Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

A Múltunk wikiből

Erdélyben a török kiűzését követő évtizedekben a Habsburg kormányzat művelődéspolitikájától eltérő törekvések is érvényesültek.

A fejedelemségbeli művelődéspolitika alapjait még Báthori István és Bethlen Gábor fejedelmek vetették meg, majd ezeket továbbfejlesztve Apáczai Csere János foglalta programba úgy, hogy a műveltséget a társadalmi megújhodás tengelyébe állította. Meghatározta a nemzeti műveltség fogalmát, és programját a társadalom minden rétegére kiterjesztve, a gyakorlati élet szolgálatába állítva vázolta fel. Leszögezte, hogy az analfabetizmus megerősíti a kiszolgáltatottságot, a társadalmi alávetettséget, és gátolja a fejlődést. Tanítványai szinte töretlenül mentették át elveit a válságos évtizedeken, és következetesen továbbfejlesztették elképzeléseit. I. Apafi Mihály tudatos művelődéspolitikájától segítve,[1] a nagyenyedi és a kolozsvári kollégiumok karteziánus szellemben nevelkedett ifjúsága tanulmányait főleg Hollandia, Anglia, Svájc egyetemein végezte, és a polgárias szellemű művelődéspolitika gyakorlati megvalósítására elszántan tért vissza Erdélybe.

Pápai Páriz Ferenc baseli doktori disszertációjában fejtette ki, hogy tudását az ország műveltségének fejlesztésére, a haza felvirágoztatásának szolgálatába szeretné állítani. Tótfalusi Kis Miklós a haza hasznára gondolva hagyott fel a teológiával, Pápai ösztönzésére, hogy megtanulja a betűmetszést, a nyomdászat tudományát, mivel erre van szükség. Világosan megfogalmazta azt is, hogy az ország ipari fejlődésének alapvető feltétele lenne a széles körű műveltség.[2]

Az Erdélyi Fejedelemség hagyományaiban mélyen gyökeredző karteziánus művelődéspolitikai elveknek a királyságban is kialakultak a bázisai. A protestánsok iskolahálózatát ugyan szétzilálta a Habsburg-művelődéspolitika szolgálatába állított ellenreformáció: 1687-ben a sárospataki kollégium kényszerült – mint már volt róla szó – ismét „bujdosásba”, Göncre, majd részben Marosvásárhelyre, részben Kassára, 1689-ben a kolozsvári unitárius kollégiumot alakították át gabonaraktárrá. Mégis, a Comenius hagyományait folytató sárospataki főiskola, a kartezianizmus fellegvárának számító debreceni kollégium, majd több felső- és alsó-magyarországi város, Eperjes, Bártfa, Selmecbánya, Losonc, Pozsony, nehézségekkel dacolva, széles hatósugarú, új szellemi központtá lett.

A külföldi egyetemeken képzett tanárok, lelkészek új hulláma hozza magával az evangélikus vallási mozgalom, a pietizmus művelődéspolitikai elveit. Pilarik István, Major Pál, Lazarus Ágoston, Günther Sámuel, Burius és mások munkássága nyomán a század utolsó másfél évtizedében Pozsonytól Lőcséig, Selmecbányától Rozsnyóig kialakulnak a pietizmus társadalmi bázisai. Erdélyben a pietista elvek különösen Kolozsvárott és a szászok között terjednek. 1690-es években már a Dunántúlon is hirdetik, Győrött Torkos András, akit Bél Mátyás és Bárány György mellett a pietizmus legfőbb hazai képviselőjének tekintettek, s mások, mint például a nagyvázsonyi Hegyfalusi György. A pietista művelődéspolitika következetes szorgalmazói közül többen Ladiver Illés tanítványai, miként Csécsi János és Debreceni Ember Pál.[3]

A pietizmus hirdetői, szétválasztva a hit és a világi élet dolgait, a lélek békéjét bensőséges vallásosságban, a társadalom rendjét a nevelés racionális megreformálásában vélik megteremthetőnek. Mivel a társadalom belső békéjének feltétele a tudás, a tanultság minél szélesebb körű elterjedése, felfogásuk szerint elsősorban a polgári rend és a falusi lakosság gyermekeinek kell iskolákat emelni. A szegények ingyenes népiskolában tanuljanak. Az anyanyelvi oktatást szorgalmazzák a hit tanaitól kezdve a történelemig és a földrajzig. Az anyanyelvre épülő oktatás új utakat nyithat nemcsak a magyar, hanem a szlovák, német lakosság nemzeti műveltségének kifejlődése előtt is. Leszögezik, hogy a kórházak, gyógyszertárak a racionális természetismeret alapján gyógyítva működjenek. Öregjeit, árváit, elesettjeit pedig célszerű otthonokban gondozza a társadalom.

Az új művelődéspolitikai elvek regionális körzetei már a századfordulón jól kirajzolhatóak a vállalkozó főurak, köznemesek, polgárok és értelmiségiek körében. Jól felismerhetőek ezek az elvek Bethlen Miklós és Platthy Sándor egybehangzó társadalomkritikájában, a fiát Halléba küldő Hellenbach és a kolozsvári orvos, Vizaknai Bereck György hasonló műveltségfelfogásában. Innen eredeztethető Dobner Nándor soproni polgármester felfogása a túlhajtott nemesi őskultuszt és a féktelen mulatozást elítélő nézeteiben és több köznemes meggyőződése a tanulás értékéről, a tudás sorsfordító erejéről.

1689 őszén Kolozsvárra hazatérve állította fel Tótfalusi Kis Miklós tipográfus officínáját, az első korszerű erdélyi nyomdát, ahol több műhelyben végzett munkafolyamatok összehangolt szervezésével tudott nagyobb példányszámban, olcsón, célszerű kiállítású könyveket kiadni. Az addig 10–12 forinton árult Biblia árát 3–4 forintra szállította le. Nyomdájából nyolc év alatt száz magyar könyv került ki. Amíg működött, sokkal több világi könyv jelent meg Kolozsvárott, mint a királyság vagy Erdély bármely nyomdájában. A magas szintű tipografizálás hazai meghonosítája a maga költségén nyomtatta ki és ingyen osztogatta szét az ugyancsak Utrechtben tanult Szőnyi Nagy István kolozsvári prédikátor Magyar oskola című ábécéskönyvét. Tömegfelfogást fordító jelentőséggel hatott az ugyancsak Tótfalusi nyomdájában megjelenő, magyar szerző tollából származó, első magyar orvosi könyv. Pápai Páriz a józan ész és a természeti törvények alapjaira helyezte a gyógyítást, és elsőként írt a hatósági intézkedések, a köztisztaság és a népegészségügy fogalomkörébe tartozó dolgokról. A Pax Corporist egy évszázadon át kézikönyvként használták Magyarországon, 1774-ig tizenegy kiadást ért meg.[4]

A protestáns iskolaügynek nem kis lendületet adott, hogy a holland ösztöndíjakat újabb külföldi egyetemi ösztöndíjakkal szaporították, elsősorban Pápai Páriz tudatos kezdeményezésére. Pápai főrendű tanítványa, Teleki Pál útján és Comenius unokája, Daniel Ernest Jablonski udvari prédikátor segítségével elérte, hogy III. Frigyes brandenburgi választófejedelem, a későbbi I. Frigyes porosz király 1696–1700 között két ösztöndíjat alapított a frankfurti egyetemen enyedi diákok számára. Majd megszervezve a leydeni, franekeri és zürichi ösztöndíjakat, Pápai ösztönözte a vezető szellemi elit angliai tanulmányait is. Feltehető, hogy Bethlen Miklós fia, Mihály, 1694-ben angliai útján az ő tanácsaira jegyezte fel a könyvtárakban, kollégiumokban, laboratóriumokban szerzett tapasztalatait, és ösztönzésére látogatta meg a Royal Societyt. A hazai akadémia-alapítás gondolatával is foglalkozó Pápai Páriz még baseli tanulmányai idején lemásolta a Német-római Természettudományi Akadémia szabályzatát.

Apafi fejedelem halála után azonban az államhatalom támogatását nélkülöző művelődéspolitikai kezdeményezések megfeneklettek a konzervatív rendiség zátonyain. Amikor Tótfalusi az „ország nyomdájának” megteremtésére kapott feladat elvégzésének tudatával, a szakértelem, a tőke és a nemzetközi hírnév adta önbizalommal hazatért, merőben megváltozott Erdély fogadta. Vállalkozását a rendi tekintélyelv, az egyházi ortodoxia és a kimerült Kolozsvár tanácsának értetlensége sokszorosan keresztezte. Egykori hollandiai tanulótársai pedig presztízsféltés miatt indítottak támadást ellene. Tótfalusi híres védekező művének címe is jól kifejezi, hogy két művelődéspolitikai felfogás ütközött meg egymással: Maga személyének, életének és különös tselekedetinek Mentsége. Mellyet az Irégyek ellen, kik a' közönséges Jónak ezaránt meggátolói, írni kényszeríttetett (1698). Írásáért az eklézsia megkövetésére ítélték, s művét vissza kellett vonnia.

Irodalom

A fejedelmi Erdély művelődéspolitikai hagyományai, kartezianizmus, pietizmus: Köpeczi Béla, A kartezianizmus politikája Magyarországon és Erdélyben a XVII. században és a XVIII. század elején (Haladás és függetlenség. Budapest, 1977).

  1. Apafi Mihály fejedelem művelődéspolitikájáról összefoglalóan, irodalommal, az Magyar Országos Levéltár Apafi Gyűjteményében és erdélyi levéltáraiban, valamint a volt Erdélyi Múzeum Levéltárában, főleg a Mike Sándor gyűjteményben és Kemény József gyűjteményben végzett kutatások alapján: R. Várkonyi Ágnes, Erdélyi változások (Budapest, 1984).
  2. Nagy Géza, Pápai Páriz Ferenc, 1649–1716 (Pápai Páriz Ferenc,
  3. H. Jekeli, Quellen zur Geschichte des Pietismus in Siebenbürgen (Mediasch, 1922).
  4. Békességet magamnak, másoknak; Bukarest, 1977); Az erdélyi Féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Bevezető tanulmánnyal, magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond (Bukarest, 1974); Tolnai Gábor, Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Budapest, 1978); M. Tótfalusi K. Miklósnak Maga személyének, életének és különös tselekedetinek Mentsége, Mellyet az Irégyek ellen, kik a közönséges Jónak ezaránt meggátolói, írni kénszeríttetett. Kolosváratt, 1698. Esztendőben (Mellyet most újjolag kinyomtattak Tolnai Gábor bérekesztő beszédével Gyomán, 1940); Payr Sándor, Magyar pietisták a XVIII. században (Budapest, 1898); Szent-Iványi Béla, A pietizmus Magyarországon (Századok 1935);

Kisebb közösségek művelődési hagyományainak továbbélésére: Imreh István, A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973); Imreh István, A törvényhozó székely falu (Bukarest, 1983); Juhász István, A reformáció az erdélyi románok között (Kolozsvár, 1940); Tóth I. Zoltán, Az erdélyi román nacionalizmus kialakulása (Magyarok és Románok. II. Budapest, 1944); I. CrăciunG. GündischS. Jákó, Cultura in Transilvania (Istoria Romaniei. III. Bucuresti, 1964); K. GündischC. GöllnerM. KronerI. Wittstock, Kultur der Siebenbürger Sachsen (Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens. Red. C. Göllner. Bukarest, 1979); Benkő Samu, A helyzettudat változásai. Művelődéstörténeti dolgozatok (Bukarest, 1977);


Állam és művelődés
A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája Tartalomjegyzék Művelődéspolitika Rákóczi államában