Engelmann Pál

A Múltunk wikiből

Engelmann Pál Gábor, olykor csak Engelmann Pál

Pest, 1854 – Budapest, 1916. december 8.
politikus, újságíró, bádogos és pártmunkás
Wikipédia
1892. december 26.
Az MSZDP vezetősége Engelmann Pált és társait kizárja a pártból.
1893. január 21.
Engelmann radikális szociáldemokrata csoportja A Munkás és Der Arbeiter címmel lapot indít.
1894. január 6.
Engelmann Pál és társai megalakítják Aradon a Magyarországi Szociáldemokrata Munkáspártot.

S. Vincze Edit

A Magyarországi Általános Munkáspárt

A szocialista munkásmozgalom stagnációja a 80-as évek derekán ismét ellenzéki csoport szerveződéséhez vezetett. Az új ellenzék élén Engelmann Pál bádogosmunkás állott. Pesten született, tanulóéveit külföldön töltötte. Húszesztendős korában, 1874-ben Németországban dolgozott, ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ettől az időtől kezdve vallotta és terjesztette Marx és Engels eszméit. A kivételes törvények első, nehéz éveit Bajorországban küzdötte végig, egyike volt azoknak, akik illegális pártszervezet megteremtésén fáradoztak. Amikor Németországot el kellett hagynia, Ausztriában dolgozott tovább, ott is a radikális táborhoz csatlakozott. Nemcsak a szervező munkában, hanem a szocialista publicisztikában is találkozunk nevével: elméleti-közgazdasági cikkei a grazi Arbeit-ben jelentek meg. 1884-ben mint „veszélyes radikális szocialistát” kiutasították Ausztria területéről. Ekkor tért haza, és itthon folytatta tovább a küzdelmet a szociáldemokrata tömegmozgalom megteremtéséért.

Az újabb radikális irányú pártellenzék tagjai az 1885-ben alakított, a szakmai szervezetek összefogására létrehozott Budapesti Munkáskörben tevékenykedtek. Bírálták a Népszava és az Arbeiter-Wochen-Chronik alacsony színvonalát, a pártvezetőség mérsékelt politikáját, tehetetlenségét.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Frankel már ekkor sürgette a pártvezetés megjavítását, főként a szocialista eszmék erőteljesebb terjesztését. A párizsi kongresszuson Ihrlinger és Popp között lezajlott vita szintén arról győzte meg, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőségét a hazai radikális ellenzék bevonásával meg kell erősíteni. Véleményét az Internacionálé vezérkarának több tagja osztotta: Victor Adler, aki szintén szoros kapcsolatban állt a radikális csoporttal és Wilhelm Liebknecht, a német szociáldemokrata párt egyik vezetője, akit Engelmann levél útján több ízben is tájékoztatott a magyarországi munkásmozgalom fejlődését akadályozó problémákról. Azt javasolták, hogy Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői támogassák az Általános Munkáspárt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az ausztriai szociáldemokraták közreműködését a magyarországi mozgalom fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában nemcsak az indokolta, hogy Victor Adler ismerte legjobban a magyarországi párt helyzetét, hogy ő teremtette meg az ausztriai szociáldemokrata mozgalom egységét, hanem az a fontos feladat is, amelyet a munkásvédő törvényhozás tűzött napirendre. Ismét létre kellett hozni azt a szoros akcióegységet, amely a 70-es évek elején jellemezte Ausztria–Magyarország munkásmozgalmát, s amely később, részben az ausztriai mozgalomban zajló heves belső viták, részben a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek hibás politikája miatt megbomlott. Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői jól látták, hogy a Monarchia két országrészében a proletariátusnak egységesen kell fellépnie, együttes erővel kell a szociális reformokat kikényszerítenie.

A magyarországi szociáldemokrata tömegmozgalom kibontakoztatásának módjairól, az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről tanácskozott az az 1889. szeptember 15-én, Pozsonyban tartott értekezlet, amelyen mindkét párt vezetősége részt vett. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a legfontosabb feladatnak a Magyarországi Általános Munkáspárt olyan önálló, a polgári pártok befolyásától független, szociáldemokrata tömegpárttá fejlesztését tartja, amely a II. Internacionálé párizsi kongresszusán megfogalmazott célok érdekében küzd, tömörítve soraiban Magyarország valamennyi szervezett proletárját. Ezért szorgalmazták a pártsajtó megreformálását, azt javasolva, hogy a lapok élére magas képzettségű, függetlenített szerkesztőt állítsanak. Az ausztriai és a magyarországi munkásmozgalom együttműködése végett a két pártvezetőség közös javaslatot dolgozott ki, amelyet a május elsejei ünnep résztvevői elé kívántak terjeszteni elfogadásra. Megállapodtak abban, hogy a határozatot a két munkáspárt egyidőben terjeszti saját kormánya elé, kérve, hogy azt a nemzetközi munkásvédő törvényhozás tárgyában összeülő tanácskozás alapelveként kezeljék. A pozsonyi értekezleten személyi javaslat is elhangzott: Victor Adler azt indítványozta, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt és a radikális pártellenzék egyesítésének előkészítése érdekében vonják be Engelmann Pált is a vezetőség munkájába.

A pozsonyi értekezletet –, szeptember 21-én és október 13-án –, a szakmai szervezetek, az ellenzék vezetői és a pártvezetőség budapesti tanácskozásai követték. Itt indították el azt a kitartó, lelkes munkát, amelyre a szervezett munkásság legjobbjai a szocialista tömegpárt kibontakoztatása érdekében vállalkoztak.

A tanácskozásokon a pártvezetőség és a pártlapok szerkesztő bizottságának tagjaiból bizottságot választottak a Magyarországi Általános Munkáspárt irányítására. A párt vezetőjét, Ihrlinger Antalt, aki a lapokat is szerkesztette, megfosztották addig viselt valamennyi funkciójától, és a lapok élére Stern Simont, a fiatal, világot járt szocialista tanítót, a radikális ellenzék egyik erősségét választották. A bizottságnak Engelmann Pál is tagja lett. Határozatot hoztak a munkásság szakmai szervezeteinek centralizálásáról, a pártlapok terjedelmének növeléséről, a szociáldemokrata politikai napilap előkészítéséről. Ezen az értekezleten vetődött fel először a pártkongresszus összehívásának a terve is.

Küzdelem a marxista munkáspártért

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetői már 1889 októberében rávilágítottak, hogy a párt agitációja eddig azért nem vezetett a kívánt eredményre, mert „a munkásokkal nem volt közvetlen érintkezés, és ennek hiányában állíttattak fel politikai és közgazdasági követelések”.[1] E felismerés alapján a pártvezetőség tagjai – különösen Engelmann Pál és Jászai Samu, akit 1890 elején vontak be a vezetésbe – nagy munkát fejtettek ki az addig még szervezetlen szakmák szakegyesületeinek létrehozására. Segítettek az alapszabályok kidolgozásában, részt vettek, előadásokat tartottak a szakgyűléseken. Engelmann Pál 1890 júniusában röpiratot adott ki a szakszervezeti mozgalom fejlesztésének elősegítésére a szakegyletek feladatairól.

A helyi szervezetek létrehozása mellett a szervező munka országos szakszervezetek alakítására irányult. 1890 folyamán jött létre a Magyarországi Vasöntők Szakegylete, a Magyarországi Bádogosmunkások, Légszesz- és Vízvezetékszerelők Szakegylete, valamint a Magyarországi Kőfaragók Szövetsége. Ez utóbbi szaklapot is adott ki: 1890 áprilisában jelent meg A kőfaragó, Jászai Samu szerkesztésében.

A párt vezetői már 1889 novemberében hozzáfogtak a május elsejei nemzetközi munkásünnep előkészítéséhez. Az ünnep központi jelszava a 8 órás munkaidő, a vasárnapi munkaszünet és más szociálpolitikai reformok kiharcolása volt. A fővárosban és a nagyobb vidéki városokban munkásgyűléseket hívtak egybe, amelyeken megmagyarázták e követelések jelentőségét.

A rendőrség preventív intézkedései és kellemetlenkedései ellenére az első május elsejei proletárünnep impozáns tüntetéssé vált: több mint 60 ezer ember vonult ki a Városligetbe. A nagygyűlés szónokai – dr. Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Engelmann Pál és Till József – a munkásvédő törvényekért folyó harcra és fokozottabb szervezkedésre szólították fel a gyűlés részvevőit. Az összesereglett munkások a II. Internacionálé párizsi kongresszusán elfogadott határozat szellemében munkásvédő törvényeket követeltek, s elfogadták az ausztriai szocialistákkal közösen, a pozsonyi értekezleten fogalmazott határozatot. Kimondották, hogy a párizsi kongresszus követeléseit az országgyűlés elé terjesztik.

A május elsejei tüntetés nem korlátozódott a fővárosra. A főbb ipari gócpontokban is gyűléseket tartottak: a tüntető menetben együtt haladtak a magyar, a német, a román, a szlovák és a szerb munkások. Az ünnep sikere jelezte, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt tömegbázisa rövid idő alatt kiszélesedett. A párt vidéki kapcsolatai megerősödtek, a szocialista eszmék gyorsan terjedtek falun, az agrárproletariátus és a szegényparasztság soraiban is. A 80-as évek végén a pártvezetőség már megkezdte a falusi szervező munkát. 1889-ben Dömsödön földmunkás-szervezet alakult. Tudunk arról is, hogy Orosházán ismerték, olvasták a párt lapját, a Népszavát. 1890-ben újabb földmunkásszervezetek alakultak: előbb Orosházán szervezték meg az olvasókört, majd Csorváson is létrejött a szocialista földmunkásszervezet.

A május elsejei nemzetközi proletárünnep sikere még szorosabbra fűzte a magyarországi és a nemzetközi munkásmozgalom kapcsolatait. A pártvezetőség érintkezésbe lépett a nemzetközi munkásmozgalom több vezetőjével. Engelmann Pál levélben kereste fel Friedrich Engelst, az ekkor már idős forradalmárt, tájékoztatta a magyarországi munkásmozgalom fejlődéséről, és egyúttal kifejezte iránta érzett tiszteletét és nagyrabecsülését. „Ez alkalommal – írta 1890. június 7-én kelt levelében – nem akarok lemondani arról, hogy néhány szóban összefoglaljam azt az érzést, amely engem tizenhat éve mind fokozottabb mértékben áthat, s kifejezzem azt a szeretetteljes tiszteletet, amelyet minden becsületes szociáldemokrata Ön iránt, tanítónk, mesterünk iránt érez.”[2]

Hanák Péter

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Adler előtt az ausztriaihoz hasonló újjászervezés, azonos irányelvek kidolgozása és a két birodalomrész szocialista mozgalmának szoros összehangolása lebegett, amikor 1889. szeptember közepén Pozsonyba tanácskozásra hívta a magyarországi párt vezetőit. Itt elhatározták, hogy megerősítik a párt és a szakegyletek közötti kapcsolatot, és a radikálisok képviselőit is bevonják a vezetésbe. Mindennek személyi garanciájaként Ihrlingert leváltották funkciójáról, helyét a radikális érzelmű Engelmann Pál foglalta el.

Engelmann a nemzetközi mozgalom iskolájában nevelkedett, az önerőből értelmiségivé vált szakmunkás mozgalmi típusához tartozott. Budapesten született, mint bádogos valcolt Ausztriában, Németországban. Hosszú éveket töltött Bécsben, ott a radikális csoport aktív tagja volt. Amikor kiutasították, hazajött, és nyomban a pártvezetés ellenzékéhez csatlakozott.

Két évtizedes mozgalmi tapasztalat alapján Engelmann jól látta, hogy a pártnak mindenekelőtt tömegszervezetté kell válnia. Minthogy a pártnak választási bizottságai és területi alapszervei nem voltak, és a fennálló rendelkezések szerint fiókokat nem alapíthatott, a meglevőket, a szakegyleteket kellett modern, országos szakszervezetekké fejlesztenie. Engelmann a pártvezetésbe való bekapcsolódásakor programszerű előadásban fejtette ki nézeteit a szakegyletek feladatairól. A pártvezetésnek – mondotta – nem volt közvetlen kapcsolata a munkástömegekkel, és nem tudott számukra megérthető, mozgósító programot adni. A szakegyleti mozgalom középpontjába – fenntartva a hagyományos segélyezési funkciókat – a munkaviszonyok minden területére kiterjedő érdekvédelmet, az állandó gazdasági harcot kell állítani, és ezt szervesen össze kell kapcsolni a munkásság művelésével, öntudatosításával. A korszerű érdekvédelmi, szakmai szervezetekben „a legközönyösebb munkás is felfoghatja az elérendő eredményt, nem látja azt a távoli ködbe borítva”.[3] Engelmann elgondolása az volt, hogy a területi-lakóhelyi szervezésnél Magyarországon sokkal hatékonyabb a már meggyökerezett szakmai munkahelyi egyletek alakítása.

Engelmann előadásának és cikkeinek logikai felépítése: érdekvédelem és gazdasági harc, ennek érdekében szolidaritás és egyesülés, ezt fejlesztő önképzés, osztályöntudat és végül a nagy humánus szocialista célok. A sorrendiség mögött konzisztens gondolatsor áll. Olyan országban, ahol az iskolázatlan és jogtalan néptömegek számára sem élményt, sem igényt, sem értéket nem jelentett a demokrácia szabadságeszménye, a politikailag szervezett közösségnek az elemi létfeltételekben és létfenntartási gondokban megnyilvánuló érdekközösségen kell alapulnia. A gyakorlat utóbb igazolta, hogy a szakszervezetek extenzív kiépítése, és egyúttal a pártvezetőségben csúcsosodó összpontosítása volt a szocialista tömegpárt kiépítésének járható útja.

Az új pártvezetőség az újjászervezést a szakegyletek fellendítésével, a gazdasági harc kibontakoztatásával kezdte. 1889–1890-ben számos szakszervezet alakult, többségük elfogadta a párt irányítását. A pártsajtó erősen agitatív, valóságfeltáró cikkekben magyarázta meg a munkásoknak, hogy jobb életet csak osztályharccal vívhatnak ki. Az agitáció hatása az 1890-től fellendülő sztrájkmozgalomban mutatkozott meg. Az új irányvonal első látványos eredménye 1890-ben május elseje megünneplése volt. Színdús és imponáló lehetett a 60 ezer munkás fegyelmezett felvonulása az aréna előtti nagyrétre – a Városligetbe –, ahol a pártvezetőség szónoklatai után az Internacionálé által kitűzött célokat ünnepélyes határozatba foglalták. A célok szerények voltak: munkásvédelem, nyolcórás munkanap, politikai jogok; de a május elsejei seregszemlét már szocialista küldetéstudat töltötte el:

„Egy hang vonult át a vén Európán,
Zászló alá hívandó híveit,
Epedve egy szent üdvös cél után.”[4]

1889. szeptember 15-től 1890 végéig a magyarországi munkásmozgalom sokat fejlődött. Engelmann 1890. június 7-én kelt levelében jogos büszkeséggel írhatta Engelsnek: „Évek óta tartó tespedés után újra felelevenedik a magyarországi munkásmozgalom és remélem, hogy most már, helyes mederbe terelődve, még fejletlen gazdasági viszonyainknak megfelelően, hamarosan további fejlődést ér el.”[5]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt első kongresszusa

A szakegyletek feladatait Engelmann irányvonalának megfelelően állapították meg.

Irányzatok harca a szociáldemokrata pártban

Engelmann nem mulasztotta el kiaknázni a győzelmet. Ezekben a hónapokban vonta be a pártvezetésbe Gion Jánost – a világjárt, művelt, radikális szocialistát –, Poór Árpádot és Czinder Károlyt – az egykori cipészellenzék radikális vezetőit –, valamint Jászai Samut, a szakszervezeti mozgalom kiépítőjét és negyed századon át fáradhatatlan irányítóját. Az Engelmann-féle vezetés bátran folytatta a párt és a szakegyletek kiépítését, a falusi agitációt, de a párton belül növekvő ellenzékkel nem tudott megbirkózni. Az ellenzék a visszavonulás utáni időben mindent elkövetett Engelmann megbuktatására, a legális reformizmus irányvonalának helyreállítására. Felszínes volna az ellenzék fellépését személyes pozícióféltéssel vagy a betegpénztár védelmezésének érvével magyarázni, még akkor is, ha sokaknál ilyen motiváció is közrejátszott. Elvégre a korabeli Magyarországon orvosok, tisztviselők, politikusok számára nem a munkásmozgalom és a betegpénztár nyújtotta a biztos pozíciót és a fényes karriert. A mérsékeltek által képviselt irányzat a szocializmus reális útját a munkásosztály szervezésében, művelésében, a parlamenti többség majdani megszerzésében, tehát a parlamentáris demokrácia keretei között fokozatosan megvalósítható reformokban látta. Ez az irányzat másutt is fellépett. A sajátos kérdés az, hogy miért kerekedett felül abban az országban, ahol hatalmas szociális és politikai ellentétek szították a forradalmiságot. A magyarázat egyik szála a politikai viszonyokhoz, az alkotmányos jogállam keretében legalizált diszkrecionális joggyakorlathoz vezet. A dualista rendszer volt annyira liberális, hogy megtűrte, nem szorította illegalitásba a munkásmozgalmat, ami az elvhű, kitartó forradalmár elemeknek kedvezett volna. Annyira azonban már nem volt liberális, hogy a szabad agitációt és szervezkedést – különösen a szegényparasztság között – megtűrte, a választójogot és a parlamenti képviseletet megadta volna; ami vagy érdemleges reformokra, vagy a parlamentáris illúziókból való alapos kiábrándulásra vezetett volna. Az okok mélyebb rétege a hazai munkásság összetételében rejlett.

A magyarországi sajátos iparfejlődés – amint erről meg lesz szó „ a maga képére formálta a munkásságot. A vezető szerepet az átlagnál jóval kedvezőbb helyzetben levő szakmunkásréteg játszotta. E réteg politikailag tudatos elemeinek szocialista iskolázottsága, hazai viszonyokkal való elégedetlensége volt az osztályharc ösztönzője; a többségnek a munkaviszonyokkal, az üzemben, gyárban elfoglalt helyével való viszonylagos elégedettsége viszont a reformizmus forrását alkotta. Az történt, hogy a külföldet járt, a marxi szocializmus tanításain forradalmárrá nevelődött radikális élcsoport eszmeileg jóval meghaladta a többség szervezeti és tudati színvonalát. A radikális csoport nem támaszkodhatott a rosszabb sorú üzemi munkásság tömegeire sem. A sajátos iparstruktúrából következően számszerűen is csekély, fejletlen volt a betanított gépmunkásság, amely a szakmunkásokat a tanulatlan napszámosok fluktuáló, forrongásra kész tömegeivel összekapcsolhatta volna. Mire is támaszkodhatott Engelmann, amikor megszabadult a betegpénztári gyámkodástól, de egyúttal el is vesztette fontos anyagi és szervezeti bázisát? Néhány szakegyletre és a radikálisok szűk csoportjára, amely nem volt elég széles és erős ahhoz, hogy tartósan alátámaszthassa az osztályharcos irányzat vezető szerepét. Ilyen körülmények között az egyletekben és a bizalmiak között tért hódító ellenzék 1892 szeptemberében megbuktatta, majd az 1893 januárjában tartott II. kongresszus kizárta Engelmannt és néhány társát a párt vezetéséből.

Az egyesítő kongresszus

Az egység ára és áldozata Engelmann volt. Ellene nem csak a régi pártvezetőség tiltakozott, hanem a munkások egy része is berzenkedett.

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

Silbergberg és hívei nem nyugodtak bele a vereségbe, és mint pár évvel korábban Engelmannék, külön frakciót alapítottak.

Az utópikus egyenlőséghit

A szocialistát, Engelmannt az „őskereszténységre” emlékeztette, amikor személyesen tapasztalta, „milyen lelkesedéssel, milyen rajongással hisz ez a tömeg az »új tanokban«, hányszor kergették szét a csendőrök a magánlakásokban vagy szabadban rendezett találkozóikat”, és mégis mindennel dacolva újra összejönnek, hogy „megbeszéljék az eszmét”.[6] Ezek az emberek a csendőrszuronyok gyűrűjében is „kihívólag oda nyilatkoztak, hogy… a szocialistasággal fel nem hagyunk, inkább meghalunk”.[7]

A mozgalom résztvevőit, éspedig nemcsak egy tudatos élcsapatot, hanem a szegényparaszti tömegeket, az élet-halál kockázat vállalása, a győzelem bizonyosságához képest a megélés mellékessé válása: a mártírság evidenciája jellemezte. Ilyen fanatizmussal az öntudat primitív fokán álló, „szubhisztorikus” szegénynépet nem az embersors folyamatos tökéletesedésének tudatos átélése, nem az előrehaladó történeti folyamat jövőbe helyezett, ideális céljának értelmi elfogadása, hanem egy érzelmileg-indulatilag mélyen motivált igazságérzet: a megtalált igazság hite tölti el. Ez igazság, ahogy a Földmívelő szinte jelszóvá tette: „az egyetlen földi igazság”, az egyenlőséget és testvériséget hirdető szocializmus. Benne teljesedik ki az emberi egyenlőség évezredes tana, az egalitarizmus. Az egalitárius mozgalom és tudat időnként, minden erőszakos elnyomás, minden ellenérv és cáfoló empirikus tapasztalat ellenére legyőzhetetlenül és megcáfolhatatlanul visszatér.

Minthogy azonban az antikvitás óta valamennyi társadalmi formáció létállapota az egyenlőtlenség, felmerül a kérdés: milyen körülmények provokálják a tömeges egalitárius mozgalmat, és szervezik ideológiává – többnyire megváltáshit formájában – e tudatot? Ilyen mozgalom akkor alakul ki, amikor az egyenlőtlenség egy korábbi állapothoz képest kirívóan kiéleződik, új tényezők által súlyosbodik, vagy pedig elveszti a korábban evidenciaként elfogadott legitimitását. A századvég Magyarországán mindkét tényező – egymást erősítve – közrejátszott az agrárszocializmus kirobbantásában. Elég itt csupán jelzésszerűen utalni arra, hogy a birtokmegoszlás eleve adott egyenlőtlenségét a paraszti föld aprózódása, a hatalmasra duzzadt lappangó munkanélküliség, az árutermelés és a szabad verseny polarizáló hatása, az új vagyonok hirtelen felhalmozódása kirívó módon kiélezte; és ez egybeesett a feudális rendet elfogadó vallásos jobbágytudat fokozatos visszaszorulásával, a nagybirtokrendszer feudális legitimálásának elérvénytelenülésével. A lázadó egalitárius gondolat a kiegyezés utáni demokrata körökben, az alföldi „pusztakeresők” mozgalmában már felbukkant, de csak a századvég felhalmozottan romló gazdasági viszonyai között szerveződött a totális tagadás igényével fellépő mozgalommá, amely a vagyon, illetve a tulajdon egyenlő felosztására, a javak és szükségletek egyenlő elosztására, és egyúttal az ember egyedi, személyes egyenlőségének megvalósítására törekszik. Marx „nyers” kommunizmusnak, a magántulajdon „negatív megszüntetésének” nevezte ezt a fajta egalitáriánizmust, a szegény ember „természetellenes egyszerűségéhez való visszatérésnek”, aki „nemcsak hogy nem jutott túl a magántulajdonon, hanem még el sem jutott hozzá”.[8] Várkonyi mozgalmának elképzeléseiben fellelhetők olyan kommunisztikus elemek, mint „a közös bérleti rendszer”, ahol a „gazdasági testvérközösségek” keretében a munkában és élvezetben mindenki egyaránt részesülhet.

Az egyik elkobzott szabolcsi levél írója arra hivatkozik. hogy ”isten az ő képére és hasonlatosságára és e közös föld tulajdonára egyformán teremtett mindannyiunkat”.[9] „Az éltető elemek: a levegő, a víz, a napfény – közvagyon, miért nem az a legfontosabb is: a föld ?”, hangzott a természetjogi, és így a közös nemzeti múltra apelláló érv: „Amikor ezer esztendővel ezelőtt őseink birtokba vették ezt az országot, csak szabad és egyenlőjogú honfitársak voltak közöttünk. Így kell, ennek lennie újra…”[10] A birtokot az urak rabolták el a néptől. Ezt az alaktalanul lebegő, lázadó indulatot szervezte – szinte egy csapásra ” harci programmá és egalitárius tudattá a szocializmus. Kitűnően figyelte meg Engelmann már 1891-ben, az első agrárszocialista mozgalmak kitörésekor, hogy „amíg a szocializmus etikai oldalát igen jól felfogják és azt nagy buzgalommal hirdetik, addig ennek nemzetgazdasági alapfeltételeivel nincsenek tisztában”.[11]

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

Kittel Ferenc – az 1890-es években Engelmann munkatársa – felvetette a tömegsztrájk szükségességét és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kormány ellen „már az első pillanatban kellett volna a legradikálisabban fellépni”.[12]

Lábjegyzetek

  1. Néhány szó a szakegyletekről. Népszava, 1889. október 20.
  2. Párttörténeti Intézet Archívuma. 676. f. 1/4 őe. Magyarul lásd: S. Vincze Edit, Engelmann Pál két, eddig ismeretlen levele Engels Frigyeshez. Párttörténeti Közlemények, 1958. 4. sz. 166.
  3. Engelmann Pál, Néhány szó a szakegyletekről (In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai I.). Budapest, 1951. 572.
  4. Május elsejére. Népszava, 1890. április 27.
  5. Engelmann Pál két eddig ismeretlen levele Engels Frigyeshez. Közli: S.Vincze Edit. Párttörténetí Közlemények, 1958. 4. szám. 166.
  6. Engelmann Pál, Két szociáldemokrata paraszt-kongresszus (In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai II.); Budapest, 1954. 415.
  7. Idézi: Tóth István, Földosztó mozgalom Szabolcs megyében (1897–1898). Budapest, 1963. 42–43.
  8. Marx Károly, Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, 1962. 67.
  9. Tóth István, Földosztó mozgalom Szabolcs megyében (1897–1898). Budapest, 1963. 111.
  10. Engelmann Pál, Két szociáldemokrata paraszt-kongresszus (In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai II.). Budapest, 1954. 415.
  11. Ugyanott 125.
  12. Ugyanott, 131.

Irodalom