Előszó

A Múltunk wikiből

Az emberek maguk csinálják történelmüket. Ez arra a legrégibb korszakra is igaz, ameddig ismereteink terjednek. A történelmüket és önmagukat alakító emberek „üzeneteket” hagytak maguk után. Ezeknek az üzeneteknek az érthetősége koronként különböző. Ennélfogva lehetőségeink a történések rekonstrukciójára is eltérőek. A sorozat e kötete szerzőinek jutott osztályrészül az a megtisztelő, ám nehéz, fáradságos feladat, hogy a történelem legrégibb korszakaiból származó üzeneteket is megfejtség, és egy szélesebb olvasóközönségnek bemutassák.

Az írásbeliség felderengő hajnalától a Kárpát-medencében és a történelmünkben már személyek és népek nevét ismerjük. Történelmünk e fejezetei alighanem meghittebb élményt nyújtanak az olvasónak, mint az írásbeliség előtti századokból érkezett üzenetek megfejtése. A legtávolabbi idők egyéni és közösségi szereplői alighanem sohasem lesznek – nevük szerint is – személyes ismerőseink. A történelemnek ezek az írásbeliség nélküli századai mégsem személytelenek. A régész ásója által felszínre hozott tárgyak némelyike, egy-egy kiváló ember sírja, kimagasló egyéni teljesítményről vall, de sajnos az alkotó vagy az elhunyt nevét, népi azonosságát felfedni nem tudjuk. Az alkotás minden esetben tiszteletre indít, még akkor is, ha egy tárgy formakincsén, és akkor is, ha halhatatlan emlékű, első nagy királyunk személyes parancsára kibocsátott oklevél szavain keresztül üzen nekünk az elmúlt kor embere.

Az írásbeliségnek a Kárpát-medencére és történelmünkre kiterjedő kezdeteitől visszafelé távolodva nem szakad meg az írásos értesülés fonala. Az időszámításunk szerinti első századokat, Pannonia és a népvándorlás történetét az írásos kútfők viszonylag jól átszövik. Az események legfőbb egyéni és közösségi szereplőit gyakran név szerint ismerjük. A történelem kiszámíthatatlan szeszélyének következtében a sokkal későbbi VII–VIII. század eseményeit, népeit fedi homály. Pedig a Kárpát-medencével szomszédos birodalmakban már régóta készültek feljegyzések. Nem írás nélküliek tehát ezek a századok. A keleti frank hódító hadjáratok szemszögéből azonban a Kárpát-medence iránt csak addig terjedt az érdeklődés, ameddig ezek a hadműveletek kiterjedtek. A táj pedig nem volt lakatlan, a régészet felszínre hozta a bizonyítékait annak, hogy a Kárpát-medencét sűrűn lakták. Lakói között a VII–VIII. században bizonyosan ott voltak a szlávok, mellettük, velük más nagy népcsoportok is éltek. A kelet-európai sztyeppről érkeztek, kultúrájuk erre utal. Nevüket nem közlik a kútfők. Velük kapcsolatban olyan feltevés is napvilágot látott, mint a kettős honfoglalás, de azt a kötet szerzői nem követhették.

A kötet szerzői a marxista történettudomány eredményeit szintetizálták, és ahol ez lehetséges, meghaladják a korábbi ismeretek és feltevések szintjét; feltevések nélkül az oly korai idők történetét lehetetlen előadni. A szerzők személyiségüknek és tudományos meggyőződésüknek megfelelően fejtették ki tapasztalataikat a problematikus korszakokról. Nem minden esetben tudtak ugyanazokkal a kérdésekkel kapcsolatban azonos álláspontra helyezkedni. Ezt nem a szándék eltérő volta, hanem a kutatási irányzatok, az igazság keresésének különböző útjai magyarázzák. Az olvasó iránti megbecsülésük fejeződik ki abban, hogy megismerheti a vitás, problematikus kérdések tisztázására tett erőfeszítéseket és azok eredményeit. A szerkesztők meggyőződése, hogy nincs joguk ezt vagy azt a hazai vagy külföldi álláspontot, részeredményt, irányzatot előnyben részesíteni, vagy – ami éppenséggel még rosszabb volna – saját ítéleteik szintjére hozni az eltérő tudományos véleményeket. Ez nemcsak a tudósi szuverenitás megcsorbítása lett volna, hanem az olvasó megtévesztése is. A szerkesztőknek az a véleménye, hogy az olvasónak joga van a tudomány műhelyeibe való bepillantáshoz. A kötet az olvasók, a korai történelmet kedvelők tulajdona, s ezt a tulajdont tiszteletben kell tartani. A szocialista történeti tudat önálló alakításának jogát vallják a szerkesztők, betekintést biztosítva a kutatás műhelymunkájába, a tudományos következtetéseket egyengető módszerekbe és elméletekbe. A tudományos igazság felderítése ugyanis különböző utakon meg végbe.

Minden egyes kéziratot a témában érdekelt szakértők széles köre vitatott meg. A vitákon néhány lényeges eredmény is született. A mű a Kárpát-medence népeinek a magyar honfoglalás előtti történetét a magyar történelem szerves előzményeként mutatja be. Történelmünk szubjektív elhatározásoktól, szándékoktól függetlenül szintetizálta ezeket az előzményeket. A honfoglalók népileg és kulturálisan is gazdagodtak az előzményekből. Világos, hogy a IX. század néprajzi és kulturális viszonyai közvetlenebbül épültek be történelmünkbe, mint a római uralom vagy az azt követő korábbi népvándorlás jegyeit magukon viselő jelenségek. Az azonban nem véletlen, hogy dunántúli és erdélyi középkori városaink sorra-rendre római kori alapokon létesültek. Nemcsak arról van szó, hogy római kori épületek alkotóelemei bekerültek középkori épületeinkbe: a városkeletkezés földrajzi, gazdasági követelményeivel összhangban voltak mind a római, mind pedig a középkori városalapítások színhelyei. Ebben az akarattól független tényezők, mondhatni törvényszerűségek, hatása érvényesült. Az persze már más kérdés, hogy a városok alaprajzát tekintve, jogilag és társadalmilag a dunántúli és erdélyi középkori városok nem folytatásai a római városoknak. Nem is lehetnek azok, hiszen fél évezrednél hosszabb idő választja el őket egymástól, és a népesség is kicserélődött.

A magyar őstörténet V–X. századra kiterjedő szakasza a magyar honfoglalás és államalapítás előzménye, ekkor alakultak ki a történelmünk folytatásának útját és módját kijelölő teherbíró alapok. A számottevő szervezeti, politikai és katonai hagyományok mellett komolyan estek a latba az ekés földművelés, az állandó település és a várépítés ismeretei. Mert honfoglalás kori történelmünk legnagyobb eredménye a megtelepedés volt. Az országalapítás lényege a megszállt terület gazdasági birtokbavétele. A X. századi magyarság meg tudott és meg akart élni ezen a területen. Tudása és akarata múltjából fakadt, a kelet-európai sztyeppen szerzett ismereteiből.

Szabad-e néhány mondatra szorítkozva méltatni az államalapítás és a korai feudális társadalom kutatásában elért eredményeket, és érzékeltetni a vitás kérdéseket? Géza fejedelemmel kezdetét vette a régi nemzetségi-törzsi szervezet felszámolása. Az államalapítás terhét fia, Szent István hordozta, az ő nevéhez fűződik csaknem évezredes államiságunk megteremtése. A nevéhez fűzött jelzőben nemcsak vallási, hanem nemzetközi politikai méltatás is rejlik. A XI. század végi közvélemény a szentté avatással ismerte el a nagy személyiségek alkotását és örökségét. István nemcsak szervezőként pártfogolta bőkezűen a magasabb rendű műveltséget terjesztő monostorokat, maga is otthonos volt a középkori keresztény művelődésben. Személyével szolgálta a középkori keresztény kultúránk alapvetését. Őrködött az általa létrehozott magyar állam méltóságán és jogkörén, engedélye nélkül Magyarországon sem téríteni, sem egyházi méltóságra emelkedni nem lehetett. Közigazgatási alkotásának, az általa megszervezett királyi megyerendszernek távoli utódja megyebeosztásra épülő közigazgatásunk. A megszilárdult feudális birtokviszonyokkal rendelkező országokból érkezett egyháziak Magyarországon a helyi, világi birtokviszonyokhoz igazodtak egyházi javadalmi birtokaik megszervezésekor. A világi nagybirtok, a magán- és királyi birtokszervezet azért jöhetett létre, mert a társadalom rétegződésében kialakult, a birtokhoz kötött szolgarend munkája el tudta tartani a hatalmasok, az országnagyok, a királyi és megyei szolgálattevők népes rétegét. A magyar feudalizmus az eredeti előzmények és az európai feudalizmus szintéziséből alakult ki, de az eredeti sajátosságok domináltak, az jelölték ki a fejlődés irányát.

A nemzetségi és törzsi arisztokráciának egy része felőrlődött az államalapítással összefüggő küzdelmekben. Maradékaik királyi kegyelemből emelkedtek az országnagyok soraiba. Közéjük kerültek az idegenből érkezett, a király szolgálatába álló előkelők is. A nemzetségi és törzsi katonáskodók, a középréteg egy részének sikerült megőrizni személyes szabadságát, megyei vagy királyi szolgálatba kerültek. A közrendű szabadok túlnyomó többségének szolgasor jutott osztályrészül, a rabszolgák népes csoportjába olvadtak. Megindult a jogilag egységes, paraszti jobbágyosztály kialakulása. A feudális osztályrend megszilárdulására a magyar társadalom eredeti sajátosságai nyomták rá a bélyegüket.

A XI. század második felétől sokszínű társadalmi küzdelmek bontakoztak ki. A lesüllyedtek még szabadságuk, szokáson, hagyományon alapuló anakronisztikus jogaik visszaállításáért fogtak fegyvert. Az uralkodó osztály különböző csoportjai a feudális osztályrend védelmében szálltak síkra, de úgy, hogy közben a hatalomért egymással is, a királlyal is viaskodtak. Az államhatalom csúcsán elhelyezkedő csoportok az országnagyi méltóságokból való nagyobb részesedés, a nagyobb birtokszerzés érdekében pártoskodtak. A pártoskodásokban az anyagi javak feletti rendelkezés és a hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért folyó csoportküzdelmek domináltak, mégpedig olyan eszmei vetülettel, hogy a magyar eredetű országnagyok sérelmezték kényszerű osztozkodásukat a bevándorlókkal a hatalom csúcsain. Az idegenekre kiélezett indulatok valóban kifejeztek bizonyos közösségi érdekeket, persze nem abban az értelemben, mintha a magyar származású országnagyok kíméletesebbek lettek volna követeléseikben. A bevándorolt előkelőségek egy-két nemzedéken belül amúgy is magyarokká váltak. A frissen érkezettek, mivel a hazai körülményeket nem ismerték, saját módszereiket alkalmazták, de – akár az első papok – a magyaroknak még a nyelvét sem értették. Az ország nagyjai is vissza-visszatekintettek a régi pogány időkre, amikor a hatalomban meg kellett osztozni az egyházi méltóságokkal.

A hatalom csúcsainál alább a megyei köznemesség elődei, a királyi szerviensek hagyományokon, szokásjogon alapuló kiváltságaikat már a királyi pecséttel, bullával ellátott, írásos jogban akarták biztosítani. Az Aranybulla-mozgalmak a feudális osztályviszonyok megszilárdulását jelzik. Az eredeti szokásjogból táplálkozó hagyományok a feudális középréteg sajátos érdekeinek védelmét immár nem tudták garantálni, veszélybe kerültek az országnagyok szolgálatában álló szerviensek birtokai, személyes szabadsága és szerzett kiváltságai. Az uralkodó rétegnek ez a népes csoportja magát a hatalmasok rendjéhez sorolta, de nem volt ereje ahhoz, hogy védelmet biztosítson magának a nagyhatalmúak erőszakoskodásaival szemben. A királyi és hercegi zászló alá tartozó megyei seregek létszámát és harci értékét a szerviensek, a köznemesek népes csoportja határozta meg. A köznemesek a királynál kerestek védelmet, a királynak pedig szüksége volt katonaságra. A királyi, nagy, csüngő aranypecséttel megerősített okleveleknek a szerviensek jogait biztosító szövegrészeit érdekek diktálták. Létrejött a király és a köznemesség politikai szövetségének közjogi alapja.

A XII. századi társadalomtörténettel foglalkozó rész hézagpótló. Hiányt betöltő jellegéből következően utat nyit és jelöl a további kutatások számára. A XIII. század első harmadában tetőző társadalmi küzdelmek még a XII. század folyamán bontakoztak ki. E kibontakozás itt bemutatott ismérvei még nem kimerítőek. Bemutatásuk és elemzésük mégis jelentős teljesítmény, mert a XII. század történetének írásakor a politikai, az eseménytörténet sokszínűsége mind ez idáig eltérítette az érdeklődést a társadalomtörténettől. Az érdekfeszítő események most sem szorultak háttérbe. A társadalom- és gazdaságtörténeti elemzések érthetőbbé teszik a politikatörténet fordulatait. Újszerű és sajátos megvilágításba kerültek a Bizánccal és a Német-Római Birodalommal szemben folytatott háborúk indokai és következményei. Különös érdeklődésre tartanak számot azok a legújabb kutatásra épülő megállapítások, amelyek a Bizánc és Magyarország között kialakult konfliktusok okait feszegetik.

Kötetünk a tatárjárás történetével zárja a magyar történet tárgyalását. A királyi sereg összeomlása, az országos hatalom megbénulása gyászos tragédia képét vetíti elénk. A mongol-tatár sereg hadászati fölényét a korabeli Európa és Ázsia egyetlen hadserege sem tudta elvitatni. (Az orosz népnek csaknem másfél évszázad múltán, 1380-ban Kulikovo mezején sikerült nagy vereséget mérnie Mamaj seregére, de a tatár-mongol uralmat még ekkor sem sikerült leráznia.) A súlyos vereségnek több belső oka is volt; a legsúlyosabbak az országos hatalom hatékonyságát csorbító pártoskodások voltak, amelyek elég szerencsétlen módon fonódtak össze a kunok által támasztott nehézségekkel. A tatárok elől menekülő kunok egy részének bebocsátásából sok zavar származott. A csak sztyepphez szokott, a földművelésre bizalmatlanul tekintő kunok természetesen felborították a köznép nyugalmát, az országnagyok birtokainak háborításáról már nem is szólva. A magyar urak válasza azonban még szerencsétlenebb volt. A kun fejedelmi nemzetség meggyilkolása a valós sérelmeket nem orvosolta, sőt fokozta a kunok elkeseredettségét. A felháborodott kunok szablyával vágtak maguknak utat az országhatárokhoz. Mindennek ellenére, egy szokványos európai ellenséghez mérten, a magyar seregek zord erőt képviseltek. A mongol-tatár erőkkel elszántan és hősiesen vették fel a harcot, hatékonyak azonban nem lehettek.

Azt, hogy a fenyegető teljes pusztulás nem következett be, érthetővé teszi az a fejlődés, melynek során a több százados vívódások idején kialakultak a középkori magyar feudális civilizáció körvonalai. Falvak és városok lakói szorgoskodtak, az ország anyagi erői gyarapodtak. Az országon átutazó idegenek megbecsüléssel nyilatkoztak a földművelő nép szorgalmának gyümölcseiről. A szántóföldi művelés mellett fejlődött a kerti gazdálkodás és a szőlőművelés is. Az ország gazdagságának legfőbb forrása az állattenyésztés volt. A magyarság keletről hozott szakértelmének következtében a magyar ló- és marhatenyésztés rangos helyen állt Európában. A halászat szintén ősi foglalkozása volt a magyarságnak, a folyók morotváiban (holtágaiban) halas-tavas gazdálkodás folyt. A keresztény böjti napokon nélkülözhetetlen eledel volt a hal. A falusi szolgáló népek körében szántóvetőket, vincelléreket, pásztorokat, halászokat, erdészeket, sütő- és szövőasszonyokat, valamint sokféle más iparos tevékenység művelőit találjuk. A korai időkben végbement gazdasági fejlődésünk egyik sajátos vonása a falusi ipar megléte. Még most sem áll előttünk tisztán, de okkal gyanítható, hogy a X–XI. század fordulóján már létező fejedelmi szolgáló népek mintájára, a világi és egyházi birtokszervezetben meglevő iparból alakult ki korai városi iparunk. A pénzkibocsátás és -verés királyi monopólium volt, a pénzrontás meglehetősen elterjedt gyakorlata alól hazánk sem volt kivétel. Szent István pénzei kiváló finomságú ezüstből készültek, ezért külföldön nagyon szívesen elfogadták fizetőeszközként. A XI. század elejétől a XIII. század első negyedéig terjedően városfejlődésünket, városi polgárságunk történetét foghíjasan ismerjük, mert a kútfők alig engednek bepillantást az életnek ebbe a részébe. A XII. századi utazók, köztük Abu Hamid al-Andalusi, spanyolországi arab utazó, földrajz- és néprajztudós Magyarország sok gazdag városát említi, ahol piacok működtek. Vásáros helyeinket földrajzi nevek őrzik, funkciójukat királyi oklevelek említik. A kora középkori Magyarország hatalmas szervező munka eredményeként jelentős sikereket ért el, megkezdte felzárkózását a társadalmi-gazdasági fejlődésben előbbre jutott európai országokhoz.

A kultúra világában is jelentősek voltak a sikerek. A középkori Európában a művelődést és a tudományt egyházi szemlélet hatotta át. Így volt ez hazánkban is. Szent István egyházi rendelkezései szerint a gyülekezeti templomok anyagi fedezetéről a királynak, az egyházi könyvek és kegytárgyak biztosításáról a püspöknek kellett gondoskodnia. Nemzeti kultúránk és tudományosságunk ősi székhelyén, a pannonhalmi főapátságban gazdag könyvtár működött. Szent Gellért püspök, aki maga is jelentős dogmatikai művek szerzője, Magyarországon jutott olyan görög liturgiai és dogmatikai művekhez, amelyek elmélkedéseihez szükségesek voltak. Gellért előkelő származású ifjakat gyűjtött maga köré, hogy a tudományokra okítsa őket. A nagy monostorokban és püspöki székhelyeken egyházi iskolák működtek, magasabb képesítést biztosító intézmény működéséről korszakunk végén hallunk. A domonkos rend budai monostorában kezdte meg működését az első magyar egyetem, ott, ahonnan Julianus barát és társai elindultak fellelni a keleten maradt magyarokat. A kultúra és a tudomány nyelve a latin volt. A középkori Európának ez a nemzetközi nyelve megnyitotta az érintkezés lehetőségeit, az eszmék és gondolatok cseréjének útját.

Középkori hazai kultúránk részévé vált az európai kultúrának. A művelődés és a középkori tudományosság latin nyelve azt a követelményt támasztotta, hogy művelőjének az anyanyelv mellett magas fokon kellett ismernie a latin nyelvet is. És ez a feltétel súlyosbította a középkor viszonyai közepette amúgy sem könnyű művelődési állapotokat. A szórvány nyelvemlékek, különösen a Halotti beszéd és Könyörgés csodálatosan szép, tömör magyarsága azonban bizonyítja, hogy a magyar nyelv lépést tartott a művelődés fejlődésével. Sokkal több egyházi tárgyú mű készülhetett magyar nyelven, mint amennyi végül ránk maradt. Az örökül jutott maradványok azt bizonyítják, hogy a magyar nyelv bátran merített más nyelvek anyagából, s különböző fogalmakat sajátjává tudta tenni. A dogmatika és a liturgia szigorú előírásainak megfelelő fogalomalkotás az eredeti magyar szókincsből merített. Az egyházi élettel kapcsolatos elvont fogalmakat nyelvünk pontosan és félreérthetetlenül tudta kifejezni, úgy, ahogyan azt az egyházi előírások megkövetelték.

Magyarország a nyugati egyházhoz csatlakozott, de a keleti egyházzal is tartott kapcsolatot. A középkori viszonyokhoz képest a zsidó és az iszlám közösségek biztonságban éltek. Tagjaik a gazdasági életben jelentős tisztségeket tölthettek be. A középkori keresztény elfogultság gyakran ragadta szélsőségekre a legmagasabb állami és egyházi méltóságok viselőit. Mindazonáltal a nem keresztény és a nem nyugati egyházhoz tartozó magyarországi lakosok tevékenységének korlátozása szelídebb formában nyilvánult meg, mint Európa többi országaiban. A középkori magyar állam lakossága soknemzetiségű volt, több felekezethez tartozott. Háborítatlanságukhoz jól felfogott és tudatosan megfogalmazott érdekek fűződtek. Csak hosszas unszolásra és akkor sem szívesen vállalkozott a kormányzat a nem nyugati egyházhoz tartozó, valamint a nem keresztény országlakosok felekezeti életének korlátozására, hitbéli szorongatására.

A falvak földműves lakói szerény kunyhókban éltek, de még fel-feltűnik az ősi magyar sátor is. A világi és egyházi főurak igényeit a magas rendű építészet szolgálta. Már Szent István bőkezű egyházi építkezéssel szerzett hírnevet országának. Országlásának folytatói követték őt ebben. Szerencsétlen sorsú Endre királyunk alapította az apátságot Tihanyban, ahol korábban már keleti szertartású szerzetesek éltek. A tihanyi apátság alapítólevele magyar szavakat és mondatrészeket tartalmazó, egyik legkorábbi oklevelük. Korai egyházaink és monostoraink túlnyomó többsége porig pusztult az idők viharában. A ránk maradt épületek és a kőtárakban őrzött faragott kövek bizonyítják, hogy a nagy tudású külföldi mestereknek méltó tanítványai voltak a magyar kőmívesek.

A kötet szerzői tudásuk legjavát nyújtják át az olvasónak, de nem mindent, amit a tárgyban elmondani tudnának. A szerzőknek és a szerkesztőknek egyaránt nehéz szívvel kellett önmaguk elé határokat vonni. Az azonban így is jóleső érzéssel töltheti el a szerzőket, hogy a hasonló jellegű korábbi vállalkozásokhoz viszonyítva, ez a kötet tárgyalja legbővebb terjedelemben a földrajzi környezetet, az előzményeket és a magyar történelem korai századait. Az egyes kérdésekben elmélyedni kívánó olvasók a kötethez csatolt irodalomjegyzék segítségével behatóan tájékozódhatnak a vitás és problematikus kérdésekben.

Kötetünk két értelemben véve is mérföldkő. Összegzi az ismereteket, mindazokét, akik a tárgyalt korszak kutatásában fáradoztak, akiknek munkásságáról – Pauler Gyulától Molnár Erikig – tisztelettel emlékezünk meg. Egyben pedig a kutatómunka új szakaszát nyitja meg, és nemcsak azzal, hogy rávilágít a nyitott kérdésekre, hanem azzal is, hogy a tisztázottnak tudott kérdésekben is elmélyülésre indít.

Végezetül tisztelettel és köszönettel tartozunk mindazoknak, akiknek munkásságára a szerzők közvetlenül támaszkodhattak. Az egyes részekhez előtanulmányokat készítettek, illetve munkájukat ilyen minőségben a szerzők rendelkezésére bocsátották: Bálint Csanád, †G. Bolla Ilona, Érszegi Géza, Fodor István, Makk Ferenc, Marosi Ernő, Solymosi László, Veres T. Péter. Külön köszönjük Moravcsik Gyulánénak, hogy Moravcsik Gyula posztumusz művét, mely a középkor magyar történet bizánci kútfőit tárgyalja, az érdekelt szerző rendelkezésére bocsátotta. Tisztelgünk Lederer Emma professzornő és Elekes Lajos akadémikus emléke előtt, akik kötetünk kéziratvitáin tudásuk és tapasztalataik legjavát adták át a szerzőknek. Köszönettel tartozunk Hahn István, Harmatta János, Pécsi Márton és Zólyomi Bálint akadémikusoknak. A szerzők és a szerkesztők hálájukat fejezik ki mindazoknak a kiváló szakértőknek, akik felkérésünkre elolvasták a kéziratokat, észrevételeikkel és bírálataikkal hozzájárultak a kötet szövegének végleges megformálásához. Köszönettel tartozunk mindazoknak az intézményeknek, amelyek segítették a kötet elkészítését. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Földrajzi Kutató Intézete tanácsadással segítette a kötet egyik szerzőjét. A Magyar Nemzeti Múzeum szívélyesen átengedte a kötet számára értékes fényképgyűjteményéből a kért másolatokat. Nemkülönben köszönettel tartozunk az Esztergomi Érsekség és a Pannonhalmi Főapátság Levéltárának a rendelkezésünkre bocsátott oklevelek fényképmásolataiért. Nem nélkülözhettük az Országos Levéltár mindenkor szíves segítségét sem. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara egészének és egyes munkatársainak készséges segítsége nélkül a kéziratok vitáinak megszervezése, a kéziratok előkészítése a kiadói munkálatokra nem valósulhatott volna meg. Az Akadémiai Kiadó gondos szerkesztőinek, Horváth Ildikónak és Bártfai Lászlónak kiváló és gondos munkája jelentősen segítette a kötet végső megformálását.

Székely GyörgyBartha Antal


Előzmények és magyar történet 1242-ig
Tartalomjegyzék Előzmények