Erdély helytartója

A Múltunk wikiből
1542
január 26. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Elismeri János Zsigmond helytartóját, Fráter Györgyöt.)
március 29. Erdélyi országgyűlés Tordán. (A helytartó mellé tanácsot állít.)
június 11. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Az erdélyi püspöki birtokokat Izabellának adja át.)
augusztus közepe A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (Megtagadja a kért török adót, ehelyett követeket küld I. Ferdinándhoz.)
november 8. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (A török elleni védekezésre adót szavaz meg.)
december 17. Izabella királyné megtagadja Erdély átadását I. Ferdinánd biztosainak.
december 20. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Megtagadja a gyalui szerződés végrehajtását, és megújítja a három nemzet unióját.)
1545
január 12. Fráter György helytartó levélben tudatja V. Károly császárral, hogy Erdély kész fegyverrel részt venni a birodalom törökellenes hadjáratában.

Buda eleste után a gyalui egyezmény jelölte ki a szétszakított országrészek egyesítésének útját. 1542 őszéig az a remény kecsegtetett, hogy a birodalmi haderő sikeres hadjárata elhárítja majd az egyesítés fő akadályát, kiűzi a törököt Magyarországról.

A szultáni döntés Erdélyt és a Tiszán túli részeket János király családjának uralma és Fráter György helytartósága alá rendelte, elválasztva az ország többi részétől. György barát elérte, hogy a vonakodó erdélyiek elfogadják helytartóságát, Izabellát és az udvart Gyulafehérvárra hívják, biztosítva nekik a nemrég meghalt erdélyi püspök palotáját és jövedelmeit. Az új állam megszervezésében a már meglevő alapokat, elsősorban a „három nemzet” – a magyar, a székely és a szász – 1437-ben megkötött és azóta többször megújított unióját használta fel, amely 1526, majd 1541 után is meghatározta az erdélyiek állásfoglalását. A három nemzet képviselői megállapodtak a békés és szoros együttműködésben, szabadságaik és régi szokásaik töretlen fenntartása mellett elismerték a helytartó hatalmát, s azt, hogy egyedül az ő hozzájárulásával lehet kapcsolatot tartani más országokkal. Az ország védelmére elrendelték a jobbágyokat is terhelő fejenkénti hadba szállást.

György barát, aki újonnan elnyert politikai hatalma mellett kincstartóként már korábban is rendelkezett a jövedelmek fölött, az országegyesítés célkitűzésével kezdett az önálló erdélyi állam élet megszervezéséhez. 1542 augusztusában az erdélyi országgyűlés elé terjesztette, és a három nemzettel elfogadtatta a gyalui egyezményt. Követeket küldtek Ferdinándhoz, akit önként választott királyuknak tekintettek, s a három nemzet szabadságának, Erdély Habsburg-uralom alatt is megmaradó különállásának elismerését és az ország védelmét kérték tő1e. Az erdélyi követekkel együtt 8 tiszántúli vármegye György barát által összehívott gyűlése is elküldte a maga követeit Ferdinándhoz a gyalui egyezmény végrehajtásának sürgetésével.

Mire a követek a király kedvező válaszával visszatértek, a birodalmi sereg Pest alatti kudarca – melyről fentebb már szóltunk – kérdésessé tette az egyezmény végrehajthatóságát. A keleti országrészek átadása csak a török nyomás enyhülése esetén látszott végbevihetőnek, a következő években azonban ennek éppen az ellenkezője következett be. A nyomás erősödött, a növekvő török terület egyre fenyegetőbben ékelődött be a nyugati és keleti országrészek közé.

Erdélyt és a Tiszántúlt ez ideig megkímélték a háborús pusztítások, annál veszélyesebb volt viszont az a kettős nyomás, amely rájuk nehezedett. Erdély a török adófizetője volt, ugyanakkor hűséget fogadott Ferdinándnak. A Tiszántúl ragaszkodott Ferdinándhoz, a szultáni döntés viszont Erdély mellé rendelte. A török terület és Erdély közé zárva érthetően az utóbbihoz közeledett: a tiszántúli vármegyék 1543. évi debreceni gyűlésén erdélyi követek jelentek meg, az ő követeik pedig az 1544. augusztus 1-én megnyílt tordai országgyűlésen vettek részt, és ezzel elismerték János Zsigmond fennhatóságát. Erdély és a Tiszántúl hovatartozása döntő fontosságú lett a Habsburgok és a törökök további harcában. A veszélyes kettősség már 1542-ben azzal járt, hogy Ferdinánd is, a szultán is nyílt fegyveres együttműködésre szólította fel az erdélyi hadsereget. Fráter György Péter moldvai vajda támadására hivatkozva, mindkét felszólítás elől kitért; azt azonban nem tudta elhárítani, hogy a következő évi háborúban ismét mindkét fél csatlakozásra hívja fel.

A felelősség súlya szinte egyedül reá nehezedett. Nemcsak a politikai helyzet volt veszélyes, de környezete sem könnyítette meg feladatát. Bécsben még 1543-ban sem fogták fel a változást, és továbbra is kívánták Erdély átadását. Izabella először elfogadta a gyalui egyezményt, azután nem annyira a hazai események, mint inkább a lengyel udvar befolyására nem akart lemondani hatalmáról. Erdélyben sokan voltak, akik megrettentek a veszedelemtől, s a román fejedelemségek mintájára inkább a török alávetettséget választották volna. György barát elvileg kitartott a gyalui egyezmény majdani végrehajtása mellett, de az adott helyzetben, két hatalom közé ékelten, ellentétes kötelezettségek és kívánságok szorításában azt látta az egyetlen megoldásnak, ha egyik hatalom mellett sem köti le magát; átmenetileg mindkettővel kapcsolatot tart, s ezzel, amennyire lehet, megőrzi cselekvési szabadságát. Diplomáciai eszközökkel, megtévesztéssel próbálta az ellenséggel szemben megőrizni Erdélyt addig, amíg kedvezőbb körülmények között lehetőség nem nyílik az ország egyesítésére és felszabadítására.

Méltán tartotta magát törökökön, rácokon, havasalföldieken, moldvaiakon és magyarokon egyaránt eligazodó, kiváló emberismerőnek és kora egyik legjobban értesült politikusának. Emberei gyakran megfordultak a Portán, bejutottak a török táborba is, közvetlen közelről figyelték a hadsereg vonulását, és urukat friss hírekkel látták el. Fráter György – akit kortársai gyakran így neveztek: „a Barát” – valóságos tájékoztató hálózatot épített ki, hogy a különböző forrásokból szerzett hírek egymással ellenőrizhetők legyenek. A biztos értesüléseket azután levélben, sokszor rejtjelezve, a legtitkosabbakat pedig szóban, eljuttatta Ferdinándhoz, akivel állandó összeköttetésben állt. Kapcsolatát a törökökkel is folyamatosan fenntartotta. Évről évre elküldte Erdély adóját, s a csauszok is gyakran keresték fel Gyulafehérvárt vagy Váradot, a Barát püspöki székhelyét. Fráter György a Portára írt leveleiben is hangsúlyozta hűségét, de nem közölt híreket a császár vagy Ferdinánd seregeiről és terveiről, pedig ez a török felfogása szerint kötelessége lett volna.

A kettős kapcsolattal egyelőre meg tudta őrizni Erdély önállóságát, viszont mindkét oldalon gyanússá vált. A Portán sejtettek valamit arról, hogy tárgyal Ferdinánddal, Bécsben portai levelezése váltott ki bizalmatlanságot. A Barát Ferdinánd megnyugtatását tartotta fontosnak: „A törökhöz nem fűz és soha nem is fog semmiféle szál fűzni – írta neki –, csak tettetett barátsággal tárgyalok velük, hogy az ellenségtől mindenfelől körülvett országot ezen a módon, amíg Felséged Isten segítségével fegyvereivel nem tud kiragadni a szolgaságból, sértetlenül megőrizhessem.”[1] Fráter Györgynek nemcsak török kapcsolatait kellett megmagyaráznia, de néha rajta kívül álló események következményeit is el kellett hárítania. A kassai kapitány csapatai megtámadták Ferdinánd területeit, és megkísérelték Szepesvár megszerzését. A Barát védekezni kényszerült: nem tudott a támadásról, s elítéli a zavarkeltést. Ferdinánd király sietett biztosítani rendületlen bizalmáról, és egyben elismerte, hogy a török elleni védekezésében a színlelésnek is helye van. E királyi válasz birtokában Fráter György merész lépésre határozta el magát. Az eset azért is érdekes, mert a Barát egész politikáját jellemzi.

Amikor 1543-ban a szultán serege veszedelmesen nyomult előre a Dunántúlon, és félő volt, hogy a szomszéd országok is veszélybe kerülnek, Fráter György az erdélyi adó megküldésekor az érdekeltek tudomása nélkül megüzente a szultánnak, hogy biztonságuk érdekében a Habsburg országrészeken élő magyarok, továbbá a morvák és a sziléziaiak is készek adót fizetni. Színlelt ajánlatának alátámasztására Derecskére összehívta a felső-magyarországi főrendeket, és rávette őket, hogy élelem és adó ígéretével küldjenek követséget a szultánhoz. Közben Ferdinándot biztosította, hogy mindez a török támadás elhárítását szolgálja, és az egybegyűlt főrendek szilárdan megmaradnak a király hűségén. Morvaországba és Sziléziába leveleket és követeket küldött, feltárta valódi célját, és sürgette, hogy minél több katonát gyűjtsenek össze a védelemre. Arra az esetre, ha a szultán valóban követeli az adót, jelezte, hogy kész azt egymaga megadni. Adófizetésre végül is nem került sor, mert a török sereg Székesfehérvár elfoglalása után – mint láttuk – hazavonult. Merész játékával a Barát elérte, hogy a szultán békét és szabadságot ígért az engedelmességet fogadóknak, bécsi udvari körökben viszont növekedett a bizalmatlanság iránta.

György barát a súlyos katonai veszteségeket hozó 1543. évben sem adta fel Magyarország és Erdély egyesítésének távlati tervét. Bécs elképzelése, hogy Izabella fiával együtt távozik, és Ferdinánd emberei birtokukba veszik Erdélyt – György barát megítélése szerint – kivihetetlen volt; éppen ezért azon dolgozott, hogy biztosítsa az átadás szükséges feltételeit. Nem bízott Ferdinánd katonai erejében, egyenesen a császárhoz fordult. Nem csupán Magyarország és Erdély számára kért tőle segítséget, hanem az ország sorsát egész Európa biztonságával kapcsolva össze azt ajánlotta, hogy a császár – négyéves állandó háborúval – szorítsa vissza az ellenséget Ázsiába. Ferdinándnak írt leveleiben egyúttal következetesen sürgette János király családjának kártalanítását, a királyné és fia biztonságba helyezését. Vele egy időben Izabella is követtel kereste fel a királyt, aki általánosságban megígérte, hogy gondoskodni fog róla és fiáról.

Lábjegyzet

  1. Fráter György levele Ferdinándhoz, 1543. június 3. Károlyi Árpád, Fráter György levelezése és egyéb őt illető iratok. TT 1879. 307.


Fráter György kísérlete a királyi Magyarország és Erdély egyesítésére
Tartalomjegyzék A gyulafehérvári egyezmény