Előszó (5. kötet)

A Múltunk wikiből

A történelem drámaciklusában az ember a színjáték szerzője is, szereplője is. A drámasorozat egyik darabjának, a tőkés polgári viszonyok történetének előjátéka a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet. Ez a folyamat Európában egy időben több színhelyen is játszódva, több évszázadon át megy végbe. E színhelyek egyike a 16–17. század óta Kelet-Közép-Európa, ahol Magyarországon a 18. század második felétől kezdődően, főleg azonban 1790 és 1848 között és igen rövid idő, mindössze 70–80 év alatt játszódik le az átmenet folyamatának egyik jelenetsora.

A feudalizmus válságának kezdete, elmélyülése, majd agóniája, a polgári viszonyok csíráinak létrejötte általában, és így Magyarországon is, több szinten megy végbe. Az egyes szinteken bonyolódó cselekmények önmagukban is konfliktusok hordozói, ám ugyanakkor kölcsönhatásosan, ha nem is egyenlő súllyal, befolyásolják a többin folyó cselekményeket, és fokozzák az egyes szintek immanens belső feszültségének intenzitását. Valamennyi szint cselekményeiben a konfliktus közös, elsődleges forrása (s egyben az események mozgatója is) az az ellentét, mely az önmagát túlélt feudalizmusnak mint a továbbhaladás útját eltorlaszoló gátnak az eltávolítására irányuló tudattalan fejlődés és tudatos törekvések között alakul ki.

A nagy minőségi változások a történelemben sok esetben nem kapcsolhatók látványos eseményekhez, meghatározott időponthoz, hanem a dolgos hétköznapok egyhangúnak, szürkének tűnő folyamatában mennek végbe. Csendes előkészítőik a legmélyebben fekvő szinten, csaknem észrevehetetlen, lassú, ám feltartóztathatatlan mozgások eredményeként a minőségi átalakulást hozó mennyiségi változások, a mindennapi anyagi termelő munka, a gazdasági élet folyamatainak velejárójaként a társadalom szerkezeti változásai. Ezek a többi szinten végbemenő és a felszínen lejátszódó cselekményeket végső soron és úgy határozzák meg, hogy az utóbbiak mozgása visszahat az alapvető meghatározóra.

A gazdasági életjelenségek szintjén a feszültség és az általa is indukált mozgás legáltalánosabb forrása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet Kelet—Közép-Európa valamennyi országára jellemző – országonként sajátos vonásokkal markánssá formált – torzultsága és befejezetlensége, ami kínosan lassúvá, nehézzé teszi a tőkés gazdálkodásra való áttérést. Magyarországon az évszázadokra visszanyúló történelmi előzmények különösen magas hőfokúvá izzítják az ellentéteket. A történelmi előzmények folyományaként Magyarországon csupán a 18. század második felében – Erdélyben még ennél is később – történnek meg az első, bizonytalan lépések az átmenet útján. Az átmenet első szakaszára a kelet-középeurópai térségben általánosan jellemző a távoli piacoknak szánt és a robotra alapozott nagy tömegű mezőgazdasági árutermelés; ez Magyarországon és Erdélyben 1848—ig a termelés jellemző formája marad.

A drámai feszültséget ezen a szinten alapvetően a feudális magánjogi kiváltságok továbbélése okozza. A növekedő piaci lehetőségek ösztönzésére több árut termelni szándékozó, nagyobb földtulajdonnal rendelkező birtokosok hamarosan beleütköznek elsősorban a kényszermunkaként végzett jobbágyi robot gyenge termelékenységéből és rossz minőségéből előálló korlátaiba, javítási iparkodásaik pedig a feudális határhasználati módszerek okozta akadályokba. Mindezekből fakadt a saját tőkeképzés általánosnak mondható hiánya. A tőkeképzés csupán néhány, kivételes esetben sikerül, akkor is csak nagy erőfeszítések árán. A korszerűsítés igényelte beruházási szándékok elsősorban az ősiségbe és ehhez kapcsolódva a kölcsönök visszafizetésének időpontját bizonytalanná tevő feudális bírósági eljárás hosszadalmasságába és mindezen összetevők eredőjeként a kínzó hitelhiányba ütköznek. A paraszti árutermelés széles körű, nagyarányú kibontakozását szintén fékezik a feudális magánjog bilincsei.

Az iparban a feudális magánjogi kiváltságok és a hagyományos kézműves termelési eljárások összeütköznek a bővülő piac igényelte korszerű tőkés ipari termelés követelményeivel, és ez ismét konfliktushelyzetet teremt. A nagyobb városokban a céhrendszer már válságba jut, ámde ugyanakkor az ország nagy területein még igen csekély a kézműiparral foglalkozó lakosság száma. Ezzel egyidejűleg a piaci rendeltetésű tömeges mezőgazdasági árutermelés mennyiségi növekedésének, területi kiszélesedésének egyik hatásaként, 1848 felé közeledve, megnő a készen vásárolható ipari termékek kereslete.

A kézműipari termékek egyrészt nem tudják állni a versenyt a tőkés ipari üzemekben előállítottakkal. Másrészt az ország nagy területeinek kézműves iparosokkal való gyér ellátottságából következően a feudalizmus időszakára jellemző, főként céhes ipari termelés válsága – a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet magyarországi és erdélyi, viszonylag igen rövid teljes időtartamához képest és azon belül az ágazati fejlődési időarányokra is figyelve – jóval hosszabban tartott, mint Kelet-Közép-Európa kedvezőbb történelmi sorsú országaiban, ide számítva a Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő örökös tartományait is. 1848-ig ugyanis túlnyomórészt a céhes vagy a céhen kívüli kézműipar termékei fedezik Magyarország és Erdély lakossága nagy részének iparcikkszükségleteit. A tőkés ipar – bár főként az 1840-es években lendületes gyarapodásnak indult – 1848-ig nem jutott előbbre a manufakturális termelés periódusánál. Termelésének értéke az ország teljes ipari termelési értékének viszonylag csekély hányadát teszi ki.

Minden feudális akadály ellenére sem lehet azonban többé útját állni annak, hogy 1848-ig az iparban is létrejöjjenek a tőkés termelés csírái.

A legmélyebb szinten lejátszódó eseménysor, elsősorban a külső és ennek ösztönzésére a belső kereskedelmi forgalom növekedésével együtt objektíve hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország is megtehesse az első, kis lépéseket a gazdasági integrálódás, az egységes belső piac kialakulása felé vezető úton, ami egyúttal az országban élő népek nemzetté válásának kiteljesedését is előmozdítja, és a nemzeti konfliktusok objektív forrásává lesz.

Ugyancsak a mélyben, szintén lassan, úgyszólván észrevétlenül, párhuzamos jelenetsorban, a gazdasági eseményekkel szoros összefüggésben lehetünk tanúi a társadalmi szerkezet új elemei megszületésének és erősödésének. A piac növekedő árufelvevő képességére mindinkább orientálódni próbálkozó, a tőkés piacgazdaság követelményeihez igazodni törekvő gazdaság lassan, de állandóan gyarapodó új társadalmi elemeket hoz létre.

A feudális társadalom zárt közössége, rendi hierarchiája azonban még a feudalizmus kései szakaszában is erősen korlátozta az egyén mozgási, választási lehetőségeit. Még a legbensőbb kapcsolatokat is szigorú formák falazták körül. A polgárosuló ember személyi szabadságra vágyik és arra, hogy biztosíthassa helyét a gazdaságban, a társadalomban, a politikában, hogy saját igényei szerint rendezhesse be egyéni, családi életét. Minél jelentősebbé válik az új társadalmi elemek funkciója részben közvetlenül a gazdasági életben, részben – és ezzel párhuzamosan, áttételesen, de az előbbitől nem függetlenül – a jogi, az egészségügyi, a technikai, a tudományos, a kulturális életben, annál kínosabbá válik az ezeknek az új elemeknek a kibontakozását hátráltató feudális kötelékek szorítása, annál erőteljesebben feszítik szét belülről – puszta létezésükkel, s még inkább funkcionális tevékenységük révén – az új erők a régi rend jogrendszeréből felépült, immár fojtogató légkörű, tűrhetetlen börtön kettős falát.

A feudális megyei, városi és földesúri magánjogi privilégiumok a gazdasági és a társadalmi előrelépést már önmagukban is visszafogják, de ezt a hatást még tovább mélyítik az elavult Habsburg dinasztikus abszolutizmus jelentette feudális államjogi gátak, amelyek a cselekményeknek ezen a szintjén legközvetlenebbül a bécsi udvar gazdaságpolitikája révén észlelhetők. 1848 felé haladva már a felszínen is mindinkább szemügyre vehető gazdasági és társadalmi változások útjának szabaddá tétele megköveteli a szubjektív tényező, a tudatos politikai cselekvés szintjén is a mind nagyobb feszültséggel telítődő ellentétek feloldásának irányába mutató mozgást.

Az előzőkből következően a politikai küzdelmek egyszerre és közel egyidejűleg további két, a felszínen elhelyezkedő szinten játszódnak le: a magánjogi és az államjogi kiváltságok ellen vívott harcok színterén. Az események közvetlen motorja a magyar köznemesség haladó, reformpolitikusokból álló és ennek az osztálynak különféle rétegeihez tartozó, a feudális kiváltságok megszüntetését így eltérő módon és mértékben, ámde mindenképpen igénylő csoportja, amelynek múlhatatlan történelmi érdeme, hogy a reformországgyűléseken hozott törvényekkel előbb réseket üt a feudális magánjog bástyáin, majd ezeket 1848-ig folyamatosan igyekszik kiszélesíteni. Kisebb eredménnyel jár hasonló iparkodása a feudalizmus másik oldala, a dinasztikus abszolutizmus elleni harcban, amely, mivel a politikai és a gazdasági önrendelkezésért folyik, szubjektív oldalról egyengeti a magyar nép nemzetté válása kiteljesedésének útját. A nemesi reformmozgalom sikereinek forrása az, hogy 1790-től 1848 felé haladva a feudalizmus felszámolása Magyarországon és Erdélyben objektíve minden osztálynak, rétegnek általános, közös érdeke, jóllehet a feudális magánjogi viszonyok felszámolásában úr és jobbágy nem egyformán érdekelt. Ahol pedig törekvéseik találkoznak, oda is más megközelítésből jutnak el. A reformmozgalom politikusai azonban nem csupán abban érdekeltek, hogy eltávolítsák a piacgazdálkodás igényeinek kielégítése útjában álló feudális magánjogi gátakat, hanem abban is, hogy megszerezzék a politikai és a gazdasági önrendelkezést. Ebben – említettük – az új osztályok, rétegek is érdekeltek. A polgári átalakulás vezetésére hivatott tőkés polgárság szerepét Magyarországon a nemesi reformmozgalom képviselőinek kell betölteniök, mivel tőkés polgárság még alig létezik, így saját érdekeinek önálló képviseletére még nem is képes. A polgárosuló reformer nemesség érdemeit még csak öregbíti az, hogy feudális osztály részeként is képes felismerni osztályának távlati létérdekeit, és jövőbeli érdekeit szolgálva hajlandó síkraszállni a feudális birtokos osztály magánjogi privilégiumainak lassú, ám egyre következetesebb, mindinkább radikalizálódó felszámolásáért. Ugyanakkor előbb a politikai, majd a gazdasági önrendelkezésért és ezen a réven az állami élet irányításában a politikai vezető szerep elnyeréséért is harcol. 1831 eseményei, 1830 és 1846 lengyelországi tanulságai arra intik, hogy ha célhoz akar érni, maga mögött kell felsorakoztatnia a jobbágyság tömegeit.

Kölcsey Ferenc „haza és haladás”, Vörösmarty Mihály „haza és emberiség” gondolatpárja ezt fejezi ki és ezzel együtt liberális, humanista, az ország minden lakosának polgári jogegyenlőséget követelő érzelmeiket is. A nemesi reformmozgalom kettős indítékához harmadikként még a haladás szóvivőinek az a reménysége is társul, hogy a jobbágyot előbb gazdasági, majd lépésről lépésre haladva emberi téren is teljesen szabaddá téve megelőzhetik, fölöslegessé tehetik 1789 magyarországi változatát, és elkerülhetővé lesz 1831 magyarországi, illetve 1846 galíciai eseményeinek megismétlődése is.

A magyarországi objektív történelmi helyzet már megérett arra, hogy francia, angol, német haladó, túlnyomórészt liberális politikai, közgazdasági elméletek megtermékenyíthessék a nemesi reformmozgalmat, eszmei támogatást nyújthassanak programjának formálásához. Nem a fejlett Nyugat ideológiájának mechanikus átvételéről van szó, hanem ezeknek az elméleteknek a sajátos magyarországi állapotok fejlettségi szintjéhez igazított, de az elérendő távlatokra is figyelő alkalmazásáról.

A kettősség forrása az a tény, hogy a magyarországi reformmozgalmakat feudális, köznemesi réteg vezeti. Ez a körülmény járulékosan növeli az e szinten játszódó események feszültségének intenzitását. Bár a polgári haladás erői mind a politikai és a gazdasági önrendelkezés, a feudális államjogi kötelékek, mind a magánjogi bilincsek széttörésének terén gyorsabb előrelépést kívánnak, azért a megyei közgyűléseken és az országgyűlések vitái során könnyebben tudnak szót érteni egymással a politikai és a gazdasági önrendelkezés, a feudalizmus államjogi kötelékeitől való szabadulás terén, mint a magánjogi bilincsek széttörésének vonatkozásában. Mindez azonban nem kisebbítheti történelmi érdemeiket.

A magyar nemesi reformmozgalom eredményességének, lehetőségeinek – elsősorban a politikai és a gazdasági önrendelkezés irányába mutató harcainak – közvetve határokat szab az európai hatalmi erőviszonyok alakulása, a háborús összecsapások kimenetele, illetve a konfliktusok lehetséges kimeneteli változatainak mérlegelése és ezek hatása a bécsi udvarnak a Habsburg-uralom alatt levő területekkel, különösképpen Magyarországgal kapcsolatos politikájára.

A magyar nemesi reformmozgalom javára írandó, hogy eredményeivel, erejének gyarapodásával bátorító példával szolgál az osztrák-német, leginkább a bécsi haladó törekvéseknek. Létezése, küzdelmei nem is csekély részét kötik le az abszolutisztikus kormányzat fegyveres és civil erőinek, és ezáltal – közvetve – hozzájárulnak a Lajtán túl éledő antifeudális, polgári törekvések, szervezkedések mozgási, fejlődési lehetőségeinek a megkönnyítéséhez .

A Habsburg feudális dinasztikus abszolutizmus helyzetét az uralma alatt levő területeken kétségtelenül befolyásolja a feudalizmus, ezen belül az abszolutizmus ellen küzdő belső politikai mozgalmak ereje. Létét azonban korszakunkban még a dinasztiának az európai nagyhatalmi egyensúly megóvásában játszott szerepe határozza meg. A dinasztia uralmának fennmaradása elsősorban és közvetlenül az eredeti rendeltetésének betöltésére nem sokkal létrejötte után alkalmatlanná váló Szent Szövetség tagállamainak érdeke. Közvetve azonban; a saját polgári forradalmakat már megvívott és polgári rendjük konszolidálásában, hatalmi törekvéseik miatt az európai hatalmi egyensúly – a status guo fenntartásában közvetlenül érdekelt nyugat-európai tőkés országok politikai vezető osztályai sem lehetnek közömbösek a Habsburg-dinasztia uralmának sorsa iránt. Éppen ezen a réven járulnak hozzá ők is a Habsburgok feudális dinasztikus uralmának meghosszabbításához.

Ugyanebben az időszakban azonban az egyes európai államokban végbemenő polgári forradalmak, az elnyomott népeknek a polgárosulás irányába mutató függetlenségi mozgalmai – az utóbbi esetben nagyobb hányaduknak a kimenetele közvetlenül érinti a Habsburg-dinasztia hatalmi pozícióit – eltiprásuk esetén is gyengítik a dinasztikus abszolutizmus szilárdságát. A levert szabadságmozgalmak tüze ugyanis a hamu alatt tovább parázslik. A feszülő nemzetközi ellentétek lekötnek fegyveres erőket, és így – közvetve – bizonyos mértékben korlátozzák a Habsburg-dinasztia mozgási szabadságát országain belül is.

Nem kevésbé függnek – áttételesen – a magyar nemesi reformmozgalom esélyei a Habsburg-dinasztia helyzetének alakulásától a Német Birodalomban. A Zollverein gazdasági integráló szerepe közvetlenül hatott az örökös tartományok gazdaságára és a bécsi udvar állami bevételeire, közvetve pedig a Habsburgok németországi politikai szerepére is. Nem utolsósorban befolyásolja azonban a magyar nemesi reformmozgalom kilátásait az említett összefüggésben a Habsburgok jogara alatt levő örökös tartományokban és az 1815. évi bécsi kongresszus döntéseként Habsburg-uralom alá jutott területeken uralkodó belső viszonyok alakulása. Egyesekben antifeudális-polgári, másokban még politikai és gazdasági önrendelkezési törekvésekkel is súlyosbított formában. A Habsburg-dinasztiát és kormányát időnként kényszerhelyzetbe hozzák a kül- és belpolitikai viszonyok fordulatai. Ilyenkor engedményekre kényszerül. Már a rendi nacionalista sérelmi politika időszakában is alakulnak ki ilyen helyzetek, még inkább a magyar nemesi reformmozgalom korszakában. Ezek a kérdések azonban már átvezetnek egy másik szinten játszódó cselekményekhez .

A Habsburg-dinasztia uralma alatt levő országok soknemzetiségűek. A kormányzó hatalom a dinasztikus abszolutizmus, a végrehajtó hatalom az egyes területek nemesi rendjeinek politikai vezető rétege birtokában van. Magyarország történelmének 1526 óta bekövetkező sorsfordulatai miatt ez az ellentmondás az e szinten játszódó események mozgatója. Az ellentéteket súlyosbítja, a konfliktust élesebbé teszi az, hogy még a végrehajtó hatalom sincs teljesen a magyar nemesség birtokában. A bécsi udvar abszolutista kormányzó hatalmához kívánja igazítani a végrehajtást is, és ezt a magyar központi államigazgatási szervek, elsősorban a bécsi székhellyel működő magyar kancellária és a bécsi udvari kamarától függő budai központú magyar kamara, továbbá a helytartótanács – illetve mindezek erdélyi megfelelői – útján érvényesíti.

Korszakunk első három évtizedében még a rendi nacionalizmus köntösében ugyan, de már polgári elemektől hajtva, a nemesi reformmozgalom csaknem két évtizedében pedig az egyre nyilvánvalóbban túlsúlyra jutó magyar polgári önrendelkezési törekvések ütköznek meg országgyűléseken és társadalmi harcmezőn az abszolutizmus anacionális politikájával. Az. összecsapások objektív osztálytartalmára figyelve: feudális és polgári törekvések harca ez.

Még csak elmélyíti a Habsburg-abszolutizmus helyzetének ingatagságát az, hogy különösen az I. Ferenc uralkodásának kezdetétől 1848-ig terjedő évtizedekben sekélyesség, műveletlenség, a régihez mereven ragaszkodás, a változtatástól minden területen irtózás, a kormányzó hatalom elfajult rendőruralomra támaszkodása a jellemző. A 18. századi Habsburg-abszolutizmus uralkodói autokratizmusa által – szubjektíve saját kormányzó hatalmának erősítése céljából – foganatosított államigazgatási és gazdaságpolitikai rendszabályait, amelyek objektív hatásaikkal a területi és a gazdasági integrálódásnak a polgári rend felé mutató útját akaratlanul is egyengetik, 1790 és 1848 között újabbak nem követik. Csupán a Magyarországot és Erdélyt kivéve egységes vámtarifa bevezetése történt meg.

Az államhatalom változatlan fenntartásához való ragaszkodás tényén – a lényeget tekintve – mit sem változtattak Metternichnek és beosztottjainak azok a tervezetei, amelyek a Habsburg-uralom alatt levő területek úgynevezett föderatív államszövetségbe tömörítésére irányultak. Ezek ugyanis az abszolutizmus uralmát a rendi kiváltságok alapján nyugvó territoriális önigazgatással rendelkező területek fölött új köntösbe öltöztetve változatlanul fenn akarják tartani, mégpedig különféle egységesítési tervek valóra váltása útján. A területi széttagoltság ilyen módon történő konzerválása is csak a központi, de nem a haladást objektíve elősegítő központosító abszolút uralkodói autokratizmus erősítésére lett volna hivatott.

AS abszolutizmus önmagát túlélt, dekadens változatának további járulékos válságtünete volt az, hogy a bécsi központi kormányszervek az évtizedek során – a viszonylag sűrűn végrehajtott átszervezések ellenére és szintén a tehetetlenség jeleként – lényegi kérdésekben döntéstől irtózó és emiatt is nehézkes ügyintézésük révén mindinkább alkalmatlanná válnak az államigazgatás napi teendőinek ellátására. A szabad gondolkodás, a véleménynyilvánítás mindenféle formájának elnyomása rendőri eszközökkel, cenzúrával 1848-ig ; a legártalmatlanabb egyesületek létesítésének betiltása az 1840-es évekig és az a tény, hogy a korszerű francia, német, angol liberális és demokratikus eszméket hirdető nagy alkotók művei – ámbár kerülő utakon, nemritkán titkos ösvényeken – mégis utat találnak az osztrák és a cseh-német örökös tartományokba, főleg Bécsbe, de Magyarországra is, az abszolutizmus válságának további jelei. Nemkülönben az az általános, régóta lappangó és az 1840-es években már eltérő módon, mértékben, de minden osztályra, rétegre kiterjedő elégedetlenség, amely az ausztriai örökös tartományokban, elsősorban Bécsben már I. Ferenc halálát követően, még inkább az 1840-es években és 1848 felé haladva mind erőteljesebben követeli a polgári rend irányába mutató változást.

A magyar nemességnek a politikai és a gazdasági önrendelkezésért az abszolutizmus ellen folytatott és a magyar nemzetté válást objektíve segítő küzdelmei egy másik szinten játszódó jelenetekben feszülő ellentétek forrásaivá is lesznek, mert beleütköznek a Magyarországon és Erdélyben élő más népek objektív és szubjektív mozzanatoktól hasonlóképpen meghatározott nemzetté válási folyamatán belül ezek politikai-nemzeti mozgalmaiba.

Az e szint egyes jeleneteiben feszülő ellentétek létrehozta mozgás egyik, őt a nyugat-európai polgárosodás és nemzetté válás folyamatától megkülönböztető vonása a nemzeti ideológia benne játszott sajátos szerepe.

Kelet-Közép—Európa soknemzetiségű államaiban ugyanis a nemzeti ideológia a polgári átalakulás felé indulás előtt kezd formálódni. A gazdaság és a társadalom polgárosodási folyamata segíti, erősíti, gyorsítja a politikai—nemzeti mozgalmak megindulását és ezekben a nacionalista eszmerendszer további kibontakozását.

A Magyarországon élő népek nemzeti eszmerendszere a terület, a nyelv, a. kultúra közössége, a folyamatos nyelvi-kulturális tevékenység révén a 16–17. század óta alakul. A 18. század végén már polgári csírák is felfedezhetők benne. Ez idő tájt a nemzeti mozgalmakban az új, modern polgári jelenségek tünetei figyelhetők meg. A Magyarországon élő népek nemzeti mozgalmai, jóllehet nemzetté válásuk fejlődési szakaszai a történelmi előzményekből fakadóan különböznek egymástól és ellentmondásosak, mégis kölcsönhatásosan mennek végbe, szorosan összefüggnek egymással. A feudális nemzeti kiváltságokkal rendelkezőknél a privilégiumok mindinkább polgári tartalommal töltődnek fel és a modern nemzeti mozgalmak bázisául szolgálnak. Az ilyen kiváltságokkal nem rendelkezőknél az egyházaknak a nemzeti mozgalmakra gyakorolt hatása kísérhető figyelemmel. A nemzeti konfliktusok számos nem magyar népnél vallási ellentétek köntösében jelennek meg.

A nemzeti ideológia, a nemzeti egység gondolata fontos eleme a nemzet integrációjának. Ennek is vannak előzményei a megelőző századokban, de a 18. század végén már szembetűnő a polgárosulás irányába tartó fejlődés kezdeteihez kapcsolódása. A nemzeti integráció szükségessége más-más feladatok elé állítja az egyes nemzeti mozgalmakat. Különbözők az útjukban álló nehézségek is, az e szinten játszódó szövevényes cselekmény megannyi konfliktusforrásaiként.

A Magyarország és Erdély területén élő népek évszázados együttélése, közös sorsuk, gazdasági és családi téren szövődő interetnikus kapcsolataik elsősorban népi szinten kísérhetők figyelemmel, de értelmiségiek között is felfedezhetők irodalmi kapcsolatok, kölcsönhatások formájában. Az interetnikus kapcsolatok a népek nemzetté válási folyamata során is a békés együttélés irányába mutatnak, annak elősegítőjeként hatnak.

A Magyarországon 1790 és 1848 között végbemenő, polgári irányba mutató gazdasági, társadalmi változásokat a természeti és a gazdaságföldrajzi adottságok nemzetiségenként eltérő mértékben befolyásolják. Ezektől a különbözőségektől függően erősödnek a kulturális, majd politikai irányba forduló nemzeti mozgalmakban fellobbanó ellentétek, amelyek háttérbe szorítják a magyar és a nem magyar népek között az összefogás, az összetartozás szükségességének érzését erősítő tendenciákat.

A magyar nemesi reformmozgalom régmúltból származó feudális önkormányzati kiváltsága a forrása annak az úgynevezett történelmi hagyománynak, amelyre épül, és az 1830-as évekre már polgári, liberális tartalommal töltődik fel az 1840-es évekre a polgári haladás vezetőiben kialakuló nacionalista ideológia, amely szerint a magyar az egyetlen politikai nemzet. A magyar reformer nemesség a nem magyar népeknek – liberális, humanista elveiből következően – a magyarokéval azonos, de pusztán személyre szóló egyéni jogokat kíván juttatni, és ezzel elintézettnek is véli a nemzetiségi kérdést. A nem magyar népek túlnyomó többségének politikai vezetői ellenben alapelvként és kiindulási pontként a magyarokéval azonos politikai önrendelkezési joggal rendelkező nemzetként való elismerésüket követelik. A nemzetté válás folyamatában gazdasági, társadalmi vonatkozásban elért fejlettségi szintjüktől, valamint társadalmi bázisuk jellegétől és kiterjedésétől függően eltérő mértékben kívánnak élni a megszerzendő politikai önrendelkezési joggal, de mindenképpen szembekerülnek a magyar reformer nemesség nemzeti törekvéseivel. Ezeknek a dezintegráló, hol feudális kiváltságokra hivatkozó, hol pedig a szélesebb egységes etnikai integrálódás mellett a területi különválás felé is mutató, ismét másutt a vallási és etnikai közösség ideológiájára épülő, a nemzeti együvé tartozás eszméjét hirdető tendenciáknak az ütközése a magyar nemesség nemzeti igényeivel – a Magyarországon élő valamennyi nép esetében – a nemzeti mozgalmak szintjén fellobbanó ellentétek motorja.

A nemzeti ellentétek alakulását a Magyarország határain túl, de azok közvetlen közelében élő azonos vagy rokon etnikumú népek gazdasági, társadalmi fejlettségi szintje, politikai helyzetének alakulása, politikai-nemzeti törekvéseik, egyeseknél még a nemzetközi helyzettől függő saját helyzetük alakulása is befolyásolja.

A nemzeti ellentéteket tovább bonyolítja az, hogy a bécsi udvar támogatja egyes nemzetiségek politikai vezetőinek terveit. Ezeket erősítve kívánja gyengíteni a magyar reformnemesség politikai önrendelkezéséért harcoló erőit, mert így reméli meghosszabbítani a történelmileg idejétmúlt abszolutizmus életét.

A legmélyebb szinten, és megnyilvánulásai révén a legfelső szinten egyszerre folyik korszakunkban az egyes nemzetiségek – gazdasági, társadalmi fejlettségük mértékével összefüggő, egymáséval számos vonatkozásban párhuzamos, részben azonban egymásétól el is térő – kulturális életfolyamata.

A mélyben, a mindennapi munka során spontán, szinte észrevétlenül halad előre a gazdasági, a tudományos és a technikai szaknyelv kialakulása; a közízlés, a társadalmi igény polgári irányba mutató változásait formáló, ugyanakkor azokat ki is szolgáló irodalmi, művészeti termékek hatására az objektív mozgatók által előbbre vitt nemzetté válás kiteljesedési folyamata.

A felszínen ugyanerre a célra irányul szubjektív motorként – kezdetben még csupán a nemzeti öntudatra ébredés érzelmi előkészítése révén, egyedüli erőforrásként – a művészi alkotómunka valamennyi ágának és a színjátszásnak a tevékenysége is. Később a kultúra a magyar reformmozgalomnak – azt a közéletiség felé fordulásra ösztönözve – már csupán segítője a patrióta érzelmek ápolásával. A nemzetiségeknél általában az irodalom, a horvátoknál, a szerbeknél és a szlovákoknál, bár nem azonos mértékben, a színjátszás és a zene területén is ugyanez az eseménysor pereg le.

Másik jelenetben mennek végbe a tudatos nyelvújító mozgalmak, amelyek az egyes népeknél korszerű nyelvi normák kialakításával, tudományos és kulturális társaságok életre hívásával segítik valamennyi Magyarországon élő nép nemzetté válásának kiteljesedési folyamatát. A magyarok esetében a tudományok korszerű műveléséhez szükséges, valamint a tőkés piacgazdálkodásra áttérés igényeinek megfelelő műszaki-technikai, közegészségügyi szakkifejezések magyar megfelelőinek tudatos megteremtése, alsó- és középfokú szakiskolák létrehozása azonban már csak a magyar nép nemzetté válásának kiteljesedését mozdítja elő.

Ugyanezen szint újabb jelenetsorában a feudális belső viszonyokat kipellengérező szatirikus irodalmi alkotások, a múltat idéző vagy a jelent ábrázoló romantikus és realista művek az irodalom eszközeivel tudatosan segítik a polgárosulást. E művek fogadtatása amellett is tanúskodik, hogy van olyan magasabb kulturáltságú réteg, amely be tudja fogadni a mindennapi élet elemeiből felépített jelrendszerrel kifejezett áttételes, bonyolultabb közlendőket, a mi esetünkben a feudalizmus elavultságát. Ezt a réteget az irodalom és a művészet egyes ágainak alkotásai segítik a valóság jobb megismeréséhez és annak átérzéséhez, hogy a még létező régi rend a társadalom nagyobb hányada számára immár emberileg elviselhetetlen.

*

A kötet szerzői ezt a lehetőséget is felhasználják arra, hogy megköszönjék a kötet lektorainak, Szabad Györgynek és Fenyő Istvánnak szövegeik alapos, szempontokban gazdag bírálatát. Nem mulaszthatják el köszönetük nyilvánítását a kézirat nyilvános vitáján részt vevőknek gondolatokat ébresztő kritikai észrevételeikért. Hálával tartoznak Pach Zsigmond Pálnak, Ránki Györgynek, Gyimesi Sándornak, Orosz Istvánnak, H. Zádor Annának és Bölöny Józsefnek azért, mert a nyilvános vita után külön, írásos bíráló észrevételeikkel, javaslataikkal segítették a kötet végleges formába öntésének munkáját. Köszönet illeti Niederhauser Emilt az oly korán elhunyt Arató Endre szövegének gondozásáért (ideértve a tájékoztató apparátus elkészítését is), továbbá Miskolczy Ambrust azért, mert felhasználásra átengedte kéziratos bölcsészdoktori értekezését, valamint az Erdély külkereskedelmére vonatkozó statisztikák összeállításáért, nemkülönben az erdélyi mezőgazdaság és a birtokviszonyok történetéről szóló legfontosabb, újabb román nyelvű szakirodalom rendelkezésre bocsátásáért. Belényi Gyulának, Raffay Ernőnek és Pajkossy Gábornak technikai segítségükért, Szvoboda Gabriellának a képszerkesztésben nyújtott értékes munkájáért jár köszönet. Jelentősen támogatták a szerzők munkáját az Akadémiai Kiadó szerkesztői, Tárnok Irén és Horváth Ildikó, valamint a kötet műszaki szerkesztője, Csákvári András. Köszönettel tartoznak a szerzők a Történettudományi Intézet könyvtárosainak, gépíróinak és technikai munkatársainak segítségükért. Végül, de nem utolsósorban itt mondunk őszinte köszönetet mindazon (a képjegyzék megfelelő tételeinél felsorolt) közgyűjtemények vezetőinek és illetékes munkatársainak, akik munkánkat a képanyag előzékeny rendelkezésre bocsátásával támogatták. A kötet elkészítését csakis ilyen széles körű segítség és együttműködés tette lehetővé.

Mérei Gyula

Irodalom

Ez a szövegrész, amely a kötetünkben tárgyalt kérdéseknek kölesönhatásos összefüggéseikben történő felvetésére vállalkozik, lehetőséget kínált arra, hogy a hozzá kapcsolt bibliográfiai apparátusban az olvasót tájékoztathassuk azokról a forrásokról, az egész korszak történetét átívelő összefoglaló munkákról, valamint az olyan monográfiákról, tanulmányokról, amelyek korszakunk egy-egy jelentős kérdéséről adnak felvilágosítást, illetve egy-egy történelmi személyiség társadalmi helyzete, világnézeti, eszmei-politikai állásfoglalása mellett egyéni adottságaitól is meghatározott tevékenységébe nyújtanak bepillantást. Számos olyan műről történik majd említés, amely – címéből ítélve – azt a látszatot keltheti, mintha csupán egyetlen kérdéskörrel foglalkoznék, holott más területekre vonatkozóan is sok hasznos adatot tartalmaz. Tájékoztatónk ezeket a munkákat a címükben megjelölt tárgykör szerint csoportosítja. Az egyes fejezetek, alfejezetek bibliográfiai tájékoztatójaból derül azután fény arra, hogy a művek a címükben megjelölt tárgykörön túlmenően milven egyéb kérdésekre adandó válaszokhoz is szolgáltatnak adatokat.

Az 1790 és 1848 közötti korszak történetének forrásai közül kétségtelenül a levéltári anyag az elsődleges, annál is inkább, mert ezekre az évekre immár mennyisége is rendkívül megnő, nem függetlenül az irattermelő állami és magánintézmények (utóbbiak között elsősorban a nagybirtok-igazgatás) és ügyköreik alapjában a gazdasági és társadalmi fejlődés sodrában meggyorsuló ütemű kibontakozásától és tevékenységük egyre rendszerezettebbé, szabályozottabbá, következésképpen egyre fejlettebb írásbeliséget igénylővé válásától. A fejlődés természetszerűen az emberi-személyi viszonylatokban is érezteti hatását, nemcsak az irni tudó réteg kiszélesedésében, hanem az emberi kommunikáció igényének erősödésében és differenciálódásában, a magánlevelezésnek nemcsak megsűrűsödésében, hanem jelentösége felismerésében és így fokozódó megőrzésében is. Mindez egyszersmind rendkívüli mértékben kitágítja a kutatás számára kínálkozó források nyújtotta lehetőségek körét is, óva intve a kutatót attól, hogy a korszak történetének képét belátható időn belül, akárcsak kényszerűen is, lezártnak tekintse.

A felszabadulás óta a magyar levéltárakban végbement rendkivül jelentős szervezeti és szakmai fejlődés eredményeképpen az ország levéltári anyagáról – és benne a korunkra vonatkozó levéltári forrásokról is – több fokozatú rendszeres áttekintéssel rendelkezünk. A legáltalánosabb, az egész magyar állami levéltári fondra kiterjedő, minden állami levéltári intézményre egységesen azonos szervezettörténeti alapon felépített rendszerű áttekintést a Magyar Állami Levéltárak Fondjegyzéke I–III/1–23. (Budapest, 1959–1978) adja. A Magyar Országos Levéltáré az állag-jegyzék szintjéig mélyítve, a Békés megyei Levéltáró tökéletesített rendszerben 2. kiadásban is megjelent.

Időben ezek megjelenését megelőzve készültek el és tétettek közzé a Magyar Országos Levéltár (szerkezetükben időközben már meghaladott, de a tartalmi és kutatási információkat illetőleg még most is használható) alapleltárai, melyeket Budapest Főváros Levéltárának alapleltárai követtek. Mindkét előző típusnál mélyebb tájékoztatást ad a Levéltári leltárak 1955 óta folyamatosan megjelenő sorozata. egyes, elsősorban a Magyar Országos Levéltár őrizetében levő nagyobb levéltári egységek (hivatali, családi, egyházi levéltárak, gyűjtemények) iratcsomókig, illetve kötetekig, s – amennyiben azok tovább tagolódnak – az azokon belüli tárgyi csoportokig lemenő leírásával. Még részletesebb, a hivataltörténeti összefüggéseket s az azok által meghatározott ügyköröket és tartalmi vonatkozásokat állagonként ismertető leírást ad a levéltári anyagról a Magyar Országos Levéltár kiadványai sorozatban megjelent Levéltári leltárak sorozat eddigi 1–5. kötete (Budapest, 1950–1973). Korszakunkra közülük a helytartótanács és az erdélyi kormányhatóságok levéltárairól szóló kötetek bírnak nagy jelentőséggel. Végül az egész állami levéltári szervezetből (a Magyar Országos Levéltárat kivéve) meghatározott irattípusok darabonkénti felsorolását adja a Levéltári jegyzékek sorozat: 1. Kéziratos térképek a magyar állami levéltárakban. Szerkesztette Maksay Ferenc, Tóthné Polónyi Nóra, Muzsnai Lászlóné. 1–2. (Budapest, 1965–1972); 2. A területi állami levéltárakban őrzött feudáliskori összeírások jegyzéke. Szerkesztette Bácskai Vera, Muzsnai Lászlóné. 1–3. (Budapest, 1965–1969); 3. Farkas Elemérné. A Fővárosi Levéltárban őrzött épitési tervek és tervrajzok jegyzéke (Budapest, 1985).

A felsorolt különböző mélységű levéltárismertető sorozatok természetszerűleg nem mind vagy nemcsak a kötetünkben tárgyalt korszakra vonatkoznak. Tekintettel azonban szerkezetük történeti megalapozottságára, bennük a kutató a korszakunkra vonatkozó részeket könnyen megtalálja. A tájékozódást e kiadványok között elősegíti A magyar levéltári kiadványok bibliográfiája 1945–1974. című, a Kulturális Minisztérium Levéltári Igazgatósága kiadásában megjelent munka is (Budapest, 1975, továbbiakban: Levéltári Kiadványok), mely mindezen kiadványsorozatok egyes darabjainak bibliográfiai adatait is tartalmazza.

A korszakra vonatkozó levéltári anyagról azonban a fentieken túl egy más szempontú összeállítással is rendelkezünk: Kosáry Domokos, Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába című nagyszabású bibliográfiája 2. kiadásának I. (Budapest, 1970) kötetével. A kötet 151–215., 239–776. lapjain lényegében a fondjegyzékekben kialakított struktúrát véve alapul, halad végig valamennyi magyarországi levéltár feudális kori anyagán, helyenként elmélyítve a képet a Levéltári leltárak sorozatból vagy személyes kutatási tapasztalatból nyert információkkal, s következetesen kiegészítve azokat az illető levéltár 1848 előtti anyagából történt levéltár-ismertetések és forráspublikációk bibliográfiai adataival is. Ezen túlmenően azonban Kosáry lényegében hasonló szerkezetben áttekintést ad a történeti Magyarország a mai államterületén kívülre került levéltárainak anyagáról és az azokból megjelent levéltári ismertetésekről és foxráspublikációkról is. A számba jöhető levéltári intézmények e széles spektrumából a kötet csupán az egyházi levéltárak és a történeti magyar államterületen kívül eső levéltárak magyar vonatkozású feudális kori anyagát nem tárgyalja; ez a tervek szerint a készülő II. kötet feladata lesz. Némi (itt azonban már csak bibliográfiai szintű) tájékoztatást az ezekről szóló régebbi szakirodalomról a munka első kiadásának: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I–III. (Budapest, 1951—1958) I. kötetében (Budapest, 1951) olvashatunk (16–20).

A hazai – és magyar vonatkozásaikat illetően a főbb külföldi – könyvtárak, kézirattárak vonatkozásában Kosáry munkája 2. kiadásának hivatkozott I. kötete már csak katalógusaik bibliográfiáját adja meg (51–71.), ezzel is szilárd kiindulópontot teremtve azonban e gyűjtemények anyagainak használatához is.

Végül Kosáry e munkája 216–238. lapjain bibliográfiailag is értékelve áttekinti a feudális kor, illetve a rá vonatkozó 1848 utáni történetkutatás nagy, általános – döntően ugyancsak levéltári vagy kézirattári anyagot publikáló – forráskiadványait; ezekből korszakunk szempontjából a Magyar Történelmi Társulat 1925-ben megindult és azóta is bővülő kiadványsorozata, a Fontes Historiae Hungaricae aevi recentioris (Magyarország újabbkori történetének forrásai) bír különös jelentőséggel.

Amíg tehát a korszak levéltári és kézirattári anyagában a kutató részint a Levéltári Kiadványokban felsorolt levéltári segédletek, részint Kosáry bibliográfiája 1970. évi kiadása megfelelő fejezetei segítségével közvetlenül is tájékozódhat, addig az utóbbi munka a kézirattárak vonatkozásában már csak közvetve: a vonatkozó katalógusok, bibliográfiák immár cím szerinti bibliográfiai ismertetésével ad eligazítást. A források ismertetése a korról készült forráskiadványok ugyancsak bibliográfiai bemutatásával válik teljessé. E két rendszeres összeállítás egyúttal feleslegessé is teszi az általuk közvetve vagy közvetlenül összefoglalt levéltári forrásanyag (ideérve a könyvtári kézirattárak anyagát is) bővebb ismertetését.

*

A magyar történetírás – úgy, amint ezt a korszakra vonatkozó összefoglaló feldolgozások áttekintése is bizonyítja – 1945 előtt politikai történet középpontú volt. Nélkülözte azt az átfogó koncepciót, amely a történelmi folyamatot egységnek tekintette, amelyben a politika színterén lejátszódó események az objektív gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatokkal kölcsönhatásos összefüggésben mennek végbe. A historiográfia a legjobb esetben és kivételszámba menően beérte azzal, hogy csupán marginálisan jelezze az egyes politikai jelenségek gazdasági, társadalmi összefüggéseit. A történelem kizárólagos formálójának a történelmi személyiséget tekintették. A társadalom történeti tudatát elsősorban formáló nagy összefoglalások azonban – eltérő indítékokból következően – más-más módon értelmezték a nagy történelmi egyéniségek történelemformáló szerepét. Ebből következően més-más módon foglaltak állást ugyanazzal a múltban végbement eseménnyel, folyamattal kapcsolatban.

Az eltérő megítélések forrásai közé tartoznak annak a korszaknak objektiv gazdasági, társadalmi folyamatai, amelyek a mű keletkezésének idején minden emberi életmegnyilvánulás legáltalánosabb és végső soron alapvető meghatározói voltak. A szubjektív indítékok közé tartoznak a legtöbb összefoglaló mű esetében is a keletkezésük időszakában érvényesülő osztályuralmi és ebben az értelemben vett politikai-hatalmi viszonyok, más szóval az uralkodó osztályok legáltalánombb politikai érdekei. Bizonyos történelmi jelenségekkel kapcsolatban pedig a közvetlen napi politikai események is befolyásolhatták a múlt történéseiről formált ítéletüket. Végül – és talán ez a szintézisek íróinak történetszemléletét minden esetben befolyásoló döntő, szubjektív mozzanat – a művek szerzőinek világnézetéből, társadalmi helyzetéből származó, esetleg a szülői házból, a családból magával hozott indíttatásból eredő, az utóbbi két esetben nemegyszer tudattalanul, bizonyos osztályokhoz és érdekeikhez történő kötődése, vagyis a történetíró egyénisége. Ehhez járul a feldolgozás adatbázisa és tudományos módszere. Ez utóbb említett tényezők együttese – az előzőkben felsoroltaktól elválaszthatatlanul – a forrása ugyanannak a történelmi személyiségnek, folyamatnak eltérő megítélése az 1945 előtti magyar történetírásban is.

Ebben az individualizáló, szubjektivista felfogásban a néptömegeknek vagy egyáltalán nem jut szerep, vagy pedig ez csupán járulékos és a nagy emberek történelemformáló tetteit segítő vagy hátráltató, de meg nem határozó jelleget ölt. Ugyanakkor az egyes kérdések elemzése során különböző módon és mértékben, több-kevesebb következetességgel rávilágítanak a kötetünk tárgyalta évtizedekben történelmi értelemben időszerűvé lett előrelépés útjának irányára.

A magyar jakobinus mozgalmat, a reformmozgalom szellemi elődjét a még említendő liberális szintézisek közül az egyik a demokratikus, a másik a liberális eszméket hirdető és csupán eszmei, nem pedig társadalmi változtatásra törekvő mozgalomnak tekinti. Éppen emiatt nem álltak mögöttük tömegek. Befolyásuk csupán szűk körre terjedt ki. A mozgalom eszméi azonban messzebbre mutattak, mint a nemesi patriotizmuséi – olvasható a művekben. Ezek az összefoglalások rokonszenveznek a mozgalommal, amelynek vérbe fojtásában egybehangzóan a haladó – az egyik szintézis a demokratikus, a másik a liberális – eszmék elítélését és az azok követésétől való elrettentés szándékát látják. A Horthy-korszakban íródott konzervativ nézőpontú összefoglalás ellenforradalmi alapállásából következően, Martinovics jellembeli fogyatékosságait állítva az előtérbe, az egész mozgalmat morálisan is kedvezőtlen színben tünteti fel. A reformkorszakot ellenben valamennyi 1945 előtt megjelent összefoglalás – ha nem egyforma mértékben is – az 1790 és 1848 közötti évtizedek kimagasló jelentőségű szakaszaként ábrázolja.

Abban is eltérnek a vélemények, melyik szintézis honnan számítja a reformkor kezdetét, mit és kit, vagy kiket és miért tart a polgári átalakulás fő szereplőjének.

A klasszikus kapitalizmusnak a felvilágosodás racionalizmusában gyökerező liberális eszmerendszerében fogant, sőt az embereknek a természetből eredő egyenlőségéről vallott nézetekkel is gazdagodott Horváth Mihály alkotása, az első magyar történeti összefoglalás: Magyarország történelme. Új dolgozat. VI. II. Lipót trónraléptétől a bécsi congressusig. (Pest, 1863); 2. bőv. kiadás VIII. (Budapest, 1873); Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-től 1848-ig (1. kiadás Genf, 1863; 2. kiadás Pest, 1867; 3. kiadás Budapest, 1886. Kötetünkben a 3. kiadást használjuk. Továbbiakban: Horváth, Huszonöt év). Horváth Mihály a magyar liberális, reformpárti köznemesség szemszögéből tekint korszakunkra is. Munkái sok, akkor még kiadatlan eredeti forrásanyagra, országgyűlési irományra, reformpolitikusok közléseire épülnek, és adatgazdagságuk miatt máig hasznavehetők. A polgárosuló nemesség nacionalizmusának előremutató vonásaként szabadságon és egyenlőségen elsősorban a kormányzó hatalmat birtokló feudális-dinasztikus abszolutizmus felszámolását, a magyar nemzet politikai, majd gazdasági önrendelkezésének biztosítását érti, de változatlanul a Habsburg-ház uralma alatt. A reformkorszak kezdetét 1825-től számítja, mert annak vitái – megítélése szerint – megingatták a bécsi kormány Magyarországgal kapcsolatos addigi hatalmi-kormányzati politikáját. Ugyanakkor mind a szabadságon a rendi, feudális, alkotmányos jogokat értő felfogástól való elfordulás, mind a liberális értelemben Vett nemzeti, törvényes önállóságért és a polgári alkotmányos élet követelményeiért liberális reformok útján vívott harc kezdetét az 1832–1836. évi országgyűléstől keltezi. A szintézis az 1830. júliusi párizsi forradalomra utalva hangsúlyozza, hogy a polgári, alkotmányos politikai önrendelkezést a reformer nemesség liberális és nem demokratikus úton kívánta biztosítani, mert szerinte a demokrácia egyenlő a nép forradalmával. Ezt kell elkerülni, megelőzni liberális reformokkal úgy, hogy az antifeudális, belső magánjogi reformokért nem lehet és nem szabad cserébe adni a politikai önrendelkezés értelmében vett szabadság és nemzeti függetlenség nehezen megóvott maradványait.

A liberális összefoglalás – még említendő megszorítással – elvi alapállásából következően elfordul a rendi nacionalizmustól áthatott országgyűlésektől, a megyei igazgatástól, a megyei gyűlésektől. Deáknak az 1861. évi országgyűlésen elfogadott felirati javaslata szellemében már a feudális maradványoktól megtisztított korszerü polgári államhatalmat és államigazgatást igénylő szemlélete hatja át. Ennek a jegyében bírálta az 1848 előtti liberális nemesi ellenzéket amiatt, mert – a követutasítások kötelező volta miatt – túlbecsülte az államigazgatás feudális decentralizálódásának jegyében fogant megyerendszert és azt minden átalakulás kiindulópontjának tekintette. Ugyanakkor Horváth Mihály elismeri a megyék és az országgyűlés rendi nacionalizmustól áthatott szerepének, az előbbiek vis inertiaejének, ellenállásának fontosságát a magyar nemzet politikai önrendelkezésének érvényesülését gátló és emiatt idejétmúlt abszolutizmussal szemben. A rendi nacionalizmus vis inertiaejét azonban csak addig tartja elismerésre méltónak, amíg a liberális korszellemtől áthatott nemesi reform]politikusok át nem vessik a politika irányítását.

Ebben a történetfelfogásban a haladás azonosul az osztálytartalom nélküli nemzet eszméjével. Erről vall részben az is, hogy az ország gazdasági elmaradottságának okát és ökonómiai haladásának akadályát kizárólag a bécsi udvar gazdaságpolitikájában, ezen belül is elsősorban a gyarmatinak nevezett vámrendszerben látja.

Ellentmondásoktól nem mentesen ugyan, de már osztálytartalomhoz kötötten szól a feudális magánjogi kiváltságok fokozatos eltörlésére irányuló romrmtörekvésekről. Ezeket a politikai önrendelkezésért vívott harcoktól elválaszthatatlanokként, ám azok függvényeként mutatja be.

Az 1831. évi felső-magyarországi parasztfelkelés, továbbá az 1830. évi lengyel nemesi felkelés és az 1846. évi lengyelországi parasztmozgalmak alapján észreveszi, hogy a liberális nemesség nemzeti, politikai és gazdasági önrendelkezési jogokért vívott harca nem lehet eredményes a jobbágyság megnyerése, tömeghátvéd létrehozása nélkül. Ki kell engesztelni a jobbágyságot, és – úrgyűlöletét a javát szolgáló törvényekkel leszerelve – meg kell győzni arról, hogy a földesura nem ellensége. A korszaknak – az összefoglalás szerint – a nemesség haladó csoportja által belélegzett liberális levegője egymagában elegendő a feudalizmus megfojtásához. Az általános európai viszonyok logikája késztette a haladásért küzdőket arra, hogy emberies érzésektől vezettetve önzetlenül iparkodjanak a feudális privilégiumok választófalain – fokozatosan – egyre nagyobb réseket ütve végül is lebontani azokat. A reformpolitikusok a kiváltságosok rovására tett engedményeket a nép nyomása nélkül, a haza felvirágzása érdekében tették. Nem önös érdekeikért harcoltak – olvasható a szintézisben –, hanem saját érdekeik ellen, az őseik által elnyomott, az állam terheit egyedül viselő nép érdekében abból a célból, hogy felemeljék az adózó népet.

Ezek szerint a haladó nemesség a tömegek érdekében, ám a tömegek mozgósítása, aktív szerepe nélkül kívánta megvalósítani reformművét. Logikailag önmagának ellentmondó (lásd az 1831. évi parasztmozgalomnak a reformok ügyét előrelendítő hatásától kialakított véleményét), de a nemesi reformer álláspontot híven feltáró és vele azonosuló történetszemlélet bukkan itt elő. A reformpolitikát egyértelműen társadalmi szükségletként ábrázolja, de a társadalom túlnyomó részét tevő parasztságtól mozdulatlanságot igényel. Ugyanakkor kiemeli azt, hogy a korszellem által kifejezett társadalmi igény követelte reformpolitika célba juttatásának a kiváltságaihoz mereven ragaszkodó – számban jelentős – nemesi csoport nem állhatja útját.

A másik történeti összefoglalás a millennium jegyében fogant: A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. VIII. Marczali Henrik, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig 1711–1815 (Budapest, 1898); IX. Ballagi Géza, A nemzeti államalkotás kora 1815–1847 (Budapest, 1897); X. Márki SándorBeksics Gusztáv, A modern Magyarország 1848–1896 (Budapest, 1898. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc történetét Márki Sándor írta). Horváth Mihály szintézisénél szélesebb politikai és államigazgatás-történeti, levéltári forrásanyagot hasznosít. A reformokért folytatott küzdelmeket – némi, a lényeget nem érintő hangsúlybeli eltolódást leszámítva – szintén társadalmi igényként festi le. Az 1831. évi parasztfelkelés szerepének megítélésében, valamint az úrbéri viszonyok javítását szolgáló törvényhozás esetleges következményeinek mérlegelésében azonban – feltehetően –, a mű megírásakor, még inkább megjelenésekor (1897) viharzó szocialisztikus földmunkás és az úgynevezett agrárszocialista parasztmozgalmak közvetett hatásaként, eltér a megelőző szintézistől.

Talán éppen az utóbbiak hatására kerülhetett be az országgyűlések úrbéri törvényalkotását méltató szövegrészbe annak hangsúlyozása, hogy a földesúr jogos tulajdonát nem szabad megtámadni. Hasonló forrásból eredhetett az a felismerés is, amely szerint az 1831. évi parasztfelkelés és következményei „valóban hozzájárulnak ama reformeszmék megérleléséhez, melyek a többi közt a köznép sorsának jobbrafordulásával vannak összefüggésben” (IX. 241.). Ez a helytálló megállapítás azonban ugyanolyan önellentmondásba keveri a szöveg íróját, mint az első nagy szintézis alkotóját, minthogy változatlanul kitart amellett, hogy az úrbéri reformtörvények egyedül a liberális köznemesség áldozatkészségének, saját érdekeivel szembeforduló magatartásának köszönhetők.

A Horthy-korszak reprezentatív összefoglalása: Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. 1. kiadás VII. (2–7. kiadás V.), Szekfű Gyula, A tizenkilencedik és a huszadik század (Budapest, [1933]; a 2–7. kiadás Budapest, 1936–1943; az 1. kiadást használtuk) nem csupán az előzőknél összehasonlíthatatlanul gazdagabb nyomtatott forrásanyaggal való megalapozottsága miatt jutott előbbre amazoknál. Előnyére válik az is, hogy a magyar történelmet jobban, szélesebben állította a nemzetközi, bár hangsúlyozottan csupán a nyugati eszmeáramlatok összefüggéseibe.

Ez az eljárásmód pontosan megfelel a Horthy-rendszer általános szovjetellenességének, továbbá Klebelsberg Kunó nacionalista, nyugati orientációjú kultúrpolitikai elgondolásainak. Mindezeket Hóman Bálint – a Magyar Történelmi Társulatnak a „Magyar történet” megírása éveiben elnöke – igyekezett alapvető irányelvként megvalósítani a történettudományban. A Magyar történet 1. kiadásának név- és tárgymutatót tartalmazó VIII. kötetében található mellékletként a Magyar Történelmi Társulat programja. Ez a magyar történetírók előtt álló feladatokat sorba véve hangsúlyosan emeli ki, hogy a magyarságnak „a Nyugat felé is nagy kötelességei vannak”. „Kicsiny országként, ellenségektől körülvéve belekerültünk a népek versenyző nagy társadalmába. Mélyen kell lenyúlnunk, szervezett, kitartó munkával, hogy a magyar nemzet létének legalapvetőbb kérdéseit vihessük történeti feldolgozásainkban a külföld elé, oly általános szempontokkal, amelyekkel e kérdéseket valóban az emberiség fejlődésének világszerte érdekes problémáivá tehetjük. Az események és személyek történetét oly módon, hogy egyéni vonásaik mellett is koruk európai történetébe illeszkedjenek … Intézményeinket, társadalmi és kulturális történetünket úgy, hogy az általános emberi fejlődés történetére adatokat és módszertani tanulságokat hozzanak.”

A hungarocentrikus szemlélet helyébe az emberiség egyetemes történetébe illesztett magyar nemzeti történeti múlt bemutatásának módszertanii igénye önmagában véve megfelelne a korszerűség követelményének, ha ugyanakkor más nézőpontok nem tennék az előrelépést többszörösen ellentmondásossá.

A magyar nemzeti múltat amiatt is kell az általánua nyugat-európai fejlődés keretében, annak részeként tárgyalni, mert a magyarság egyrészt „ellenségektől körülvéve” él, másrészt a magyarság múltja amiatt igényel „mély szempontú kutatást és feldolgozást”, mert az tartalmazza „a kisebbségi sorsban élő magyarság millióinak a múltját” is, és egyben olyan nép múltja, „amely egyszersmind államnemzet is”. Sürgős tehát a kutatás új irányának a kijelölése, módszerének kidolgozása, tervszerű alkalmazása, „mert a szétszakított magyarság részei közt az együvé tartozás érzését a nyelven kívül kétségtelenül azonos történeti tudat biztosíthatja a legjobban.”

A közös nyelv, az anyanyelvi kultúra ápolásának, ápoltatásának követelése a más országokban élő magyarok számára az ott élő többi néppel egyenlő jogon aligha vitatható emberi jog. Ha azonban ez az igény eltéphetetlenül, mintegy szervesen összekapcsolódik a más országok népeinek – és nem csupán az eme program megfogalmazása idején amaz országok politikai vezetésének – sommásan, Magyarországot körülvevő ellenségekként, a magyar népnek pedig – szintén sommásan – uralkodó államnemzetként való feltüntetésével, akkor egyértelművé lesz, milyen tartalmú történelmi tudat fennmaradását kívánta biztosítani a Magyar Történelmi Társulat programja és a Horthy-korszak reprezentatív történelmi összefoglalása; milyen aktuális politikai funkciót szántak a kultúrpolitika irányítói a jelzett történeti tudatnak és az eme tudatformálás szolgálatába állított korszerű kutatási módszernek.

Az első világháborút követő történelmi sorsfordulatok új, objektív helyzetet teremtettek Magyarország számára is. A Horthy-korszak uralkodó osztályainak érdekei s a Magyar Történelmi Társulat vezetésének és a hivatalos történetírásnak tudatos azonosulása ezekkel a forrása annak, hogy a sorsfordulatok egyértelműen csak negatív reakciókat váltottak ki a történeti szintézis alkotóiból is.

1918 és 1919 forradalmi sokkhatást gyakorolt elsősorban a magyar nagybirtokosságra és a finánctőkésekre, akiknek a hatalmát a nemzetközi imperializmus ellenforradalmi intervenciója restaurálta. Felerősítette ezt a hatást a hatalmukat visszanyert, ám erős tömegbázissal nem rendelkező osztályoknak, valamint a középrétegek tekintélyes hányadának rettegése az uralmi rendszer és a tulajdonviszonyok akár reformok útján történő lényeges változtatásától, még inkáhb az ilyen irányú plebejus–demokratikus, főként pedig a szocialista forradalmi tartalmú tömegakcióktól. Nem kisebb szerep jutott a trianoni imperialista békediktátum és a kisantant létrejöttének együttes, egymástól el nem különíthető hatására felerősödött „egyedül vagyunk” komplexusnak, amely leginkább a középrétegek nacionalista konzervatív, területi revízióra vágyó értelmiségi, közalkalmazotti részében hatott. Ennek az érzésnek a retrográd ideológiája eme rétegek túlnyomó részében éppúgy, núnt a történelmi összefoglaló műben a Kelet-Közép-Európában nyelvi szempontból is rokontalan, ősi, történelmi gyökerekből táplálkozó, közös, valtozatlan és örökké tartó magyar faji sajátságok és ezek révén a szomszéd népektől való elküönülség irracionális – szellemtörténeti beütésű – elmélete volt. A szorongás feloldását, a menekvést a hatalmon levők és a korszakunk történeti szintézisét író történész-ideológus – Ranke és német követői történetfelfogásának nyomán – valamely nagyhatalom árnyékában való meghúzódásban látták. Az összefoglalás szerzője – konzervatív-katolikus világnézetének és politikai gondolkodá§ának megfelelően – a magyar politikai vezető réteg gyengülésének és a két magyarországi forradalommal; egyik okát a liberalizmus racionális eszméjében vélte felfedezhetőnek. Így azután az ő szemében sem a weimari köztársaság, sem a fasizmus uralma alá került Németország nem lehetett Magyarország megfelelő külső támasza. Az előbbi demokratizmusa, az utóbbi Magyarországot is érintő és hosszabb távon a magyarság nemzeti létét fenyegető terjeszkedő politikai szándékai és antihumanizmusa miatt. Olaszország messze volt, és inkább csak közvetett – a náci terjeszkedést a kötet megfogalmazása idején a RómaBécsBudapest összefogás révén még akadályozó – támogatására lehetett számítani. Maradt a Habsburg-monarchia újjáélesztésének – egyébként az illúziók világába tartozó, irreális – gondolata, amelyhez az összefoglaló mű szerzője múltbeli, személyes sorsa révén érzelmileg is kötődött.

Belső használatra pedig a magyar úr és a magyar paraszt ősi, faji, történelmi közösségének ideológiája, az „úr és paraszt a magyar élet egységében” jelszó hirdetésével, a Horthy-rendszerrel azonosuló társadalomtudósok, köztük történészek is, azt a célt kívánták szolgálni, hogy ha lehet, kiküszöbölődjenek, de legalább tompuljanak a földbirtokos osztály és a parasztság osztályellentétei, és távol tudják tartani ez utóbbit a harcos, forradalmi politikai fellépéstől. Ennek érdekében – már az első világháborút megelőző irodalmi és publicisztikai konzervatív ideológiai előzmények nyomaba lépve – hirdették a magyar parasztról, hogy a magyarság közös ősi, faji sajátosságainak leghitelesebb őrzője és a magyar nemzet önmegújításának örökös forrása. Ez az ideológia, továbbá. – a tőke versenyével szemben – a paraszti tulajdon konzervatív szellemű védelmének a követelése, az 1930-as évek elejének különféle mérsékelt földreform-koncepciói mind-mind a történelmi szerepre hivatottnak hirdetett nagybirtokosságnak és – bármennyire paradoxonnak is tűnik – a valóságban mégis vele szövetséges finánctőke hatalmának a konzerválását szolgálták.

Így válik érthetővé, hogy a Horthy-korszakban keletkezett történeti szintézis az 1848. évi magyarországi forradalom útját objektíve egyengető reformmozgalmat pusztán a magyar talajtól idegen nyugati liberális eszmék importjaként, de a polgári jogrend, a tulajdonviszonyok, a formális személyi szabadságjogok biztosítása miatt elismerően jellemzi, ám bizonyos megszorítással. A megszorítás a reformmozgalom eredményeinek a lebecsülésében jelentkezik. Nem vitatja, hogy az országgyűlések törvényhozása megtörte a nemesi birtokjog kizárólagosságát. Ugyanakkor – megítélése szerint – az országgyűlések lefolyásából kiderült, hogy az ott folyó tárgyalások útján a reformok egyhamar aligha valósíthatók meg, hiszen 1848 márciusig ügyük keveset haladt előre, Ez – az összefoglalás szerint – nem is meglepő, hiszen a reform ügyét a birtokos kisnemesség túlnyomó része nem érezte magáénak. Reformot néhány – magas műveltségéhől eredően – ”szellemi régiókban” járó, szélesebb távlatokban gondolkodni és önérdeke ellen cselekedni képes birtokos köznemest leszámítva voltaképpen senki sem akart. Az e tekintetben immár tisztán polgári álláspontról a múltra visszatekintő historikus figyelmen kívül hagyja, hogy a megyei közgyűléseken, a társadalmi életben, az országgyűlési követek sorában, a követi utasításokban a liberális szellemű továbblépés igénye 1848-hoz közeledve a birtokos nemességben mindinkább szélesedett. Látókörének gyújtópontjába csupán a számszerűen valóban nem kevés, ám a politikai haladást legföljebb lassítani kívánó, de annak útját eltorlaszolni immár nem tudó konzervatív nemesi birtokos ellenállása kerül. A reformmozgalmat nem a legszélesebb és nem csupán anemesi társadalmi szükségleteket fokozatosan érvényre juttató politikai irányzatnak tekinti, hanem kizárólag néhány kimagasló személyiség egyénisége megnyilvánulásának. A reformokért küzdők csupán amiatt érhettek el csekélyke eredményeiket, mert a kormány ellenállt javaslataiknak, és ezáltal a reformtörekvések bevonultak a rendi sérelmi politika fegyvertárába. A reformokért vívott küzdelem így a kormánynak a rendi alkotmány szelleme ellen irányuló konzervatív abszolutista tendenciáira való – nemzeti harc köntösét öltő – reagálásra korlátozódik. A szerző figyelmét elkerülte, hogy a rendi sérelmi politika immár csupán a polgári törekvések köntöse volt.

Érdemes azonban kissé elidőzni egy másik kérdésnél. A Horthy-korszakban keletkezett szintézis korszakunkkal foglalkozó kötetének ítélete az úgynevezett gyarmati gazdaságpolitika forrásának kérdésében szintén eltér a korábbi összefoglalásokétól. A liberális nacionalista felfogással szemben már nem csupán a bécsi udvar gazdaságpolitikájával magyarázza az ország gazdasági elmaradottságát, hanem – a valósághoz a visszahúzó erők vonatkozásában némileg jobban közelítve – ezzel egyenrangú tényezőként említi azt is, hogy a. rendek nagy része csupán kiváltságainak megóvásával törődött. Közvetve tehát – a gazdaságpolitikán keresztül –, ismét lebecsüli a reformkorszak politikai és gazdasági önrendelkezésére irányuló törekvéseit. Általában nem hozza összefüggésbe az eme politikai síkon jelentkező igényeket a gazdasági életben végbement objektiv változásokkal, noha – az egykorú források alapján – felismeri, hogy a feudális magánjogi kiváltságok eltörlésével megnyílhat az út a korszerű mezőgazdasági technológia és üzemvezetés általános elterjedéséhez. Továbbá – jóllehet a politikai harcoktól elkülönítve – jelzi a piac bővülésének a gazdasági tevékenységre gyakorolt hatását is.

Míg a két korábbi, bár nem azonos módon liberális alapállású összefoglalás a történelmi személyiség, az egyén akarati tevékenységét racionális felismerő képességével magyarázza, a Horthy-korszakban megjelentetett összefoglalás szerint az egyes nemzeteknek – a szintézis szellemtörténeti megalapozottságából következően – Istentől elrendelt történelmi, sajátos, egyedi útjuk van. A kimagasló személyiségek az isteni szándékot intuitíve megérző, irracionális képességük révén találnak rá erre az útra és képesek járni rajta. Nem kis szerepet játszanak azonban a történelmi személyiségek tetteinek mérlegre tételekor amaz időszak uralkodó osztályának általános politikai szükségletei is, amelyben az összefoglalások keletkeztek. Ezektől függ ugyanis, melyik szintézis mely személyiség cselekvését állítja a középpontba.

A forradalmi úttól elforduló, ám az udvarral kiegyezésre csak az 1848. évi alkotmány alapján hajló birtokos köznemesség és az ő nézeteit kifejező – Deák felirati javaslatának szellemében írt – összefoglalás természetes magatartása volt, hogy tisztelettel adózott Széchenyi Istvánnak, „új korunk Mózesének”, akit a nemzet reformtervei miatt emelt piedesztálra (Horváth, Huszonöt év. I. 44.). Ő a politikai önrendelkezés fontosságát és azoknak a magánjogi reformokkal legalábbis egyenlő jelentőségét Döblingben már fel- és elismerte A dinasztikus neoabszolutizmustól már semmit sem várt, és azzal nyíltan szembefordult.

Kossuth politikájából az került előtérbe, hogy Kossuth a legalitás, az országgyűlési törvényhozás alkotmányos útjáról nemcsak a párizsi és a március 13-i bécsi, hanem a március 15-i pesti forradalom után sem volt hajlandó letérni. Csak később (értsd: a szabadságharc idején, főként 1849. április 14-én – M. Gy.) ragadta el a szenvedélye, legfőbb jellemhibája és gyakorolt „nemzetünk sorsára végzetes befolyást” (ugyanott I. 306.). Mindebből szinte magától értetődően következik, hogy a szintézis politikus eszményképévé a higgadt, mértéktartó, egyezkedésre hajló Deák Ferenc lett.

A millennium alkalmából készült összefoglalás lényegében véve ugyanilyen szemszögből tekint e három történelmi személyiségre. Habsburg-pártisága és az ekkor már sovinizmusba áthajló nacionalizmus retrográd vonásaként Széchenyi programjában hangsúlyozottan a magyar faji szupremácia biztosítását látja. Az ekkorra már kialakult polgári, központosított államigazgatás nézőpontjából tekintve vissza a rendi önkormányzatra, szemére veti Kossuthnak, hogy elméletével hozzájárult ugyan az alkotmányos átalakuláshoz, ám ellentmondásosan, mert a feudális megyerendszer nem volt beszorítható a parlamenti keretekbe. Hibáját – úgymond – a centralisták igazították helyre.

Szemléletmódjából következően a történelmi személyiségek fontossági sorrendjének megállapításában az előzőktől gyökeresen eltér a Horthy-korszak olvasóközönségének tudatát formáló történelmi összefoglalás. Eszményképe Széchenyi István. Személyiségének és politikájának ábrázolásában a szellemtörténet-írásra jellemző irracionális vonások az uralkodók. Ebben a portréban Széchenyi a magyar talaj valóságából kinőtt elgondolásaival, keresztény-katolikus erkölcsi, öntökéletesítési normákra épülő nézeteivel, s a „Hitel” megjelentetésével 1830-ban a magyarság létét biztosító reformok megfogalmazójává, a reformmozgalom elindítójává lett. Széchenyi gondolatai a kiművelt emberfők, a szellemi elit minél nagyobb számáról és eszméinek összekapcsolása a magyarság úgynevezett történelmi jogának az ideológiájával jó alapul szolgáltak az összefoglalásnak arra, hogy a magyar kultúrfölényre való hivatkozással indokolja meg a magyarságnak (értsd: a magyar uralkodó osztályoknak és politikai vezető rétegüknek – M. Gy.) az ország Trianon által kimért területén élő más nemzetek fölötti politikai vezető szerepre jogosultságát is. A Széchenyi-képet ugyanaz az aktuális politikai háttér motiválta, mint a reformkorszak megítélését.

Egy tárgyi önellentmondás azonban a Széchenyi-ábrázolásban is figyelemre méltó. A szintézis az egykorú mezőgazdasági szakirodalmi és publicisztikai termékek alapján feltárja, hogy egyes szerzők már évekkel Széchenyi „Hitel”-ének a megírása előtt ráirányították a közvélemény figyelmét arra, hogy az ország korszerű mezőgazdasági fejlődésének útjából el kell takarítani elsősorban a feudális magánjogi kiváltságokat. Változtatni kell azon is, hogy a közterheket egyedül a jobbágyság viselje. Széchenyi tehát nem önzetlenül, a nemesi birtokos osztaly érdekeivel szembehelyezkedve és magányos hegycsúcsként a „Magyar Parlag” fölé magasodva – minden előzmény nélkül – alakította ki reformelgondolásait. Koncepciójának számos alapvető fontosságú eleme másoknál – nála származásban, rangban, hírnévben kisebbeknél – már korábban felvetődött.

Közvetve ezek a tények is amellett szólnak, hogy a reformkorszak kezdetét csak éppoly önkényesen lehet a „Hitel” megjelenésétől keltezni, mint 1825-től. A mezőgazdasági szakirodalom termékei, Széchenyinek és a nemesi reformmozgalom vezetőinek elképzelései azt is bizonyítják, hogy koncepcióik, ha nem is azonos módon, de a birtokos nemesség általuk felismert, helyesen felfogott gazdasági, osztályuralmi érdekeiből fakadtak, és a maguk idején általános társadalmi szükségletet fejteztek ki. Ezen a tényen mit sem változtat a nemesség önzetlenségéről, áldozatkészségéről, humanitárius, liberális gondolkodásmódjáról szóló, magukról formált véleményük.

Széchenyi gigászi méretűvé formált alakja mellett Deáknak kisebb tér jut, ámbár a szintézis – mérsékletet tanúsító, a reformok megvalósításában a középutat kereső voltára utalva – személyiségének történelemformáló jelentőségét az előző szintézisekkel egybecsengően emeli ki. A szellemtörténet-írás nézőpontjának megfelelően azonban Deák portréját azzal az irracionális vonással különbözteti meg az előző korok szintéziseinek Deák-képétől, hogy megteszi a „magyaros egykedvűség” megtestesítőjének (VII. 138.).

A Kossuth-jellemzésből azonban – agitátori zsenialitásának hangsúlyozása mellett – nem hiányzik a forradalomnak általában és az 1848–1849. évi magyarországi forradalom vezetőjének személy szerint is szánt oldalvágás. Annak leszögezése, hogy Kossuth és követői előtt a valóságot eltakarták az illúziók, Kossuthot és követőit nem érdekelte a reformok konkrét tartalma, csupán az indulatok felkorbácsolása.

Dessewffy Aurélról mindhárom összefoglalás hasonló képet fest, ám amit koncepciójában az első két szintézis bírál és a haladás gátjának tart, azt a konzervatív összefoglalás pozitív mozzanatként lépteti elő (a reformok lassítása, a megye hatáskörének sokallása, a haladás szembeállítása az alkotmányos parlamenti kormányzással és a dicasteriális rendszer átalakításával).

A Habsburgok és kabinetjük kormányzati rendszerét minden összefoglaló mű elítéli, ámde más-más indítékból. Ebben a liberális-köznemesi és a millennium alkalmából megjelentetett szintéziseket az vezeti, hogy a Habsburg kabineti abszolutizmus gátolta a haladást. Mindenféle társadalmi, politikai, kulturális előrelépés útjában állt. uralmát rendőruralomra, cenzúrára építette. A Horthy-korszakbeli szintézis I. Ferenc portréját mint képességekkel szerényen megáldott uralkodóét rajzolja meg. Mindenáron csendre, nyugalomra, politikai mozdulatlanságra vágyó államvezetését, korlátolt, műveletlen, titkos kabinettel kormányzó, bürokrata jellege miatt marasztalja el, Metternichnek pedig a szerző – a Habsburg-monarchia iránt érzett nosztalgiájából következően – azt rója fel: későn ismerte fel, hogy szükséges a Habsburgok jogára alatt levő területeket centralizált, föderatív, a dinasztikus abszolutizmus uralmának megszilárdítására hivatott államegyüttessé változtatni és ezzel összefüggésben a magyar alkotmányt is ehhez igazítani. A kései felismerés gátolta Metternichet az elengedhetetlen polgári reformok keresztülvitelében.

A nemzetiségi kérdésben az 1860-as évek második felében megjelent szintézis az ezeréves történelmi jogra és alkotmányra, a történelmi jogfolytonosságra hivatkozva tartja jogosultnak a magyar nyelv államnyelvvé emelését, a magyarnak egyetlen politikai nemzetként létezését, a vezérszerepre, államfenntartásra hívatott magyar faj túlsúlyának a biztosítását. Ez a nacionalista elvi álláspont azonban jól megfér azzal a liberális szellemtől áthatott önkritikus megállapítással, amely szerint a magyar politikusok 1848 előtt akkor hibáztak, amikor nem ismerték el az egykor meghódított vagy bevándorolt népekből kialakult nemzetiségek természetes jogait, és rossz néven vették, ha más fajúak is törekedtek nyelvük, nemzetiségük fejlesztésére. A magyarnak államnyelv rangjára emelése mellett hiba volt egyidejűleg ki nem elégíteni más nemzetek nyelvi igényeit és ezzel – az összefoglalás szerint – megszüntetni a nemzetiségi viszályokat.

A mű nem kendőzi, hogy erre a felismerésre a neoabszolutizmus magyart és nem magyart egyképpen elnyomó uralma döbbentette rá. Emiatt és ekkor úgy látja, hogy a kölcsönös méltányosság alapjára épülő higgadt gondolkodás a középutat választja, amelyen haladva újból virágba szökkenhetnek a testvéries érzetek, amelyekről az 1840-es években mindegyik nemzet elfeledkezett. Emiatt nem tudott a magyar nemesség igazságos lenni más nemzetek iránt, és ez az újraéledt abszolutizmusnak vált hasznára,

Erénye az összefoglalásnak a nemzetté válás folyamatának felismerése még akkor is, ha a forrást pusztán külső indítékokban keresi. A szláv népek nemzeti ébredését ugyanis nagyrészt az általános európai viszonyok alakulásának, nevezetesen az 1789. évi francia forradalom előidézte európaia bonyodalmaknak tulajdonítja. A nemzeti ébredést, a nemzetté válást, az egyes nemzeteknél egymástól függetlenül, párhuzamosan végbemenő és így történelmileg egyformán jogos, a természetjogból is következő folyamatként ábrázolja. Ezáltal – közvetve – idealista eszmei köntösbe öltöztetve, de elismeri a történelmi törvényszerűségek érvényesülését. Ez még akkor is jelentős tudományos eredmény, ha a felismerés egyik indítéka védekező mozdulat volt, amellyel elhárítani kívánta azt a vádat, amely szerint a magyarosítás lett volna az elsődleges oka a nemzeti ellentétek fellángolásának az 1830-as, 1840-es években. Egyes túlzások ilyen reakciót kiváltó hatását azonban az összefoglaló mű szerzője elismeri.

A történeti valóságot ez esetben is jól látja a szintézis írója, mégsem tud megszabadulni a reforkorszak haladó köznemesi politikusainak attól a tévedésétél, amely mind a horvátoknak, mind a szerbeknek – eltérő módon ugyan – a délszláv egység megteremtésére irányuló ”törekvését, mind pedig a valamennyi szláv népet egyesíteni kívánó és a szláv kölcsönösség – kulturális közösség – eszméjén nyugvó elképzelés forrását a cári Oroszország hódító törekvéseit szolgalo pánszláv politikai agitációban kereste.

Helyesen figyeli meg azonban az összefoglalás, hogy a bécsi udvar egyei szláv nemzeti mozgalmakat, elsősorban az illírizmust, a magyar reformnemessóg politikai önrendelkezés kivívásán fáradozó, haladó polgári-nemzeti törekvéseivel szemben az abszolutista uralkodói autokratizmus életének meghosszabbítása céljából támogatta.

A dualizmus korabeli soviniszta hangvételű összefoglalás csakis a magyar fajnak a történelmi előzményekből, kulturális fejlődéséből, számbeli súlyából eredő államfenntartó, vezérszerepéről, felsőbbrendűségéről hajlandó tudomást venni. A nemzetiségektől elvitatja a képességet a magyaréhoz hasonló tartalmú, irányú nemzeti fejlődésre. Tények alapján felismeri ugyan, hogy a nem magyar népek is elindultak a nemzetté válás útján, de az a véleménye, hogy a nemzetiségekben felébredő „faji összetartozás” érzése és bizonyos műveltségi szint elérése még nem zavarta volna az évszázados együttélés és a közös harcok hagyományaira épülő nemzeti állami újjászervezés munkajat, ha az orosz pánszláv propaganda és a bécsi kormánynak egyes nemzetiségeket támogató politikája nem bontotta volna meg a nemzetek között addig létezett békességet, és nem élezte volna mindinkább elmélyülő ellentétekké. Egyidejűleg taktikai hibának és túlzásnak minősíti főként Széchenyinek egyes megyék erőszakos magyarosító törekvéseit elmarasztaló állásfoglalásait, így is hangsúlyozván az államfenntartó „magyar faj” – szerinte – kétségbe nem vonható fölényét a nemzetiségekkel szemben.

Akaratlanul is felfedi azonban a nemzeti mozgalmak osztalyhátterének egy részét, előadvan, hogy a „pánszláv agitáció” lassan a köznép lelkét is megmételyezi. A nép – 1848 tanúsága szerint – félreértette a nemzeti agitáció tartalmát és a nemzeti igények kielégítése helyett vagyoni érdekeit tolta előtérbe.

A forradalom idején a szlovák, az erdélyi román parasztok is valóban a jobbágytörvények következetes alkalmazásáért, részben továbbfejlesztésükért szálltak harcba.

A Horthy-korszak történeti szintézise annyiban tovabb lép az előzőknél, hogy a magyar és nem magyar népek nemzeti mozgalmait immár tudatosan párhuzamos jelenségekként mutatja be. Megítélése szerint az egyes népek nemzeti mozgalmai az európai nacionalizmus eszméi terjedési folyamatának részeként önmaguktól, európai vonatkozásban általános szabályokat követve fordultak egymás ellen. A nemzeti mozgalmak mechanizmusa mindenhol azonos. Kiindulópontjuk az érzelmi közösség, amely hovatovabb önálló állam alkotására és az ott élő más nemzetbelieket elnyomó, hatalmi iranyba tart. A nemzeti érzésből megszülető nemzeti akarat minden nemzetnél a minél korlátlanabb érvényesülésre tör, akár más, vele egy területen élő nemzetek rovasara. Ebből származnak a magyarok és a nemzetiségek konfliktusai is. Az összefoglalás nem fogadja el a legtöbb magyar kortársnak és a megelőző szintéziseknek a nemzeti ellentétek forrásaként kizáróla a pánszlávizmust és a bécsi udvar politikáját feltüntető állításait. Az hangsúlyozza: a magyar reformerek nem, vagy alig ismerték fel, hogy a pánszláv veszély csupán távoli, és hogy a nem magyar népek érzelmei önmagukban, orosz kapcsolatok nélkül is végveszélyt hozhatnak a magyar nemzetre. Nem mulasztja el azonban annak kiemelését. hogy a reformpárti nemesség kimagasló képviselői között voltak olyan egyéniségek„ akik emberiességi indítékokból társadalmi úton (Széchenyi István, Kazinczy Gábor), némelyek országgyűlési felszólalásaikban (Bezerédj Miklós, Deák Ferenc) a nemzetiségek mint individualitások elismerését követelték és ebből következően méltányos bánásmódot számukra.

A nemzetiségi mozgalmaknak a valóságot a korábbi történeti műveknél némileg jobban megközelítő – ám nacionalista – ábrázolásában a szerző kivételes problémaérzékenységén, történetírói képességein túlmenően más okok is közrejátszottak. Részben az, hogy az előző szintéziseknél összehasonlíthatatlanul szélesebb, főként az 1920-es években publikált nemzetiségtörténeti forrásbázisra támaszkodhatott. Nem lebecsülendő szerepük volt azonban a valósághoz bizonyos fokig hívebb ábrázolásban a Bethlen-kormány idejéből eredő „kisebbségvédelmi politika” szempontjainak is. Ezek – tudjuk – türelmet, szabad nyelvhasználatot hirdettek az országban élő nemzetiségeknek. Így véltek jogcímet szerezni ahhoz, hogy hasonló bánásmódot igényelhessenek az imperialista békediktátum révén a szomszédos államok területén élő magyarok számára, miközben egyidejűleg – láttuk – nem szűntek meg hangsúlyozni a magyarság kultúrfölényére alapozott államvezetési jogosultságát.

A marxizmus klasszikusainak műveiből az alábbiak segítették az eligazodást: Friedrich Engels, A status quo Németországban (In: Marx-Engels művei. Továbbiakban: Marx-Engels művei IV. Budapest, 1959); A burzsoázia és az ellenforradalom és A lengyel vita Frankfurtban (In: Marx-Engels művei VI. Budapest, 1962). E három írás a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet sajátos kelet-középeurópai útjának, az árutermelő, polgárosuló birtokos köznemességnek a polgárság funkcióját betöltő szerepének megértését segíti. A jobbágyfelszabadítás módjáról eme területeken a Vita az eddigi megváltási törvényhozásról (In: Marx-Engels művei V. Budapest, 1961) című írás tájékoztat. A forradalmi válság létrejöttéről és okairól Európában és a Habsburgok Lajtán túli örökös tartományaiban Friedrich Engels Az 1847-es év mozgalmai és A vég kezdete Ausztriában című írásai adnak felvilágosítást (In: Marx-Engels művei IV. Budapest, 1959). A parasztipar szerepéről a tőkés ipari termelésre való átmenet időszakában lásd: Marx Károly, A tőke. I. (Budapest, 1955) és V. I. Lenin, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban (In: V. I. Lenin összes művei. Továbbiakban: Lenin Művei 2. kiadás, III. Budapest, 1964). A nemzeti kérdés helyes megközelítéséhez V. I. Lenin Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdésről (In: Lenin Művei XXIV. Budapest, 1970) és A nemzetek önrendelkezési jogáról (In: Lenin Művei XXV. Budapest, 1970) című írásai adnak fontos szempontokat.

Korszakunkról, ha nem is következetesen marxista nézőpontból, de marxista igényű megközelítéssel elsőként Szabó Ervin írt, már csak halála után közzétett, nyomtatott forrásokra és feldolgozásokra támaszkodó numkájában: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban (1. kiadás Bécs, 1921; 2. kiadás Budapest, 1945. A 2. kiadást használtuk. Továbbiakban Szabó E.) — Szabó Ervin polgári átalakulásnak és polgári forradalomnak csakis a nyugat-európai tőkés országokban végbement azonos folyamatokhoz, illetve forradalmakhoz hasonló módon és a tőkés polgárság vezetésével végbement történelmi eseménysort tekinti. Nem ismeri el, hogy a kelet-középeurópai országokban – a polgári osztály e régió történelmi útjának sajátosságából következő gyengesége folytán – a polgárosuló árutermelő nemesség betöltheti a polgárság funkcióját az említett vonatkozásokban, akárcsak – osztálytermészetéből következően – kétarcúan, ellentmondásoktól nem mentesen is. Téves helyzetfelismeréséből folyóan szállt vitába már 1903-ban Marx és Engels eme kérdésekre vonatkozó, említett, helyes nézeteivel és becsülte alá könyvében a reformkorszak és a reformer birtokos nemesség történelmi jelentőségét.

Úgynevezett reformkorszakról ír, amelynek kezdetét 1825-től számítja, amikor – és ez nyilvánvaló elírás lehetett – Széchenyi István, a liberális toryzmus sajátos eszmerendszerétől áthatott program megfogalmazója – Szabó Ervin szerint –, gazdaságpolitikai agitációjával felrázta a nemzetet politikai kábultságából, és azóta fáradhatatlan apostolként hirdeti nézeteit (Szabó E. 49.). A nemesség egészét pusztán feudális osztályként kezeli, amely megrekedt a feudalizmusban, nem képes és nem is hajlandó kiváltságainak felszámolását előmozdítani. A szerinte maroknyi reformer nemes iparkodását elismeri, de róluk az a véleménye, hogy anélkül akarták a feudalizmus eltörlését, hogy érzésben, érvelésben közeledtek volna a polgári világnézethez (ugyanott 50.). A reformer ellenzék liberális politikája – szerinte – voltaképpen a régi magyar ellenzék új divatú elemekkel feldíszített kovásza (ugyanott 53.). Ebből a koncepcióból folyóan a reformkorszak érdemes politikusairól alkotott véleménye is fenntartásokkal terhelt.

Széchenyi elindítója ugyan a reformkorszaknak, de reformjavaslataiban egy szót sem ejt a parasztságról (ugyanott). A reformeszmék legkiválóbb képviselői 1830 júliusának párizsi eseményei és az 1831. évi magyarországi parasztfelkelés hatására felismerték, hogy a nemzetgazdasági és a nemzeti problémák megoldását a parasztkérdéssel kell kezdeni, ám Deák Ferenc, a radikális tábor legokosabb, legnagyobb alakja, noha fogékony a nyugati eszmékre, „mégis tősgyökeres magyar, mondhatni, keletien kényelmes és szemlélődő természet, kinek lelkében a túlsúly azokon a hagyományos érzelmeken nyugszik, amelyek őt a szó legjobb értelmében vett régi magyar nemesség valódi képviselőjévé teszik” (ugyanott 60.). Kossuth mindig az árral úszó, ingadozó, heves mérsékletű, hiú ember, akinek tudatos reformpolitikája mérsékelt, Kossuth minden lényegesebb társadalmi és politikai átalakulás ellensége. Politikája, bár gyakorlati következményei valóban demokratikus reformokhoz vezetnek, elméletileg összeegyeztethetetlen a demokráciával, amelyről annak nyugat-európai értelmében általában kevés fogalma volt. A nyugat-európai demokráciához, amelyért a reformküzdelem folyt, a demokrácia, a tiers état uralmi formájának elméletéhez kevés köze volt (ugyanott). Egyedül a oentralisták fogalmazták meg a nyugati polgári általakulás demokratikus programját. Ők a polgári forradalom képviselői, amit tudatosan polgári formában, törvényes polgári eszközökkel kivántak megvalósítani. Ugyanakkor tudatos polgárokként mind jobbfelé, a feudalizmustól, a nemességtől, mind balfelé, a proletariátustól elhatárolták magukat. Erről vall cenzusos választójog-követelésük. Egyedül ők küzdöttek osztályérdekeiken túlmenő célokért, noha az az osztály, amelynek szószólói voltak, gazdasági és társadalmi valóságként alig létezett, politikailag pedig egyáltalán nem (ugyanott 61., 63–64., 69.). Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.

Marxistaként ismerte fel – láttuk – 1830-cal és 1831-gyel kapcsolatban az osztályharc történelmi mozgató szerepét. A gazdasági és társadalmi rendszer válságának a hatását a politikai eszmékre, mozgalmakra szintén jelezte. Művének korszakunkkal foglalkozó részében megállapítja, hogy a forradahnat hosszú lelki előkészítésnek kell megelőznie, ámde „másfelől magának a gazdasági és társadalmi rendszernek is már megingatottnak kell lennie, mielőtt a szellemek képesek és hajlandók a felforgató eszmék befogadására és tényleges keresztülvitelére” (ugyanott 47.).

Szabó Ervin tehát felismeri a valóság egy részét. Eszmerendszerének eklektikus volta, egyéniségének alkata azonban együttesen meggátolják, hogy érzelmi forradalmisága eszmeileg is következetes marxista elmélettel ötvöződhessék. (Ennek egyik tünete az örök nemzeti sajátosságok koncepciójának elfogadása Deák jellemzésében.) A bibliográfiai tájékoztató jellege nem teszi lehetővé Szabó Ervin eszmerendszere forrásainak feltárását, koncepciójának kritikai elemzését. Ettől azonban már csak amiatt is el lehet tekinteni, mert ezt a munkát – időrendben haladva – Gedő András (Szabó Ervin és a marxista filozófia. Párttörténeti Közlemények, 1957. 1), Litván György (Szabó Ervin. Életek és korok. Budapest, 1974) és Mérei Gyula (Eszmetörténet – munkásmozgalom-történet. In: Munkásmozgalomtörténet – társadalomtudományok. Szerkesztette Vass HenrikSipos Levente. Budapest, 1978) már elkezdték.

Marx és Engels nézeteit helyesen értelmezte és alkalmazta a magyar viszonyokra Révai József 1932-ben a Gyűjtőfogházban írt Marx és a magyar forradalom, valamint a később alkotott Magyar szabadság – világszabadság című cikksorozatának első, a reformkorszakról szóló írásában, továbbá 1938-ban Prágában írt, Kölcsey Ferenc című tanulmányában. A kelet-középeurópai fejlődés sajátos útjának összefüggésrendszerében szemléli – a valóságnak megfelelően – a magyarországi árutermelő polgárosuló birtokos nemesség polgári reformtörekvések vezetésére alkalmasságát korszakunkban (In: Révai József, Marxizmus, népiesség. magyarság. Budapest, 1948; az első két tanulmány újra közzétéve: Révai József, Válogatott történelmi írások. I. Budapest, 1966).

A klasszikusok és Révai József munkáin kívül a régebbi és a felszabadulás, leginkább azonban az 1948 után megjelent szakirodalom eredményeit hasznosította kritikusan korszakunk történetének első marxista tudományos összefoglalása, az 1961-ben megjelent egyetemi tankönyv: Magyarország története 1790–1849. Szerkesztette Mérei GyulaSpira György. (Írta: Arató Endre, Benda Kálmán, Mérei Gyula, Spira György, Varga Zoltán. Budapest, 1961.) A korábbi irodalomhoz képest a legtöbb újat nyújtotta elsősorban a gazdaság- és a társadalomtörténet terén, a paraszti osztályharcnak és a nemességre gyakorolt hatásának bemutatásával, a nemzetiségi kérdés, a nemzeti mozgalmak és kölcsönhatásos kapcsolataik történetének, irodalom és politika egymást segítő tevékenységének rajzával. A kétkötetes, ismeretterjesztő összefoglalásnak: Magyarország története. Szerkesztette Molnár ErikPamlényi ErvinSzékely György. 1. kiadás (Budapest, 1964) korszakunkkal foglalkozó része (szerzője 1795-ig: Vörös Antal, 1795–1849: Varga János) jelentős mértékben az egyetemi tankönyvre épült. 1965-ben került ki a nyomdából a tankönyv második, javított kiadása. Ez már mentes az első kiadásban még fellelhető olyan nacionalista maradványoktól, mint amilyen a bécsi udvar gazdaságpolitikájának lényegét a „gyarmatosító” vámpolitikában felfedező megállapítása volt. Kiküszöbölődtek a dogmatikus, sematikus szemlélet hatását tükröző, egyébként elenyésző számú hibák is. A tankönyv mindkét kiadása említette ugyan azt, hogy a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet Magyarországon a kelet-európai fejlődés útján haladt, de nem rajzolta meg ennek az útnak a régió valamennyi országában közös, jellemző lépéseit, és alig szólott az általános fejlődési irányzaton belül a magyarországi és erdélyi sajátos vonásokról. Mindezek ellenére a legtöbb vonatkozásban kötetünknek szilárd alépítményéül szolgált.

A tankönyv fogyatékosságainak kiküszöbölése és a számos, eddig még fel nem derített kérdés megoldása, de legalább vázlatos megközelítése vart kötetünkre. A szöveg részben a külföldi szakirodalom, részben az 1960-as évek óta megjelent országos táj-, illetve helytörténeti szakirodalom figyelembevételével, részben a kötet szerzőinek a szöveg elkészítéséhez elengedhetetlenül szükséges kiegészítő, egyes esetekben alapozó kutatásai nyomán készült. Ennek az iparkodásnak az eredményeként első ízben kerül az olvasóközönség elé korszakunk összefoglaló – a közgazdaságtudomany metodológiájanak némely elemét is figyelembe vevő – magyarországi és erdélyi gazdaságtörténete. Ebben a piackörzetek, piacközpontok kialakulásáról szóló rész jelentős hányada faktoranalízissel készült. A céhes viszonyok bemutatásához számítógépes eljárás igénybevételére is sor került. Nemcsak új szempontú megközelítésük, hanem részben tárgyi anyaguk révén is újat hoznak a népesedésről szóló részek, a társadalom és a kultúra történetét bemutató fejezetek, a bécsi központi kormányszervek intézménytörténeti sorsfordulatait, a feudális dinasztikus abszolutizmus anakronisztikussá válását jellemezni kivánó oldalak.

*

Az egyetemes történeti összefüggésekre: André Fugier, La révolution francaise et l'empire napoleonien (Paris, 1953) és Pierre Renouvin, Le XIXe siecle I. De 1815 a 1871. L'Europe des nationalités et l'éveil de nouveaux mondes (Paris, 1954), mindkettő a Pierre Renouvin szerkesztésében megjelent Histoire des relations internationales sorozat (IV–V.) kötete. A sorozatot az emeli a szokványos diplomáciatörténeti művek fölé, hogy a nemzetközi kapcsolatok történetét beilleszti es egyetemes gazdasági, társadalmi fejlődés, a forces profondes, a mélyben ható erők összefüggés- és kölcsönhatásrendszerébe, ám úgy, hogy mindegyik történelmi hatóerőt egyenlő jelentöségűként ábrázolja. Rövidebb időmetszetet tekint át és hasznos adatokat nyújt: R. R. Palmer, The Age of the Democratic Revolution. A Political History of Europe and America 1760–1800. I–II. 1959–1964). Marxista összegező áttekintést nyújt Diószegi István Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika (Budapest, 1967) című könyve.

A Habsburg-ház és kormánya kül- és belpolitikájára megfelelő kritikával hasznosítható feldolgozások az osztrák szerzők művei közül időbeli sorrendben az óliberális, Habsburg-birodalmi szemléletű Anton Springer, Geschichte des Revolutions Zeitalters 1789–1849 (Prag, 1849) és Anton Springer, Geschichte Österreichs seit dem Wien Frieden 1809. I. (Leipzig, 1863). Liberális szemléletű, levéltári anyagot is, de főként az egykorú politikai publicisztikai, szépirodalmi termést bőségesen hasznosító színes, olvasmányos összefoglalás: Viktor Bibl, Der Zerfall Österreichs. Kaiser Franz und sein Erbe (WienBerlinLeipzigMünchen, 1922, továbbiakban: Bibl 1922). Össznémet szemléletű, konzervatív világnézetű, a birodalom bel- és külpolitikájáról jó tényszerű anyagot feldolgozó biográfia Heinrich Ritter von Srbik Metternich, der Staatsmann und der Mensch (München, 1925) című kétkötetes műve. Eva Priester Kurze Geschichte Österreich (Wien, 1949) című marxista megközelítésű műve korszakunk történetéről kissé szűkszavú összegzést nyújt. Rövid, ám hasznosítható tényeket sorakoztat fel Erich Zöllner Geschichte Österreichs von den Anfängen bis zur Gegenwart (2. kiadás MünchenWien, 1961) című összefoglalása, továbbá Karl Uhlirz und Mathilde Uhlirz, Handbuch der Geschichte Österreichs und seiner Nebenländer Böhmen und Ungarn (GrazWienKöln, 1963) második kötete. A mű első kiadása a két világháború között jött létre és elsősorban rendkívül gazdag bibliográfiai útmutatásai miatt ma is hasznavehető. Az 1963. évi kiadás az elsőnek lényegében változatlan kiadása. Szemlélete Habsburg-birodalom központú, és a Ferenc József alatti hivatalban levő állami tisztviselők gondolkodásmódjat tükrözi. Hugo Hantsch, Die Geschichte Österreichs II. /1648—1918/ 2. kiadás (GrazWienKöln, 1962; 4. kiadás 1968) konzervatív, klerikális, dinasztiához hű, ugyanakkor szupranacionális szemléletű és ez utóbbival összefüggésben a Habsburg-birodalmat a nemzetek fölötti állam korai modelljének tekintő szintézis. A. J . P. Taylor, The Habsburg Monarchy 1815–1918. A History of the Austrian Empire and Austria-Hungary (London, 1943) és A. J. P. Taylor, The Habsburg Monarchy 1809–1918 (London, 1951) című liberális szemléletű munkák viszonylag kevés anyaggal, szellemeskedő logikai következtetésekkel; C. A. Macartney, The Habsburg Empire 1790–1918 (London, 1971) konzervatív nézőpontú, adatgazdagsága miatt hasznosítható mű. Korszakunkról bővebben szól, ám szűkebb időkört fog át Adolf Beer, Die orientalische Politik Österreichs seit 1774 (PragLeipzig, 1883); Richard Charmatz, Geschichte der auswärtigen Politik Österreichs im 19. Jahrhundert. I–II. 2. kiadás (LeipzigBerlin, 1918); Wolfgang Schwartz, Der Bund der drei schwarzen Adler. Zum Ostbündnis der Jahre 1833 bis 1854 (In: Das Reich. Festschrift für A. I. Haller. Stuttgart, 1940). A szakirodalmat kritikával hasznosítja, jelentős levéltári forrásanyagot tár fel és részben közöl Andics Erzsébet alapos műve: A Habsburgok és Romanovok szövetsége. Az 1849. évi cári intervenció diplomáciai előtörténete (Budapest, 1961). Ugyanő Bécs és Magyarország viszonyát hasonló módon, szintén feltáratlan hatalmas forrásanyag hasznosításával mutatja be: Erzsébet Andics, Metternich und die Frage Ungarns (Budapest, 1973; magyarul: Metternich és Magyarország. Budapest, 1975). A német valtozat függeléke nyolcvanhét – magyar, ausztriai, csehszlovákiai és szovjet levéltárakban őrzött – dokumentumot és levelet tesz közzé.

A Habsburg-birodalom központi államigazgatására és államszervezetére: C. HockH. I. Bidermann, Der österreichische Staatsrat 1760–1848] (Wien, 1879); Ignaz Beidtel, Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung 1540–1848. II. (Szerkesztette Alphons Huber, Innsbruck, 1898); Ernst C. Helbling, Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte (Wien, 1956); Friedrich Walter, Die österreichische Zentralverwaltung. II. Abt. 1. Bd. 2. Halbbd.Teil 2. Die Zeit Franz II. (I.) und Ferdinand I. /1792—1848/ (Veröffentlichungen der Kommission für neuere Geschichte Österreichs 42. Wien, 1956); Friedrich Walter, Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte von 1500–1955 (WienKölnGraz, 1972). Valamennyi munka csupán adatai miatt hasznos. Az uralkodó és kormányai rendőruralmára Bibl 1922 mellett Viktor Bibl, Die Wiener Polizei (LeipzigWien, 1927); Srbik; Hermann Oberhummer, Die Wiener Polizei. I–II. (Wien, 1937) adatai különösen becsesek, mivel az eredeti forrásanyag elpusztult. Ugyanilyen okok miatt hasznosak a magyar szerzők művei is: Tábori Kornél, Titkos rendőrség és kamarilla (Budapest, 1921), részben feldolgozás, részben forrásközlés; Takáts Sándor, Kémvilag Magyarországon. I–II. Budapest, 1932; Miskolczy Gyula, A kamarilla a reformkorszakban (Budapest, [1938]).

Az uralkodó és Metternich személyére lásd: Bibl 1922; Viktor Bibl, Kaiser Franz, der letzte römisch-deutsche Kaiser (LeipzigWien, 1938). Bibl minden változtatástól irtózó, klerikális, szűk látókörű, korlátolt bürokrataként mutatja be I. Ferencet. Az ő nyomdokaiba lépő, idejétmúlt politikusként ábrázolja Metternichet is, Ferenc halálától 1848-ig a kormányzat legfőbb irányítóját. Az ő egyéniségük rovására írja a Habsburg-uralom alatt álló területek népeiben – a legfelső réteget kivéve – már az 1840-es évek elejére felhalmozódó, majd mindinkább fokozódó elégedetlenséget, amely 1848-ban végül is egymásután kirobbanó forradalmakban jutott kifejezésre. Srbik lényegében hasonló képet tár elénk I. Ferencről. Hugo Hantsch az ájtatos, istenfélő, udvari papjára hallgató uralkodó portréjában az alattvalóit atyaian szerető, ám az engedelmességet megszegők ellen atyai szigorral fellépő, egyébként jólelkű nyárspolgár vonásait is megrajzolja. Metternichet Srbik – össznémet szemléletéből következően – a Habsburg-dinasztiának a Szent Szövetség által megteremtett nagyhatalmi helyzetét mindenáron megóvni kívánó és ennek érdekében a dinasztia hatalmat érintő minden külső és belső változással szembeforduló államférfiként mutatja be, aki a birodalom föderatív átalakításának eszméjével is az autokratikus centializmus megóvása érdekében foglalkozik. Egyéni életét is a konzervatív arisztokratizmus jellemzi. Szalonjába meghívást nyernek a korszak legjobb írói, művészei, játsszák a legújabb – főként ausztriai és németországi – zeneműveket is, án az író Heine, a zeneszerző Beethoven és a hozzájuk hasonló mentalitású alkotók kívül rekednek. Metternichről a valósághoz hű képet fest Andics Erzsébet, pontosan tájékoztat terveinek forrásairól is. Kolowrat politikai befolyásáról, a MetternichKolowrat ellentétről Miskolczy Gyula ír részletesen.

A birodalom államháztartásáról és a kormány gazdaságpolitikájáról: Adolf Beer, Die Finanzen Österreichs im XIX. Jahrhundert (Wien, 1877); Joseph Richard von Hauer, Beiträge zur Geschichte der österreichischen Finanzen (Wien, 1884); Adolf Beer, Die österreichische Handelspolitik im neunzehnten Jahrhundert (Wien, 1891); Karl Hudeczek, Österreichische Handelspolitik im Vormärz 1818–1848 (Studien zur Sozial-,Wirtschafts- und Verwaltungsgeschichte. Szerkesztette Karl Grünberg. XI. Wien, 1918); Karl Pribram, Geschichte der ősterreichischen Gewerbepolitik von 1740 bis 1860. I. 1740–1798 (Leipzig, 1907). A bécsi udvar gazdaságpolitikájának minden területéről összefoglalóan ír: Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon /1780—1815/ (Budapest, 1958). Nacionalista szemléletű, a bécsi kormány gazdaságpolitikáját gyarmatinak minősíti, ám adatai nélkülözhetetlenek, mert az eredeti forrásanyag egy része megsemmisült.

A nemzetfogalom kialakulásának, a nemzeti és a nemzetiségi kérdésnek a történetét a régebbi szakirodalom a legtöbb esetben a nyugat-európai, elsősorban a francia típusú nemzetté válást modellként felfogva mutatta be. E művek sorába tartozik W. Bagehot, Der Ursprung der Nationen (Leipzig, 1874); F. J. Neumann, Volk und Nation (Leipzig, 1888); Friedrich Meinecke, Weltbürgertum und Nationalstaat (München, 1908); H. Hauser, Le principe des nationalités, ses origines historiques (Paris, 1916); R. Johannet, Le principe des nationalités (Paris, 1918). Valamennyi felismeri a csaknem homogén nemzetiségű nyugateurópai államokban a nemzetté válás és az ottani politikai uralom ténye mellett a soknemzetiségű államokban is a lakosság többségét alkotó más népek, népcsoportok természetes, spontán asszimilációját, ugyanakkor jogosnak ismeri el az uralkodó nemzet tudatos asszimiláló törekvéseit, a nacionalizmus negatív oldalát is. Az amerikai történészek annak tudatában, hogy Észak-Amerika földje sok nemzetből kikerülő lakosságának természetes egybeolvasztó kohójaként, önkéntes asszimilációs folyamat során hozta létre az amerikai nemzetet, eszerint a nemzeti állami modell szerint képzelik el a nemzetté válást. Ez észlelhető G. P. Gooch, Nationalism (New York, 1920) és az 1920-es, 1930-es években a New York-i Columbia egyetemen oktató, iskolát teremtő J. H. Hayes Essays on Nationalism (New York, 1926; németül: Nationalismus. Leipzig, 1929) és The Historical Evolution of Modern Nationalism. 1. kiadás (New York, 1931) című munkáiban is. Hayes műveiben – legalább kitekintés jelleggel – foglalkozik a keleteurópai, nemzeti fejlődés és a nacionalizmus nyugatitól eltérő vonásaival is.

A nacionalizmus elítélése, de ugyanakkor a népekben élő hazafiság. a nemzeti eszme előremutató érzésének, gondolatvilágának az elutasítása is a nemzeti ideológia haladó és retrográd elemeinek összemosása jellemzi a nácizmus elől Csehszlovákiából emigrált egykori prágai egyetemi tanárnak, Hans Kohnnak a New York-i Columbia egyetemen főként 1945 után végzett munkásságát, antifasiszta, nacionalizmus-ellenes, polgári demokratikus, humanista, ám az integrálódás történeti tendenciáját a tőkés integrálódással azonosító munkáiban, amelyekben „territoriális-politikai” és „romantikus-népi” nacionalizmusokat különböztet meg. Korszakunkra vonatkozó számos adata, megállapítása hasznosítható. Főbb művei: Prophets and Peoples. Studies in Níneteenth Century (New York, 1946); Die Idee des Nationalismus (Heidelberg, 1950; Frankfurt am Main, 1962); Nationalism, Its Meaning and History (Princeton/N. J /, 1955); The first Era of Global History (New York, 1962). P. F. Sugar munkái Kohn nyomdokain haladnak tovább, ámde kelet-közép-európai vonatkozásban kiegészítik azokat. A marxista szakirodalmat ismeri, használja, de szupranacionális felfogása változatlan. A kelet-európai nacionalizmusok négy típusát különbözteti meg, ami a szubjektív megítélés hibáját rejti magában azonkívül, hogy eme különböző típusok a múlt valóságában sokszor keveredtek egymással: P. F. Sugar, The Nature of Non-Germanic Societies under Habsburg Rule (Slavic Review, 1963. 1); P. F. SugarA. J. Lederer, Nationalism in Eastern Europe. 2. kiadás (London, 1971). Az amerikai szakirodalomból említésre méltó B. C. Shafer Nationalism. Interpreters and Interpretations (1. kiadás Washington, 1959; 2. kiadás 1963) című, nagy nemzetközi visszhangot kiváltó, H. Kohn felfogásához közelálló, a „smelting pot” amerikai valóságára épülő ideológiájától áthatott műve. A nyugatnémet szakirodalomnak a második világháború utáni termékei közül irányt mutatóként Hans Rothfels és Eugen Lemberg munkássága említhető. Rothfels műveiben: Grundsätzliches zum Problem der Nationalität (Historische Zeitschrift, 174, 1952); Grundsätzliches zum Problem der Nationalität-Zeitgeschichtliche Betrachtungen (Göttingen, 1958); Die Nationalidee in westlicher und östlicher Sicht. Osteuropa und der deutsche Osten (Köln, 1956) elismeri az integrálódás történelmi tendenciájának érvényesülését és ebben az 1789. évi francia forradalom jelentőségét. Az integrálódás történelmi tendenciáját azonban ő is a tőkés integrálódással azonosítja. Észreveszi a nyugat- és a kelet-középeurópai nemzeti fejlődés különbségeit, és éppen a soknemzetű államokban végbement, az ott élő népeknek sok szenvedést okozó nacionalista törekvésekre utalva veti el a hazafiság érzelmeit és a nemzeti önrendelkezés jogos nemzeti követeléseit a múltban is, főként azonban a jelenben, a tudományos-technikai forradalom integrálódást segítő korszakában. E. Lemberg Geschichte des Nationalismus in Europa (Linz, 1950) című könyvében – Kohn-hoz hasonlóan – a nacionalizmusnak a nép fogalmához közvetlenül kapcsolódó „romantikus struktúramodelljéről” ír, amelyet megkülönböztet a nacionalizmus nemzetállami, „racionális” modelljétől. H. Steinacker, Das Wesen des madjarischen Nationalismus (In: F. WalterH. Steinacker, Die Nationalitätenfrage im alten Ungarn und die Südostpolitik Wiens. WienMünchen, 1959), a Habsburg-birodahnat a szupranacionális állam modelljekénl feltüntető, Habsburg-barát és a történetileg indokolt magyar politikai őnrendelkezési törekvéseket a valóságban negatív, nacionalista politikai tettekkel együtt sommásan elmarasztaló munka.

A magyar szakirodalomból a kelet-közép-európai vonatkozásokra a marxista komparatisztika módszerével lásd: Arató Endre, Kelet-Európa története a 19. század első felében (Budapest, 1971); a magyarországi népek nemzetté válásának kérdésére és nemzeti mozgalmaira lásd: I. Tóth Zoltán, A soknemzetiségű állam néhány kérdéséről az 1848 előtti Magyarországon (MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, 1956. 4); Arató Endre, A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. A magyarországi nem magyar népek nemzeti ideológiájának előzményei (Budapest, 1975); Arató Endre, A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. I. 1790–1840, II. 1840–1848 (Budapest, 1960). Régebbi összefoglalás Jászi Oszkár, A nemzeti allamok kialakulása és a nemzetiségi kérdés (Budapest, 1912), amely még kielégítőnek tartotta volna az 1868:XLIV. tc. következetes végrehajtását. Az 1945 utáni külföldi szakirodalom kritikájára lásd: Arató Endre, A nemzetfogalom és a nacionalizmus története a mai amerikai és nyugatnémet történetírásban (Világtörénet. Tájékoztató a külföldi történeti irodalomból, 17. 1968); Gy. Mérei, Die Idee der europäischen Integration in der westdeutschen bürgerlichen Geschichtsschreibung (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 57. Budapest, 1965).

*

A korszak történetének képéből e nagy szintézisek írói már a műfaj természetéből következőleg is természetszerűen csak a – korunknak és világnézetüknek megfelelően látott és értékelt – fő vonalakat húzhatták meg, nem, vagy csak példák erejéig bocsátkozhatva bele az ennek során felhasznált szakirodalom által közölt konkrét tényanyag bemutatásába.

Ennek az apró adatközlésektől kezdve részletproblémákat vizsgáló cikkek, tanulmányok hosszú során át egészen a nagyszabású monográfiákig terjedő igen gazdag, döntően hazai szerzőktől származó szakirodalomnak az áttokintésénél a kor kutatása – a források ismertetéséhez hasonlóan – ugyancsak szerencsés helyzetben van: kész és rendszeres, korunk vonatkozásában kivált részletes tájékoztató kézikönyvek állnak rendelkezésére.

Így kell megemlítenünk elsőnek ismét Kosáry Domokos már idézett Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába című munkáját, amely egyrészt a 2. kiadásának I. kötetében (Budapest, 1970), annak 33–50, 72–130. lapjain hazai viszonylatban a teljesség igényével, külföldi viszonylatban a legfontosabb munkák kiemelésével az 1848-cal záruló korszak történeti és tágan értelmezett történeti vonatkozású bibliográfiáinak adja meg bibliográfiáját, valamint ugyane munka első kiadásának (Budapest, 1954) II. kötetét, mely a 309–629. lapokon az 1790 és 1825 közötti korszak történeti feldolgozásainak forrásairól és irodalmáról tájékoztat, esetenként itt is a szükséghez képest rövid tartalmi annotációval, illetve értékeléssel is. Ehhez csatlakozik időben a Magyar történeti bibliográfia 1825–1867. I–III. (Szerkesztette I. Tóth Zoltán és munkaközössége. Budapest, 1950–1952), illetve IV. (Szerkesztette Kemény G. GáborKatus László. Budapest, 1959) kötete: széles körű adatgyűjtésen alapuló, mintegy forrásként a korabeli periodikák anyagát is bőségesen felhasználó, teljességre törekvő összeállítás, gazdagon tagolt szakrendben, de minden tartalmi utalás és értékelés nélkül. A tárgyi rendszeren belüli időrend segítségével az 1848 előtti és utáni adatok könnyen és világosan elkülöníthetők.

Mindkét munka az 1950-es évek elején zárult: 1954-től kezdve a hazai történeti irodalom teljességre törekvő, rendszeres, a korszakunkra vonatkozó irodalmat külön fejezet keretében bemutató, a cikkekre, majd a recenziókra is kiterjedő évenkénti bibliográfiáját (1976-ig V. Windisch Éva szerkesztésében) a Századok közli. Emellett az 1945-től 1968-ig megjelent jelentősebb magyar történeti publikációkat A magyar történettudomány válogatott bibliográfiája 1945–1968 (Budapest, 1971) című kötet ismerteti, esetenként rövid értékelő annotációkkal. Az 1969–1973. évi magyar történeti irodalom bibliográfiáját hasonló módszerrel, de idegen nyelveken az 1975. évi nemzetközi történészkongresszusra kiadott Études historiques 1975 című tanulmánygyűjtemény (Budapest, 1975) II. kötetében közzétett bibliográfia mutatja be.

A korszakunkról mind a források, mind a feldolgozások vonatkozásában rendelkezésünkre álló rendszeres bibliográfiai tájékoztatás ilyen teljessége teszi lehetővé számunkra azt, hogy a továbbiakban a történeti irodalom mögött álló, időben természetesen változó-fejlődő társadalmi-gazdasági, politikai erők és mozgások fő vonalainak felvázolásán túl a tájékoztatás súlypontját elsösorban a szövegünk megírásába ténylegesen felhasznált források és feldolgozások bemutatására korlátozhassuk.[1]

Lábjegyzet

  1. A Magyarország és a Habsburgok birodalmának viszonyában korszakunkban ismét kíélesedő ellentétek elemei között a Német-Római Szent Birodalom megszűntével előálló államjogi bizonytalanságnak megfelelően kötetünk is párhuzamosan többféle megnevezést használ a Habsburgokat uraló államrendszer megnevezésére (Habsburg-birodalom, birodalom, Habsburg-monarchia, monarchia, Osztrák Császárság stb.). Ugyanakkor Magyarországnak a teljes 1920 előtti történeti államterületet nevezzük: ezen belül a szükséghez képest megkülönböztetjük az Erdélyi Nagyfejedelemséget és Magyar Királyság néven a többi, Erdély nélküli területet, mely utóbbi azonban magában foglalja Horvát-Szlavonországot és a katonai határőrvidéket éppúgy, ahogyan az Erdélyi Nagyfejedelemség is magában foglalja az erdélyi határőrvidéket.


Magyarország története 1790–1848
Tartalomjegyzék A magyar nemesi mozgalom (1790–1792)Benda Kálmán