Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A Múltunk wikiből
1906. március 5.
Bánffy Dezső kilép a koalícióból.
1906. március 6.
Eötvös Károly kilép a koalícióból.
1906. március 16.
A kormány feloszlatja a koalíció vezérlő bizottságát.
1906. október 29.
II. Rákóczi Ferenc hazahozott hamvainak temetése Kassán.
1906. december 2.
Az osztrák képviselőház elfogadja az általános választójogot.

Bármennyire összefűzte is a szocialista és demokratikus mozgalmak elnyomása s a sovinizmus a magyar uralkodó osztályok kormányzó pártjait, együttműködésük mégsem volt harmonikus. A koalícióban különösen a függetlenségi párt került ellentmondásos helyzetbe. A párt egy hatvanhetes jellegű kormányban vállalt elsőrendű szerepet, de egyúttal a negyvennyolcasság illúzióját is fenn akarta tartani. A kormánypolitika gyakorlati lépései azonban ellenkezésre késztették a párt elvhű, valóban függetlenségi, vagy a nemzeti radikalizmus színében csupán népszerűséget hajhászó tagjait.

A szerb szerződés és az ausztriai kapcsolatok ügyében folytatott tárgyalásoknak sok közük volt a koalíción belül kibontakozott belső vitákhoz. A koalíció bomlásának és a függetlenségi párt kettészakadásának döntő korszaka 1908–1909, de a válságjelenségek 1906-ig visszavezethetők. A koalíciós vezérkar bizonyos lazulása-bomlása Ugron januári, s a Bánffy-csoport márciusi kilépésével még a hatalomra jutás előtt megfigyelhető volt. A kormányalakítás napjaiban a Holló-csoport mozgolódása, utána pedig az Eötvös-féle „eklektikus ellenzék” kritikája – bár csak a felszínen – újra megzavarta a koalíció megállapodott vizeit.

A hatalom elnyerésének másnapján az elsők között Eötvös Károly vonult oppozícióba, a régi liberális negyvennyolcas, aki a választójogi reform megvalósításáért szállt síkra. 1906 nyarától ellenzéki húrokat kezdett pengetni Lengyel Zoltán is, akit inkább a kapaszkodás vágya, mint őszinte radikalizmus vezetett. Lényegesebben érintette a koalíció tömegbázisát az önállóan fellépő parasztpárt választási sikere. A függetlenségi párt elégedetlen elemei kezdetben a Független Magyarország című lap köré gyülekeztek. A kormány puccsszerűen lefülelte, kisajátította a lapot, s Lengyel Zoltánnak, az addigi főszerkesztőnek, át kellett adnia helyét Burgyán Aladárnak. Ezután A Nap című bulvárlap vált az ellenzékiek – inkább spontán jellegű – tömörítőjévé. Lengyel A Naphoz állt át. A függetlenségi párton belül mutatkozó mozgolódás hatására a korábban teljesen visszavonult Mocsáry Lajos is aktivizálódott: három hónappal a koalíciós kormány hatalomra kerülése után jelentette meg a „Függetlenségi párt” című önálló tanulmányát. Ebben szemrehányásokat tett a függetlenségi eszme hirdetésének elsorvadásáért. Világos elemzéssel mutatta ki, hogy az udvar csak arra vár, hogy a koalíció lejáratása közben egy másik hatvanhetes csoportosulás váljék kormányképessé. A kivezető utat a párt újjászervezésében és a passzív ellenállásban jelölte meg.

Az oppozíció ekkor még odáig sem mert elmenni, hogy személy szerint megbírálja valamelyik koalíciós minisztert. Demonstratív kilépésre először 1906 júliusában került sor. Ennek közvetlen oka az volt, hogy Olay Lajos képviselő szolidaritást vállalt az „eklektikus ellenzék” vezetőjével, Eötvös Károllyal. Eötvös mintegy közvetítő szerepet játszott az „eklektikus ellenzék”, a pártban maradottak, valamint a parasztpárt között; bizonyos kísérleteket tett, hogy a függetlenségi párti ellenzék felkarolja a választójogi reform ügyét, s hogy némiképp kapcsolatba kerüljön a szociáldemokrata párttal. A kezdődő ellenzéki mocorgás fő irányzatának jelentéktelenségéről vallott, hogy Mocsáry is lehetségesnek tartotta a koalíciós kormány pozitív felhasználását. 1906 őszén az ellenzéki hajlandóságúak egyik hangerősítőjévé a Radikális Újság vált.

A koalíció – egyelőre viszonylag enyhe – válságjelenségei közé tartozott a Társadalomtudományi Társaság belső konfliktusa, szakadása, amelyről még részletesen szólunk. Ez kihatott a demokrata párt magatartására és siettette annak elszakadó hadműveleteit. A demokrata párt 1966 októberében igyekezett politikai szövetségre lépni a parasztpárttal. A nemzetiségi pártok demokratikus elemei felfigyeltek a koalíció körében végbemenő erjedésre, és igyekeztek radikalizálni a koalíciós ellenzéket. A kormány belső ellenzékének kialakulásában a legfontosabb pozitív ösztönző tényező a szociáldemokrata párt volt. A szocialisták a választójogi reform sürgetésén túl a koalíciós vezetők ellen intézett személyes támadásaikkal is puhították a függetlenségi párt értelmesebb és becsületesebb elemeit.

A kormány látványos akciókkal igyekezett kifogni a szelet a vitorlákból. Meghirdette a darabontok felelősségre vonását. E célt azonban vajmi kevéssé érhette el. A paktumban a koalíció kötelezettséget vállalt arra, hogy a Fejérváry-kormány tagjait anyagilag és politikailag nem vonják felelősségre. A király személyesen lépett közbe a vezető tisztviselők ügyében. A koalíció hatvanhetesei szintén a darabontügy elsimításán fáradoztak. A bosszúhadjárat végül a vidéki tisztviselők, a kisemberek egy csoportjának üldözésévé fajult. A király nyomása és a személyes közbenjárások mellett a darabontok elleni hajsza végkimenetelében más koalícióellenes erőknek is szerepük volt. A leggyorsabban Budapesten futott zátonyra a darabonthajsza. A hadjárat gyakorlatilag a Fejérváry-kormány ideiglenes útitársaként szerepelt radikális demokratákkal szemben volt igazán kíméletlen. Az 1906. október 22-én befejeződött Ady-per főleg azáltal vált országos hírű eseménnyé, hogy Ady tanúnak megidézte Wekerlét, Fejérváryt, Vészit, Ábrányi Kornélt és Bernát Ármint. Wekerle ügyeskedése csak részben ért el sikert: a függetlenségi párt körében is akadt Adyt támogató vélemény.

1906 októberében hazaszállították II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait. Ferenc József már 1904 őszén hozzájárult ehhez, hogy a felajzott közvéleményt némileg lecsillapítsa. Az uralkodói gesztusból végül a koalíciós kormány húzott politikai hasznot. A nemzet kegyeletes ünnepén a csökkent hitelű függetlenségi párti vezetők és a szabadságtörekvések ravasz elgáncsolásán fáradozó koalíciós hatvanhetesek tartották az ünnepi beszédeket. Magukat kiáltották ki a régi nagy küzdelem letéteményeseinek, és szolgai módon hálálkodtak az uralkodónak. Csak a haladó áramlatok képviselői érezték meg e felháborító csalást. Szende Pál a polgári radikálisok nevében mondta ki: Ők, akik minden elvüket feladták a hatalomért, fogadják azt, aki mindent eldobott elveiért! A szociáldemokrata párt szinten több ízben rámutatott a koalíciós vezetők képmutatására, de nem találta meg a tiltakozás kellő és illő hangját. Haragjában odáig ragadtatta magát, hogy a hamisan ünneplőkkel együtt a nagy fejedelem és társai hazaszállítását is kárhoztatta. A szociáldemokraták némi mentségére szolgáljon, hogy a koalíció visszataszító eljárása valóban szélsőséges indulatokat kavart az ország haladó köreiben. Ezúttal az antiszocialista Mocsáry Lajos is a szociáldemokratákhoz hasonló dacos végletnél kötött ki: „mézes madzag, melyet a szánkon elhúznak. Rákóczinak is, nekünk is derogál, hogy az ő csontjai a Ferenc József kezéből jövő ajándéktárgyul szolgáljanak”[1] – írta egyik levelében.

A kétfelé hadakozó, a szocialistákkal is viaskodó függetlenségi ellenzék az első években gyenge és bizonytalan volt. A közösügyi delegáció összeállításakor a függetlenségi párt engedményt tett a koalíció hatvanhetes pártjainak, az országgyűlés udvarképesebb kivonatává téve a közösügyi bizottságot. A többség e testületben a hatvanheteseknek jutott. Főleg a függetlenségi párt delegációbeli szereplésében ragadható meg, hogy vezetőinek antiszocialista, forradalomellenes kiélezettsége növekedett. A magyar imperializmus érdekei csak meghatározott területeken vezettek a külön igények hangoztatásához, míg más fontos területeken – a külpolitikában, a közös hadügyi kormányzat ügyében – a közös boldogulás hangsúlyozása nyomult előtérbe. A koalíció delegátusai által előterjesztett követelések szerények voltak, megvalósításuk kedvező mikromozgást eredményezett a magyar uralkodó osztályok javára a dualizmus közjogi rendszerében. Ugyanakkor a koalíciós parlament nagymértékben járult hozzá a Monarchia fegyverkezéséhez. 1906 végén a függetlenségi párti ellenzék nagyobb része még a párton belül óhajtotta érvényesíteni politikáját.

1907 januárjában az osztrák választójogi küzdelem győzelme a koalícióban is fellépésre késztette mindazokat, akik kisebb vagy nagyobb mértékben valóban ki akarták szélesíteni a választójogot. Ezek közé tartozott Nagy György, az illyefalvi választókerület fiatal székely képviselője. Nagy Györgyöt hírlapi cikkei egy csapásra országosan ismert emberré tették. Az akkori függetlenségi párt soraiban új gondolatfűzéssel hangoztatni kezdte, hogy Magyarország függetlensége az általános választójog alapján jöhet létre. Ellenzékiségének értékét azonban csökkentették a szociáldemokraták és a nemzetiségiek ellen irányított támadásai. Választójogi javaslata sem kívánt igazában általános szavazati jogot bevezetni. Gyakran ismételte, hogy „nemzeti szellemű és tartalmú” általános választójogért száll síkra. Az atléta termetű, „oroszlánüstökű”, temperamentumos képviselő ennek ellenére fontos folyamatot szélesített ki a pártban, és ettől kezdve egyike az ellenzék őszintén demokratizálódó vezéralakjainak. A szocialisták és különösen a nemzetiségi politikusok rendszeres politikai bírálatuk céltáblájává tették e kétarcú reformprogramot, amelyet legkontrasztosabban Nagy György képviselt. A szervezetileg alaktalan ellenzék őszi–téli mozgolódása így is szakaszhatárnak bizonyult a függetlenségi párt, sőt a koalíció történetében. A pártvezetőség válsága 1907 elejére nyilvánvalóvá lett.

1907 januárjában Lengyel Zoltán, akit a függetlenségi párt kizárt soraiból, visszavágáshoz folyamodott. Nyílt levelet intézett a párt tagjaihoz: régebbi ügyvédi gyakorlata közben elkövetett panamákkal, „kijárásokkal” gyanúsította meg Polónyi igazságügyminisztert. Lengyel Zoltán a támadással elérte célját, egyúttal szolgálatot tett a hatvanheteseknek és az udvarnak is. Az óliberális Pester Lloyd azonnal Polónyi távozását követelte, Andrássy Gyula is a sajtóper megindításához kötötte a kormányban viselt tisztséget. Polónyi február 2-án lemondott és beperelte Lengyel Zoltánt. Utóda, Günther Antal, Polónyinál kisebb tehetségű politikus volt, és nem a függetlenségi párt törzsgárdájához, hanem Apponyi szűkebb környezetéhez tartozott. Az egy évvel később lezajlott Polónyi-per a 20. század első olyan politikai monstre-pere volt, amely a vezető réteghez tartozó magyar politikus ellen irányult. A tárgyalás anyaga megvilágította a tőkés világ spekulációs módszereit, de személyesen Polónyira nem sikerült olyasmit rábizonyítani, ami igazolta volna Lengyel Zoltán támadását. A formálisan balról megbuktatott politikus a botrány hatására nem jobbra, hanem balra tolódott, a függetlenségi párton belül közeledni kezdett az ellenzékhez. Polónyi bukása már a kormányon belüli ellentétek növekedését bizonyította. A Polónyit eltávolító erők között a meghatározó a hatvanhetes politikusok csoportja volt, akik így koncot is vetettek az ellenzéknek.

1907 első hónapjaiban fokozatosan előrehaladt a függetlenségi párt polarizálódása. Februárban Szappanos István, az idős kecskeméti képviselő, a párt veteránja, javaslatot nyújtott be az önálló hadsereg létrehozásáról. Mivel visszavonatták vele, a párton belüli ellenzék egyik vezetője lett. A tavasz folyamán több képviselő, köztük Hentaller Lajos és Madarász József, csatlakozott az ellenzéki csoporthoz. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a nagy tekintélyű Justh Gyula is hajlik az ellenzék felé. Justh azonban még tépelődött, ingadozott; 1907-ben nem jutott el az új ellenzékiség vállalásáig.

Lábjegyzetek

  1. Mocsáry Lajos levele Mezei Ernőhöz. Keltezés nélkül (1906). Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár. Levelestár.

Irodalom

A kiegyezés keltette ellenzékiségre korjellemző a függetlenségi párt radikális negyvennyolcas irányzatához hű Csávolszky Lajos két röpirata: A hitehagyottak (Budapest, 1907) és Az árulás története (Budapest, 1908). Az ellenzékiség felújulását kívánta leszerelni a Kossuth Ferenc a kiegyezésről (Budapest, 1907) című röpirat. A terjedelmesebb egykorú vitairatok közül a koalíciós kormány tevékenységét védelmezi az agrárius körök szemszögéből Papharaszti (Bernát István?), A koalíció tervei és alkotásai 1906–1909 (Budapest, 1909) című összegezése. A koalícióval szemben foglal állást: Habár Mihály, A Wekerle–Kossuth-kormány panamái. Adalékok a koalíciós kormány erkölcsrajzához (Budapest, 1909); Gönczöl (Ambrus Zoltán?), A coalitio életrajza. Vádirat és necrolog (Budapest, 1910) című munkája. Lásd még Lányi Bertalan, A Fejérváry-kormámy (1905. június 18.—1906. április 8.) kormányzatpolitikai és alkotmányjogi megvilágításban (Budapest, 1909) című könyvének korszakunkkal kapcsolatos részleteit. A kérdés marxista elemzését adja T. M. Iszlamov, Az 1907. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése (Századok, 1967. 1–2). Ő dolgozta fel az időszak harcainak történetét is: T. M. Iszlamov, Polityicseszkaja bor'ba v Vengrii nakanunye pervoj mirovoj vojnü 1906–1914 (Moszkva, 1972), ebben a korszak szakirodalmáról kritikai áttekintést is ad. E monográfia rövidített formában magyarul is megjelent: Politikai küzdelmek Magyarországon az első világháború előtt, 1906–1914 (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat. 81. Budapest, 1976).


A koalíció válságának kezdetei és az 1907. évi kiegyezés
Tartalomjegyzék Az iparfejlesztési törvény