Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A Múltunk wikiből
1907. május 14.
Először választanak Ausztriában az általános választójog alapján.

1907 tavaszán a kormány nemzeti vívmányt szeretett volna felmutatni, mielőtt a kiegyezést tető alá hozza. Ferenc József azonban bizalmatlan volt a hatvanhetesek ellenzéki hangokat is megütő, Andrássy által vezetett második garnitúrája iránt. Őket is mielőbb el akarta távolítani a hatalom polcáról. Ez azonban kényes operációnak ígérkezett. Andrássyék ereje főleg abban állt, hogy ők alkották a magyarországi hatvanhetes irányzat egyetlen olyan csoportját, amely az adott körülmények között meg tudta fékezni a még mindig mindig erős függetlenségi pártot. Andrássyék lejáratásakor az uralkodó arra törekedett, hogy náluk erőteljesebben züllessze a függetlenségi pártot.

A koalíciós kormány tényleges vezető pártja, az Alkotmánypárt a kivezető utat alkotmánybiztosítékok megszerzésében látta. Ha ezt eléri a kormány, akkor megingott tekintélye helyreáll, vagy megbukik ugyan, de az alkotmánybiztosítékok sánca mögül minden szabadelvű kormánnyal dacolni tud. Andrássy a május 8-i minisztertanácson bejelentette: vagy megadja a király az engedélyt a közigazgatási bíróság hatáskörének tágításáról szóló, már kidolgozott törvényjavaslat beterjesztéséhez, vagy ő hagyja el állását. Andrássy 1907 nyarán így jellemezte Ferenc Józsefnek a magyarországi helyzetet: „napról-napra nő az országban az izgalom, napról-napra fokozódik a bizalmatlanság Felséged iránt, mint akiről azt hiszik, hogy nem akarja beváltani a trónbeszédben tett ígéretét. Rólunk is mindinkább terjed az a vélemény, hogy nincs erkölcsi bátorságunk programunk megvalósításáért esetleg hivatali állásunkat is kockára tenni. Így teljesen elveszítjük a képességet a nemzet vezetésére.”[1] Andrássy természetesen messzemenően leegyszerűsítette a helyzetet azáltal, hogy az ország nyugtalanságának okát kizárólag az alkotmánybiztosítékok elsikkadásában jelölte meg.

A király azt állította, hogy a koalíciós kormány az alkotmánybiztosítékok igényével megszegte a paktumot, s hogy a trónbeszéd nem mondta ki, mikor kell a javaslatot benyújtani. Látva, hogy Andrássy lemondással fenyeget, újra és újra átdolgoztatta a javaslat egyes részleteit, és többször kért felvilágosítást a választójogi reform helyzetéről.

A király ellenállását fokozta Ferenc Ferdinánd beavatkozása. A trónörökös „a felségáruló magyaroknak” a legcsekélyebb engedményt is jóvátehetetlen bűnnek tartotta. Nem maradt hatás nélkül az a fenyegetése, hogy az alkotmánybiztosítékok megvalósulásakor ünnepélyes tiltakozását letétbe fogja helyezni. Ferenc Ferdinánd erőteljesen – pénzzel is – támogatta bizalmi emberét, Kristóffy Józsefet, a koalíciós kormány elleni fellépésében. 1906 végén, 1907 elején a volt szabadelvű pártiak és a Fejérváry-csoport tagjai kilábaltak a koalíció hatalomra kerülését követő ijedelmükből. Az udvarban főleg Ferenc Ferdinánd sürgette a régi magyar kormánypárti irányzat restaurációját, a hatvanhetesek tömörülését. Kristóffy 1907 februárjában kelt memorandumában mert először újabb kormányt ajánlani a kabinetirodának. A trónörököshöz húzó nemzetiségi politikusokat ekkor szólították kollektíven Bécsbe, s ezzel végleg kialakult a „Grossösterreich-csoport” magyarországi együttese, Ferenc Ferdinánd „műhelye”, a Belvedere-kör fontos része, amelybe Kristóffyn és pártfogoltjain kívül Hodža szlovák, Vaida-Voevod és Popovici román, valamint Steinacker bánsági német politikus is beletartozott. Ez a kollektíva jóhiszeműen, de népeik politikai érdekeinek helytelen megítélésével, hajlandó volt az autokrata Ferenc Ferdinánd támogatására, idealizálására és többek között a magyar alkotmánybiztosítékok ellen folytatott küzdelmének segítségére. A nemzetiségi politikusok pártprogramjukat, a demokratizálást vélték szolgálni a bizalmas jellegű kollaborációval, de gyakorlatilag a leglojálisabb, legkonzervatívabb politikával érintkeztek. Szereplésük ellentmondásossága hosszú ideig körükben, sőt a későbbi nemzetiségi történetírásban is kevéssé tudatosult. 1907 márciusában Kristóffy politikai hívei még kevés sikerrel próbálkoztak egy radikális polgári párt megalakításával. Kristóffy maradandónak bizonyuló elszigeteltsége közrejátszott abban, hogy az ortodox hatvanhetes politika feltámasztásának fő hordozója Tisza szabadelvű irányzata lett.

A Tisza-csoport aknamunkája ugyancsak gyengítette a magyar kormány helyzetét. Tisza 1907 áprilisában megválasztatta magát a dunántúli református egyházkerület főgondnokává. Ugyanakkor még nem látta érettnek a helyzetet a nyílt fellépésre, tudta, hogy az veszedelmes tehertételt jelentene a visszalopakodó szabadelvű irányzat számára. Legügyesebb politikai sakkhúzásai közé tartozott átmeneti visszahúzódása, s a nála kevésbé kompromittált Khuen-Héderváry gróf előtérbe állítása. A Tisza-csoport nem járatta le magát az alkotmánybiztosítékokkal szembenálló Kristóffy módjára, hanem éppen abból csinált politikai tőkét magának, hogy tehetetlenségéért, erélytelenségéért és eredménytelenségéért gúnyolta a koalíciót. Lassan, de annál biztosabban véste az egykor szabadelvű, de a párttal meghasonlott és a koalícióhoz csatlakozott politikusok és párthíveik agyába azt a gondolatot, hogy íme, a koalíció sem megy semmire, csak ront a helyzeten.

Wekerle ebben az időben különösen ingadozó, alakoskodó politikát folytatott, s így inkább az uralkodó kezére játszott. Lagymatagon támogatta Andrássy ultimátum-javaslatát. Azon fáradozott hogy ne robbanjon ki kormányválság. Bizalmas körben megvallotta, hogy a függetlenségiek teljes kiszorítására törekszik. Az udvar és a hatvanhetes másodgarnitúra ismét kiéleződő konfliktusa idején a függetlenségi párti miniszterek, a párt hivatalos vezetői Andrássynál gyávábbnak és képmutatóbbnak bizonyultak. A májusi minisztertanácson egyetlen határozott ellenzője akadt a királlyal szemben folytatandó keményebb politikának: Kossuth Ferenc, ő puszta formaságnak tartotta az alkotmánybiztosítékokat.

Apponyi 1907 tavaszán még Andrássyhoz csatlakozott azzal az indoklással, hogy ha nem kapnának az uralkodótól gyorsan valamilyen engedményt, „őszig elvesztenénk magunk alatt a talajt”. Szeptemberre azonban megváltoztatta véleményét. Látva egyrészről az uralkodó rideg elutasítását, másrészről pedig a függetlenségi ellenzék, a szociáldemokraták és a nemzetiségiek koalícióellenes támadásait, kijelentette Andrássynak, hogy úgy érzi magát, „mintha összetörték volna politikai hátgerincét”. Azt javasolta, hogy kapituláljanak az uralkodó, valamint Tisza előtt. „A többség segítségével nem juthatunk célhoz. Itt csak Tisza-féle politikát lehet követni. Menjünk tehát deputációképpen hozzá, hogy jöjjön vissza.”[2] A gyáván meghunyászkodó függetlenségi párti miniszterek állásfoglalása szintén hozzájárult Andrássy meghátrálásához. Az Alkotmánypárton belül Semsey és mások akciót indítottak a régi kormánypárt visszaállításáért.

A király és a koalíciós kormány között 1907 júniusában került sor nagyobb erőpróbára, Ferenc József budapesti látogatása alkalmából. Az uralkodó, aki az előzetes tárgyalások során először megtagadta az alkotmánybiztosítékok engedélyezését, megfenyegette a magyar kormányt, hogy helyébe tiszta hatvanhetes kormányt állít. A júniusi válság az udvar javára szívódott fel, a koalíciónak vissza kellett vonulnia. A király Beck osztrák miniszterelnök segítségével elérte, hogy az alkotmánybiztosítékokról szóló döntést őszre halasszák: a koalíciós kormányt Ferenc József felkérte a javaslat átdolgozására. A király júniusi látogatása alkalmával a koalíciós pártok minden árnyalata lojalitásával tüntetett. Még a függetlenségi ellenzék éppen akkor külön csoporttá szerveződő aktivistái is hajbókoltak a király előtt.

Az uralkodó ismételt felülkerekedése elmélyítette a magyar koalíció válságát. 1907 nyarán a koalíció vezetőinek közérzete olyan mélypontra süllyedt, amelyhez hasonlóval bukásáig nem találkozhatunk. A kibontakozó krízisben nemcsak a közjogi, illetve a nemzetiségi nehézségeknek, hanem a demokratikus tömegmozgalmaknak is nagy szerepük volt. Az általános választójog alapján lebonyolított első ausztriai szavazás módosította mind a „lentiek”, mind a „fentiek” magatartását. Az ausztriai haladás közvetve nagy segítséget nyújtott a magyarországi progressziónak. Az ausztriai választásokat ünneplő magyarországi haladó erők ekkor még kevéssé vették észre, hogy a szomszédságban lebonyolított választások távolról sem felelnek meg a várakozásnak: Ausztria nem lett „népállam”. Az 1907 május–júniusában kialakult válság napjaiban az uralkodó az ausztriai reform ügyét a koalíció erőteljes zsarolására használta fel. A magyar belügyminisztérium 1907 tavaszától különböző okokból – többek között az ausztriai választások miatt is – kénytelen volt nagyobb figyelmet fordítani a választójogi törvény előkészítésére. Programjától eltérően azonban nem általános, hanem egyenlőtlen, plurális választójogot tervezett. A választójogi manőverezés kétségtelenül nehezítette a kormány helyzetét az uralkodóval folytatott huzakodásban.

Ferenc Józsefet 1907 őszén csak a gazdasági kiegyezés sürgető aktualitása késztette hátrálásra. A kiegyezés tető alá hozása érdekében beleegyezett az alkotmánybiztosítékok közeli beterjesztésébe, de a gazdasági kiegyezés mellett még a függetlenségi párti ellenzék megrendszabályozását követelte, és az alkotmánybiztosítékkal szemben, azok szövegében ellenbiztosítékokat óhajtott. A koalíció vezetői engedtek az uralkodó kívánságának. A minisztertanács 1907. szeptember 27-én elvi döntést hozott a házszabályok szigorításáról. December végén az uralkodó szentesítette Andrássy törvényeit az alkotmánybiztosítékokról. Ez volt az egyetlen átfogóbb jellegű intézményes engedmény, amit a kormány fennállása alatt az udvarból ki tudott préselni. A biztosítékokat azonban Ferenc József rendkívüli állapotokra – például háborús veszélyre – hivatkozva bármikor érvényteleníthette. Az önkormányzatok sorsa tehát nem annyira az elfogadott törvényektől, mint inkább az általuk folytatott politikától, annak antidemokratikus jellegétől függött. Ezen a döntő ponton pedig a kormány segítségével átmeneti vereséget szenvedtek az ország legfontosabb érdekei.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár, Andrássy-levéltár Andrássy-napló. 1907. június 3.
  2. Ugyanott, 1907. szeptember 10.


A koalíció válságának kezdetei és az 1907. évi kiegyezés
Az iparfejlesztési törvény Tartalomjegyzék Az 1907. évi kiegyezés