Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

A Múltunk wikiből

Júliusban a Tanácsköztársaság mintegy három hétig tartó nyugalomhoz jutott. Bár nem folytak harcok, és jelentős ellenforradalmi megmozdulások sem voltak, mindenki tudta, hogy a béke látszólagos: készül az új támadás a közép-európai forradalom utolsó állása ellen. Ez a tudat töltötte el a forradalom vezetőit, ezért nyomja rá bélyegét ekkori intézkedéseikre a versenyfutás az idővel, a kétségbeesett kapkodás. Ezért nehéz logikus magyarázatot találni sok döntésükre, így a végzetes tiszai támadásra vagy arra, hogy a földműves-katonákat aratási szabadságra, a munkásezredek egy részét élelmiszer-rekvirálásra küldték.

A kimerültség és a kapkodás jele, hogy nemcsak a pozsonyi jegyzőkönyv aláírását, hanem a visszavonulás végrehajtását is oktalan sietséggel már július elején befejezték. A kormányzótanácsnak a katonákhoz intézett, a visszavonulást bejelentő proklamációja félig-meddig egyértelműen kimondta az új határok elfogadását, de megígérte: „nem mondunk le egy talpalatnyi földről sem, ahol magyar nyelven beszélnek a dolgozók”.[1] Sokkal világosabban beszélt a román kormány, amely június 29-től kezdve többször kinyilatkoztatta szándékát a Tiszántúl megszállásának fenntartására. Mint a világsajtó közölte, a bukaresti kormány elhatározta: nem válaszol Kun Béla jegyzékére, mert nem ismeri el a bolsevista rezsimet. Addig szó sem lehet csapatai kivonásáról, amíg Magyarországnak nincs a győztesek által elismert kormánya. Clemenceau június 13-i jegyzékére viszont Brătianu július 2-án csak annyit válaszolt, hogy a Vörös Hadsereg leszerelése után ürítik ki a Tiszántúlt. Egyben szokás szerint hivatkozott a Szovjet-Oroszország elleni front biztosítására, de arra a tényre is, hogy – az úri osztályok képviseletében – magyar küldöttségek keresik fel a román parancsnokságokat, és a megszállás fenntartására kérik azokat.

A kormányzótanács július első harmadában figyelemreméltó, bár elkésett reformokkal javítani igyekezett a forradalom belső helyzetén. Július 4-i ülésén Pogány és Nyisztor javasolta, hogy a falusi tömegbázis kiterjesztése céljából osszák fel az 100–200 holdas birtokok egy részét a földtelenek között. Kun kifejtette, hogy mindenáron olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek érezhetően javítják a munkásság életét: emelni kell a húsfejadagot, a ruha-, cipő- és fehérneműkészletet ki kell osztani a munkáscsaládoknak.

Megkezdték a különböző színű bankjegyek egységesítését, új adórendszert dolgoztak ki. Erélyes intézkedések történtek a közellátás megjavítására, ez viszont – a rekvirálás szorgalmazása következtében – az állattartó kisgazdák körében váltott ki erős ellenállást; a lósorozást pedig csak katonai asszisztenciával lehetett végrehajtani. Valamelyest javította a falvak hangulatát, hogy sok huzavona után engedélyezték napi fél liter bor elfogyasztását, ami az aratás miatt elkerülhetetlen is volt.

A kormány igyekezett a rövid szünetet az államgépezet megtisztítására is felhasználni. Tisztogatás kezdődött a Külügyi Népbiztosságon, a Vörös Őrségnél, a magasabb katonai parancsnokságokon, a helyi tanácsokban. Sok, az északi hadjárat során felszabadult észak-magyarországi községben júliusban választották meg a falusi tanácsokat. A Vörös Újság kampányt indított az ellenforradalom és a korrupció leleplezésére; Hamburger népbiztos kezdeményezésére feltárták a Földművelésügyi Népbiztosságon és a Pest megyei tanácsnál történt sikkasztásokat. A kormány és a sajtó a diktatúra belső megszilárdításának, a közállapotok javításának szentelték figyelmüket, de eközben nőtt a részkérdésekben való elmerülés veszélye.

A Vörös Hadsereg vezetése két hétig, július 4-től 18-ig Julier kezében volt. Stromfeld távozása után Böhm, aki már nem a katonai ügyekkel foglalkozott, hanem az elképzelt politikai kibontakozással, és később le is mondott a főparancsnokságról, Juliert nevezte ki a vezérkar főnökévé. Julier e végzetes hónap végzetes alakja lett, 1919 Görgeyje, az utóbbi formátuma és ambíciói nélkül. Mint régi vezérkari tiszt, túl sok k. u. k. szellemet szívott magába ahhoz, hogy önálló politikai vagy stratégiai elhatározásai támadjanak; Landler ellenőrzése mellett jó végrehajtója volt Stromfeld elképzeléseinek, s a hadsereg élére kerülve automatikusan átvette azokat. A visszavonulás óta Julier egyértelműen a Tanácsköztársaság ellensége volt, de nagyon is határozatlan ahhoz, hogy akár elfogadja Gömbösék kalandos ajánlatait, akár ráerőltesse a kormányzótanácsra a végzetes haditervet, amelyet az esetleges tiszai támadáshoz kidolgozott.

A gödöllői vezérkarban voltak Juliernél elszántabb „fehérek”, de június 24. után ők is nagyon óvatosak voltak. És mégis, ahogy a kezdeményezés fokozatosan kicsúszott a kormányzótanács kezéből, úgy nőtt a vezérkar hatalma.

A Vörös Hadsereg visszavonása ezalatt zavartalanul befejeződött, és július 10-ig úgy tűnt, mintha a kormányzótanácsot nem foglalkoztatná a Tiszántúl problémája.

A kormányzótanács bizonytalanságára jellemző, hogy amikor Szántó Béla hadügyi népbiztos követelte: lépjenek fel erélyesen a dezertőrök és a sorozásra nem jelentkezők ellen, Dovcsák ezt határozottan ellenezte. Mások sokallták a valóban jól élelmezett Vörös Hadsereg ellátását; a közellátás ugyanis július közepén már súlyos gondokat, sőt zavargásokat is okozott.

Horthy röplapon dezertálásra szólította fel a vöröskatonákat; más, Budapesten készült röplapok pedig azt javasolták, hogy az üzemekben tartsanak szavazást: diktatúrát akar-e a munkásság vagy szociáldemokrata kormányt, Buchinger, Garami, Peidl és Weltner vezetésével. Néhány üzemben sikerült is ilyen szavazást szervezni; Weltner és Peidl nem voltak hajlandók nyilvánosan elhatárolni magukat a röplaptól. Budapesten az ellenforradalom nem lépett fel nyíltan; a munkásmozgalom megosztásában reménykedett.

Lábjegyzet

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 368.


A tiszai offenzíva
Tartalomjegyzék Tervek szociáldemokrata kormány alakítására