Előszó (3. kötet)

A Múltunk wikiből
A középkori Magyarország Közép-Kelet-Európa egyik erős és fejlett állama volt. 15. századi történetünkre vonatkozó kutatások a paraszti és polgári árutermelés kibontakozására, a természetbeni jobbágyszolgáltatásokkal szemben a pénzjáradék – a feudális földjáradék legfejlettebb formája – előtérbe nyomulására, a jogilag egységesült jobbágyosztály viszonylag szilárd telekbirtoklására és költözködési szabadságára, egyben már jelentős mértékű vagyoni differenciálódására vetnek fényt. Ugyanakkor kialakult a feudális társadalom rendi tagozódása, a század első harmadában pedig Zsigmond, majd kivált a második felében Mátyás király kísérletet tett a rendi állam központosítására, az uralkodói hatalom korszerű szervezetének kiépítésére. Mindezek a folyamatok a nyugat-európaihoz hasonló történeti struktúrát jeleztek a 15. század végén mintegy 4 milliós népességű országban: a fejlett (érett) feudalizmus struktúráját – még ha ezen belül korábbi fejlődési szakaszok „feldolgozatlan” maradványai is tovább éltek, egyes elemek pedig viszonylag gyengébbek voltak (főként az iparosodásban, városiasodásban, népesedésben). A magyar társadalom – mely a nyugat-európaiaknál később lépett a feudalizmus útjára, mivel a népvándorlás egy későbbi hullámával került végleges települési területére - az anyagi és szellemi kultúra, a társadalmi és politikai élet számos vonatkozásában viszonylag rövidebb idő alatt járta be a feudalizmus első és második (korai és érett) szakaszát, és „tömörített fejlődéssel” – egyben korábbi időszakok bizonyos maradványait is továbbhordozó fejlődéssel – kezdett felzárkózni a nyugat-európaiakhoz. – Íme, nagyjában és egészében ilyen történelmi előzményeket, indulási feltételeket „hagyományoznak át” tízkötetes szintézisünk első kötetei (a már megjelent 1. és a kéziratban csaknem készen álló 2.) a 16-17. századi Magyarország történetének, a sorozat 3. kötetének íróira.

Súlyos kérdésre kell tehát választ adnia kötetünknek: olyan kérdésre, amellyel – persze különböző megfogalmazásokban – már történész-nemzedékek sora birkózott. Ma így fogalmazhatjuk: Milyen okokra, tényezőkre, körülményekre vezethető vissza, hogy azok a fejlődési tendenciák, amelyek az érett feudalizmus 15. századi struktúrájában már benne rejlettek, és Nyugat-Európában a következő időszakban – különböző mértékben és ütemben ugyan – érvényre is jutottak, Magyarország 16-17. századi történetében „befulladtak”? Miért nem haladt még előre hazánkban ezidőtt az a folyamat, amely – Marx szavaival szólva – a feudális társadalom struktúrájának felbontásával szabaddá teszi a tőkés társadalom struktúrájának elemeit? Miért nem került sor nálunk még ekkor a feudális formáció. bomlására, a kapitalizmusba való átmenet megindulására, hanem éppen a rendiség megerősödésére, a feudalizmus harmadik, kései periódusára, a felzárkózás irányzatával szemben az elmaradás, az „elkanyarodás” tendenciájának érvényesülésére?

A magyarországi társadalomfejlődés haladó, emelkedő vonalát szembeötlő módon – az az eseménysorozat törte meg, amely a 15-16. század fordulója körül játszódott le: az állami központosítás mátyási kísérletének összeomlása, az oligarchikus és rendi reakció felülkerekedése 1490 után; a parasztfelkelés leverése és kemény megtorlása, a jobbágyság röghöz kötése 1514-ben; a török hódítás, a Habsburg-uralom, az ország feldarabolódása 1526 és 1541 után. Korábbi történetírásunk is valahol itt, 1490 és 1541 között kereste a magyarországi fejlődés megbicsaklásának, eltérülésének forrásvidékét. Sőt, történetírásunk fő képviselői, mondhatni, aszerint jellemezhetők, hogy a komplex és drámai eseményláncolatból melyik mozzanatnak adtak elsődleges hangsúlyt. Horváth Mihály a központi hatalom megrendülését, az oligarcha-uralom újbóli túltengését emelte ki a Mátyást követő „lengyel származású két király” alatt. Acsády Ignác az 1514. évi parasztfelkelés sújtó megtorlását, a jobbágyság röghöz kötését és a haza sorsa iránt érdektelenné tételét tekintette a végzetes fordulat kiindulópontjának. Szekfű Gyula a török hódításban látta „történelmünk minden későbbi szerencsétlenségének kútfejét”. Takáts Sándor az 1526-tal kezdődő Habsburg-uralomban, az osztrák kormánykörök „ferde és haszonleső intézkedéseiben”, Eckhart Ferenc a Habsburg-abszolutizmus majdani gazdaságpolitikájában jelölte meg nemzeti előrehaladásunk fő akadályát az újkor századaiban. Az újabb magyar történetírás - amelynek eredményeit részben éppen tízkötetes összefoglalásunk „takarítja be” – új forráskiadványok bizonyító anyagával érzékeltette az oszmán hódítás okozta súlyos emberi és anyagi veszteségeket, a török uralom fejlődést gátló hatását, de nem találta kielégítőnek történetünk további kedvezőtlen fejleményeit egyedül erre a fő tényezőre vezetni vissza. Szélesebb, nemzetközi síkra emelte  a kérdéskomplexum tanulmányozását, figyelembe véve, hogy a magyarországihoz hasonló fejlődési irányváltás (amely a feudális társadalmi-gazdasági formáció létét évszázadokra meghosszabbította, és a kapitalizmusba való átmenetet sokáig késleltette) más közép- és kelet-európai országok történetében is fölIelhető – köztük Lengyelországban, ahol levert parasztfelkelés nélkül is sor került a jobbágyság röghöz kötésére, s amelynek nem kellett elszenvednie a török igát vagy ehhez fogható külső támadást, háborús pusztítást a 16. század folyamán.

Az utóbbi évtizedek történetírása részletesen foglalkozott a Habsburgok magyarországi uralmának formáival, módszereivel, hatásával is, és a bécsi udvar részéről gyakorolt politikai alárendelés, majd gazdasági megkülönböztetés terhét teljes súlyában igyekezett felmérni. De nem tekinthetett el azoktól a tényektől sem, melyek szerint gazdasági-társadalmi fejlődésünk megrekedése már a 17. század első felében szembetűnő formákat öltött: olyan időszakban, amikor a hazai rendiség éppen megszilárdította védőbástyáit a bécsi központosítással szemben; előbb, mint ahogy a Habsburg-abszolutizmus a magyar rendeknek fölébe kerekedett volna, s jóval előbb, mintsem az osztrák udvar diszkriminatív gazdaságpolitikája, Bécs „gyarmatosító” – a gyarmatosításra egyes vonatkozásokban csakugyan emlékeztető – törekvései a 18. század második felében kibontakoztak volna. Mindez megérlelte, alátámasztotta azt a felismerést, hogy a magyarországi fejlődés eltérülése, elkanyarodása, elmaradása része egy szélesebb, nemzetközi méretű, összeurópai jellegű folyamatnak: a nyugat-európai és a kelet-európai fejlődés szétágazásának, különbségei felfokozódásának a 15. század végétől kezdve; persze a folyamat közép-kelet-európai ágának olyan része, amely számos sajátosságot mutat fel hazánkban, éppen a török hódítás, a Habsburg-uralom, az ország három részre szakadásának körülményei miatt. Ez a felismerés pedig azon társadalmi fejlődési szakasz tüzetes elemzését kívánta meg e kötet szerzőitől is, amit a történettudomány – Engels megállapítása nyomán – a „jobbágyrendszer (Leibeigenschaft, servage) második kiadásának” nevez, és a jobbágyság újbóli röghöz kötése, a földesurak piaci tevékenysége, robotoltató árutermelése, a városi/polgári fejlődés gyengesége és hátráltatottsága, továbbá egyéb ismérvek alapján több közép- és kelet-európai ország történetében (jelentős országonkénti különbségekkel ugyan) lényegileg közösnek minősít. Ennek a közép-kelet-európai „második jobbágyságnak”, amely a kapitalizmusba való átmenet tendenciáit visszavetette, Magyarország – a maga „örökös jobbágyságával” (perpetua rusticitas) egyik történeti változatát képviselte. A magyarországi változat sajátossága többek közt abban áll, hogy a röghöz kötött jobbágyok mellett – időnként változó, de mindig figyelmet érdemlő arányban -. szabadparaszti elemek, illetve „szabadmenetelű” jobbágyok is éltek, ami részben a korábbi fejlődési szakaszok „feldolgozatlan” maradványaival, részben a 16-17. századi háborús pusztítások okozta munkaerőhiánnyal függött össze.

A korszak ábrázolásában további lépést jelentett egy újabb felismerés, amelyhez a legutóbbi mintegy másfél évtizedben jutott el a történettudomány. Ha a magyarországi fejlődés elkanyarodása, elmaradása a nyugat-európai és a kelet-európai fejlődés szétágazási folyamatának része volt, akkor az újabb felismerés abban állott, hogy a nyugat- és kelet-európai fejlődés kettéágazása maga is egy még szélesebb, még átfogóbb, a szó szoros értelmében világméretű folyamat részeként értelmezhető. Ez pedig nem más, minta modern világgazdaság kezdeti kialakulásának folyamata a 15. század végétől fogva.

A korábbi történeti munkák zömében a modern világgazdaság 16-17. századi kezdeteinek felvázolása Nyugat-Európa és a tengerentúli gyarmatok összefüggéseire korlátozódott. A történetírás hagyományos okfejtését abban összegezhetjük, hogy a kiterjedő nemzetközi forgalom központja a Földközi-tenger térségéből az Atlanti-óceánra tolódott át, a nagy földrajzi fölfedezések, a tőkefelhalmozás bő forrásait megnyitó világtengeri-gyarmati vállalkozások az egyébként is kedvezőbb helyzetből (az ipari, városi, demográfiai fejlődés magasabb szintjéről) induló Nyugat-Európa egyes atlanti-parti országainak kapitalista kibontakozását lendítették előre. Közép-Kelet- Európa viszont még kimaradt a nagy átalakulási processzusból: nem részesedett az új atlanti világpiac ösztönzéseiben, sőt – a fő kereskedelmi utak áthelyeződésével – elvesztette az Ázsia és Európa közötti interkontinentális forgalomban, az úgynevezett Levante-kereskedelemben eddig játszott szerepét, s ezért óhatatlanul elmaradt.

Ez az okfejtés azonban, amint az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán kiderült, lényeges kiegészítésre szorul. Többről volt szó: a nyugat-európai növekedés és a kelet-európai elmaradás mélyebb, közvetlenebb összefüggéséről. A modern világgazdaság kezdeti kialakulásának folyamata nemcsak a gyarmatokra terjedt ki, hanem a közép-kelet-európai országokra is. Az utóbbiak nemhogy nem maradtak ki, hanem az addiginál jóval erőteljesebben vonódtak be a nemzetközi forgalom sodrába. Az új földrészek feltárásának, a tengerentúli piacok megjelenésének időszakában – akkor, amikor létrejöttek az atlanti parti országok interkontinentális kereskedelmi kapcsolatai Ázsiában és Amerikában szerzett gyarmataikkal – Nyugat-Európának a közép-kelet-európai országokhoz fűződő intrakontinentális (kontinensen belüli) forgalma sem lankadt el, hanem sokszorosára növekedett. Ezek a növekvő súlyú és új típusú Európán belüli piaci kapcsolatok – melyek áruösszetétele a fényűzési cikkekről mindinkább áttevődött a közszükségleti cikkekre – ugyancsak fontos tényezőjévé, alkatelemévé váltak a modern világgazdaság születőben levő rendszerének. Hatásuk pedig olyan módon érvényesült, hogy Nyugat- és Kelet-Európa között az ipari-agrár munkamegosztást ösztönözték, mélyítették el - anélkül (s ezt fontos hozzátennünk), hogy Közép-Kelet-Európának a bontakozó nemzetközi munkamegosztásban való agrár jellegű részvétele gazdasági szerkezetváltást indított volna el: a mezőgazdasági exportágazatokhoz kapcsolódó iparosítást vagy a mezőgazdaság kapitalizálódását. Így a kontinens közép-keleti része maga is több tekintetben háttere, bázisa, peremzónája lett a – tengerentúli területeket gyarmati módon kiaknázó – nyugat-európai központ tőkés irányú nekilendülésének.

Ez a legszélesebb világgazdasági kerete Magyarország 16-17. századi történetének. A történelmi folyamatok persze sohasem bontakoznak ki szabályos linearitásban, merev egyenesvonalúsággal, hanem a hatások és ellenhatások szövedékén, bonyolult ellentmondásain keresztül. A bekapcsolódás a születőben levő modern világgazdaságba eleinte, a 15. század végétől fogva nem jelentett még egyértelműen gazdasági alárendelődést, elmarasztó, visszatartó tényezőt Közép-Kelet-Európa országai számára. Magát a bekapcsolódás megindulását éppen feudális fejlődésük 15. századra elért színvonala, társadalmi termelőerőik kibontakozása, áru-pénz viszonyaik kiterjedése alapozta meg: ez tette képessé őket arra, hogy reagáljanak a nyugat-európai változásokra, a „kihívásra”; hogy választ adjanak a főleg Nyugat-Európa tőkésedő-iparosodó központi körzetei támasztotta exportigényekre. A közép-kelet-európai mezőgazdasági termények és nyersanyagok előtt ekkoriban nemcsak szélesedő kiviteli piacok nyíltak Nyugat-Európában, hanem előnyös értékesítési feltételek is. A kor úgynevezett árforradalma ugyanis elsősorban agrár-árforradalom (árstruktúra-forradalom) volt: kedvező külkereskedelmi reálcserearányokat biztosított a közép-kelet-európai agrárexportálók számára. Sőt, a magas nyugat-európai agrárárak - éppen a kibővülő nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok hálózata révén – átsugároztak, begyűrűztek kelet felé is: hatást gyakoroltak e térség belső piacainak ármozgásaira is. Így a modern világgazdaság keletkezésének – az abba való betagolódásnak-bekapcsolódásnak – első szakaszát nem helyzete romlásaként, nem mint depressziót vagy válságot, hanem éppen mint gazdasági fellendülést, agrárkonjunktúrát élték meg Közép-Kelet-Európa országai, jelesül mezőgazdasági árutermelői, termény- és nyersanyag-értékesítői. Innen Magyarország 16. századának különös ellentmondásossága, sokszoros drámai feszültsége. Mert ha korabeli történelmünk legszélesebb nemzetközi gazdasági keretét a modern világgazdaság keletkezésének kezdetei alakították ki, akkor legszélesebb világpolitikai hátterét a kor két, kontinenseken átívelő expanzív nagyhatalmának, „világbirodalmának” összecsapása határozta meg: a Habsburg-hatalom és az oszmán-török birodalom közti hadszíntér egyik fő szakasza több mint százhetven esztendeig hazánk földjén húzódott. S amikor gazdaságát a nemzetközi prosperitás hullámai érték el, s egyes körzeteit, ágazatait számottevő mértékben megélénkítették, ugyanakkor nyomasztó, vészes súllyal nehezedtek rá a nemzetközi politika fejleményei. A hadak útját kellett megszenvednie újra meg újra, ami lecsapolta népszaporulatát, tönkretette gazdasági hozamának, anyagi termelésének, javainak tetemes hányadát. A magyar társadalom tudatának, közérzületének pedig roppant súlyos, nemzedékeken át kiheverhetetlen traumával kellett megküzdenie: a középkori Magyarország összeomlásának, az erős és fejlett állam széthullásának, az „országokban való sok romlásoknak” léleknyomasztó hatásával, s ugyanakkor a szinte állandó bizonytalanság, veszélyeztetettség érzetének vibráló feszültségével. Éppen ezek a körülmények szolgáltak társadalmi-szellemi talajául a hitújítás terjedésének.

Gazdaság és politika, társadalmi helyzet és társadalmi közérzet sok szálú kölcsönhatásának, megfeleléseinek és ellentmondásainak összetett jelenségegyüttese olyan kérdések vizsgálata, olyan új forrásanyagok feltárása felé irányította a török és a Habsburg-hatalommal vívott harcok történetének kutatóit, amelyek jószerével kiestek a korábbi történetírás mindkét fő irányzatának – a „habsburgiánus” és a „függetlenségi” felfogás látóköréből: a feudális társadalom korabeli alapvető osztályviszonyainak és köztes rétegeinek tanulmányozása felé, a jobbágyság, a hajdúk, a szegénylegények, a „vitézlő rend” társadalmi, politikai és katonai szerepének, harcainak vizsgálata felé. Újabb történetírásunk első időszakának értékes és időálló eredményeihez tartozik annak felismerése és bemutatása, hogy a törököt feltartóztató haderők, a végvárak katonasága jelentős részben a magyar és nem magyar falvak parasztnépességéből sereglett össze; hogy Bocskai vagy Thököly Habsburg-ellenes küzdelmeinek tömegerejét – majdan pedig a Rákóczi-szabadságharc kezdeményezőit – a rendi kiváltságok bástyáin kívül álló elemek, a feudális viszonyok nyűgéből kitörni igyekvő társadalmi csoportok alkották. – A jobbágyság antifeudális küzdelmeiben később is nagy szerepe volt a függetlenségi harcok hagyományainak.

Ugyanakkor azonban a Habsburg-ellenes függetlenségi küzdelmek központba állítása – az utolsó 400 évben és ezen belül – 17. századi történetünkben, illetve a különböző társadalmi osztályok és rétegek e harcokban való bizonyos fokú együttműködésének szinte megszakítatlan folyamatként való szemléltetése (ami a második világháború idején írt egyes történelmi munkákban fontos aktuális politikai célt, a fasiszta Németország elleni nemzeti összefogás célját szolgálta) akarva-akaratlanul a földesúr-jobbágy osztályellentét ábrázolásának tompulásához vezetett. . Pedig a 17. században ez az ellentét különösen kiéleződött – akkor, amikor a nemzetközi gazdasági konjunktúrát depresszió és válságjelenségek váltották fel, Közép-Kelet-Európa gazdasági alárendelődése, peremzónajellege immár félreismerhetetlenül kirajzolódott, és a „második servage” hazai változata, az örökös jobbágyság rendszere megszilárdult a maradék Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben; a magyar földesurak pedig – protestáns hiten maradtak és rekatolizáltak egyaránt – a nehezedő gazdasági viszonyok terhét jelentős részben jobbágyaikra hárították. Másrészt a függetlenségi harcok említett tárgyalásmódja szinte teljesen egyértelműnek, közvetlennek, automatikusnak tüntette fel a nemzeti-állami önállóság (függetlenség) és a társadalmi haladás követelményeinek kapcsolatát, amelyek hosszabb fejlődési folyamat távlatában szükségkép egybeesnek, a történelmi élet konkrét helyzeteiben azonban nemegyszer ellentmondásos bonyolultságban jelentkeznek. Végül, de nem utolsósorban: a Habsburg-ellenes küzdelmekre vetült reflektorfényben szerényebb megvilágítást kapott, hogy az ország három részre szakadását előidéző török hatalom elleni harc, a magyar etnikum, kultúra és államiság átmentése „két pogány között”, végső soron az ország újraegyesítése volt történelmünk 16-17. századi szakaszának fő nemzeti feladata.

A túlélésnek, az átmentésnek, az államiság fenntartásának, a két nagyhatalommal való viaskodásnak és egyezkedésnek, szembefordulásnak és lavírozásnak különböző törekvései és változatai között – önállóbb és kevésbé önálló, jobb és kevésbé jó politikai irányvonalai, koncepciói között, vagy ha úgy tetszik: rosszabb és kisebbik rossz formulái között – mozgott, zajlott, forrott, hullámzott a kötetünkben tárgyalt százhatvan esztendő drámai irányváltásokban is, tragikus fordulatokban is dúslakodó története:

  • a túlélés, a fennmaradás, Béccsel szemben a Konstantinápolynak való alárendeltséget vállalva, azon belül kisebb vagy nagyobb mozgási lehetőséget keresve-találva – Szapolyai János királyságától Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségéig;
  • a királyság és fejedelemség újraegyesítése, a bécsi udvar fennhatóságát Erdély felett is elfogadva – mint pályájának végső szakaszán Martinuzzi Fráter Györgynél vagy első viharos pályafordulatán Báthori Zsigmondnál;
  • az országegyesítés „kelet felől” a Habsburgokkal szemben, Bocskai István vívmányainak bázisán, az Erdélyi Fejedelemségből indulva, a török szultán főhatalmát elismerve, cserében belkormányzati önállósággal és külpolitikai mozgásterének szélesítésével – Bethlen Gábornál;
  • a „nyugati” magyar főúri politikusok gondolatköre, mint Esterházy Miklósé, a dinasztia iránt lojális, a Habsburg-monarchiába beilleszkedő, de rendi alkotmányát lehető csorbítatlansággal megőrző Magyar Királyságról;
  • az Erdélyi Fejedelemség és Lengyelország perszonáluniója, esetleg a dunai román fejedelemségek szövetségi kapcsolatával bővülve – mint a két birodalom mellett és velük szemben egy harmadik hatalmi csoportosulás lehetősége a közép-kelet-európai térségben - Báthori Istvánnál, majd hamar hamvába holtan: II. Rákóczi Györgynél;
  • a „török áfium ellen való orvosságot” a hazai rendi politika és katonai szervezet reformjában, reorganizálásában, önálló magyar hadsereg létesítésében felmutató Zrínyi Miklós koncepciója, amint a nemzetközi hatalmi viszonyok változásainak láttán immár elérhető közelségben érzi, reális lehetőségnek tekinti a korszak fő történelmi feladatának megoldását, a török kiszorítását Magyarországról;
  • s végül a tényleges megvalósulás: az európai hatalmak „Szent Ligája”, a pápaság szervezte és a bécsi udvar vezette koalíciója, ami ugyan nem a Zrinyi által kívántatott magyar haderő fegyvereivel, de az ország népének roppant áldozatai és szenvedései árán másfél évtizedes, súlyosan pusztító hadjáratsorozatban végre megszabadítja az országot a töröktől, és egész területét Habsburg-uralom alá vonja.

Ennek az eseménysorozatnak volt döntő állomása Budavár visszafoglalása, 1686 szeptembere, ha közvetlenül nem is jelentette még a török világ végét Magyarországon, de a főváros visszavívásával mintegy jelképezte az új korszak beköszöntét – azét a korszakét, amikor már nem a törökkérdés, az országegyesítés a magyar politika fő problémája.

A Rákóczi-szabadságharc - Habsburgok elleni függetlenségi háborúink 1848-1849 előtti csúcspontja – már ehhez az új korszakhoz tartozik. Ezért kötetünket – melyet a korábbi összefoglaló művekhez hasonlóan 1526-tal kezdünk – történetírásunk eddigi gyakorlatától eltérve, 1686-tal zárjuk (csupán rövid kitekintést nyújtva a hadi események további menetére a karIócai békéig).

Gazdaság, társadalom, politika és tudatvilág szövevényes kölcsönhatásának, egyezéseinek és ellentmondásainak felfejtése – mint fentebb utaltunk rá – számos más kérdésben is újabb kutatásra-elemzésre sarkallta kötetünk szerzőgárdáját.

A „jobbágyság második kiadása” és a politikai felépítmény, államszervezet viszonya bizonyára egyike volt ezeknek a fogas kérdéseknek. Történetírásunk egy ideig úgy közelítette meg a problémát, hogy a második jobbágyság és az abszolút monarchia közötti összefüggést kereste: azt vizsgálta, hogy a gazdasági-társadalmi viszonyok sajátos kelet-európai alakulata hogyan határozta meg az abszolutizmus kelet-európai sajátosságait. Ebben a megközelítésben a kérdés többek közt így merült fel: Mi az oka annak, hogy Lengyelországban, a második jobbágyság „mintaországában” nem jött létre abszolút monarchia a 16-18. század folyamán? Az új felismerés itt abban állott, hogy a kérdést fordítva kell föltenni: Mi az oka annak, hogy a kései feudális jobbágyrendszer megléte ellenére számos közép-kelet-európai országban mégis előrehaladt az államhatalom centralizációja, és létrejött az abszolút monarchia egyik vagy másik változata? A jobbágyság késő feudális „második kiadásának” ugyanis nem a politikai hatalom központosítása, hanem a decentralizált nemesi uralom megrögződése, a rendi intézmények megmerevedése, sőt megerősödése, a rendiség „második kiadása”, másodvirágzása a megfelelő politikai formája – amint azt a legszemléletesebben éppen a lengyel-litván „nemesi köztársaság” példázza.

Ez az értelmezés vezetett el a kötetünkben tárgyalt történeti periódus további sajátos ellentmondásához. Nevezetesen ahhoz, hogy ugyanabban a korszakban, amikor Nyugat- és Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődése mindinkább kettéágazott, hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy egész Európában csupán egyféle politikai rendszeré a jövő: a centralizált államszervezeté, az abszolutizmusé. Közvetlenül érzékelhetővé vált: csakis a hatékony állami adóztatásból fenntartott állandó zsoldoshadsereg, az erős központosított hatalom képes arra, hogy visszaverje a kívülről jövő támadásokat, megvédje független államiságát, megszilárdítsa és megjavítsa helyzetét a nemzetközi küzdőtéren. Így, a gazdasági-társadalmi feltételek eltérő alakulása ellenére, a politikai fejlődés síkján a nyugat-erurópaihoz hasonló tendenciának is színre kellett lépnie Kelet-Európában. A lengyel-litván Rzecz Pospolita – ahol ez az utóbbi tendencia nem tudott érvényre jutni – egyre inkább a nemzetközi politika szenvedő alanya lett, és a 18. század végére, hosszú időre szólóan, letörlődött Európa politikai térképéről. Európa nyugati szélétől a keletiig, a Tudorok és Stuartok Angliájától az orosz cárok birodalmáig, a bontakozó világgazdaság központjában és peremzónájában, országok egész sorában rendkívül különböző gazdasági-társadalmi feltételek között s mégis közel egykorúan, egyaránt létrejött az abszolút monarchia intézménye. Ezt a fejleményt genezise szempontjából nem lehet magyarázni, levezetni az egyes országok gazdasági-társadalmi viszonyaiból, hanem csak az összeurópai helyzetből, a nemzetközi államrendszer nyomásából, az európai politikai és hadászati erőviszonyok belső kölcsönhatásaiból. Strukturális szempontból persze a kelet-európai abszolutizmusoknak mint politikai felépítményeknek, ahol létrejöttek, igazodniuk kellett az adott gazdasági-társadalmi alapokhoz. Így állott elő az a sajátos helyzet, hogy az abszolút monarchia kialakulása, szervezeti kiépülése Kelet-Európa országaiban egybeesett és összefonódott a második jobbágyrendszer kialakulásával, megszilárdulásával, ami persze sajátos színezetet adott a térség abszolutisztikus államstruktúráinak is. Ebben a nemzetközi keretben-távlatban igyekeztünk ábrázolni kötetünkben a Habsburg-monarchia abszolutista tendenciáinak és a rendi erők, köztük a „másodvirágzó” magyar rendiség – az anarchia vagy reform alternatívájában mozgó – politikai törekvéseinek szembenállását a 17. században.


Az egyetemes történeti látásmód érvényesítése, a nemzetközi összehasonlító módszer alkalmazása más vonatkozásokban és szándéka, törekvése volt a kötet szerzőinek. Ez a szemlélet megerősítette azt a megítélést, hogy a török hatalom és társadalmi haladás szempontjából negatívabb erőt képviselt, mint a rendi állam vagy a centralizált monarchia bármely változata a korabeli Európában; s ez a török hódoltság és a Habsburg-uralom magyarországi viszonylatára is érvényes. Világosság vált az is, hogy a 17. századi Habsburg-monarchia szükségképpen közelebb állt az abszolutizmus kelet-európai válfajához, mint nyugat-európai típusához – még ha a bécsi udvar egyes kabinetpolitikusai sokban éppen a francia, XIV. Lajos-féle állami struktúrát tekintették is követendő modellnek. A francia államférfiak viszont, legalábbis Richelieu és Mazarin óta, kétségtelenül tisztában voltak azzal, hogy minden lehető eszközzel hátráltatniuk kell a honukbelihez hasonló hatalmi központosítás folyamatát a rivális birodalomban; ezért is támogatták emitt a rendi-partikuláris erőket, a magyarországi malcontents-okat.

A kutatások menetében a korábbinál erőteljesebb hangsúlyt kapott az a tény is, hogy a Habsburg-dinasztia soknemzetű és sokállamú – és egyes országaiban is több nemzetiségű – monarchiájának létrejöttét éppen a Török Birodalom európai előnyomulásának feltartóztatása tette szükségessé. Ebben s kivált a török Magyarországról való kiszorításában a 17. század végén a Habsburg-hatalom pozitív történeti funkciót töltött be. Igazolódott továbbá az a megállapítás, hogy kelet-európai típusú, örökös (röghöz kötött) jobbágyságra épülő volt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György abszolutizmusa is az Erdélyi Fejedelemségben; ugyanakkor fontos szerepe volt a magyar nemzeti művelődésben, és olyan hatalmi támaszt nyújtott a magyar rendiségnek a királyi Magyarországon, melynek híján az – az idegen abszolutizmussal való küzdelmében. – minden bizonnyal „cseh lábra állításra” lett volna ítélve: hasonló sorsra, mint amilyen az 1620. évi fehérhegyi csatavesztés után szakadt a habsburgi Csehországra. Az összehasonlító módszerű kutatás hívta fel a figyelmet arra is, hogy a gazdasági-társadalmi fejlődés elkanyarodása, elmaradása, a súlyos politikai-katonai fejlemények nem vonták maguk után közvetlenül és automatikusan a kultúra hanyatlását. Sőt, az ország három részre darabolódásának időszaka egyben fontos és gazdag szakasza volt nemzeti művelődésünk történetének; elegendő, ha a reformáció térhódítására, az anyanyelvűség irányzatára, a könyvnyomtatás terjedésére, a kulturális igények szélesedésére utalunk.

Nem kisebb jelentőségű az a tény, hogy a 16-17. század nemcsak a jobbágyságot a regnicolák (országlakosok) közül kirekesztő rendi-nemesi nemzetfogalom eluralkodásának, Werbőczy Hármaskönyve katekizálásának kora volt, s nemcsak a háromfelé szaggatott ország nem magyar népei számaránya növekedésének időszaka, hanem a „közös haza”, a nemzeti közösség eszméjének megjelenéséé is – már jóval a kapitalizmusba való átmenet megindulása, a polgári-nemzeti öntudatra ébredés korszaka előtt. Míg a „pogány” török elleni harcokban (a hitbéli megoszlás ellenére is) még főként a keresztény hit védelmezése jelentette a közös, a társadalmat átfogó eszmei mozgósító erőt, addig a Habsburg elnyomással szemben, a császári zsoldosok nemeseket és nemteleneket egyaránt sújtó garázdálkodásával szemben immár „édes hazánk, nemzetünk” szabadságának őrzése-oltalmazása sorakoztatta fel – a protestáns vallást ért sérelmek mellett – a nem nemesi tömegeket is, akik a közös hazához tartozásba, a nemzeti közösségbe emelkedés törekvésébe – az idegen önkény elleni védekezés közös érdekével együtt – nemritkán beleérezték a maguk antifeudális céljait-vágyait is: a belső elnyomás enyhítését, az attól való megszabadulást.

*

Amikor kötetünket közrebocsátjuk, nem mulaszthatjuk el, hogy köszönetet mondjunk munkánk lektorainak, Köpeczi Bélának, Klaniczay Tibornak és Orosz Istvánnak, valamint mindazoknak a kollégáknak – történészeknek és a társtudományok művelőinek -, akik a kézirat nyilvános, kibővített szerkesztő bizottsági vitáján részt vettek, és észrevételeik írásbeli vagy szóbeli közlésével értékes szakmai segítséget nyújtottak. Köszönettel tartozunk mindazoknak az intézményeknek, amelyek a kutatómunka során, a képanyag válogatásában, a jogdíjak elengedésével segítették a kötet elkészítését: az Akadémiai Könyvtárnak, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak, az Iparművészeti Múzeumnak, a Magyar Nemzeti Galériának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak, a Magyar Országos Levéltárnak, a Magyar Történelmi Képcsarnoknak és az Országos Széchényi Könyvtárnak. Köszönet illeti Nagy József Zsigmondot a technikai szerkesztői teendők különösen alapos és körültekintő ellátásáért, Lipcsey Ildikót, aki egyes román nyelvű történeti anyagok fordítását rendelkezésünkre bocsátotta, Szvoboda Gabriellát képszerkesztői munkájáért, valamint a Történettudományi Intézet könyvtárosait, dokumentátorait és adminisztratív munkatársait hasznos közreműködésükért. Köszönjük az Akadémiai Kiadó szerkesztőinek, Bártfai Lászlónak, Horváth Ildikónak és Keleti Évának gondos munkáját a kötet kéziratának végső megformálásában.

Ellentmondásosnak tűnik, de magának a valóságnak, a tudomány fejlődésének ellentmondása, hogy minél előbbre haladunk a kutatásban és elemzésben, annál inkább tárulnak fel előttünk – az összefüggések és megoldások mellett – válaszra váró új kérdések. Vannak, maradnak még jócskán megoldatlan problémák 16-17. századi történelmünk lapjain. Hozzátehetjük: a magyar történettudományban a marxista alapkoncepción belül is nem egy ponton merülnek fel eltérő nézetek, korszakunkat illetően is, hiszen éppen e századok fejleményeinek értékelése körül bontakozott ki felszabadulás utáni történetírásunk egyik legizgalmasabb polémiája. A vitakérdések egy részét szerzői megbeszélések hosszú során sikerült tisztáznunk, vagy legalább tisztázáshoz közelítenünk; más részük további kutatásra és elméleti elemzésre vár. Ilyen kérdésekre helyenként utalunk is a kötet jegyzeteiben. Reméljük, ez nem szegi olvasóink kedvét, hanem fokozza érdeklődésüket, és megerősíti bennük a mű tudományos hitelét.

Pach Zsigmond Pál
Magyarország története 1526–1686
Tartalomjegyzék