Eduard Taaffe

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. június 20., 12:57-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

magyarosan Taaffe Ede

Prága, 1833. február 24. – Ellischau, Csehország, 1895. november 29.
osztrák politikus,
1863–1867 között Salzburg koronatartomány (Kronland Salzburg) császári-királyi tartományi elnöke (k.k. Landespräsident),
1868. szeptember 24. – 1870. január 15. között az Osztrák Császárság „Lajtán inneni” felének, Ciszlajtániának miniszterelnöke
1879. augusztus 12. – 1893. november 11. között az Osztrák–Magyar Monarchián belül a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és tartományok, röviden Ausztria miniszterelnöke
Wikipédia
Eduard Taaffe.jpg
1868. szeptember 24.—1870. január 15.
Eduard Taaffe gróf kormánya Ausztriában.
1879. augusztus 12.—1893. november 11.
Eduard Taaffe gróf kormánya Ausztriában.
1893. október 23.
Taaffe választójogi tervezetének beterjesztése Ausztriában.
1893. november 11.
A Taaffe-kormány helyét a Windischgrätz-kormány veszi át Ausztriában.

Szász Zoltán

Az osztrák liberálisok bukása

A liberális többség még mindig szentül hitt saját erejében, nélkülözhetetlenségében, dualizmus- és államfenntartó szerepében. A kormányalakítási kísérletek idején is kitartott okkupációellenes álláspontja mellett, mígnem 1879 nyarán Eduard Taaffe gróf, az uralkodó egyik bizalmasa, egy átmeneti kormány belügyminisztereként új választások megrendezésével kisebbségbe szorította őket. A 150 széthúzó osztrák-német liberálissal szemben Taaffe megteremtette a konzervatív Hohenwart-klub, az engedmények ígéretével újra megnyert cseh arisztokrata és polgári képviselők és a lengyel nagybirtokosok koalícióját, az úgynevezett vasgyűrűt, amelyhez a német liberális nagybirtokosok is csatlakoztak. A lajtántúli birodalomfél nagybirtokosai – nemzetiségtől függetlenül – a dinasztia mögé sorakoztak, s ez hozta létre az új koalíció alapját. 1879. augusztus 12-én Taaffe lett a miniszterelnök és közel másfél évtizeden át e konzervatív-klerikális többség segítségével az egyes nemzetek között egyensúlyozva – elsősorban a cseheknek tett kulturális és nyelvi engedményekkel – sikerült a dualista rendszer nyugalmát Ausztriában is fenntartania.

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

A Taaffe-kormány 1882-ben a cenzus felére csökkentésével a városokban egyharmadával, a falvakban egynegyedével megnövelte a választók számát, s ettől kezdve az antikapitalista újkonzervativizmushoz húzó kispolgárság a politikában is erősebben hallathatta hangját.

S. Vincze Edit

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Az új „liberális” munkáspolitika rövidesen a Monarchiában is éreztette hatását. Taaffe ugyan továbbra is az erőszakpolitika alkalmazását tartotta a legcélravezetőbbnek és 1889-ben újabb, a korábbinál szélesebb alapokra helyezett kivételes törvény bevezetését javasolta, törekvéseivel azonban magára maradt.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

A változás feltételei a Lajtán túl formálisan is előálltak: a Taaffe-kormánnyal 1879 nyarán az antiliberális erők jutottak hatalomra.

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

A közös minisztertanácson Taaffe osztrák miniszterelnök kétségbe vonta, hogy Oroszország valóban rá akar támadni a Monarchiára.

Hanák Péter

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Ferenc József azonban nem tehetett eleget a pápai óhajnak. 1893 őszén nehéz napok virradtak rá. November elején kormányválság Ausztriában, lemond a 14 éve működő Taaffe-kormány.

Belpolitikai válság Ausztriában

A nemzeti konfliktusok fellobbanása a Taaffe-kormányt az osztrák-német–cseh ellentét kiegyenlítésére késztette. Az 1890 elején elkészített kiegyezési tervezet az etnikai határok szerint elkülönített német és cseh területek nyelvhasználati és iskolafenntartási egyenjogúságát tartalmazta. Az ifjúcsehek azonban nem fogadták el ezt a kiegyezési alapot, s minthogy az 1891. évi választásokon fölényes győzelmet arattak az ócsehek felett, a megegyezésből nem lett semmi. Az ellentétek Csehországban rendkívül kiéleződtek. A német nyelvű cégtáblák eltávolítása és a hatóságok ellenrendszabályai, majd az Omladina szervezet ellen indított per miatt heves utcai tüntetésekre és összecsapásokra került sor. 1893-ban Csehország jó részében, Prágában is, kihirdették az ostromállapotot. Az ellentétek enyhítése érdekében Taaffe választójogi reformmal kísérletezett, ez ellen viszont az osztrák-német liberálisok és a konzervatív csoportok opponáltak. 1893 novemberében, 14 évi kormányzás után Taaffe lemondott. Bukása, akárcsak Tiszáé, a nyugalom korszakának lezárulását, a távlattalan „napról napra élő” politika csődjét jelezte.

Az utód, Alfred Windischgrätz herceg a Taaffet megbuktató ellenkoalícióra támaszkodott, ez viszont egy szlovén középiskola felállítása miatt tiltakozó osztrák-német pártok ellenállásán bukott meg.

Katus László

Az állam növekvő gazdasági befolyása

A liberális gazdaságpolikától való elfordulás Ausztriában korán és erőteljesen következett be: 1879-ben a Taaffe-kormánnyal antiliberális-antikapitalista koalíció került uralomra, amelynek gazdaságpolitikáját az úgynevezett szociálkonzervativizmus jellemezte.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

A háborús veszély miatt és azt kihasználva, a Monarchia kormányzatában kezdtek érvényre jutni a konzervatívabb politikát óhajtó irányzatok. A Beck-kabinet bukása és a Bienerth-kormány megalakulása 1908 novemberében jelezte ezt az irányzatot. Bienerthtel megszakadt az osztrák politikában a szó szoros értelmében vett hivatalnokok, „bürokraták” Koerberen, Gautschon és Becken át húzódó sora, hogy ismét folytatódjék a Taaffe-, Windischgrätz-, Badeni- és Thun-féle arisztokrata politikusok lánca.