Erdőhasználat

A Múltunk wikiből

A török és a háborús korszak pusztító hatása, amint láttuk, odáig terjedt, hogy az ország déli és középső területén részben még a tájat is kivetkőztette eredeti jellegéből, éppen a puszták, a vizek és részben az erdők kiterjedését növelve meg, melyek elsősorban kínálkoztak az ősfoglalkozások folytatására. Nem maradt mentes a nehéz idők megpróbáltatásaitól a természeti környezet az erdőkben többnyire bővelkedő királyi Magyarországon és Erdélyben sem, hiszen a népesség megfogyatkozása együtt járt a megművelt terület csökkenésével, ami mindig teret engedett bozótosodásnak, helyenként még az erdő továbbhatolásának is; de míg ott az újra nekilendülő népesedés során nem sok idő múltán helyreállt a korábbi állapot, sőt utóbb a megelőző erdőterületnek is hátrálnia kellett a terjeszkedő szántóföld és rét elől, a hajdani török területen tartós elváltozásokat okoztak a sorvasztó idők, mégpedig az erdőre nézve vidékenként ellentétes következményekkel. Az Alföldön csaknem eltűntek az erdők, a dombos-hegyes tájon viszont, huzamos szabad burjánzásra hagyatva, előnyomultak a földművelés rovására. Debrecen környékén a 17. század végére erősen megfogyatkozott az erdő, főképp a pásztorok gondatlansága miatt; ezt utóbb még tetézték a katonaság követelőzései. Ezzel szemben a Dél-Dunántúl dombvidékén s az országot délnyugat-északkeleti irányban átszelő Középhegység mentén nemegyszer még kiszemelt lakóhelyüknek az elhatalmasodott erdőtől való szabaddá tétele is gondot okozott az újonnan megtelepedőknek, annál inkább a megélhetésükhöz nélkülözhetetlen termőföld kialakítása.

Az Alföld kivételével tehát legnagyobbrészt bőségesen borította erdő a falvak közösre maradt határát, ám területe fokozatosan szűkebbre szorult a termelőerők fejlődése során. Ahol a korábbi állapothoz képest elterpeszkedett az erdő, számottevő mértékig akadályt láttak benne a mezőgazdasági kultúra terjedésében. De általában ott is, ahol – helyenként szinte áttekinthetetlen, más falvakéval egybeolvadó – bőségéről alkotott kép élt a helybeliek tudatában, vajmi keveset gondoltak megfogyatkozásával, nagyobb értéket a fának nem tulajdonítván. Esetenként együttesen is nekilátott a falu népe, hogy erdőirtás útján szántóföldet és rétet alakítson ki magának, ám gyakrabban került sor egyéni vállalkozásra. Alapjában véve a szükség kényszerítette a parasztot, hogy így jusson egyáltalán termőföldhöz, vagy hogy a már meglevőt kibővítse. De ösztönözte a kemény erőfeszítésre a remény is, hogy ennek révén társadalmi helyzetében is gyümölcsöző szilárdabb birtoklásra és szabadabb gazdálkodásra tesz szert. Ilyen egyéni irtásra megokolt esetben a létrejövő vagy kezdettől fogva fennálló faluközösség adott engedélyt, ez rendelkezvén az osztatlan „szabad élő föld” s benne az erdő fölött a töröktől visszahódított részeken, de helyenként a hajdani királyi Magyarországon és Erdélyben is, ahol az elhatalmasodó földesuraság nem gyűrte maga alá a parasztság helyi önkormányzati szervezetét. A hozzájárulás elsőbben, nemritkán helyszíni szemle alapján, meghatározott erdőrész egyéni foglalására, tovább a rendszerint kerengetéssel megkezdett aszalásra vonatkozott, mely tisztogatásban végződve tette teljessé az irtásföld létrehozását.

Minthogy a faállományról való gondoskodás általában véve nem terjedt tovább az erdő egy részében faizás tilalmassá tételénél, magának a fának eladása által is jelentősen megfogyatkozott volna az erdőterület. Csakhogy mivel az erdőségek, kivált a hegyvidéken, sokszor alig megközelíhető messzeségbe nyúltak, s a fa szekéren egyébként is csak nagy üggyel-bajjal volt távolabbra szállítható, bármekkora mennyiségben maradt is felhasználatlanul, rajta másutt, mint bányák, kohók, fűrész- és papírmalmok s valamennyire nagyobb városok szomszédságában alig lehetett túladni, kivéve ha faúsztatásra alkalmas, még inkább legalább tutajjal járható vízfolyás volt a közelben. Éppen ezért jutott már régtől fogva külön jelentőség a makkoltatásnak, mely bérbeadása révén helyben és tüstént készpénzjövedelmet biztosított, méghozzá gyakran más falubeliektől is, a földesúrnak. Ehhez a legtöbb erdőnek – a bírságokon kívül – egyedüli bevételi forrásához nagy erdőségekkel rendelkező uradalmakban egy második is járult a század folyamán: a hamuzsírfőzés, mely távoli, alig megközelíthető helyen fejlődő faállomány pénzzé tételére is módot adott. Kaptak is tömeges előállításának lehetőségén nagyobb birtokosok, midőn az üveggyártásban, fehérítésre, festékkészítésre és szappanfőzéshez használt hamuzsír iránt külföldön is kereslet mutatkozott. Azzal már nem sokat törődtek, hogy a csekély (5–8,3‰-nyi) eredményhez képest rendkívül sok fát fogyasztó hamuzsírégetés következtében hatalmas erdőségek lettek semmivé főképp a Dunántúl és a Felvidék egy részén.

Hogy az említett kivétellel alig nyílt mód a sok kitermelhető fa pénzzé tételére, nagymértékben hozzájárult a faállomány megbecsülésének csekély voltához. Amikor sikerült egy részt eladhatóvá tenni belőle, még akkor is megmutatkozott ez a fa hamuzsírégetéshez társuló eltékozlásában. Különösen vonatkozott e mostoha elbánás az erdőben bővelkedő területekre; jellemző, hogy Werbőczy előírása szerint az erdőt csak három ekealja (379,89 ha) kiterjedéséig, azon fölül már nem értékelték. Ami fát az erdő nyújtott, lényegében csak a paraszti és a földesúri háztartás és gazdaság önellátásában értékesülhetett, s a pazarlás ellenére is nagyrészt felhasználatlan maradt. S egészben véve még alább szállt a fa értékelése azáltal, hogy az egykorú felfogás az erdőt alkotó fafajok nagy többségét, köztük a kőrist, csak tűzrevalónak, egyébként haszontalannak minősítette. Tükröződött ez már abban, ahogy Werbőczy Hármaskönyve az erdők becsértékét megállapította. Szerinte a sertések révén hasznot nem hajtó szabad erdőnél 16,67-szor, annál a közerdőnél pedig, mely minden munkára alkalmas faanyaggal szolgál, ötször többre kell értékelni az ugyanolyan kiterjedésű bárdos (fejszés, azaz épületfát adó) és makktermő erdőt; egyúttal külön kitért arra, hogy ha az utóbbinak évi jövedelme kivált a makktermés alapján kiszámítható, akkor ez összeg tízszerese alkotja az erdő becsűjét.

Ebből is kitűnik, hogy az erdő értékelése nem csupán fahasznán nyugodott; legalább ugyanolyan súllyal esett latba, amit a legelő jószágnak nyújtott. Külön hely illette meg e vonatkozásban a makkoltatást, nemcsak említett, földesurak szemében igen vonzó pénzbeli jövedelme, a makkbér miatt, hanem mert nagy fontosságot tulajdonítottak neki a sertések átteleltetésében és hizlalásában. A tölgy- és a bükkfát nem is annyira épületfának való alkalmasságuk, mint makktermésük tette kimagaslóan értékessé, bár ez korántsem bizonyult elégnek minden esztendőben. Jellemző erre, hogy a tölgyesek és a bükkösök kiterjedését nem mértékegységben, hanem abban szokták kifejezni, hogy közepes makktermés idején hány sertést és meddig tudnak eltartani. De ugyancsak nagy jelentősége volt erdős vidéken a szorosan vett erdei legeltetésnek, annál is inkább, mert rossz termés, mint a makk esetében, nem hatott ki rá, s míg a bükkösökre alig, az erdőnek kevésre becsült faállományú részére is kiterjedt. Amint Prileszky Pál, az említett kimagasló jogtudós, egyszersmind nagy uradalmak jogügyigazgatója leszögezte: Míg más országokba tilos a jobbágyoknak a földesúr által vadszaporításra fenntartott erdőrészen legeltetni, Magyarországon ez emberemlékezetnél régibb időkre visszanyúló szokás szerint megilleti őket, mert elkerülhetetlenül szükség van rá – annyira, hogy nélküle sokan tönkrejutnának közülük, s egész falvak pusztává válnának; a földesúr legföljebb a legelő egy részének megóvását kívánhatja a maga szükségére, de azt is úgy, hogy jobbágyai ezáltal ne szenvedjenek szükséget, s romlásra ne jussanak.

Ám akár a parasztok, akár a földesurak nyájait hajtották legelni az erdőre, nem maradt el a faállomány megkárosítása. Már a makkoltatás ártott az erdőnek: a sertés túrás közben a fák gyökereit sem kímélte. Még több kárt tett a tulajdonképpeni legeltetés, így akkor, ha a marhát olyan részébe hajtották, ahol elérte a fiatalabb fák hajtásait és ághegyeit, vagy ráeresztették a frissen sarjadó erdőre. De főképp a juh volt ellensége, a kecske pedig valóságos veszedelme az erdőnek, kivált fejlődő csemetékben tettek jóvátehetetlen pusztításokat. S mindezt gyakran még fokozta, hogy a legtöbb pásztor ügyet sem vetett a fák megóvására. Nemcsak lombjuktól fosztotta meg, baltájával le is gallyazta őket, sőt fiatal fákat is kidöntött, hogy a nyáj elérjen rajtuk minden lerághatót. S hogy annál tágabb tere nyíljék erdős részeken a legeltetésnek, nem riadt vissza az avar fölégetésétől s attól sem, hogy törzsek tövében rakjon tüzet; nemritkán egész erdőségek elhamvadása lett a következmény. A legeltetés tehát, ugyanakkor, midőn a makkoltatással együtt kimagaslóan fontos „mellék”-haszonvételét alkotta az erdőnek, megfogyatkozásához is nagymértékben hozzájárult.

Magának a fának, amint említettük, döntően saját szükségletre való felhasználása, bár ugyancsak rendetlenül folyt, s már csak ezért is pazarlással járt, kivált erdőben bővelkedő vidéken, nem annyira mennyiségben, mint minőségi tekintetben okozott gondokat. Elsősorban ugyanis, noha makktermésükért részben óvták őket, a tölgy- és a bükkfát fogyasztotta, valamint az erdő fennmaradásának s megújulásának szempontjából fontos fiatal fákat, ágakat, vesszőket. Bár fűtés, sütés, főzés céljára más faféleség is alkalmas volt, főképp úri házakban azt kedvelték, ha a kandallóban, kályhában, tűzhelyen bükkfa hasábok pattogtak-lobogtak. (Csak a faszűkében szenvedő alföldi parasztnak volt kénytelenségből szárított trága, tőzeg, nád, szalma a tűzrevalója.) Épületre való gerenda, borona, deszka többnyire tölgyfából készült, hordódonga hasonlóképp, ugyancsak nem valami gazdaságosan bánva vele. Gyakran szőlőkarónak is tölgyfából valót részesítettek előnyben, s ez szintén számottevő fogyasztást jelentett, mert a szőlőt évről évre újra karózták, nem sokat törődve azzal, hogy a meglevő karókat minél tovább használják. A bőrök cserzésének céljára csertölgy kérgét bántották le, ezzel magát a fát pusztítva, s ugyancsak evégből szedték a gubacsot, mely leginkább tölgyfa levelén képződött. Nagy erdőkkel rendelkező uradalmak főképp bükkifából égettették a hamuzsírt, amint utaltunk rá, az erdő nagy pusztulása árán. Hasonlóképp a földesuraság számláját terhelte a fának sörfőzésre való igénybevétele, míg a szintén sok fát fogyasztó pálinka-, mész- és szénégetésből nem maradt ki a parasztság sem; igaz, az elsőre többnyire az uradalmak adtak rossz példát előállított pálinkájuknak a falvakban szorgalmazott kimérésével. A faluközösség esetenként annak fejében járult hozzá, hogy a helybeli kovács az erdőben szenet égessen, ha ezért vállalja a közösségbeliek ekevasának, csoroszlyájának, kapájának, ásójának, sarlójának, kaszájának, fejszéjének köszörülését és nádolását (kikalapálását). Keményfából állították elő az úri bútorokat s a jobbára paraszti munkával készített főbb mezőgazdasági fölszerelést (eke, szekér). Viszont fiatal fák, ágak, vesszők szenvedték meg a szerszámnyelek, a kertelések folytonos megújítását; a porgolátot többnyire erős karókat összefűző vesszőfonatból csinálták, s rét- és tarlószabaduláskor ledöntve, ősztől fogva legnagyobbrészt eltüzelték, úgyhogy esztendőről esztendőre meg kellett újítani. Vesszőfonatot építkezéshez, így paticsfal készítéséhez is használtak; vas szűkében, ami a nép körében általános volt, jobbára mogyoróvesszőből kerültek abroncsok a hordókra; vesszőt kévekötésre, egyéb kötözőnek, gúzsnak, kosár- és kaskötésre is alkalmaztak. S még növelhető a célok sora, melyekre a falu határán túl is jelentős mennyiségű fát vettek igénybe, főképp a legértékesebbjéből, többek közt deszkametszésre a fűrészmalmok, s mezőgazdasági eszközök készítésére hegyvidékek kézműves társulásai.

A fának e sokféle fölhasználása különösen akkor ment az erdő rovására, midőn – főképp ahol bővében voltak a faállománynak – többnyire semmi rendszert nem tartottak a fa kitermelésében. Ahol és ameddig a faluközösség rendelkezett az erdő fölött, láttuk, általában megelégedett vele, hogy annak különösen megóvni kívánt részében, mely makktermést és jó épületfát nyújtott, a faizást tilalmassá tegye; a többin, a minden vonatkozásban „szabad élő erdőn” pedig tagjai kívánságuk szerint juthattak tűzrevalóhoz és szerszámfához, sőt megokolt szükség esetén építkezésre alkalmas törzseket is kiválaszthatták maguknak. Az osztatlanul közös faizásnak azonban, kivált ahol érezhetővé kezdett válni a felhasználásra alkalmas faállomány fogyása, lassanként kedvezőtlen következményei kezdtek mutatkozni. Egyfelől az együttes érdekek kölcsönös tekintetbevétele helyett, ami pedig a közösség lényegéhez tartozott, mások rovására menő birtokbavétel és hasznosítás ütötte föl fejét, csak több község közös erdejében az egyes falvak között, amint Aranyosszék példája mutatta, hanem ugyanazon a falnközösségen belül annak tagjai közt is ellentéteket fakasztva. Nem biztatott sok jóval másfelől az osztatlan szabad használat során elharapózó rendszertelenség sem. Sokan nem iparkodtak azon, hogy télidőn gondoskodjanak egész faszükségletük fedezéséről, hanem amikor fogytán volt készletük, mentek az erdőre, s vágták ott maguknak, ami a kezük ügyébe került, nemegyszer nyers fából egy-egy szekérrel. Mégpedig, könnyebb végén fogva meg a dolgot, fiatalabb fák döntéséhez fogtak fejszéjükkel, nem bajlódva tönkjeik gyökerestül való eltávolításával. Így az erősebb törzsek, melyekkel nehezebben bírhattak volna, megmaradtak, körülvéve a levágottak gyökeres tuskóitól. E kevéssé vigasztaló állapot előbb-utóbb beavatkozásra indította a faluközösséget. Először rendszerint arra került sor, hogy közös erővel vágták ki a szabad erdő egy szakaszát, s a nyert fát osztották föl egymás közt nyíl szerint, esetleg teleknagyság arányában vagy „hely számra”, arra is gondolva, hogy tűzkárt szenvedetteknek s újonnan berendezkedőknek építkezésre alkalmas fa is jusson. Vagy pedig megszabták, hogy ki hány szekérrel hozhat a „szabad élő erdő” kijelölt részéből Mindenesetre jobban ösztönzött a fa rendszeresebb és alaposabb kitermelésére, midőn arra tértek át, hogy az erdő egy részéből nyilas osztással juttassanak egy-egy darabot a faluközösség tagjainak. Arra azonban fában bővelkedő tájon alig került sor, hogy a közerdő egy szakaszán tarvágást vigyenek véghez, s aztán kellő oltalmat biztosítsanak a helyén estleg magfák hagyása segítségével sarjadó „eresztvény” erdőnek vagy éppen facsemeték ültetésével hozzák helyre a faállományban támadt hiányokat.

Kétségtelen, helyenként végrehajtott súlyos fapusztításaival szemben az erdő megóvására irányuló beavatkozásban sem volt hiány a földesuraság részéről, elsősorban a maga anyagi érdekének és eredményes vadászásának szolgálatában, leginkább ott és akkor, ahol és amidőn a faluközösség által élvezett szabad erdőélés rovására saját felsőségének szerzett érvényt a közösre maradt faluhatár erdőborította részén. A töröktől visszafoglalt erdős területen évtizedeken át nem állta útját irtványok létesítésének, hiszen az irtás erőfeszítéséért járó mentességi idő leteltével maga is hasznot látott belőlük. De aztán engedélyéhez kötötte az erdőt fogyasztó írtás,; mind szigorúbb s neki nagyobb jövedelmet biztosító föltételekkel. Néhol ugyan a község meg tudta őrizni az erdő egy részét magának, s ott tovább is a faluközösség döntött arról, hegy mi legyen belőle tilalmas, mi szabad, és miként a faizás számára. Ám általában, kiváltképp nagyobb uradalmak, az egész erdőre nézve mindinkább magukhoz ragadták a rendelkezést arról, hogy a faállomány javából melyik részt ”fogják avasba”, azaz tegyék tilalmassá mint makkot ígérőt. Fölléptek azzal az igénnyel is, hogy a szabadnak hagyott erdőrészen a rendszertelen faizást korlátok közé szorítsák, s a paraszt építkezésére csak kiszáradt, kidűlt vagy általuk kijelölt törzseket használjon fel; ahol már a fa bőségéről alig lehetett szó, odáig is elmentek, hogy a jobbágy szükségletének megokolt voltát s a megfelelő ráfordítást ellenőrizzék. Tilalmaiknak felfogadott kerülőik és vadászaik voltak hivatva érvényt szerezni, s ők nem is fukarkodtak azok megsértőitől fejszéjüket, láncukat, szekerüket elvenni s rajtuk ezek kiváltásakor busás bírságot behajtani a földesúr javára. Erdőrészek felújításáról való urasági gondoskodásnak azonban alig maradt nyoma, újjátelepítésnek még kevésbé.

Az erdők sorsának alakulására eszerint általában kellő törődésnek a csekély megbecsüléssel összefüggő hiánya s ennek következtében – főképp irtásnak, legeltetésnek s a faanyag rendszertelen és pazarló felhasználásának tulajdoníthatóan – bőségből kiindulva mind érezhetőbb mennyiségi és minőségbeli megfogyatkozás nyomta rá bélyegét. Valójában csak a szükség szorított olyan törekvésekre, melyek ezzel szemben az erdő pusztulásának megfékezésére, sőt részben annak megújítására irányultak, ott tudniillik, ahol mindinkább gondot okozott a kellő faanyag megszerzése, illetőleg – mint az Alföldön – már kezdettől fogva a fa szűkével küszködtek. Debrecen tanácsának, miután a vágás korlátozását célzó intézkedés nem segített a bajokon, 1740-ben ahhoz kellett folyamodnia, hogy szedett makk elvetésével kísérelje meg helyrehozni a Nagyerdő kicsivé zsugorodását. Ugyancsak az Alföldre gondolt elsősorban Skopek Ferenc, Pest város jegyzője, midőn 1755-ben folyók, patakok mentén, nedves helyeken a hamar vesszőket hajtó fűzfák, majd hét év múlva, hogy a síkság népe épületfához is jusson, homokos területen akácfák ültetését javasolta. Előbbi beadványa visszhangra is talált a Helytartótanácsnál, s rendelete nyomán, mellyel párhuzamosan a nép nyelvén kiadott oktatófüzetek szétküldése próbálta a falvak lakosait az újszerű eljárással megbarátkoztatni, vármegyék kezdeményétől is támogatva százezrével ültettek el szerte gyorsan növő fűz- és nyárfacsemetéket, ám aztán a velük való törődés hiánya sokat levont az eredményből. Közben már az erdőben szegénynek nem mondható Pozsony megye is szükségesnek látta húsz botütés, illetőleg pénzbírság terhe alatt elrendelni, hogy évente tíz facsemetét ültessen paraszt és nemes egyaránt, 1762-ben azonban meg kellett ismételni a rendelkezést, többek között súlyos büntetéssel fenyegetve azokat, kik a kiültetett fákat tönkreteszik. Újabb tanúságot tett ez arról, hogy a lakosság nagy része nehezen tudott szakítani a faállománynak kevésre értékelésével, s csekély megértést, inkább érzéketlenséget mutatott kiterjesztése iránt.

A bécsi kormány is tett intézkedéseket az erdőkre vonatkozólag, anélkül azonban, hogy ezek átfogó mezőgazdasági politikába ágyazódtak vagy célszerű erdőgazdálkodás útját egyengették volna. Hogy a faállománnyal törődő fontosabb rendelkezéseket katonai érdek diktálta,kiviláglott abból, hogy az ország déli részére korlátozódtak, a fő ellenség, a török szomszédságában kívántak a Haditanács igényeinek megfelelően erődítésre, stratégiai célokra s a katonaság ellátására kellően használható erdőkről és faanyagról gondoskodni. Így került sor a közvetlen bécsi igazgatás alatt álló Bánságban 1742-ben erdőhivatal felállítására, mely aztán szakértő irányítással faültetésbe is kezdett. 1747-ben a szomszédos Szlavónia kamarai birtokainak erdeiben korlátozták az addigi anarchikus fahasználatot, majd nyolc év múlva az egész Szlavóniára érvényes erdőrendtartás látott napvilágot. Ugyanakkor a török határtól távolabb eső országrészen Bécs egészen más, az erdőknek nem kedvező politikát követett. Közbiztonsági meggondolásból az erdők kiirtását rendelte a fő forgalmi utak szegélyén, s amikor az ausztriai ipar megfelelő ellátása érdekében hamuzsír előállítására buzdította a földesurakat, ugyancsak az erdők pusztulásához járult hozzá.

Irodalom

Az erdőhasználatról: Magyar Erdészeti Oklevéltár. Szerkesztette Tagányi Károly (Budapest, 1890); Zivuska Jenő, A besztercebányai királyi erdőigazgatóság régi okiratainak tartalomjegyzéke (Besztercebánya, 1906); Szlavónia országos erdőrendtartása 1747-ben (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Nagykárolyi vadászati és erdészeti utasítások, 1712 körül (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900); Prímási erdészeti és vadászati rendtartás 1744–1161 (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Regéci uradalmi erdőrendtartás, 1753 (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898); Juhász Lajos, A Vas megyei Farkaserdő a XVII. és XVIII. században (Századok 1937); Márkus László, A Vas megyei Farkas-erdő története a nagybirtok rendszer megszűnéséig (Az erdőgazdálkodás története Magyarországon. Szerkesztette Kolossváry Szabolcsné. Budapest, 1975); Keresztesi Béla, A sárvári erdők története (Erdészeti Kutatások, 1959); Csapody István, Adatok a Sopron megyei erdők 18–19. századi állapotához (Soproni Szemle 1964); Csapody István, A Sopron megyei „Nagyerdő” története (Soproni Szemle 1963); Komlós Géza, Adatok a röjtökmuzsaji Nagyerdő történetéhez (Az erdőgazdálkodás története Magyarországon. Budapest, 1975); B. Andrásfalvy, Wald-Viehhaltung in Südost-Transdanubien. Bedeutung der Waldweide im ungarischen Hirtenwesen (Viehwirtschaft und Hirtenkultur. Budapest, 1969); Hegyi Imre, A népi erdőkiélés történeti formái. Az Észak-keleti Bakony erdőgazdálkodása az utolsó kétszáz évben (Budapest, 1978); Hegyi Imre, A népi erdőgazdálkodás jogszokásairól (Az erdőgazdálkodás története Magyarországon. Budapest, 1975); T. Mérey Klára, Az erdőgazdálkodás Somogy megyében, 1700–1879 (Agrártörténeti szemle 1963); Penyigei Dénes, Debrecen erdőgazdálkodása a XVIII. században és a XIX. század első felében (Budapest, 1980); Csiszár Árpád, Erdőhasználat a Felső-Tisza mentén a XVIII. században és a XIX. század elején (Agrártörténeti szemle 1983); St. Frančisković, Razvoj šumskog gospodarstva u zapadno-hrvatskom visočju od 13. do 19. stoljeca. Prilog povijesti šumarstva Hrvatske (Anali za Šumarstvo, 1965); Tagányi Károly, A modern erdészeti kultúra keletkezése hazánkban (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1896); Kolossváry Szabolcsné, A magyar erdőgazdaság történelmi fejlődése (Az erdőgazdálkodás története Magyarországon. Budapest, 1975); Lesenyi Ferenc, Erdészeti szakművelődésünk és felsőbb erdészeti szakoktatásunk történelmi alapjai (Sopron, 1940). — Takács Lajos, Erdőhasználat és irtás az allodiális gazdálkodás kibontakozása előtt (Népi kultúra, népi társadalom, 1980); Segesvár város javaslata a földfoglalások és erdőirtások megakadályozásáról (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1906); Takáts Sándor, Kísérlet a hamuzsír monopolizálásara (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1903); Takács Lajos, Az irtásgazdálkodás régi módjainak emlékei a földrajzi nevekben (Névtudományi konferencia. II. 1970); Takács Lajos, Irtásgazdálkodásunk emlékei. Irtásföldek, irtásmódok (Budapest, 1980); Takács Lajos, Egy irtásfalu földművelése (Budapest, 1976); Takács Lajos, Irtásszerződések a Zala megyei Pölöske vidékéről (Néprajzi Közlemények, 1963); Takács Lajos, Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Etnographia, 1964).


Mezőgazdaság
A hagyományos gazdálkodás ágai. Ősfoglalkozások. Tartalomjegyzék Selyemlepke-tenyésztés