Egyházpolitikai előzmények

A Múltunk wikiből
1890. július 3.
XIII. Leó levele Ferenc Józsefhez az „elkeresztelési rendelet” elfogadhatatlanságáról.

Egyházpolitikai problémák nyomban a kiegyezés után felmerültek, de Eötvös József és Trefort Ágoston haladó közoktatási és kulturális intézkedései ellenére, nem nyertek pozitív megoldást. A magyar polgári átalakulás korlátozottságának egyik jele a katolikus egyház hatalmas vagyonának, szellemi és politikai befolyásának fennmaradása, kivételes közjogi állása volt. A hatvanhetes kormányok e téren is megelégedtek kompromisszummal, nem választották szét az államot az egyháztól. Továbbra is az egyházak hatáskörébe tartoztak olyan fontos, állami jellegű közfunkciók, mint az oktatás, a házasságkötés és -bontás, az anyakönyvvezetés. A mindennapi életben a legtöbb súrlódást a házassági jog rendezetlensége okozta. Az országban ötféle egyházi házassági jog és bíráskodás volt érvényben. A katolikus egyház általában tiltotta a vegyes házasságot. A tilalmat csak abban az esetben oldotta fel (diszpenzáció), ha a nem katolikus fél ún. reverzálist adott, hogy a születendő gyermekek a katolikus vallást fogják követni. Ez a gyakorlat sértette a protestáns egyházakat; a zsidók és keresztények közötti házasság tilalmát pedig a gyarapodó zsidó polgárság sérelmezte.

1867 után a törvényhozás annyiban avatkozott bele e bonyodalmakba, hogy az 1868:LIII. tc. 12. §-a kimondta: a vegyes házasságból származó gyermekek közül a fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását követik; az ezzel ellentétes megállapodások nem bírnak jogerővel. A katolikus klérus azonban a törvényt nem tartotta meg. Továbbra is megkövetelte a reverzálist, folytatódtak az „elkeresztelések”, s az ezekből fakadó vallási villongások. Nem hozott megnyugvást Trefort 1884. évi rendelete sem, amely bírsággal sújtotta az 1868:LIII. tc. értelmében más vallásfelekezethez tartozó gyermeket megkeresztelő lelkészt, ha a keresztelési bizonylatot nyolc napon belül nem küldi el az illetékes lelkészi hivatalnak anyakönyvezés végett. A Tisza-kormány azonban nem vette túl szigorúan e rendeletet, e téren sem akarta a nyugalmat bolygatni.

A törvénnyel szembeszegülő papi ellenzék növekedése, az elharapózó renitencia és a fel-fellobbanó vallási villongások a kormányt végül is beavatkozásra késztették. Csáky Albin 1889 őszén újabb rendeletet készített elő az elkeresztelések ellen. Kibocsátás előtt megmutatta a hercegprímásnak és néhány püspöknek. Simor nem értett ugyan egyet a tervezettel, azt – akárcsak forrását, az 1868. évi törvényt – a katolikus hitelvekkel ellenkezőnek, és célszerűtlennek tartotta, de tiltakozást sem jelentett be. Csáky 1890 februárjában kiadott rendelete „A keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldéséről” voltaképpen Trefort hat évvel korábbi rendeletét ismételte meg, a katolikus egyház számára tett enyhítő módosításokkal. A miniszternek és társainak nem csekély meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a gondos előkészítés és a megegyezési készséget tanúsító engedmények ellenére a rendelet ellen azon nyomban heves kampány indult meg sajtóban és szószékről, sőt a püspöki karban is akadtak nyílt szembeszegülők. Emiatt Simor jobbnak látta, hogy Rómához forduljon döntésért. Ezt tette diplomáciai úton a kormány is: minthogy a februári rendelet elleni klerikális mozgalom nem apad, sőt egyes püspökök bátorítása következtében egyre szélesebb méreteket ölt, kívánatos volna egy megnyugtató pápai döntéssel elkerülni az állam és az egyház közötti, egyik fél számára sem kívánatos konfliktust.

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[1] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől sürgetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[2] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás. Akárhogy is volt, végre Szapáry is ráeszmélt: magában az egyházban, annak harcos antiliberális irányzatában találhatók azok az erők, amelyek szántszándékkal meghiúsították az elkeresztelési viszály békés kiegyenlítését.

Az elmondottakból megállapítható, hogy a szabadelvű kormányok egyházpolitikáját defenzív magatartás és mérséklet jellemezte az 1880-as években. A kormány kerülte a konfliktus-szituációkat, ha ilyen mégis előállt, többnyire visszavonult. Tisza például 1884 januárjában a főrendiház elutasító szavazata és a püspöki kar tiltakozása miatt levette a napirendről a zsidók és keresztények közti polgári házasság javaslatát, amint Trefort sem erőltette ekkor kiadott elkeresztelési rendelete szigorú végrehajtását. Csáky rendelete és irányvonala sem tért el az elődökétől. Csáky emlékiratában többször leszögezi, hogy eredetileg távol állott tőle az egyházpolitika radikalizálása, és a „kultúrharcnak” még a gondolatát is elutasította. A kormánynak inkább tájékozatlanságot lehet felróni azért, hogy nem ismerte az egyházon belüli erőviszonyokat. Hosszú időn át nem vette észre, hogy a püspöki karban és főként az alsópapság soraiban tért hódított a harcos antiliberális irányzat, amelynek a világi arisztokrácia és a jobboldali középrétegek körében is támaszai voltak. Az 1880-es évtized végén nem a kormány magatartása, hanem a klerikalizmus és a mögötte álló konzervatív rétegek politikai aktivitása változott meg. Csáky elkeresztelési rendelete tehát nem forrása, hanem ürügye volt a viszály elmérgesítésének; az ellene indított kampány pedig erőpróbája az észrevétlenül felnövekedett politikai katolicizmusnak.

Lábjegyzetek

  1. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  2. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.

Irodalom

Az egyházpolitikai előzményekre és a küzdelem kibontakozására a korabeli történeti munkák közül Linder GyörgyZeller Árpád, A magyar egyházpolitika 1847–94. I–II. (Budapest, 1894) című liberális szellemű dokumentativ kiadványát, a katolikus szelleműek közül Keményfi Kálmán Dániel, Ötven év alkotmányos egyházpolitikája (Esztergom, 1898); Bonitz Ferenc, Gróf Zichy Nándor. Élet és jellemrajz (1829–1911) (Budapest, 1912); Domokos István, Zichy Nándor gróf élete (Budapest, 1912) című művét, a két világháború közötti irodalomból Török Mihály Miklós, A magyar egyházpolitikai harc története (Budapest, 1933) és Salacz Gábor a politikai katolicizmust apologetizáló, de eredeti forrásokban gazdag munkáit: A magyar kultúrharc története 1890–1895 (Bécs, 1938), Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918 (München, 1974); Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918 (Budapest, 1934) című művének liberális elemzését; Crispolto Crispolti e Guido Aureli, La politica di Leone XIII da Luigi Galimberti a Mariano Rampolla (Roma, 1912); Friedrich Engel-Janosi, Österreich und der Vatikan 1846–1918. II. (Graz, 1961) és Die politische Korrespondenz der Papste mit den österreichischen Kaisern 1804–1918 (Wien, 1964), valamint Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn (GrazWienKöln, 1967) című alapos és tárgyilagos tanulmányát használtuk fel.


Az egyházpolitikai küzdelem
Tartalomjegyzék A politikai katolicizmus jelentkezése