Előszó (7. kötet)

A Múltunk wikiből

A történet, amelynek újraelbeszélésére – bizonyos fokig új rekonstruálására – vállalkoztunk, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó korszakáról: alkonyáról és leáldozásáról szól. A korszak: a több évtizedes európai béke és a felszín nyugalmát oly brutálisan széttörő négyéves háború mély nyomokat hagyott a túlélő és a következő nemzedék életében, emlékezetében. Ha békéről beszéltek, időhatározó nélkül, akkor ezekre az évtizedekre gondoltak, háborún pedig, jelző és értelmező nélkül, egészen 1939-ig az első világháborút értették. A hosszú békés fejlődés és a kontinuitást olyan brutálisan széttörő háború mögött azonban egységes és összefüggő folyamat állott: az imperializmus kialakulása. Csakis ebbe az egyetemes folyamatba ágyazva értelmezhető a részleges, a regionális folyamat: a dualista Monarchia régtől érlelődő, hol lappangó, hol felszínre törő válsága, amely a múlt század végétől fokozatosan elmélyült, sokoldalúvá vált és végül is a háborúba torkollott. Az osztrák–magyar dualista állami és társadalmi rendszer krónikussá váló válságát azok a nagy nemzeti és társadalmi erők okozták, amelyek szabad kifejlődését a rendszer korlátozta vagy visszafojtotta, s azok a súlyos nemzeti, szociális és politikai problémák, amelyeket 1848 nem oldott meg, 1867 félmegoldásokkal elodázott, s a kibontakozó kapitalizmus pedig új konfliktusokkal, új feszültséggócokkal tetézett.

A korszakot gyakran és méltán nevezik drámainak, egy történelmi dráma végkifejletének. Mert valóban dráma volt: összecsapásoktól hevült, izgalmas, tragikus és sorsfordító, és egyúttal végkifejlet is: történelmi bűnök, tragikai vétségek és még mélyebbre nyúló fejlődésbeli torzulások következményeinek beteljesedése. Ez a dráma alkalmasint Mohácsnál kezdődött, a kelet-közép-európai balsorsból felépített Habsburg-birodalom születésekor, fő szereplői és konfliktusai a dinasztikus birodalmi integráció alapjainak első mély megrendültekor, a polgári forradalom időszakában, az 1848-es színben, majd az 1867-es felvonásvégben fejlődtek ki. A közkedvelt metafora valamiben mégiscsak sántít. A dráma hősei nem megírt-megrendezett szerepeket játszottak el, nem a végzet bábfigurái voltak, hanem korszakos tendenciák, osztályerők képviselői. A történelem mint világtörténelem – mondja Marx – mindig végeredmény.

A birodalom – és benne Magyarország – valaminő reformja, korszerűsítése, a demokratikus föderáció; az alkotmányos dualizmus és az abszolutisztikus centralizáció, a felbomlasztás és az összetartás tendenciája a polgári átalakulás egész korszakán át végighúzódott a Monarchia történetén. Sokféle, régtől ható és újonnan fellépő tényező: a nagyhatalmi erőviszonyok átrendeződése, a Monarchia hagyományos szövetségi rendszerének megbomlása, a kelet-európai, a balkáni kis népek és a Monarchia keretei közé zárt rokon nemzetek megerősödése és egységtörekvése, a dinasztia, az osztrák és a magyar uralkodó osztályok minden változtatástól irtózó, rugalmatlan konzervativizmusa és nem kis mértékben a demokratikus erők megosztottsága, gyengesége játszott közre abban, hogy a megmerevedett dualista rendszerrel szemben nem a belső reform – sem a föderalista, sem a centralista átszervezés –, hanem a felbomlás, a decentralizáció tendenciája vált uralkodóvá és a háborúvesztés viszonyai között legkönnyebben realizálhatóvá.

Ez az előszó azonban nem kívánja a nyitány szerepét betölteni, amelyben már felcsendülnek a mű fő témái. Nem kívánjuk itt rövid kivonatát és előzetes értelmezését adni azoknak a tényeknek, összefüggéseknek és folyamatoknak, amelyek elbeszélésére és elemzésére csak a következő fejezetekben kerül sor. Ilyesfajta előbeszédben helyénvalóbbnak látszik a tudománytörténeti előzmények, a mienkét megelőző történeti rekonstrukciók felvázolása. Nem gondolhatunk itt módszeres historiográfiai szemlére. Célunk csupán a korjellemző és tudatformáló történetírói irányzatok és felfogások jelzése lehet. Metaforánkhoz visszatérve: egy történelmi dráma utólagos színváltozásait, értelmezésének történeti módosulásait kívánjuk összefoglalni.

Az összeomlás és az újjárendezés időszakában a Monarchia és Magyarország történelmi szerepének megítélése a háborús felelősség nemzetközi vitájához kapcsolódott. Emlékiratok és pamfletek áradata védte vagy vádolta, gyászolta vagy temette a Monarchiát, rábizonyította a háborús felelősséget, vagy felmentette alóla. A történeti és a hatalmi realitásoknak megfelelően, az új kelet-közép-európai államok tudományos és publicisztikai irodalmában, a hivatalos nyugati fórumokon és a demokratikus közvéleményben is a kritika és elmarasztalás kerekedett felül, a Monarchiát tették felelőssé nemcsak a hadüzenetért, hanem a háború előkészítéséért is, egész elnyomó rendszeréért, amely létével provokálta a háborús konfliktust. A versailles-i ítéletnek a polgári történetírásban a Monarchiának mint a „népek börtönének” minősítése felelt meg. Ez az álláspont, ha elfogultságokkal volt is telítve, helyesen bírálta a dualista Monarchia állami és társadalmi rendszerének antidemokratizmusát, mindenekelőtt a nemzetiségek elnyomását. Különösen súlyos bírálatok érték a magyar kormányok nemzetiségpolitikáját. Ha a Monarchiát a népek börtönének, Magyarországot valóságos fegyházának tekintették. A vádlók joggal mutattak rá a megmerevedett dualista rendszer tarthatatlanságára, megdöntésének szükségességére.

A felbontás és újjárendezés alapvetően haladó folyamata azonban elfedte a kritikusok szeme előtt a megvalósítás ellentmondásait és igazságtalanságait. Gyakran úgy volt, vagy úgy látszott, mintha a Monarchia és Magyarország államrendszerének bírálata, háborús felelősségének kimutatása az újjárendezés 1919-ben realizált formájának, sőt igazságtalanságainak igazolására szolgálna. Ezzel szemben a Monarchia-barát – főként a legitimista – történetírás a Habsburgok birodalmának történelmi misszióját, nagy civilizációs eredményeit hangsúlyozta, békés törekvéseit és az ellenfelek szándékos háborús provokációját bizonygatta. A magyar történészek – az osztrákoktól is elhatárolódva – Tisza István háborút ellenző óvásait, a magyar kormány fékező, hódításellenes fellépését dobták a mérleg serpenyőjébe, Trianonnal Mohácsot állították szembe, a kereszténység védelmét, aztán a nemzetiségek boldogulását biztosító magyar alkotmányosságot, s az integer Magyarország természeti és történelmi létjogosultságát mutatták ki. Előttük Trianon igazságtalanságai, a nemzeti önrendelkezés elvének mellőzése fedte el az újjárendezés, a nemzeti államalakulás előrehaladó jellegét.

Tény, hegy a kettős Monarchiában politikai axióma volt az osztrák-német és a magyar nemzeti szupremácia, s a nemzeti elnyomás, a függőség hierarchiája – különösen Magyarországon – a rendszer intézményesített és társadalmilag elfogadott alapelemét alkotta. A ”börtön” minősítést mindazonáltal metaforikusnak, vagy publicisztikainak tartjuk. Ebben az államban, ha korlátozottan is, de kelet-európai mércével mérve nem formálisan, hanem ugyancsak intézményesen és társadalmilag elismerten érvényesültek azok a szabadságjogok, azok a gazdasági és politikai keretek, amelyek a nemzetiségek számára is megadták a polgárosodás és a nemzeti szerveződés lehetőségeit. Ebben az államban, igaz, nagy tökélyre emelkedett a nemzeti elnyomás módszertana, és valóságos kultusz szintjére a nemzeti gyűlölködés. De emellett és ezzel szemben erős hagyománya, eleven szervezete és tudata élt a nemzetek valóságos elnyomottai: munkásai és szegényparasztjai szolidaritásának, sorsközösségük felismerésének. Sok volt a bánat a Duna-tájon, de magyar, román és szláv bánat mindig egy bánat maradt.

Ezt a népi-nemzeti sorsközösséget azonban a két világháború közötti legitimista, illetve nacionalista revíziós történetírás nem tudta felmutatni. Így önigazoló történeti rekonstrukciója konstrukció, a külvilágban visszhangtalan propaganda maradt, s emiatt a vereség okozta anyagi és területi veszteségeket nem kevésbé súlyos erkölcsi károsodás tetézte.

A kelet-közép-európai kisállami decentralizáció mizériái, az új államok soknemzetiségű jellege és a nemzeti elnyomás fennmaradása, helyenként éppenséggel súlyosbodása, aztán a fasiszta terroruralom és a második világháború alaposan megváltoztatta a korábbi Monarchiakép optikáját. Az internáló táborok és a kínzókamrák viszonyítási rendszerében megváltozott a börtön fogalma, a tömeges népirtás és a tomboló fajgyűlölet korában a nemzeti elnyomás és ellenszenv mércéje. A második világháború részint eldöntötte, részint érdektelenné tette az elsőért való felelősség nyomozását. A fasizmus terrorja, a kelet-közép-európai népeket megosztó és sorra elnyelő agressziója sokak szemében rehabilitálta a Monarchia birodalmi egységét és politikai viszonyait. Tekintélyes osztrák, német, amerikai történészek úgy vélték, hogy a fasizmus és a második világháború a Monarchiát igazolta, s hogy 1918 októbere egy ígéretesen jövőbe mutató integrációs tendenciát tört meg, amelynek mintaképe a Habsburgok monarchiája volt.

A Monarchia példakép az emberiség számára, ahogyan Közép-Európa nemzeti, szociális és kulturális ellentéteit egy magasabbrendű közösség harmóniájában oldotta fel; a Monarchia a nemzetinél nagyobb: közösséget formáló új rend alapjait fektette le – írták neves osztrák történészek. Konzervatív-legitimista és óliberális európai és amerikai történészek a Monarchiát a „nemzetfeletti” integráció történeti előfutárának, első – habár tökéletlen – megvalósulásának fogták fel. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a tomboló nacionalizmus és a népirtó fasizmus iránti ellenszenv és az új útkeresés őszinteségét, kételkednünk kell e történetírói irányzat valóságlátásában és értékítéletében. Jókora históriai rövidlátás kellett ahhoz, hogy egy történész az emberiség nemzetfeletti egyesülésének, egy modern integráció mintaképének lássa azt a sok nemzetiségű birodalmat, amely a régmúlt: a feudális dinasztikus integráció kései maradványa volt. Csak elfogult historizálással lehetett e soknemzetiségű államot, amely az osztrák-német és a magyar uralkodó osztályok hegemóniájának, s a többi nemzet hierarchikus függésének kerete volt, nemzetfelettinek feltüntetni.

A fasizmus viszonyítási rendszerében megváltozott optika nem változtathatta meg a valóságot: a Monarchia egésze feudalizmus kori maradvány volt, felső szintű és tartományi kormányzásában az abszolutizmus, gazdasági-társadalmi rendszerében, különösen keleti felében: Galíciában, Magyarországon, Horvátországban – a feudalizmus erős maradványai éltek tovább. Ebben az államban a kapitalizmus kétségtelen gazdaságfejlesztő, egységesítő és civilizáló eredményei ellenére a népeket és a régiókat nemcsak etnikai, hanem társadalmi ellentétek, a fejlettségi szint nagy különbségei is elválasztották, és előbb a nemzeti egye gazdaság csak egyenlőtlenségen alapuló függésrendszert kellett volna lebontani ahhoz, hogy a régió demokratikus föderációjának, internacionalista integrációjának akárcsak elvi lehetősége elgondolható legyen.

A „nemzetfeletti integráció” példaképeként való rehabilitáció ellenére a második világháború után is továbbélt a „népek börtöne” minősítés, sőt új érveket kapott nálunk és a szomszédos országokban a marxista történetírás gyökeresen más alapozású tételeiből. A marxista szemlélet internacionalista alapon, a szocialista munkásmozgalom fejlődésének és forradalmának szempontjából értékelt a Monarchia történeti szerepét és felbomlását. Rámutatott a folyamat társadalmi-gazdasági alapjaira, osztályszempontból ítélte meg a Monarchia jellegét, szerepét, elnyomó rendszerét. A múlttól való radikális elhatárolódás és a szocializmussal beköszöntő korszakváltás kontrasztos kiemelése végett kezdetben a múlt negatívumait hangsúlyozta, a Monarchia népellenes, antidemokratikus és nemzetelnyomó uralmi rendszerét állította a rekonstrukció reflektorfényébe. Az utóbbi ponton felfogása érintkezett a két világháború közti polgári nacionalista történeti irányzatok Monarchia-képével, a „népek börtöne” felfogással. A magyar történészek is kezdetben az ország függő helyzetét, elnyomatását, kínos-keserves fejlődésének és torzulásainak érveit emelték ki, a gazdasági fejlődés viszonylagos pozitívumai, a rendszer viszonylagos liberalizmusa nyújtotta polgárosodási lehetőségek, a civilizáció és a kultúra jelentős eredményei, a szellemi élet jövőt formáló megújhodása kívül estek látókörükön.

Idők rendjén azonban mind a „börtön”, mind a „mintaállam” politikai minősítés valóságértéke megcsappant, érdekmotivációja elhalványult. Az 1960-as évek elejétől-közepétől a hosszú távú folyamatokat kutató, útkereső történészek figyelme a Monarchia kulturális öröksége felé fordult: Bécsben, Budapestben, Prágában, Zágrábban nemcsak a rivalizáló politikai fórumokat, hanem a kultúrateremtő központokat is meglátták. Felfedezték azt a különös kulturális felvirágzást, amelyben a szellemi forradalom megelőzte, előkészítette a politikait, és még a dekadens, apolitikus művészi irányzatok is a progresszió szövetségeseivé, hordozóivá váltak. Kultúrtörténészek, tudomány- és művészettörténészek azt a véleményt formálták meg, hogy az egykori Monarchia a modern kultúra, a 20. századi szellemi megújhodás melegágya volt, a lelkek nevelője, és a nyugati kultúrát átvevő, elmaradt peremvidékek, Budapest, Prága, Krakkó – nem is szólva a mindig is művelt Bécsről – két évtized alatt a modern kultúra és művészet műhelyei lettek.

Ezt az új képet hatalmas szellemi teljesítmények, lenyűgöző nevek valószerűsítik. A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20. századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

A hanyatló-bomló Monarchiának ez a csodálatos kulturális virágzása olyan imponáló, hogy hajlanánk is a „melegágy” kép elfogadására, ha nem látnánk mögötte, az elitkultúra káprázata mögött, a közel 20 millió analfabétát, a szegénynép százados elmaradottságát, ha nem figyelnénk fel az álnépies műdal és a bécsi-pesti operett, a silány és giccses „népművelési” tömegtermelés térhódítására, ízlés- és tudatromboló hatására. Ha nem kellene azt is regisztrálnunk a fenti fényes névsor kontrasztjaként, hogy a prefasiszta nemzeti szocializmus is Bécsben született, itt fejlődött nagyra az antiliberális keresztényszocializmus, a vulgáris fajelmélet, és Budapesten bontogatta szárnyait a jobboldali radikális „fajvédelem”. A Monarchia ugyanis nemcsak a lelkek nevelője, hanem temetője is volt, nemcsak forradalmi szellemi irányok, hanem új ordas eszmék melegágya is. A peremvidékiség tudatából, elmaradottsági komplexumából, a bürokratikus elidegenedés szorongásaiból, az érintkező régiók, etnikumok, kultúrák cseréjéből és ütközéséből hatalmas értékek csiholódtak ki, de felfokozott nacionalizmus, ellenségeskedés is bőven termett, s a bürokratikus diktatúra tendenciája is megerősödött. Ellentmondásos volt ez a soknemzetiségű, múltból maradt birodalom, nemcsak gazdasági-társadalmi rendszerében és állami felépítésében, hanem utóéletében, a történeti rekonstrukciók színeváltozásaiban is.

Egyetlen csekélyke érdemet azért ne tagadjunk meg ettől a liberálisan arisztokratikus és kedélyesen bürokratikus, abszolutisztikusan kormányzott jogállamtól. Igaz, duzzadt a lefojtott alkotó energiáktól, igaz, bővelkedett mellőzött és félreismert zsenikben, de azért – amint nagy írója és kritikusa, Robert Musil megjegyezte – itt „mindig csak a zsenit tartották tökfejnek, de sohasem fordult elő, mint másutt, hogy a tökfejt is zseninek tartották volna”. Ez a méltán széthullott, de sokáig méltánytalanul alábecsült állam, meglehet, a népek börtöne volt, ha nem is annyira a 20. század közepi értelmiségi, mint inkább a 19. század végi polgár szemszögéből, de a modern kultúra melegágya is volt, habár nem a századvégi polgár, hanem a 20. század második felét megért értelmiségi szemében.

Ha a népek börtöne volt, a szabad nemzeti fejlődés torlasza, akkor abba, ha pedig az újító szellem melegágya volt, ebbe kellett belepusztulnia.

*

E villanásnyi historiográfiai vázlat érzékeltetheti, mennyi problémával, nehézséggel kellett a szerzői kollektívának, amely a dualista Monarchia utolsó korszakának feldolgozására és a történeti kép újraértelmezésére vállalkozott, megküzdenie. A szemléleti egyoldalúságokon és elfogultságokon túlmenően, a publicisztikai vitairodalom túláradó bősége és a tudományos szakirodalom szűkössége, alapvető témák feldolgozásának hiánya is nehezítette munkánkat. A két világháború közötti magyar történetírás alig hagyott ránk használható, megbízható értéket, a marxista történetírás pedig negyedszázad alatt csak az alapvetést végezte el, egyes részterületeket példásan kimunkált, más fontos témákat még nem érintett. Mindezzel nem összefoglalásunk gyengéit akarjuk előre mentegetni – minden munka önmagát magyarázza –, hanem a megírás feltételeit, ”gondjait kívánjuk röviden jelezni. A szerzők az eddigi szakirodalom fontosabb munkáinak eredményeit messzemenően méltányolták és kritikusan felhasználták, a hiányokat pedig saját kutatásaikkal igyekeztek pótolni. Tisztában voltak vele, hogy egy téma első megközelítése, egy történeti kép újraértelmezése a tévedés kockázatával jár, de ezt a kockázatot minden írástudónak, ha valamit mondani akar korának és közösségének, vállalnia kell. Álláspontunkat, megoldásainkat nem tekintjük lezártnak, még teljesen konzisztensnek sem. A szerkesztő nem törekedett felfogásbeli árnyalatkülönbségek önkényes vagy kompromisszumos eltüntetésére, még inkább tiszteletben tartotta az egyes szerzők egyéni leleményeit és stílusát. A szerzői kollektíva a munkát mai tudásunk szintjének felelő alapnak tekinti, amelyről további kutatások indulhatnak, s amelyet vitathatnak, korrigálhatnak. A kötet bizonyára nem mentes történetírásunk egészére is jellemző gyengeségektől: először itt foglaljuk össze a korszak kultúrtörténetét, itt adjuk a társadalmi fejlődés szélesebb körképét, a politikai pártok, irányzatok ideológiakritikai elemzését, a külpolitika és a politikai gondolkodás történeti vázlatát, számolva a további javítások, újrafogalmazások szükségességével – és a tévedések kockázatával.

*

A korszak történetét részben időrendi egymásutánban, részben tematikai egységekben dolgoztuk fel. A bevezetést, az 1890-es évek és a a századelő politikai történetét, továbbá a társadalomtörténeti fejezetet Hanák Péter írta; a külpolitikai fejezeteket Diószegi István, a korszak gazdaságtörténetét Katus László és Vörös Antal, a nemzetiségi kérdés alakulását Katus László dolgozta fel. A koalíciós kormány időszakának áttekintése Dolmányos István, a munkapárti kormányok négyéves időszakának feltárása Pölöskei Ferenc munkája; a munkásmozgalom 1906 és 1914 közötti problémáit Erényi Tibor, a polgári radikalizmusról szóló részeket Mucsi Ferenc foglalta össze; a kultúrtörténeti fejezetet Szabó Miklós, a világháború történetét pedig Galántai József írta meg. A kötet szerkesztésében Mucsi Ferenc működött közre. Az időrendi áttekintést Szabó Dániel, a bibliográfia jelentős részét Varga István állította össze; a jegyzetapparátus ellenőrzését Balassa Györgyi és Rozsnyói Ágnes végezte el. A mellékletek szerkesztője Szász Zoltán volt, szerzők mellett ő működött közre a grafikonok, a térképek és a képi illusztráció összeállításában; a térképek zömét Bereznay András, a képeket Szvoboda Gabriella gyűjtötte és technikailag szerkesztette. A képanyag történeti szerkesztése Hanák Péter elgondolásai szerint történt.

A szerzők ezúton is megköszönik Gergely Andrásnak, Köte Sándornak, Király Istvánnak (Kaposújlak), Ladányi Andornak, Németh Lajosnak, Sarlós Bélának, S. Vincze Editnek, Szabó Dánielnek, Szász Zoltánnak, Veliky Jánosnak és Vörös Károlynak, hogy előtanulmányukat, illetve készülő munkájuk kéziratát, és Kiszely Gyulának, hogy képgyűjteményének értékes darabjait rendelkezésünkre bocsátották. Köszönetünket fejezzük ki a kötet lektorainak, Tokody Gyulának és Berend T. Ivánnak gondos, alapos, sokoldalú bírálatukért, amely nagy segítséget nyújtott a viták, félreértések és hiányok kiküszöbölésében. Nagy segítségére volt a szerzői kollektívának az Akadémiai Kiadó szerkesztője, Tárnok Irén. Köszönettel tartozunk a kötet adminisztratív ügyintézőjének, Sz. Simon Ilonának és a Történettudományi Intézet könyvtárosainak, gépelőinek, technikai munkatársainak segítségükért. E széles kollektíva készséges együttműködése tette lehetővé e kötet elkészítését.

Hanák Péter


Magyarország története 1890–1918
Tartalomjegyzék Bevezetés (7. kötet)Hanák Péter