódolása

Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

Kossuth Ferenc gondot fordított arra, hogy gyengécske ellenzékük oldaláról is bebiztosítsa a választási győzelem szinte egyhangú jellegét. Mocsáry Lajosnak felajánlotta a nagykőrösi kerületet, amit azonban az andornaki remete visszautasított. Ugyanezt a kerületet Kossuth Ferenc a párt másik, ellenzékben maradt egykori elnökének, Eötvös Károlynak is kiutalta.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A kormányalakítás napjaiban a Holló-csoport mozgolódása, utána pedig az Eötvös-féle „eklektikus ellenzék” kritikája – bár csak a felszínen – újra megzavarta a koalíció megállapodott vizeit.

A hatalom elnyerésének másnapján az elsők között Eötvös Károly vonult oppozícióba, a régi liberális negyvennyolcas, aki a választójogi reform megvalósításáért szállt síkra. 1906 nyarától ellenzéki húrokat kezdett pengetni Lengyel Zoltán is, akit inkább a kapaszkodás vágya, mint őszinte radikalizmus vezetett. Lényegesebben érintette a koalíció tömegbázisát az önállóan fellépő parasztpárt választási sikere. A függetlenségi párt elégedetlen elemei kezdetben a Független Magyarország című lap köré gyülekeztek. A kormány puccsszerűen lefülelte, kisajátította a lapot, s Lengyel Zoltánnak, az addigi főszerkesztőnek, át kellett adnia helyét Burgyán Aladárnak. Ezután A Nap című bulvárlap vált az ellenzékiek – inkább spontán jellegű – tömörítőjévé. Lengyel A Naphoz állt át. A függetlenségi párton belül mutatkozó mozgolódás hatására a korábban teljesen visszavonult Mocsáry Lajos is aktivizálódott: három hónappal a koalíciós kormány hatalomra kerülése után jelentette meg a „Függetlenségi párt” című önálló tanulmányát. Ebben szemrehányásokat tett a függetlenségi eszme hirdetésének elsorvadásáért. Világos elemzéssel mutatta ki, hogy az udvar csak arra vár, hogy a koalíció lejáratása közben egy másik hatvanhetes csoportosulás váljék kormányképessé. A kivezető utat a párt újjászervezésében és a passzív ellenállásban jelölte meg.

Az oppozíció ekkor még odáig sem mert elmenni, hogy személy szerint megbírálja valamelyik koalíciós minisztert. Demonstratív kilépésre először 1906 júliusában került sor. Ennek közvetlen oka az volt, hogy Olay Lajos képviselő szolidaritást vállalt az „eklektikus ellenzék” vezetőjével, Eötvös Károllyal. Eötvös mintegy közvetítő szerepet játszott az „eklektikus ellenzék”, a pártban maradottak, valamint a parasztpárt között; bizonyos kísérleteket tett, hogy a függetlenségi párti ellenzék felkarolja a választójogi reform ügyét, s hogy némiképp kapcsolatba kerüljön a szociáldemokrata párttal. A kezdődő ellenzéki mocorgás fő irányzatának jelentéktelenségéről vallott, hogy Mocsáry is lehetségesnek tartotta a koalíciós kormány pozitív felhasználását. 1906 őszén az ellenzéki hajlandóságúak egyik hangerősítőjévé a Radikális Újság vált.

A balpárt megalakulása

A balpártban személyi változások is bekövetkeztek. Lengyel Zoltán kilépett, Eötvös Károly pedig elvállalta a kis képviselőcsoport vezéri tisztségét.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

A reform elsikkadása után a szociáldemokrata párt is reálisabban vette számba potenciális szövetségeseit. Megindult a közeledés a függetlenségi párt liberális irányzatához, az Eötvös vezette balpárthoz.

Lábjegyzet

  1. Eötvös Károly, A nagy per. II. Budapest, 1904. 97–98.

Művei