Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

A Múltunk wikiből
1223
március 29. III. Honorius, ellentétben az Aranybulla rendelkezésével, a tized pénzben történő szedését szorgalmazza.
május–június A tatár csapatok a Kalka folyónál legyőzik az egyesült orosz–kun sereget.
ősz: Béla királyfi III. Honorius pápa parancsára visszaveszi feleségét, ezért apja elől osztrák területre kell menekülnie.
1224
III. Honorius közbenjárására kibékül II. Endre és Béla királyfi. Béla hazatér, s újra megkapja a szlavón hercegséget. Ezek után beveszi a dalmáciai Clissa várát, mire Domald főúr, aki korábban lázadozott, meghódol a királyfinak.
Felszentelik a harmadik pannonhalmi apátsági templomot.
II. Endre kibocsátja az Andreanumot, az erdélyi német telepesek kiváltságlevelét.
1225
eleje: II. Endre fegyverrel űzi ki a Német Lovagrendet a Barcaságból mivel azok teljes önállóságot akartak szerezni.
június 6. II. Endre békét köt VI. Lipót osztrák és stájer herceggel.
III. Honorius pápa nehézményezi a király birtokpolitikáját és a nem keresztények hivatalviselését.
1226
augusztus 1. előtt: Béla királyfi Erdély kormányzója lesz, míg Kálmán herceg megkapja Béla korábbi területeit.
vége: II. Endre fegyveresen vonul Halicsba, de vereséget szenved.
1226–1227 fordulója
Msztyiszlav átengedi Halicsot vejének, Endre hercegnek.
1227
Róbert esztergomi érsek egy kun követség nyomán, pápai megbízással tömegesen téríti meg a kunokat. Létrejön a milkói kun püspökség is.

Az 1222. évi Aranybulla számos pontja nem ment át a gyakorlatba. Egyeseket maga a király nem vett tudomásul, mint például a tisztségek halmozását tilalmazó cikkelyt, más esetben pedig a pápa lépett fel az Aranybullában megfogalmazott elvek ellenében. Így 1223. márciusában III. Honorius pápa a tizednek pénzben történő szedését szorgalmazta Magyarországon. Hogy az Aranybulla teljesen papíron maradt volna, azt azonban mégsem lehet mondani. A politikai érdekek és a tényleges hatalmi erőviszonyok döntötték el, hogy mi valósult meg, illetve minek lett volna kívánatos megvalósulnia. Valószínűnek látszik, hogy a nem keresztények magyarországi tisztségviselése ellen III. Honorius 1225-ben éppen az Aranybullára hivatkozva emelt szót. Ugyancsak érződött az Aranybulla hatása birtokpolitikai téren is. Így 1222. után nincs tudomásunk arról, hogy II. Endre akár szlavóniai comitatust, akár magyarországi vármegyét elidegenített volna, ugyanis 1223. évi oklevele a Szlavónia hercegségén belül fekvő Vinodol és Modrus föld eladományozásáról hamisítvány. Ezek szerint maga látta be, illetve alattvalói láttatták be vele, hogy a birtokok két kézzel szórását saját érdekében és társadalmi megfontolásból is mérsékelnie kell. Kétségtelen, hogy valamelyest megtartóztatta magát a királyi és várföldek eladományozásában is, de arról nem lehet beszélni, hogy a mérséklés igazán számottevő lett volna. 1223-ban az uralkodó az Aragóniából beköltözött Simon comesnek, a Nagymartoni család ősének a Sopron megyei Röjtökőr földet juttatta, amely nevéből következtetve akkor vagy korábban királyi őrök (határvédők) földje lehetett. 1224-ben a győri egyháznak soproni várföldet adott vissza, a vasvári egyháznak pedig vasi várföldet adományozott. Ugyanebben az évben az oroszországi hadjáratban szerzett érdemeiért egy hívének a királyi erdőőrök földjéből örökített el. 1225-ben a buda-szigeti (a mai margitszigeti) Szent Mihály-egyháznak Jenő falubeli, azaz a Duna pesti oldalán, a Margitsziget közvetlen szomszédságában élő várnép-mansiókat juttatott, akik a távoli Szolgagyőr várszervezetébe tartoztak.

Az Aranybullát követő évek királyi adományozásai közül jelentőségét tekintve legfontosabb a dél-erdélyi német hospeseknek adott 1224. évi kiváltságlevél, az Andreanum.[1] A korábban e területen szétszórtan elhelyezkedő német (szász) telepeket II. Endre kiváltsága egységes területté fogta össze. Mint a kiváltságlevél mondja: „az összes nép Szászvárostól kezdve egészen Barótig Sebes föld székelyeinek földjével és a Daróc földdel együtt egy nép legyen, és egy bíró által ítéltessék, a szebenit kivéve az összes vármegye mondjon le róla.”[jegyzet 1] A király tehát intézkedésével kijelölte a dél-erdélyi Szászföld földrajzi határait, az általa kinevezett szebeni ispán fennhatósága alá rendelte azt, s mindazokat a népelemeket e terület elhagyására késztette, akik vonakodtak a szebeni ispán hatalma alá kerülni. Ennek a királyi rendelkezésnek a következménye, hogy az ilyen módon körülhatárolt Szászföldön élő székelyek, akik eredendően könnyűlovas, határvédő szabad népelemek voltak, elhagyták Szászsebes, Szászkézd és Szászorbó vidékét, ahová fokozatos keletre tolódásuk eredményeképpen kerültek, még keletebbre vonultak, s az ország délkeleti csücskében, a Háromszéki-medencében leltek végleges otthonra. Ott szerveződő sepsi, kézdi, és orbai székeik azonban nevükben visszautalnak XIII. század eleji lakhelyeikre. Az Andreanum részletesen szabályozta a dél-erdélyi szászság kötelességeit, és széles körű jogokat biztosított számára. Előírta, hogy a szászok évi 500 ezüstmárkát adjanak a királyi kincstárba, a király seregébe az országhatáron belül 500, országhatáron kívül 100, a király távollétében és más esetekben csak 50 katonát küldjenek, s a királynak három, a vajdának pedig két szállást biztosítsanak. Ugyanakkor a már említett jogszolgáltatási kiváltság mellett megkapták a szabad papválasztás jogát, kereskedőik az egész országban vámmentességet nyertek, vásáraik mentesültek a királyi vámszedés alól. Adószedő nem zaklathatta őket. Falut vagy praediumot senki nem kérhetett a szászok földjén a királytól, az ilyen kérésnek a szászok ellentmondhattak. Az uralkodótól sót is nyertek, s megkapták a románoknak és a besenyőknek feltehetően a Déli-Kárpátokban levő erdejét. Az Andreanummal a király a szászok II. Gézától kezdve élvezett kiváltságait építette tovább. Ugyanebben az időben II. Endre, oklevelei tanúsága szerint, gondját viselte más hospeseknek is. 1224-ben a Magyarországra telepedett Harcku és Welchuta hospeseket földjükkel együtt pártfogásába vette, a zólyomi ispánra bízta védelmüket. 1225-ben mentesítette az erdélyi, krakkói és igeni hospeseket a vételkor vagy eladáskor esedékes borvám fizetése alól.

Az Aranybulla-mozgalmat követően újra középpontba kerültek az Árpád-ház dinasztikus–családi problémái. Ekkori adatokból értesülünk, hogy az ország egy részének jövedelme két királynét illetett meg. III. Honorius pápa 1222. július elején erősítette meg II. Endre király feleségének, Jolántának adott hozományát, amely a szlavóniai bánságot, Varasd, Somogy, Zala és Szerém megyéket foglalta magában. Ugyancsak a pápa 1223 márciusában a Szentszék különleges védelme alá vette III. Béla leányát, Margitot, II. (Angelosz) Izsák bizánci császár özvegyét, aki II. Endre király adományából jogosan birtokolta Keve várát az egész vármegyével és annak jövedelmeivel együtt, továbbá néhány Szerém és Bács megyei falut. Úgy tűnik, hogy éppen 1222 végén, amikor IV. Béla királynak egyetlen 1222. évi oklevele kelt, javult a viszony Endre király és elsőszülött fia között. Ebben az oklevélben Béla azért adományozta meg István zágrábi püspököt, mert a főpap közreműködött az Endre és Béla közötti viszály elsímitásában. A két király közötti időleges fegyvernyugvásra utal az is, hogy Béla jobbágyai sorában említi Kán nembeli Gyula nádort, II. Endre király kedvelt hívét, akit az uralkodó 1222 végén állított a nádori posztra.

Endre és Béla rövid ideig tartó békéje arra az időszakra esett, amikor IV. Béla, feltehetően atyai tanácsra hallgatva, elbocsátotta hitvesét, Laszkarisz Máriát. A magyarországi püspökök, akiket III. Honorius pápa 1222 májusában kért fel a házasság felbontását célzó vizsgálat lefolytatására, a pápához intézett 1223. évi levelükben részletesen tájákoztatták a házasság megkötésének történetéről, botrányt és gyalázatot emlegettek a frigy felbontásával kapcsolatban, és új utasítást kértek Honoriustól. A pápa a házasság visszaállítására adott parancsot, ami mind a magyarországi főpapok, mint Béla tetszésével találkozott. Béla visszavette hát nejét. Ez azonban Endre haragját váltotta ki, s Béla 1223 végén Ausztriába kényszerült menni, ahol még mindig az a VI. Lipót uralkodott, aki Imrével szemben Endrét és Endrével szemben a gyermek Lászlót szívesen fogadta. Az Árpádok családján belüli viszály jó alkalmat teremtett az előkelőknek, hogy a két király közül választhassanak, s maguk is szítsák az ellentéteket. Béla körül újólag párt szerveződött. Bizonyosan tudjuk, hogy Buzád comes, a III. István által behívott német származású Haholt leszármazottja, aki 1223-ban és 1224 elején még II. Endre hű embereként a pozsonyi ispáni méltóságot viselte, pénzét és javait veszélynek téve ki Béla királyhoz csatlakozott, s védelme alá helyezte magát. III. Honorius pápa 1224. február végi levelében arra intette Buzádot, hogy a Béla király iránti hűségben állhatatosan maradjon meg. A pozsonyi ispáni tisztet Csák nembeli Demeter kapta meg, II. Endre egyik kedvelt embere, aki ekkor már közel egy évtizede viselte a királyi udvarban az asztalnokmesteri funkciót. Ugyanezekben a napokban Honorius egyházi méltóságoknak is hasonló értelemben írt. Bereck váci és Róbert veszprémi püspököt, továbbá a kalocsai érseket és suffraganeusait arra kérte, hogy tanácsaikkal segítsék Bélát, „legyen végre a vihar után nyugalom, a köd után derült idő”[jegyzet 2]. Felkereste levelével a pápa Lipótot és Endrét is. A magyar királyt arra intette, hogy a Béla királlyal együtt Ausztriában levő Buzád pozsonyi ispánt és másokat részesítse kegyében, ne zaklassa őket, és senki ne kurtítsa meg azok javait. Bélát Endre király szeretetébe ajánlotta, s kérte a magyar uralkodót, hogy Béla számára országából biztos jövedelmet jelöljön ki. A viszályról maga II. Endre tájákoztatta levelében a pápát, amelyet Honorius 1224. március 12-i válaszából ismerünk csak. A válaszlevélben a pápa biztosította Endrét, hogy Bélát apja iránti engedelmességre inti és figyelmezteti, hogy sem ő, sem a vele levő emberek ne okozzanak zavarokat Magyarországon. Ugyanakkor Endre értésére adta, tisztelettel és jóindulatúan bánjon fiával és örökösével, mert Béla felesége visszavételében pápai parancsnak engedelmeskedett. A következő napon a pápa újabb leveleket bocsátott útjára: Bélát, a Bélával Ausztriában tartózkodó nemeseket és Lipót osztrák herceget kereste fel soraival, hogy a címzettek törekedjenek békére Magyarországon, és viszály szításától tartózkodjanak. A pápa világosan megfogalmazta álláspontját Tamás esztergomi érsekhez, János utódához intézett levelében: mivel nyilván az érseknek sem tetszik, ha Endre és Béla királyok között vetélkedés (aemulationes) folyik, és némelyek viszályokat szítanak közöttük, mert ennek révén elvész az ország békéje, s ez súlyos veszélyek forrása lehet, ezért intette az érseket, legyen éber, figyelmes, gondoskodjék róla, nehogy a viszály szítói túlzottan megerősödvén az atya és fia között ellenségeskedés támadjon, hanem a viszálykodást legyűrve a béke megteremtésén fáradozzon. A pápai diplomácia irataiból világosan kiderül, hogy Laszkarisz Mária visszafogadása csak ürügy volt arra, hogy a különböző táborok, pártok által szított királyok szembeforduljanak egymással. A királyok egymás elleni kijátszása az arisztokraták malmára hajtotta a vizet, a további gazdagodásuk, hatalomban való részesedésük biztosítéka volt. A pápai levelek elérték céljukat, II. Endre 1224 folyamán visszafogadta az országba Bélát, feleségét és híveiket, maga pedig békére lépett Lipóttal, akivel előzőleg feszültté vált a viszonya. A békét 1225 nyarán Jakab nyitrai püspök közreműködésével Grazban kötötték meg.[2]

Béla újból elnyerte a szlavón hercegséget, s a kényszerű 1223. évi szünet után 1224-ben megjelentek Béla királynak szlavón hercegi tisztében kiállított oklevelei. A Tengermelléken éppen 1223–1224-ben feudális belháború dúlt. Domald, aki az 1210-es években az új berendezkedés politikájának egyik haszonélvezője, II. Endre híve volt, ezekben az években hátat fordított Endrének, idegenből hozott sereggel pusztította a rivális főurak, a Bribiriek (azaz a Subicok és a Zrínyiek ősei) földjét. Az uralkodó ezért 1224 elején, amikor még Buzád töltötte be a pozsonyi ispáni tisztet, Domald földjét elvette, és a Bribirieknek adományozta. Ez azonban nem törte meg Domald hatalmát az Adriai-tenger partján. Megszerezte a Spalatóhoz közeli Clissa várát, és onnan követett el feudális hatalmaskodásokat Spalato ellen. A szlavón hercegi méltóságba visszakerült Béla egyik első tette a lázadó Domald leverése volt. Egyik vitéze, Geregye nembeli Pál, aki később, IV. Béla király korában az udvarbíró méltóságára emelkedett, Domald rokonát, Boyzent párviadalban legyőzte és elfogta. Maga Béla Clissa várát ostromolta, s a menekülő Domaldot fogságba ejtette, aki csak magas váltságdíj fejében szabadult. A Bribiriek támogatását élvező Béla tehát 1224 első felében legyűrte Domald lázadását, s helyreállította tartománya békéjét.[3] 1224-ből két oklevelet ismerünk Béla királytól. Az egyiknek az arengája továbbra is az adományozó udalkodó eszményét propagálja: „Méltó és ésszerű, hogy azok, akik a fejedelmeknek időnként szolgálatot nyújtanak, fáradságuk jutalmában ne csalatkozzanak, kivéltképpen hogy az ő példájukon felbuzdulva mások a nem csüggedő hűség állhatatosságával legyenek felfegyverezve, látván a fáradtság jutalmát.”[jegyzet 3] Béla mindkét oklevelében voltaképpen szerviensekké emelt alacsonyabb társadalmi állású embereket. Az egyik diploma szerint egy családnak aranyszabadságot adott s engedélyt földjeik szabad bírására, a másikban pedig a goricai szentkirály-jobbágyfiaktól származó atyafiságot a vár fennhatósága alól kivéve udvari szolgái közé iktatta, és földet juttatott nekik. A szervienssé tétellel — mint erre az utóbbi oklevél utal is — katonáskodó elemeinek számát igyekezett növelni, a társadalmi állás emelésével pedig a II. Endrének és neki tett szolgálatokat igyekezett jutalmazni. Ezek az oklevelek azt is tükrözik, hogy Bélát Szlavóniában újra királyi udvar vette körül, ahol a szlavóniai egyházi és világi előkelőkön, a spalatói érseken, a korbáviai, a tinnini, a zágrábi püspökön, a topuszkói apáton, a bánon, a goricai, a zágrábi ispánon kívül magyarországi méltóságok viselői is főemberei közé tartoztak: Csák bodrogi és Márton vasvári ispán.

Béla politikájában 1225-ben sem figyelhető meg változás. A topuszkói apátságnak juttatott adománylevélben politikájára éles fényt vető arengát olvashatunk: újra a javak adományozásáról elmélkedett. 1225. évi oklevélben egy rokonságot felmentett a kőrösi vár fennhatósága alól, és a királyi szerviensek közé emelt. Folytatódott az adományozás is. A topuszkói apátságot a nyestadóból részeltette, a zágrábi egyháznak, az udvarában szolgáló szervienseknek, a pernai hospeseknek földet adott. Tovább bővült Béla király udvara: a bodrogi és vasvári ispán mellett alkalmilag feltűnt Béla méltóság- és tanúnévsorában a mosoni, a somogyi, a bácsi, a zalai ispán. A báni tiszt kétfelé hasadt, különvált a szlavón báni és a tengermelléki báni méltóság, igaz, ez az állapot nem volt hosszú életű. Béla udvarában megjelentek az udvari tisztségviselők: tárnokmesterrel, asztalnok-, pohárnok- és lovászmesterrel találkozunk az 1225. évi oklevelekben. Diplomái kancellárjának, Mátyás zágrábi prépostnak a kezéből keltek.

Endrének 1225-ben komoly gondja támadt az ország délkeleti szegletében 1211 óta tevékenykedő Német Lovagrenddel. Noha 1222 előtt II. Endre haragjában elvette a lovagoktól a Barcaságot, de még 1222 tavaszán, nagyjából az Aranybulla kiadásával egy időben visszaadta nekik, és a korábbi adózási, jogszolgáltatási kiváltságaikat újabbakkal tetézte meg: eltekintett az új pénz után járó kamara haszna behajtásától, az Olton és a Maroson hat-hat sószállító hajót adott, biztosította vámmentességüket a székelyek és a románok földjén, továbbá kővár- és városépítési jogot adományozott. Ez utóbbi jog esetében a tényleges helyzetet rögzíthette az 1222. évi oklevél, hiszen egy kevéssel előbb kelt királyi diploma már említi a barcasági keresztesek által újonnan épített Kreuzburg várát, amely bizonnyal a Kárpátok túlsó, havasalföldi oldalán feküdt. 1222 előtt megkezdődött tehát a rend expanziója Kunország (a mai Havasalföld) felé, ami a német keresztes lovagok kunokkal szembeni sikereit jelzi. Megint csak a meglevő vagy kialakuló állapotot szentesítette az 1222. tavaszán kelt oklevél, amelyben a lovagrendnek adományozta a Barcaságtól délkeletre eső földet egészen az Al-Dunáig. A lovagoknak a magyar királytól 1211–1222 között nyert kiváltságait a következő években a pápa tovább bővítette. 1223-ban a Lovagrend egyházi szervezetét kivette az erdélyi püspök és az esztergomi érsek, tehát a magyarországi egyházi szervezet fennhatósága alól, s közvetlenül Rómához kapcsolta. 1224-ben a pápa a lovagok birtokait is a maga tulajdonának tekintette. Ezzel betelt a pohár, a már korábban is önállóan, a király sérelmére birtokokat foglaló keresztesek a pápához való közvetlen egyházi és területi kapcsolódásukkal olymérvű függetlenségre és önállóságra tettek szert a magyar állammal szemben, amit II. Endre nem nézhetett tétlenül. Mivel a lovagok nem voltak hajlandók lemondani önkényes foglalásaikról, Endre a fegyverekre bízta a Lovagrenddel való vitáját. Katonai akciója 1225 első hónapjaiban sikerrel járt, a kereszteseket kiűzte a Barcaságból és Kunországból, a lovagok várait megvívta.[4] A magyar király ezzel a lépésével érthetően nem nyerte el a pápa tetszését. 1225. júniusától kezdve hónapokon át gyakran küldött leveleket Magyarországra a pápa, mindegyikben a Német Lovagrend visszavételét szorgalmazva. Célja elérése érdekében a politikai zsarolástól sem riadt vissza.

Nem véletlen, hogy éppen 1225 tavaszán bukkan fel a pápai iratokban a II. Endre által végrehajtott nagymérvű birtokeladományozások ügye és a birtokvisszavételek szorgalmazása. III. Honorius pápa három bullát küldött Magyarországra, július 15-én egyet Ugrin kalocsai érseknek és Béla ifjú királynak, augusztus 23-án pedig egyet a kalocsai érseknek és suffraganeusainak.[5] A pápa a következőket írja bullájában: „már régóta értesülvén arról, hogy Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország felséges királya bizonyos elidegenítéseket hajtott végre országa sérelmére és a király tisztének ellenére, elküldjük írásunkat a királyhoz, hogy az említett elidegenítéseket ... törekedjék visszavonni.”[jegyzet 4] Ha tett volna is esküt a magyar király — folytatja levelét a pápa — az adományok visszavonhatatlanságára, az érvénytelen, mivel koronázásakor arra esküdött meg, hogy az ország jogait és a korona tiszteletét sértetlenül megőrzi. Bizonyos, hogy a pápát a magyarországi egyháziak tájékoztatták és befolyásolták olyan irányban, hogy Endre a mértéktelen adományozásokkal, az új berendezkedés politikájával koronázási esküjét sértette meg, s kívánatos lenne az elkótyavetyélt birtokok visszavétele. Béla ifjú király a pápai bullában bátorítást és mintegy felhatalmazást kapott a pápától, hogy országrészében kezdje meg az elidegenített ingatlanok restaurálását. Ugyanakkor Béla ekkor még pápai felszólításra sem hajolt a birtokvisszavételi politika elindítására. 1226-ban István zágrábi püspököt érdemeiért somogyi várfölddel adományozta meg.

Ugyanakkor II. Endre-ellenes célzattal hozta elő 1225-ben Honorius pápa a zsidók és pogányok (izmaeliták) dolgát is, emlékezetébe idézve a toledói zsinat (1217) határozatát, hogy zsidó közhivatalt nem viselhet. Elégedetlenségét fejezte ki, hogy Magyarországon a szaracénok keresztény szolgákat szabadon vehetnek és tarthatnak, s mi több, keresztény parasztok szaracénoknak mondják magukat, és a szaracénokhoz állanak, mert sokkal könnyebb a szaracénok helyzete Magyarországon, mint a keresztényeké. A dolog lényegét illetően a pápa nem tévedett. Izmaelitáknak és zsidóknak korábban is nagy szerepük volt II. Endre gazdaságpolitikájában, mint bérlőknek, s a legkiemelkedőbb személyiségek betagozódtak a magyarországi uralkodó osztályba. Az 1230-as évek elején a kamarát bérlő Teha zsidó apja királyi adományul bírta a tekintélyes nagyságú és értékes Besenyő falut. Ugyanez a Teha zsidó aragóniai Simon ellenében 1228-ban magáénak mondta a Sopron megyei Röjtökőr földet, amelyre Simonnak 1223-ból királyi adománylevele volt. Teha is királyi oklevélre hivatkozott állítása igazolására, de mivel többszöri felszólítás ellenére sem mutatta be, maga II. Endre minősítette ezt az állítólagos diplomát hamisnak.[6] Honoriusnak azonban még e módon sem sikerült célját elérnie, visszafogadtatnia Endrével a Német Lovagrendet. A keresztesek így, nem térhetvén vissza Magyarországra, illetve Kunországba, elfogadták Konrád mazóviai fejedelem meghívását, s Lengyelországban telepedtek le, ahol a következő évszázadokban súlyos problémákat okoztak a lengyel uralkodóknak.

A Német Lovagrend Magyarországról történő kiűzése számos fontos következménnyel járt. A többszöri pápai kérés elutasítása hátrányosan hatott a pápai udvar és II. Endre kapcsolatára. A magyar király ebben a helyzetben természetszerűen a belső viszályok csillapítására törekedett. A közte és a Szlavóniában lábát mind jobban megvető Béla közötti villongást oly módon kívánta mérsékelni, hogy Bélát 1226-ban Erdély hercegévé tette meg, Szlavónia duxául pedig másodszülött fiát, Kálmánt állította. A királyi család tagjai közti új osztozásra 1226 tavaszán–nyarán került sor, mivel még 1226-ból ismerjük Béla szlavón vonatkozású okleveleit, ugyanakkor Kálmán már 1226. augusztus 1-én lényegében szlavón, a oklevél szerint dalmát–horvát hercegi minőségében adott ki oklevelet. Hogy az új felosztás II. Endre kezdeményezésére és akaratából történt, az Kálmán oklevelének intitulatiójából is kiderül: magát Isten kegyelméből a rutének (oroszok) királyának, atyja bőkezüségéből (ex largitate) pedig Dalmácia és Horvátország hercegének nevezte. Az ezt az oklevelet átíró királyi oklevél is II. Endre bőkezűségéből (liberalitate nostra) eredeztette Kálmán hercegségét. A királyi család tagjai közti új osztozással II. Endre kiemelte megszokott környezetéből a hatalmára veszélyes Bélát, elvágva őt délvidéki bázisától. A szlavón egyházi méltóságok, a spalatói érsek, a tinnini, a scardonai püspök, a bánok és az ispánok 1226 óta Kálmán tisztségviselőinek sorában, intézkedéseinek tanúiként bukkannak fel. II. Endre arra számított, hogy Kálmán engedelmes eszköz lesz a kezében, aki megnyeri a Béla királlyal szemberfordított szlavón előkelőket a király számára. Kálmánt tehát Béla ellen igyekezett kijátszani. Első intézkedése mintha igazolta volna is az atyai elvárást. Kálmán a traui egyháznak adott egy tengermelléki helyet, amelyen Imre király, illetve saját testvére, Béla engedélyéből eddig világiak gyakoroltak joghatóságot.

Azok a területek, amelyek Kálmán fennhatósága alá jutottak, továbbra is a bogumil eretnekség központjaiul szolgáltak. Az eretnekek elleni küzdelemben területileg legjobban érdekelt püspökség, a boszniai, egészen az 1220-as évekig a spalatói érsekség alá tartozott, minthogy a spalatói egyház számára 1207-ben kibocsátott kiváltságlevélben maga II. Endre erősítette meg Spalato joghatóságát a boszniai püspökség felett. Ám már III. Honorius 1225. májusi leveléből arról értesülünk, hogy — nyilván kevéssel ezt megelőzően — a magyar király Ugrin kalocsai érseknek adta Boszniát, Sót és Ozorát, vagyis a Szávától délre Szerbiáig húzódó területet. Ugrin érseknek a boszniai bogumilok iránti aktivitására mutat, hogy 1227 januárja előtt pénzért és praediumért megszerezte Pozsega várát ama célból, hogy az eretnekeket az ország határairól elűzze.

Az országfelosztás új rendjének kialakításakor II. Endre Bélát természetesen nem semmizhette ki, az elvett Szlavóniáért nagyjából arányos ellenértéket kellett adnia. Választása kétségtelenül azért esett Erdélyre, mert igen távol esett a Tengermelléktől vagy a Száva középső folyásától, s ott Béla gyökértelen, bázist nélkülöző herceg lett, illetve mert Erdély régibb múltra visszatekintő vajdai különkormányzata kínálta azt a lehetőséget, hogy a vajda fölé ugyanúgy herceg állíttassék, mint ezt kezdetben az Adria mellékén, majd később az egészen a Dráváig húzódó Szlavónia esetében már korábban megtörtént, ahol a bán fölé került a királyi herceg. II. Endre azonban hamarosan mindkét fiával kapcsolatos várakozásában csalódott. Kálmán ugyanis a későbbiekben jobbára testvéréhez, Bélához és nem atyjához igazította lépteit. Így amikor az új pápa, IX. Gergely 1227 júniusában szorgalmazta, hogy Kálmán adja vissza a templomosoktól elvett javakat, kiderült, hogy Kálmán nem is a maga, hanem Béla király autoritásából vette el azokat. Béla körül Erdélyben hamarosan párt szerveződött. Legkorábban 1229. évi oklevélből ismerjük Béla erdélyi herceg udvarának összetételét. Ennek számos tagja már szlavón hercegként Bélát szolgálta, vagyis követték Erdélybe urukat. Kancellárja Erdélyben is Mátyás zágrábi prépost volt. Tárnokmesterré Csák nembeli Pós lett, aki szlavón herceg korában bácsi ispánként szolgálta Bélát. Csák nembeli Csák, Béla egykori bodrogi ispánja most asztalnokmesteri méltóságra emelkedett. Rátót nembeli Gyula, aki Béla szlavón herceg híveként vasvári ispán volt, a világiak számára Erdélyben elérhető legmagasabb közjogi méltóság, a vajdai tiszt birtokába jutott. Ismerjük még Béla pohárnok- és lovászmesterét Apod fia Mihály, illetve Sólyom fia Pósa személyében.

A német keresztes lovagok Magyarországról történt kiűzése kihatott a kun térítés ügyére is. Erre a feladatra kiválóan alkalmasnak bizonyultak az újonnan létrejött kolduló szerzetesrendek, mindenekelőtt a domonkosok. Még a német lovagok uralták az ország délkeleti csücskét, amikor Magyarországi Pál (Paulus Hungarus) rendfőnök megbízásából valószínűleg 1221–1223 között elindultak az első magyarországi domonkosok a kunok földjére. Kezdeti próbálkozásuk azonban nem járt eredménnyel, a pogány kunok visszaűzték őket, a domonkos testvérek minden eredmény nélkül tértek haza. Második útjuk már némi sikerrel kecsegtetett, néhány domonkosnak sikerült eljutni a kunok Dnyeper menti szállásaira, s bár a pogányok üldözték őket, többüket elfogták és megölték, de megkezdték az igehírdetést. A domonkosok akciójának sikerét több körülmény is megkönnyítette 1223-at követően. Az előretörő tatárok megbontották a kaukázusi népek (cserkeszek, alánok) és a kunok szövetségét. 1223-ban előbb a kaukázusiakat, majd 1223 tavaszának végén a Kalka folyónál az oroszokkal szövetkező, Kötöny vezette kunokat legyőzték a tatárok. A keletről kiszoruló, a XIII. század elején előbb a khorezm-sah, majd a tatár sereg által egyre nyugatabbra szorított kunok szükségképpen nyugati szomszédaik irányába tájékozódtak. A kun tervekkel találkozott a domonkosok keleti missziója, akik szemben a Német Lovagrenddel, nem ellenségként, hanem megtérítendő pogányként kezelték a kunokat, s köztük a keresztény hitet nem erőszakos úton, nem fegyverrel terjesztették. Az Erdéllyel határos területeken lezajló kun missziónak a domonkosok által elért eredményei joggal keltették fel az 1226-ban hercegként Erdély élére került Béla érdeklődését, aminthogy a pápa és a magyarországi püspöki kar is kitüntette figyelmével a kunok között folyó térítést. Mind Béla, mind az egyház a maga hatalmának kiterjesztését várta a kun misszió sikerétől: fennhatóságuk alá kerülő földeket, adó- és tizedfizetésre kötelezhető embereket reméltek.[7]

A domonkos misszió leglátványosabb eredménye az a követség volt, amelyet 1226 második vagy 1227 első felében Barc, a rangsorban a negyedik kun fejedelem indított a francia származású Róbert esztergomi érsekhez, akit kevéssel utóbb IX. Gergely pápa legátusként a kunok megtérítésére Kunországba küldött. A kunok követségét Barc egyetlen fia vezette, tagjai között kun előkelők és domonkos szerzetesek voltak. A kun fejedelem fia a maga és társai megkeresztelését kérte, továbbá bejelentette, hogy atyja és népe Erdélyben várja a keresztség felvételét. Róbert érsek két püspöktársa és Béla herceg jelenlétében nagy tömegű, egy kútfőnk szerint 15 000 kunt keresztelt meg. Egyetlen forrásunk még egy másik kun fejedelem, Membrok és környezetének ezer tagja megkereszteléséről is tud, akiket állítólag maga II. Endre tartott volna keresztvíz alá. A kun misszió eredményeképpen 1227-ben létrejött a kun püspökség a dél-moldvai Milkó székhellyel, s első püspökévé az a Theoderik barát lett, aki mint a domonkosok magyarországi rendfőnöke alaposan kivette részét a térítés munkájából. A pápa az új püspökséget hamarosan mentesítette az esztergomi érsek fennhatósága alól, és közvetlenül a maga hatáskörébe vonta. Theoderik többszöri szereplése a magyar politikai közéletben azonban arra mutat, hogy a kun egyházmegyét szoros szálak fűzték a magyarországi egyházhoz.

Az a jegyesség, amely évekkel korábban Msztyiszlav halicsi fejedelem leánya és II. Endre magyar király harmadszülött fia, Endre között létesült, a magyarok számára az újabb halicsi beavatkozás lehetőségét biztosította. Amikor 1226-ban Msztyiszlav a halicsi fejedelem területéből Przemyslt adta át Endrének, és a halicsi bojárok ezt a megosztást arra használták fel, hogy viszályt szítsanak Msztyiszlav és az ifjú Endre között, létrejött a beavatkozás konkrét ürügye. 1226 télelőn II. Endre sereggel indult a halicsi fejedelem ellen. Előbb Przemysl alá érkezett, amelyet ostrom nélkül elnyert, majd sorra foglalta el Zvenyigorod, Tyerebovl és Tyihoml várát. A Kremjanyec melletti csata megállította II. Endre győzelmeinek sorát, a magyar uralkodó Zvenyigorodhoz volt kénytelen visszavonulni. Msztyiszlav, Szugyiszlav bojár közvetítésével, Danyilo Romanovicsot igyekezett megnyerni maga számára. A Halics városából kivonuló Msztyiszlav újabb ütközetbe bocsátkozott a magyarokkal, s legyőzte őket. Közben Danyilo és Vaszilko is megérkezett, s a magyar király üldözésére bíztatták Msztyiszlavot. Szugyiszlav azonban nem akarta II. Endre romlását, lebeszélte Msztyiszlavot a király üldözéséről. Ugyancsak Szugyiszlav kezdeményezte, hogy Msztyiszlav mondjon le Halics trónjáról, mivel a bojárok úgysem támogatnák, s házasítsa össze leányát jegyesével, az ifjú Endrével, s a fiatal párnak engedje át Halicsot. Msztyiszlav és a halicsiak Danyilót látták volna szívesen Halics trónján, de mégis Szugyiszlav és a magyarbarát bojárok álláspontja győzedelmeskedett: Msztyiszlav Halicsot az ifjú Endrének adta. Endre 1226–1227 fordulóján Halics élére került. Még a katonailag balsikerű 1226. évi hadjárat is alkalmat nyújtott arra, hogy a hadjáratban való vitézkedésért birtokot lehetett az uralkodótól kapni. 1229-ben II. Endre azért jutalmazta meg fehérvári várfölddel egy szerviensét, mert az oroszországi hadjáratban kitüntette magát.

Az 1226. végi politikai egyezség nagy vesztese Msztyiszlav másik veje, Danyilo Romanovics volt. Msztyiszlav már 1227-ben belátta, vétkezett, hogy Halicsot nem Danyilónak adta, hanem Szugyiszlav álnok tanácsára hallgatva idegenre bízta. Msztyiszlav és Danyilo elhatározták, hogy közösen Endrére támadnak, s győzelmük esetén Halics Danyilóé lesz. A terv azonban nem realizálódott, mert Msztyiszlav még abban az évben meghalt. Endre fő támasza Halicsban Szugyiszlav bojár volt, aki viszont szövetségben állott mind a kijevi Vologyimerrel (Vlagyimirral), mind a csernyigovi Mihaillal, s ez bizonyos stabilitást biztosított Endre halicsi uralmának. Ugyanakkor Danyilo a lengyelek felé tájékozódott, mazóviai Konráddal kötött szövetséget. 1228-1229-ben azonban már újra mozgolódtak a halicsi bojárok, Danyilót hívták Halicsba, kihasználva a magyarbarát Szugyiszlav távollétét.

Ezekben az években Gertrúd gyermekei különböző módokon idézték meg kicsiny korukban meggyilkolt anyjuk emlékét. Leánya, Erzsébet, Lajos thüringiai gróf felesége, majd 1227 után özvegye, a ferencesekhez csatlakozott, s álmában többször megjelent neki bűnös anyja, aki Erzsébet imái révén szabadult túlvilági kínjaitól. Kálmán 1226-ban, szlavóniai hercegsége első évében, emlékezve anyja, Gertrúd kegyességére, s halála miatti keserűségtől megindítva, kérte királyi atyját, hogy egy kikötőt a Châtillon Anna által alapított hajszentlőrinci monostornak adományozhasson, amihez II. Endre hozzájárult. A legállhatatosabban talán Béla ápolta anyja emlékét. 1225-ben, még szlavón hercegként a topuszkói apátságot Gertrúd, szülei, valamint a maga lelki üdvéért hat Gora megyei nemzetség nyestadójából évi húsz márkával ajándékozta meg. 1227-ben a Buda melletti szigeti (a mai margitszigeti) Szent Mihály-egyháznak anyja lelki üdvéért egy malmot adott. Fiai – elsősorban Béla – bírhatták rá II. Endrét, hogy éppen másfél évtizeddel az első feleségét ért merénylet után leszámoljon a még élő bűnösökkel. 1213-ban csak Péter ispán és hívei estek a hirtelen királyi bosszú áldozatául, a Gertrúd ellen támadók legtöbbje sértetlen maradt, sőt Bánk még 1213-at követően is magas méltóságokba emelkedett. II. Endre 1228-ban fiai, püspökei és bárói tanácsára a Gertrúd királynő meggyilkolásában részes Simon bánt jószágaitól megfosztotta, s két erdélyi birtokát Dénes fia Dénes királyi tárnokmesternek adta. Béla 1229-ben adományozta el e Simon bán további, Nógrád megyei birtokait. A másik Simon, Bánk veje ekkor már nem élt, de még élt maga Bánk, s bizonnyal ő is ekkortájt veszthette el birtokait, noha az őt ért birtokelkobzásról csak 1240. évi oklevélből értesülünk.

Lábjegyzetek

  1. Urkundenbuch zur Geschichte de Deutschen in Siebenbürgen. I. Von F. ZimmermannC. Werner. Hermannstadt, 1892. 34.
  2. Theiner, I. 46.
  3. CD Croatiae III. 239.
  4. Fejér, CD III/1 294. (tévesen 1220. évi kelettel); Theiner, I. 60. (helyesen 1225. évi dátummal).

Irodalom

  1. Az Andreanumot a Magyarországon élt többi etnikum 13. századi viszonyainak tükrében vizsgálja Mályusz Elemér, A középkori magyar nemzetiségi politika (Századok 1939. 7-8). Számos írás foglalkozik az Andreanummal a 3. pontban említett, az idegen etnikumokra vonatkozó munkák közül. A székelyek keletre tolódására lásd Györffy György, A székelyek eredete és településük története (In: Erdély és népei. Szerkesztette Mályusz Elemér. Budapest, 1941).
  2. A pápai-magyar kapcsolatokra jól használható Fraknói, Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel.
  3. Domaldról S. Milinović Cetinski Knez Domaldo (Zara, 1886) címmel készített monográfiát.
  4. A Német Lovagrendnek a Barcaságból történt kiűzésével leginkább a szász-német történetírás foglalkozott. A legújabb irodalomból megemlítjük J. Schütze Bemerkungen zur Berufung und Vertreibung des Deutschen Ordens durch Andreas II. von Ungarn (In: RuSg) című tanulmányát.
  5. III. Honorius Bélához és a kalocsai érsekhez intézett 1225. július 15-i, továbbá a kalocsai érsekhez, valamint suffraganeusaihoz intézett 1225. augusztus 23-i hulláját részletesen elemzi Bónis György, Decretalis Intellecto (III. Honorius a koronajavak elidegeníthetetlenségéről). (Történeti Szemle 1974. 1-2).
  6. Teha hospesre történő utalást találhatunk Balog Szidónia A magyarországi zsidók kamaraszolgasága és igazságszolgáltatása a középkorban (Művelődéstörténeti értekezések 28. Budapest, 1907) című bölcsészdoktori értekezésében.
  7. A kun misszió történetére lásd N. Pfeiffer, Die ungarische Dominikanerordensprovinz von ihrer Gründung 1221 bis zur Tatarenverwüstung 1241-1242 (Zürich, 1918); Makkai László, A milkói (kun) püspökség és népei (Debrecen, 1936); B. Altaner, Die Dominikanermission des XIII. Jahrhunderts (Habelschwerdt, 1924).


Politikai viszonyok
Az 1222. évi aranybulla Tartalomjegyzék Béla birtokvisszavételi politikája