Előszó (6. kötet)

A Múltunk wikiből

Magyarország tízkötetes története hatodik kötetét veszi kézbe az olvasó. Az 1848 és 1890 között eltelt évtizedek sokoldalú rajzát tartalmazza a munka. A korszakról okkal mondható el, hogy bővelkedett olyan eseményekben, amelyek döntő módon szabták meg a hazai politikai és társadalomfejlődés egész további menetét.

1848–49-ben az ország óriási erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy lerázza magáról a feudális kötelékeket, rálépjen a polgári fejlődés útjára, megvalósítsa – forradalmi úton valósítsa meg – azt a programot, melyet a reformkor haladó nemesi tábora nem sokkal korábban még békés eszközökkel óhajtott kivívni. Könyvünk első fejezetei azt a drámai küzdelmet örökítik meg, amelyet a haladás hívei a külső és a belső reakcióval folytattak. A kötet utolsó fejezeteiből azután már más kép tárul az olvasó elé: 1867-tel megszületett az osztrák–magyar kiegyezés, létrejöttek a dualista államszerkezet működését biztosító intézmények, az ország a lendületesebb kapitalista fejlődés áramába került, meggyorsult a mezőgazdaság és az ipar fejlődése, kialakult az ipari munkásság. Új konfliktusok érlelődtek: a tőke és a munka ellentéte kifejezésre jutott a dolgozó rétegek fokozott kizsákmányolásában, megalakultak az első munkásegyletek, szervezett formában folyt a harc a demokratikus jogokért; az Ausztriával kötött kompromisszum újból és újból felvetette az ország teljes polgári átalakulását gátló belső és külső tényezők kérdését, Magyarországnak a nemzetközi konfliktussal fenyegető európai rendben elfoglalt veszélyes pozícióját. Sok visszahúzó erő tartotta fogva a liberális jelszavakat hangoztató nemesi-burzsoá osztályt; megvalósult a liberális kormányzati rendszer, de tovább éltek benne az átöröklött feudális maradványok, amelyek nagymértékben akadályozták azt, hogy a társadalom valóban demokratikus polgári irányban fejlődjék.

A kötetünkben tárgyalt korszak jó néhány olyan kérdést ölel fel, amely időről időre élénken foglalkoztatja közvéleményünket, s amelyre a történetírástól várja a választ.

Ilyen mindenekelőtt a forradalom és a békés fejlődés alternatívája. Hagyománynak számít immár Széchenyi szembeállítása Kossuthtal, annak latolgatása, hogy melyik út volt a kívánatosabb: a Monarchia keretei között gazdaságilag és szellemileg felemelni a nemzetet, elutasítani, mint irreálist, a teljes nemzeti függetlenség eszméjét avagy – számot vetve azzal, hogy a nemzet számára mégiscsak elodázhatatlan a nemzeti függetlenség ügye – a történelem diktálta körülmények között megragadnia forradalom zászlaját és erővel szerezni meg azt, amit békés úton nem lehet. Marxista történetírásunk az elmúlt évtizedekben határozottan arra törekedett, hogy szenvedélyektől és egyoldalúságoktól mentesen tekintse e kérdést, tehát megadja Kossuthnak azt az elismerést, amelyet hatalmas munkájával kiérdemelt, de Széchenyi életművével szemben se tanúsítson érdektelenséget. Ám a Széchenyit rehabilitáló tárgyilagosság sem járhatott azzal a következménnyel, hogy megkérdőjelezzük vagy elvitassuk 1848–49. évi polgári forradalmunk történelmi jelentőségét. Nem mondhatunk le arról a szellemi tőkéről, melynek forrása ott van, hogy Európa egy forradalmi periódusában a magyarság tudott és mert a haladás oldalára állni, vállalni minden áldozatot.

Kevesebb vitára adott okot az 1849-cel kezdődő abszolutista reakció kormányzati módszereinek s az ország forradalom utáni helyzetének a megítélése. Ezt az évtizedet az egykori Habsburg-monarchia elnyomott nemzeteinek történetírása sokáig általában a temetői csend uralmaként, a teljes anyagi és szellemi tespedés időszakaként szokta jellemezni. Idővel a marxista történetírás az egyhangúnak tűnő képen számos árnyalatot fedezett fel; miközben joggal hangsúlyozza a polgári alkotmányosság, a demokratikus jogok, a nemzeti szuverenitás sárbatiprását, ráirányítja a figyelmet azokra a területekre, ahol minden polítikai elnyomás mellett is előrehaladt a polgári állam szervezése, a közigazgatás, az infrastruktúra és ahol a szellemi élet zsilipjei sem zárultak le teljességgel.

Az 1867. évi kiegyezés jellegének, következményeinek értékelése a 60-as évek eleje óta gyakran szerepelt a hazai és a nemzetközi vitafórumokon, a kérdés szemlélete fokozatosan alakult át. A teljes elvi szembenállástól a józan, sokoldalúan árnyalt, tárgyilagos állásfoglaláshoz vezetett a vitákon át az út. A magyar marxista történetírás – szerénytelenség nélkül mondhatjuk – különösen sokat tett az 1867-et követő évtizedek gazdasági fejlődésének feltárása terén. E kérdés tárgyalása során történészeink kimutatták, hogy a gazdasági fejlettség és elmaradottság nem állt egyértelmű kapcsolatban a politikai élet jelenségeivel, másrészt, hangsúlyozták, hogy a gyors ütemű kapitalizálódást nem követte hasonló arányú és mélységű társadalmi átalakulás.

Kötetünkben viszonylag kevés a derűs oldal, több a sötét szín. Ez azonban érthető. A nagy reményeket felgyújtó szabadságharc elbukott, a magukra maradt forradalmárok minden hősiessége sem volt elegendő a győzelemhez; a megtorlás sok ember életébe és szabadságába került; a forradalmi nemzedék képviselői emigrációban, méltatlan körülmények közepette készítgették megvalósíthatatlan terveiket; odahaza a megalkuvás és a dacos nonkonformizmus jellemezte a helyzetet. A kiegyezés nem fejezte ki a nemzet többségének vágyait, bebizonyosodott, hogy 1848–49 örökségét nem lehet egyszerűen sírba tenni. És mégis, minden fejlődésbeli akadály, minden borús mozzanat mellett a dualizmus által nyújtott keretekben az ország már korszakunkban is nagy lépésekkel haladt előre a gazdasági fejlődés útján, új lehetőségek nyíltak meg számára, úgyhogy a század vége felé egy sok tekintetben megváltozott Magyarországot láthatott a világ.

Magyarország tízkötetes története szerzőinek egyik kifejezett célja, hogy hazánk történetét ne elszigetelten tárgyalják, hanem megmutassák azokat a szálakat, melyek Magyarországot a kor Európájához – különösen pedig Európa közép-keleti régiójához – fűzték. Kötetünk esetében már a felölelt korszak jellege is e módszertani elvnek kedvezett. Hiszen a Népek Tavaszának eseményei kizárták azt, hogy forradalmunk provinciális jelenség maradjon, a feudális-monarchisztikus abszolutista rend védelmezőinek és a polgári eszmékkel átitatott forradalmároknak a nyílt összecsapása a magyar ügyet a szabadságharc kezdetétől fogva elsőrendű európai kérdéssé avatta. Összekapcsolódott az európai haladás és a nemzetek sorsa később is. A forradalom elfojtása után a Habsburg-abszolutizmus közismerten ugyanazt a sorsot szánta a Monarchia nemzetiségeinek és a magyarságnak. Mit sem törődött azzal, hogy s nemzetiségiek részben az ellenforradalmat támogatták a magyar forradalommal szemben, s azért nemzeti igényeik kielégítését remélték. Szoros szálak fűzték a magyar progresszió híveit az 50-es–60-as években is az európai demokratikus mozgalmakhoz, 1848–49 magyar szereplői közül sokan beírták nevüket különösen az olasz és a lengyel nemzeti felszabadító harcok történetébe. Kötetünk egyes fejezetei nyilván elég érvet nyújtanak annak bizonyításához, hogy mennyire nem volt elszigetelt a magyarság élete az akkori Európától.

A Magyarország története című szintézis csak akkor teljesítheti feladatát, ha a lehetőségekhez mérten magában foglalja az ország területén élt egykori nemzetiségek történetét is. Különösen megnőtt az együtt élő népek jelentősége a forradalmi szakaszban, amikor is magatartásuk nem csekély mértékben befolyásolta a szabadságharc menetét. A későbbiekben sem csökkent a nemzetiségek sorsának, magának a nemzetiségi kérdésnek a jelentősége, a dualista állam rendszerében sem, ahol a soknemzetiségű országban a liberális jogrendszer és ideológia nyújtotta lehetőségekkel élhettek a nem magyar népek, védelmezhették nyelvüket, fejleszthették kultúrájukat, megbirkózva azokkal az akadályokkal, melyeket a történelmi fejlődésben gyökerező magyar politikai gondolkodás támasztott. Mindeme kérdések könyvünk politikai fejezeteiben kaptak helyet. Már pusztán terjedelmi okokból sem tudtak szerzőink részletesen foglalkozni az együtt élő népek történetének teljességével, autonóm kulturális fejlődésével, noha tisztában voltak ennek jelentőségével.

Indokolt néhány szót szólni kötetünk periódushatárairól is. A kiindulópont nem kíván különösebb magyarázatot: 1848 márciusa, a polgári forradalom kezdete valóban új korszakot nyit Magyarország történetében. 1890 márciusa, Tisza Kálmán lemondása már korántsem tekinthető hasonlóan jelentős és egyértelmű periódushatárnak. Az 1880-as és 90-es évek fordulóján azonban mégis olyan változások figyelhetők meg a történeti élet valamennyi szférájában, hogy joggal beszélhetünk legalábbis egy új alperiódus kezdetéről. A gazdasági és társadalmi fejlődés síkján ekkortájt zárul le a polgári átalakulás és a modern tőkés gazdaság megalapozásának időszaka. Ekkorra alakul ki határozott körvonalakkal és válik uralkodóvá egy jóllehet torzult, számos feudális-rendi maradvánnyal terhelt és az elmaradottság jegyeit magán viselő, de alapjában mégiscsak tőkés gazdasági és polgári jellegű társadalmi struktúra, ekkor bontakozik ki szélesebb sodrással az ipari forradalom, ekkortól beszélhetünk rendszeres gazdasági növekedésről. A politikai szférában Tisza lemondásával nem csupán egy másfél évtizedes kormányzati éra zárul le, hanem véget ér a dualista rendszer viszonylag konszolidált időszaka; a kiegyezést követő évtizedben kialakult belpolitikai egyensúly a Monarchia mindkét felében megbomlik, s fokozatosan a felszínre törnek a dualista rendszer krónikus válságjelenségei. A gazdasági, a társadalmi, politikai és a kulturális szférában végbemenő változások természetesen nem voltak egymással szinkronban, a fordulat nem köthető oly egyértelműen egyetlen dátumhoz, vagy akár egyetlen évhez sem, mint 1848-ban, de a sokféle változás kétségkívül 1890 táján sűrűsödik, s Tisza lemondása olyan eseménytörténeti fogódzópontul kínálkozik, amely alkalmas arra, hogy itt vágjuk el két alperiódusra a dualizmus félévszázados egységes korszakát.

Végül érintenünk kell a hatodik kötet koncepcionális egységének kérdését. Szerzőink a korszak legjobb ismerőinek köréből valók, marxista szemléletűek, önálló, kiérlelt felfogást képviselnek. Az elmúlt években volt alkalmuk arra, hogy nézeteiket egyeztessék. 1976. február 18-án nagyszámú külső szakértő részvételével folytattuk le a kötet kéziratainak nyilvános vitáját, melynek egyik célja a felbukkanó egyenetlenségek, ellentmondások feloldása volt. Kérdés, hogy ez teljes sikerrel járt-e? Eleve számolnunk kellett persze azzal a körülménnyel, hogy a kötetünk által felölelt korszak egyik-másik kérdéséről egyidejűleg többféle, egymástól eltérő nézet érvényesül történetírásunkban. Vonatkozik ez még a felszabadulás óta oly sűrűn vizsgált forradalmi periódus egyes lényeges pontjainak a megítélésére is. A szerkesztés tehát nem vállalkozhatott arra, hogy valamilyen teljesen összhangzatos, kikristályosodott koncepciót szólaltasson meg a műben. Joggal lehet remélni, hogy számos kérdésben még lényeges vitaszempontok tisztázására kerülhet sor, s ennek során kötetünk szerzői és szerkesztői ismét kifejthetik saját álláspontjukat. A marxista koncepción belül a nézetek cseréje, az elvi vita folyt a múltban is, és minden bizonnyal a jövőben sem fog megszűnni. Ha a hatodik kötet a koncepcionális egység tekintetében netán kívánnivalókat hagy is maga után, olvasóinkat remélhetőleg kárpótolni fogja a magas színvonalú előadás és a könyvből feltáruló gazdag ismeretanyag.

Kötetünk a polgári átalakulás időszakát három nagy részre bontva tárgyalja. Kovács Endre bevezetője az 1848 és 1396 közötti európai fejlődés fővonalait tekinti át. Az 1848–49. évi polgári forradalom történetét Spira György írta. A szabadságharc bukásától az 1867. évi kiegyezésig tartó önkényuralmi korszakot tárgyaló második rész Szabad György munkája. A harmadik rész a dualizmus korának első negyedszázadát foglalja össze, hét szerző tollából. A dualista rendszer kialakulását és első éveit Kolossa Tibor, Tisza Kálmán 15 éves kormányzatát Szász Zoltán dolgozta fel. A munkásmozgalommal foglalkozó fejezeteket S. Vincze Edit, a diplomáciatörténeti áttekintést Diószegi István készítette. A korszak gazdasági és társadalmi fejlődését Katus László és Orosz István, a művelődés helyzetét Vörös Károly, a nemzetiségi kérdés alakulását Katus László ismerteti. Az időrendi áttekintést Somogyi Éva, a mutatókat Bojtár Anna készítette. A térképeket Spira György, Orosz István, Bereznay András és Katus László, a grafikonokat Katus László és Orosz István tervezte. A képanyagot – részben a szerzők javaslatai alapján – Szvoboda Gabriella és Pók Attila gyűjtötték, tartalmilag Katus László, technikailag Szvoboda Gabriella szerkesztette.

A szerzői kollektíva köszönetét fejezi ki a kötet lektorainak – Urbán Aladárnak, Sándor Pálnak és Vörös Károlynak, a kézirat nyilvános vitájában felszólaló kollégáknak, a kész kéziratot átnéző Bölöny Józsefnek, valamint az Akadémiai Kiadó szerkesztőjének, Bojtár Annának, hiszen a kötet az ő javaslataik és közreműködésük segítségével nyerte el végleges, kiadásra alkalmas formáját. Ugyancsak köszönet illeti mindazon intézményeket és közgyűjteményeket – s azok munkatársait –, amelyek készségesen segítségünkre voltak a kötet képanyagának összeállításában: a Budapesti Történeti Múzeumot, a Hadtörténeti Intézetet és Múzeumot, a Közlekedési Múzeumot, a diósgyőri Központi Kohászati Múzeumot, a Magyar Fotóművészek Szövetségének Archívumát, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumot, a Magyar Nemzeti Galériát, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnokát és Éremtárát, a Magyar Országos Levéltárat, a Magyar Színházi Intézetet, a Magyar Távirati Irodát, a Magyar Tudományos Akadémia Mikrofilmtárát, a Mezőgazdasági Múzeumot, a Néprajzi Múzeumot, az Országos Műszaki Múzeumot, az Országos Széchényi Könyvtárat, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot és a Vendéglátóipari Múzeumot.


Magyarország története 1848–1890
Tartalomjegyzék BevezetésKovács Endre