Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

A Múltunk wikiből

Az új kormány a helyzet konszolidálása érdekében az ellenforradalommal szembeni fellépést és a kommunistákkal való leszámolást egyaránt napirendre tűzte.

Különösen fontosnak és sürgősnek tekintette a kommunista mozgalom elleni beavatkozást, és ezzel a szociáldemokrata miniszterek is egyetértettek.

A kormányt nemcsak a magyarországi, hanem a nemzetközi helyzet, nemcsak a bel-, hanem a külpolitikai meggondolások is erre ösztönözték.

Németország legyőzése után a győztes hatalmak felszabadult erőikkel Szovjet-Oroszország ellen fordultak. 1919 elején nagyban folyt az intervenció szervezése, az antant első nagyszabású, 1919 tavaszára tervezett támadásának előkészítése. 1919. január 18-án Párizsban megnyílt a békekonferencia, amelyen „az orosz kérdés” kezdettől fogva fontos helyet foglalt el.

A szovjetellenes tervek Magyarországot is érintették. Az antant nem gondolt ugyan arra, hogy a legyőzött országot közvetlenül is bevonja az intervencióba, Magyarország azonban a Szovjet-Oroszország elleni felvonulás útvonalába esett, az itteni események alakulása ebből következően nem lehetett közömbös az intervenció szervezői számára.

Az antant magyarországi politikája arra irányult, hogy az ország megszállása lehetőleg ne vezessen fegyveres harchoz a szomszédos államokkal, az országon belül pedig a forradalom kifejlődését erőteljes intézkedésekkel megakadályozzák.

A BerthelotApáthy-féle december 31-i megegyezésről már szó esett. Röviddel ezután Vix a budapesti szovjet vöröskeresztes misszió tagjainak letartóztatását követelte. A rendőrség e kérésnek eleget tett. Január 7-én detektívek jelentek meg a Royal-szállóban, őrizetbe vették a misszió tagjait, és a letartóztatottakat átadták a franciáknak.

Ezzel egyidőben amerikai gazdasági bizottság és amerikai politikusok, majd február elején Cuninghame, a bécsi angol misszió vezetője látogatott Budapestre. Az amerikaiak és az angolok egyaránt tudtára adták Károlyinak és a kormány tagjainak, hogy jó szemmel néznék a „bolsevizmussal” szembeni erőteljesebb fellépést. Különösen Cuninghame beszélt nyíltan erről a szerinte legfőbb, legfontosabb feladatról.

A kommunisták elleni fellépésre ösztönöztek a németországi események is, ahol a forradalmi bizalmiak, a független szocialisták és kommunisták fegyveres felkelésbe átnövő megmozdulását (január 4–12.) a szociáldemokrata kormány vérbe fojtotta, és ahol január 15-én, a „rend” helyreállítása után, ellenforradalmár katonatisztek letartóztatták, majd meggyilkolták Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot, Németország Kommunista Pártja vezetőit.

A magyarországi szociáldemokrata politikusokra, akik elméleti és gyakorlati tevékenységükben mindig is az osztrák és a német párt utasítását és példáját követték, ezek az események nagy hatással voltak. A német szociáldemokratáknak a kommunisták ellen alkalmazott módszerei az erőszaktól addig visszariadó magyar szociáldemokraták ingadozó vezetőit arra ösztönözték, hogy Magyarországon se ellenezzék hasonló módszerek alkalmazását.

Január 23-án a minisztertanács Böhm és Garami hozzájárulásával kimondta, hogy a belügyminiszter a kommunisták ellen preventív intézkedéseket is tehet, „ha ezek bűncselekményt követnek el, vagy annak elkövetését kilátásba helyezik”.[1] E határozat a kommunisták lakbéruzsora elleni akcióját kívánta ürügyül felhasználni a rendőrség által javasolt letartóztatásokhoz. (A párt ezen akciója a lakóházak köztulajdonba vételét követelte, és felhívta a lakókat; tagadják meg a február 1-én esedékes negyedévi lakbérfizetést.)

Január 28-án a szociáldemokrata vezetők a Munkástanácsban keresztülvittek egy olyan határozatot, mely kimondta a kommunistáknak a pártból, a szakszervezetekből és a Munkástanácsból való kizárását.

Február 3-án egy 160 főből álló, géppuskákkal és kézigránátokkal felszerelt rendőri különítmény körülvette a Vörös Újság Visegrádi utcai szerkesztőségét, házkutatást tartott, nyomtatványokat, iratokat foglalt le, összetörte a szerkesztőség berendezését.

Február 9-én összeült a szociáldemokrata párt rendkívüli kongresszusa. A kongresszus a jobboldali és centrista vezetők javaslatára megerősítette a Munkástanács kommunistaellenes határozatát.

Február 11-én megjelent „A népköztársasági államforma védelméről” szóló 1919. évi XI. néptörvény, mely az adott helyzetben félreérthetetlenül a proletárdiktatúráért harcoló és nyíltan tanácshatalmat követelő kommunisták ellen irányult: a párt vezetőinek, propagandistáinak letartóztatásához és perbe fogásához biztosította a „törvényes alapot”.

Február 20-án a munkanélküliek, akik között erős volt a kommunista befolyás, a Vigadóban nagygyűlésre jöttek össze, és munkát vagy a drágaságnak megfelelő munkanélküli segélyt követeltek. A gyűlést követően a Vörös Újság szerkesztősége előtt a párt vezetői szóltak a résztvevőkhöz, és felhívták figyelmüket az ellenforradalmi veszélyre és készülődésre. Az összegyűltek egy része ezután a Conti utca felé indult, hogy a Népszava munkanélkülieket támadó cikkei ellen tüntessen. A Népszava székháza előtt lövöldözés kezdődött, aminek több halálos áldozata és sok sebesültje lett. Hogy a lövöldözést ki kezdte és ki folytatta, a nyomozás utólag nem tudta megállapítani. Valószínű – és egyes későbbi tanúvallomások is ezt látszanak megerősíteni –, hogy a Népszava védelmére kirendelt rendőrök és különböző karhatalmi alakulatok a zűrzavarban egymásra tüzeltek. Bárhogyan történt is – akár szándékos provokáció, akár véletlen okozta –, ezzel az összeütközéssel adva volt a rég várt alkalom a kommunisták elleni döntő fellépésre. A rendőrkapitány még aznap este megjelent a minisztertanácson, és javaslatot tett a kommunista vezetők letartóztatására. A kormány döntése után a már korábban előkészített névsorok alapján, a vizsgálat eredményét be sem várva, azonnal meg is kezdődtek a letartóztatások. Február 20-ról 21-re virradó éjszaka néhány kivétellel elhurcolták a kommunista párt valamennyi ismert vezetőjét, mintegy 50 embert. A párt helyiségeit bezárták, és az előállításokat még több napon át folytatták. A toloncházban a lefogottakkal brutálisan bántak. Kun Bélát a megvadult rendőrök véresre verték.

A kommunisták elleni akcióval párhuzamosan az ellenforradalom elleni rendszabályokra is sor került, nem utolsósorban azért, mert a szociáldemokrata miniszterek a kommunisták üldözését csak ezzel a feltétellel merték vállalni.

A budapesti rendőrség február elején az ellenforradalmi szervezkedés több vezetőjénél házkutatást tartott.

Február 12-én Kaposvárott letartóztatták Tóbi József soproni középiskolai tanárt, aki a Dunántúli Polgárszövetség nevében uszító hangú röpiratokat írt és terjesztett, és ellenforradalmi szervezkedéssel vádolva Budapestre kísérték.

A minisztertanács február 22-én az egyidejűleg kiadott 1919. évi XX., „A forradalom vívmányait veszélyeztető egyéneknek rendőri felügyelet alá helyezéséről és őrizet alá vételéről” szóló néptörvény alapján elhatározta báró Szterényi József és Szurmay Sándor volt miniszterek, valamint Mikes János gróf szombathelyi püspök internálását. Ugyanezen a napon feloszlatták a MOVE-t. Március 1-én megjelent az 1919. évi XXIII. néptörvény „A háborúval kapcsolatban felelős személyek elleni eljárás előkészítéséről”.

A felsorolt intézkedések csekély eredménnyel jártak. Tóbi Józsefet a vizsgálóbíró február 24-én szabadlábra helyezte. Szterényi és Szurmay ügyét a rendőrség igen előzékenyen kezelte, nem úgy, mint a kommunistákét. További internálásokra alig került sor, bár a február 22-i minisztertanácson egyesek gróf Károlyi József, gróf Bethlen István, Wekerle Sándor, Pallavicini György őrgróf és Bangha Béla őrizetbe vételét is javasolták. Az 1919. évi XXIII. néptörvény alapján sem indult eljárás, holott a szükséges intézkedések haladéktalan megtételére a törvény lehetőséget adott.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. január 23.


Kísérlet a kormánykoalíció helyzetének megerősítésére
Tartalomjegyzék A reformpolitika újabb lépései