Egészségügy és közművelődés

A Múltunk wikiből

A népesedési folyamatokat – ez volt a kiindulópontunk – a korszak alaptendenciája: a polgárosodás és a civilizációs haladás határozta meg. Így a halálozási arány 12 ezrelékes csökkenése jobbadán az egészségügy fejlődésének, úgy is mondhatjuk: a közegészségügy kiépülésének eredménye volt. Korszakunkban az egészségügyi szervezet is, az orvosok és a kórházak száma is, az orvostudomány is jelentősen fejlődött. Az természetes, és nemzetközi viszonylatban elég szerény előrelépésnek számít, hogy a kiegyezést követő 45 év alatt az orvosok száma megkétszereződött: 18 helyett már 30 orvos jutott 100 ezer lakosra. Hogy a gyógyszertárak száma is megkétszereződött, és így 1913-ban 100 ezer lakosra 12 patika jutott, az sem különösen kiemelkedő eredmény. Igazi javulás a kórházi ellátásban és a legpusztítóbb járványok leküzdésében mutatkozott. Az 1913-ban működő 427 kórház 88%-a a dualizmus korában épült vagy épült újjá. A kórházi ágyak, az ápoltak és az ápolási napok számának 1880 és 1913 közötti 4–4,5-szeres növekedése nem is tükrözi teljesen a korszerűsítésben mutatkozó minőségi fejlődést. Ezekben az évtizedekben épültek ki a nagy klinikák, ekkor fejlődött fel a magyar gyógyászat és orvosképzés számos területen a bécsi mellé.

Az 1876-ban bevezetett első és 1887-ben kötelezővé tett kétszeri himlő elleni oltás hatása néhány évtized alatt fényesen megmutatkozott; 1913 ban a himlő már nem szerepelt a halálokok országos listáján. Hasonlóképpen visszavonult a hajdani félelmes ellenség, a kolera is, amely az 1830-as években 300 ezer, az 1873. évi járvány idején is csaknem 200 ezer áldozatot szedett. Az 1892–1893 évi betörése még elég nagy riadalmat, de már csupán 5000 halálesetet okozott. A járvány elleni védekezés, főként a csatornázás és vízderítés sokat segített, olyannyira, hogy 1913-ra a kolera is kimaradhatott a halált okozó fertőző betegségek táblázatáról. A kimutatások összevetése egyébként valamennyi járványos fertőző betegség visszaszorulását bizonyítja. Az 1880-as évek elején e betegségek számlájára írt 20%-os arányban még a himlő is, a tífusz is 2,8%-os, a diftéria-vörheny-kanyaró 8,5%-os tétellel szerepelt; az 1913. évi kimutatás 8,7%-os arányán belül az utóbbi hármas 5,4, a tífusz 1%-ot tett ki. Minden bizonnyal az orvostudomány fejlődését bizonyítja a halálokok egyre pontosabb, részletesebb feltüntetése, az egykoron egyébnek és ismeretlennek besorolt betegségek helyén a szív és az érrendszeri, az emésztőszervi és a rákos megbetegedések kimutatása.

A méltánylást érdemlő eredmények mellett volt a hazai közegészségügynek két súlyos passzívája: a tüdőbaj és a csecsemőhalandóság. A tuberkulózis az 1880-as évek elején az összes halálokok 12, egy évtized múlva 11, 1913-ban viszont 13,5%-ára rúgott. E szomorú növekedésben talán a gondosabb szűrés és a jobb diagnózis is közrejátszott, a korabeli jelentések azonban inkább azt a feltevést támasztják alá, hogy a tuberkulózis a dualizmus korában vált százezreket sújtó, évi 40–50 ezer halálesetet okozó népbetegséggé. Nem sokkal vigasztalóbb helyzetről tanúskodnak a csecsemő- és gyermekhalandóság adatai sem. Nem mintha e téren nem mutatkozott volna valamelyest csökkenő tendencia. A polgári forradalom küszöbén, 1846-ban, ezer újszülött közül életének első évében 288, 1910-ben 206 halt meg, s az ötéves kort ezer közül 535, illetve a háború előtt 690 gyermek érte meg. Ám az egy év alattiak az összes halálesetnek még 1910-ben is 30%-át, az 5 év alattiak az 1890-es évek elején 52, 1910-ben is 48%-át adták, és ez nagyon lassú javulásról tanúskodik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a csecsemőket nagyobb arányban pusztító járványok gyakorlatilag megszűntek.

A tuberkulózis népbetegséggé szélesedése és a magas csecsemőhalandóság miatt Magyarország a halálozási arányt tekintve az európai ranglista élén állott, éppen csak Oroszország és Spanyolország előzte meg. Európai viszonylatban ugyancsak alacsony volt az átlagos életkor: 1869-ben 25,4 1910-ben 27,2 év. E mindössze 7%-os növekedésnél valamivel kedvezőbb volt a születéskor várható átlagos élettartamé, amit a demográfusok a kiegyezést követő években 30, 1910–1911-re vonatkozóan 40 évre becsülnek. Az elmaradás okai egyrészt a hiányos táplálkozásban, a túlerőltetésben, a rossz lakásviszonyokban, másrészt a fentebb joggal fejlődőnek jelzett egészségügyi szervezet egyenetlen elosztásában, gyengeségében rejlettek.

Az orvosok számának gyarapodása ugyanis elsősorban a városok egészségügyi ellátását javította. Városokban működött az orvosok mintegy 43%-a, ott rendeltek – főként a jobb módú paciensek részére – a neves szakorvosok, s a városokban épült ki az ipari munkásság betegsegélyző hálózata. A hatósági orvosi intézmény kiterjesztése a falvak kisebb-nagyobb körére, igaz, haladás volt, csakhogy apróléptű. Az utolsó békeévben, 1913-ban, a több mint 12 ezer községre mindössze 2111 községi és körorvos jutott, magánorvos – néhány áldozatos lélektől eltekintve – nem temetkezett el a falvak porában-sarában. Ha vidékre ment is, akkor is a módosabb nagyközségeket választotta. Így aztán az Alföldön, Dél-Dunántúlon és Tiszántúlon, a peremvidékeken a falvak, tanyák, puszták ezreibe nem jutott el az egészségügyi civilizáció. A parasztok, a tehetősebbek is, előbb láttak-hívtak lódoktort, mint orvost. A falvak ezreiben a népi gyógyítás és kuruzslás évszázados hagyományai virultak. A helyzetet súlyosbította, hogy a múlt század végétől az árutermelés kibővülése és a munkaalkalom csökkenése következtében a szegényparasztság táplálkozása, főként fehérjefogyasztása jelentősen romlott.

A halálozási statisztika még egy tétele érdemel figyelmet: az erőszakos haláloké. Azt, hogy a balesetek száma a háború előtti 30 évben megháromszorozódott, aránya 0,8-ról 1,5%-ra emelkedett, ma már a felgyorsult életritmus és közlekedés természetes velejárójának tartjuk. Elgondolkoztató azonban az öngyilkosságok számának háromszoros, arányának 0,4-ről 0,9%-ra való növekedése, ami egyébként monarchiai jelenség volt; Ausztriában, a cseh tartományokban és Horvátországban is megfigyelhető. Az európai viszonylatban kiemelkedő öngyilkossági „járványt” sokféleképpen magyarázták. A Monarchia sajátos politikai viszonyaival való összefüggés logikailag valószínűnek látszik, de még bizonyításra szorul.

A gyilkosságok száma a halálokok között is, és ami fontosabb: a bűncselekmények között is csökkent. A gyilkosság és az emberölés 1890-be az elítélt bűncselekmények 2,2, 1913-ban 1%-át; a testi sértés 26, illetve 18, a vagyon elleni bűntettek 35, illetve 30%--át tették ki. A korszak történetének ismeretében nem meglepő, hogy nőtt a politikainak minősített bűntettek – főleg az izgatás és a hatóság elleni erőszak – száma (2-ről 5,5%-ra), és változatlanul első helyen állt, az összes büntetett cselekmények egyharmadát szolgáltatta a becsületsértés és a rágalmazás. Viszonylagos stabilitás jellemezte a büntető intézeteket, számuk az egész korszakban 12 volt, a raboké pedig 3000 és 6000 között mozgott. A dualizmus első negyedszázadában a bebörtönzöttek száma és aránya mintegy 30 %-kal nőtt, a második negyedszázadban viszont 50%-kal visszaesett; 1890-ben 100 ezer lakosra 36, 1913-ban 24 bebörtönzött jutott.

Az egészségügyi és a közbiztonsági viszonyok javulásában alkalmasint része lehetett az általános műveltség fejlődésének is. A közoktatásról a népiskoláktól a főiskolákig a XII. fejezetben adunk számot. Itt annyit bocsátunk előre, hogy a kötelező népoktatás 1868. évi bevezetése 45 év alatt számottevő eredményeket hozott. Egyik nagy vívmánynak azt tekinthetjük, hogy amíg 1870-ben az iskolakötelesek 48%-a, 1913-ban már csupán 14%-a nem járt iskolába, és csak 19%-a nem végezte el az elemi iskola négy osztályát. A másik vívmány – az általános műveltségi szint emelkedésének reális fokmérője – az analfabéták számának nagymérvű csökkenése volt. Arányuk a hat éven felüli lakosságban az 1870. évi 68,7%-ról – ezen belül Erdély 83,6, Horvátország 83% – 1913-ban 33,3%-ra – Erdély 49,5, Horvátország 47,4% – csökkent. A gazdasági fejlettségi színvonal és a hivatalos iskolapolitika következményeképpen az analfabéták aránya a magyaroknál és a németeknél volt a legalacsonyabb (20,7, illetve 17,6%), a szlovákoknál és a szerbeknél közepes (30,3, illetve 40,2%), a románoknál és a kárpát-ukránoknál a legmagasabb (66,9, illetve 72,2%).

Az iskolán kívüli népművelés fő intézményei a korszakban a múzeumok, a könyvtárak, a színházak, a század elején elterjedő filmszínházak, a tárlatok, a művészeti és a tudományos társaságok voltak. A magyar kormányok Eötvöstől és Treforttól kezdve jól látták a kultúra és az oktatás nemzetnevelő és magyarosító jelentőségét, de kezdetben – a nagy pénzügyi zavarok idején – keveset áldoztak művelési célokra; 1570-ben mintegy 2 millió koronát. A századforduló idején az oktatási és a népművelési kiadások már meghaladták az állami költségvetés 3%-át, 1913-ban pedig a 9%-át, elérve a 120 millió koronát.

A megnövekedett állami és társadalmi támogatás lehetővé tette, hogy a korszak folyamán a népművelési intézmények is számottevően gyarapodjanak (38 nagyobb múzeum, 45 tízezernél több kötettel rendelkező nyilvános könyvtár létesült). Méltó otthont kaptak a szépművészetek és a zene: ekkor alakult a Zeneakadémia (1875), a Képzőművészeti Főiskola (1883), épült és nyílt meg a Népszínház (1875), az Operaház (1884), az Iparművészeti Múzeum (1896). A korszak végén már 9 állandó fővárosi színház – köztük két opera, a Vígszínház (1896), a Magyar Színház (1897), a Király Színház (1903) – és 38 vidéki színtársulat működött. A meginduló zenei oktatás, az Operaház, a hangversenyek, a hazai és külföldi klasszikusokon kívül a korabeli irodalmat is tolmácsoló színházak nevelték és csiszolták, főként a művelt középrétegek zenei és színházi kultúráját. Széles tömeghatása azonban korszakunkban a „magyaros” népszínműnek, a bécsivel rokon operettnek, a franciás ízlésű könnyed vígjátéknak és az ekkortájt felvirágzó kabarénak volt.

A legnagyobb hatású tömegkommunikációs eszköz korszakunkban a sajtó. Amíg a kiegyezés idején hozzávetőlegesen 200, addig 1913-ban kereken 2000 hírlap (napilap és szaklap), köztük 1500 magyar nyelvű, jelent meg. A postán szállított hírlapok száma meghaladta a 216 milliót. Nem kevesebbet jelentett ez, mint hogy széles néprétegek olvastak újságot, vagy legalábbis értesültek a legfrissebb hírekről. A nagyvilág betört az elmaradott falvakba, üzemekbe, a szegény emberek otthonába is, ahol olvasták vagy felolvasták az olcsó, népszerű újságok politikai, irodalmi és ismeretterjesztő cikkeit. Ezáltal a közvélemény határai szélességben és mélységben egyaránt jelentősen kitágultak. A sajtó, a modern tömegkommunikáció első, megalapozó eszköze – a mobilitást felgyorsító gépi közlekedéssel, a civilizáció és a művelődés terjedésével együtt – valamennyi osztály és réteg gondolkodásmódját, sőt életmódját is befolyásolta, alakította.

Irodalom

A közegészségügyre is elsősorban az idézett statisztikai kiadványok nyújtanak tájékoztatást. A témával foglalkozik: Gümőkór-halálozás 1901–1915 (Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat. 62. Budapest, 1925); Gyermekhalandóság és gyermekfertőző-betegségek az 1901–1915. években (Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat. 68. Budapest, 1921). A feldolgozások közül megemlítjük Gortvay György, Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. I. (Budapest, 1953); Hahn Géza, A magyar egészségügy története (Budapest, 1960), Bezerédyné Hertelendy MagdolnaHencz AurélZalányi Sámuel, Évszázados küzdelem hazánk egészségügyéért. Függelék: Száz esztendő egészségügyet és szociálpolitikáját tükröző törvények 1867–1967 (Budapest, 1967); Thirring Gusztáv, Budapest közegészségi és közművelődési viszonyai (Budapest, 1894); Laky Dezső, A gümőkórhalandóság Magyarországon az XX. század elején (Budapest, 1925) című műveit. A bűnözésre vonatkozó adatokat az Magyar Statisztikai Évkönyv megfelelő köteteiből és az Magyar Statisztikai Közlemények bűnüggyel foglalkozó külön 30. (Budapest, 1910) és 59. (Budapest, 1919) kötetéből merítettük.


Polgárosodás és népesedési viszonyok
A nemzeti összetétel változása. Az asszimiláció. A vallási megoszlás. Tartalomjegyzék