Előszó (4. kötet)

A Múltunk wikiből

Kötetünk 1686-tól 1790-ig, Budavár visszavívásától II. József haláláig adja elő Magyarország történetét. Tárgya tehát a magyar tizennyolcadik század, historiográfiánkban szokatlan időhatárok között. Hogy a Magyarország története tíz kötetben kollektív vállalkozása éppen ezt a száznégy és fél évet tekinti a 18. századnak, csak egyik következménye annak a változásnak, amelyen marxista történetírásunk az elmúlt negyedszázadban keresztülment.

Ha kötetünk élére a történelem lényegéből fakadó, immanens vezérszót keresünk, a változás kívánkozik ide. Minden korszakra érvényes, de megítélésünk szerint az itt tárgyalt korra különösen pregnáns Marc Bloch definíciója: „a történelem a változás tudománya és – sok tekintetben – a különbségek tudománya".[1]

A 17. század végén megváltozott, több mint kétszeresére növekedett a török kiűzésével a Magyar Királyság területi kiterjedése, megváltozott – a Habsburgok örökös királyságának elismerésével – az ország státusa is a birodalomban. S a következő száz év folyamán az ország lakosságának nemcsak lélekszáma növekedett – egyrészt természetes szaporodás, másrészt a bevándorlás következtében – ugyancsak több mint kétszeresére, hanem nemzetiségi összetétele is megváltozott. És megváltozott az 1700-as századforduló körüli évtizedekben az osztrák Habsburgok birodalmának helye is az európai államrendszerben: a Török Birodalom fölött aratott győzelmek s a spanyol örökségből való részesedés, Osztrák-Németalföld, Lombardia – és átmenetileg Nápoly, Szicília – megszerzése következtében a dunai monarchia a nagyhatalmak sorába emelkedett. Végül megváltoztak a hatalmi viszonyok mind az európai államrendszeren belül mind pedig az Európán kívül, a gyarmati világban Ausztria mellett – és részben már rovására is – megerősödött Porosz- és Oroszország, és Anglia lett a világtengerek urává.

E hatalmas változások érvénye túlmegy a 18. századon. A politika világának felszíne alatt pedig egy új társadalmi formáció, a kapitalista rend érik meg, s robban ki a század végén az angol ipari és a francia polgári forradalomban, hogy a 19. században birtokba vegye mind az öt világrészt, alapvetően átformálva az emberiség nagy részének mindennapi életét. És múltba néző szemünk előtt felködlik a diadalmas lovas háta mögött a sorsát fenyegető sötét gond is: a felemelkedő polgárság három legnagyobb 18. századi elméleti teljesítménye, a francia felvilágosodás, az angol közgazdaságtan és a német filozófia 19. századi továbbfejlődésük során a marxizmus forrásaivá lesznek. Jelenkorunk a 18. századdal kezdődik.

De a változások nagyszerűségének bűvöletében nem feledkezhetünk meg a különbségekről. Nemcsak azokról a hatalmas különbségekről, amelyek lassan már búcsúzó 20. századunkat a 18. századtól elválasztják, de azokról sem, amelyek magát a 18. század világát oly változatossá, oly színessé tették. A fennsík vagy centrum és a periféria ismeretes modellje, ha a konkrét történeti anyagra alkalmazzuk, különböző szintű platók és lapályok tér- és időbeli egymásutánjává sokszorozódik, ahol egyének, társadalmi csoportok, országok, majd nemzetek – a mi térségünkben éppen akkor délkeletről északnyugat felé - mind magasabb szintekre törekednek, hogy feljutva az éppen előttük emelkedő fennsíkra, onnan egy még magasabban fekvőt pillantsanak meg. A török alól felszabadult területek számára a királyi Magyarország középkorias kisvárosai kulturális fennsíknak tűnhettek, de ellenkező irányból nézve Sopron, sőt Pozsony is csak elővárosa a birodalmi fővárossá növekvő Bécsnek. A monarchia osztrák és cseh tartományai – évszázados tradíciókat folytatva – mind gazdasági erejüket, mind társadalmi viszonyaikat tekintve fejlettebbek Magyarországnál, de ugyanezen évszázados tradíciók erejénél fogva periferikus helyzetben vannak a Rajna-vidékhez Németalföldhöz viszonyítva, amelyek pedig hovatovább Párizs és London fennsíkjára tekintenek föl. Ha közhely is már, de igaz, hogy korszakunk evolúciós század: a szintek mindenütt emelkednek, de a szintkülönbségek rendszerében nincs lényegbe vágó változás. A magyarok 1686 és 1799 akarva-akaratlan Bécsre kell hogy vessék vigyázó szemüket, a monarchiába beletartozva, rajta keresztül kapcsolódnak Európához.

Ez a szituációt, a változásoknak és különbségeknek ezt az összefüggő rendszerét kíséreltük meg bemutatni kötetünkben. Bár Magyarország történetét írtuk, a megszokottnál sokkal nagyobb figyelmet fordítottunk a Habsburg Birodalomra, s igyekeztünk mindig szem előtt tartani, hogy Magyarország – alárendelt helyzetében is – az európai államrendszer része, lakosai – tartozzanak bármely társadalmi osztályhoz és bármely nemzetiséghez – az Európa túlnyomó részén uralkodó feudális társadalmi rend helyi változatában éltek. Így szövegünkben bőven vannak egyetemes történeti jellegű szakaszok, ha nem is írtunk külön egyetemes történeti fejezetet.

Magyarország 1686 és 1790 közötti történetét lényegét tekintve egy korszaknak látjuk, amelynek központi problémái: az országnak és népének beillesztése-beilleszkedése a dunai Habsburg-monarchiába, a töröktől visszafoglalt területek benépesítése, a mezőgazdasági és ipari termelőerők növelése-növekedése, az ország soknemzetiségű jellegének megerősödése és az itt élő különböző népek polgári nemzetté válásának megindulása. A 18. század fejlődése mindezekre a kérdésekre valamilyen jövőbe mutató, pozitív választ adott. Az összbirodalom vagy állami függetlenség problémakörében kompromisszumok során át megmaradt Magyarország birodalmon belüli politikai különállása, a 18. század demográfiai és gazdasági fejlődése lehetővé tette, hogy ne növekedjék – és a manufaktúrafejlődésben csökkenjen – a színvonalkülönbség a birodalom nyugati és keleti fele között, az ország különböző népeinek – bár egyenlőtlen – kulturális felemelkedése pedig megnyitotta az utat nemzeti fejlődésük kibontakozása előtt. A század végére létrejöttek azok a keretek, amelyek között lehetségessé vált a 19. század polgári nemzeti fejlődése – elsősorban a magyarok, de többé-kevésbé a nem magyar nemzetiségek számára is.

Kötetünk élére az egész korszakot áttekintő demográfiai bevezetés került. A másfél százados török uralom háborúiban kivérzett ország újrabenépesítése teremtette meg újkori történetünk biológiai alapját. Az ország lakossága a 17. század végén 3,9 millió körül lehetett, az 1787. évi népszámlálás adatai szerint elérte a 9 940 000 főt. Ez a több mint 250%-os növekedés szükségszerűen hozta magával az ország etnikai képének átalakulását. A magyarság korszakunk elején az ország lakosságának körülbelül a felét tehette ki, arányszáma a korszak végére, mintegy száz év alatt, 40% alá süllyedt. Ezek az etnikai változások máig ható érvénnyel befolyásolták Magyarország történetének alakulását. Elsősorban azért láttuk indokoltnak a demográfia problémakörének ilyen nyomatékos kiemelését. De kiemelése mellett szólt egy szorosan szakmai szempont is: korszakunk végén került sor az első magyarországi népszámlálásra. Történeti demográfiánk a kezdetektől a 18. század végéig kénytelen feltevésekkel, többé-kevésbé megalapozott becslésekkel dolgozni; II. József korában speciálisan erre a célra készült, egykorú forrás áll rendelkezésére.

A demográfiai bevezetés után tér rá kötetünk azoknak a történeti folyamatoknak és eseményeknek az előadására, amelyek a demográfiai alap fölötti régiókban 1686 és 1790 között Magyarországon végbementek.

A korszak – és a kötet – záró évszáma, 1790, már hagyományosnak tekinthető történetírásunkban, különösebb magyarázatot nem igényel. Egybeesése az egyetemes történeti periodizáció általánosan elfogadott 1789-es korszakváltásával éppúgy mellette szól, mint az a látványos politikai rendszerváltozás, amely II. József halálával az egész Habsburg Birodalomban és különösen Magyarországon végbement. A felvilágosult abszolutizmus összbirodalmi kísérlete megbukott, s a restitutio in integrum, a visszatérés a rendi dualizmus hagyományos politikai rendszeréhez – kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba – teljesen új helyzetet teremtett.

Nem ennyire magától értetődő a kezdő évszám: – 1686 – nincsenek is hagyományai történetírásunkban. Kiválasztásában elsősorban az a felismerés érvényesült, hogy a Szent Liga törökellenes felszabadító háborújával alapvetően megváltozott Magyarország nemzetközi helyzete. Az 1526-ban két hatalom ütközőterévé vált, a Habsburg és az oszmán-török érdekszférák között megosztott ország teljes egészében (Erdéllyel együtt) átkerült a Habsburg hatalmi körbe. Az átváltás egy tizenhat éven át húzódó háború végeredménye volt, s a háború eseményeinek sorából szimbolikus jelentőségével is kiemelkedik Budavár visszavívása 1686-ban. A szimbólum mögül azonban nem hiányzik a reális tartalom: Buda visszafoglalása következtében még ugyanabban az évben felszabadult az ország területének nagy része, a hatalmi váltás folyamata visszafordíthatatlan lett. Az újkori magyar történelem színtere 1918-ig tartó érvénnyel 1686-ban jött létre. Közel két és fél évszázadra ekkor lett a magyar történet alapkérdésévé a Habsburg Birodalomhoz - vagy ahogy egyszerűsítve mondani szoktuk: a Bécshez – való viszony.

Az új hatalmi viszonyok közé került, a dunai Habsburg-monarchiába beletartozó Magyarország történetének első periódusa a 18. század. Figyelembe véve a korszakban végbement változásokat, történelmünknek ezt a századát - 1711-gyel és 1765-tel mint alkorszakhatárokkal - három alperiódusra, kötetünk szövegét három részre tagoltuk:

  • 1686-1711: A török kiűzése. A Rákóczi-szabadságharc;
  • 1711-1765: Kompromisszum az uralkodó és a rendek között;
  • 1765-1790: A felvilágosult abszolutizmus.

Az alkorszakok elhatárolásában Magyarországnak a birodalomhoz való viszonyát, a monarchiában elfoglalt helyét tekintettük irányadónak. Az első alkorszak (1685–1711) vezérmotívuma két – végül meg nem valósult – tendencia harca. Egyrészt Magyarországnak maradéktalanul a birodalom alá rendeléséé, amely politikatörténeti köztudatunkban I. Lipót és Kollonich nevéhez kapcsolódik, másrészt a rendi Magyarország teljes különállásáé, akár a birodalmon belül, akár független királyságként a birodalommal szemben, a Rákóczi-szabadságharc minimális, illetve maximális programja szerint. A nemzetközi és a birodalmon belüli erőviszonyok nyomása alatt 1711-ben kompromisszum jött létre a szemben álló felek között, s a második alkorszakban (1711-1765) király és rendek egymás érdekeit tiszteletben tartva együtt kormányoztak a rendi dualizmus hagyományosan tág formái szerint, miközben a központi hatalom kezében volt az irányítás. Az 1764/65-ös országgyűlés tanulságai alapján az udvar nem volt többé tekintettel a rendekre reformjainak megvalósítása során: a harmadik alkorszak (1765-1790) a felvilágosult abszolutizmus szakasza.

Az 1711-es alkorszakhatár ebben az összefüggésben nem szorul indokolásra. (A legtöbb magyar történeti összefoglalásban 1711 még fő korszakhatár volt.) A másik alkorszakhatár mindenképpen ketté kellett hogy vágja Mária Terézia hosszú uralkodását, hiszen bármely részterületét nézzük is a történeti élet teljességének, nyilvánvaló, hogy az 1740-es és az 1770-es évek között nagyobbak a különbségek, semhogy egy alkorszakba foghassuk össze őket. 1765 mellett elsősorban a fölülről végrehajtott politikai rendszerváltozás szól: az országgyűlés mellőzése, a nádori szék be nem töltése, de szervesen ide kapcsolódik az ekkor elhatározott úrbérrendezés (1767), és aligha véletlen, hogy ekkor indul meg a manufakturális fejlődés is Magyarországon. Nem láttuk viszont indokoltnak, hogy – mint még egy emberöltővel ezelőtt is – alkorszakhatárrá emeljük ki az 1754. évi vámrendelet kibocsátását, és éppen az utolsó emberöltő kutatásai mutatták ki, mennyi szál kapcsolja össze Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizedét II. József kilencesztendős uralmával, így 1780 kiemelésétől is eltekintettünk.

Kötetünk szerkezeti felépítése részben kronologikus, részben tematikus. Mindhárom rész nagyjából következetesen politikai történeti, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti és művelődéstörténeti fejezetekre tagolódik. Az első rész túlnyomóan R. Várkonyi Ágnes, a második Ember Győző, a harmadik H. Balázs Éva munkája, de az agrártörténeti fejezeteket Wellmann Imre, a bányászat- és ipartörténeti fejezeteket Heckenast Gusztáv írta mindhárom részben, a második és harmadik rész művelődéstörténetét Kosáry Domokos, a második rész társadalomtörténetét Vörös Károly, s ugyanő írta meg a harmadik részben az úrbérrendezést. A demográfiai bevezetés Wellmann Imre munkája. Ennek a munkamegosztásnak kétségtelen előnye volt, hogy minden témát az arra szakmailag legilletékesebb szerző írt meg. De tagadhatatlanok ennek a munkamegosztásnak a hátrányai is. A szöveg szerkesztése során igyekeztünk kiküszöbölni az ismétléseket és átfedéseket, ám az már az egyes szerzők gondolatmenetének megcsonkításával járt volna, ha ugyanarról a történeti jelenségről a kötet szövegében csak egy helyen esnék szó. Elkerülhetetlen volt bizonyos párhuzamosság társadalom- és művelődéstörténet, demográfia és agrártörténet vagy a mezőgazdasági ipar és általában az ipar története között. Ebből következik az is, hogy az egyes szerzők álláspontja nem teljesen azonos minden részletkérdésben, és bár a munka során minden szerző megtette észrevételeit a többiek szövegére, végül is a kötetben olvasható álláspontok az illetékes szerző ítéletét adják, s nem valamiféle kollektív véleményt. Összefoglaló történeti munka nem lehet meg hipotézisek nélkül, s ezeket a további kutatásnak kell igazolnia vagy megcáfolnia. Úgy gondoljuk, túlléptük volna főszerkesztői jogkörünket, ha korlátozzuk az egyes szerzőket abban, hogy tudományos meggyőződésüket akadálytalanul képviseljék.

A szerzői kollektíva személyi összetételéből következnek bizonyos aránytalanságok is a szövegben. A kereskedelem történetéről szó esik az első és a harmadik részben is, de kidolgozva csak a másodikban van. Hasonló a helyzet a hivataltörténet területén is. Különböző mélységűek a társadalomtörténeti fejezetek, és nem sikerült arányosan figyelmet fordítani a 19. századi nemzeti-nemzetiségi kérdés 18. századi előzményeire, bár erről többet, mint ami a demográfiai bevezetésben és a harmadik rész művelődéstörténetében olvasható, a kutatások mai állása mellett aligha lehet írni.

Végeredményben meggyőződésünk, hogy a kötet híven tükrözi a 18. századi magyar történet kutatásának mai állapotát, erősségeit és gyengéit egyaránt.

Nem mulaszthatjuk el, hogy befejezésül köszönetet ne mondjunk mindenkinek, aki segítségünkre volt a kötet elkészítésében. Levéltárosoknak és könyvtárosoknak, itthon és külföldön, akik kutatásainkban támogattak minket. A kézirat lektorainak, Benda Kálmánnak, a történettudományok doktorának, Gyimesi Sándornak, a történettudományok kandidátusának, Tarnai Andornak, az irodalomtudományok doktorának. Mindazoknak a kollégáinknak, akik akár a kézirat vitáján, akár magánúton eljuttatták hozzánk kritikai észrevételeiket. És végül, de nem utolsósorban a Magyarország története tíz kötetben szerkesztőbizottsága vezetőjének, Pach Zsigmond Pál akadémikusnak eszmei-elvi és baráti irányításáért, amellyel hosszú éveken át segítette munkánkat.

Ember GyőzőHeckenast Gusztáv

Lábjegyzet

  1. Marc Bloch, A történelem védelmében. Fordította Pataki Pál, Budapest, 1974. 35.


Magyarország története 1686–1790
Tartalomjegyzék Bevezetés