Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A Múltunk wikiből

A forradalom fővárosa lelkesen fogadta az északi frontról érkező híreket. Az örömbe azonban üröm is vegyült. Nyugatról és délről ugyanis más hírek érkeztek: az ellenforradalom az északi offenzíva kezdetén tudatosan hátba támadta a Tanácsköztársaságot. Szegeden éppen a hadjárat első napján alakult meg az ellenforradalmi kormány Károlyi Gyula elnökletével. Azok, akik az 1918. októberi forradalom elvi alapján álltak, megtagadták a belépést a reakciós kormányba (kivéve a volt radikális Varjassy aradi főispánt, a franciák bizalmi emberét), tárcát vállalt viszont a bécsi Antibolsevista Comité (ABC) megbízottja, Teleki Pál és Horthy Miklós ellentengernagy, aki határozott fellépésével a gyülekező szélsőjobboldali tisztikar vezére lett, míg a fiatalabb és kompromittáltabb Gömbös megelégedett mellette a szürke eminenciás szerepével.

A szegedi kormány jelentőségét egyelőre mérsékelték egyrészt belső ellentétei, másrészt az a körülmény, hogy a szegedi munkásság hetekig tartó sztrájkkal tiltakozott a francia csendőrség szuronyaira támaszkodó hatalma ellen. Így a szegedi kormány még nem jelentett közvetlen veszélyt a forradalom számára.

Sokkal veszélyesebbek voltak a május utolsó napjaiban a Dunántúl déli és nyugati felén sorra kirobbanó, egyenként jelentéktelen, de a hátország békéjét, rendjét megzavaró lázadások, majd a Déli Vasút tisztviselői által kezdeményezett ellenforradalmi vasutassztrájk. Szamuely erélyes fellépése, valamint a vasúti műhelymunkások, fűtők és MÁV-vasutasok támogatása lehetővé tette a sztrájk gyors likvidálását, de a Déli Vasút vonalai mentén újabb lázadások ütötték fel fejüket. A kormány figyelme és ereje megoszlott a front és a „magyar Vendée” között. A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

Freeman június 2-án Bécsbe utazott referálni főnökének, Cuninghame ezredesnek, aki nem bízott a terv sikerében, mivel nem látott lehetőséget a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésére. Kun ismerte a titkos tárgyalások menetét, s Leninhez fordult, aki „Üdvözlet a magyar munkásoknak” című üzenetével meg is adta a segítséget. A május végén és június elején tartott szakszervezeti értekezletek, amelyeken Lenin üzenetét is hevesen vitatták, végül a diktatúra mellett foglaltak állást; a fővárosi vasmunkások bizalmiértekezlete június 2-án elítélte Miákitsék tárgyalásait.

Június 2-án a Vörös Hadsereg nyugati szárnya elérte Nyitrát, a keleti mintegy 30 kilométerre megközelítette Kassát. A román csapatok, miután a Budapest elleni támadásra nem kaptak engedélyt, a Miskolc és Kassa körüli harcok pedig csak veszteségeket hoztak nekik, 3-ára virradóra teljesen kiürítették a Tisza jobb partját, lerombolva maguk mögött a hidakat. Emiatt nem sikerült a Stromfeld parancsára másnap megkísérelt átkelés a Tiszán, melynek közvetlen célja Nyíregyháza visszafoglalása lett volna.

Érsekújvár elfoglalásával a hadjárat nyugati irányban elérte csúcspontját. Ha már ekkor itt összpontosították volna a Tisza vonalán hiába támadó vörös csapatokat, akkor megnyílt volna az út Pozsony felé. A döntés elhúzódását a Pozsonyt védő Mittelhauser francia tábornok ügyesen fel tudta használni a védelem és az ellentámadás előkészítésére. A front középső, Besztercebánya és Kassa közötti szakaszán, az Alacsony-Tátra előtt megtört a támadás lendülete. A Landler-hadtestet viszont nem lehetett megállítani: a városokban és falvakban sorra alakuló helyi tanácsok és önkéntes csapatok támogatásával nyomult előre; e hadjáratban szokatlanul kemény harcban áttörte az ellenség frontját, és 6-án bevonult Kassára. Sárospatak elfoglalásával lényegében sikerült elvágni a csehszlovák hadsereg ruténföldi csoportját.

Mikor június 7-én a Budapesti Munkástanács ünnepi ülésre jött össze, a Vörös Hadsereg már elfoglalta Selmecbányát és Zólyomot is. Míg a Dunántúlon alábbhagytak a Vörös Hadsereg hátországát nyugtalanító ellenforradalmi lázadások, Szlovákiában a rendkívüli állapot kihirdetése ellenére egyre nagyobb méreteket öltöttek a csehszlovák hadsereg mögöttes területein támadt munkásfelkelések. Mittelhauser sürgős segítséget kérő üzenetet küldött Párizsba; a prágai angol követ június 7-én felhívta London figyelmét arra, hogy a Bécs közelében fekvő Pozsony eleste nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után; néhány nappal később a francia parancsnoksággal egyetértésben rendkívül súlyosnak nevezte a csehszlovák hadsereg helyzetét; a francia misszió francia katonaságot kért.

A munkástanács ülésén Böhm méltatta Kassa elfoglalását. Úgy tűnt, hogy a Tanácsköztársaság helyzete jobb, mint bármikor. Budapesten – ahogy az ellenforradalom egyik vezetője, Perényi Zsigmond báró írta– „a polgárság túl gyenge, túl szervezetlen, mindenekelőtt azonban teljesen lefegyverzett volt ahhoz, hogy önmagában a jól felszerelt munkástömegekkel szemben valamit is tehessen”.[1] A forradalom aktív ellenségeinek tábora gyengült, de a forradalom aktív támogatóinak tábora is egyre szűkült. A kispolgárságot, a munkásmozgalomhoz nem tartozó dolgozókat az osztályharc kiéleződése a sehova nem tartozás bizonytalanságával töltötte el.

Lábjegyzet

  1. Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Budapest, 1969. 237–238.


A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei. Tartalomjegyzék A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.