Egyházi társadalom

A Múltunk wikiből

A magyar egyházi társadalom részét képező világi papság működésének szervezeti keretei a XII. század elejére nagyjából kialakultak, korszakunk folyamán csak kisebb területi változások figyelhetők meg. Több királyunk alapított a XII. században prépostságot, így II. Béla az aradit, III. Béla pedig 1190 táján a szebenit. A Kárpát-medencén kívüli székhellyel rendelkező kun püspökség 1227. évi létesítése a Magyarországról kiinduló kun térítés következménye volt. 1229-ben IX. Gergely pápa Bánmonostora (korábbi nevén Kő) székhellyel megalapította a szerémi püspökséget.

A világi papság felső rétege három csoportba osztható. Az elsőbe az érsekek, a püspökök, valamint a prépostok tartoztak. A világi papság körében a vezető szerep kétségtelenül az övék. Csak kevés főpapot ismerünk valamennyire is életközelből. Ezek közé tartozik Lukács érsek a XII. század második, illetve Róbert érsek a XIII. század első felében. Lukács Párizsban tanult, egykori párizsi iskolatársa, az angol Gaulterus Mapes szerint jól képzett férfiú volt, aki asztalát megosztotta a szegényekkel. Lukács 1156–1157-ben egri püspökké lett, majd 1158-tól kezdve egészen 1181-ig az esztergomi érseki méltóságot töltötte be. Szélsőségesen gregoriánus eszméi, következetes kiállása elvei mellett a XII. századi magyar egyházi társadalom legmarkánsabb alakjának mutatják, aki kitörölhetetlen nyomokat hagyott a XII. századi Magyarország történetében. Egy testvérét ismerjük, Apát, aki a XII. század közepén az ország egyik vezető világi tisztségviselője volt. 1148–1158 között szerepel forrásainkban, kezdetben comes, a bodrogi comitatus irányítója, később pedig bán volt, a király, II. Géza szűk tanácsadó testületének tagja. Jellemző, hogy az uralkodó mindkét 1158. évi, a spalatói egyházat megadományozó oklevelében csak két főméltóság szerepel a jelenlevők sorában név szerint megnevezve: Lukács érsek és Appa bán. Az ő példájuk nem egyedi eset a korban, s megint annak a XI. században gyökeret vert magyarországi gyakorlatnak a XII. századi folytatását mutatja, hogy azonos nagybirtokosi család egyes tagjai az egyházi, mások a világi társadalom vezető pozícióit sajátították ki a maguk, a családjuk, illetve érdekkörük számára. Róbert a belgiumi Liège vidékéről származott, 1207–1209 között fehérvári prépost és királyi kancellár, 1209–1226 között pedig veszprémi püspök volt. Az esztergomi érseki méltóságot 1226–1239 között töltötte be. A pápai törekvések és a pápai politikai vonalvezetés híveként fontos szerepet játszott az 1230-as évek magyarországi belpolitikájában. A francia Albericus jegyezte fel róla, hogy halála után derült ki: testén kínzóövet (cilicium) hordott, szekrényében pedig önsanyargató eszközöket találtak.

A magyarországi felsőpapság a XI. században csak nehezen tette magáévá a gregoriánus eszméket, s fogadta el magára nézve kötelezőnek a papi nőtlenséget és a szimónia, vagyis az egyházi tisztségek pénzen való elnyerésének tilalmát. 1151 körüli királyi oklevélben egy Betlehem nevű püspöknek a fiával találkozunk. A szimónia elleni harcra maga Lukács érsek mutatott példát. Amikor 1161-ben III. Sándor pápa követeket küldött Magyarországra Lukács érsekhez, hogy őt méltóságában erősítsék meg, és a palliumot adják át neki, Lukácsot a lelkiismeret és az önvád marcangolta, hogy nem követett-e el szimóniát, mivel testvére, Apa bán az egyik követnek lovat adott. Később maga a pápa nyugtatta meg az aggályoskodó Lukácsot.[1]

Az érsekségek és püspökségek anyagi hatalma a nekik juttatott birtokokon és a hívektől beszedett tizeden alapult. A nagy birtokadományozások még a XI. században, az egyházi szervezet alapításakor, illetve azt követően történtek, de kisebb, bár nem elhanyagolható mértékű királyi és magánadományok korszakunk egész folyamán gazdagították az érsekségek és püspökségek feudális ingatlanait. IV. István király visszaadta a zágrábi püspökségnek mindazokat az ingatlanokat, amelyeket II. Géza korában Pál fia Miklós comes és a somogyi várjobbágyok erőszakkal elfoglaltak. III. Béla király szintén a zágrábi egyháznak visszajuttatta azt a birtokot, amelyet II. Béla idejében a varasdi comes és annak örököse elvett. Imre király 1201-ben a zágrábi egyházhoz tartozó 16 birtok határait írta le, s egy szávai szigettel is megadományozta a püspökséget. Számos adományt juttatott II. Endre király 1218–1219-ben János esztergomi érseknek. IV. Béla 1239-ben Nyitra, Komárom és Bars megyei birtokokat adott az esztergomi érsekségnek. Magánadományok is gazdagították a püspökségek birtokait. Fila 1130 körül Örs praediumát a veszprémi egyházra hagyta. Miske fia István 1164-ben Vászoly praediumát adományozta a veszprémi püspökségnek.

A tized eredetileg az érseket és a püspököket illette meg. A tizedről tehát csak ők mondhattak le, illetve ők adományozhatták el. Korszakunkban mindkét esetre találunk példát. Az 1121. évi almádi oklevélben Atyusz a megyéspüspöknél elérte, hogy a monostor birtokába jutott falvak hospesei, a dézsmát a király kegyelméből az almádi monostornak adják. Martirius esztergomi érsek 1156-ban arra való tekintettel, hogy egyházának kanonokjai egészen az ő érsekségéig híján voltak az eledelnek, 70 falu tizedét adta nekik a király és az egész ország beleegyezésével. Parókia szempontjából azonban e falvak továbbra is az érsek fennhatósága alatt maradtak.

Az érsekekkel és a püspökökkel azonos csoportba tartoztak a prépostok, a székesegyház papságának elöljárói. A XII. század első felében a prépost még általában a püspök alávetettje, tőle függő személy volt. Jól mutatja ezt az András remete adományáról szóló II. Béla kori oklevél, amely András korábbi méltóságára utalva az adományozót Nana veszprémi püspök volt prépostjának nevezte. Itt is érvényesülni látjuk azt a tendenciát, hogy vezető egyháziak előkelő, nagy vagyonnal rendelkező családok leszármazottai voltak. András remete bizonnyal annak az atyafiságnak volt tagja, ahonnan az 1146-ban Pannonhalmának adományt tevő Színes asszony is származott, s amely a XIII. században mint Rád-nemzetség jelenik meg a forrásokban. Tehetős ember volt Fulcerius veszprémi prépost is, aki zalai birtokát a veszprémi egyházra hagyta, a zalai vár népeitől pedig földet vett, illetve zálogba bírt. Prépostok álltak a püspöki székhelyeken működő székeskáptalanok mellett a társaskáptalanok élén is. 1179-et megelőzően Mendinus székesfehérvári prépost hívta be Franciaországból és telepítette le a Nógrád megyei Garábon a premontrei szerzeteseket. Igen valószínű, hogy e prépost a XIII. században feltűnő Kökényes-Radnót-nemzetség eleinek családjába tartozott. A prépostok körében ugyanolyan nehezen vertek gyökeret a gregoriánus eszmék, mint az érsekek és püspökök táborában. 1181-ben Froa asszony adott el egy birtokot, aki Marcellus prépost neje volt. A XII. század felé élt Chumpo veszprémi prépostnak több gyermeke is volt, a káptalannak hagyott egyik praediumának gondnokává saját fiát, a szintén egyházi pályán működő Simeon mester éneklőkanonokot tette meg. A XII. század második felében erősödött meg az a törekvés, hogy a prépostok függetlenedjenek az érsekektől, illetve püspököktől. Példát erre a székesfehérvári királyi alapítású társaskáptalan prépostja mutatott. III. Sándor pápa alatt (1159–1181) a székesfehérvári prépost közvetlenül pápai fennhatóság alá került, megszűnt felette a magyarországi egyházi szervezet, a püspök ellenőrzése.[2] Példáját III. Béla alatt a szebeni prépostság követte, amely ugyan nem jutott egyenes pápai függésbe, de a területileg illetékes erdélyi püspökség helyett közvetlenül az esztergomi érsekség alá tartozott.

A világi papság felső rétegének másik csoportját a főesperesek képezték, akik az általában megye nagyságú vagy annál valamivel kisebb területű esperességek élén álltak. A XII. században a főesperesek nem tagjai a káptalannak. Egy 1183. évi esztergomi érseki oklevél tanúsága szerint a főesperesek még vidéki székhelyeiken tartózkodtak. Feltehető, hogy a püspöki székhelyre való beköltözésük a XII–XIII. század fordulója tájára esik. A főesperesek ilyen módon a káptalani tagok sorába léptek.

A harmadik csoportot a bizonyos műveltségre szert tett klerikusok alkották. Nevükkel ellentétben nem papi jellegű szolgálatotztek: írástudók voltak, a kormányzati tevékenység adminisztratív teendőit látták el. E maroknyi csoport XII. századi reprezentánsa Fulco hospes, aki 1146-ban végrendelkezett a pannonhalmi és vértesi monostor, valamint leánya javára. Pályaképe ebből az oklevélből bontakozik ki. A külföldi származású Fulco Magyarországra érkezésének első időszakában Álmos herceg mellett volt, majd egyházi szolgálatba állt, előbb Seraphin esztergomi érsek, majd öt egymást követő veszprémi püspök mellett szolgált. Több évtizedes szorgalmas birtokgyűjtése eredményeképpen két praediumról, továbbá szántóföldről és rétről végrendelkezhetett. Az egyik praediumot részben vásárolta, részben II. István és II. Béla királyok kegyéből nyerte el, a szántóföldet pénzért vette. A magyarországi klerikusok külföldi iskoláztatásáról lebbenti fel a fátylat az az 1183–1184. évi levél, amelyet a párizsi Sainte-Geneviève monostor apátja küldött III. Béla királyhoz. Ebből arról értesülünk, hogy a monostor iskolájában három magyar klerikus, Jakab, Mihály és Adorján tartózkodott, amikor társuk, Betlehem meghalt. E klerikusok Magyarországra visszatérve vezető tisztségekbe kerültek. Jakab prépost lett, hercegi kancellár, majd váci püspök, Adorján pedig III. Béla jegyzője, budai prépost és királyi kancellár, végül pedig közel két évtizeden át erdélyi püspök. A klerikusok legalább a préposti címig vitték, mint Barnabás, II. Géza jegyzője, aki budai prépost lett, de nem számított kivételnek, amikor püspöki méltóságra emelkedtek, mint ezt a fentieken kívül Péter székesfehérvári prépost és királyi kancellár példája mutatja, aki a XIII. század elején Győr püspöki székébe került.

A világi papság középső rétegét a XII. században a kanonokok, a káptalanok tagjai alkották. A XII. század nagy részében még szinte szerzetesi életmódot folytattak, együtt étkeztek, és közös hálótermekben aludtak. 1130 táján Fila Örs birtokát a Szent Mihály-monostornak, vagyis a veszprémi káptalannak adományozta. A káptalanokban a kanonokok közös élete a XIII. század elején bomlott fel; 1227. évi adat szerint a kanonokok Zágrábban már külön házakban laktak. A zágrábi püspök 1237-ben eredménytelen kísérletet tett a kanonokok közös életének, azaz közös lakásának és asztalának visszaállítására. Szemmel látható a változás a kanonokok életszínvonalában a XII–XIII. század folyamán. A korszak nagy részében a kanonokok szerény életviteléről értesülünk. Így 1156-ban Martirius esztergomi érsek dézsmaadományával azért enyhített egyháza kanonokjainak helyzetén, hogy azok az addigi egyszeri napi étkezés, az ebéd mellett Vácsorához is jussanak. A püspökök egyes kanonokoknak vagy a káptalan egészének az anyagi helyzetén földadománnyal is segítettek. III. Béla király az 1170-es években megengedte Simon mester veszprémi kanonoknak, hogy Zalában bírt praediumát, amelyet a veszprémi egyháztól az annak tett jószolgálatok révén nyert, a veszprémi egyháznak adhassa. A praedium 300 hold földet, 8 ökröt, 9 embert, 2 szőlőt és 1 malmot foglalt magában. Ugyancsak III. Béla király erősítette meg azt az adományt, amelyet Prodanus egykori zágrábi püspök tett a zágrábi kanonokok javára. A zágrábi főpap ugyanis két vásárolt praediumát adta a kanonokok hasznára örök birtokul. A kanonokok pedig, félvén, hogy a javakat a későbbi püspökök vagy mások tőlük elidegenítik, az adományt – a királyt megelőzően – már a Szentszékkel is megerősíttették. Az 1220-as években az esztergomi, az egri, és a csanádi kanonokok javadalmainak szűkösségéről szólnak az adatok. Róbert veszprémi püspök 1226-ban valamennyi kápolnát a káptalani javakhoz kapcsolta, s a kápolnák jövedelmeiből, így a tizedből is, a kanonokok jelentős mértékben részesedtek. A kanonokok életében beállt változások, a közös élet felhagyása, a korábban közös jövedelmek felosztása, továbbá az érdekükben hozott intézkedések azt eredményezték, hogy a XIII. század közepére a kanonokok felzárkóztak a világi papság felső rétegéhez, anyagi helyzetük tetemesen megjavult.

Csak nagyon feltételesen kapcsolható az uralkodó osztályhoz korszakunk alsópapsága. Jól mutatja ezt a Bars megyei baratkai egyház példája. Itt 1156-ban Euzidinus egyházat alapított, az egyház három oltárához egy-egy klerikust adott, továbbá egy harangozót, egy szántó-mansiót, 16 marhát, közte 8 ökröt, 50 juhot adományozott az egyháznak, valamint vásárolt földje felét az egyházra, felét fiaira hagyta. Egyházi felszerelésről, ruhákról, liturgikus könyvekről is gondoskodott. Euzidinus kérésére a felszentelést végző esztergomi érsek az egyházat plébániaegyházzá emelte, s lemondva három falváról, az új egyház alá rendelte azokat. A plébánia magánegyház volt, az alapító nyíltan megmondta, hogy az egyház klerikusaival, felszerelési tárgyaival, javaival nem a püspök és alárendeltje, a főesperes, hanem csak a plébános rendelkezhet, de az is csak az alapító Euzidinus fiainak ellenőrzése alatt. Két évvel később, 1158 táján újabb oklevél foglalkozott a baratkai egyházzal. Ekkorra már mind Euzidinus, mind fiai meghaltak, s a család egyetlen élő tagja, Euzidinus testvére, István kérte II. Gézát, hogy tetszése szerint gondoskodhasson atyai jogon (iure patrimonii) bírt javairól. Elnyervén az uralkodó jóváhagyását, Baratka birtokát, ahol a templom épült, benne a plébánosi és harangozói földdel együtt a garamszentbenedeki apátságnak adományozta. István tehát nemcsak a három klerikus, hanem a plébános felett is rendelkezett, az egyházi személyek beiktatása az alapítótól és családjától függött. Az itt tükröződő magánegyházi intézmény, vagyis a világi alapítónak és családjának való teljes kiszolgáltatottság jellemezte azon egyházak túlnyomó részét, amelyek plébániatemplomok voltak. Hiába tett kísérletet a pápaság, főleg III. Sándor pápa a XII. század második felében a magánegyházi rendszer patronátussá alakítására, a lényeget illetően kevés változás történt. A magánegyház ura kénye-kedve szerint bánhatott papjával, alkalmazta, szolgálata során kezében tartotta, majd elbocsáthatta. A magánegyházak papjai részben külföldi származásúak voltak, részint azonban a tulajdonos maga gondoskodott papról, és saját szolgái közül taníttatott ki egyeseket. Ennek nem volt akadálya, csak előbb a szolgát fel kellett szabadítania. Társadalmi helyzete, szolgai eredete már eleve alantas helyzetet biztosított a papnak a magánegyház urával és alkalmasint egykori saját urával szemben. Anyagi kiszolgáltatottsága növelte függő helyzetét.[3] Több irányban történtek egyéni kísérletek a kiszolgáltatottságból való menekülésre. Így 1229-ben Móric pap egész élete tartamára magát és javait a váradi egyház védelme alá helyezte. A pannonhalmi apátság salai papja, Bench pedig 1233-ban egyenesen az elégedetlenkedő apátsági népek élére állt.

A világi papság mellett az egyházi társadalom másik részét a szerzetes papság képezte. Még a XII. század egy részében is csak latin rítusú bencés, illetve görög rítusú bazilita kolostorok léteztek Magyarországon. Közülük is kiemelkedett Pannonhalma, amely kiterjedt birtokokkal rendelkezett. Fénykorában 40 barátot fogadott magába, s apátjainak jogállása püspöki volt. Mind királyaink, mind a magánosok gyakran adományoztak kiváltságokat, illetve birtokokat Pannonhalmának. Csak a XII. századból véve a példákat, a pannonhalmi apátság megadományozóinak sorában királyaink közül II. Béla, II. Géza, III. Béla, a magánosok közül pedig Acha veszprémi jobbágy, Színes úrnő, Fulco hospes, Margit úrnő, a Szicíliába követként induló Adalbert, továbbá Konrád királyi jobbágy és Hoda nevével találkozunk. A művelt klerikusok, az írásos munka végzői is elsősorban a nagyobb monostorok szerzetesei között találhatók, mindenekelőtt Pannonhalmán, ahol legendák és oklevelek íródtak. A monostori szervezetben is rohamosan terjedt a magánegyház intézménye. A legtöbb magán alapítású, a magánegyház keretébe tartozó kolostor kis létszámú volt, alig néhány szerzetest számlált, s felettük a fennhatóságot az alapító magánbirtokos és családja látta el. Korszakunk magán alapítású bencés monostorai,[4] így például az almádi, a bozóki, a csatári, a széplaki, a hahóti, a jáki, családi (úgynevezett nemzetségi) monostorok voltak.

Hogy főleg a XII. században még sok görög rítusú bazilita monostor működött Magyarországon, azt III. Ince pápának Imre magyar királyhoz intézett 1204. évi leveléből tudjuk.[5] Számos helyen még a tatárjárást is megélték a görög szerzetesek, így az oroszlámosi Szent György-kolostorban, valamint a mai Dunaújváros területén állott Szent Pantaleon-monostorban. A XIII. század elejétől kezdve azonban nagy lendületet vett a görögök kiszorítása monostoraikból. Már Imre király kezdeményezte a pápánál az összes magyarországi görög monostor egy püspökségben történő egyesítését, és a pápa fennhatósága alá helyezését, vagy pedig azt, hogy élükre latin apátok és prépostok kerüljenek, akik ezeket az egyházakat megreformálják. III. Honorius pápa 1221-ben rendelt el vizsgálatot a Visegrád melletti görög monostor ügyében, s úgy rendelkezett, hogy a görögök helyébe latinokat telepítsenek. Még a tatárjárás előtt a cisztercita rend kezére jutott a veszprémvölgyi görög rítusú monostor.[6]

Korszakunkban új szerzetesrendek jelentek meg Magyarországon, legkorábban a ciszterciták és a premontreiek. A cisztercita rend mint a bencés rend reformága kelt életre. A régi bencés életeszményt igyekezett megvalósítani, kolostorait szívesen helyezte népes telepektől távol, s szorgalmazta, főleg a tanulatlan, alacsony sorból származó conversus-szerzetesek számára, a mezőgazdasági kultúra terjesztését, az erdőírtást, a mocsarak lecsapolását. A bencés rend kolostorainak szétszórtságával, izoláltságával szemben a cisztercita rend, „a szürke barátok” szervezete erősen centralizáló volt, központjában a franciaországi Citeaux-val. A premontreiek rendje nem fordult el a világtól, nyíltan tagjai feladatává tette a lelkipásztorkodást. A rend tagjai kanonokokból álltak, kolostoraikat nem apátok, hanem prépostok vezették. Szent Ágoston szabályait követték a hófehér ruhát viselő premontreiek. E két szerzetesrend útját a királyok egyengették Magyarországon. Az első cisztercita monostort az 1140-es évek elején a Tolna megyei Cikádoron II. Géza alapította, az első premontrei prépostságot a Bihar megyei Váradelőhegyen, Nagyvárad közvetlen közelében talán már II. István. Számos cisztercita monostor létesítése fűződik III. Béla nevéhez. IV. Béla király 1237-ben alapította meg a bélakúti cisztercita apátságot. A magánegyház rendszere érvényesült a cisztercita, főleg pedig a premontrei monostorok alapításában is. A Miskolcok atyafiságából származó Domokos bán a XII. század végén Sopron megyében, Kedhelyen cisztercita monostort alapított, amelynek neve később az alapító Bors nevű fia után Borsmonostor formájában állandósult. A Kökényes-Radnót atyafiság egyik tagja, Mendinus fehérvári prépost a Nógrád megyei Garábon hozott létre premontrei monostort. Nemritkán a már meglevő bencés monostorok váltottak rendet. Így a Hont-Pázmányok bencésként indult bozóki monostora a XIII. századra premontrei, az ugyancsak bencésnek indult küszéni (güssingi vagy németújvári) pedig már III. Béla korára cisztercita lett.[7][8]

A XI. századot követően új szerzetesrendek jelentek meg, amelyek valamilyen módon a keresztes eszmével és a keresztes hadjáratokkal függtek össze. Így jött létre a bélpoklosság gyógyítására Szent Lázár rendje, a zarándokoknak a mohamedánokkal szembeni védelmét biztosítani hivatott, a ciszterciek szabályai szerint működő, s tagjait katonákká nevelő templomos lovagrend, valamint kezdetben betegápolással foglalkozó, majd lassan a betegágyat a csatamezővel felcserélő, s a templomosokkal vállvetve harcoló keresztesek lovagrendje, azaz az ispotályos vagy johannita rend. Mindezek a rendek a XII. század folyamán Magyarországon is megjelentek. Az kezdeményezés érdeme II. Gézáé, aki egyrészt Jeruzsálemben saját pénzéből és főemberei alamizsnáiból egyházat és vendégházat épített, ahol az idegenek és az átutazók megszállhattak, másrészt pedig eme egyház barátainak, a johannita testvéreknek ház építésére Esztergomban földet adományozott, a háznak pedig adómentességet biztosított, s a pilisi erdőből naponta öt kocsi fát juttatott nekik. Főemberei, követve a király példáját, az ispotályos rendháznak praediumokat, falvakat, szolgákat adtak saját javaikból. A XII. század végén, amikor III. Béla oklevelével megalapította a johanniták esztergomi rendházát, az esztergomi keresztes konventnek már számos filiája volt szerte az országban. A johanniták másik magyarországi központja a fehérvári volt, amelynek alapjait Martirius esztergomi érsek vetette meg a század közepén, majd Eufrozina, II. Géza felesége a monostort felépítette, és gazdagon megadományozta. A templomosok III. István alatt telepedtek meg Magyarországon, első központjaik a Drávától délre feküdtek.[9] Legkésőbb a XII–XIII. század fordulóján már állt Esztergomban a Szent Lázár-rend, a lazariták kórháza.[10] Az 1198-ban alapított német keresztes lovagrend 1211-ben telepedett be Magyarország délkeleti szegletébe, a Barcaságba, s az országból történt 1225-ös kiűzéséig a kunok megtérítésében játszott fontos szerepet.[11]

Az új viszonyokhoz igazodó új igényeket elégítették ki a XIII. század elején megjelent koldulórendek, a spanyol Domingo alapította domonkosok (prédikátor rendiek) és az olasz Francesco által életre hívott ferencesek. A korábbi rendek szerzetesei, a bencések, a ciszterciták, a premontreiek bezárkóztak kolostoraikba, keveset találkoztak a néppel, hatékonyságuk az eretnekkel szemben igen csekély volt, amint ezt a cisztercitáknak az albigensek elleni sikertelen harca mutatta. Az új szerzetesrendek szegénységet fogadtak, a nép közé mentek, munkával és koldulással tartották el magukat. A császárral a világuralom kérdésében évszázados harcot vívó pápaság nagy szövetségest nyert a koldulórendekben. Felkarolták a tudományokat, őskeresztény életeszmény követésére sarkalltak, legfőképpen azonban a keresztény hit állhatatos terjesztői voltak. Maga Assisi Ferenc a tengerentúlon, a mohamedánok között terjesztette a keresztény vallást, Domonkos pedig püspökével, Diego osmai főpappal együtt Európa keleti felébe, Magyarországra vagy annak szomszédságába akart menni a kunok megtérítésére. Ha Domonkos nem is jutott el a Duna vidékére, de megbízására a bolognai egyetem magyar származású tanára, Magyarországi vagy Magyar Pál (Paulus de Hungaria, illetve Paulus Hungarus), a kun missziót tekintve egyik fő feladatának, 1221-től kezdődően megszervezte a magyarországi domonkos rendtartományt. A domonkosok első kolostora Győrött, fontos kereskedelmi útvonalakon létesült, s a többi kolostor is jobbára olyan helységben jött létre, amely a magyarországi városfejlődés élvonalába tartozott. A ferencesek 1229-ben jelentek meg Magyarországon, elterjedésük lassúbb ütemű volt, mint a domonkosoké, de rövidesen önálló rendtartományt szerveztek, létrehozták első kolostorukat Fehérvárott és Nagyszombatban, s további kolostoraik is városokban, városias helyeken létesültek.[12]

Közvetlenül a tatárjárás előtt honosodott meg Magyarországon a „néma barátok”, a karthauziak rendje. 1238-ban adott IX. Gergely pápa engedélyt arra, hogy a bencések elhagyott ercsi monostorába IV. Béla király karthauziakat telepítsen. A karthauziak nem a bencés regula szerint éltek ugyan, de maga a karthauzi rend közel állt a bencés rendhez, amennyiben szerzetesei nagy gondot fordítottak a liturgikus istentiszteletekre. Ily módon a karthauziak a bencésekkel és a cisztercitákkal együtt monasztikus szerzetesrendek (ordines monastici) sorába tartoztak. A monasztikus szerzetesrendek tagjai életüket monostorokban töltötték.

Gazdasági megfontolás alapján a szerzetesrendek, illetve kolostorok főnökei joggal sorolhatók az egyházi társadalom előkelő rétegébe. Politikai súlyuk azonban nem vetekedhetett a világi papság vezetőinek közéleti súlyával. Korszakunk királyi okleveleinek tanúnévsorában rendre hiányoznak az apátok és más szerzetesi vezetők, jelezve, hogy nem tartoztak a közvetlen királyi környezethez. Szereplésük alkalminak mondható: amikor III. Béla a magyarországi cisztercita kolostoroknak a franciaországiak kiváltságát adta, a jelenlevők sorában cisztercita apátokkal és szerzetesekkel találkozunk, vagy amikor ugyanez az uralkodó a pannonhalmi monostornak sószállítási kiváltságot juttatott, a méltóságok sorában felbukkan Balázs pannonhalmi apát neve.

Irodalom

Az egyházi társadalomra alapvető Mályusz, Egyházi társadalom a középkori Magyarországon A 12. századi Magyarország egyházi viszonyait tárgyalja lásd Mezey, Ungarn und Europa im 12. Jahrhundert. Kirche und Kultur zwischen Ost und West. (Vorträge und Forschungen XII. Probleme des 12. Jahrhunderts. Konstanz-Stuttgart, 1968).

  1. Lukács érsekről eltérő portrét vázolt fel Győry, Gesta regum gesta nobilium és Lederer, Az egyház szerepe az Árpádkori Magyarországon.
  2. Székesfehérvár 12. századi egyházi kiváltságára a régebbi irodalomból Sebestyén József A székesfehérvári prépostság és káptalan egyházi kiváltságai (Századok 1925. 9-10) című tanulmánya idézhető.
  3. A magánegyházak magyarországi problémáira lásd Kumorovitz L. Bernát, Budapest múltjából_16_043.pdf A zselicszentjakabi alapítólevél 1061-ből (Tanulmányok Budapest múltjából 16. Budapest, 1964); E. Mályusz, Die Eigenkirche in Ungarn (Studien zur Geschichte Osteuropas. Wiener Archiv für Geschichte des Slawentums und Osteuropas. Graz-Köln, 1966). E kérdéshez is adalék Ladányi Erzsébet, Az Euzidinus-oklevél hitelességének kérdéséhez (Levéltári Közlemények 1978).
  4. A szerzetesrendek közül a bencésekre lásd a A pannonhalmi Szent Benedek-rend története idézett köteteit;
  5. a bazilitákra Györffy György, A szávaszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása (A Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 1952. 3-4; 1953. 1-2); Érszegi Géza, Dunapentele a középkorban (Fejér megyei Történeti Évkönyv 9. Székesfehérvár, 1975).
  6. A görög egyház magyarországi elterjedésének meghatározására érdekes kísérlet Mesterházy Károly, Adatok a bizánci kereszténység elterjedéséhez az Árpád-kori Magyarországon (A debreceni Déry Múzeum Évkönyve, 1968).
  7. A cisztercitákról felvilágosítást nyújt Békefi Remig, A cziszterczi rend múltja Magyarországon (hely és év nélkül (Pécs, 1898));
  8. a premontreiekről: Oszvald Ferenc, Adatok a magyarországi premontreiek Árpád-kori történetéhez (Művészettörténeti Értesítő 1957. 2-3).
  9. A templomos lovagrendre lásd Pesty Frigyes, A templáriusok Magyarországon (Akadémiai Értesítő 1861. 1);
  10. a lazaritákra: Mészáros István, Krónikáink ,,diák"-jai (Filológiai Közlöny 1963. 1-2).
  11. a keresztesekre: Reiszig Ede, A jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon. I. (Budapest, 1925); Hársing László-Kozák Károly, A johanniták a középkori Magyarországon (Világosság, 1979. 11);
  12. A ferencesek és domonkosok magyarországi történetére lásd Karácsonyi János, Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. I-II. (Budapest, 1923-1924); N. Pfeiffer, Die ungarische Dominikanerordensprovinz von ihrer Gründung 1221 bis zur Tatarenverwüstung 1241-1242 (Zürich, 1913). Sajátos szempontot érvényesít a koldulórendek magyarországi szerepének értékelésében Fügedi Erik, Koldulórendek és városfejlődés Magyarországon (Századok 1972. 1).


Társadalmi helyzet
Világi előkelők Tartalomjegyzék