Eperjes

A Múltunk wikiből

szlovákul Prešov, németül Preschau, latinul Fragopolis vagy Eperiessinum

város Kelet-Szlovákiában
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Tótsóvár (szlovákul Solivar, németül Salzburg) Eperjes városrésze.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Szent István király templom
1573
június 15. Eperjesen meghal Verancsics Antal esztergomi érsek. (Méltósága 1596-ig betöltetlenül marad.)
1633
május 6. Eperjesen megegyezés jön létre I. Rákóczi György és II. Ferdinánd biztosai között, (Ónodba nem kerül királyi katonaság. Rákóczi itteni őrsége esküt tesz Ferdinánd hűségére. A király elzálogosítja a Rákóczi családnak a Brandenburgi Katalintól kiváltott Munkácsot. Egyebekben megerősíti az 1631. áprilisi kassai békét.)
1667
Megnyílik az eperjesi evangélikus főiskola.
1669
április 29. I. Lipót e napra részgyűlésre hívja össze a felső-magyarországi rendeket és Erdély képviselőit Eperjesre. (A személyes sérelmek tárgyalása után a helyzet rendezése nélkül oszlik el.)
1672
október 2. A bujdosók elfoglalják Eperjest. (Később egész Sáros és Szepes vármegyét.)
1678
augusztus 13. Teleki Mihály Eperjes alól visszaindul csapataival Erdélybe.
1682
október Újra megnyílik az 1671-ben megszűnt eperjesi evangélikus főiskola.
1684
szeptember 17. A kurucok vereséget szenvednek Eperjes alatt. (Thököly Regéc várába menekül.)
1685
szeptember 11. Eperjest két hónapi ostrom után elfoglalják a szövetséges csapatok.
1687. január 7.
Csáky István gróf kassai főkapitány – mint királyi biztos – elfoglalja és átadja a katolikusoknak az eperjesi evangélikus templomot, majd hasonlóan jár el Kassán, Lőcsén, Késmárkon és Bártfán is.
1687. február elején
Caraffa Antal generális saját elnöklete alatt tizenkét tagú rendkívüli bíróságot állít fel Eperjesen a Thökölyvel rokonszenvezők megfélemlítésére. (Eperjesi vértörvényszék.)
1687. március, április, május folyamán
az eperjesi vértörvényszék összesen 24 nemesurat és Városi polgárt végeztet ki Thökölyvel való szövetkezés koholt vádja alapján.
1687. november 3.
I. Lipót elrendeli az eperjesi rendkívüli bíróság feloszlatását.
1687
Az eperjesi evangélikus főiskola volt igazgatója, Rezik János megírja – utóbb kéziratban terjesztett – munkáját Caraffa rémtetteiről: Theatrum Eperiense sive laniena Eperiensis.
1688. január 25.
I. Lipót szentesíti az 1687. évi országgyűlés törvényeit (2–4. tc.: a Habsburgok fiágon öröklik a magyar királyságot; 4. tc.: eltörli az 1222. évi Aranybulla 31. pontjának ellenállási jogot biztosító záradékát; 6–7. tc.: megszünteti az eperjesi rendkívüli törvényszéket, a kivégzettek özvegyeinek és árváinak kártalanítást ígér; 9. tc.: a főrangúaknak engedélyezi hitbizományok alakítását; 21. tc.: megújítja az 1681. évi soproni országgyűlés vallásügyi törvényeit).
1710. december 10.
Eperjes kaput nyit a császáriaknak.

Tartalomjegyzék

Sinkovics István

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

Az ausztriai születésű, de mindeddig a nyugati harctereken működő Schwendit még Ferdinánd hívta Németalföldről Bécsbe 1564-ben, s a jószemű, had- és pénzügyi szervezés terén is járatos katona valóban haszonnal forgolódott uralkodója érdekében. Télvíz idején vonult Eperjesre 20–30 ezer fős seregével, majd 1565. február 4-én ostrom alá vette Tokaj várát, melyet rövidesen elfoglalt.

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

  • Az észak felé irányuló külkereskedelem adatait a Szepesi Kamarához tartozó harmincadhivatalok bevételei tükröznék, a 16. században azonban csupán három év – 1572, 1588 és 1592 – adatairól tudunk; kerekítve 25, 28, illetve 41 ezer forint vámbevételt hoztak. Csakhogy ezzel távolról sem teljes a kép, mert négy város: Kassa, Bártfa, Lőcse és talán Eperjes polgárai e városok kiváltsága révén csupán félharmincadot fizettek, és azt is saját városuknak. E polgárok kereskedelmi tevékenysége tehát nem tükröződött a Szepesi Kamara vámjövedelmeiben. A Szepesi Kamaránál a Lőcséről, Kassáról stb. befolyt vámösszegeket más, nem e városokban lakó kereskedők fizették, és Lőcsénél például ez az összeg lényegesen alacsonyabb, mint ami a város polgárai által fizetett teljes harmincad lett volna. Kassáról csak a 16. századból ismerjük a város polgáraitól befolyt egész harmincad adatait: 1555-ben 3555, 1574-ben 2210, 1585-ben 2473, 1597-ben 1281 forint összeget tett ki – tehát fokozatos hanyatlást mutat. Mindezek alapján, noha nem állnak rendelkezésünkre egyidejű adatok, és az egyes városoknál jelentős hullámzás figyelhető meg a saját polgáraikra kirótt harmincadösszegekben, a csúcsponton is legfeljebb 5-6 ezer forintra tehetjük a négy város polgárainak kereskedelmi tevékenységéből származó – nem a Szepesi Kamarának befizetett - teljes harmincada összegét. Az összes harmincadjövedelem tehát a legjobb években 300 ezer forint körül járt, 1590 táján a 360 ezer forintot is elérhette.
  • Az importált szövetféleségekre ugyancsak töredékes adatokból következtethetünk. Bártfa, Eperjes, Kassa és Lőcse részletes árubontású harmincadjegyzékkel rendelkezik, többek között az 1580-as évekből. Ezek feldolgozásából megállapítható, hogy az olcsó szövetféleségek túlnyomó részét északról, Sziléziából, Morvaországból hozták be az országba, míg az elsőrendű kelméket elsősorban nyugatról. Erre utal az is, hogy míg az 1585-1589 közt Ausztriából Eperjesre behozott szövetvégek átlagos vámértéke 13,3 forint, az északi irányból szállítottaké 5,2 forint volt. A négy város átlagos évi szövetimportja az 1580-as években körülbelül évi 4000-4250 vég volt, ebből 3200-3400 vég volt északról érkezett, olcsó áru, és 750-870 vég nyugati irányú szállítás. A részletesen ismert magyarországi szövetimportot (16. századi vámjegyzékek alapján) a 6-7. táblázat mutatja.

6. táblázat

A magyarországi szövetimport összetétele 16. századi vámjegyzékek alapján végben (illetve bálában)
Szövetféleség Végenkénti vámkivetés (dénár) Zsolna, 1530 Nyugat-Magyarország, 1542 Kassa, 1555 Vác Buda, 1571 Bártfa, 1577–1591 között 7 év átlaga Lőcse, 1583–1589 között 7 év átlaga Eperjes,1583–1589 között 6 év átlaga Kassa, 1585 Kassa, Lőcse, Eperjes együttes behozatala, 1597
1558–1559 1560–1561 1563–1564
Első és másodrendű luxusszövetek (selymek) 400-150 20 . 5 - - - - 0,5 6 4 27 70
Harmadrendű selymek (taffota) 100 - - - - - - - - 8 5 15 55
nyugat-európai posztók
stamer és purpian 100 52 . 9 - - 18 46 2 3 1 41 45
londis 100-40 66 . 26 - - - - 12 3 6 27 56
karasia 50-30 - . 1054 90 750 520 1128 50 51 65 485 1048
közepes olasz (Bergaman) 50 - . - 18 - 22 1 - - - - -
másodrendű alsó-rajnai (aacheni) 50 3 bála + 15vég 1 bála - - - - - - - - - -
délnémet (nürnbergi) 50-25 100 2763 726 - 570 246 217 5 - - - -
hesseni-szász 25 2 6496 36 - - - - - - - - -
sziléziai 25-3 982 6957 3600 3000 1015 1309 805 315 265 1521 1554
cseh-morva 20-10 925 118 1800 2700 1974 1519 - 42 13 186 929
lengyel 10 - . 208 - - - - - - - - -
„nouvelle draperie”
vegyes alapanyagú szövetek 100-20 - . 2 - - 2 - - 118 43 27 149
Összesen - 2237 9284 9141 5508 7020 3797 4220 874,5 546 402 2329 3906

7. táblázat

A magyarországi szövetimport összetétele 16. századi vámjegyzékek alapján százalékban
Szövetféleség Zsolna, 1530 Nyugat-Magyarország, 1542 Kassa, 1555 Vác Buda, 1571 Bártfa, 1577–1591 között 7 év átlaga Lőcse, 1583–1589 között 7 év átlaga Eperjes, 1583–1589 között 6 év átlaga Kassa, 1585 Kassa, Lőcse, Eperjes együttes behozatala, 1597
1558–1559 1560–1561 1563–1564
Első- és másodrendű luxusszövetek (selymek) 0,89 . 0,05 - - - - 0,05 1,10 1,00 1,16 1,79
Harmadrendű selymek (taffota) . - - - - - - - 1,46 1,24 0,64 1,41
nyugat-európai posztók
stamet és purpian 2,33 . 0,10 - - 0,47 1,09 0,23 0,55 0,25 1,76 1,15
londis 2,95 . 0,28 - - - - 1,37 0,55 1,49 1,16 1,43
karasia - . 11,53 1,63 10,68 13,70 26,73 5,72 9,34 16,16 20,82 26,83
közepes olasz (Bergaman) - . - 0,33 - 0,58 0.02 - - - - -
másodrendű alsó-rajnai (aacheni) 4,02 0,27 - - - - - - - - - -
délnémet (nürnbergi) 4,47 29,76 7,95 - 8,12 6,48 5,14 0,57 - - - -
hesseni-szász 0,09 69,97 0,39 - - - - - - - - -
sziléziai 43,90 76,11 65,36 42,74 26,73 31,02 92,10 57,70 65,92 65,31 37,79
cseh-morva 41,35 1,29 32,68 38,46 51,99 36,00 - 7,69 3,23 7,99 23,78
lengyel - . 2,28 - - - - - - - - -
„nouvelle draperie”
vegyes alapanyagú szövetek - . 0,02 - - 0,05 - - 21,61 10,70 1,16 3,82
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

A kiváló minőségű hegyaljai borok messze földről vonzották a parasztokat, nemeseket, városi polgárokat egyaránt, akik arra törekedtek, hogy vétel vagy zálog formájában, külső (extraneus) birtokosként szőlőt szerezzenek maguknak a híres borvidéken. Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kassa városok mint testületek is tíz nagy borgazdasággal rendelkeztek itt, de a városok polgárai együttesen még sokkal nagyobb szőlőket szereztek maguknak.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

Több fontos város lakosságszáma csökkent vagy csak minimálisan emelkedett. Míg Kassán 1480-ban 2865 fő lakott, addig 1556-ban csak 2545. Bártfa 15. századbeli 1200-1300 lakosa 1542-ben mintegy 1000 lélekre csökkent. Csupán Eperjes 1465. évi, mintegy 2300 főnyi lélekszáma emelkedett körülbelül 2600 főre a 16. század derekán.

A városi ipar és iparosság

  • Kassa, Bártfa, Eperjes és részben a szepesi városok kereskedői közvetítették a bort Lengyelországba, ahol klimatikus okok miatt már nem termett meg a szőlő.
  • Megrekedt ipari és szerény kereskedelmi fejlődés képét nyújtja Eperjes. Az adójegyzékek tanúsága szerint a 16. század végére az alacsony összegeket fizetők száma nőtt a legnagyobb mértékben. A középréteg aránya igen lassan emelkedett, éspedig a legvagyonosabb réteg rovására; mind arányuk, mind pedig adóösszegeik nagysága csökkent. Az iparoselemek a lakosság 20%-át alkották, és nagyrészt a ruházati, élelmezési és fémiparhoz tartoztak. A város polgárainak nagy része szántóföld-tulajdonos is volt.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig.

Péter Katalin

Könyvek, olvasók, értelmiség

A selmecbányai rektor a napórákról tart könyvet, egy politikus csillagászatot olvas, Eperjes városi könyvtárából hadászati művet lehet kölcsönözni.

Iskolák

Gyalui Torda Zsigmond 1550-től működik Eperjesen.

Polgári kultúra

A polgári műveltség igen jellegzetes sajátossága azonban az, hogy az egyénekre jellemző vonások mellett nagyon határozott testületi jegyei vannak: a városokban közgyűjtemények, nyilvános könyvtárak működnek. Egyik típusukat valószínűleg a bártfai képviseli, amit valamikor 1524 és 1551 között szekularizálnak a plébánia tulajdonából. A másik típus Eperjesen található, ahol a városi tanács évtizedek óta létező házikönyvtára terebélyesedik a 16. század során nyilvános gyűjteménnyé.

Az általános műveltség új bizonyítékait, a közkönyvtárakat a polgárok büszkén szemlélik. Egy külföldön tanító iskolamester „örök emlékezetül” adományozza Eperjesnek a könyveit.

Makkai László

Az álmosdi csata

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét. Átvergődve a Tiszán, Belgiojoso megdöbbenéssel értesült arról, hogy a szikszói tábor Bocskaihoz pártolt. Most már csak a menekülésre gondolt. Miután a székelyek elhagyták, a sziléziai lovasok maradványával és az erdélyi vallonokkal Kassára igyekezett, a város azonban nem fogadta be, hiába ígért a protestáns polgároknak templomot. Végül is Szepes várában talált november elején menedéket, az akkor még császárhű Thurzó Kristófnál. Onnan próbálta maga mellé állítani a környékbeli vármegyéket, ezek azonban szóba sem akartak vele állni, amíg el nem bocsátja a hírhedt vallonokat. Azt, mint maga mondotta, annál szívesebben meg is tette, mert a vallonok egész idő alatt egyszer sem vállaltak csatát az üldöző hajdúkkal. Hadseregét így maga oszlatta fel, viszont a Bocskai elleni felkelésre ezen az áron sem tudott egyetlen embert sem rávenni – írja jelentésében. Valahogyan rábeszélte az eperjesieket, hogy fogadják be a maradék sziléziai lovasokat, ezek azután éppen eleget hallhattak az előzményekről az ottani német polgároktól ahhoz, hogy – maguk is protestánsok lévén – felmondják az engedelmességet, és önkényesen hazavonuljanak.

Basta visszavonulása

Basta tisztában volt a helyzet nehézségével, de abban reménykedett, hogy a várak és városok visszafoglalásával, főleg pedig a tapasztalatai szerint mindenre hajlandó hajdúk megvesztegetésével felszámolhatja a felkelést. Kassa felé mentében visszafoglalta és őrséggel rakta meg Szendrőt, biztosítva a császári kézen levő Fülek és Tokaj közt a kapcsolatot, a török elleni végvárvonal folytonosságát, s december 3-án Kassa alá érkezett, melyet 1200 katonával Sennyey Miklós és Nagy Albert védelmezett. A megadásra való felszólításra heves ágyútűz, majd az ostromlóknak komoly veszteségeket okozó kirohanás volt a válasz. Mivel ostromhoz elegendő tüzérsége nem volt, s a közeledő télben hosszas körülzárásra nem gondolhatott, Basta két nap múlva elvonult, és a városi önkormányzat meg a vallásszabadság tiszteletben tartását ígérő védlevele ellenében az eperjesiek beengedték falaik közé. Innen sürgetett pénzt és segédcsapatokat. Útnak is indítottak 80 ezer forintot zsoldfizetésre, ezt azonban hajdúk és felkelő parasztok Fülek és Szendrő közt kézre kerítették. Elküldtek néhány, spanyol és pápai segélyből újonnan felállított zászlóaljat, de alighogy elhelyezték őket a környező falvakban, Lippai rájuk csapott, s nagy részüket levágta.

A gyors győzelembe vetett hit szertefoszlott, s Basta engedélyt kapott „jóságos tárgyalások” kezdeményezésére.


Nem segített a helyzeten Basta diverziós kísérlete sem. Februárban Eperjesről Tokajig hatolt, s megerősítve az őrséget, a Sárospatak felé kitérő Bocskai nyomába szegődött, de végül is nem tudva őt csatára kényszeríteni, visszahúzódott Eperjesre. Márciusban a Haditanács visszahívta a fővezért, hogy Kollonichcsal egyesülve próbálja feltartóztatni a nyugati határvármegyéket fenyegető Rhédeyt.

A trón biztosítása

A kétfelől fenyegető veszedelmet Rákóczinak mégis sikerült egy időre elhárítania: Zólyomit bebörtönözte, Székely Mózest pedig lefizetett pasák révén a Héttoronyba záratta, és Pázmány közbelépésére, ha Prépostvári és Csáky István elkobzott birtokainak visszaadása árán is, a nádorral 1633-ban szerződést kötött Eperjesen.

Az 1644. évi hadjárat

  • Végül is Kemény álláspontja győzött, s az erdélyi főhad a Tisza mögé húzódott vissza, előcsapatokat hagyva Felső-Magyarországon a császáriak zaklatására, Kassát, Eperjest, Tokajt és Sárospatakot jól megerősítve az ellenállásra.
  • Június 3-án Götz éhes, tépett sereget vezetett Kassa alá, ott meg a védők támadtak ki rájuk. Valósággal két tűz közé szorulva, elsáncolták magukat; rendszeres ostromra nem is vállalkoztak. Esterházy kétségbeesetten látta, hogy a parasztok fogják felmorzsolni a sereget, s megpróbálta a vármegyei nemességet rábírni, hogy lépjen fel saját jobbágyai ellen. A paraszt „nemcsak hogy magát oltalmazza – vádol – de az úton járókra rá ütnek, s ölik, fosztják, kergetik”.[1] Nincs is császári katona Szepesben, Sárosban, Tornában, Gömörben, s lám, ott is fegyverkeznek a parasztok. Ha ennek nem lesz vége, fenyegetőzik, „muskétásokat is reájuk küldünk, falujokat porrá tétetjük, magukat felvadásztatjuk az erdőkben és hegyekben, vagy nyársra vonatjuk, vagy más érdemlett halállal öletjük meg, ha meg nem szűnnek gonosz elkezdett cselekedetektül. Példát statuálunk belőlük, másoknak is ki hogy legyen.”[2] Meg is kezdte az elrettentést, a felmentő sereggel közeledő Kemény emlékirataiban emlegeti a felégetett falvakat, a császáriak által elkövetett „sok éktelen fertelmeskedéseket”,[3] amelyeket még a Habsburg-párti magyar urak is helytelenítettek. De ez sem segített. Június 14-én már a kassai védősereg vette ostrom alá az ostromlók sáncát, s mikor Kemény János előörsei megjelentek, június 16-nak éjszakáján az egész császári tábor elmenekült. Mint annak idején Belgiojoso, úgy vonultak végig Felső-Magyarországon, hogy sem Eperjes, sem Lőcse nem engedte be őket, s az üldöző erdélyiektől és az állandóan rájuk csapó parasztoktól fogyasztva, fele számra csökkenve érkeztek július 29-én Bajmócra, ahol tábort ütöttek.

Zimányi Vera

Bányászat, kohászat

Sóvár sóbányászata a 16. század végétől a királyi kincstár kezébe került.

R. Várkonyi Ágnes

Pálffy Pál nádor és az új magyar politika

A korszerű államelmélet kézikönyvét, Justus Lipsius magyarra fordított Politikáját Laskai János Mohácsról emlékezve ajánlja egy eperjesi polgárnak, Madarász Györgynek, mintegy jelképezve azt a néhány magyar politikusban már érlelődő felismerést, hogy a török kiűzésének nagy feladata új politikát, korszerű állam építését, új kormányzási módszereket követel.

Az 1662. évi országgyűlés

A szervezetten fellépő vármegyei követek a köznemesség vállalkozó szellemű, borral, gabonával kereskedő, városi házakat tartó rétegéből kerültek ki, akiket sorozatos sérelmek értek a török terjeszkedése, Várad veszte, a rájuk nézve hátrányos, nemesi kiváltságaikat figyelmen kívül hagyó kereskedelmi és vámrendelkezések, a pénzügyi viszonyok és nem utolsósorban a nagybirtokosoknak és a kormányzat központi hatóságainak erőszakos térítése miatt. A vármegyei követek, akik Szuhay Mátyás Abaúj vármegyei követ szállásán tanácskoztak, és Borsod vármegye küldötte, Szepesi Pál mellett vezetőik a Vas vármegyei Retkes Balázs, a Szepes vármegyei Görgey Ezékiel, a Hont vármegyei Gerhard György, a nógrádi Bene János, a Pest vármegyei Gedey András, a két zempléni követ, Farkas László és Kazinczy Péter voltak, evangélikusok és reformátusok, szoros egyezséget teremtettek a városok követeivel. Főleg Kassa, Eperjes, Nagybánya, Kőszeg és a bányavárosok, közöttük is elsősorban Besztercebánya megbízottai hallatták erőteljesebben szavukat.

Benczédi László

A szervezkedés második szakasza

  • A Zrínyi és Rákóczi körül folyó szervezkedés ugyanis gyanakvó bizalmatlanságot váltott ki az erdélyiekből, s szemben találta magát részben Nádasdy Ferenccel, részben a Thököly István körül tömörülő lutheránus irányzattal is, amely az éleződő hatalmi küzdelemben egyre inkább az erdélyi politikára orientálódott. Az 1668 nyarán jelentkező meghasonlás így a szervezkedés második szakaszában két szemben álló irányzat hatalmi harcává mélyült. Ebben a küzdelemben, amely különösen hevesen zajlott a bécsi udvar által összehívott eperjesi gyűlésen 1669 májusában, a törökkel szomszédos területi bázisról kifejlődött katolikus–református frakció volt a türelmetlenebb, harciasabb irányzat, míg az Alsó- és Felső-Magyarország viszonylag védettebb területeiről sarjadó evangélikus csoport – az Erdélyi Fejedelemséggel együtt – higgadtabb politikai magatartást tanúsított sokat ígérő külpolitikai változat is, amelynek legfőbb melengetője Zrínyi Péter volt. A bán vezérletével a szervezkedők ekkor azt remélték, hogy az 1669. május–júniusban zajló lengyel királyválasztáson a francia politika jelöltje, a pfalz-neuburgi herceg nyeri el a koronát, s ezzel az északi szomszéd ország közvetítésével újra kilátás nyílik a francia támogatás elnyerésére. A varsói királyválasztás kimenetele azonban nem igazolta a magyar politikusok számítását: a lengyel nemes, Wisniowiecki Mihály megválasztása a Habsburg-befolyás felülkerekedését segítette elő Lengyelországban. Ezzel az 1660-as évek végére kialakult európai egyensúlyi helyzet immár az utolsó, Európára nyíló ösvényt is járhatatlanná tette a magyar ellenzékiek számára.
  • 1669–1670 fordulóján az addig többé-kevésbé szűk körű rendi szervezkedés kilépett a konspirációs keretek közül, s az úgynevezett vármegyei mozgalomban széles körű politikai akcióvá terebélyesedett. Az alsó- és felső-magyarországi vármegyék ekkor – Körmöcbányán, Kassán és Breznóbányán – egymás után tartották vármegyeközi gyűléseiket, amelyeken a török elleni önvédelem jelszavával a bécsi hadszervezettől független, saját erőből létesítendő vármegyei haderő felállítására tettek kísérletet. Ez már önmagában is kihívást jelentett a bécsi kormánnyal szemben, pedig a mozgalom konspiratív vezérkara a török elleni védelmet is csak ürügynek tekintette a Habsburg-ellenes felkelés előkészítéséhez. Ez a szándékuk világosan megmutatkozott az udvar által 1670. március 16-ra összehívott besztercebányai gyűlésen, amelyen a kormány megbízottai, csakúgy mint az 1669. tavaszi eperjesi gyűlésen, újabb békéltető kísérletet tettek. Az ellenzékiek itt követett „mindent vagy semmit” taktikája azonban .– akárcsak a korábbi alkalommal – most is útját állta a közeledésnek.

Az abszolutista politika két fő iránya Magyarországon

A sort 1670 decemberében a hegyaljai mezővárosok templomainak katolizálásával ismét csak Báthori Zsófia és I. Rákóczi Ferenc nyitotta meg, majd főpapi, kamarai és katonai segédlettel 1671-ben sorra „estek el” Torna, Szepsi, Mecenzéf, Patak, Királyhelmec, Eperjes és Bártfa templomai.

A bujdosók első támadása 1672-ben

A bujdosók főerőinek sikere és propagandájuk hatékonysága nyomán az első kuruc támadás 1672 októberében érte el legnagyobb kiterjedését. Eperjes, Kisszeben, Bártfa, Késmárk és a szepességi városok sorra meghódoltak.

Az 1678. évi hadjárat

Teleki Mihály további hadvezetésére is az volt a jellemző, hogy az ellenség főerőivel való harcot kerülve, szűk területen kisebb várak kockázatmentes ostromára vesztegette el az idejét, majd mindezt betetézte „gyalázatos” eperjesi futásával 1678. augusztus közepén. Arról értesülve ugyanis, hogy az Alsó-Ausztriából és Sziléziából küldött csapaterősítések élén Leslie tábornok Kelet-Magyarországra érkezett, s egyesült a császáriak Wrbna vezette részlegével, a generális felhagyott Eperjes két hete megkezdett ostromával, s a Tiszán átkelve, puskalövés nélkül visszahátrált Kővárba és a Szatmár körüli kvártélyokba.

A felső-magyarországi kuruc fejedelemség

S Thököly fejedelmi állama, fennállásának három éve alatt, nagymértékben teljesítette is ezt a valláspolitikai elvárást: templomai, tanintézeteik, egyházi javaik visszaadásával újra jogaikba helyezte a protestánsokat – s tegyük hozzá úgy, hogy közben a katolikusok elnyomásának és üldözésének még a színét is kerülni igyekezett. Intézkedései, amelykkel új éltre támasztotta a reformátusok sárospataki és az evangélikusok eperjesi iskoláját, miközben ez utóbbi fenntartására a szabad királyi városok évi cenzusát rendelte, művelődési törekvéseinek építő jellegét tükrözik.

Anyagi és politikai erőforrások

Thököly fejedelmi államának anyagi erőforrásait számba véve, a kereskedelemből (azaz harmincadvámból), bányajövedelmekből és dézsmabérletekből származó kamarai bevételeken, a fiskális birtokok hozadékán, továbbá Thököly magánföldesúri jövedelmén kívül még egy fontos tényezőről kell említést tennünk, s ez a felső-magyarországi szabad királyi városok német nemzetiségű és evangélikus vallású kereskedőpolgárságától származó anyagi támogatás volt, melynek fontosságára, jelentőségére számos közvetett és közvetlen bizonyítékkal rendelkezünk. Így, ha a korabeli forrásokban olyan megjegyzésekkel találkozunk, hogy ezek a kereskedők (akik között a legvagyonosabbak az eperjesi Zimmermann Zsigmond, Fleischhacker György, Weber Dániel és mások voltak) a Keczerekkel, Szirmayakkal és más birtokos nemesi családokkal együtt pénzkölcsöneikkel „etiam Acheronta moverent”, azaz a poklokat is meg- mozgatnak Thököly küzdelmének támogatására,[4] úgy ebben bizonyára döntő szerepe volt annak a konkurrenciaharcnak, amely ezt a réteget a Habsburg-érdekeltségben álló felső-magyarországi katolikus olasz kereskedőkkel szembeállította, s amely harcban ez a csoport a maga részéről ugyancsak kezdettől fogva számíthatott a thökölyánus fejedelmi hatalom támogatására.

A török háború kiújulása

Láthattuk korábban, milyen kiválóságai juttatták Thökölyt olyan vetélytársakkal szemben, mint Apafi Mihály, Teleki Mihály vagy Wesselényi Pál, a magyarországi mozgalmak élére 1678 után. Ámde azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy amikor a török támadása következtében Magyarország 1683-ban úgyszólván az európai politika élvonalába került, a „kuruc király” fentebb számba vett erénye, enyhén szólva, elégtelennek bizonyultak, ha ugyan nem fordultak egyenesen visszájukra. Egyet kell értenünk életrajzírójával, Angyal Dáviddal, amikor megállapítja róla: A politikában éppúgy, mint a harctéren csak a „kis háborúnak” volt mestere.[5] Állandó diplomáciai apparátus híján, pusztán alkalmi követek vagy egyes őt támogató kereskedők tájékoztatásaira, tehát meglehetősen szegényes információs alapra támaszkodva, az európai nagypolitika igazi mozgatórugóiba soha nem volt betekintése. Ehhez mérten viszont aránytalanul nagy ambíciókat táplált, anélkül, hogy fiatalos lendületében a roppant veszélyeket igazában érzékelte volna: a jelek szerint azzal áltatta magát, hogy a hazánk területén osztozkodó két birodalom közötti gigászi mérkőzésből, mint törpe harmadik, ő kerülhet ki nyertes félként. Ebben a vonatkozásban találónak érezhetjük, amit Teleki Mihály jegyzett fel vele kapcsolatban még 1680 tavaszán. Eszerint, mint írta, „Gróf uramat” „szegény Zrínyi Péter fantáziája” bántja, aki tudniillik azzal kérkedett az 1669. évi eperjesi gyűlésen, hogy mind a két császár üstökét a kezében tartja. De, folytatta, ő (mármint Teleki) megmondta a szegény horvát bánnak is: „az egyike kopasz szokott lenni, annak az üstökét nem foghatja, a másikának nagy a haja, nem fér a markában, s úgy jár, mint aki a konc árnyékához kapott volt, ám rajta is telék”.[6] Nos, ha Thökölyt további sorsa megkímélte is apósa véres tragédiájától, Teleki jövendölése a lényeget tekintve beteljesült rajta: a „kuruc király” sem kerülhette el politikájának feltartóztathatatlan bukását.

R. Várkonyi Ágnes

A túlélés esélyei

Csáktornya, Eperjes, Debrecen, Kecskemét és Kolozsvár tájairól ugyanazokat a képeket rögzítik az országról szólva: „utolsó halállal való küszködését” éli, „fakult kép”, „elaluvó gyertya”, „dűlőfélben levő ház”, „halálos ágyban levő, ki minden órában várja kimúlását”. S ez annál megrázóbb élményük, mert közben úgy vélik, csak a társadalom megszervezésén, az államhatalmon múlik, hogy a „jó konjunktúra” haszon nélkül száll el, vagy ellenkezőleg, az ország javára fordítható.

A majorsági gazdálkodás változásai

Eperjes, Bártfa, Kassa városok ugyancsak bérmunkát alkalmaznak szőlőikben.

Városok, nyitott kapukkal

Eperjesen, Késmárkon, Bártfán, Lőcsén elfoglalják a protestáns polgárok templomait és iskoláit. Bár az evangélikus polgári és nemesi alapítványok sokáig biztosítják az olyan egyházi-művelődési központok virágzását, mint Eperjes és Bártfa, a városi lakosság addig zárt rendjét szétzilálják a különböző felekezetű papok, tanárok, az egyházi és állami intézmények hivatalnokai és szolgaszemélyzete, nem utolsósorban pedig a városba özönlő tanulók.

A század végére a városi vezetőségben az evangélikus és a református polgárság kisebbségbe szorul a katolikusokkal szemben. A vallási köntös azonban alig takarja már a társadalmi és államhatalmi érdeket. Császárhű főurak, nemesek, magyarok és németek, de sok esetben idegenek, katonák, testesítik meg a katolikus vallást és a politikai hatalmat a református vagy evangélikus magyar, német és szlovák nyelvű kézműves- és kereskedőpolgársággal, vállalkozó köznemesekkel, sőt katolikus főurakkal szemben.

A tőkés ipar csírái

Eperjes tehetős, rézhámor-tulajdonos polgárairól tudjuk, hogy az 1670–1687-es évek politikai és vallásügyi viharaiban tűntek el. Prokop eperjesi kereskedőnek pedig Thököly kamarája 1684-ben bérbe adta a besztercebányai rézüzemet.

A középkori város változásai

A város mint autonóm gazdasági közösség többször próbálkozik új befektetésekkel – Igló 1675-ben, Eperjes 1697-ben épített papírmalmot –, és nemegyszer sikerrel védi is jogait, melyek a korábbi évszázadok zárt gazdálkodási rendjét akarják menteni.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Kassa hosszú ellenállásának ideiglenes sikerét többek között annak is köszönhette, hogy több felső-magyarországi várossal közös szövetségben harcolt a császári őrség behozatala ellen. 1670. évi megszállása egyben a vele szövetséges városok – Eperjes, Lőcse, Bártfa, Késmárk, Kisszeben – jövőjét is megpecsételte.

Főurak és köznemesek

Bezzegh György armalista családból jutott az 1650-es évek elején a vármegyei nemesség közé. Zólyom, Nógrád, Heves, Külső-Somogy vármegyék jegyzője lett, majd zólyomi alispán és Thököly tanácsosa, s végül a régi törzsökös családnak számító Radvánszkyakkal és Keczerekkel együtt hull le az ő feje is az eperjesi vérpadon.

Makkai László

Protestáns kollégiumok

Egy akadémiai rangú hazai evangélikus tanintézet alapításának tervét – a maga egyházában Apáczaihoz hasonló szerepet játszó – Johann Bayer dolgozta ki, és főleg Vitnyédi István támogatásával népszerűsítette, olyan sikeresen, hogy evangélikus mágnások, nemesek és városi polgárok adományaiból ugyanakkora összeg, 100 ezer forint, gyűlt össze az Eperjesen alapítandó akadémia javára, mint amennyit annak idején Pázmány a nagyszombati egyetemre adott. Bár az udvar és a katolikus klérus tiltakozására az akadémia nevet nem viselhette, az eperjesi főiskola a maga korában előremutató, a filozófiai tanfolyamon a matematika és fizika mellett földrajzot és történelmet, a teológia mellett jogot, az alsó tagozaton pedig a német, szlovák és magyar nyelv tanítását előíró tantervvel nyílt meg 1667-ben. A Németországból meghívott professzorok mellett a hazai természetfilozófia olyan kiválóságai tanítottak itt, mint Bayer, Elias Ladiver és Isak Zabanius. Az ellenreformáció 1671-ben épületétől fosztotta meg, 1673-ban pedig szétkergette a főiskolát, mely Thököly felső-magyarországi fejedelemsége idején, 1682 és 1687 közt ideiglenesen helyreállt ugyan, de azután ismét megszűnt.

Így a 17. század utolsó harmadában, az elűzött eperjesi tanárok egy részével megerősödve, a nagyszebeni maradt az egyetlen olyan, főiskolai hangú hazai lutheránus tanintézet, mely a korábban nagyobb hírű brassóival sikerrel versengve, az erdélyi szász gimnáziumok közül – 1648 négy, 1676-tól kezdve pedig hat tanárával – egyedül adott lelkészi képesítést, és egy külön, német nyelvű tagozatán világiaknak is nyújtott az alapfokúnál magasabb oktatást.

Filozófiai modernizmus

Ugyancsak a hatvanas években kezdődő nagy vallásüldözési hullám idejére esik a hazai evangélikus főiskolákon tanító jelentősebb természetfilozófusok pedagógiai és írói tevékenysége. Azért kell őket így, felekezetileg különválasztva, együtt említenünk, mert mindnyájan Wittenberg neveltjei voltak. A 17. század első felében a wittenbergi egyetemen Sennert és utódja, Sperling professzorok az arisztotelianizmus és az atomizmus egy sajátos keveredését mutató természetfilozófiát alakítottak ki. Élesen szembefordulva Kopernikusszal, és megtartva az arisztotelészi világkép és mozgástan alapelemeit, az utóbbiakat ötvözték a reneszánsz atomelméletnek egy olyan változatával, amelyben az atomok mozgását a „világlélek” bennük rejlő részecskéje hozza létre. Ez a természetfilozófia nem tartalmazta olyan mértékben a természetátalakító tudomány csíráit, mint a kartezianizmus. Egyetlen érdeme, hogy az atomelmélet bevezetésével hozzájárult az arisztotelianizmus egyeduralmának fellazításához. Ebben a vonatkozásban kell értékelnünk a 17. század második felében működő Jakob Schnitzler nagyszebeni, Elias Ladiver, Isak Zabanius és Johann Bayer eperjesi filozófiatanárok munkásságát.

Közülük kétségtelenül az iskolaszervező Bayer volt a legeredetibb gondolkodó, aki Ostium vel atrium naturae (1662) című könyvében legtovább megy az arisztotelianizmussal való szakításban. Igaz persze, hogy azt nem a kopernikanizmussal és a kartezianizmussal, hanem Alsted és Comenius „mózesi” fizikájával, egy teologizált és panteisztikus misztikával áthatott természetfilozófiával helyettesíti, s egyetlen igazán haladó vonása, hogy Bacon szenzualizmusát átvéve, felismerte a tapasztalat és a kísérlet tudományos jelentőségét. Az ő esetében is, akárcsak [[Pósaházi János|Pósaházinál], feltételezhetjük, hogy kedvezőbb körülmények közt a kísérleti fizika hazai úttörői közé sorakozott volna fel, ha konzervatív tanártársai el nem üldözik Eperjesről, s később – gályarabságra ítélve, de már a börtönben kiszenvedve – nem esik áldozatul az erőszakos ellenreformációnak.

R. Várkonyi Ágnes

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Fegyelmezetlenség miatt eközben véletlen összetűzések robbantak ki a kurucok és a téli szálláshelyet kereső lengyelek között, s Sobieski, miután megvette Szécsényt, Kisszebent, Késmárkot, ostrom alá fogta Eperjest.

A hanyatló török ereje

Felső-Magyarországon Thököly Imre tavaszi sikereit nem tudta kihasználni, sőt 1684-ben nagy területeket elvesztett. Schultz generális és Barkóczi István ezredes csapatai elfoglalták Kisszebent, szeptember 17-én Eperjesnél rajtaütöttek a kuruc táboron, s az egész felszerelés – a fejedelem kancelláriájával együtt – zsákmányul esett. Majd megadta magát Makovica, Zboró, s bár Eperjest nem tudták bevenni, a felső-magyarországi fejedelemség java része Lipót hatalmába került, és a hadsereg téli szálláshelyéül szolgált.

Hadseregek és haditervek

Thökölyt most érte a jóvátehetetlenül végzetes csapás. Mindeddig kitartóan küzdött, hogy megmentse önálló politikai cselekvőképességét. Amikor Schultz generális ostromára Eperjes polgárai, közel héthetes (1685. július 21–szeptember 13.) elszánt védelem után – megtudván, hogy segítségre nem számíthatnak – megnyitották kapuikat a császár hadai előtt, majd meghódolt Tokaj, Ónod, Ibrány, Kisvárda, Kálló és Szerencs, Thököly sürgősen Bécsbe küldte követét, Szirmay Istvánt, és újra ajánlatot tett: ha méltányos feltételek mellett békét köthet a császárral, kész átadni Kassát, haderejét a török ellen fordítja, és Szkander bég példáját követve harcol a kereszténység ügyéért.

A háború költségei

Eperjes 80 ezer forintot, Debrecen összesen 960 ezer forintot adott csupán úgynevezett hadisarc címén, vagyis többet fizetett, mint amit a Német Birodalom három legnépesebb, leggazdagabb területe, a vesztfáliai, burgundi és az alsószász kerület adott töröksegélyként.

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

Lőcsén 2060 halottról adtak hírt, Rozsnyón 2025-öt számláltak, Tiszolcon alig maradt valaki életben, Eperjesen naponta 35–40-et temettek el, Miskolcon, hol vagy 6 ezer elhunytról véltek tudni, jó két hónap alatt 300-nak ”készült koporsó, s nem akadt, aki mind elföldelje.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1687–1688. évi országgyűlés

1686 végén Caraffa Antal felső-magyarországi főparancsnok és főhadbiztos emlékiratban jelentette, hogy veszedelmes összeesküvést fedezett fel. Mivel hatalmas vagyonok elkobzásának lehetőségére, bírságpénzekre, tehát kamarai érdekre is hivatkozott, a kincstár pedig üres volt, megkapta Lipót császár felhatalmazását, hogy rendkívüli törvényszéket állítson fel, részben kamarai tisztviselőkből, részben a helyi hatóságok, Eperjes szabad királyi város és Sáros vármegye képviselőiből. Az 1687 februárjában Caraffa elnökletével munkába kezdő bíróság kínzásokkal kicsikart vallomásokon alapuló vádjai szerint a vádlottak az ostromzárral körülvett Munkács vár védőinek leveleket, üzeneteket közvetítettek és pénzt hiteleztek. A vallatás közben meghalt Feja Györgyöt azért vonták kínpadra, mert korábban részt vett a Thököly-mozgalomban, pedig ezért már Lipót császár amnesztiában részesítette. A felhozott vádak, ha nem minősültek is a feszült politikai helyzetben bocsánatos bűnöknek, de jóval enyhébben büntendő cselekmények voltak, mint kézcsonkítással súlyosbított fejvesztéssel, főleg pedig nem bizonyították „az egész kereszténységet végveszéllyel fenyegető”[7] hatalmas összeesküvést. Az Eperjes főterén felácsolt vérpadon kivégzett három szolgán kívül a perbe fogottak valamennyien nagyon gazdag emberek voltak, vállalkozó köznemesek, nagykereskedők, vagy olyanok, akik tisztségük révén sokat tudtak Caraffa magánügyleteiről. 1687. március 3. és május 14. között összesen 24 ártatlan ember feje hullott le, közöttük Zimmermann Zsigmond nagykereskedőé, Raucher Gáspáré, Fleischhacker Györgyé, Keczer Andrásé és fiáé, Gáboré, Bezzegh Györgyé, Medveczky Sámuelé, Radvánszky Györgyé és Weber János patikus, eperjesi bíró fiaié, Frigyesé és Dánielé. Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

Az „Eperjesi Theatrum”-nak azonban három hónap után, császári parancsra, abba kellett hagynia véres munkáját. Az udvarban az alkotmányos örökös királyság hívei győztek, és megkezdték az országgyűlés előkészületeit. Az eperjesi vértörvényszék miatt az európai közvélemény és a korra különben jellemző, gyakori (franciaországi, angliai) vértörvényszékeket elítélő társadalmi áramlatok képviselői hevesen bírálták a Habsburg-kormányzatot.


Az eperjesi törvényszéket megszűntnek nyilvánította a császár, és az áldozatok családjának kárpótlást ígért.

Változások a városfalak mögött

Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik.


Eperjesről már 1686-ban sok tehetős polgár és nemes elhúzódott, 1687 után a város évekig nem tud magához térni.


Az Udvari Kamara ellenőrzése alá vonta a városok pénzgazdálkodását és adóügyeit. A városok adója megnövekedett, a kereskedelmet és az ipart korlátozó vámok és rendeletek miatt a városgazdaság bevételei is elapadtak. Tönkrement bányatulajdonosok, az eperjesi gazdag kereskedők sorsa, a nagyszombati polgárság elszegényedése és az erdélyi iparosok tiltakozása az 1702. évi császári vámrendelet miatt egyaránt bizonyítja a polgárság szorongatott helyzetét.

Az 1680-as évek a városgazdaságok anyagi összeomlásának esztendei. Kassa elzálogosítja vagy eladja jobbágyfalvai egy részét, Bártfa és Eperjes a szőlőit.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A Hegyalján Tokaji Ferenc állt a szervezkedés élén; egykor jobbágyból lett Thököly gyalogos hadnagya, majd kalmárkodott. Mellette Szalontai György, tehetős jobbágy, Végardó bírája, és Kabai Márton, a sárospataki főiskolát végzett, egyháza vezető köreivel meghasonlott református prédikátor vállalt részt a feladatokból. Körülöttük több olyan szőlősgazda és kereskedő tevékenykedett, aki mezővárosi magisztrátusi tisztséget viselt. Szép számmal szerveztek be szőlőbirtokos nemeseket. Csatlakozott hozzájuk Eperjes magyar őrsége, a pataki kollégium Göncre és Kassára üldözött diáksága, s Bihar vármegye szolgabírája, Püspöky Sámuel házában is szállást kaptak a Lengyelországtól Törökországig szervező utakon járók.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Az államhatalom fontos pozícióját kézben tartó Ráday Pállal szoros kapcsolatban levő udvari tanácsosok köréhez tartozott az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora, Hellenbach báró és a vállalkozó szellemű, jó gazdasági érzékkel rendelkező köznemesek több jellegzetes alakja, mint Platthy Sándor, Kajali Pál, Kálmáncsay István, Lányi Pál, Lónyay Ferenc és mások. Néhány vármegyében a tisztikar tagjai között voltak híveik. Azonos elveket vallottak velük a felső-magyarországi városok egyes tekintélyes polgárai is, mint Kray Jakab késmárki bíró vagy az eperjesi Klesch János.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A császári haderő viszont a lengyel Lubomirski sztaroszta csapatainak segítségével már a tél folyamán behatolt a Szepességbe, és ostromgyűrűbe fogta Bártfát és Eperjest, s miután a pestis pusztította Késmárkot elfoglalták, s Kray Jakab bírót, Lányi Márton tanácsost és Topperzer Sebestyén sebesült szíjgyártót Heister felakasztatta, Lőcse máig kellően nem tisztázott körülmények között – Andrássy István tábornokkal megállapodva – 1710 februárjában került a császáriak kezébe.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

A császári csapatok – annak ellenére, hogy súlyos élelem- és takarmányhiánnyal küzdöttek, s lázongtak az elmaradt zsold és a pestis miatt – könnyűszerrel elfoglalták Krasznahorkát, Egert, Bártfát, és december 10-én bevonultak Eperjesre.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

Polgárság és értelmiség

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[8] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[9]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény. Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Rákóczi államában a fuvarosok, vashámorosok gyarapodtak, a salétromfőzök konjunktúrát élveztek; néhány kereskedő nyeresége is ismeretes. Mégsem mondható, hogy a polgárság és a kézművesség általában anyagilag gyarapodott volna a szabadságharc éveiben. Többnyire a rézpénz inflációjával magyarázzák a veszteségeket, az okok azonban mélyebben fekvőek.

A városi polgárság nagyon kevéssé tudta kihasználni a háborús konjunktúrát. Megkötötték a városi ipar szerkezeti adottságai; a céhrendszer keretei alkalmatlanok voltak arra, hogy gyorsan átálljanak az új követelményekre. Nem volt még elég tőke, és nem tudtak gyorsan munkaerőt mozgósítani. A selmecbányai rézművesek 64 rézhajóra kaptak megrendelést, de kevés volt a munkaerő, és egy hajót fél év alatt készítettek el. Mindamellett a városi ipar és kereskedelem az ország gazdasági és társadalmi struktúrájából adódóan már jó ideje heves konkurenciaharcok közben osztozni volt kénytelen a mezővárosokkal és a nemesekkel. A ruhaiparban, az élelmiszer-előállításban és – helyi adottságok miatt – a vasiparban a mezővárosiak helyzeti előnyöket élveztek. Az államhatalom iparfejlesztő politikája nem a szabad városokban, hanem rajtuk kívül eső bázisokon létesített fontosabb központokat, miként azt a többek között – a munkácsi textilmanufaktúra szervezése és a nagykállói salétromos officina példája is mutatja. Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert. Hellenbach mint a monopolisztikus jogokkal rendelkező kereskedőtársaság vezetője marhát és faggyút szállított ki, ausztriai és morvaországi kereskedőkkel állott kapcsolatban, többek között Ferner bécsi kereskedőtől vett át különféle árukat. Vállalkozói mentalitására jellemző hogy 1706 elején „a selmeci húsárusokkal alkura lépett, hogy neki 11 000 darab szarvasmarhát állítsanak ki … a hollandiak számára„.[10] A bányavállalatokba és kereskedelembe fektetett tőkéjéből Rákóczi államának összeomlása után, amikor amnesztiát kapott, a Kamara a lefoglalt és visszaszolgáltatott vagyonon kívül mint követelést – felfelé kerekítve – 86 ezer forint összeget ismert el. Honnan származott ez a nyereség? Csak az állam nyújtotta előnyöket használták ki, vagy tetemes befektetéseik hoztak hasznot?

Lónyay Ferenc, a Szabolcs vármegyei vállalkozó nemes, még 1709-ben és 1710-ben is képes volt komoly bérleti díjakat fizetni, például, 28 ezer forintot a Karácsony Sándor macedón kereskedővel közösen bérelt harmincadért.

A bérből élők szenvedték meg leginkább az akadozó ellátást, az élelmiszerárak emelkedését s a lázas inflációt. Az alsó-magyarországi bányavárosok bérből élő lakói, a bányászok, csillések, fuvarosok súlyosbodó viszonyaik miatt főleg Hellenbach nyerészkedését okolták. A hámormunkások, szőlőkapások, napszámosok 1706 után katasztrofális viszonyok közé jutottak. Különösen a bányászok – vájárok, csillések, ácsok és főleg a technikai újításokból kenyerüket is féltő lovasgazdák, akik a vízemelő gépeket működtették – kényszerültek rá, hogy a végső fegyverhez nyúljanak, megtagadják a munkát. Majd a közösségi döntés erejében bízva, husángokkal, kövekkel védekezve, követeltek magasabb bért, a rézmonéták helyett értékálló pénzt, rendszeres élelemellátást. Az új magyar államtól két választ kaptak. Az egyiket már korábbról ismerték, hiszen minden hatalom a fegyver erejével töri le az ellenszegülőket. A másikat, a sortűz tragikus következményei miatt megrendülő államfő gesztusát, a személyes meghallgatást és a megértő, segítő intézkedést, azt, hogy az államhatalom veszi védelmébe ügyüket, most ismerték meg.

A polgár előtt az új magyar államban a politikai pálya kapuja szélesebbre tárult. Helyet kapott a polgár a központi hatalom gazdasági szervezeteiben, mint városi követ részt vett az országgyűléseken, s ott más városok követeivel együtt közös tanácskozásokon egyeztették érdekeiket. Néhány polgár, miként a gazdag besztercebányai bányatulajdonos, Schmidegg Tamás báró, országos bizottsági feladatokat is ellátott. Többen, mint például a kassai Váncsek István, az eperjesi Klesch János, a vállalkozó nemesekkel kerültek szorosabb politikai érdekkapcsolatba.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

A protestánsok kollégiumhálózatát megbontotta ugyan az ellenreformáció, de változatlanul nagy a sárospataki, a debreceni, eperjesi, kolozsvári, nagyenyedi kollégiumok kisugárzó ereje. Tanáraik a protestáns államok egyetemein szereztek képzettséget. Tanulóik az ország minden társadalmi rétegéből jöttek. Intézményrendszerük a diákok önkormányzatán alapult. A diákok, tanárok és alapítók közössége „társaságot” alkotott, a társaság törvényeinek a kollégiumok minden tagja alávetette magát. Jellemző például a marosvásárhelyi kollégium törvényeire, hogy a tanulmányait elhanyagoló diákot – tekintet nékül arra, hogy nemesi vagy jobbágyszármazású-e – pénzbírságnak vetették alá. Az iskola tagjai felvételük idején esküt tettek. Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok. Figyelemre méltóak a mezővárosok iskolái. A protestáns gimnáziumok és főiskolák oktatási rendje és tananyaga megfelelő alapvetésül szolgált az egyetemi tanulmányokhoz. A protestánsoknak azonban nem volt egyetemük. Néhány kivételtől eltekintve a protestáns köznemesi, polgári és jobbágyszármazású fiatalok külföldön fejezték be tanulmányaikat. A század közepétől kezdve a német egyetemek közül Wittenberg, Halle, Lipcse látott egyre több magyar diákot, de emelkedett a száma az angliai, svájci egyetemeket és főleg az Egyesült Németalföld Köztársaság híres akadémiáit látogató magyar diákoknak is.

Magyarország egyetlen egyeteme, a nagyszombati, a jezsuiták kezében még nem épült ki teljesen, a filozófiai és teológiai fakultás mellett később, 1667-ben nyitott jogi fakultás még alig működött, első nyilvános vitáját csak 1691-ben tartja majd meg. A katolikusok és főleg a jezsuiták az 1670–1680-as években nem az egyetem kiépítését, hanem a középfokú oktatás kifejlesztését szorgalmazták elsősorban A jezsuiták széles körű kollégiumi hálózatukat a nemesi ifjak nevelésére igyekeztek kiépíteni.

A katolikusok ugyancsak a haza határain kívül részesülhettek egyetemi színvonalú természettudományos vagy orvosi képzésben. A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat. Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön. Győrött a jezsuita kollégiumi könyvtár mellett Széchényi György alapítványából szervezték meg a papnevelde, az első intézményes egyházmegyei könyvtár alapját.

A magán könyvgyűjtemények nemcsak a műveltség színvonalát, az olvasási kultúra körszerű igényeit is mutatják. A Zrínyi-, Nádasdy-, Batthyány-, Thököly-, Révay-, Bercsényi-, Károlyi-, Rákóczi-, Forgách- könyvtárak, azzal együtt, hogy a főúri rezidenciáknak már szerves tartozéka volt a könyvtár, jól jellemzik a főúri osztály műveltségi eszményeit. Ezek a könyvtárak az 1670-es, 1680-as évek pusztításait csak részben vészelték át. Zrínyi Miklós könyvtárának 1662-ben katalógusba vett anyagát fia, Ádám építette tovább, majd feleségének családja őrizte meg.

A főúri könyvtárak összetétele két tendenciát tükröz: az egyik az értékőrzés, a másik a gyakorlati szükségletek kielégítése. Rákóczi, Forgách, Bercsényi könyvtára egyaránt szolgálták a korszerű politikai és gazdasági tájékozódást. Batthyány Ádám nagy gonddal és több generáción át épített könyvtára egyebek közt különleges térképgyűjteménnyel tűnik ki. Relatiók, Neue Zeitungok, Mercrurii Gallo-Belgici tételei Rákóczi, Bercsényi könyvtárjegyzékeiben a friss újságanyag beáramlását bizonyítják.

Köznemesi könyvtárakról kevés ismeretünk van. Keczer Sándor két láda könyvről végrendelkezett. A fiatal Ráday könyvtárát olvasmányaiból, Radvánszkyét az írásaiba beszűrődő olvasáskultúra nyomaiból, Szirmay Andrásét, Hellenbachét katalógusából tudjuk egyelőre rekonstruálni. Szirmay Miklós könyvgyűjtő szenvedélyéről fia végrendelete árulkodik: a könyveket tartsák együtt.

Az egyik legszámottevőbb, több mint 400 kötetes polgári könyvtár a Caraffa vérpadján elvérzett tehetős eperjesi polgár, Zimmermann Zsigmond műveltségét dicséri. A két soproni polgár, Posch György városbíró és Faut Márk vicenótárius könyveiről készült lajstromok – Keiffel János eperjesi, Váradi Ötvös Péter nagybányai polgár könyveivel együtt – a magyarországi városi polgárság könyvkultúrájáról tájékoztatnak.

Életmód, testkultúra, egészségügy

Orvosi ellátás szempontjából kiemelkedő helyen állt Eperjes, ahol 1687-ig Weber János mint laboratóriummal rendelkező császári királyi patikus tevékenykedett, Khein Ferdinánd és Friedel János eperjesi orvosok pedig Wittenbergben szerezték meg képzettségüket.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Mégis, a Comenius hagyományait folytató sárospataki főiskola, a kartezianizmus fellegvárának számító debreceni kollégium, majd több felső- és alsó-magyarországi város, Eperjes, Bártfa, Selmecbánya, Losonc, Pozsony, nehézségekkel dacolva, széles hatósugarú, új szellemi központtá lett.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A protestáns iskolákban ismét megindult az oktatás: visszaköltözött otthonába a sárospataki kollégium, megkezdődött a tanítás Rozsnyón és Eperjesen. A fejedelem 1704. február 13-i rendeletében védelmébe vette a jezsuiták iskoláit. Ugyanebben az évben kezdték meg akadémiájuk építését a kolozsvári jezsuiták. A szécsényi országgyűlésen az oktatás ügyét is mérlegelve hoztak toleráns vallásügyi törvényt. A kiküldött bizottságok az iskolákat és a templomokat annak az egyháznak ítélték, amelynek hívei a lakosság többségét alkották. De a kisebbséget sem hagyták iskola nélkül; előfordult, hogy Rákóczi maga nyújtott segítséget.

Mivel az ausztriai rendfőnökséghez tartozó jezsuita rend tagjai nem esküdtek fel a konföderációra, a kormányzat úgy döntött, hogy el kell hagyniok az országot. A tanítás érdekében azonban halasztották a döntés végrehajtását. Végül a rozsnyói tanácsülés 1706 végén úgy rendelkezett, hogy a nagyszombati egyetem és a kassai kollégium jezsuita tanárai helyükön maradhatnak, munkájukat világi papokként folytathatják, és ellátásukat az államkincstárból kapják. A szervezetileg egyházi keretek között folyó oktatásban az evangélikusok újítottak a legmerészebben: elrendelték, hogy akinek két-három gyermeke van, az az egyiket pénzbüntetés terhe alatt tartozik iskolába járatni.

Garmadányi rendelet tiltatta, hogy a katonák iskolákat verjenek fel, vagy beszállásolással terheljenek. Az iskolák így is sokat szenvedtek. A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét, Diákjait professzoraival együtt – fejedelmi parancsra – Károlyi Sándor generális menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten kaptak helyet. A debreceni kollégiumot a város kiürítése alkalmából Beregszászra, majd Nagybányára telepítették, a kollégium könyvtára a császári hadsereg pusztításainak esett áldozatul.

Az Európa egyetemeire induló diákokat messzemenően támogatta a fejedelem. Amint tudomására jutott Szent István király római alapítványa, elrendelte, hogy a Gazdasági Tanács az esztergomi érsekség jószágának jövedelméből 50–50 arannyal indítson Rómába három ifjút. Az új magyar állam diplomáciai kapcsolatai rávetültek a kultúrára is, és talán itt hoztak leginkább tartós sikert. XII. Károly svéd király a greifswaldi egyetemen négy magyarországi protestáns diák számára alapított ösztöndíjat, és 20 ezer tallért küldött az eperjesi kollégiumnak. Anna angol királynő támogatásával az anglikán templomokban 11 ezer forintot gyűjtöttek össze a nagyenyedi kollégium számára. Kray Jakabot arra bíztatta Rákóczi, hogy tehetséges fiát mérnöknek képeztesse ki, mert arra van most legnagyobb szüksége a hazának. Az ifjú Dobozi Istvánt államtudományi tanulmányok végett akarta német egyetemre indítani. A központi hatalom pártját alkotó csoport tagjai – Roth, Zimmermann, Hellenbach – fiaikat a hallei egyetemre küldték.

Idő híján az oktatás belső rendjének, anyagának intézményes átalakításáig nem jutottak el. A szándék irányát azonban a természettudományokat és a tapasztalatokra építő oktatást támogató ösztönzések világosan mutatják. 1706-ban Ráday Pál a sárospataki kollégium számára matematikatanárokat kért Jablonskitól, és Comenius unokája megígérte, hogy mihelyt a béke helyreáll, Magyarországon matematikaprofesszorokban sem lesz hiány. Majd – ajánlatára – a fejedelem 500 tallér ösztöndíjjal támogatott egy matematikushallgatót, hogy tanulmányai végeztével Magyarországra jöjjön. Rákóczi felelevenítette a régi egyházi alapítványokat, újakkal növelte az iskolák jövedelmi forrásait a kincstári javakból, és rendkívül sok alkalmi segélyt adott. Pápai Páriz a nagyenyedi kollégium javára 600 forintot kapott. Főurak, nemesek, mezővárosok polgárai ugyancsak támogatták az iskolákat, Károlyi például az enyedi kollégiumot segítette. A központi kormányzat politikusai és vállalkozói - Hellenbach, Roth, Ráday, Kajali, Lányi, Szirmay, Bulyovszky, Jánoky és társaik – az eperjesi akadémia számára létesítettek tőkésített alapítványt 1708-ban. Az új magyar állam iskolapolitikája a súlyos háborús viszonyok ellenére is biztosította a folyamatos tanítást: Kassán a háború alatt 6–700 diák tanult, a nagyszombati egyetemen 1705-ben 880 hallgatót tartottak nyilván. A Rákóczi feltétlen híveként német és szlovák nyelven oktató Bél Mátyás tanítványainak száma megkétszereződött. Missovitz Mihály igazgatása alatt hirtelen felvirágzott a rozsnyói evangélikus gimnázium. Az eperjesi kollégium élére hazatért Rezik János és Simándy István Sárospatakra közel félszáz fizikai kísérleti eszközt hozott Hollandiából.

Vallások és világnézetek

Atomista filozófiát tanított a nagyszebeni akadémián az Eperjesről 1686-ban távozni kényszerült Czabán Izsák.

Tudományok

Rezik János, az eperjesi kollégium rektora szerint az uralkodók nemcsak Isten földi helytartói, hanem az emberi társadalom összetartói is, s nem bírálhatatlanok.

Történetírás, nemzeteszmék

Az első iskolatörténet írója, Rezik János, miután tárgyszerű összefoglalást írt az eperjesi vértörvényszékről (Theatrum Eperiense. 1687), összeállította az evangélikus iskolák történetét (1705–1710),

Dráma, próza, vers

A dráma legfőbb művelői és színterei most is, miként a század előző évtizedeiben, az iskolák. Sopronban, Nagyszombatban, Trencsénben, Iglón, Eperjesen, Rozsnyón, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Szebenben és más helységekben 1687–1711 között a különböző felekezetű iskolákban pedagógiai céllal adtak elő nagy számban drámákat.

Művészetek

A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfiumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepeszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromság-szoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus). Széchényi György érsek 1692-ben létesített alapítványt rokkant katonák otthonára, a pesti invalidusház, a kétezer személyt befogadó épület alapjait azonban csak 1717-ben rakták le Anton Erhard Martinelli vezetésével, valószínűleg Josef Emanuel Fischer von Erlach tervei szerint.

Rákóczi állami építészeti terveit nem tudta megvalósítani, energiáit a katonai célok, várerődítési munkálatok kötötték le 1704–1710 között.

A városok helységük eseményeinek megfestésére adtak megbízást, miként Eperjes és Somorja. Új, a kolozsvári unitárius diákok magyar társasága köréből ismert szokás, hogy újév, születés, névnap, esküvő alkalmából képíróval festetett emléklappal (charta pictore picta) tisztelik meg az ünnepeltet. A korszak legkiválóbb magyar művésze, az eperjesi születésű Bogdány Jakab Londonban élt, Anna királynő udvari festője volt.

Ember Győző

A kerületi táblák

A szűkebb Magyarország négy kerületének megfelelően 1724-ben négy kerületi tábla kezdte meg működését. A dunáninneni kerületi tábla székhelye Nagyszombat lett, a dunántúlié Kőszeg, a tiszáninnenié Eperjes, a tiszántúlié Nagyvárad, ahonnan azonban már 1725-ben Debrecenbe helyezték át.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

Magyarország sóbányái közül az Eperjes melletti sóvári 1592 óta állt a bécsi Udvari Kamara kezelésében; az Erdélyi Fejedelemség megszerzése révén Habsburg-kézre jutottak a máramarosi és az erdélyi sóbányák is. A sóbányászat a középkor óta regálejog volt, a só forgalomba hozatalának ebből következő monopóliumát III. Károly építette ki. A bécsi udvar arra törekedett, hogy a Habsburg-országok sószükségletét lehetőleg belföldi termeléssel elégítse ki. Minthogy az erdélyi fejedelmek idején Magyarországra exportáló máramarosi és erdélyi kősóbányák mostmár belföldinek számítottak, a bécsi kormány felhagyott az osztrák só magyarországi terjesztésével, ehelyett a magyarországi és erdélyi sóbányák rekonstrukciójára, termelésük fokozására fordította figyelmét. A só árát mázsánként 0,5 forint illetékkel emelték, s a bevételi többletet a bányák helyreállítására rendelték. Magyarország és Erdély sótermelése az 1700. évi 330 ezer mázsáról 1720-ban 608 ezer, 1744-ben 707 ezer mázsára nőtt. A sóvári sófőzés erőteljes fejlesztése után 1725-től kezdve Sziléziát is magyar (főleg sóvári) sóval látták el.

Vörös Károly

A városi polgár lakása

Eperjesen a Johann Georg Rüdiger Feigenputz úr vagyonát zároló kamarai tisztviselők 1725-ben díszes, színezett homlokzatú, kétszintes főtéri házban változatos festményekkel, stukkókkal, falikárpitokkal díszített elegáns szobákat írnak össze. Feigenputz úr egy másik közeli házának szobáiban művészi, alakos faliszőnyegek függnek a falakon; megfelelő elhelyezésük érdekében falakat törtek át és ajtókat építettek. Az emeleti első szobában különböző színű, egyszerű vászon kárpitok borítják a falakat, a szoba közepén szőnyeggel borított, közönséges kerek asztal áll, a sarokban pedig fortélyos zárakkal és fiókokkal ellátott asztalka. A másik sarokban álló közönséges asztalkát piros szőnyeg takarja. A falakon három, kristállyal keretezett igen szép kép, továbbá öt bekeretezett más kép, végül Feigenputz úr és első felesége portréi függenek. Az asztalok körül és a falaknál hat különböző színű karazsiával bevont szék áll. Ebben a szobában összeírnak még két, színes cserép tálacskát, tizenöt darabból álló kávéskészletet, huszonhat kristályból való kávéspoharat, két kristályserleget, a csészék alá szolgáló két óntányért. Az innen nyíló hálóhelyiségben két személyre szánt ágy áll, ágyneművel, az ágy előtt sárga karazsia anyagból készült függöny. De itt írnak össze egy téli lengyelkalapot is, és itt áll két almárium iratokkal. A személyzetet ezüstcsengővel hívják; a következőkben elegáns üvegkancsó kerül elő. Ugyanebben a szobában különböző asztalkákon könyvek és többféle írások hevernek, többnyire német nyelvűek. Majd egy nagy és egy kisebb tükör, a már említett záras asztalkából pedig négy kis ezüst sótartó jön elő, s öt kis ezüst kávéscsésze, ezüstből való koppantó, majd német ruhához való, arannyal átszőtt selyemből készült gombok.

A szomszéd szobában (inkább kamrácskában) két bécsi fiókos almárium áll, egyikben többek között különféle cukros készítmények, valamilyen fajta bécsi pép („vulgo: svabisse Gerst”),[11] valamint rizskása és egy régi látcső, a másikból fehérneműk és asztalkendők kerülnek elő. A falon itt hat kép függ, elegáns kis tükör, felette kristályba foglalt ereklyetartó. Evőeszközök következnek: hat pár ezüstnyelű kés, hat ezüstcsésze, nyolc óntányérka. Az ablak előtt ugyancsak szőnyeggel borított asztalka áll, szék karazsiával bevonva, és a borotválkozáshoz óntál. Itt kerül elő egy borjúbőrrel bevont ládácska, másfél rőf sárga morvavászon, öreg szőnyegek, egy paplan, egy ládában egy egyszerű és egy ezüstveretekkel díszített nyereg, egy másik ládikában régi képek. A ház hátsó traktusában egy tábori sátor található, teljes felszereléssel, sejtetve, hogy Feigenputz talán valamikor katona is volt.

Mindenesetre alaposan megszedte magát. A leltározók összesen öt eperjesi házból írtak össze tulajdonát képező értéktárgyakat. Ezek között az alsó külvárosban már a kertekre néző kétszintes házában vagy inkább nyaralójában, melynek alsó szintje kőből, a felső – úgy tűnik a gerendás szerkezetbe (Fachwerk) rakott téglából épült, ugyancsak különböző festményekkel díszített szobák tárulnak a látogató elé: az elsőben a falakon régi falikárpitok és asszonyokat ábrázoló képek, egy tükör alatt asztalka áll feszülettel, a falon bécsi munkájú faeszközök, tálcák függenek a kávézáshoz. A második szobát stukkók díszítik, a kertre néző sarokszobában szentképek, a császár és a császárné képei függenek. A falnál egyszerű pohárszék áll, a falakat itt faburkolat borítja, az ablakokon világos függönyök. A város felé néző szomszédos szobában háromszögletű faasztal; itt is szentképek, és egy nagy, vasból való kereszt. Így megyünk végig a házon: falfestéseket, tapétázott asztalokat, selyem és török kárpitokat látunk, üvegbe applikált Kálváriát felirattal: „Nézd, élj, hamu (vagy)”;[12] egy szobát vízfestmények díszítenek.

Eperjes persze töröktől megkímélt régi város, folyamatos, megszakítatlan városi fejlődéssel, ha gazdasági szerepe ekkor már hanyatlóban van is. Így nem meglepő, ha a látvány, mer a helyi színvonalon kétségtelenül túlmenően vagyonos úr házain és szobám végigmenve elénk tárul (a belső tereknek a városi ház vagy akár a kertre nyíló nyárilak esetén a történetileg kialakult teleknagyság meghatározta méreteivel s a helyiségek dekorációjával intim hangulatot keltve), enyhe zsúfoltságával inkább még a 16. század németalföldi világát idézi, mint a főúri barokk nagyszabású látványait. A jómódú polgár él így, örökölt életmódjához örökölt bútorokkal s új vásárlásainak is irányt szabó polgárias ízléssel, mintegy befelé fordulva, élete keretének esztétikumát szerény, de polgártársai tiszteletét így is biztosítani képes luxuscikkek által és között kívánva megteremteni, valóban még inkább a 17. századi királyi Magyarország városainak polgári stílusában.

Eperjessel összemérve jellegzetesen eltérő képet nyújtanak az ország nagy gyorsasággal magához térő, teljes pusztulása után egészében újratelepült gazdasági központjába, Pest városába érkező polgárságnak az 1720-as, 1730-as évekre kialakult otthonairól, berendezési tárgyairól felvett összeírások. A pesti polgárok hagyatékában az 1720-as évek elején talán leggyakoribb bútordarabként az archaikus láda szerepel, de a legtöbb helyen már együtt a modernebb szekrénnyel, mely itt elsősorban mint ruhatartó szolgál. De előfordulnak már a foglalkozáshoz kapcsolódó különböző kis szekrénykék is, szerszámok, orvosságok, egyes helyeken iratok tartására. A pohárszék viszont, amelyből Eperjesen egy vagyontömegen belül többel is találkozunk, Pesten még ritkaság. A székek között Pesten a jobb módúaknál nemcsak vászonnal, de bőrrel bevont darabokat is találunk; Felső-Magyarországon ezek látszanak nagy ritkaságnak. Az összeírt ágyak nagy része zöld vagy kék függönyös oszlopos ágy, de nem sokkal kevesebb a mennyezetes ágy sem. Az asztalok általában egyszerűek, csak a jobb módúaknál vannak keményfából, esetleg befoglalt kőlappal; asztalkákkal ritkábban találkozunk. Feltűnő, hogy a török nem járta városokban s a közelebbről bemutatott eperjesi házakban is oly gyakori tapéták, faliszőnyegek, stukkók a kor pesti leltáraiban egyáltalán nem szerepelnek, csak a függönyök előfordulása hasonló, azonos anyagi-vagyoni szinten. Ugyancsak szegényesebbek a pesti háztartások dísztárgyakban is. A képekben ugyan a pestiek nem maradnak el az eperjesiektől, hiányzanak viszont a falfestésekre és a fali kárpitok, tapéták festett alakos díszítésére vonatkozó utalások.

Konfliktusok az életmód jegyében

Czegei Vass László a kolozsvári kollégiumban többedmagával közösen fizet egy német nyelvtanítót, Pálóczi Horváth György 1726-ban német szóra küldi két fiát Eperjesre.

Kosáry Domokos

A protestáns iskolák

Az öt nagy líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse, Eperjes) közül a pozsonyit a hanyatlásból a tudós Bél Mátyás emelte ki, aki a század elején Halléban Francke tanítványa, nevelőintézetében munkatársa, sőt fiainak tanítója volt.

Ének, zene

Sopron példája pedig, amelyet alátámaszt más szabad királyi városoké is Kőszegtől Lőcsén át Kassáig és Eperjesig, ezen is túlmenve azt mutatja, hogy az ilyen típusú városok, tehát a polgári magistratusok, olyan saját szerződéses ”toronyzenészeket” tartottak, akik hivatásos zenészként működtek, és az egyházi vagy éppen iskolai zenét is kiegészítve, felváltva egymás után szerepeltek katolikus vagy evangélikus templomokban meg színielőadásokon.

Képzőművészet

Az eperjesi ferences templomot (1709–1718) egy kassai magyar mester, Tornyossy Tamás építette.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Elég, ha az eperjesi „Az erényes utazóhoz” címzett páholy taglistáját nézzük, s a hatvanas évek végétől működő közösség további hatásán is elelmélkedünk. Lengyel menekült grófi család nevelője alapította a páholyt, egy magyar nemes úr házában gyűltek össze, és a testvérek között találjuk az igen gazdag Potturnyay György urat (Berzeviczyék állandó hitelezőjét) csakúgy, mint egy eperjesi kereskedőt, apjával együtt az ifjú Török Lajost, aki néhány év múlva, még Mária Teréziától kamarai vezetői munkája jutalmaként grófságot kap. (Török Lajos, tudjuk, Kazinczy Ferenc leendő apósa.) A népes páholyban működik egy mérnök, néhány evangélikus lelkész és egy Jeszenovszky nevű kapitány is. És idelátogatnak a Szirmay család tagjai is, amiből következik, hogy a munkálkodás hatása elérte a velük rokon Máriássy famíliát és annak titkár-tanár függvényeit is.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs hihívására

A pozsonyi, eperjesi és késmárki líceumok alaposan oktatták Montesquieu művét.

Heckenast Gusztáv

Textilipar

Nagyon jellemző a technológia korszerűségének problémájára, hogy a birodalmi kormány 1787-ben szakembereket küldött ki Lőcsére és Eperjesre, hogy ott tanfolyamon oktassák a legfejlettebbnek vélt észak-csehországi vászonfehérítési eljárást, éppen akkor, amikor az kezdett már elavulni.

Üveg- és kerámiaipar

Manufaktúraalapítási kísérletekről tudunk még 1780-ban Kassán, 1787-ben Eperjesen.

H. Balázs Éva

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is.

Kosáry Domokos

Modellek, irányzatok

A szabadkőművesség Angliából terjedt el a század folyamán a kontinensen. Az első jelentősebb hazai páholyt 1769 körül Eperjesen alapították a varsói lengyel nagypáholy irányítása alatt, amely viszont a francia Grand Orient mintáját követte. Eperjes és filiáinak hálózata, amely nagyjából hat északkeleti megye főbb nemesi családjait fogta össze, hamarosan rózsakeresztes irányba tolódott, vagyis részint az alkímia, az aranycsinálás misztikumával foglalkozott, de részint olyan természettudományi kísérletekkel is, amelyek célja a természet hasznosítása volt gazdasági és orvosi célokra.

Képzőművészet

A bécsiek után azonban már az oltárkép- és freskófestészet hazai mesterei is megjelentek, olyan városokban, mint Pozsony, Sopron, ahol Schaller István működött, azután Buda, a helyi Falkoner művészcsalád és Vogl Gergely tevékenységének színhelye, azután Kassa, Lőcse és Eperjes.

Benda Kálmán

Az elégedetlenek egymásra találása

Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent.

Vörös Károly

A polgári életmód kerete és meghatározója: az urbanizálódás

És ha más régi városok, például Körmöcbánya, Kézsmárk, Eperjes, Trencsén, Sopron, Szakolca vagy Nagyszeben falai nagy részükben még álltak is, túl rajtuk, itt-ott a város régi szerkezetéhez szervesen kapcsolódó új városrészek épültek, már többnyire tágas egyenes utcákkal, de legalábbis kényelmesebb, derűsebb házakkal, melyeknek klasszicista vagy később koraeklektikus stílusa csakhamar a belvárosban is helyet kap egy-egy (és majd egyre több) csákány alá került öreg, középkorias vagy barokk ház helyén emelkedő új épületen is.

Gergely András

A reformellenzék formálódása

1833-ban a Magyar Királyságban 24, Erdélyben 5 kaszinót tartott számon a kormányzat. Megfelelőjük a kisebb városokban az olvasókör, tanintézetek mellett az önképzőkör és a diáktársaság, ahol olyan tanárok szolgálták a haladás ügyét, mint a fordulatot hozó 1830–1831. év eseményeiről röpiratban beszámoló nagyenyedi Szász Károly, a kortársi filozófiában ugyancsak otthonos pápai Tarczy Lajos, az Amerikát ismertető debreceni Péczeli József, a természetet búvárló eperjesi Greguss Pál.

Kossuth Lajos

Kossuth szűkebb pátriája Zemplén volt. Itt és Eperjesen végezte iskoláit, majd jogot tanult, hogy sorstársaihoz hasonlóan ő is ügyvédi vagy hivatali pályán helyezkedhessen el. A családi tradíciók nemcsak a nemesi hagyományt és öntudatot közvetítették feléje, hanem polgári származású anyai rokonaitól függetlenül, a felvidéki és hegyaljai, a magyar polgárosodás csíráit hordozó életforma eszményét is. A szűkös anyagi viszonyok közt élő Kossuth család – az idős szülők és a négy leánytestvér – egyetlen reménysége volt a tehetséges ifjú, aki majd holtáig büszke lehetett arra, hogy tisztes munkával tartotta el magát és családját. A fiatal ügyvéd Zemplénben hirdettette ki diplomáját. Röviddel utóbb helyi birtokos nemesek és Sátoraljaújhely városának jogügyeit intézte. Egyházi, városi és megyei tiszteletbeli megbízások emelték a kevéssé ismert és vagyontalan család rokonszenves fiának tekintélyét. A tehetséges, jó megjelenésű ügyvéd kapcsolatba került a megye nemesi társadalmával, érdeklődése magányos irodalmi próbálkozásoktól az élénkülő közélet felé fordult. Az „éhség mentő intézetekről” 1828-ban írott, a felszíni jelenségeket még túlértékelő értekezésében Széchenyit és Balásházyt is sokban megelőzve ismerte fel a gazdasági kérdések politikai. jelentőségét, rámutatva, hogy a földművelés fejlesztése „egyes személyek gazdagodásával nemzeti phisicus erőnket, ez pedig a politicai mérő serpenyőben hazánknak nyomósságát nevelhetné”.[13] A rendi sérelmek hangoztatásában kimerülő ellenzéki politikával már ekkor elégedetlenül „önhatalmunkban álló javításoknak béhozásán, gazdaságbeli sérelmeinknek önmagunktól függő orvoslásán” is munkálkodva akart érdemi változást elérni.[14] Franciaország fejlődését, Közép- és Dél-Itália hátramaradottságát említette a jobbágyrendszer felszámolásának, illetve érintetlenül maradásának modelljeként.

A felvilágosodás racionalista szellemiségét eperjesi tanára, Greguss Mihály ismertette meg vele. Olvasta Rousseau-t és Voltaire-t, aki „úgy előzte meg a revolutiot, mint villám a dörgést”[15]

Arató Endre

Az irányt mutató irodalom

Dessewffy József gróf író, konzervatív politikus 1808-ban hangsúlyozta, a kormánytól függ annak a jelentős célnak a megvalósulása, hogy 25 év múlva ne legyen egyetlen olyan ember az országban, aki nem tud magyarul. S hogy ez szemében nem pusztán a magyarnak mint hivatalos nyelvnek az ismeretét jelentette, hanem a beolvasztó politikát, azt mutatja javaslata is, amelynek értelmében a kézműves, a mosoni purger, a kassai és eperjesi mesterember, a liptói olejkar, a krajnai pór, a bánáti örmény árendás és a pozsegai földesúr tanuljanak, tudjanak és szívesen beszéljenek magyarul.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A folklór mezejét elhagyva, s továbbra is a nemzetiségi irodalmak felé irányuló magyar érdeklődést vizsgálva, figyelmünket Eperjesre kell irányítani. A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Lőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat. A kivétel Eperjes volt, ahol a harmincas években és a negyvenes évek elején békés együttélést figyelhetünk meg. Kazinczy írta: e várost nevezetessé teszi az a négy nyelv, amelyet falai között használnak. Ebben a környezetben az Eperjes líceuma mellett működő két (magyar és szlovák) önképző társaság is békében élt egymással. E két kör még a húszas évek végén jött létre, de tevékenységük fellendülése csak a harmincas években következett be. A két kör közötti szoros együttműködés a harmincas évek elejétől figyelhető meg, amikor Sárosi Gyula, a későbbi magyar költő diákéveit töltötte Eperjesen. Ennek az együttműködésnek a kikovácsolására különösen alkalmas volt Sárosi Gyula, aki alföldi szlovák iskolákban – Szarvason és Mezőberényben – tanult, ahol elsajátította a szlovák nyelvet, aminek később, más szláv irodalmi művek fordításakor is hasznát vette.

Sárosi azért tökéletesítette szlovák tudását, hogy csökkentse az ellentétet szlovákok és magyarok között, s hogy e két népet egymáshoz közelítse.

Rendszeresen eljárt a Szlovák Tudós Társaság üléseire is, részt vett annak munkájában, és az akkor a szlovákok körében használatos cseh nyelven is írt költeményeket. E néhány kisebb költeménytől eltérően Kollár jelentős költői műve, a Slávy dcera előhangjának fordítása sajnos nem maradt fenn. Az a tény, hogy Sárosi annak a szláv összefogást megéneklő költeménynek fordításához nyúlt, amelyről az egykorú magyar nemesi közvélemény csak gyűlölettel és megvetéssel emlékezett meg, mutatja, hogy Sárosi valóban mentes volt a nacionalista elfogultságtól.

Említésre méltó vonzódása a cseh és a lengyel irodalomhoz is. S hogy figyelme a szerb literatúra felé is fordult, azt Székács eperjesi tartózkodásával is magyarázhatjuk. Székács egy ideig a Magyar Társaság elnöke volt Eperjesen, s népdalfordításait Sárosi lelkesen üdvözölte, hiszen az ilyen irányú munkálkodás programjába, céljai sorába tartozott. Sárosi maga is fordított szerb dalokat, s ebben bizonyára Székács támogatta őt.

Az eperjesi körhöz tartozott Lisznyai Kálmán, aki innen hozta szerb érdeklődését. E líceumban tanult – igaz, csak rövid ideig – a lengyel és orosz irodalom felé különösen vonzódó Kazinczy Gábor, akinek párját ritkító türelmes koncepciójáról már szóltunk.

Vörös Károly

A magyar színjátszás kiteljesedése

1827-ben a Nemzeti Játszó Társaság Pest, Miskolc, Kassa, ismét Miskolc, Eperjes, Sárospatak, Debrecen, Nagyvárad, ismét Debrecen közönségének játszik.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Kolozsvárott 1822-ben a muzsika Egylet Mozart Requiemjét adja elő, Sopronban 1829-ben Zeneegylet alakul, s az Abaúj vármegyei Fáj község művelt és kiváló zongoravirtuóz hírében álló földesura, gróf Fáy István az 1830-es évek elején évente négyszer 3–4 napos „akadémiákat” rendez, összegyűjtve a keleti Felvidék jelesebb amatőr és hivatásos zenészeit: zenélő földesurakat, kishivatalnokokat és templomi muzsikusokat még Bártfáról és Eperjesről is. Az összejöveteleken az alkalmi zenekar Mozart és Beethoven szimfóniáit és a kor már legmodernebb dallamait adja elő.

Az oktatásügy intézményei

A protestánsoknak a Magyar Királyságban a debreceni, a sárospataki és a pápai, majd 1831-től a kecskeméti és 1837-től a máramarosszigeti református, illetve a pozsonyi és 1815-től az eperjesi evangélikus kollégiumok adtak akadémiai szintű jogi szakképzést.

Arató Endre

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Kisebb szlovák társaságok alakultak a harmincas években az eperjesi és a selmeci akadémiákon. Ezek a vidéki városokban működő diákegyesületek a szlovák mozgalom helyi centrumai voltak, amelyeket a pozsonyi szervezet fogott egységbe.

A magyarországi ukrán nyelvi-kulturális mozgalom kezdetei

A korszak legszámottevőbb irodalmi egyénisége Alekszander Duchnovics eperjesi unitus pap, kanonok volt, akinek munkásságát a galíciai ukránok is ismerték.

Spira György

Győzelmek a mellékhadszíntereken

A félezres létszámú borsodi szabadcsapat például, amelynek a parancsnokságát az ismert színész, Egressy Gábor vállalta, április 7-én, együttműködve Beniczky Lajos – nagyrészt szlovák nemzetiségű – bányavidéki önkénteseivel, Eperjesről űzte el a városba befészkelődött császáriakat, a – zömmel cipszerekből összetevődő – 800 főnyi szepesi vadászcsapat pedig, amelynek élén Ludwig Cornides őrnagy állott, egy hónappal később saját megyéjéből verte ki az oda Galíciából betört ellenséges alakulatokat.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

S hasonló fogadtatásra leltek az udvarban azok a (januárban Eperjesen összeverődött, majd innen Olmützbe utazó) Habsburg-barát ukrán értelmiségiek is, akik – hogy végre az ukrán nép (pontosabban: az ukrán nép forradalomellenes kisebbsége) is hallasson magáról – január 29-én petíciót nyújtottak át Ferenc Józsefnek, azt kérvén, hogy az (egymással egyesítendő) Északkeleti Felvidékből és Galíciából szervezzenek autonóm ukrán koronatartományt.

Szabad György

Az októberi diploma és fogadtatása

Eperjesen a tömeg a Rákóczi-induló hangjai mellett szállt szembe a csendőrökkel, Debrecenben a katonasággal ütközött meg a dohánybeváltó hivatalt ostromló sokaság.

Katus László

A könnyűipar

A modern textilipar leghatalmasabb ága, a legtöbb ország ipari forradalmának bölcsője, a pamutipar nálunk sokáig szinte nem is létezik. Pamutfonónk nincs, szövőgyár is csak kettő működik, Pozsonyban és Eperjesen.

A nemzetiségek gazdasági, politikai és kulturális helyzete

A kárpátukránok nem rendelkeztek ugyan autonóm nemzeti egyháztartománnyal, de a munkácsi és az eperjesi görög katolikus egyházmegyék papsága és hívei túlnyomórészt közülük kerültek ki, így e két egyházmegye bizonyos fokig a nemzeti egyház funkcióját töltötte be.

Vörös Károly

A felsőoktatás

A polgári oktatáspolitika is fenntartja tehát a feudalizmusból örökölt királyi (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), illetve felekezeti (Egerben és Pécsett katolikus, Eperjesen és Nagyszebenben evangélikus, Debrecenben, Kecskeméten, Máramarosszigeten, Pápán és Sárospatakon református) jogakadémiákat előbb 3, majd 1874-től kezdve 4 éves képzési idővel: utóbbi formában tananyagukat és az általuk nyerhető képesítés fokát és érvényét tekintve is teljesen egyenrangúvá téve őket az egyetemi jogi karokkal; csupán a doktoráltatási és magántanári habilitáltatási jogot tartva fenn azoknak.

A kultúra és a tudomány regionális-helyi intézményei

A vidéki kulturális egyletek harmadik típusát az irodalmi jellegű helyi egyletek alkották. A korszak folyamán hét ilyen alakult: a székesfehérvári Vörösmarty és a debreceni Csokonai kör mellett a többi 5 (Pozsony, Sopron, Eperjes, Arad, Kolozsvár) kifejezetten a helyi, mintegy nyelvi szigeten vagy jobb esetben félszigeten élő magyar értelmiség általános humán irányú kulturális-társadalmi egyesületeként, mely irodalmi rendezvényei mellett a nemzetiségi intelligencia nyelvi magyarosítását is elő akarta mozdítani.

Siklós András

Ruténföld

Az ungvári tanács mellett Eperjesen és Máramarosszigeten is működött ukrán néptanács; az előbbi a Csehszlovákiához, az utóbbi az Ukrajnához való csatlakozást szorgalmazta.

Hajdu Tibor

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A gyors előretörésnek azonban negatív oldala is volt: meghosszabbította az amúgy is szétforgácsolt Vörös Hadsereg frontját anélkül, hogy megsemmisítette volna az ellenséget, amely – ha tehette – ügyesen kitért a döntő ütközetek elől. Így a döntés elhalasztódott, s a hadműveletek középpontjába végül a MiskolcKassaEperjes irányú támadás került; a helyzetnek a haditerveknél erősebb dinamikája a viszonylag kisebb ellenállás vonalán vitte előre az északi hadjáratot.

A csehszlovák hadvezetés a kassai vereség után fő erejét Pozsony védelmére koncentrálta. Június 7-én nagy túlerőt összpontosítva ellentámadást indított, és visszafoglalta Érsekújvárt. Némi területnyereségen kívül azonban nem ért el nagyobb eredményt. Kassától északra a helyi dolgozók fegyveres felkelésétől támogatott 6. vörös hadosztály 9-én bevonult a sietve kiürített Eperjesre. Ezzel Kelet-Szlovákiából a Vörös Hadsereg kiverte az ellenség fő erőit, és most már dönteni kellett: Pozsony vagy a Tiszántúl irányába folytassa-e a támadást.

A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása

Ágyúdörgés kísérte az ünnepi beszédeket, mikor Eperjesen június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ez volt az első kísérlet, hogy Csehszlovákia területén megalakítsák a munkások és parasztok államát.

Lábjegyzetek

  1. Cseh-Szombathy László, I. Rákóczi György 1644-es hadjárata. HK 1956. 73.
  2. Ugyanott, 73.
  3. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 346.
  4. Név nélküli levél [[[Kende Gábor]] ?] Esterházy Pálhoz, 1682. október 22. Országos Levéltár P 125 Esterházy Pál nádor iratai 688/9645.
  5. Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705. II. Budapest, 1889. 59.
  6. Teleki Mihály (Naláczy Istvánnak?), 1680. március 31. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz.
  7. Caraffa emlékirata. Idézi: Szalay László, Magyarország története. VI. Pest, 1866. 392.
  8. Rákóczi Tükör I. 128.
  9. Ugyanott I. 518.
  10. Zweig János naplója. Ugyanott I. 241.
  11. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának forráskiadványai. XIX. Urbaria et Consriptiones, 7/1 füzet. Budapest, 1984. 109.
  12. Ugyanott 111.
  13. Ugyanott 176-
  14. Ugyanott 178.
  15. Ugyanott 184.

Irodalom

A parasztság állatállománya alakulására vonatkozó megállapításokat Solymosi László, A parasztháztartások állatállománya 1666 és 1685 között című előtanulmányából közöljük, amelyet az Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones alapján készített e kötet számára: 1666: Murányi (Gömör vármegye), Beckói (Trencsén vármegye); 1669: Ledniczei (Trencsén vármegye), Berencsi (Nyitra vármegye); 1670: Beczkói (Trencsén vármegye); 1672: Balog (Gömör vármegye), Ecsedi és Tasnádi (Szatmár, Szabolcs, Szilágy vármegye); 1673: Szendrői (Gömör vármegye), Szentmiklósi (Bereg vármegye), Rónaszéki (Máramaros vármegye), Enyickei (Abaúj vármegye); 1674: Kőszegi (Sopron vármegye), Erdődi (Szatmár vármegye), Hriczói (Trencsén vármegye); 1676: Sóvári (Sáros vármegye), Pataki (Zemplén vármegye); 1677: Csetneki (Gömör vármegye); 1678: Ungi (Ung vármegye); 1679: Derencsényi (Gömör vármegye); 1680: Regéczi (Abaúj, Zemplén vármegye); 1681: Enyickei (Abaúj vármegye); 1682: Derencsényi (Gömör vármegye); 1684: Leleszi (Zemplén vármegye); 1684–1685: Sárosi (Sáros vármegye); 1685: Ecsedi (Szatmár vármegye), Murányi (Gömör vármegye). Az uradalmak urbáriumai: Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones.

Az eperjesi vésztörvényszékre: J. Rezik, Theatrum Eperiense anno 1687 erectum seu laniena Eperiensis. Ed. J. Gömöry et G. Pogány (Liptovský Sv. Mikuláš, 1931); Bidner Ákos, Az eperjesi vértörvényszék (Budapest, 1941).

Feigenputz eperjesi lakásának leltárai: Magyar Országos Levéltár E 156. Fasc. 121. Nr. 47 és Fasc. 146. Nr. 17 = Urbaria et Conscriptiones. 7/1. 109–112. Fallenbüchl Zoltán, A Szepesi Kamera tisztviselői a XVII–XVIII. században. (Levéltári Közlemények 1967) 221. szerint Feigenputz címzetes tanácsosként 1718–1726—ban a Szepesi Kamara tisztviselője volt: a sóvári sóhivatal főnöke, aki 1726-ban „maleversio”—ba keveredett; vagyonának zárolása és leltározása is nyilván ennek volt következménye. (A leltár egy megjegyzéséből következtethető, hogy Feigenputz anyai ágon eperjesi családból származott.)

Az eperjesi líceumra: Ladislas Tóth, La Société Hongroise de Prešov (Revue d'Histoire Comparée, 1947. 3); Sziklay László, A magyar szlavisztika gyermekkorából (A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve, 1958. I. Szeged, 1958).

Kiadványok